Mindig elfeledkezem róla, hogy egyszer csak elkezd korán sötétedni, ezért minden nyár végén, ősz elején meglepődöm rajta. Most jobban megérint az egész helyzet, mint ahogy a korábbiakra emlékszem. Már nem vagyok egyetemista, egyedül élek, nincs miért hazasietnem, meglett a szokott rendje a munka utáni beüléseknek a barátaimmal, eszünk még egy sütit, vacsorázunk vagy csak fröccsözünk, megbeszéljük kivel mi történt aznap, elhasználjuk a még el nem használt szavainkat. Egyszerűen még beszélnünk kell aznap valakivel, és ezek jó alkalmak.

Általában nyolckor végzek: a nyár közepén ilyenkor még javában tűzött a nap, az aranyórákban zártam, gyönyörű fényekben. Lassan alkonyodott, még egy-két óra könnyen van ilyenkor a napban, nem volt a maradásnak az a tilalma mint most, hogy haza kell érnünk időben, mert holnap korán kelünk, miközben tudjuk, nem kel egyikünk sem korábban most sem. Egyszerűen csak érezzük, haza kell indulnunk, ideje készülődni már a pihenéshez, beülni a sorozatunk elé, egy-két részt még megnézhetünk, de az ajtón kívül már nem várhat minket program.

Az egésznek anyámhoz van köze, és mindannyiunk anyjához, úgy hiszem. Falun nőttem fel, de ezek nem csak a mi történeteink, a városiaktól is hallok  hasonlókat. Legkésőbb akkor kellett hazaindulnunk, amikor felkapcsolják a köztéri lámpákat, sötétedésre már otthon kell lennünk, vagy legalább olyan közel, hogy halljuk, ha a szüleink kiáltanak. Ezért voltunk mindig jobb barátságban azokkal, akikkel két-három házban szomszédok voltunk, mert még maradhattunk valamennyit kint, amíg aztán tényleg haza nem kiabálnak minket.

A közvilágítási naptár szerint, amelyet – az előző bekezdés olvasói számára ez talán meglepő lehet – nem a szülői munkaközösség állít össze, 20:00-kor, a legvilágosabb júniusi, júliusi hetekben is 20:05-kor már felkapcsolják a lámpákat, de ez nyáron még sincs hatással az életünkre. Talán a tanítási szünetek rendje erre szocializált minket, és ezt követjük akkor is, ha már nem vonatkozik ránk a tanév rendje és gyerekeink sincsenek. Talán a meleg napokon csak este mozdulunk ki szívesen, talán tényleg csak arról van szó, hogy hosszabbak az esték, talán minderről együttvéve.

A nyárban ez biztosan könnyebb. Van kedvünk kiülni a padra, vagy kimenni a rakpartra, hiába vannak szúnyogok. Szívesen ücsörgünk a teraszokon, még akkor is, ha körülöttünk már pakolgatják a székeket, és teljesen elsötétül a város, megritkul az autóforgalom. Van kedvünk sétálni, fagyit venni a gyorsétterembe beszaladva, és örülni annak, hogy felnőttek vagyunk, és tényleg akkor fagyizunk, amikor csak akarunk. A többi évszakban elveszik valami ebből. A találkozásaink megtervezését most nem a nyaralások különböző időpontja, hanem a kedvünk és a napi energiáink nehezítik meg, és válaszaink sincsenek arra, mit csinálhatnánk. Nem ülhetünk a rakparton sokáig, el sem indulunk, és már sötétedik. A teraszok bezárnak, még ha készek is lennénk a hidegben ülni, és végül egészen magunkra maradunk. A belső anyánkon mosolygunk, hogy nem maradtunk kint sokáig, a lámpa is nemrég gyulladt fel, és amúgy is, dolgozni voltunk, a belső anyánk pedig büszke ránk, mert dolgozni, persze, mehetünk.

Nem kell Kassáknak igazat adni. Lehet, hogy a fák alapjában véve nem is teherbe esett lányok, de tényleg van valami bennük. Hogy olyanok, mintha. Leendés (devenir) van bennük, alig észlelhető, határozatlan körvonalú lehetőségek a valamivé alakulás küszöbterületén. Nem tudom, mit jelent leendeni, és nem tudom, mi a helyzet a fákkal, csak azt tudom, hogy percekig tudom nézni őket. Még rügyezés előtt, már virágzásában, melyik hol tart a kitavaszodásban, nagy nyári teljes lombjaikban, és az első őszbe hajló sárgulásban. Csak azt tudom, hogy amikor a belvárosból sétálok éjjel hazafelé, hajlandó vagyok nagyobbat kerülni azért, hogy a kedvenc fáim árnyékát lássam az utcányi háztömb falán, és meg-megállok lámpák alatt figyelni a fényjátékokat a legkisebb ágakon is.

Lekötnek a fák, mert képesek kitölteni a horizontot, csak ezt tudom. Hogy elég munka közben kimenni a jól megérdemelt cigiszünetre, hogy felnézve történjen velem valami igazi. A gomolyfelhők felettük, mint amilyeneket óvodában festettünk, lenyűgöznek azzal, hogy tényleg olyanok tudnak lenni, mint a képzeletünkben vagy a kezünk alatt, és az ágak ezer apró, egymáshoz pontosan kapcsolódó darabra bontják ezt az egyébként végtelen eget, a zöld lombok valódi kontrasztok. Még ha a fák nem is teherbe esett lányok alapjában véve, van bennük valami, ami nem ereszti el a tekintetet.

Hogy ha felkelnének és háborúba indulnának, mint az entek A gyűrűk ura legszívfacsaróbb epizódjában, én azon sem lepődnék meg. Ha ágkezeikkel kapaszkodva ölelnék körbe a világot, és össze akarnák roppantani, hogy történjen végre valami, én nem csodálkoznék rajta. Másként vannak ezek a fák, az látszik rajtuk, utánozhatatlanul másként. Hiába tervezünk városokat, hiába kezdünk új és új, egymásba kanyarodó utcákat, sosem fogunk tudni ilyen pontosat létrehozni, mint ezek az ágak, legyenek azok a sötét panelok között, a tágas parkok, játszóterek közepén is vagy a munkahelyünk udvarán. Elég felfelé nézni, és látni, az egésznek az egységét és valóságát – megépíthetetlenek és egyedülállóak.

Fákat nézni éjjel hintázás közben, amikor még nincs kedved hazamenni. Fákat nézni a dohányzóban, kitölteni velük két munka közötti űrt. Fákat nézni a világ legbiztonságosabb beszélgetése után az első hűvös nyárvégi estén. A fákban van valami, ami miatt lehetetlen betelni velük. Mindig ugyanott állnak, de más felettük az ég, más körülöttük a fény, változnak az évszakok, telnek az évek, növekednek, terebélyesednek, de a fákban ott van valamiféle ígéret, hogy mindig itt lesznek, talán ebben van ez az egész nyugalmuk. Vagy talán mégis Kassáknak van valamennyire igaza.

Amikor mosodában ülök, annak van egy biztonsága. Hatvanhét perc mosásra és szárításra, hatvanhét perc magamra, a belső épülésemre. Hogy zavartalanul olvashassak, hogy visszakeressem azt a cikket, amit már napok óta meg akarok nézni, vagy hogy lelkiismeretfurdalás nélkül görgethessek és görgethessek a közösségi médiák között. Többféle stratégia van, én az elején netezek, cikkeket olvasgatok, lelassulok, maximum tíz percig, és csak aztán szedem elő a könyvet, amit  magammal vittem. Ez is mindig döntés: tartok-e már ott, hogy bele tudjak feledkezni, olvasmányos-e annyira, hogy ne nézzek fel belőle, ha mások jönnek. Ha ekkor telefonon keresnek, nem vagyok elérhető. Egyébként is nehezen viselem, ha valaki ott telefonál, én biztosan nem vetemednék erre. Félidőnél nézek csak rá a telefonra, miután már átpakoltam a mosógépből a szárítóba, de az is csak néhány pillanat.

Néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy elolvassam a hírt: Szegedre érkezik Őszentsége Ferenc pápa magyarországi látogatásakor. Ez a néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy megértsem, ebből a hírből nem fogok tudni visszatérni. A letett könyvem ott fog maradni, most máson kell gondolkodnom. Itt lesz a pápa, írtam a barátaimnak, nem értették, hogy hol itt, nem értették, honnan szedem ezt, hogy ez megint valami hülye szerepjáték-e, vagy mit is jelent ez pontosan. Magyarországon? Budapesten? Szegeden? Úgy kellett volna egyből írnom, hogy Szegeden, úgy értették volna, bár talán úgy sem. Nyilván mindenki a maga életében volt, ahogy én is a mosodában ültem, vártam a szárítógépet, nekem is kétszer kellett elolvasnom, hogy egyszer elhiggyem, pedig a szárítógépre várva az ember fogékonyabb a valószínűtlenre. Linkeltem a cikket, újra mindenkinek, olyan volt, mintha én láttam volna meg először, mindenkinek friss volt a hír, de a Messengeren keresztül senki nem tudta kifejezni a valódi meglepettségét, valószínűleg én sem.

Nem tudom, hogy milyen útvonalakon szokott utazni a Pápa, melyik utcákat járná be Szegeden, melyik sugárúton élő ismerősöm erkélyére kellene felkönyörögnöm magam, ha látni szeretném, nem tudom, hogy járnának-e aznap a villamosok. Kíváncsi vagyok, lenne-e más programja a nagy hivatalos találkozókon kívül, hogy bemenne-e a Csiga pékségbe, vagy inna-e valahol egy kávét, ahol mi is szoktunk. Nyilván nem, ha mégis, akkor küldene valakit maga helyett, biztosan van erre embere, de közben mégis el tudtam képzelni. Ülök valahol, és bejön Őszentsége Ferenc Pápa, latinul, olaszul, vagy spanyolul kérne? Milyen kávét inna, hagyna-e borravalót? Ülhetnék-e annál az asztalnál, ahol Ferenc pápa ült, elmesélhetném-e az unokámnak, ahogy anyám mesélt II. János Pál pápáról, aki Pécsen volt ’91-ben, és az anyám pont nem látta, de mindig elmondta, hogy pont nem látta, mielőtt felhajtottunk Pécsnél az autópályára – arról jött be a városba a Pápa, közvetítette a tévé is.

Mert, ugyan most ide nem jön, de közben mégis: a lehetőséget, épp annyira éltem meg valószínűtlennek, mint ahogy azt éltem volna, ha itt lenne. Majd elmesélem az unokáimnak, hogy ezeken az utcákon, majdnem járt a pápa, éppen ezeken az utcákon, amiken én már annyit jártam, hogy kívülről tudom őket. Majdnem ezeken az utcákon járt a pápa, és majdnem ivott itt kávét, és majdnem bejött a pékségbe, és majdnem láttam, ahogy Szeged utcáit járja a pápamobil, és volt egy fél nap, amíg ez elképesztően valóságos volt, az unokáim pedig nem fogják érteni, ahogy én sem értem anyámat. Hogy a tereken, az én tereimen, ahol péksütit tömök a fejembe két megálló között, ahol a barátaim hangüzeneteit hallgatom, vagy ahol a zebrára várva a napfénybe fordítom az arcom, ott majdnem ott volt a Pápa, erről nem lehet pontosan beszélni.

Persze, közhely, hogy mennyi különbség is van az őszi és a tavaszi 15°C között. Hogy ősszel már a melegebb kabátért nyúlsz, tavasszal a dzsekit is képes vagy otthon hagyni. Anyáink a fejüket ingatják, rosszallóan utánunk kiabálnak vagy telefonon kérdezgetik aggódva a távolból. Van-e rajtunk kabát, nem ültünk-e kint még túl sokat, időben hazaértünk-e, meg fogunk-e fázni, mert hát ilyenkor a legkönnyebb. Az anyáinknak mintha fogalma sem volna arról, mit jelent a hátunkon érezni még hatkor is, hogy tényleg hosszabbodnak a nappalok. Ereje van a napnak, melegíti a még vastag téli pulóvereinket, megtörténnek az első rozéfröccsök, kimerészkedünk délután a rakpartra is, leülünk, kint maradunk, amíg ránk nem sötétedik. Megnyitottuk a szezont, írjuk az Instagram sztorikba, és elhisszük, hogy a szezon tényleg nem nyílna meg nélkülük.

Beszédaktus. Lovaggá ütöm, házastársaknak nyilvánítom, megígérem, megnyitom. Ezeknek a szavaknak tényleg mélyebb jelentése van, mert megtörténnek velünk. Az első fröccs az valódi, nem lehet véletlen. Ahogy egy hajóhoz sem véletlenül vágsz hozzá egy pezsgősüveget, vagy egy nagy lehetőségre sem koccintasz véletlenül. Az első fröccsünk is döntés. Ezt a hajót Arany Sólyomnak nevezem el az első és utolsó utca neve után, amiben éltem. Ezt a tavaszt a lehetőségek tavaszának nevezem el, mert a rakparton ülve az első fröccsünkkel a kezünkben képtelenség volna másképp gondolni. Megfázunk, persze, hiszen az anyáinknak mindig igaza van, de még el kell használni azt a 20-30 papírzsepit, amit a téli kabátjainkban, táskáinkban cipelünk, meg kell ennünk az utolsó novemberben vett csípős csirkés leveseinket, talán még néhány szopogatós cukorkát is lelünk az íróasztalunkon. De az anyáink nem érthetik, hogy ez mennyire lényegtelen.

Mert megérte, ezt fogjuk érezni, mert van mire gondolnunk, ha az orrfújás ki is dörzsöli az orrcimpánkat. A megfázás azoknak való, akik a hidegben ragadtak. Mi nem vagyunk olyanok, de ezt nem tudjuk elmondani az anyáinknak, pedig értik, ugyanakkor, ők mégiscsak az anyáink. Ők nagyokat szellőztetnek a lakásban és könnyebb cipőket, lazább anyagokat, könnyebb sálakat választanak. Hétvégén rábírnak minket, hogy pucoljunk együtt ablakot, és ezzel a lehető legtöbb napfényt engedik be hozzánk. Az erkélyre viszik a szárítót, letakaríttatják a bútorokat, a virágok sorsán gondolkodnak, de még megfontoltak, tudják, hogy vannak hidegebb reggelek, hosszabb éjszakák.

És az anyáink minket néznek az erkélyről, ahogy gyerekkorunk óta mindig néznek. Addig mehettünk el, amíg onnan látnak, és ha tágultak is a határaink, látják merre indulunk hazulról, tippelgetik merre megyünk majd, és nem mondjuk el, de pontosak a tippjeik. Tudják, hogy mikor nyitottuk meg a szezont, mert ők is voltak fiatalok, és ők tartogatták utolsó két adag Neo Citrant és a szilveszterről megmaradt utolsó üveg rozét.

Ez tulajdonképpen egy egész jó tér, mondod. Arról mesélsz, hogy régen sokat jártál erre. Abba a pékségbe például, milyen jó pékség volt, akkora buktákkal, mint a fél karod. Én még mindig járok oda, de nem szoktam buktát venni, mondom. Megijesztenek a nagy bukták egyébként is. Attól félek, hogy nagyon megkívánom, és alig töltik meg valamivel, és ehetem a tésztát magába. De ez nem annak a pékségnek a hibája, nem is egy konkrét pékségé, ez csak valahogy kialakult bennem. Azt mondod, ilyenek az ígéretek is, és nevetsz.

Az első jó időre kiülünk minden tavasszal, ez a mi vesztünk. Az egyik. És hogy február végén is lehet tavasz, ez a másik, mondod. Én utálok havat lapátolni, és ha tisztában vagyok is a globális klímakatasztrófa fenyegetettségével, mégis könnyebb bűntudat és felelősségérzet nélkük kint ülni a napon. Hogyan magyarázzam el neked, hogy falusi gyerek vagyok, akit az anyja minden télen kiküldött havat dobálni, és nekünk még voltak nagy teleink.

És egyébként is azt gondolom, hogy egy munkanap végén kell a D vitamin, kellenek a kigombolt kabátok, kell pár pillanat itt ülve. Ezt nem lehet megbeszélni. Mi az, hogy kell, kérdeznéd. Jól esik, pontosítanám, de az csak az ízlésednek szólna, nem a pontosságnak. Kell, szerintem ezt csak így lehet kifejezni, így hát bele se kezdek. Vannak viták, amit egyikünk sem nyerhet meg, de nem is érdemesek arra, hogy megvívjuk őket.

Mint a padok. A tulajdonképpen székek az elzárt szökőkút körül, olyanok néha a vitáink. Egyszemélyesek. Összeférhetetlenek, nem vállalhatnak közösséget. Erre elmondanád, hogy ezeket a hajléktalanok ellen készítik ilyenre, és én tehetetlen lennék a metaforáimmal. Igazad van, de hogy beszélgetni nem egy padra, hanem a letakart szökőkút hideg kövére ülünk le, az mégiscsak tarthatatlan.

Hogy kölcsönadod a sálad, az például jól esik. Arra üljek, mert neked hosszú a kabátod, bírod, de én se fázzak meg ebben az első tavaszban, mert ez tényleg rohadt egy idő. Megcsal. Hogy azt hiszed már lehet, de még nem, bőven nem. Tudom, hogy csak a helyzetről beszélsz, de mégis olyan, mintha. Nem gondolom, hogy rohadt lennél, csak nem tudom, mit engedhetek meg neked vagy magamnak. Magunknak, ezen elmosolyodom. Hogy lehet ilyen is.

Úgy mondod ki a tér nevét, mint a villamos bemondója a megálló előtt. Ha én beszélek egy térről, abban mindig van valami, ezt pár hete mondtad. Szerelem, vagy bármi viszonyulás. Nem tudom, hogy igazad volt-e, de azt tudom, hogy olyan ember vagyok, aki szereti, ha ilyeneket mondanak neki. Mert nekem a tér mindig jelent valamit, ezt mondtam, elnevettem, talán kacérkodtam is veled meg a gondolattal, hogy így van.

Hogy jelenthet-e egy tér szerelmet. Ezen gondolkozom, miközben beszélsz hozzám, de azért rád is figyelek. Úgy csevegsz, mint a sugárút, ezért könnyű rád figyelni. Folynak a szavaid bele az esteledő városba, de nem kiszámíthatóan, mint a villamos érkezése, hanem szünetekkel, megakadásokkal, gyorsulásokkal, mint egy fáradt szülő autójának tempója a hazafelé úton. Szeretek figyelni rád most az első tavaszon, ezen épp úgy elmosolyodom, mint azon, amit épp magyarázni próbálsz. Az ezredfordulós építkezésről mesélsz, hogy kell legyen valami a Britney és ez a ház között, például, hogy giccsesen szépre álmodtak mindent az ezredfordulón, mint ezt a házat is.

Olyan, mintha az én szavaimat mondanád ki, ezért nevettem fel, és látom rajtad, hogy észrevetted. Nem gondoltam sosem erre, de gondolhattam volna, mondom, és tényleg ezt akarom mondani. Egy régi Facebook teszt szerint a Wannabe volt a sláger a Spice Girlstől, amikor megszülettem, és akkor lett 750 éves a város is, mondom. Nagy idők voltak, nevetünk. És mégis, minden pillanat ide vezetett, mondod, ide, erre a térre, mondod tovább. Úgy beszélsz a térről, ahogy egy hangosbemondó sosem tenné, és figyelek rád, mint aki egy új villamosvonalra száll fel, és csak az állomás nevéről tudja, hogy meddig is utazik.

A játszótér napkeltétől napnyugtáig látogatható, eszközei játék és pihenés céljából használhatóak, oly módon, hogy azokkal mások nyugalmát ne zavarják. A játszótérre tilos állatot bevinni és beengedni, a játszótéren tilos kerékpárral közlekedni, a játszótéren tilos dohányozni valamint szeszesitalt fogyasztani. A játszótéri rend megsértésével kapcsolatban 7:00 és 20:00 között bejelentéssel élhet az alábbi telefonszámon.

A játszótéren kihelyezett szabályzatnak fogalma sincs róla, de a játszótéren keresztül kell közlekednünk. Átmegy rajta a járda, néha biciklivel is arra megyünk, gyalog sem kerüljük meg, csak ha a szemetet kell kidobni, vagy ha a sarki kisboltban vennénk valamit. Az útvonaltervezőkben sem látszik, hogy a téren keresztül át lehet vágni, úgy rajzolja be az útvonalat, mintha fogalma sem volna a Pitagorasz-tételről, vagy mintha ismerné a játszóterek szabályzatát.

A játszóterekre kihelyezett szabályzatoknak fogalma sincs a délelőtt ott napozó két néniről. A hintával szemben süt a legszebben a nap, ott ülnek, sokszor látom őket, amikor korábban megyek el otthonról. Köszönök nekik, odamosolygok, visszaköszönnek, visszamosolyognak. Átvágok a játszótéren, fel sem merül bennem, hogy szabályt szegnék ezzel, ahogy a szerencsétlen macskában sem, aki pár hetente feltűnik felénk. Nincs kerítésünk a játszótér körül, és nem is tartaná őt távol, csak a homokozóban tehet kárt, de neki egyébként is homokozó az egész világ.

A játszótéri szabályzat nem tér ki a korábban kelő gyerekesek zajára, nem is térhet ki, talán nem is baj, hogy nem beszél róluk, pedig amikor később megyek el otthonról, néha felhallatszik, ahogy egy sikerültebb aszfaltrajzot vagy homokdombot szemlélnek. A lelkem mélyén élő óvónő szerint a szemünkkel kell nézni, nem a szánkkal, nem a kezünkkel, nem hangosan, nem mutogatva, de azért persze tudjuk, hogy az óvónőnek nem lehet mindig igaza.

A játszótér kifüggesztett rendjébe a padokon bandázó kiskamaszok se férnek bele. Koradélután távolabb ülnek, csak vacsoraidőben húzódnak közelebb, amikor a gyerekesek már eltűntek, közülük pedig mindenki megérkezett. Nem érdekli őket a napnyugta. Van, hogy egy alsópolcos bor, vagy néhány felszisszenő sör is előkerül, nagyokat beszélgetnek, és pontosan tudják, már övék a játszótér.

Az ott várakozó fiúk és lányok sem zavarják őket, akik a lassan készülődő szerelmüket vagy örökké késő barátaikat várják. Másik padnál ülnek, és egyébként is, elég nagy ez a tér, ha biciklivel menne haza valaki, vagy még egy társaság idegyűlne, akkor is maradna hely mindenkinek. Olyan, mint a gomba a mesében, nincsenek komoly szabályok, csak egyszerűen jónak kell lenni.

A játszótéren kihelyezett szabályzatnak fogalma sincs az életről. Nem lát engem hazatérni, nem látja, hogy éjfél körül a hintának dőlve még elszívom az útközben meggyújtott cigimet, nem látja, hogy meggyújtok még egyet. Közben nagyokat gondolkodom, megváltom a világot vagy legalább a világomat, ahogy egy éjfél körül meggyújtott cigivel kell. Éjfél előtt az a játszótér átjáró a világ és az otthon között, a tenyeremben tartott egy csikkel, majd később kettővel. Huszonöt évesen, sötétedés után, dohányozva is, megvan ennek a maga szabálya.

Felnőni olyan, mint egy új évet kezdeni. Tiszta lap, döntések, fogadalmak. Én biztosan nem leszek olyan, mint az anyám, idén nem követem el ugyanazokat a hibákat, jobban akarom csinálni. Többször vásárolok majd zöldségesnél, nem a hipermarket szűkös, fonnyadt kínálatából válogatok majd. Gyakrabban sétálok haza a munkából, szükségem van arra, hogy kigondolkozhassam magamat, idén már nem vihetem haza a gondokat. Elképzelem milyen ember, milyen felnőtt akarok lenni.

Kevesebb kompromisszumot hozok majd idén, keményebb leszek, de figyelmesebb is. Esős napon csak olyan cipőt veszek fel, ami nem ázik be, és melegen is tartja a lábam, letöltöttem egy időjárás jelző appot, minden reggel meg fogom nézi, mit ír. Veszek majd új esernyőt, és ezt most nem fogom fennhagyni a villamoson, nem felejtem ott az étteremben, és nem tartogatom a táskámban akkor sem, ha rövid ideig kellene, vagy épp csak szemerkél.

Nem tudom, hogy mikor kezdődik az újév. Január 1, persze, benne van a naptárban, de az vasárnap, még a régi naptárban is benne van, január 2 még szabadnap, az még nem lehet, január 3, ez még nem igazi munkanap, tengünk-lengünk bent, felvesszük a fonalat amit karácsony előtt kimerülten leejtettünk valahová. Az első hét lehet, hogy még nem is számít, főleg most, hogy 9-én indul a tanítás. Az üzletek, éttermek közül is vannak, amik szüneteltek eddig, az új bérletet is elég 10-ére megváltani. Márciusig még egyébként is szokjuk a dátumot, amit egyébként már 2020 óta szokunk. 202 mi kerül a végére? Kinek jutna eszébe a három? Azt gondoltuk, hogy meg sem éljük majd.

Felnőni ilyen. Még kint vannak a tavalyi karácsonyi díszek, de már postára jársz az új év első számláit fizetni. Nem merül fel, hogy eltüntesd az eddigiek díszeit: helye van a plüssállatnak a párnáid között, és a kisautóknak is a könyvek előtt. Ha unatkozol leveszed őket, egy unalmasabb online óra vagy megbeszélés közben játszol is velük. A kék Mazda még mindig a tenyeredbe simul, azt azért szeretted, a Coca Colás kocsi siklik a legszebben, azt azért. Már mindennek megvan a maga helye, de közben még minden esetleges. Ki kell tapasztalnod, merre érdemes hazafelé jönnöd, hogy tényleg útba essen a zöldséges, még nem találtál olyan esernyőt, amit életed végéig cipelnél, pedig azzal az ígérettel választanál, hogy sosem hagyod majd el. A döntéseknek hirtelen súlyuk kezd lenni attól, hogy most hozod meg őket. Mint a Medárd napi esők, ezek a döntések sem szólhatnak csak úgy egyetlen napról, egyetlen esőről. Babonájuk van, és ha nem vettél elég gyorsan lencsét, ha elkapkodták előled, ha bejártad a várost, de nem találtál, félsz, hogy idén is szegény maradsz, egy ilyen nehéznek tűnő évben is, hiába tudod, hogy nincs jelentősége.