Uncategorized kategóriaarchívum

Helyek, amik a rosszba visznek

Alkohol nélkül is tudnám élvezni a társaságot – gondolom, miközben erről a generációmnak semmiféle tapasztalata nincs. Én is a rakparton tanultam meg szeretni a sör ízét, de néha elgondolkodom rajta, hogy csak megszoktam. Szeptemberi estéken tanultam meg letüdőzni a cigifüstöt, mert menő körben állni, két ujj közé fogni a cigarettát, és gesztikulálni, miközben megbeszéljük a világ legkisebb dolgait. Anyám szerint mindig mások visznek a rosszba, és bár túlzásnak érzem a moralizálását, anyámnak ebben majdnem teljesen igaza van.

Anyám nem tudja, hogy lehetőségünk sincs találkozni csupán a találkozásunk kedvéért. Hogy nem lehet egymáshoz felmenni, és hogy nincs másutt sem tér rá. Anyám presszóba jár, milyen szép szó ugyanarra. Ibolya Presszó, egy nagy múltú kávéház is viseli ezt a nevet Budapesten a Ferenciek terén, ez nem az. Ott találkozik Edittel és Erzsivel, barátnők így hárman, a városba került falusi tirpákok, a tirpák a szabolcsi nyelvjárásban háziast jelent, ők pedig büszke tirpákok. Nekik is csak ritkán van úgy, hogy nem a presszóba mennek értekezni, hanem valamelyikükhöz, vagy még ritkábban étteremben esznek, de akkora asztal felett képtelenség habzó szájjal mondani és mondani. Nem is szeretik annyira.

Menjünk moziba. Logikusan hangzik: közösségi tér, de a moziban nem lehet beszélgetni, mozi után pedig be kell ülni valahová, hogy megbeszéljük a filmet is, meg azt is, amiért igazából találkoztunk. Moziba csak a nyelvtanfolyamokat a legkevesebb munkával megúszni igyekvők járnak minden hétvégén a barátaikkal. Amikor az ötödik héten megkérdeztem a padtársamat, hogy mit nézett megint a moziban, nem tudott válaszolni, mert valójában nem moziban volt a hétvégén a barátaival, csak a ’Moziban’ témának jól begyakorolt és egyszerű a szókincse, így olcsó sikerélmény.

Nincsenek olyan tereink, amiket nem alkoholfogyasztással sajátítunk ki. Még az egyetemi könyvtár büféjében is hatalmas Aperol reklám köszönt minket a pultnál, tavaly nyártól ott is lehet alkoholt fogyasztani. A találkozások helye szocializál, megtanít, hogy így kell társaságban viselkedni, iszunk a beszélgetések mellé. Ha a rakpartra, a parkba vagy másokhoz megyünk, viszünk magunkkal bort vagy dobozos sört olyanból, amit csapról is innánk. Pótcselekvéseket keresünk, mert beszélgetni kevésnek tűnik. Ahhoz, hogy összeüljünk beszélgetni, alkalom kell, és kibontani egy bort, szisszenteni néhány doboz sört, az még mindig alkalom.

Ez a városunk, ezek vagyunk mi, ezek az alkalmaink, a közösségi részvételünknek ez az egyetlen módja. A kocsmában, ott van a nagy élet, ha bárhol felcsendülne a dal, továbbmennénk, miközben nem tudnánk azt mondani, hogy érvénytelen így kezdeni egy slágert, csak arról van szó, hogy ez anyám generációjának az élménye. A mi kocsmáink meg sincsenek énekelve. A mi kocsmáink nem stilizált kocsmák, nem rúgnak ki a Szamosra, nem nyílnak az utcára az ajtajaik, de a mi kocsmáink nem is késdobálók, nem szól bennük MC Hawer & Tekknő.

A mi kocsmáink azok a mieink, ahogy a padjaink is a mi padjaink, vagy ahogy a rakpart bizonyos lépcsői is a mi lépcsőink, a mi helyeinken pedig inni és beszélgetni kell. Ez a szabály. Dohányzunk közben, és a csikkeket végül nem pöccintjük sehová, az a nővéremék kispálos gesztusa. Mi már nem szemetelünk, mert hallottunk embereket a klímakatasztrófáról beszélni, és ezek máris másik szorongások és másik térhasználati szabályok, amiknek igyekeznünk kell megfelelni. Alkohol nélkül is tudnánk élvezni a társaságot, megbeszélve a szorongásainkat, anyáink tévképzeteit, viccelődve rajtuk. Nem tudjuk, mert nincs rá helyünk, nekünk azt nem szabad, nem is tudnánk bemutatni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Vasárnap

Na tessék, még ez a bevásárlókocsi is bátrabb, mint én. Nem baj: vasárnap van, ilyenkor az emberek amúgy sem állnak ki semmiért, az Úr is megpihent, és ezt parancsolta követőinek is. Vasárnap van, az Alkotó pihen, ilyenkor a teremtett világ áll ki önmagáért. Például ez a bevásárlókocsi. Vajon egy ember szombat éjszakai dühe hajtotta idáig, vagy a saját vágyát követte? A vágyát, hogy elszakadjon a hipermarkettől, a külvárostól, tőlünk, emberektől, akik naponta tologatják ide-oda, persze csak amíg bevásárolnak, aztán ellökik a kijárat mellett, és a gazdátlan bevásárlókocsik, mint az őrizetlenül hagyott nyáj, szerteszét legelésznek a füvön.

De ez itt direkt hagyta el a többieket. Áll a jégen, mint aki a következő lépésben még nem, csak az eddig megtett út jelentőségében biztos. Most, mielőtt továbbhaladna, utoljára néz úgy a tájra, hogy abban szépséget lát, nem akadályt. Küzdelem a kerék gumija és a hártyavékony jég között, a súrlódás, a hő, a megállíthatatlanul guruló test súlya: mindebből csak a nyikorgást hallanám. A többi már csak rá tartozik.

Ha annyira leszarnak egy tavat, hogy a szemétszedő brigádok ide dobálják az utcán talált állati tetemeket, az már vadon? Régen ide jártam a többi gyerekkel indiánosat játszani, de ennek a bevásárlókocsinak nincs szüksége egy törzsre. Itt semmi sem az övé, mert mindennel osztozik a vasárnap délutáni mellőzöttségen.

Milyen önző ez a bevásárlókocsi! Mindent itt akar hagyni, nincs tekintettel sem a vásárlóra, akinek így majd nem jut kocsi, sem a sorra, ami egy kocsival rövidebb lesz a többinél. Csak magára gondol. Gyűlölöm. Vissza kéne hozni, a fejére olvasni, hogy felelőtlenség, amit csinált. Bevásárlókocsik szégyene, mit képzelsz ki vagy te? Addig kéne ütni, amíg a földre nem borul, és pörgő kerekekkel nem rimánkodik bocsánatért.

Meg tudnék bocsátani neki? Ki vagyok én ehhez? Egy járókelő, egy csoszogó idegen, egy mellékszereplő a város vasárnapjában, senki, aki nem tart sehová, csak kószál az utcákon, kitölti a rendelkezésre álló tereket. Nekem kéne könyörögnöm ehhez a bevásárlókocsihoz, hogy avasson be a titkaiba, mesélje el, hogy mit csinál, mit tervez, minek fordít hátat, és milyen jövő felé szegezi orrát. Ha felajánlom szolgálataimat neki, talán maga mellé fogad, megragadom és meglököm, lendületet adok neki, életerőt.

De hogy is adhatnék erőt ennek a bevásárlókocsinak? Én itt maradok a parton. Itt vasárnap van, és egy a tó jegén hagyott bevásárlókocsin kívül semmi nincs, amiben az ember vigaszt találhatna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Szent és profán falak

Dávidnak jó lehet lenni, ahogy elnézem a firkákat meg a karcokat. A Dávidokat mindenki szereti: Szeretlek Dávid, Dávid + Kati, Zsani + Dávid, Dav3 + Sylvy, I love you Dávid (viccből a love-ra behúzták az ékezeteket más színnel) – persze mind csupa nagybetűvel, sok átlőtt szívecskével. A felső szívecskén kis fülecskék, v-végű farok, mint az ördögnek a hagyományos mesei ábrázolás szerint. Dávid ide hordja a nőit. Vagy Dávidék. Vagy a lányok ide hordják a Dávid nevű pasijaikat. Ez a föld ezzel a paddal és ezzel a fallal az övék, kijelölték, én csak addig lehetek itt, amíg meg nem jön a busz. Addig tűr meg magán.

A Dávid + Katit, persze, nem kell aláírni, mint az esküvőn, egyetlen ember elég, hogy hiteles legyen, így lehet, hogy az az egy Dávid szeret mindig más színű, más vastagságú filcekkel, és csak alibiből írta ki a SZERETLEK DÁVID-ot, hogy a lányok munkába induló szülei ne gondoljanak rosszra. Vagy lehet, hogy Dávid errefelé a legjobb parti, akit mindenki szeretni vágyik, és aki valójában a város másik végébe jár udvarolni biciklivel, ezért sosem látja ezt a falat. Nekem semmi közöm az egészhez. Én csak itt állok, várom a buszt. Nem tudom, hogy kik azok a Dávidok, és hogy hányan vannak egyáltalán, fogalmam sincs, hogy itt laknak-e, vagy ők is csak álltak itt, mondjuk Zsanival, és megkeresztelték ezt a pontot, látva, hogy a buszmegállónak a külterületeken nincs is igazi nevük. Ha nem vonaljegy volna, Dávidékig kellene jegyet venni, és csak a beavatott sofőrök értenék.

Azért azt jó volna tudni, melyik felirat a legfrissebb. Nem azért, mert közügy volna, csak mégis, még öt perc is lehet a buszig, és már mindent elolvastam, amit ez a fal nyújtani képes. Nem beleszólni akarok, csak régen mi pontos dátumokat írtunk külön szívecskékbe. Emlékeket (korábbi időpontokat) és terveket (határidőket). Nekem Szimi azt tanította, hogy úgy kell, mert akkor marad meg: mint az ősemberek, boldogságot írunk a falakra (mert a mamut is egy írás, ne hagyjam, hogy megtévesszen – mondta Szimi, mert a mamut is egy jelrendszer része, egy jel, ami jelként az önmaga valóságán túlra mutat – mondanám én egy nyelvészdiplomával később), és akkor boldogság lesz, mert így működik. Nem bevonzás, mekkora baromságnak tartotta Szimi ezt a bevonzásos – van-e rá jobb szó? – baromságot, hanem varázslat, igazi. 

Szóval ez a fal termékenységi rítusok helyszíne lett volna az őskorban, több ezer évvel a ma ismert fogamzásgátló eljárások előtt. Nem tudjuk, hogy hány ember kellene ahhoz, hogy a rítus megvalósuljon, vagy hogy a hely alkalmas volna-e bármilyen hétköznapi tevékenységre. Már ha tevékenység egyáltalán várni a buszt a maga profanitásában. Csak úgy, öt perccel a hivatalos érkezés előtt, hogy nehogy lekéssem, mert buszváró van, de váróbusz… Ez a szöveg tele lesz a gyermekkoromban tanult kényszerekkel és mintákkal, de nem baj, a falra festés is az: Láttuk, hogy lehet ilyet, sőt, kell is, ha nagyon szerelmesek vagyunk, mert ki kell díszítenünk a világot, és van-e szebb a mi szerelmünknél. Nyilván nincs.

Nem akarok én lenni az az ember, akit a szerelmesek szent földje kivet magából, amint megérkezik a busz, de a sorsom megpecsételődött, amint ideértem. Gondolhattam volna, hogy a busz nem jön előbb, nem is szokott, nem is gondoltam komolyan, hogy előbb jön, csak ugye, váróbusz, ezt megbeszéltük már, de fél óra múlva jönne a következő – ahogy már ezt is megbeszéltük. Én pedig várom, hogy száműzzenek onnan, ahol nekem eszembe se jutott volna maradni. Csak az van, hogy nem akarok én lenni az az ember, aki képes még ezt is túlgondolni, de nem segít, hogy a busz már ott van a kanyarban – apám szerint a busz mindig egy kanyarban van, amíg nem látjuk, Erwin Schrödinger szerint valszeg egyszerre van is a kanyarban meg egyszerre nincs is –, és én lassan és türelmetlenül tanulok várni.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Tűz

Már rendesen sötét volt, és alig jártak az utcákon, amikor hazaindult. Kora tavasz volt, az a napközben tavaszi, éjjel őszi idő. Ahogy egyre gyorsabban szedte a lábait, egyre sűrűbben kavargott előtte a lehelete.

A léptei visszhangzottak, és arra gondolt, ha ő ilyen erősen hallja, akkor biztos másnak is tisztán kivehető: valaki jár az utcán, egy lány, kicsiket lépked, magas sarkakon, és egyedül van.

Otthon majd bezárja az ajtót, nekitámasztja a vasalót, gyertyát gyújt és beül a kád forró  vízbe. Ha erősen gondol rá, talán kisebbnek tűnik az út, amit még meg kell tennie, és  észrevétlenül ér haza.

Mennyi ház, mennyi lehúzott redőny.  Mindegyik mögött van valaki, egy ember, egy család, tévét néznek együtt, vacsoráznak, beszélgetnek. Legrosszabb esetben zörgetni fog, verni az ablakot olyan hangosan, hogy már ne lehessen figyelmen kívül hagyni. Hogy azok is érezzék, hogy baj van, akik nincsenek ennyire egyedül.

Nem volna szabad gondolnia semmire, figyelnie kell, hegyezni a füleit, hogy mikor szövődik gyors kis léptei visszhangjába egy másik, tompább zaj, valaki más széles és gyors lépteinek hangja, valaki másé, aki számára nem jelentene erőfeszítést, hogy utolérje.

Lassan jön az első sarok, ahol be kell fordulnia. Falhoz lapuljon, vagy az úttesten menjen?  A falnak nekiszoríthatják, az úttesten viszont könnyebben észreveszik, ott meztelennek érezné magát. Majd a kanyart a sarkon szélesen veszi be, köszörüli a torkát, segítség, próbálja, keres egy ritmust, egy dallamot a szóhoz, hogy könnyebb legyen kimondani. 

Akkor érezte magát így, amikor általános iskolában verset kellett mondani. Félt a lelátón ülők szemébe nézni, tudta, hogy beszélnie kell, de nem tudta, hogy képes lesz-e rá. Nem hallotta a saját hangját, nem jutottak eszébe a szavak.

Segítség. Ezt gyakorolta magában. Segítség. Torkaszakadtából kell kiáltania, ha azt akarja, hogy meghallják, ha azt akarja, hogy elhiggyék. Itt kint hideg van, bent meg meleg. Mi nem keressük a bajt, ez a mondat jutott eszébe valami filmből, hogy az emberek mindig ezt mondják. Nem keresik a bajt, ezért ha valakit megtalál a baj, a tragédia, akkor őt sem keresi senki.

Eszébe jutott egy régi kampányfilm. Tűz van, ezt kell kiabálni. Még középiskolában vetítették nekik, a filmesek igyekeztek nem túl erőszakos jeleneteket filmre vinni: kopasz férfi fekete kabátban, szőke lány kopott farmerben, kicsit dulakodtak, aztán a lány azt kiáltotta, „Tűz van! Tűz van!”. Nézte a fiúk arcát: megértik-e, hogy ilyen érzés éjjel hazafelé sétálni, eszükbe jut-e a városon át tartó saját részeg imbolygásuk szombat éjjelente, hogy mi lenne, ha lányként tennék meg ugyanazt az utat, hogy akkor mernének-e olyan nagy hanggal üvöltözni a kocsmában tudva, hogy még haza kell érniük, és bármi rossz történik, azért ők lesznek a hibásak, miért nem hívtál taxit, miért vetted fel ezt a szoknyát, miért nem aludtál a barátnődnél?

Tűz van. Ezt kell majd mondani. Befordult a keresztutcába, ahol senki sem lesett rá. Mintha a saját léptei mellett valaki másét is hallaná. Fülelni próbál, de nem akar lassítani, nem akar  könnyű célpont lenni. Tűz van, erre ki fognak jönni. Tudják, hogy nincs tűz, de ha ezt meghallják, még talán megértik, hogy itt egy ember küzd egy másikkal, itt nem lehet késlekedni.

Tűz van. Érzi, ahogy fogy a levegő, látja a lángokat, ahogy felfutnak a falakra. Egyre közelebb jönnek, érte nyúlnak, meg akarják érinteni, megragadni a derekát. 

Tűz van, és bár a tűz elől menekülne, a természettől kevésbé fél, mint egy másik embertől. A tűzzel talán lehetne alkudni, átfutni rajta, aztán hemperegni a földön, de egy emberrel soha, az nem hagyja abba addig, amíg meg nem kapja, amit akar. Tűz van. Nincs tűz. Ha tűz lenne, volna idő segítséget hívni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Dagasztó manók

Mindig a Kerek Perecnél találkozunk. Ezt tanultam meg először erről a városról, miközben a Kerek Perecre nem is volt kiírva, hogy az a Kerek Perec. Elvégre mindenki tudja – fel sem merült, hogy kiírják-e, miközben nekem szükségem lett volna rá. Pont így találkozunk ma a Kerek Perecnél, nem kérdeztük, hogy van-e bárki, aki nem tudja, hogy a Kerek Perec az a Telekom üzlet.

Mert a Kerek Perec nem egy pékség és kávézó, hanem egy hely, ami előtt találkozunk. Mint a kedvenc százforintos, odajárunk most kutyatápért, mert állateledelbolt lett, vagy az a hamburgeres, leveses, fornettis, salátázós hely, ami most megint bezárt, és nem tudni, hogy miként fog újranyitni, de új pult van, szóval valaki biztosan kivette. És akkor az Aradi Büféről (hívja így bárki?) már tényleg nem is kell beszélnünk.

A becsődölt könyvesbolthálózat szegedi üzletének a helyén török étterem nyílik, a Petőfi sugárúti dohányboltba korábban máshol kellett bemenni, nyomtatószalonból pedig kettő volt a BTK körül, a sugárút felőli nyitott hétkor. Fel tudjuk osztani a várost aszerint, hogy mit árultak akkor a trolimegálló mögötti üzletben, amikor te érkeztél, vagy, hogy lehetett-e kártyával fizetni a kávédért az út túloldalán. A város folyamatosan újrateremti magát, és mi nem csak térben, de időben is képesek vagyunk kijelölni a magunkét. Mindig itt ittam az első két óra között a kávét – mutat a nő a szolárium felé. Mekkora butaság lenne egy szoláriumban kávézni.

Már itt laktam, amikor újra kinyitottak a Virág cukrászdák, először lekváros kenyeres fagyit ettem a Kis Virágban. A legjobb barátomnak már evidens, hogy vannak, tőlem tudta meg, hogy nem voltak mindig, és hogy egyáltalán nagy dolog, hogy újra kinyitottak. Honnan tudná – mondja, és tényleg. Honnan tudná. Vajon van-e bármi állandó a Liquor Store-on kívül, aminél biztosabb aztán tényleg, …biztosan volt élet előtte is a városban.

A város olyan, mint az a kopott ház a Kossuth Lajos sugárút és a Párizsi körút sarkán. Nem az, amelyikben a turkáló van, hanem annak a túloldalán, ahol a kisbolt volt régen. Volt valamilyen süti, amit mindig ott vettem, de már nem emlékszem igazán az egészre, csak hogy megálltam ott biciklivel. Kis piros korlát volt, oda lehetett kötni. Az a ház régen csak egyemeletes volt, lehet látni a téglákig kopott homlokzatokon, hogy egészen másból építették, és az ablakok is mások, lehet, hogy a belmagasság is eltér. Csak úgy felhúztak rá még egy emeletet, beköltöztek, és azóta is élet van benne, fel sem merül, hogy lehetne másként is.

Milyen volt, emlékszel? A pékmanók dagasztottak a kirakatban, nem néztek a járókelőkre, megvolt a maguk dolga, nem értek rá egész nap bámészkodni. Amikor ide kerültem, nekem úgy mutatták, mint valamit, amiről illik tudni, vagy amit elégszer meg kell nézni, hogy ehhez a városhoz tartozz. Milyen butaság. Dagasztó manók egy telefonüzlet kirakatában.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Látni tanulok

A modern irodalomelmélet szerint két ember még soha nem olvasta ugyanazt a szöveget, sőt, én sem olvashatom kétszer ugyanazt. Ezt érzem, amikor bejárom a számomra ismerős tereket. Együtt változunk: az épületek, a napszakok, meg én. Újraalkotom magam, átszabom a múltam, kihagyok bizonyos fejezeteket, húzok rajtuk, tömörítem őket aszerint, hogy most ki akarok lenni. Aztán vannak a történetek, amik kiszakadnak belőlem, és szavak (nevelőapám), amik ártalmatlanok, mégis túl sokat mondanak el.

Ich lerne sehen. Látni tanulok – írja Rilke. Látni tanulok én is: látni azt, ahogy az emberek magukban hordják a tereket, amiket elhagytak. Vannak, akik kibolyhosodott kabátban, kiszáradt körömágyakban és sárga bőrkeményedésekben hordják az alföldi kis falut és a szikár földeket, mások fojtó parfümökben, jólszabott ruhákban és ápolt hajvégekben viselik a velük született jólét alapvetését, a belvárosi polgári lakást, nagy ablakokkal, fehér párnákkal és biedermeier bútorokkal.

Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Ich weiß nicht, woran es liegt, es dringt alles tiefer in mich hinein und bleibt nicht an der Stelle stehen, wo es sonst immer zu Ende war.

Egy nap több százan várakozunk a Reök-palota előtti villamosmegállóban, és egyikünk sem látja ugyanazt. Megkérdezhetném a mellettem álló fiatal babakocsis nőt, hogy ő mit lát onnan, két méterrel balra, az árnyékos rész végén. El is mondaná az érkező villamost, a szemben lévő, piros SZERetet graffitit, a Gogol utca sarkát vagy a körforgalmat a fölötte futó vezetékekkel, esetleg a szemben várakozók kabátjának vagy hajának a színéről beszélne, egy fiút szövetkabátban és Nike cipőben, mondaná, meg egy hosszú barna hajú lányt piros kabátban és bolyhos sapkában. Mégsem kapnék választ. Nem ismerem a kiejtett szavak előtt eltelt nap eseményeit és várakozásait. És ha még ezeket el is mesélné, nem látom a múltat, a teljes perspektívát, amiből beszél.

Erről a belső tájról nem tudtam eddig. Most minden odakerül. Ich habe ein Inneres, vor dem ich vorher nichts wusste. Alles geht jetzt dorthin.

Fél kettőkor munkásruhában ül egy férfi a buszon, a ruhájából olaj és fémforgács, a hajából a zsíros ebéd szaga árad. Én ott állok mellette, Zara bársonykabátban, friss manikűrrel, festett hajjal. Ő kicsit feszeng, mert valószínűleg úgy nézek ki, mint egy értelmiségi, úgy akarok kinézni, mint egy értelmiségi, és ő nem tudja, hogy én tudom, hogy ő most délutános, hogy a bágyadtsága az ebéd miatt van, és hogy gyerekként én pont egy ilyen férfit vártam haza, egy olaj és fémforgácsszagút, akiért esténként az ágy szélén ülve virrasztottam, hogy azt mondhassam neki, jó éjszakát, apa.

Látni tanulok, és magányos vagyok, mert már nem hiszek abban, hogy létezik olyan út két ember között, aminek a végpontja valóban a másik. Megcsaljuk egymást, másnak hazudjuk magunkat, és növeljük a távolságot.

Látom, hogy hazudok magamnak én is, amikor azt mantrázom, hogy az apám története nem határoz meg. Ebbe a szövegbe is beleírta magát. Arról panaszkodom, hogy az emberek túl távol vannak tőlem, és úgy csinálok, mintha én nem lennék túl távol magamtól. Azt hazudom, hogy büszke vagyok az önállóságomra és a függetlenségemre, miközben évekig tartott, mire megtanultam együtt élni a tudattal, hogy már nincs egyben a családom.

Minden nap újraolvasom magam, és nem olvasom kétszer ugyanazt. Ez megrémít. Mint egy héjat, én is hordom magam körül a tereket, amik meghatároztak. A szegedi öt évet, a bölcsészkar festett üvegablakait, a sörszagú pincekocsmákat, a színház festett kupoláját, a 2-es villamost, a 10-es trolit és a 20-as buszt, a Tiszát és a rakparton hagyott szemetet. És hordom magamban a balatoni falut, a nagyanyám olajfoltos tapétáját, a lomtalanításkor gyűjtött bútorokat, a garázs benzinszagát, a frissen nyírt fű zöldjét a nadrágjaim térdén és egy egész, alkoholszaggal átitatott gyerekkort.

Hogy mi történik ott, nem tudom.[1] Ich weiß nicht, was dort geschieht.


[1] Görgey Gábor fordítása.

Fotó: Matyi
Szöveg: Katona Alexa

Egérút

Reggel még hideg van és az emberek télikabátban járnak, összehúzzák magukat, alig látszanak ki sapkájuk alól. Az épületek is elbújnak, nagy sálként gomolyog a köd. Délre erőre kap a Nap, a levegő is könnyebb lesz, a madarak birtokba veszik az eget. Kitavaszodik. Délután nehéz lesz már a kabát, valaki dereka köré tekeri, más a kezében viszi, mindenki szabadulna tőle, terhek nélkül örülne a madárcsicsergésnek, a virágoknak, a jó időnek. Aztán újra hűl a levegő, a járókelők, akik egész délután andalogtak, este már a lehető legrövidebb úton igyekeznek haza. Március van, átmeneti évszak, tél és tavasz között oda- ės visszalendül az idő, ahogy az úszó fordul egyik parttól a másikig, és vissza.

Aki reggel elindul, még nem tudja, hogy mire számíthat, a tél marad mégis az erősebb  vagy a tavasz diadalmaskodik, és mint a rég elhagyott házba visszatérő utód, lerántja a leplet az épületekről. Aki reggel elindul, megszokta már a kabátot, a téli készülődést, de szabadulna is tőle. 

Most is reggel van, és el indulok. Ez egyszer korán keltem, büszke vagyok magamra, bár ahelyett, hogy a dolgomat végezném, sétálni megyek, mintha az idő hiány volna, amit csak úgy ki kell tölteni, nem pedig egy szűk kis egérút, amiben sokáig magunk előtt görgetett dolgaink végül fennakadnak. Sétálni indulok, de nincs hova. Világjárvány van, karantén, korábbi vonatkoztatási pontjaim lehúzták a rolót, besötétítették a kirakataikat. A sarkon a pizzéria a forgalom hiányában bezárt, pedig jól esett az utcáról kifordulva belesétálni az oregánóillatba. Az írószer, aminek a kirakata elegáns töltőtollakkal és finom papírokkal volt tele, most szintén sötét. Innen általában a park felé megyek, ahol a kutyák versenyt futnak az iskolába igyekvő gyerekekkel. Most alig járnak páran, a kutyák is szomorúak, nincsenek itt a játszópajtásaik.

Az első meetingig még egy fél óra, addig kiérek a folyópartra, vetek egy futó pillantást a vízre, a lomha tömegre, ahogy lassan, de feltartóztathatatlanul halad előre, nem cipel semmit, nem halogat, mindenhonnan továbbáll, miután a városoknak és falvaknak megmutatja a Nap fényét a vízen.

Van egy kedvenc helyem a nagy platán alatt a korlátnál. Oda tartok. Mindig üres, még a legnagyobb reggeli forgalomban is. Most, hogy alig vannak az utcákon, foglalt. Egy lány áll ott, most ő élvezi a látványt. Talán az ő reggeli állomásai is megszűntek, és most idecsalta a nagy platán, a víz, a köd. Nem láttam még errefelé, talán nem is itt lakik, messziről sétálhatott ide, olyan helyről, ahol még ennyi vigasz sincs. Nem háborgatom. Hagyom, hadd bontakozzon ki előtte a reggel, a tél, a tavasz, hadd érezze, ahogy beborítja a köd. Ez most az ő reggele. Visszafordulok, a meeting 15 perc múlva kezdődik.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Kérem vissza az éjszakai várost!

Sétálni akarok. Sétálni este, sétálni éjjel. Kisétálni az éjszaka közepén a városhatárig, kisétálni magam addig, amíg egy jottányi erőm sem, kisétálni magam addig, amíg egy parányi gondolatom sem marad. Sétálni akarok csendes mellékutcákon az út közepén, sétálni akarok lámpafénytől lámpafényig. Sétálni akarok. Egyedül. Csak a várossal lenni, érezni, hogy magába zár, és megtart.

Sétálni akarok éjjel, pocsolyákat kerülgetni, amikben visszatükröződik a sötét, lassan lépdelve, mint aki ráér, beleveszni bármelyik utcába, mint aki hajlandó volna bármelyik utcába beleveszni, mert hajlandó volnék rá. Meg akarom keresni minden utcában a legkülöncebb házat, ami előtt a legferdébb fa áll, aminek a kerítése a legnevetségesebb színben világít éjjel is, aminek az alapjából is süt, hogy különcnek készült, és el akarok sétálni mellette csak úgy, mintha semmi látnivaló nem volna. Meg akarok állni az összes templomtorony előtt, és nézni felfelé, mintha a templom felett be lehetne látni a mennybe, majd továbbsétálni, hiszen éjszaka van. Át akarok menni minden zebrán úgy, hogy csak a fehér vonalakra lépek, anélkül, hogy bárki elől is elállnám az utat.

Ez a város nem olyan most, mint amilyen lenni szeretne. Tudom, mert ismerem, sokat beszélgetünk éjjelente. 1:48-ig egészen csendes, olyankor kitárulkozóbb, aztán kezdi a napot az első bezárt kocsmákból kiszabadult társaságokkal. Bírja őket. Én más utakat választok magamnak, így egy saroknál mindig kettéválunk. Ő tudja merre kell mennie, én meg. Nekem nem kell mennem sehová, én menni akarok.

Sétálni akarok. Éjjel, úgy, hogy csak néhány taxi hajt el mellettem, úgy, hogy kikerüljük egymást a fel-feltűnő kutyás arcokkal. Ők sietnek, sietnének, én meg mintha hazafelé tartanék, oda sem nézek, amíg lát. Nincs titkom, pedig csak azok járnak sötétben, akiknek titka van, vagy akik a késő délutáni műszakban vannak, de ők külön kaszt. Nincs titkom, és nem járok késő délutáni műszakra, én csak sétálni akarok érthetetlenül, különböző tempókban, esetleges irányokba, ahogy Krasznahorkai a menekülést tanítja.

Nincs menekülni valóm persze, csak sétálni valóm van, vágyam, hogy újra bejárjak minden teret, amit most magára hagytunk, hogy megálljak minden köztéri szobor mellett, ami most magamra hagyott, hogy ne csak irigykedve nézzek a pizzafutár után, hogy ne csak a hosszú sugárutat nézzem az ablakból, ahogy kong az ürességében és a pusztaságában, hogy ne csak négy fal szippantson be, hanem egy egész város, hogy el tudjak tűnni, feloldódni a városi ködben, eltűnni egy fa alatti árnyékban, és aztán visszafordulni, amikor sétáltam eleget.

Vissza akarok fordulni, amikor kisétáltam magam. Vissza akarok fordulni, és haza akarok jönni. Nem hazajönni a bevásárlásból, hanem rendesen. Haza haza.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

A sárkány száműzetése

Vannak a városnak olyan részei, amiket csak akkor látok, amikor elhagyom és amikor megérkezem. Találgatom, hogy milyen lehet ezekben a kerületekben élni? Állandónak maradni ott, ahol mindenki csak átutazik. Egy ilyen helyről nézve lehetetlennek tűnhet, hogy ebben a sok autóban, kamionban és buszban emberek ülnek. Az egymás után érkező járművek olyanok, mintha egy nagy sárkány részei lennének, ami így, darabokra szakadva próbál visszatérni szülőhelyére, ahonnan ezer éve száműzték a tisztes polgárok.

Az iparnegyedek látványa az első és az utolsó élmény minden városból. Nincs díszítés, nincs pompa, a dolgok helyét a célszerűség határozza meg. Eső után van, szürkül, felkapcsolták a reflektorokat a gyárudvaron, a nagy üres tér közepén egyetlen vödör. Minden bizonnyal munkások hagyták ott, hogy holnap visszatérhessenek a félbehagyott feladatukhoz, de ezt ez a vödör nem tudja. Számára nincs tér, csak az, ahova épp viszik, neki nincs idő, csak annyi, ami éppen van: most ez a szürkület, az udvar, a bezáródó távlatok.

A gyárak után mindig egy töltés következik. Mintha egy városfal lenne, amit a külső ellenség miatt emeltek, holott éppen a várost átszelő folyót hivatott megzabolázni. A töltésen belül tízemeletesek sorakoznak. Első látásra otromba, szürke óriások, de ezekből az ablakokból nyílik a legszebb kilátás a városra.  Aki itt él, annak ez a látvány osztályrész. Nem épületeket lát, mint a kilátók turistái, hanem mozgást a nagy egészben, a fények remegését, az élet fojtott készülődését, amit tavaszodván, az első meleg napsütéskor először ő érez.

Mintha itt véget is érne a város, és egy új tartomány kezdődne a maga uraival: sűrű tuják mögé rejtőző házak, drótkerítéses, szőlőlugasos kiskertek. Errefelé a tekintet nem kalandozhat olyan szabadon, lombok rejtik a házakat, de az utcák szélesebbek, az autók sem sietnek: bőséges a tér és az idő. Az itt élők megtartják maguknak.

Hogy mi jön ezután, nem tudom. Talán egy gótikus óváros fogad bent, talán felhőkarcolók. Talán széles promenád a folyó mentén, talán magas homlokú épületek, amik egymással versengve másolják ablakaikba a felhőket. Talán szuvenírboltok, felespoharakon a Himnusz, kulacson a Szent Korona, strandtörölközőn a Hiszekegy. Talán csak csönd, az utca jobb- és bal oldaláról egymással farkasszemet néző plakátfejek. Arisztokratikus sárga, polgári törtfehér, munkásbarna, matrózkék, menedzserszürke.

Bármi is vár rám, egyelőre a város határában veszteglek, dugó van, csak a kocsisort látom magam előtt, a szürkületben egyre erősebb fényeket elúszni az autók íves karosszériáján. Amikor megérkezem, nem lesz bátorságom felemelni a tekintetem az úttestről. Elképzelem ezt a várost, mert csak így juthatok közelebb hozzá.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Kedd reggel a tízes trolin

Hülyeség is volna tagadni: ittasak voltunk, mert ittunk. Innunk kellett. Innunk kellett egész éjszaka, mert ezek nehéz idők, és a nehéz idők könnyelmű megoldásokat követelnek. Nem volna túlzás az sem, ha azt mondanánk, részegek voltunk, révén, hogy tényleg egész éjszaka beszélgettünk. Felvezető vodkákat ittunk közben rostos gyümölcslével, rövideket a nagy igazságokat követő hallgatásokra, mondat közepén pisszentek a hipermarketben vett sörök is, pedig mindannyiunknak hiányzik már a csapolt. Mióta úgy van, hogy át kell inni az éjszakát, azóta mi néha átisszuk. Nem azért, mert ezt akarjuk, hanem mert értjük, hogy most ezt kell tenni. Vagy hát nem értjük, de tudjuk. Ezt követeli meg tőlünk a haza.

Nem akarom elbohóckodni persze, egyetemisták vagyunk, talán nekünk a legkönnyebb ez az egész, csak tudod, másoknak ezek a legszebb éveik, nekünk meg. Ez az év jutott, és muszáj, hogy szép legyen, akkor is, ha most ezeket a történelmi időket éljük. Valójában nincs történelemtudatunk ettől az egésztől. Ez a kedd reggel nem lesz a történelemnek a része, akkor sem, ha pontosan illeszkedik a nagy egészbe, maszkostul, kijárási tilalmastul, kedd reggelestül.

Ha majd megkérdezi az unokánk, hogy mit csináltunk, azt fogjuk mondani, hogy az átbeszélgetett éjszakák után kakaós csigát vettünk a sarki pékségben, hazatroliztunk, és az egész tök természetes volt. Mintha az egész koronavírus azért lett volna, hogy mi egy kedd reggel a tízes trolin kinevessük. Körülöttünk az emberek munkába indultak, mint egy kedd reggel a tízes trolin. Mindenki maszkban volt, voltak, akik egyforma szabásúban, bizonyára egy helyen vették, népszerűek az apró virágminták, de a sima fekete maszkokból is sok volt.

Emberek munkába tartottak, körülöttünk a történelem, és mi elképesztően jól éreztük magunkat ettől. Nagyokat nevettünk azon, hogy mennyire jó, hogy ott vagyunk. Egyetemista sztereotípiának, kakaóscsigákkal a táskánkban kedd reggel a tízes trolin. Hogy mi trolival megyünk aludni, azzal, amelyikkel mások munkába mennek vagy iskolába, csak most ugye az sincs, és hogy tulajdonképpen mi itt bele vagyunk köpve emberek szokásos reggeleibe, akik be vannak köpve ebbe a világválságba, ebbe a történelmi időbe, miközben egyáltalán mit jelent a történelmi idő a végtelen időhöz képest, és hogy mit is jelent akkor igazából ez a kedd reggeli troli, amin mi rajta vagyunk.

Persze ezt így nem beszéltük meg se akkor, se azóta, de tudtuk, hogy mindenki érti. Nem csak mi, de ott, a trolin utazók is. A velünk utazók. És trolin kívüliek is. Az egész város, az egész maszkot húzott város, az egész maszkot húzott ország, az egész maszkot húzott világ tudta, hogy milyen kicsik is vagyunk mi a történelemben és az időkben, és hogy mennyire jól is van így ez ezen a kedd reggelen. 

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi