Uncategorized kategóriaarchívum

Egy utolsó szegedi este

Ismered azt a viccet? Két Eközben Szegeden blogger ül a kocsmában. Mármint tulajdonképpen a harmadikban. Az első tele volt kedd este, a második zárt rendezvényt tartott, megint csak: kedd este, és lőn, ez a harmadik kocsma, három a magyar igazság, a ráadásról meg esik majd még szó. Szóval vannak ezek az Eközben Szegedenes arcok, ülnek a kocsmában. Jó fejek, megdicsérik egymás között a wc ajtó színét – mentazöld –, gondolkodnak arról, hogy milyen adottságok mentén van tele az egyik kocsma és nincs tele a másik – nyilván erre a körutas-sugárutas rendszert hozzák fel, mert ez a kocsma, ha csak pár saroknyira is, de mégiscsak kintebb van, és belátják, amúgy a közeg is más, ebben a harmadikban nincs a csapon hidegkomlós, ilyen urbanisztikai tényezőket is átbeszélnek. Számlát nyitott nekik a pultos, felírják nekik, megbízhatóknak tűnnek, olyanoknak, akik majd az este végén tényleg ki fogják fizetni a fogyasztásukat, a jéger kört sem tagadnák le – végső soron ezek a rendes eközbenes srácok tényleg olyanok, a jéger kört sem tagadták le.

A pultos lány mosolyog rájuk, ha elmegy mellettünk, mert hevesen gesztikulálnak, beszélgetnek, figyelnek. Elöl hagyják a laptopot, mint valami falusiak, látszik, hogy otthon érzik magukat, nem feszengenek, pedig egyikük most van itt először, a másikuk sem igazán visszajáró. Nekik eddig csak a harmadik kocsma volt, meg amúgy is, nekik is kiesik, ha csak pár saroknyira is. Pedig itt jó a zene, valamelyikük leshazamoz több számot is. Meg lehetne kérdezni, mi szól, ez olyan hely, de nem kérdezi meg, ahhoz fel kell állni, oda kellene menni, lehet, hogy véget érne, mire a pultos figyelni tudna rá.

Aztán egyszer csak annyi lesz az idő, hogy lehet beszélni az utolsó buszokról, villamosokról. Egyikük az egyik közeli településre megy –  Szegednek ugye nem agglomerációja van, hanem környéke, néhány közeli településsel – a másikuk Újrókusig menne. Amikor a menetrendet nézik, épp az utolsó villamos megy el, amivel odaérhetnének a Mars térre. Kérnek két pohár gyümölcslevet, meglepni vele a szervezetüket, az utolsó villamosra majd kiérnek. Fizetnek bankkártyával, de készpénzben hagynak borravalót. A villamos felé mennek. Kevesen tudják, hogy 00:05-kor még indítanak egy-egy kettest a két végállomásról, nincs benne a menetrendben, de mint rendesen, szállít utasokat. Azt gondolják, még elérik.

Villamos persze még sosem suhant el olyan szépen, mint ott. Két úgynevezett városi blogger is látja, ettől szép. Hogy elsuhant, mint az utolsó utáni villamos. Akár vissza is mehetnének, gondolják, és tulajdonképpen tényleg. Amúgy is milyen kedves volt a pultos lány, mondja az egyikük, tényleg, az ilyen embereknek kell pultosnak lenniük, mondja a másik. Én nem volnék képes ezt csinálni. Kedvesnek lenni, meg nem szétesni két kérésnél többnél, egyikük, másikuk helyesel, egyetértenek. Két eközben blogger nagy egyetértésben betérnek a kocsmába. Megint. Kérnek egy sört, ugyanolyat mint eddig. A pultos nevet rajtuk, kiviszi, mondja, egyikük, történetesen a lírai én (akinek amúgy a dolga lett volna az első helyen asztalt foglalni, de amúgy meg milyen pompás asztalt szereztek maguk alá), elmondja, hogy már az úton visszafelé is megbeszélték, hogy mennyire kedves, és hogy csak ilyen embereknek kellene pultozniuk.

A helyükre mennek. Az asztalukhoz. Lett asztaluk, pedig másodszor járnak itt. Otthonos, és jó a zene, ebben fél óránként meg tudnak állapodni. Mama Cassnak is ilyen dalai vannak, Dream a Little Dream of Me szerű ezeknek is a hangulata. Biztosan ismered, bizonygatja az egyikük. Csodálatos dolgokról folynak a szavak, lassan két asztal marad, a másiknál is oszlanak az emberek, nekik is ideje volna oszlaniuk. Az utoljára maradt lány még beszélget a pultossal, nem szép dolog hallgatózni, de pont csend van, biztosan angyal szállt el az asztaluk felett, és egyébként is, ők az eközbenes bloggerek, az ilyen eközbenes pillanatokért élnek, meg kell értened.

Ez volt az utolsó éjszakája Szegeden, erről mesél, hogy hat évig lakott itt, az egyetem és az otthona között volt ez a kis kocsma, nekik épp útba esett, de sosem tért be. Most mégis jó, jó hogy van ilyen hely, meg hát, köszöni, hogy szuperkedves volt a kiszolgálás. Nem látjuk, de biztosan borravalót is ad közben, hallatszik a hangján, hogy tényleg hálás. Pestre költözik, de most még egyet összeültek a barátaikkal, és nagyon jó volt, így, még egyszer köszönik, mondja.

Halkan készülődik két szegedi blogger egy kocsmában. Ezt ismered? Nem akarnak elveszteni szavakat ebből. Úgy érzik, ez szép, olyan, amit azért meg kéne majd írni. Látszik, hogy mindketten így gondolják. Én voltam a gyorsabb.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

KP

“Találkozzunk a Kerek Perecnél. 
Mindjárt, csak még a Boszorkánykonyhánál vagyok.”

Két nem létező hely nevét mondják, mégis mindenki tudja, hogy ki hol van. Kerek Perec, Boszorkánykonyha – kultikus helyek, amik még akkor is tovább élnek tájékozódási pontként, ha a hivatalos térképekről már lekerültek. Beülni egyik helyre sem lehet, de mindkettő találkozások színhelye. Vannak persze, és egyre többen lesznek olyanok, akik nem értik, mi az a Kerek Perec, nem ismerik a szorgos manók sütödéjének otthonosságát, csak a mobiltudósok monokróm tereit, ahol otthon lenni nem, csak várakozni lehet: örökké két világ között, mint a purgatóriumban.

Mi még a Kerek Perecnél gyűlünk össze, de már többünknek ebből a T-Mobile-ból van a telefonja. Nem fordulhatunk vissza reggelente, hogy beugorjunk ide kakaós csigáért, de a múltban ott van az egész, a manók, a kakaós csigák, és minden találkozás, ami ott történt, minden reggeli összenézés azzal a munkába rohanó sorstárssal, minden süti, amit a szakítás miatt szomorkodó barátnak visznek, az is ott van kitörölhetetlenül.

Ha a térben nem lehet, forduljunk vissza az időben. Állunk a KP-nél a többiekkel, indulni készülünk. Becsukom a szemem, összehúzom magam, mint aki egy szűk résen próbálja átpréselni magát. Felkészülök. Próbálok összezsugorodni, hogy átcsusszanhassak az előrefelé zakatoló események között, hogy ne vegyenek észre az okok és okozatok, nélkülem haladjanak tovább. 

Mikor kinyitom a szemem, a Kerek Perecnél állok,és a barátaim nincsenek sehol. A kirakatban a kis pékek szorgoskodnak, dagasztják a tésztát, szórják a lisztet, mintha nem telt volna el oda-vissza harminc év. Körülöttem emberek jönnek-mennek, mintha mi sem történt volna, rövid ujjú inges férfiak, hosszú hajú fiúk, farmernadrágos lányok. Sétálnak nevetgélve, egymásba karolva. A cipőbolt kirakata előtt gyerekek állnak, mutogatnak a kiállított darabokra. 

Két rendőr közeledik a Széchenyi téri fasorok felől, így jobbra indulok. A Boszorkánykonyha a helyén, szürke öltönyös férfiak és tarka ruhás nők sétálnak be a Vörös Október Ruhagyár szettjeiben.

Átmegyek a zebrán. A Tisza felé indulok, aztán egy harminc évvel későbbről vett mozdulattal befordulok a Deák Ferenc utcára, mintha a Grandba mennék. És akkor meglátom: a metsző napsütésben egy kék Trabant áll, világít, mintha a város minden kékjét neki adta volna. Ilyennel járhatott a nagyapám, és ha harminc évvel korábban születtem volna, ezt kértem volna kölcsön, hogy elmenjek a barátaimmal bulizni. Ennek az autónak a gazdája is biztosan a Kerek Perechez beszélt meg találkozót, és itt hagyta a kocsiját. Harminc évvel ezelőtti baráti társaság, egy kék Trabanttal nekivágnak a városnak. Ilyen menőnek kéne lenni, mint ez a kék Trabant, ezzel kéne veretni harminc éven át, és ezt kéne örökségként hagyni azokra a srácokra, akik ott, a Kerek Perecnek hívott mobilszaküzlet előtt ácsorognak egy következő évezred húszas éveinek elején.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Arról, hogy mennyibe kerül a technika a parasztoknak

Egész délután azon bosszankodtam, hogy le van merülve a telefonom. Nem tudtam visszakeresni egy régi beszélgetésnek azt a részét, amikor az épp olvasott regényről kevésbé lelkesítően beszéltem, és nem tudtam rákeresni a Google-ben arra sem, hogy mi a címe a szerző korábbi regényének, ami valami olyasmi, mint a Kecsketej, azóta tudom, meg is beszéltük, hogy egyáltalán nem olyan a címe, mint a Kecsketej, de nem mondom meg a címét, mindegy is. A tendenciáról van szó, hogy egy lemerült telefonnal szinte eszköztelen voltam, még azt sem tudtam megnézni, hogy pontosan mennyi az idő.

Csak két sört ittam a többiekkel, én a további körökben szódáztam. Mostanában rengeteg szódát iszom, meleg van, szomjas vagyok, nem kívánom a sört, attól csak pisilni kell, büdös is, normális folyadékra van szükségem. Míg a többiek újratölteni vagy mosdóba mentek, én csak bámészkodtam, olvasgattam az itallapot, vannak helyek, ahol már ötven forint a szóda decije – rablás –, de itt még korrekt áron van. Nézegettem azt is – volt még arra is idő –, hogy mennyire jön át az ágakon a maradék fény. Rendes körülmények között Facebookon ellenőriztem volna, hogy lemaradtam-e valamiről – bár nyilván nem, sosem –, vagy az e-mail postaládámból töröltem volna a Neptun új emlékeztetőjét a ki nem töltött kérdőíveimről – nem fogom őket kitölteni, igazán megtanulhatta volna már a rendszer.

Így lett, hogy végül nem tudom, hogy mikor indultunk el hazafelé. A hold már javában fent volt, de nem értem a hold járásának sajátos rendszerét, abból pedig különösen nem tudom megtippelni a pontos időt. Közben a barátok irány szerint tova – még bőven jártak a trolik, én egyedül értem a villamosmegállóba, nem néztem az időre, tulajdonképpen nem is tartottam fontosnak, láttam, hogy még három perc a kettesig. Három perc, az pont jó, kettőnél látod már közeledni, egynél már tényleg mindjárt ott van, már elhagyta a kedvenc kávézómat, ahol minden csodálatos volna, ha lenne mosdója, megérkezett, és felszálltam.

Majdnem üres villamoson utazni este az szinte olyan, mint egy videóklipben. Üvegnek támasztod a fejed, nézel kifelé, fények, homlokzatok tükröződnek a szemedben, tudod milyen dal szólna most a telefonodról, ha nem volna lemerülve. Beszűrődik mások beszélgetése és mások csendje, de nem vészesen, már megbeszéltük, ez a villamoson lévő idő és tér igazából nincs. Aztán felszálltak az ellenőrök, és hirtelen lett ittje a térnek és mostja az időnek: tapogattam a diákom és a bérletem után. E-bérletet vettem, mert kevés jegypénztárról tudom, hogy hol van, amúgy is mindig nálam a telefonom, tapogattam az ujjlenyomat olvasót, nem érzékelte, persze, le van merülve, kaptam a fejemhez. Nem volt mit tenni, vártam a véget, jöttek elölről és hátulról, mondtam, hogy lemerült a telefonom, bekapcsoltam újra, hogyan, hátha abban a fél percben a következő kikapcsolásig meg tudom mutatni. Bekapcsolt, megnyitottam az alkalmazást, vártam, kattintottam a bérletre, ellenőrzésre felmutatás, és hopp, megint elszállt, látták – kérdeztem, sajnos nem – mondták, tényleg sajnálták, látszott rajtuk.

Akkor nincs mit tenni, mondták, de később be tudom vinni bemutatni, ugye, kérdeztem, be persze, de most személyit és lakcímkártyát kérnek, és adnak majd egy csekket, de ne ijedjek meg, ezt nem kell befizetnem, ha három munkanapon belül beviszem, vagy ha nem megy három munkanapon belül, mert mondjuk dolgozom nyitvatartási időben, akkor is hívjam fel őket, itt lesz majd a telefonszám, adnak majd egy másik időpontot, de fontos, hogy már nem a Kossuth sugárúton vannak, hanem a József Attilán, igen, ott a furcsán bepakolt kisbolttal szemben, a bicikliboltnak majdnem a szomszédjában, és ott csak kilencszáz forint lesz.

Mások is jártak így, megértik, persze, tele van még ez az e-rendszer hibával, még rengeteg mindent kell neki megtanítani, látják ők is, meg hát ilyen, ha az ember otthon felejti az energiabankját, igazából nem otthon felejtettem, hanem a karantén eleje óta nem vettem elő a fiókból, nahát, ez meg a másik, mondták, nevettek, nevettünk, jó hangulatban ment a szó, Mars tér, ők leszálltak, de mindenképp adjam be három napon belül, vagy hívjam fel őket, nem ér ez az egész kilencszáznál többet, mondták, nem, tényleg nem, mosolyogtam rájuk, kilencszáz forint egy lemerült telefonért, gondoltam magamban, az végülis olyan legalább, amit meg lehet írni, aztán meg most megírom, jó így is, kilencszáz forint az két korsó sör, majdnem négy korsó szóda a drágább helyeken.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Szimat

– Hát ti is lejöttetek?
– Ha nem sétálunk egyet most, amíg jó az idő, akkor egész nap megy a nyüszítés meg a morgás. 
– Ne is mondd, az enyémmel is alig lehet bírni, így délutánra már végképp kicsi lesz neki a lakás, alig várja, hogy elinduljunk. Olyan követelőzőek tudnak lenni, hogy néha azt hiszem, ő a gazda és nem én. 
– Nálunk is ez van, főleg, hogy nem volt mit csinálni, üresek voltak a parkok egész télen és kora tavasszal. Ti hogy bírtátok a bezártságot?
– Borzasztó volt. Engem is megviselt, pár hét után ismertem a ház minden sarkát. Azzal szórakoztam, hogy elrejtettem valamit, és megkerestem pár nappal később. De szegénynek nálam is pokolibb volt. Téblábolt jobbra-balra, nem tudott magával mit kezdeni, feküdt a kanapén és csak nézett maga elé, a végén már együtt nyüszítettünk, hogy hiányoznak a barátaink. 
– Végülis ők is társas lények. 
– Néha úgy érzem, sokkal inkább, mint mi. 
– Ezt hogy érted? 
– Gondolj csak bele abba, ahogy egy ismerkedés zajlik nálunk. Csupa rituálé. Nekik olyan egyszerű ez. Nincsenek játszmák, rejtett szándékok. Sokkal őszintébb a testbeszédük, azonnal látszik, hogy mit gondolnak a másikról. 
– Ja, csak ők nem tudják sokszor. 
– Persze, de nem is kell. Ha az első benyomás rossz is, később összecsiszolódhatnak. Csak ez a mamlasz olyan, hogy túl büszke megtenni az első lépést. 
– Ne is mondd. Az enyém állandóan azért sír, hogy a tieddel akar találkozni. 
– Igen? 
– Persze, ha eltelik fél óra a sétából és még mindig nem lát titeket, teljes letargiába esik. Ha meg egyáltalán nem is találkozunk, egész este lóg az orra, rendesen étvágya sincs. 
– Az enyém sem tud mit kezdeni magával olyankor. Próbálom megvigasztalni, játszani vele, odaviszem neki a labdát, de semmi. Oda se szagol.
– Két hülye. Imádják egymást, de még mindig csak úgy kerülgetik egymást, mint macskák az udvar közepén a húsmaradékot. 
– A mi hülyéink. Milyen kár, hogy még mindig képtelenek bevallani egymásnak. 
– Az ő szimatuk nem olyan jó, mint a miénk, mit tehetnének szegények? Hiszen ezek csak emberek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Rítus

Párizsban kezdődött, ismerjük szegediként ezt a fogalmat is: passzázs. Az első ipari forradalom után fellendült a fémipar, az üveggyártás és a kapitalizmus. Utóbbi arcot rajzolt magának az előbbiekből: fedett, üvegtetejű vásárlóutcákat, pompás udvarokat hozott létre Párizs-szerte, aztán mindenütt a nagyvilágban. Ezt is ismerjük, a körutas, sugárutas rendszer is ilyen. Párizs még mindig azt mondja, minden, ami fontos, onnan indul, de ezeknél ez tényleg pont így volt. Minden város Párizs akart lenni, és ettől lesz minden otthonos és egyforma. Mint egy repülőtéren, nemzettől függetlenül mindenkinek ki kell ismernie magát egy passzázson, ahol mindig ugyanolyan a hőmérséklet és azonosak a fényviszonyok.

A Szeged Pláza is majdnem ilyen. Persze nem olyan felséges, és egyébként is kint van már, eltörpült, látszik, ahogy telt felette az idő. Moziba járunk erre, Aldiba – de most, ugye abból is lett másik, szebb – Libribe, mert ehhez az üzlethez lakom a legközelebb, és mert itt mindig mosolygós hangon köszönnek. Érted, amúgy, nem azért jár az ember plázába, hogy szalámit vegyen, meg hogy mosolygós hangon köszönjenek neki. Ez a pláza elképesztően más.

Mi Aldiba járunk, és kiülünk a pláza elé, fel a teraszra, vagy a játszótérre a Búvár-tó túloldalára. Az ismerőseim Pláza-tónak hívják, pedig a tó és a kacsák sok száz évvel előbb voltak ott. A kacsák így minden látszat ellenére nem a pláza kellékei, bár állateledelt a mélygarázs oszlopáról lehet venni, de erről a lehetőségről is csak véletlenül tudunk, láttuk a szülőket, ahogy veszik.

Ha nem is a Plázánál vagyunk, a Pláza-tónál ülünk, mint akik megszokták, hogy ott kell ülni. A padok nagy részéről semmiféle értékelhető kilátás nincs, arra mégis jó, hogy onnan beszéljük meg az életet. Hogy odavalók vagyunk-e, és hogy melyik Disney mese a legjobb (azt hittem egyértelműen az Anasztázia az, aztán egy randin – ugyanitt – megtudtam, hogy az nem is Disney). Itt találkozunk, aztán minden menni szokott a maga saját rendjében.

Talán erre megy ki az egész minálunk. Hogy a Pláza és a Búvár-tó valahogy otthonos itt nekünk, épp ahogy a szocialista építész képzelte: otthonának tartja majd ezt a földet a szocialista ember. Játszótér, gyárak, kis kocsmák a házak földszintjén. Ezeken a padokon meg lehet nyílni, akár papírdobozból issza az ember az Aldiban kétszázért vett jegeskávét, akár üvegből a csavaros kupakú Irsai Olivért, amit magával hozott.

Múlt hét pénteken este tízkor úgy tűnt, hogy elállt a hőhullám utáni vihar, nekem pedig súlyos beszélgethetnékem támadt. Hülyeség volt minden mondandóm, az idő már egy hét múlva is elhaladt felettük, de tudjátok milyen, amikor az embernek beszélhetnékje van. Szóval idebicikliztettem a kedves barátomat, aki már ismeri a járást, osztozik ebben a pláza körüli szellemi atmoszférában. Én vettem bort, mert én lakom közelebb, hoztam poharat, mert én lakom közelebb, és aztán ültünk kint, és jó volt. Megbeszélni a megbeszélnivalót, azokat a dolgokat, amiket csak sötétedés után, a maga rítusszerű helyzetében lehet egyáltalán megfogalmazni.

A pláza az újlatin nyelvekben teret, főteret jelent, a Magyar etimológiai szótár a spanyol nyelvhez köti, eredete azonos a placc szóéval.

A pláza mégsem csak egy placc. Amikor kint ültünk a fa alatti padon, elkezdtek csapkodni a villámok. Az egész helyzet már nem tűnt életbiztosításnak, ezért elindultunk a Pláza felé, nagy, hideg cseppekben esett az eső, és mert a biciklinek se jó, ha ázik, azt is bevittük.Ott álltunk a mélygarázsban, két pohár borral, egy biciklivel, egy kiürült borospalackkal, és kiderült, hogy itt tulajdonképpen élet van. Az egyik sarokban cigányzene szólt a hangszóróból, másutt férfiak álltak körbe, nyitott csomagtartóban ülve beszélgettek, mi meg csak úgy voltunk ott. Hátunkat a falnak vetve leültünk, éreztük az egészet. Mindent így kellene megbeszélni, hogy élet van körülöttünk közben, mert hát mégiscsak élet ez, amiről beszélünk, meg amit csinálunk. Néha a motorosok mentek egy-két kört, akik az alagsor másik végében álltak, nem minden mulatós nóta ment végig, mi sem fejeztünk be minden történetet. Mint egy másik világ, amit amúgy tökre ismerünk, a saját képünk akar visszanézni ránk benne. Ez az otthonunk, érted – üvöltöttem évekkel korábban a néhai Rongy udvarán egy srác fülébe slam club után. Nem múlt el ez az egész otthon, de ezen már elég mosolyogni két villámlás között, ezt már végképp nem kell kimondani.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Kabát júniusban

Az ember mindig alkudozik az évszakokkal. Kabátos idő, vagy csak pulóveres? Kesztyű biztos nem kell. Vagy mégis? Tavasztól meg: jó, még maradhat a télikabát, de már ki kell gombolni. Sálat nem teszek. Sapka sem kell. Aztán vesz egy nagy lélegzetet, előtúrja a tavaszi kabátot, a rövidnadrágot, félrerakja a téli bakancsot, a pulóvereket. Előveszi a mintás pólóit, ingeit, amiket már nem takar pulóver, jól kell mutatniuk. 

Az alkudozás akkor ér véget, amikor megérkezik a hőség. A nyár egy jóhiszemű zsarnok, a hosszú, sötét tél után a hatalmától megrészegülve ontja az emberekre a meleget és a fényt. Nincsenek se fékek, se ellensúlyok, nem nyújtanak menedéket az árnyékok sem.

Ilyenkor borzalmas a városban lenni. A beton és a kő felforr, és mint a kozmikus forróság földi helytartói, nem hagynak nyugtot a setálónak: a padokról, betonpadkákról még a galambok is menekülnek.

Mindenki más stratégiát választ a védekezésre. Valaki két üveg vizet visz magával minden nap: az egyikből iszik, a másikkal locsolja magát. Valaki szalmakalapot vesz fel, más vizes zsebkendőt tesz a fejére. Valaki megiszik három liter sört tüskével. Aki megteheti, uszodába jár, vagy strandra, vagy fel sem kel délutánig háromig, csak akkor indul a beszerző körútjára, este pedig színes ingben valamelyik kocsma kertjében hűsöl.

Én hol ezt, hol azt próbálom, de van egy taktikám, amit az évek során tökélyre fejlesztettem. Ezt akár a tűző napon, akár sétálás közben is lehet alkalmazni, vagy strandon, szobában, tulajdonképpen bárhol. A lényege, hogy mikor azt érzem, hogy nem bírom tovább a hőséget, és bárhol lennék, bármit megtennék, hogy kibújhassak a saját izzadó testemből, akkor elképzelem, hogy tél van, vagy ősz, hideg, mondjuk késő október, az első igazi kabátos idő. Látom, hogy a kisgyerekek odatipegnek az egyre tarkább avarhoz, és a leveleket nézegetik.

Elképzelem, hogy a szökőkút, ami most a tér központja, az egyetlen hely, ahol pár percnél tovább meg lehet maradni a tűző napon, milyen csontig hatolóan jeges lehet a későoktóberi jelenetben. Elképzelem, hogy összehúzom magamon a kabátot, menekülök a hideg elől befelé, a nyárba, ami most odakint dühöng, és ami szép, gyönyörű, a leggyönyörűbb, de aminek a terheit évről évre nehezebb elbírni. A lelki szemeim előtt lebegő késő-októberi kép sem bizonyul tartós megoldásnak. Amikor már olyan sokat álltam a napon a képzelt kabátomban, hogy szinte fázom, belelógatom a lábam én is a szökőkútba.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

A hétvégenként szegedi srác a vonatról

Ha jó kupéba szállsz, két órán és harminckét percen keresztül utazni valakivel egy barátságnak a kezdete lehet. De ez persze lutri. Találgatod az ajtóból: ő túlságosan hasonlít rám, ő olyan, amilyen lenni szeretnék, és nem tudnék békésen utazni mellette, ő meg olyan, mint az anyám, az ablakot is csak félig húzta, pedig majd a második vonatzöttyenésre úgyis leesik. Aztán meglátod őt, aki szintén nem tökéletes, de vele már ki tudsz egyezni. Akivel ha csendben ültök egymás légterében az sem baj, van nálad könyv, meg dőlnek rád az e-mailek, amiket úgysem válaszolnál meg máskor.

Leülsz vele egy kupéban, és jönnek mások, akik már téged is méregetnek. Hogy hátha te vagy a leendő nagy barátjuk, vagy hogy egyáltalán meghozható kompromisszum vagy-e Monorig, Ceglédig, vagy akár egészen Szegedig. Két és fél óra hosszú idő, hogy egy olyan ember mellett ülj, akit megvernél minden lélegzetvételéért, vagy akire utálsz ránézni is. Nem muszáj válogatni, gondolod, de persze, muszáj. Ha nem érzed köztetek az üveget áttörő kémiát, csúnyán nézel arra, aki közeledik az ajtódhoz, lassan, szinte félénken méregeted azt, akivel szívesen utaznál. Húspiac ez a javából, de a bocsánat, szabad? kérdésre még soha senki nem mondott nemet.

Aztán két lehetőséged lesz, főleg így meleg, maszkos időben. Vagy paraszt leszel, és leveszed a maszkod csak úgy, mert neked innod és enned kell (két és fél óra az út, tényleg azt gondolom, hogy igyál nyugodtan) vagy rákérdezel. Ha egy embert is zavarna, akkor persze, marad a maszk, kimész inni a folyosóra, vagy kibírod, két és fél óra ugyan nem kevés, de ki lehet bírni. Általában nem szokott zavarni senkit, de ezen a ponton már muszáj elmesélnem az én történetem:

A történet pénteken játszódott. Este, de nem későn, esteledésbe, hat és fél kilenc között. Felszállt a srác, már hárman ültünk a kupéban, de minden kupéban így lehetett. Sokan jöttek, hétvégi, munka utáni járat. Bírtam a srácot első ránézésre, és már megbeszéltük, nemet úgysem válaszolunk, ha kérdez. Éhes voltam. Miután beszálltam, még csak ketten voltunk, megkérdeztem a lányt, zavarja-e majd, ha eszem. Nem zavarja majd. Aztán jöttek még ketten. Egy srác Monorig. A tipikus zenehallgatós, inges, 28-34 között, talán egy telefonszolgáltatónál dolgozik, vagy csak pont olyan színű az ingje. Tipikus agglomerációban élő, unott ingázó. És a másik, aki ennek a szövegnek a hőse lesz.

Olyan volt, mint egy barokk festményalak, bár nem volt magas, de vékonysága, és válláról lógó ingje nyúlánk látszatúvá tette, lezsersége ellenére uralta minden mozdulatát. Bocsánat, szabad? – kérdezte. Persze – mondtuk. Összehúztuk a lábunk, az ablak melletti, menetirány szerinti ülés volt szabad, a rendes működés szerint álomhely, de szinte végig odasüt a nap. Az érkezése után szinte azonnal elindultunk. Én a frissen vásárolt könyveimet pakolgattam, hátha sikerül elterelnem a figyelmemet arról, hogy éhen fogok halni. Mégiscsak Pesten vannak a nagy könyves raktárüzletek. Elolvastam a fülszövegeket, néztem a laptükröt, méregettem a fejezetek hosszát. Van, ami majd a kutatásaimhoz kell, van olyan is, ami majd az ilyen blogra szánt szövegeket érinti, másikakat meg csak úgy szerettem volna végre megszerezni. 

Nem szólt közülünk senki, minek is, miről is szólt volna, de én nem bírtam tovább. Vettem sajtos pogácsát, de nem volt időm a peronon megenni. Először rossz jegyet vettem véletlenül, így kétszer kellett sorba állnom. Megkérdeztem, levehetem-e a maszkom. Mindenki bólint, a srác pedig bővebb értekezésbe kezdett arról, hogy persze, hisz nem is az ő kupéja, nem is tilthatná meg. Ha a kupémban ülsz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat – nem gondoltam akkor sajnos erre, pedig biztosan elmosolyodtam volna rajta. Jó, de érted. – mondom. Értem. – mondja, majd mesélni kezdte, hogy ő is mindig megkérdezi az irodában, de senkit nem szokott zavarni, meg hát ugye mások is esznek maszk nélkül.

Ettem. Végre. Ő pedig elhallgatott, telefonozott. Beszélgetni szeretett volna, én pedig minden ilyen helyzetben kínosan érzem magam, a barátaim attól lettek a barátaim, hogy ezen egyszer felül tudtak emelkedni. A nyugatinál és a szegedi állomáson más márkájú a mirelit péksütemény. A nyugatiban sajtos pogácsát szoktam venni, a szegedi állomáson tepertőset, akkor – ezen szabály szerint is – sajtos pogácsa volt nálam, 15 deka, 17 lett, maradhatott. Mindegy, csak mondani kellett valamit, azt sem tudom, hány darab az a 15 deka, anyám is mindig 3000-ért tankol, mindegy, hogy mennyi a benzin literje, nekem is mindegy a plusz két deka. 

Kecskeméttől ketten maradtunk. Azt kérdezte, én is Szegedig jövök-e. Tehát ő is. Közben telefonált valakivel, hogy hozzon neki vizet majd az állomásra. Szóval, ő ezért nem ivott. Valószínűleg beszélgetni szeretett volna. Nem szeretett volna. Nem görcsösen. Nem mocorgott, és nem bámul feltűnően, mint aki nagyon mondani akar valamit, hanem csak unatkozott. Látszott rajta, hogy unatkozik, és feldobná, ha beszélgetnénk. Amúgy szimpatikus srác. Jó srác, ez látszott rajta. Hogy a légynek sem tudna ártani, de a szúnyogot azért le-lecsapná, annyi gógyija van. A barátaim nem ilyen emberek, de úgy éreztem, nem halok meg akkor sem, ha kérdezek tőle valamit. Amúgy is, már csak fél óra volt vissza.

Na, és gyakran jársz Szegeden? – ezt kérdeztem. Hülyeség, nem? Feltételezni valakiről, hogy nem szegedi, de hát tényleg azt gondoltam, hogy nem az. Kiderült, hogy gyakran jár Szegedre, hetente évek óta. Itt a barátnője, nagyon szeretik egymást. Kiderült, hogy én meg szegedi vagyok (bár nem innen származom, ezt is megbeszéltük, a barátnője viszont innen származik). Az egyetem miatt kerültem ide (SZTE? – kérdezi, mi más? – gondolom magamban), de itt tervezek meghalni (az mondtam, hogy itt tervezek élni, nem kell egyből letámadni valakit a fekete humorral). Ő nem szeret olvasni, rossz volt a magyartanára, és most önerőből próbálja rászoktatni magát, erről beszélgettünk aztán, és hogy az olvasásnál csak az írást utálja jobban. Fasza – gondoltam magamban, és nem mondtam neki, hogy majd írni tervezek szegedi jövőbeli életemben, azt pláne nem, pedig akkor már tudtam, hogy a jövő héten már majd pont róla, meg erről az egész helyzetről. Hogy jó srác, és lehet, hogy egy olyan jó beszélgetés közepén szálltunk le, aminek végül nem lett folytatása, de ez nem baj.Nem kell mindenkinek a barátja lenni. Túl korán láttam a Légy jó mindhaláligot a színházban ahhoz, hogy értsem, miért, de ez a tanulság megmaradt. Két és fél óra elég arra, hogy felidézzek valami ilyen tanulságfélét, amit egyébként sem tudnék leírni, meg hát Móricz után már minek is, de talán arról szól, hogy nem kell minden lutrit megnyerni, mert ha megnyered se lesz minden fasza, meg hát  minden lutrit megnyerni, annak semmi értelme nem volna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

A legmélyebb pont

Hazaérsz, ledobod a táskád, leveszed a cipőd, kiüríted a zsebeid, és leülsz az ágyra. Nem fekszel le, mert a hazaúton leizzadtál és büdös is vagy, ezért csak óvatosan hátradőlsz, épp csak nekitámaszkodsz az amúgy is sárgás tapétának. Már nyár van, forróság, mintha az esős tavasz minden elmaradt melegét egyszerre akarná bepótolni. Az iskola utolsó napja, a nyári szünet hivatalosan is elkezdődött. Ez persze sosem azonnal történik. El kell telnie egy napnak, kettőnek, háromnak, egy hétnek, mire az ember elkezdi érezni, ahogy lassan kivesznek belőle a korán kelés, az ok nélküli szorongás, a folytonos önigazolás reflexei, és tele lesz azzal a magától értetődő, zsigeri ténnyel, hogy a természetben minden teljes, nincs helye hiánynak, ezért kárba sem veszhet semmi. 

Egyelőre erre még nem gondolsz, csak arra, hogy mindeddig mennyi mindent csinálhattál volna jobban, mennyivel többet tanulhattál volna például. Nyomasztanak a rossz jegyeid, az eltékozolt hétvégék, a túl sok buli, vagy épp a túl kevés. Nem a múlt, hanem az elveszett jövők szellemei kísértenek: az éltanuló, a népszerű gyerek, a sportoló, a művész. Megbánod, hogy könnyelműen ledobtad a táskád és a cipőd. Összepakolsz, hogy ne édesanyádnak kelljen.

Nagyon jó lesz a nyár, megtanulok németül. Vagy inkább norvégul. Meg elolvasom a Varázshegyet. Vagy a Bibliát. Írok róla jegyzetet. Megreformálom az egyházat. Kár, hogy minden este van valaki a Nyugiban. Így nem fogok jól haladni, bár boldogok a sörkészítők, hisz egy sok ezer éves hagyományhoz adják hozzá nap mint nap a maguk aromáját, és mindenki, aki sört iszik, tanúja lesz a művüknek. 

A Guiness Isten-bizonyíték: kezdetben vala a sötétség, majd lőn világosság, hogy aztán egy korsóban újra ott kavaroghasson a bársonnyá szelídített éjszaka.

Jézus és egy fejfájós vasárnap között csak egy felelőtlen szombat este a különbség. Aztán még egy meg még egy. De még a nyár első órája sem ért véget, még minden csupa lehetőség, gondolj azokra. Nagy tervekkel kezdődnek a nagy beletörődések. Erre se gondolj, ráérsz a cinikus éneddel társalogni ősszel. 

És majd kibiciklizem az ország legmélyebb pontjára. Megnézem a hajnalt úgy, hogy nem vagyok részeg. Megtanulok főzni, először recept után, aztán ízlésből. Úszni járok minden héten. Naplót írok, nehogy elfelejtsek bármit is magamról. De nem most, most túl könnyen lehetnék túl sok minden. Ha elérem a legmélyebb pontot, és azt érzem, hogy már senki sem vagyok, akkor kezdem el, mert csak emelkedésnek van helye a történetemben, süllyedésnek soha többé.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Vészhelyzetek helyszínéhez útközben

Ha próféta lennék, azt mondanám, térjetek meg és bánjátok meg a bűneiteket. Értetlenkedve néznék rátok, és azt kérdezném, ti hogyhogy nem halljátok a szirénákat, nektek hogy nem sorvad el az elmétek, ti hogy vagytok képesek így létezni még. Ha próféta lennék, a nyolcadikon laknék, épp mint most, közel az Úrhoz, elsőként tudomást szerezve az esőről, a város szélén, hogy az apokalipszis lódobogását is elsőként halljam meg.  

De persze nem vagyok próféta, és amúgy sincs értelme az egésznek. Nincs itt a világvége, vagy ha itt is van, nem a sziréna hangjából tudni. Az van csak, hogy november óta be vagyok zárva, és volt időm figyelni. Az van csak, hogy most lett olyan az idő, hogy tárva-nyitva legyen az ablak, ami így már nem szűri a két főút kereszteződésének az állandó zaját. Nem tanyára akarok költözni, nem csendet akarok, csak mást, mint amit most ez a négy fal és ez a két főút nyújtani tud.

Ha volt előző életem, egyszer biztosan bennégtem egy házban, talán valami háború idején. Hallottam a szirénákat, de nem volt elég időm kimenekülni. Persze, erről szól a sziréna hangja, hogy belehasít a levegőbe, hogy észreveszed, uralja a tudatodat, és nem tudod megszokni. Hogy megszólalhat tízpercenként is, felkapod a fejed, de én tényleg érzem az összerezzenést, hogy mi van, ha most. Mentők, tűzoltók, rendőrök, nemzetbiztonsági járművek szirénái üvöltenek, ha vészhelyzet van, vagy egy vészhelyzet helyszínére tartanak. Tízpercenként vészhelyzet van, és a házunk mellett járművek tartanak a vészhelyzet helyszínére a két főút valamelyikén.

Apám szerint ilyen volt az ő apja is. Tízpercenként vészhelyzetet hirdetett, pánikból pánikba rohantak, pánik helyszínéről egy másik pánik helyszínére. Apámtól azt tanultam, hogy az ilyet utálni kell, ahogy utálta a saját apját is, de most itt lakom, a vészhelyzetek felé útközben, és nem tudom, hogy ez hogyan is lehetne otthon.

Persze, hülyeség ez is, mint prófétának lenni. Másfél év bezártság után lehet-e egyáltalán bármilyen hely otthon, ahol távol vagy a már végre ismét láthatóan mosolygó emberektől, akik már végre nem potenciális fertőzők. Mint egy testvér egy végtelenül hosszú tavaszi-nyári-őszi-téli-tavaszi szünetben. Mint egy testvér, aki mellett folyton szirénáznak, aki mellett nyolcpercenként mindkét irányba megy el a villamos, aki magába zár a saját kényszerképzeteibe, szirénáiba, villamosmenetrendjébe, hiába bizonygatom, hogy nincs itt a világvége, hogy nem vagyok próféta. Hiába szólítalak fel titeket: Menjetek ki!

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Inkognitó

A srácok most hozzák be az új kerti bútorokat, szóval gondoltam, itt az ideje egy gyors ciginek. Rég nem álltam itt, szemben a bejárattal, a túloldalon, ahol rendszerint a sok kis részeg gyerek üldögél a padkán vagy prüszkölve próbál magán könnyíteni a ház falának fordulva. Majd jönnek nemsokára, ne félj, nyitnak a helyek, tele lesz a kert, ez a padka is. Alig bírnak már magukkal, várják, hogy újra kiszabaduljanak. Nekünk kellett már egy kis ráncfelvarrás, a régi székek és asztalok már rozogák voltak, le kellett cserélni őket, ez a jó pár hónap csend épp alkalmas erre.

Azért jó lesz, ha már újraindul itt minden. Ja igen, az emberek is, meg a buli, persze, meg hát a bevétel, meg a fizetés, érted. Kutya hónapok voltak ezek, nem is tudom, hogy maradtunk a víz felett. Jönnek megint a gyerekek, tántorogjanak, én leszarom, hányjanak, engem nem érdekel, csak igyák a sört, meg egyék a pizzát, ne balfaszkodjanak, ne verekedjenek, legyen minél kevesebb dolgom velük. Érezzék jól magukat, én majd figyelek, hogy minden oké legyen. A jó biztonsági őrt észre sem veszed, mert rend van, és mert beleolvad a környezetbe. Inkognitó, így kell ezt.

Jól van, hallom, bepakolták már az asztalokat, jönnek a székek. Lassan már megyek én is, csak a tél alatt, meg ebben az okádék időben úgy fáj a hátam, hogy hihetetlen. Szar ez az idő, most is hol esik, hol nem, olyan, mint a záróránál a vendég. Még egyet inna, nem lehet, megy az ajtó felé, visszafordul, nem, most már tényleg vége, de még egyet, csak egyet, nem, mert akkor mindenkinek még egyet. Sose lesz vége.

Matematika baszod, hiába egyetemista, nem látja be. Ha neki adnak még egy unicumot, akkor jön a többi, az utcáról benéznek még egy sörre, naaa főnök, csak egyet, ő is kapott, nem, most már aztán tényleg vége. Bezárunk, üres lesz az egész hely, és akkor jövünk mi: szisszentünk egy sört, lecsapunk egy felest, beszélgetünk, kártyázunk hajnalig, aztán haza, úgyis csak délután nyitunk.

A záróra hiányzik a legjobban, a karantén előtt nem is volt egy igazi, teljes zárásunk. Egyik nap még dolgoztunk, aztán már nem. Nem volt utolsó, elmenni soha nem akaró vendég, nem volt utolsó utáni unicum, nem volt kártyázás hajnalig, egyszerűen megszakadt minden. Na jó, elszívok még egy cigit itt, a nyitást rábízom a srácokra, nagyon várták már, én majd zárórakor leszek résen, hogy a következő Nagy Zárás ne vegyülhessen el csak úgy, észrevétlenül, inkognitóban.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri