A parkban ülök, ahol mi is ültünk mindig. Szeretek így késő ősszel, télen elüldögélni ezeken a padokon. A fákon nincsenek levelek, a tér tiszta és átlátszó, minden felesleget legyalul a metsző fagy. Ülök, nézelődöm: télikabátos idő. Már mindenki belátta, hogy a téllel nem lehet alkudozni: őszi kabát, de vastag sállal, télikabát, de kigombolva, zakóra esőkabát és sapka – nevetséges kísérletek arra, hogy elhalasszuk a szembenézést az újabb hidegekkel, a beismerést, hogy itt az idő elővenni a szekrény mélyéről a kesztyűt, a puha sálat, a nagy, vastag kabátot. Ülök a padon, kezem a zsebemben, tartogatom a meleget, szinte meg sem mozdulok, fegyelmez a hideg.
Nyáron a padok tele vannak szeméttel: sörös doboz, vodkásüveg, csipszes zacskó, csokipapír. Augusztus végén mi is reggelig söröztünk ezeken a padokon. Most hajnalban belefagy a víz a farostok közé, lassan feszíti szét a deszkákat. Eltűntek az üvegek, a zacskók: az emberek minél kevesebb időt akarnak kint tölteni, fűtött szobáról fűtött szobára igyekeznek – lakás, autó, munkahely, kocsma, busz. Annyira üres a tér, hogy fel sem tűnne, ha egyik pillanatról a másikra eltűnne mindenki.
A nyár minden maradékát felszámolták, egyetlen dolog maradt. A padokkal szemben a tér hosszanti oldalának régi, impozáns épületét még kora tavasszal kezdték felújítani, úgy volt, hogy mire jönnek a hidegek, elkészülnek vele, de kényes a meló – szigetelés, műemlékvédelmi jelentőség, engedélyek, papírok. Az építkezést félbehagyták, a munkásokat elküldték, az állványok maradtak és a lyukas, koszos ponyva, amibe galambok fészkelték be magukat.
Mikor itt ültünk nyár végén, már elhagyatottan állt az építkezés. Galambok szálltak ki-be a ponyva alól, emlékszem, mondtad, mennyire utálod őket. Hogy ilyen sokan vannak, hogy betegségeket terjesztenek, hogy a szemük olyan kifejezéstelen, mint azoknak az őrülteknek, akik merednek maguk elé a villamoson, aztán egyszer csak ordítozni kezdenek, és törnek-zúznak maguk körül. Már nem jössz többet, nem kell sietniük az építkezéssel, megnyugodhatnak a galambok is.
Még utoljára számba veszem: dolgok amiket szerettél, dolgok amiket nem szerettél. Utóbbiakkal már együtt tudok érezni. Ha vizsgálnák az agytevékenységeidet ugyanaz az agyi terület lángolna fel, akár rám, akár a galambokra gondolsz. Valahol mellettük ülök a fejedben.
Én is kenyérmorzsákon élek, csapzottan járkálok a városban, vagy gubbasztok egy széken, az emberek a tekintetemet keresik. Vizslatják, élek-e még? Ismerem az utcákat, az eldugott helyeket, ahol kényelmesen el lehet tölteni egy délutánt is: padokat, beugrókat, ajtóréseket. Aki szüntelenül csak egyedül akar lenni, új várost ismer meg: az SBO-ra csoszogó hajléktalan útvonalát hajnalban, akit a részeg fiatalok megint összevertek, az éjjeli műszakra induló buszsofőrt, aki még nem tudja, kirángatják-e megint a helyéről az éjféli járaton vagy békén hagyják. Úgy ismerem már a várost, mint a galambok, akik az agyad félelemközpontjában laknak: hibákban érzem magam a legotthonosabban: leszállni a rossz megállóban, belelépni egy hányásba úgy, hogy utána még utcákon keresztül nyomot hagy a cipőm.
A püspöki palota árkádjai alatt tele vannak szarva a macskakövek. A párkányokon, csöveken és a falak mélyedéseiben tobzódnak a galambok. Szürke a hátuk, szürke a szárnyuk, beleolvadnak a környezetbe, és mintha hullámozna, türemkedne a fal, a boltozatok. Maga a pokol: a bűz, a fertőzésveszély, a monoton, lassú szárnysuhogás. A galambdúcokban a fejek, amik egymás szárnyai alá vágynak, mind egyszerre akarnak összezsugorodni, így lesznek hullámzó tömeggé, ami nem bír magával.
Ha erre járnál, talán észrevennél. Én biztos meglátnálak, szép lennél, határozott, elfoglalt. Egy pillanatra találkozna a tekintetünk. Először boldog lennék, majd rögtön egy galamb szárnya alá akarnám dugni a fejemet, hogy azt képzelhessem, valójában tőlük undorodsz.
