Uncategorized kategóriaarchívum

Egy múzeumban élni

Egy évekkel ezelőtti szegedi polgármester-választáson az egyik jelölt egy interjúban azt mondta: „Szeged olyan, mint egy múzeum, jó ide járni, de nem jó itt élni”. Alig kilenc éves lehettem akkor. Korábban sejtésem sem volt róla, hogy egy múzeumban élek, de – őszintén szólva – tetszett a gondolat. Szerettem a múzeumokat, a nagy termeiket, tele óriási képekkel, a cipők kopogását a márványpadlón, a büfében a kólát és a sonkás meg szalámis szendvicseket. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet ott élni, de amikor az iskolával mentünk, mindig irigykedve figyeltem a teremőröket, akik egész nap ott lehettek, míg nekem vissza kellett mennem a kréta szagú osztályterembe a Pitagorasz-tételről, meg a többi butaságról tanulni.

Akkor, kilenc éves koromban, megegyeztem magammal hogy bármit beszél az a politikus, én tanulságként azt viszem magammal: „Szeged olyan, mint egy múzeum”. Aki pedig egy múzeumban él, annak már maga a séta is művészet. Elsétálni például a Reök-palota mellett, vagy a Kárász utca és a Dugonics tér saroképülete mellett (erről a tapasztalatról Sziszi már írt itt), emlékeztet arra, hogy vannak dolgok, amik nagyobbak, mint te, régebbiek, mint te, mégis közel vannak hozzád, és te felelősséggel tartozol értük. Van egy paktum a város és közted: egymáséi vagytok, vigyáztok egymásra. 

Egy múzeumban nem szabad hozzáérni a kiállított alkotásokhoz, ez persze eszébe se jutna senkinek, aki rendeltetésszerűen akarja használni a képeket és szobrokat. Azért készültek, hogy felfedjenek valamit, amire magunktól sosem, vagy legalábbis nem úgy gondoltunk volna, hogy érintés nélkül is tudjuk, valóságosak. Az épületeket se tapogatjuk, csak besétálunk és kisétálunk a nehéz ajtajain, és a bent töltött időben mi magunk is változunk: a Reök-palotában kicsit mi is szecessziósak leszünk, mert érezzük, hogy az valami más, mint a hétköznapok, több, könnyebb, szabadabb. Besétálunk egy épületbe, ami egy egészen más élet lehetőségét mutatja meg, mintha az egyik festményből egy  másikba mennénk egy múzeumban, és mi magunk lennénk a műalkotások, kiállítva egymás számára, egymás gyönyörűségére.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

A felsőévesek felelőssége

Megint kezdődik, és még hetekig el fog tartani. Tele lesznek elsősökkel a terek, a megállók, az egész belváros. Minden sarkon nézelődnek majd, összevetik a telefonképernyőnyi térképek vonalaival az utak valóságát, mérlegelnek, hátha az útvonaltervező mégsem a legrövidebb utat mutatja, gondolkodnak, hogy nyernének-e, ha átvágnának a játszótéren, vagy hogy tényleg következmények nélkül átjárható-e a kocsmaudvar.

Tudod, mi a közös szeptemberben egy 14 és egy 18 évesben? Hogy ugyanazokat az utakat próbálgatják, csak más kollégiumok és más tantermek között. Együtt tanulják, hogy a 2-es villamosnak nincs Boldogasszony sugárút megállója, és nekik a Bécsi körútnál kell leszállni, ismerkednek a nonstop Tesco extra sorainak az önkényes rendszerével, és még elolvassák az utcatáblákat, bármerre tartanak.

Építik magukban a várost, próbálgatják megtippelni a körutas-sugárutas rendszert vagy a legrövidebb útvonalat a part felé, amiről majd az egész családnak mesélniük kell. Néha próbálkoznak más buszokra szállni, hátha az egyszerűbb. A Liliom utcában volna dolguk, de kiutaznak a Viola utcába, és értetlenül állnak ott. Órájuk van biológia épület Szent-Györgyi Albert termébe, de a Dóm téren várnak egy szintén Szent-Györgyiről elnevezett terem előtt.

Elsőévesnek lenni olyan, mondják a TikTokon, mint amikor egy sorozatot az ötödik évadánál kezd valaki nézni. Nem érti, ki kicsoda, mi hol van, a miértekre már rákérdezni sem érdemes. És tényleg olyan: kritikákat olvasnak az előző évadokról, kollégiumokról, tanárokról, szabadon választható tárgyakról, térképeket és családfákat nyomtatnak, keresik az összefüggéseket, mert tudják, hogy ott vannak valahol.

Néha hozzánk szólnak, bátortalanul, hogy meg tudnánk-e mondani, és mi megmondjuk, büszkén. Meg tudjuk, és rajtunk látszik is, hogy minket meg lehet kérdezni. Igen, mi tudjuk, hogy melyik megállótól a legrövidebb az út a szinte eldugott egyetemi épületig, remek tippjeink vannak túlélés esetére, már ismerjük a lovasszobrok körüli nagy összesúgásokat, megtanultuk a szavakat, amik csak Szegeden jelentenek valami mást, és majd lassan elmeséljük nekik, mert kérdeznek, és mert nekünk is így mesélték.

Mert mi már tudjuk, hol van a BTK-n a Klemm Antal terem, a portás nevetett, amikor érdeklődtünk, azt mondta, jól figyeljetek: jobbra, a folyosó végén van egy lépcsőház, ott fel az elsőre, át jobbra a lengőfolyosón (azt sem tudtuk korábban, hogy a lengőfolyosó az a gang), és az első ajtón be, és ott már ki lesz írva. Csendesen mosolygunk azokon, akik kódok alapján próbálják keresgélni a termeket, magunkat látjuk bennük, de ők nem látják magukat bennünk, egyébként is mit mosolygunk az út közepén.

Csak az utolsó öt percben kérnének tőlünk segítséget, mert egyébként ez az ő harcuk. Az első hetekben korábban indulnak, mert még a menetrendben sem bíznak, számítanak arra is, hogy keresniük kell az útvonalakat, termeket, de ha kérdeznek, segítünk nekik, mert jó fejek vagyunk, és mert nekünk is segítettek.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Sárgadinnye ízű délutánok

Nem tudod elmagyarázni, de vannak azok a délutánok, amikről csak úgy tudod, hogy nagyon jók lesznek, pedig nem váltják meg a világot, te sem érsz el nagy sikereket, csupán egy mindennapi délután lesz, és te ki fogod élvezni ennek a délutánnak mindennapiságát. Nem úgy döntesz, hogy egy unalmas, dolgozós, e-mailezgetős, rendezkedős délelőtt után másként folytatod a napot, hanem csak egyszerűen érzed, hogy minden másként fog folytatódni.

Észreveszed, hogy a reggel felvett narancssárga pólód mennyire vidám színű, és hogy a rágó sárgadinnyés ízesítése amúgy mennyire jó is. Találkozol majd a barátaiddal, készülsz rá lélekben, villamost nézel, olyat, ami öt perccel előbb érkezik, nem olyat, amivel késnél, mert érzed, hogy ez nem az a késős délután, akkor sem, ha máskor sem csinálnak ebből ügyet. Nem kell meggyorsítanod a mozdulataidat, egyszerűen tudod, hogy takkra mindennel elkészülsz.

Reggel hűvösebbre készültél, de még most sem sül rád a hosszúnadrág, amúgy is állati jól áll a narancssárgával, ilyen szettben kellene elmenned meghódítani a világot, új parfüm, pár napja vetted, tulajdonképpen csak azért, mert az eddigi kifogyott, de élvezed, hogy ennek még nem szoktad meg az illatát. Ránézel az órádra, indulhatsz, a cipő a lábfejedre simul, hülyeség persze, de ma még a cipő is kényelmes.

Nincs háromszáz méter a villamosmegálló, de azt végig suhanod. Még fentről, de már hátulról süt a nap, még pici az árnyékod, de már biztosan szépen világítanak meg a sugarak. Olyan vagy, mint egy klippben, gondolod, de ezen a napon biztosan valami KFT klipben lennél. „Élveztük, mennyire jó ez a sablonos helyzet.” ez szólhatna a háttérben, vagy a Siker, pénz, csillogás, még moziba készülős első pillanatai: „Az ember néha filmszínházba vágyik”. Mert ez a nap tényleg olyan, mint egy KFT szám, hogy minden rendben van, és van hely benne mosolyogni, meg evidenciákról beszélni a cipők kényelmességéről.

Eléred a villamost. Éppen, de ez nem stresszforrás. Egyszerre siklotok be a megállóba, két lépésre vagy az ajtóig, addig úgyis kiszállnak. Van hely, nem csúcsidő, de nincsenek kevesen. Három megálló múlva már a barátaid is csatlakoznak hozzád, tudják, hogy a végében ülsz, mindig a végében ülsz, de mégis, ma valahogy evidensebb, hogy nem keresnek, csak rád néznek, egyből, felszállás után. Mosolyogtok, lekezeltek. Nincsenek nagy hogyvagyok, azok nem közétek meg nem is a villamosra valók. Még négy megálló, összeszedtek másokat, sőt, tulajdonképpen ők szednek fel titeket, mert ők vártak. Az előbb érkezők már szereztek bort, indulhat a délután további része, minden az eddigiek szerint.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Úszóház

Mik azok ott?
Hol?
Ott a Tiszán.

Barátom vendégségbe jött Szegedre, körbevezetem. Egész nap beszélek, túlbuzgó  idegenvezető vagyok. A fejemben a város térképe nem terekből és épületekből, hanem emlékekből és szimbólumokból áll. Most, ahogy barátom egy tiszai úszóházra mutatva azt kérdezi, mi az ott, elnémulok. Érzem, nem kell sok, hogy újra megkérdezze.

Na?
Mi na?
Mi az ott? Az a ház? Kocsma?
Nem, az nem kocsma. Az egy úszóház.
Úszóház? Laknak benne?
Nem egészen. Nem úgy ház. Nem laknak benne.
Akkor mire való? Kenukat tartanak ott?
Tulajdonképpen azt is, igen. Biztos kenuk is vannak rajta.
Hát még mi? Ezek raktárak? Elfogyott Szeged, és kellett építeni a vízre is?
Nem, nem erről van szó, nem raktárak. Itt emberek szoktak lenni, vagyis régen nagy élet volt az úszóházakon.
Nagy élet? Mindenki kenuzott?
Nem, tulajdonképpen nem is tudom, hogy voltak-e kenuk, csak azért mondtam, hogy igen, mert itt minden volt. Kenu, büfé, sör, szóval tulajdonképpen kocsma is volt. Ide jártak a szegedi polgárok.
És mit csináltak itt kenuzáson és iváson kívül?

Elszégyellem magam. Kenuzás és ivás? Csapnivaló szegedi vagyok. Még ahhoz is gőgös vagyok, hogy beismerjem a barátomnak, hogy valójában nem értem az úszóházakat. Voltam egyszer-kétszer ilyenben, de már akkor is azért vittek az öregek, hogy megmutassák, itt zajlott valaha a polgári élet: a professzorék kártyáztak a főszerkesztőékkel, a doktor házaspár sörözött az ügyvéd házaspárral, és a rakpartról a biciklijüket toló szegediek vágyakozva nézték őket. Mintha ők, akik az úszóházban ülnek, napoznak, vagy úsznak a közepén lévő medencényi térben, nem is ugyanabban a napfényben fürödnének, hanem valami sokkal fenségesebb pazarlásban, az időnek és a pénznek a túlzásában, titulusoknak, latin szavaknak és költőknek a kavalkádjában, mintha valójában minden csak az ő szórakoztatásukra lenne. Legalábbis így képzelem. Hogy Szegednek nem csak kávéházi, hanem úszóházi értelmisége is volt. Mindezt csak elképzelni tudom, mert már nincs, ma üresek az úszóházak, egyet diszkóvá alakítottak. Az értelmiség, ha utánuk jönnek a földi halandók, mindig arrébb megy, manapság épp át Újszegedre. Csak bámulni lehet utánuk, és találgatni, hogy milyen közös titkok tartják őket össze. Pedig jó lenne egy nagy közös úszóház, ahol mindenki arról beszélhetne, amiről akar: kikérhetné az orvosa véleményét az anyajegyéről, elolvastathatná a fizetési felszólítást az ügyvéddel, úszóversenyen legyőzhetné a professzort, és ha végzett, visszamehetne a biciklijéért, hogy hazatekerjen. 

Az úszóházban társasági életet éltek, mondom végül, mintha tudnám mi az a társasági élet, és nem csak bámészkodóként állnék kint a parton.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Soha nem ér körbe

Nincs menetrendje, mint a villamosoknak, csak érezni lehet az olyan időket, amikor megint eljönnek. Azok a napok mégsem egyformák. Érhetnek otthon, a szobámban ülve is, amikor csak annyi napfényt látok, ami betűz az ablakon, és érhet rohanásban is, állomások között. Egyforma ezekben a napokban, hogy nem veszem észre bennük a megérkezésüket, csak utólag lehet elmagyarázni, mint a túlsózott levest.

Elalszom, de nem alszom nyugodtan ilyenkor. Gyerekkorom óta nem. Azt álmodom, hogy üldöznek, és nem tudom, hogy kik azok, de biztosan többen vannak, rám tudnának törni és menekülnöm kell előlük, tudom, hogy bántani akarnak, nem is élném túl, ha megtalálnának.

Menekülök, de a terek felmondják a maguk okszerű, helyes rendjét. Apám házának ajtaja a nagymamám udvarára nyílik, az ólak mögött a gyerekkori hátsó kert emelkedik, ami mögött a nővéremék háza áll, de benyitva megint apám hátsó szobájában találom magam, és így újra elölről. Soha nem ér körbe, bár bizonyos szobákba többször térek vissza, több irányból, több ajtón keresztül.

Néha azt hiszem, ott lepihenhetek. Még nem találhatnak meg, legalább tíz percem van, amíg ott keresnének. Nem tudom irányítani a menekülést. Ha az ajtón túl egy biztos búvóhelyet is ismernék – persze, fogalmam sincs biztos búvóhelyekről – az álmodás logikája szerint kint már úgysem annak a terei várnának. Az ajtóból sem fordulhatok vissza, akkor sem, ha volna is hová. Az sem jelentene biztosat. Érzem, hogy akkor hátba lőnének, elkapnának, két irányból is rám vetnék magukat.

Belakni egy várost, az az ilyen álmokkal ér véget. Már nem csak a gyerekkori helyszínek ugranak fel. Eltelt hat év, tele új terekkel, ahol majdnem biztonságban érezhetném magam, potenciális búvóhelyekkel, ahol talán néhány perccel később keresnek majd. Elbújhatnék tömegekben, a Kárász utcán sétálgató emberek között, a Széchényi téren csak egy üldögélő ember lennék, aki nem gyanakodva kémlel, hanem csak jó dolgában nem tudja mit csináljon, hát mindenkit megnéz. Aztán közelednék az OTP felé, és a vasalós ház helyén megint az otthoni ház állna az udvarán apám faházával.

Nincs menekvés ezekben a terekben sem. Ha a villamos el is megy épp mögöttem, és a ráragasztott reklámmatrica kitakarja a rohanásom irányát, a biztonság csak egy-egy pillanatig tart. Ha a nagyszüleim ablakából a rendőrséggel szemben mászok ki, akkor sem kérhetek segítséget, valójában egyedül vagyok a tereimben, senki nem tud a menekülésről, senki sem látja őket, én sem, de én tudom, hogy üldöznek, ők, a bárkik is, Szegeden, és régi otthonokon keresztül, nincs biztonság, nem lehet pihenni, amikor itt vannak.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Öt perc az alagút előtt

A Belvárosi Híd alatt van egy alagút. Autóút fut át rajta, se balról, se a víz felől nem lehet megkerülni, fel kell mászni a múzeumhoz és a fasoron át lehet továbbmenni a rakpart hídon túli részére. Hacsak nem vállalja fel valaki a veszélyt, hogy a folyton érkező autók között valahogy elkapjon egy szünetet, ami alatt átszalad a túloldalra.

Sokan nem értik, hogy hogy lehet valaki olyan felelőtlen, hogy csak úgy átszalad az alagúton, amikor igazán csak 5 perc lenne felsétálni a múzeumhoz, majd lesétálni a másik oldalon. Igazán kibírnak öt percet – mondják azok közül a derék szegedi polgárok közül sokan, akik Bortér vagy Pálinkafesztivál alkalmával keverednek a roskadásig telt sörpadoktól a rakpartra. Öt perc – rendes, polgári időben mérve – kevés, nem is lehet komolyan venni. Ha az idő pénz, öt perc körülbelül egy borravalónyi, amit a tehetősek nem is tudnak másra szánni, míg másoknak egy borravalónyi összeg több jelentėssel bír: kijön belőle pár zsemle és egy kenőmájas – egy vacsora.

Aki reggel autóval megy munkába és mindig pirosat kap, öt perccel később ér be. Aki gyalog jár, annak legalább a duplájába kerül, ha nincs szerencséje a közlekedési lámpákkal. Aki dobozos cigit szív, annak öt perc egy kényelmes cigiszünet, amibe még egy presszókávé is belefér, míg az, aki tekeri a cigijét, mind az öt percet beosztja, nem marad kihasználatlan egy másodperce sem.

Állva az alagút előtt, tudva, hogy már félórás késésben vagyok a barátaimtól, vagy a lánytól, akit szeretek, két választásom van: átszaladok két autó között, vagy bevállalom, hogy még öt perccel tovább várjanak rám. Ha visszautazhatnék az időben, hamarabb mennék el fürödni, hamarabb mosnék fogat – ha most lenne még tíz percem, abból ötöt boldogan feláldoznék, hogy ne kelljen rohannom az alagútban, ahol tudom, ha szembe jön egy autó, nem lehet elugrani oldalra, nincs más, csak én, és a több száz kiló fém.

Öt perc annyi, hogy rájövök, hogy már fél órát késtem, és gondolkozni kezdek, hogy tulajdonképpen mit is tudok nyújtani annak, aki még akkor is vár rám. Egy olyan ember, aki fél órát késik, az utána se lehet túl jó társaság. Fél óra késés nem arról tanúskodik, hogy az illető túl megbízható lenne, így nincs sok választása: ha öt perc a polgári szemlélet szerint nem is sok, annak, akinek már nincs sok ideje hátra, muszáj az alagutat választania, és csak annyit kívánhat, hogy ne kelljen szembenéznie egy autóval se. Talán ez az öt perc elég, hogy aki vár rá, megbocsássa azt a fél órát is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Egy utolsó szegedi este

Ismered azt a viccet? Két Eközben Szegeden blogger ül a kocsmában. Mármint tulajdonképpen a harmadikban. Az első tele volt kedd este, a második zárt rendezvényt tartott, megint csak: kedd este, és lőn, ez a harmadik kocsma, három a magyar igazság, a ráadásról meg esik majd még szó. Szóval vannak ezek az Eközben Szegedenes arcok, ülnek a kocsmában. Jó fejek, megdicsérik egymás között a wc ajtó színét – mentazöld –, gondolkodnak arról, hogy milyen adottságok mentén van tele az egyik kocsma és nincs tele a másik – nyilván erre a körutas-sugárutas rendszert hozzák fel, mert ez a kocsma, ha csak pár saroknyira is, de mégiscsak kintebb van, és belátják, amúgy a közeg is más, ebben a harmadikban nincs a csapon hidegkomlós, ilyen urbanisztikai tényezőket is átbeszélnek. Számlát nyitott nekik a pultos, felírják nekik, megbízhatóknak tűnnek, olyanoknak, akik majd az este végén tényleg ki fogják fizetni a fogyasztásukat, a jéger kört sem tagadnák le – végső soron ezek a rendes eközbenes srácok tényleg olyanok, a jéger kört sem tagadták le.

A pultos lány mosolyog rájuk, ha elmegy mellettünk, mert hevesen gesztikulálnak, beszélgetnek, figyelnek. Elöl hagyják a laptopot, mint valami falusiak, látszik, hogy otthon érzik magukat, nem feszengenek, pedig egyikük most van itt először, a másikuk sem igazán visszajáró. Nekik eddig csak a harmadik kocsma volt, meg amúgy is, nekik is kiesik, ha csak pár saroknyira is. Pedig itt jó a zene, valamelyikük leshazamoz több számot is. Meg lehetne kérdezni, mi szól, ez olyan hely, de nem kérdezi meg, ahhoz fel kell állni, oda kellene menni, lehet, hogy véget érne, mire a pultos figyelni tudna rá.

Aztán egyszer csak annyi lesz az idő, hogy lehet beszélni az utolsó buszokról, villamosokról. Egyikük az egyik közeli településre megy –  Szegednek ugye nem agglomerációja van, hanem környéke, néhány közeli településsel – a másikuk Újrókusig menne. Amikor a menetrendet nézik, épp az utolsó villamos megy el, amivel odaérhetnének a Mars térre. Kérnek két pohár gyümölcslevet, meglepni vele a szervezetüket, az utolsó villamosra majd kiérnek. Fizetnek bankkártyával, de készpénzben hagynak borravalót. A villamos felé mennek. Kevesen tudják, hogy 00:05-kor még indítanak egy-egy kettest a két végállomásról, nincs benne a menetrendben, de mint rendesen, szállít utasokat. Azt gondolják, még elérik.

Villamos persze még sosem suhant el olyan szépen, mint ott. Két úgynevezett városi blogger is látja, ettől szép. Hogy elsuhant, mint az utolsó utáni villamos. Akár vissza is mehetnének, gondolják, és tulajdonképpen tényleg. Amúgy is milyen kedves volt a pultos lány, mondja az egyikük, tényleg, az ilyen embereknek kell pultosnak lenniük, mondja a másik. Én nem volnék képes ezt csinálni. Kedvesnek lenni, meg nem szétesni két kérésnél többnél, egyikük, másikuk helyesel, egyetértenek. Két eközben blogger nagy egyetértésben betérnek a kocsmába. Megint. Kérnek egy sört, ugyanolyat mint eddig. A pultos nevet rajtuk, kiviszi, mondja, egyikük, történetesen a lírai én (akinek amúgy a dolga lett volna az első helyen asztalt foglalni, de amúgy meg milyen pompás asztalt szereztek maguk alá), elmondja, hogy már az úton visszafelé is megbeszélték, hogy mennyire kedves, és hogy csak ilyen embereknek kellene pultozniuk.

A helyükre mennek. Az asztalukhoz. Lett asztaluk, pedig másodszor járnak itt. Otthonos, és jó a zene, ebben fél óránként meg tudnak állapodni. Mama Cassnak is ilyen dalai vannak, Dream a Little Dream of Me szerű ezeknek is a hangulata. Biztosan ismered, bizonygatja az egyikük. Csodálatos dolgokról folynak a szavak, lassan két asztal marad, a másiknál is oszlanak az emberek, nekik is ideje volna oszlaniuk. Az utoljára maradt lány még beszélget a pultossal, nem szép dolog hallgatózni, de pont csend van, biztosan angyal szállt el az asztaluk felett, és egyébként is, ők az eközbenes bloggerek, az ilyen eközbenes pillanatokért élnek, meg kell értened.

Ez volt az utolsó éjszakája Szegeden, erről mesél, hogy hat évig lakott itt, az egyetem és az otthona között volt ez a kis kocsma, nekik épp útba esett, de sosem tért be. Most mégis jó, jó hogy van ilyen hely, meg hát, köszöni, hogy szuperkedves volt a kiszolgálás. Nem látjuk, de biztosan borravalót is ad közben, hallatszik a hangján, hogy tényleg hálás. Pestre költözik, de most még egyet összeültek a barátaikkal, és nagyon jó volt, így, még egyszer köszönik, mondja.

Halkan készülődik két szegedi blogger egy kocsmában. Ezt ismered? Nem akarnak elveszteni szavakat ebből. Úgy érzik, ez szép, olyan, amit azért meg kéne majd írni. Látszik, hogy mindketten így gondolják. Én voltam a gyorsabb.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

KP

“Találkozzunk a Kerek Perecnél. 
Mindjárt, csak még a Boszorkánykonyhánál vagyok.”

Két nem létező hely nevét mondják, mégis mindenki tudja, hogy ki hol van. Kerek Perec, Boszorkánykonyha – kultikus helyek, amik még akkor is tovább élnek tájékozódási pontként, ha a hivatalos térképekről már lekerültek. Beülni egyik helyre sem lehet, de mindkettő találkozások színhelye. Vannak persze, és egyre többen lesznek olyanok, akik nem értik, mi az a Kerek Perec, nem ismerik a szorgos manók sütödéjének otthonosságát, csak a mobiltudósok monokróm tereit, ahol otthon lenni nem, csak várakozni lehet: örökké két világ között, mint a purgatóriumban.

Mi még a Kerek Perecnél gyűlünk össze, de már többünknek ebből a T-Mobile-ból van a telefonja. Nem fordulhatunk vissza reggelente, hogy beugorjunk ide kakaós csigáért, de a múltban ott van az egész, a manók, a kakaós csigák, és minden találkozás, ami ott történt, minden reggeli összenézés azzal a munkába rohanó sorstárssal, minden süti, amit a szakítás miatt szomorkodó barátnak visznek, az is ott van kitörölhetetlenül.

Ha a térben nem lehet, forduljunk vissza az időben. Állunk a KP-nél a többiekkel, indulni készülünk. Becsukom a szemem, összehúzom magam, mint aki egy szűk résen próbálja átpréselni magát. Felkészülök. Próbálok összezsugorodni, hogy átcsusszanhassak az előrefelé zakatoló események között, hogy ne vegyenek észre az okok és okozatok, nélkülem haladjanak tovább. 

Mikor kinyitom a szemem, a Kerek Perecnél állok,és a barátaim nincsenek sehol. A kirakatban a kis pékek szorgoskodnak, dagasztják a tésztát, szórják a lisztet, mintha nem telt volna el oda-vissza harminc év. Körülöttem emberek jönnek-mennek, mintha mi sem történt volna, rövid ujjú inges férfiak, hosszú hajú fiúk, farmernadrágos lányok. Sétálnak nevetgélve, egymásba karolva. A cipőbolt kirakata előtt gyerekek állnak, mutogatnak a kiállított darabokra. 

Két rendőr közeledik a Széchenyi téri fasorok felől, így jobbra indulok. A Boszorkánykonyha a helyén, szürke öltönyös férfiak és tarka ruhás nők sétálnak be a Vörös Október Ruhagyár szettjeiben.

Átmegyek a zebrán. A Tisza felé indulok, aztán egy harminc évvel későbbről vett mozdulattal befordulok a Deák Ferenc utcára, mintha a Grandba mennék. És akkor meglátom: a metsző napsütésben egy kék Trabant áll, világít, mintha a város minden kékjét neki adta volna. Ilyennel járhatott a nagyapám, és ha harminc évvel korábban születtem volna, ezt kértem volna kölcsön, hogy elmenjek a barátaimmal bulizni. Ennek az autónak a gazdája is biztosan a Kerek Perechez beszélt meg találkozót, és itt hagyta a kocsiját. Harminc évvel ezelőtti baráti társaság, egy kék Trabanttal nekivágnak a városnak. Ilyen menőnek kéne lenni, mint ez a kék Trabant, ezzel kéne veretni harminc éven át, és ezt kéne örökségként hagyni azokra a srácokra, akik ott, a Kerek Perecnek hívott mobilszaküzlet előtt ácsorognak egy következő évezred húszas éveinek elején.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Arról, hogy mennyibe kerül a technika a parasztoknak

Egész délután azon bosszankodtam, hogy le van merülve a telefonom. Nem tudtam visszakeresni egy régi beszélgetésnek azt a részét, amikor az épp olvasott regényről kevésbé lelkesítően beszéltem, és nem tudtam rákeresni a Google-ben arra sem, hogy mi a címe a szerző korábbi regényének, ami valami olyasmi, mint a Kecsketej, azóta tudom, meg is beszéltük, hogy egyáltalán nem olyan a címe, mint a Kecsketej, de nem mondom meg a címét, mindegy is. A tendenciáról van szó, hogy egy lemerült telefonnal szinte eszköztelen voltam, még azt sem tudtam megnézni, hogy pontosan mennyi az idő.

Csak két sört ittam a többiekkel, én a további körökben szódáztam. Mostanában rengeteg szódát iszom, meleg van, szomjas vagyok, nem kívánom a sört, attól csak pisilni kell, büdös is, normális folyadékra van szükségem. Míg a többiek újratölteni vagy mosdóba mentek, én csak bámészkodtam, olvasgattam az itallapot, vannak helyek, ahol már ötven forint a szóda decije – rablás –, de itt még korrekt áron van. Nézegettem azt is – volt még arra is idő –, hogy mennyire jön át az ágakon a maradék fény. Rendes körülmények között Facebookon ellenőriztem volna, hogy lemaradtam-e valamiről – bár nyilván nem, sosem –, vagy az e-mail postaládámból töröltem volna a Neptun új emlékeztetőjét a ki nem töltött kérdőíveimről – nem fogom őket kitölteni, igazán megtanulhatta volna már a rendszer.

Így lett, hogy végül nem tudom, hogy mikor indultunk el hazafelé. A hold már javában fent volt, de nem értem a hold járásának sajátos rendszerét, abból pedig különösen nem tudom megtippelni a pontos időt. Közben a barátok irány szerint tova – még bőven jártak a trolik, én egyedül értem a villamosmegállóba, nem néztem az időre, tulajdonképpen nem is tartottam fontosnak, láttam, hogy még három perc a kettesig. Három perc, az pont jó, kettőnél látod már közeledni, egynél már tényleg mindjárt ott van, már elhagyta a kedvenc kávézómat, ahol minden csodálatos volna, ha lenne mosdója, megérkezett, és felszálltam.

Majdnem üres villamoson utazni este az szinte olyan, mint egy videóklipben. Üvegnek támasztod a fejed, nézel kifelé, fények, homlokzatok tükröződnek a szemedben, tudod milyen dal szólna most a telefonodról, ha nem volna lemerülve. Beszűrődik mások beszélgetése és mások csendje, de nem vészesen, már megbeszéltük, ez a villamoson lévő idő és tér igazából nincs. Aztán felszálltak az ellenőrök, és hirtelen lett ittje a térnek és mostja az időnek: tapogattam a diákom és a bérletem után. E-bérletet vettem, mert kevés jegypénztárról tudom, hogy hol van, amúgy is mindig nálam a telefonom, tapogattam az ujjlenyomat olvasót, nem érzékelte, persze, le van merülve, kaptam a fejemhez. Nem volt mit tenni, vártam a véget, jöttek elölről és hátulról, mondtam, hogy lemerült a telefonom, bekapcsoltam újra, hogyan, hátha abban a fél percben a következő kikapcsolásig meg tudom mutatni. Bekapcsolt, megnyitottam az alkalmazást, vártam, kattintottam a bérletre, ellenőrzésre felmutatás, és hopp, megint elszállt, látták – kérdeztem, sajnos nem – mondták, tényleg sajnálták, látszott rajtuk.

Akkor nincs mit tenni, mondták, de később be tudom vinni bemutatni, ugye, kérdeztem, be persze, de most személyit és lakcímkártyát kérnek, és adnak majd egy csekket, de ne ijedjek meg, ezt nem kell befizetnem, ha három munkanapon belül beviszem, vagy ha nem megy három munkanapon belül, mert mondjuk dolgozom nyitvatartási időben, akkor is hívjam fel őket, itt lesz majd a telefonszám, adnak majd egy másik időpontot, de fontos, hogy már nem a Kossuth sugárúton vannak, hanem a József Attilán, igen, ott a furcsán bepakolt kisbolttal szemben, a bicikliboltnak majdnem a szomszédjában, és ott csak kilencszáz forint lesz.

Mások is jártak így, megértik, persze, tele van még ez az e-rendszer hibával, még rengeteg mindent kell neki megtanítani, látják ők is, meg hát ilyen, ha az ember otthon felejti az energiabankját, igazából nem otthon felejtettem, hanem a karantén eleje óta nem vettem elő a fiókból, nahát, ez meg a másik, mondták, nevettek, nevettünk, jó hangulatban ment a szó, Mars tér, ők leszálltak, de mindenképp adjam be három napon belül, vagy hívjam fel őket, nem ér ez az egész kilencszáznál többet, mondták, nem, tényleg nem, mosolyogtam rájuk, kilencszáz forint egy lemerült telefonért, gondoltam magamban, az végülis olyan legalább, amit meg lehet írni, aztán meg most megírom, jó így is, kilencszáz forint az két korsó sör, majdnem négy korsó szóda a drágább helyeken.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Szimat

– Hát ti is lejöttetek?
– Ha nem sétálunk egyet most, amíg jó az idő, akkor egész nap megy a nyüszítés meg a morgás. 
– Ne is mondd, az enyémmel is alig lehet bírni, így délutánra már végképp kicsi lesz neki a lakás, alig várja, hogy elinduljunk. Olyan követelőzőek tudnak lenni, hogy néha azt hiszem, ő a gazda és nem én. 
– Nálunk is ez van, főleg, hogy nem volt mit csinálni, üresek voltak a parkok egész télen és kora tavasszal. Ti hogy bírtátok a bezártságot?
– Borzasztó volt. Engem is megviselt, pár hét után ismertem a ház minden sarkát. Azzal szórakoztam, hogy elrejtettem valamit, és megkerestem pár nappal később. De szegénynek nálam is pokolibb volt. Téblábolt jobbra-balra, nem tudott magával mit kezdeni, feküdt a kanapén és csak nézett maga elé, a végén már együtt nyüszítettünk, hogy hiányoznak a barátaink. 
– Végülis ők is társas lények. 
– Néha úgy érzem, sokkal inkább, mint mi. 
– Ezt hogy érted? 
– Gondolj csak bele abba, ahogy egy ismerkedés zajlik nálunk. Csupa rituálé. Nekik olyan egyszerű ez. Nincsenek játszmák, rejtett szándékok. Sokkal őszintébb a testbeszédük, azonnal látszik, hogy mit gondolnak a másikról. 
– Ja, csak ők nem tudják sokszor. 
– Persze, de nem is kell. Ha az első benyomás rossz is, később összecsiszolódhatnak. Csak ez a mamlasz olyan, hogy túl büszke megtenni az első lépést. 
– Ne is mondd. Az enyém állandóan azért sír, hogy a tieddel akar találkozni. 
– Igen? 
– Persze, ha eltelik fél óra a sétából és még mindig nem lát titeket, teljes letargiába esik. Ha meg egyáltalán nem is találkozunk, egész este lóg az orra, rendesen étvágya sincs. 
– Az enyém sem tud mit kezdeni magával olyankor. Próbálom megvigasztalni, játszani vele, odaviszem neki a labdát, de semmi. Oda se szagol.
– Két hülye. Imádják egymást, de még mindig csak úgy kerülgetik egymást, mint macskák az udvar közepén a húsmaradékot. 
– A mi hülyéink. Milyen kár, hogy még mindig képtelenek bevallani egymásnak. 
– Az ő szimatuk nem olyan jó, mint a miénk, mit tehetnének szegények? Hiszen ezek csak emberek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri