Címkearchívumok: Sziszi

Dugók

Szerintem anya jobb abban, amikor értem kell jönni, de apa mellett mindig jobb zene szól. Amikor mindketten jöttek, akkor nagyokat beszélgettünk így, de mióta anya Újszegeden dolgozik, neki nem esik útba az iskola, de nem baj. Peti anyukája mindig később jön, együtt meg nem is baj, ha várni kell. El kell majd mesélnem anyának is, hogy Peti szerint olyan az iskola, mintha egész nap őket kellene várnunk.

Azt mondta, hogy a két Venn-diagram nem olvasható így egymásra. Szerintem meg de, igenis összeolvasható. Elég lett volna, ha csak ránéz az adatokra, de nem, szerinte nem, ez egyértelműen hibás módszer. Azt utálom benne a legjobban, hogy nem magyaráz el semmit, mitől hibás, vagy hogyan prezentáljam ezeket az adatokat és az átkozott összefüggéseket.

Hogy nem is tudnék lekanyarodni a következő utcán sem, azt nézem. Hogy esélyem sincs, csak itt állni és alig haladni. Képtelenség így szervezni az életet, be kell mennem a boltba is, ott is tömeg lesz, nem fogok odaférni a magos zsemléhez, de nem veszek vágott bucit megint, a múltkor is feltörte a szájpadlásomat az érdes teteje, normális szendvics zsemlét akarok venni, és kefirt, egész nap kívántam a kefirt, ahhoz kifli is kell majd, mint a táborban régen.

Nem maradt hely a kurzuson, későn jelentkeztem, sajnálják, de nem fért több bele. És tényleg az a rossz ebben, hogy ők komolyan sajnálták, látszott a tekintetükön, hogy sajnálják, és ha rajtuk múlna, ők szorítanának még egy helyet. Látszott, hogy nem rajtuk múlik, és amúgy nem is baj, hogy ez van, nem megy el rá három hétvége, nem megy el rá a pénz, csak közben így nem változik semmi. Mármint butaság persze, hallom magam ilyenkor, meg nem ezeken a kurzusokon múlik, csak ez legalább valami lenne.

Kivagyok már, de ezt nem lehet a főnöknek elmondani. A gyerek haja beleakadt tegnap a bőrkeményedésbe a kezemen, meg egyáltalán, ez nem embernek való. Ha nekidőlnék az ablaknak, el tudnék aludni, annak talán lenne is értelme. Aludni ehelyett a zötykölődés helyett. Bent kellene maradnom az építkezésen, ott aludni, másnap felkelni, lemosni magam a kerti csapnál. A gyerek alig lát így is úgy is, fáradt vagyok, egyszerűen tényleg ez van, kitesznek a sarkon a kocsiból, hazamegyek, levetem a törmelékes, poros ruhát a mosókonyhában, letusolok, próbálok jó apa lenni, meghallgatom azt, ami az oviban történt, megsimogatom a haját, azt kéne elmondanom a főnöknek, hogy jó apa akarok lenni.

Ez a reklám is faszság. Megint ránk akarnak kenni valamit a zöldek. Hogy a dugó mi vagyunk, és nem mi vagyunk a dugóban. Az ember csak zenét hallgatna vezetés közben, de a kurva reklámokat bele kell baszni a zenék közé, ideje beszélgetnünk a városról. Ideje beszélgetnünk a városról, nyenyenye, apám megint nekiáll magának fát vágni, ha nem érek haza, hiába van május, legyen bent fa estére, igaza van, csak várna meg az is, hogy mi az istenért nem.

Nem értem, hogy mi történt. Hiába nevetgélek azon, hogy ez már vagy a századik állásinterjúm, mintha vak és süket lettem volna mindenre, amit kérdeztek, és mindenre, amit mutatni akartak. Pedig ez, ez lehetett volna a nagy bumm, éreztem reggel, meg egész héten, és nagyon gyorsan hívtak be, és nagyon tetszene ez a pozíció, nem vállfapakolással kezdeni, ezt nekem találták ki, és mégis. Ki a fene tapossa meg véletlenül az előtte álló ruhákat, ki képes arra, hogy kidönste a tároló oldalát? Ki bízna így bárkire egy boltot, egy pénztárat, egyetlen ruhát is, egyetlen pakolnivaló vállfát? Miért nincs normális életem, mint mindenkinek?

Szeretem Katát. El fogom hívni kávézni, sőt, sütizni. És akkor aztán beszélgethetünk, meg sétálhatunk is utána, mondjuk a Vértónál, az úgyis kettőnk között van, és akkor elmondom neki. Tudom, mindig a fiúk mondják ki, Zoliék már kinevetnétek, de ki fogom mondani. Lehet, hogy nem ezt, hanem azt, hogy szerintem lehetne komolyabb is köztünk, vagy hogy nagyon megkedveltem az utóbbi időben. Vagy hogy szeretem, hogy hangosan nevet, és hogy kedves, ahogy lenyalja a kanalat, mielőtt a csésze mellé teszi. Nem, ezt nem mondom el neki, azt fogja hinni, hogy valami perverz vagyok. Csak elmondom neki, valamikor sütizés és sétálás közben. Talán sétálás közben, már becukrozva, hátha úgy könnyebb. Vagy sütizés közben, hátha nem ér rá sétálni, vagy nem lesz kedve, mert új szandált vett, és lehet feltörte a lábát.

Mennyi időt vesz el, de tényleg ez a dugóban ülés minden nap. Mint egy ilyen köztes tér, érted, még nem vagy munkában, de még nem vagy otthon, ez is felbasz. Dugóban ülsz azért, hogy munkába mehess, ennél csak az csesz fel jobban, ha munkahelyek nem fizetik a benzinpénzt vagy a bérletet, hanem fizessen az ember, ha dolgozni menne, hogy legyen mit enniük, meg hol aludniuk. Most azért van dugó, mert emberek munkából jönnek, nincs jól kitalálva, hogy hol lakjanak, és hol legyen a munkahelyük, naponta kétszer ülünk a dugóba, és érted, ez konkrétan holtidő. Ilyeneken van időm nekem is gondolkodni, hogy rossz-e a világ, és hogy mi mindenért azt. Emberek, ülünk a dugóban, érted, és faszságokon gondolkodunk, megváltjuk magunknak a világot, aztán kiszállunk nagy sokára, otthon meg nincsen semmi következménye az egésznek, bekapcsolom a tévét, melegítek a főzelékből, és el is felejtem a dugót, meg hogy gondolkodtam közben bármin, ezek a gondolatok nincsenek, ahogy ez az idő sincs, bármennyire hosszúnak is tűnik.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Amikor megnyerem a lottót

Anyám trénere szerint nem feltételes módban kell kívánni. Nem arról kell beszélnem, hogy mi lenne, ha megnyerném a lottót, hanem, hogy mi lesz akkor, amikor megnyerem. Nem tudom, hogy hogyan mondhatnám el az anyámnak, hogy nekem tényleg ezek a kijelentő mód, jövő idők a terveim, és hogy a jövőmről csak úgy tudok gondolkodni, hogy elalvás előtt ezekhez az alárendelő mondatokhoz írok főmondatokat.

Amikor megnyerem majd a lottót, két lakást fogok venni magamnak. Egyet a belvárosban, közel a kedvenc kocsmánkhoz, közel a nonstophoz, ha bármire szükségem van, közel a jó iskolákhoz – gondolni kell a még tervben sem lévő gyerekekre is –, és közel ahhoz a felújított játszótérhez, ahol sok mindenről beszélgettünk már éjszakánként, viszont nem annyira közel hozzá, hogy felhangozzon a gyerekzsivaj.

A másik lakás a Rókuson lesz, közel a kettes megállójához. Azután sem akarok vezetni, hogy megnyertem a lottót, akkor is félek majd a forgalomtól, a figyelemzavarom sem múlik majd el a pénztől. Talán többet fogok majd taxit hívni, de azért fontos az is, hogy karnyújtásnyira maradjon a kettes: a legtöbb barátom a pályája mentén lakik, a kedvenc könyvesboltom és kedvenc lacipecsenyésem is csak néhány méterre van a megállóktól, a fodrászom szalonjából is rálátni a sínekre és az elhaladó járművekre. Azt hiszem, ebben a másik lakásban fogok élni. Innen szervezem majd az életem, a belvárosiba csak akkor megyek majd, ha úgy hozza, mert éjfél után már nem jár a kettes, vagy mert ki akarok kapcsolódni a mindennapokból. Az egy nyaraló lakás lesz a belvárosban, és sokat fogok ott nyaralni, nézem az erkélyről órákon át a forgalmat, az volna tökéletes, ha a konyhaablakból a Tisza is látszana.

Amikor megnyerem a lottót, számlát nyitok a kedvenc helyeimen, hogy ne húzzuk a fizetéssel egymás idejét minden sör vagy minden zacskó ropi után, és hogy minél több időt töltsek a barátaimmal, akik pontosan ugyanazok az arcok lesznek, mint akik most. Csak az ehet a ropimból, akikkel fagyoskodtunk a nonstopba menet, vagy akivel hintáztunk és válogattunk kavicsokat nyári éjszakákon.

Amikor megnyerem a lottót, majd nem azért fogok piacra járni, mert ott olcsóbbak, hanem mert ott finomabbak a zöldségek és gyümölcsök, és mert úgy készítenek kapros sajtot, ahogy azt én megszerettem. Sokat beszélgetek majd akkor is a kofákkal, recepteket cserélünk, összemosolygunk a nénivel, akitől vágott virágot veszek, és mindig nagy borravalót hagyok, mert ezek az emberek aztán tényleg megérdemlik.

Egy barátom szerint, aki bújja a pszichorovatot minden magazinban, a slow, a lassúság az ellenkultúra ebben a felgyorsult világban, én pedig, amikor megnyerem majd a lottót, eszerint fogok élni. Persze ez nem ellenkultúra, mondaná a barátom, hanem luxus, és nem értené meg, hogy ugyanazt a véres hurkát eszem majd a főút melletti lacipecsenyés műanyag székében, és ugyanazt a fröccsöt iszom majd őt hallgatva a hátsó asztalnál, és virágból is azt fogom megvenni, amit jobban megsütött a nap, vagy beakadt valahol a szállító kosárban, csak közben lassú leszek majd. Talán nem progresszíven lassú, ezt nem értené, azt hiszem, hanem csak úgy, lassú, mint én, és ahogy a város lassú tud lenni egy főút melletti műanyag asztalnál vagy a piacok nyüzsgő forgatagában.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Az ablaknál enni

Soha nem jutott eddig az eszembe, pedig mintha erre lenne kitalálva. A könyöklőpárkány magassága, az ablak melletti kis asztal, a sugárúttal merőleges kilátás. Bár az utcán most egyáltalán nem látszik semmi, párpercenként tűnik fel néhány autó, a hangjuk előre ígéri őket, és utánuk is hallatszik még. Két villamosmegállónyira ellátok ebben az esti fényben is, nyilván, ha jár valaki a járdán, azt nem szúrom ki, csak a város látszik, ahogy alszik, a Hold, ahogy nem alszik, a lámpák világító messzi sora, és a város sötétbe érő árnyéka a horizonton.

Az ablaknál enni. Picit úgy érzem, mintha felfedeztem volna valami újat, valami igazán nagyot, amitől nem lehet többé ugyanúgy élni az életet. Nyilván spicces vagyok, nem erősen, de annyira, hogy jó ötletnek tűnjön az ablaknál enni. Bár józanul sosem merült fel ez bennem, de lehet, hogy úgy is jó ötletnek tűnne, csak így hozta a helyzet, így érkezett a nagy felfedezés. Boroztunk, ez az a bizonyos helyzet, és ennem kell. Nagyon ki vagyok a bortól másnap, ezt kellene megelőzni, mert reggel konzultációt beszéltem meg a tanárommal, szerencsére csak tízre, de mégis, nem kockáztathatok.

Nem tudom, miért ittam egyáltalán, pláne bort, amiről ugye pontosan tudom, hogy egyáltalán nem bírom. Na jó, de, pontosan tudom: azért ittam bort, mert szeretem a rozé fröccsöt. Mint a nevelőapám a paradicsomos húsgombócot, pedig szétégeti a gyomrát, még napokig rosszul van utána, mégis, látnod kellene, ahogy eszi, olyan örömmel, hogy jó ránézni, kicsattan. Valahogy így vagyok én is a borral, hogy nekem olyankor nincsen holnap, mi úgy tűnik ilyen család vagyunk. Nem a következmények szocializáltak.

Vettem a piacon kolbászt, csípőset. Megtaláltam a helyet, ahol nem nagyon száraz, és pont jól csíp a csípős, főzés közben is jól engedi ki magából, meg így, kenyér mellé is jó. Nagyobb darabokat vágtam csak, most nem szendvicset eszem, hülyeség is lenne, ráadásul a vajam el is fogyott a héten. Katonákat tépek a szeletelt kenyérből, maradt még pár deka a kapros sajtból, amit a múltkor vettem, nagyobb darabokat vágok abból is. Picit azért furcsa belegondolni, hogy kapor és bor egy gyomorban, de közben tudom, hogy működni fog. Mostanában amúgy is kívánom a kaprot, mindent kaporral ennék, amit ésszerű kaporral enni, talán vashiányom van, és ezt üzeni a szervezetem, talán tényleg csak kívánom a kaprot. Régen azt hittem, hogy csak a tökfőzelék lehet kapros, boldogtalan gyerek voltam, nem tudtam, mi a jó.

Számhoz emelem a sajtot, a kolbászt, a kenyeret, és csak nézek kifelé a még hűvös esti levegőbe. Lehet, hogy valaki közeledve az épülethez most engem néz, ahogy az egyetlen világító ablakban eszem, nézi a kapros sajtomat, a jó kolbászt, nyilván lehetetlen, hogy ennyire pontosan lásson mindent, de közben mégis, érted, lehet. Lehet, hogy azzal, hogy az utcát nézem, épp szemezek valakivel, aki sétál a sötétben, és épp azon gondolkozik, hogy szemez-e velem, ha sokáig néz. Ha nézi az evésemet. Hogy sajt, kolbász, kenyér, apró katonák ritmusa szerint emelem a kezem, ő közben talán még mindig szemez velem, én még mindig szemezek vele, de nem látom, én vagyok a világosban, és én vagyok magasabban, meg amúgy is, lefoglal a sajt is, a kolbász is, a kenyér is, nem érek rá igazán figyelni. Ha szemezek vele, az csak a véletlen műve, ezt ő sem gondolja másképp, nyilván nem is gondol rólam semmit, világítok csak bele az éjszakába, eszem az ablaknál, ő csak menne haza, ahogy én is mentem tíz perccel ezelőtt, jó éjszakát neki, eszem még, aztán jó éjszakát nekem is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Mi, akik piacra járunk

Mi, akik piacra járunk, piacra járunk szombat reggelente, kistermelői piacra járunk szombat délután, vásárba megyünk vasárnap délelőtt, ünnepek körül az ünnepi vásárok bódéit kerülgetjük, a könyvhét sátraiban vesszük az új olvasnivalót, hétközben megszokásból a Marketplace-en görgetünk, hogy van-e valami vágyott, megmentésre érdemes éjjeliszekrény, szeretett könyv, örökségben megtalált, értéktelennek tűnő hanglemez.

Mert mi, akik a piacra járunk, azt hisszük tudatosak vagyok, de ha csak megkívánjuk a spenótot, a jó spenótot, amiből egy nagy szatyornyi is pillanatok alatt esik össze a hőtől, azt vesszük, mi túrókrémet eszünk vacsorára, a két kisebb maroknyi túróból, amit csak úgy megvettünk, hogy jó lesz az majd, adunk egy esélyt a dagadó japán körtéknek, és nem a saját bőrünkön tapasztaljuk ki, hogy meg kell pucolni fogyasztás előtt, nekünk előre szólnak róla az eladók, nem is ronthatjuk el.

Mert mi, akik piacra járunk, tudjuk, hogy milyen a jó kapros sajt, tudjuk, hogy milyen gomolyát érdemes füstölve, és milyet natúran venni. Megszokott nénijeink vannak, akik megszokott mosollyal néznek ránk, ismerik már az ízlésünket, átnézik a portékájukat, amikor közeledünk, néha meglepjük őket és a gyomrunkat egy másik választással, abból csak kisebb darabot adjon, ki tudja, annyira fogjuk-e szeretni, vágyunk-e majd még reggeli után egy-két szeletre belőle.

Nekünk, akik a piacra járnak, kedvezményt ad középen a bácsi, akihez hagymáért megyünk, mert fontos tudatnia, hogy nem egy alja helyen vesszük, ő is úr, ezt ő szokta így, nevetve megindokolni, ő tudja, hogy mi is az elitek vagyunk, velünk lehet viccelni, mosolygunk, elmeséljük másoknak, megírjuk, ő tudja, 60 forint körül van az átlagos hagyma feje, és 60 forintokból áll a gazdagság.

Mert mi, akik a piacra járunk, mindenből akarnak venni, mindent meg akarunk főzni, minden szépet magunkba akarunk fogadni. Lekvárt veszünk, rögtön kétfélét, egy szokásosat és egy olyat, amit eddig sosem kóstoltunk, egy darabosabbat és egy passzírozottat, ki akarjuk sajátítani az ízeket, mert mi a piacra a legjobbért megyünk, és pontosan tudjuk, hogy a pár száz forintért adott alma is lehet a legfinomabb, hogy a nagyobb retek is lehet a legfrissebb, és hogy néha a csípős paprikát a kápiától csak a gyakorlott szemek és az eladók tudják megkülönböztetni.

Mert mi, akik a piacra járunk, tudunk mindent, amit az eladók mondanak. Tudjuk, hogy a vágott virág vizébe egy pici sót is kell tenni, az az asszony mondta ezt, akitől a vágott virágot vesszük. Nem egy csokorral, rögtön kettővel nyúl felénk, tukmálja, mert tudja, aki virágot vesz, nárciszt, háromszázért nyolc szálat, az éppen szívesen vesz két csokrot is hatszázért, tizenhat szál így tavasszal, ez az igazi dísze a piacra járók otthonainak.

Mert mi, akik a piacra járunk, tudjuk, hogy mi az a szerelem így tavasszal, hogy magunknak venni nárciszt, az szerelmes tavasz, hogy a néni mosolya és az eladó ugratása mindig egy kicsi szerelem, mindig egy kicsi kielégülés, hogy a hentestől a legszebbet kérni, olyan szépet, mint a henteslegény, az rítus, hogy az eladónő érintése, amikor átnyújtja a zacskót, az intimitás.

Mert bennünk – akik a piacra járunk és nem ismerjük egymást, de egymásra mosolygunk a nárciszainkkal, és ha el is állja a paradicsomos ládák előtti teret, ha ingatjuk is a fejünket, mikor átfurakodik valaki mellettünk – van valami közös túl azon, mint amit a reggeli rántotta és a mellé evett paradicsom, vagy a nagyra nyújtott lángos méregetése jelent. Nekünk közösek a rítusaink, hasonlóan figyelünk. Átlátunk egy piacnyi teret, egy ládányi gyümölcsöt, a vén kofák tanácsai pedig, mint a lekvárba maradt nagy gyümölcsdarabokat a zselé, mindannyiunkat körbelengenek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Tavasz van!

A nővérem még hisz a régi viccben, hogy akkor van tavasz, amikor az óvodásokat már hosszabb időre kiviszik délelőtt, és amikor már batnak a matkák. Pedig a tavasz az előbb van, mint a bátortalan óvónénik döntése, akik nem akarnak lebetegíteni egy egész csoportot: menjenek-e ki, fel lehet-e ülni a hintára, meddig lehet ülni a padon anélkül, hogy bárki felfázna, a kiizzadt gyerekek hogyan ne vegyék le a kabátjukat mégsem.

Toxikus maszkulinitás, minden más esetben így hívnám azt, ami a tavasszal van, de tavasszal én is bűnös vagyok. A fiúkat nem tanítják meg igazán arra, hogy figyeljenek az egészségükre, hogy kövessék pontosan az érzeteiket, a fiúk amúgy sem fáznak, nem zavarja őket a huzat, a fiúk elvannak, kényelmesen szeretnek öltözködni, a fiúruhák olyanok is, nem szépek, mint a lányoké, hanem kényelmesek. A fiúk pulóverei, néhányuknak máris a pólói, rövidnagrágjai úgy tűnnek elő, mintha a betondzsungel első hóvirágai volnának, a kabátok, mint a lelógó sziromlevelek a táskákban és kezekben, bátrabbak és későn indulók az első meleg napra otthon is hagyják.

A szettek még nem az igaziak, bakancs és póló párosítás is fel-fel tűnik. Feladat előszedni a vékonyabb cipőket, hátrébb, lejjebb kerültek a cipősszekrényekben, talán még korai is azokat viselni. A nővérem ismerősei pontosan tudják, hogy a bokánk fázik meg először, meg a derekunk. Nem tudom, hogy így van-e, de elég sokszor mondják, hogy igaznak fogadjuk el. A pulóver választások is még esetlenek, a meleg mindenkit váratlanul ért, azokat is, akiknek – érthetetlen módon – több időjárás app is van a telefonjukon. Itt nem a hőfokokról van szó ugyanis, hanem az érzet biztosságáról: tavasz van, jó idő, egypulcsis délután. A döntésről, hogy most olyan az idő, hogy dönthetünk így akkor is, ha a legmenőbb pulcsijaink épp mosásban vannak. Az első napok nem a divatról szólnak, hanem az érzésről, még ha mind csodálattal nézzük is azokat, akik így is olyanok, mintha az Instagramról estek volna ki.

A tavasz az emberektől lesz tavasz, nem a matkák batásától. Attól lesz a tavasz, hogy a város azonnal tele lesz biciklisekkel, mindegyikük csak erre a napsütéses időre várt, a lányok előszedik a napszemüvegeiket, a nénik és a bölcsészek a nehéz sálaikat színes, vidám kendőkre, lengébb körsálakra cserélik, az iskolás fiúk pedig nem tudnak kapaszkodni a villamoson, úgy szorítják magukhoz levetett kabátjukat, a tornazsák, hátitáska, kabát együttállásban minden figyelmükre szükségük van. A tavasz attól van, hogy megint elgondolkozol, mit vegyél fel reggel, és próbálsz tippelgetni az ablakból látható alakolból, de mindenki másként van felöltözve.

Átmeneti évszak, így mondják, és mindenki a maga tempójában halad ezen az átmenetiségen. Nincsenek jó döntések, egy vékony kabáttal többet viselve meleged tud lenni, anélkül viszont fázol, ha árnyékban kell lenned. Születhettél volna Miamiba, gondolod, vagy bárhová, ahol mindig nyár van, és nem kell ezeket a dögnehéz ruhákat cipelned, nem kell eleve vesztes döntéseket hoznod reggelente, de te ide születtél, az évi két átmeneti évszak földjére, a napfény városába, ahol vannak egypulcsis és kiskabátos napfények is, meg lesznek majd pólós napok is, lehet, hogy ahhoz neked még korán van, de tudod, hogy lesznek majd, már csak néhány reggelt és délutánt kell túlélni, és lesznek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Kiadós reggeli, kilátással a sugárútra

Egész éjjel fent vagyok olyankor, mert csak éjjel tudok írni. Nappal nem fog az agyam, csak erőltetem, és dúl bennem a belső ellenállás: nem akarok és nem is fogok dolgozni. Csak este tíztől gyengül meg ez a páncél, akkor olvasni kezdek. A tanáraim szerint azért, mert így nyílik meg a nyelv, hogy olvasunk, mielőtt bármit írnánk, én nem direkt akarom megnyitni a nyelvet, csak így tanultam mindig is. Először az olvasás – abban van az elmélet: csak ma értem, anyám sosem magyarázta ezt el pontosan –, aztán az írás, ahol ellenőrzöm, hogy megtanultam-e mindent.

Írnom kellett. Pár napja azon nevetett egy egész kocsma egy irodalmi beszélgetésen, hogy ideális esetben egy tanulmányt nem lehet egy hónap alatt megírni. Nyilván igaza van annak, aki így tartja, de az első, sokszor pontatlan, figyelmetlen, hosszú mondatos, helyenként egészen botrányos nyelvtanú szövegezéshez elég 1-2 ilyen éjszaka. Aztán ezt majd lehet, és kell is javítani hosszú nappalokon át, mégis el kell készüljön ez az első változat, amiben először látok mindent a jegyzeteimből, amiben először ébredek rá pontos viszonyokra, amikor kötőszót választok.

Ezek az éjszakák nem olyanok, mint a többi, amikor hajnal négykor bealszok a csak még egy rész előtt, vagy amikor egy nagy buliban is megérzem, hogy elfáradtam. Ezek az éjszakák cipelnek a hátukon, csak pisilni kelek fel, sétálni valamennyit, de közben új és új lapokat veszek magam elé, átnézem, hogy pontosan értem-e még a gondolatmenetemet, amelyet sosem vezettem még le korábban, de tudom, hogy működni fog. Ezeken az éjszakákon a villamosokkal mérem az időt, ó, máris itt az első, reggel negyedóránként jár, saccolok, hogy hányat hallottam, aztán egyszer csak derengeni fog az ég alja. Amikor felkelek az asztaltól, egész világos van, hallom már a beérkező első forgalmat. Érezni kezdem, hogy ha nem is fejeztem be, és még egy-két oldal marad – annyi mindig marad, főleg, mert nem tudok befejezést írni, pláne fáradtan nem –, mára végeztem.

Ez nem az a nyugodt, pihentető lezárás persze, egy egész éjszaka gondolkodása nem kapcsol ki csak úgy. Ilyenkor nem lehet benyomni egy gombot, és aludni menni, ha elhúztam a függönyt. Ezektől az éjszakáktól úgy kell búcsúzni, mint az elejtett medvék lelkétől. Vadászként le kell mosnom magamról a kifolyt vért és az út porát, lakodalmat kell ülnöm látva az éjszaka utolsó nyomait, és sokat kell gondolkodnom is, csak megadni a módját mindannak, ami az éjszaka történt. Lementem a boltba, volt a reggelihez sonkám, de kellett hozzá valami pékáru, a kakaót is megkívántam, az ízét is, a cukortartalmát is, vettem abból is.

Most, azaz 7:32-kor a Kossuth Lajos sugárút végén, a nyolcadik emeletről bámészkodom. Közben dobozos kakaót iszom, fokhagymás fűszervajas bagettet eszem sonkával és azzal a néhány darab koktélparadicsommal, amit még a hűtőben találtam. A befelé jövő autósáv előttem tele van, nincs dugó rajta, de látszik a tömeg, a villamos, ami felkanyarodik, az utolsó, amivel gond és átszállás nélkül beérnék az egyetemre, ha lenne reggel nyolckor órám, de nincs. Én nem vagyok része ezeknek az embertömegeknek, nekem nem kell mennem sehová ma.

Megreggelizem majd, megágyazom, és elteszem magam, ennyi maradt csak erre a délelőttre. Délben felkelek majd, készítek magamnak kávét, és aztán indulhat a nap, olvasok valamit, befejezést írok azokhoz a gondolatokhoz, amikre most aludtam egyet, rengeteg időt elcseszek majd a formázással, mert a belső ellenállásom dolgát végezve ellenáll majd, aztán majd befejezem az egészet, valamikor, napokkal ez a reggel, és napokkal a déli ébredés után. Várom már.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Beyoncé Szeged belvárosában, amikor épp nincs klipforgatása

Tudod, az a vers jutott eszembe, amit olvastuk talán a múlt héten, tudod, amelyik arról szól, hogy minden rendben. Hogy nincsen semmi igazán említésre méltó, csak jó minden. Erről a délelőttről jutott eszembe. Hogy könnyen tudtam öltözni, egyik ruhámat a másik után, nem úgy, mintha kismadarak öltöztetnének, de mégis könnyen. Jó tempóban, talán így jobban érted.  Volt időm rendesen befűzni az övet, nem útközben kellett igazgatni, megnéztem, hogy melyik kardigán megy a felsőmhöz, nem csak úgy találomra felvettem egyet. A Spotify is jó tempóban váltott, ritka kegy nála, de a zene minősége sem romlott, amikor a mesterséges intelligencia átvette az irányítást a dalválasztás felett. Amikor indulásnál felvettem a fülhallgatót, nem kellett állítgatni, új zenét keresni, működött minden, tényleg olyan, mint az a vers, ezt akarom elmesélni.

Nem kellett korán indulnom, délben volt az első órám. Előtte átvettem a könyvesboltban a rendelésemet, Catherine Millet memoárja, amiben a gyerekkoráról ír, akciós volt online, reggel kaptam az SMS-t, hogy át lehet venni. Beugrottam nyomtatni, ott vettem borítékot is, tényleg, majd emlékeztess, hogy kell mennem postára, a szerződéseket is, amiket nyomtattam, meg mást is fel kell adnom, majd elmesélem azt is, és nem tudom elmagyarázni, csak valahogy az egész gördült. Érted, tudom, hogy kinevetsz, tényleg hülye szó, de ez a helyzet, zajlott, gördült minden, ahogy annak történnie kell.

Közben még mindig kurvajó zene szólt, bepisilnél, ha tudnád. Jó, elmondom, Julia Lindholm, úgysem ismered. Akkor hallgattam sokat, amikor a német nyelvvizsgára készültem, az egyik levélbe bele is írtam az egyik számnak a címét, hogy wir leben nur einmal, csak egyszer élünk. Igen, az érvelésbe írtam, kellett még négy szó, mondhatjuk, meg a humort amúgy is bírják, gondolom. Jobb, mint unalmasan leírni, hogy szerintem ne menjünk stoppal Kenyába akkor sem, hogy ha ez a legnagyobb álmunk. Igen, az önmegvalósítás volt a téma, mindegy is, nem ezt akarom mesélni.

Szóval Julia Lindholm szólt, fantasztikus nő, vakítani lehet a hangjával, olyan boldog az egész nő. ABBA-t énekelt a karrierje elején, németül, amúgy csak három évvel idősebb nálam, a múltkor megnéztem, de volt egy közös dala Dr. Albannal is, meg saját dalokat is ír. Ilyen közhelyes az összes, de annyira szép meg érthető, egy aranybánya volt, amikor németeztem. Az van ezzel a nővel, hogy vidám és annyira vegytisztán vidám, hogy belehalsz. És érted, ezt akarom elmesélni.

Mentem át az úton, tudod, ott a nyomtató mellett, megállt minden autó, ezen pont pár napja nevettünk Csabival, ott ötven méterenként van zebra, ha akarna sem tudna gyorsan menni vagy nem megállni szerencsétlen autós, mindegy. Mentem át az úton, aztán meg a téren tovább, és sütött a nap, tök vidám szettem volt, sárga-kék-farmer, az övem sem baszkolódott, pedig mostanában mindig baszkolódik, lehet elnyúlt már, vagy nem tudom, van-e az öveknek ilyen lejárati idejük, hogy tönkre tudnak-e menni.

Szóval mentem, és minden rendben volt, sétáltam, és tudod, van az az érzés, hogy egy klipben vagy. Hogy minden rendben lesz, és hogy amíg a zene nem áll meg, addig felvétel van, és addig nem lehet gond. És akkor így felbasztam magam magamon, bár nem ez a jó szó, de hogy mégis. Azt jutott eszembe, érted, hogy tényleg ennyi vagyok-e, hogy csak mert jó nekem, akkor egyből egy ilyen filmbeli hülye vagyok-e, vagy hát egyből annak kell-e képzelnem magam. Ne is mondd, mert nem is kell mondanod, tudom, megint túl jó volt minden, és csináltam magamnak problémát, csak elkezdtem figyelni arra, hogy nem egy videóklipben vagyok. Pedig ahogy mentem át, olyanok voltak a fények is, mint egy jól megválasztott objektíven át a felvétel, vidám zene szól, vidám voltam, de az mégsem volt egy videóklip.

És hogy nem voltam dühös, ne érts félre, azt hiszem elég radikálisan fogalmaztam meg az előbb a problémát, csak így tényleg meglepődtem magamon, hogy majdnem nem tudtam ebből az egészből kiszakadni. Pedig ez nem a klip volt, hanem Szeged, nem egy híresség volt, hanem én, épp órára mentem, Julia Lindholmot hallgattam, érted, annak örültem, hogy óra előtt még lesz időm pisilni is, és oké, szép meg jó, meg örömteli, meg minden, de nehéz volt túllépni ezen a klip témán csak úgy. Nem tudom ennek van-e értelme, de szerintem tökre van, hogy figyelmeztetnem kellett magamat, hogy oké. Hogy jó minden, de ez nem klip, érted. Hogy nem volt klip.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Az első és egyetlen villamosmegálló-vita

Kétféle ember van, és egy valamire való baráti társaságban mindkettőből van legalább egy. Az egyikük hisz a kényelemben, nyugodt, tudja, hogy a világot arra rendezték be, hogy őt szolgálja. A másikuk mindig előre tart, mindig csak előre, szerinte úgy van értelme élni, mindennek a mozgást és az előre jutásukat kell segítenie, és a világ eszerint is működik, ahogy a föld sem szűnik meg előre forogni, úgy megy ő is.

Aztán ez a kétfajta ember a baráti társaságával elhatározza, hogy lemegy a kocsmába. Már együtt vannak, találkoztak a város egy bizonyos pontján, közös eseményen voltak, egyetemi óráról jönnek ki, mindegy is mit csináltak. Felszállnak a villamosra. Egyikük kényelmesen helyet foglal, keresi a legjobbakat, ahol körben tudnak lenni, folytathatják a beszélgetést úgy, hogy nem zavarják azt a néhány utast, akivel ezen az estébe hajló órán útitársakká váltak. A másikuk viszont nem ül le, csak négy megálló, öt maximum, de annál nem lehet több, nem is érti, miért ülnek le a többiek, hiszen ők sietnek, nem érnek rá ülni.

Valójában a nem is értem a fő tapasztalata ezeknek a helyzeteknek. A hogy lehet így élni kérdés folyamatos belső mantrázása. A miért ül le és miért nem ül le kérdések eredendő belső feszültsége, ami sosem beszélődik ki, talán nem is érdemes igazán a kibeszélésre, de mégis mindig ott van. Cinikus kis mosolyokat szül arról, hogy értetlen a másik, megbocsájtó fejingatásokat, egy-egy sokszor elismételt belső poént, épp mielőtt visszatér a beszélgetés a korábbi kerékvágásba.

Ismered ezeket az embereket te is. Ők az én barátaim és a te barátaid, velük vitatkozol, hogy át kellene-e szállni a másik járatra egy a kocsmátokhoz közelebbi megállóért, vagy hogy egyáltalán melyik pontnál érdemes véget vetni az utazásnak, ha a két megálló kocsmához menjetek. Van a kocsmától távolabb eső megálló, az jön előbb, és van a közelebb lévő, ami majd még egy következő megálló, ráadásul ott mindig szabálytalanul kelünk át az úton.

Amíg becsukja, elindul, megy, leáll, kinyitja, simán odaérnénk az előbbi megállótól, mondja valaki, nyilván igazuk is van, csakhogy nem sietünk sehová sem, amúgy is, rohanjon az, akinek rohannivalója van, gondolják a kényelmesek, akik szerint nem ők mennek át szabálytalanul, hanem a lámpa és zebra van rossz helyen, mert ott kellene, hogy legyen, ahol haszna volna.

Kertész Imre apja sosem gyalogolt visszafelé, ő is a távolabbi megállónál szállt le. A harmincas-negyvenes években nyilván más volt a villamos, de mégis ugyanez a dilemma. Mindig csak előre, mint az olasz futuristák, vagy mindig csak kényelmesen, ahogy a test megkívánja, mint az impresszionisták. Mindig van ez a kétféle ember, mindig vitatkoznak. 1803 óta van lóvasút, 1879 óta van villamos, és még nem jutottak megoldásra, és tudjuk, nem a mi társaságunk lesz az, amelyik perlekedés nélkül biztos állásponton lesz majd.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Azt szeretném, hogy lásd

A Vértónál ültünk, a domb közepén. Kimentünk tanulni, mert egy olyan meleg tavaszi nap volt, amikor képtelenség a szobában maradni úgy, hogy az ablakból a hátunkba süt a nap. Amúgy is, mindig azt mondtad, nem lehet háttal ülni az ablaknak, mert kitakarjuk a testünkkel a fényt. Rosszul van berendezve a szoba, mindig erre jutottál. Kimentünk a Vértóhoz, vittünk pokrócot, vizet, szendvicset, a lefűzött tételeket, és aztán a városról beszélgettünk, amelyikben valahogy tényleg új életet tudtunk kezdeni. Valójában nem is kellett tanulnunk, legalábbis egyikünk sem erőltette igazán.

Egy kocsmában ültünk, és nem is emlékszem már, hogy miről beszélgettünk, csak az érzés maradt meg, és néhány emlék. Beszéltünk arról a csoporttársadról, aki valami elképesztően kínos, de te mégis kedveled, mert legalább tud magán nevetni, és hogy szerinted az ilyen emberek a legjobbak. Kínosak voltunk mi is. Azt hittük, hogy a szar bort tényleg meg lehet inni, ha macifröccsöt veszel, pedig borász az egész családod.

Valójában talán soha nem kocsmázni indultunk, meg soha nem nagy beszélgetésekhez ültünk le. Sokat sétáltunk például azokon a napokon, amikor mindkettőnknek benti dolgai voltak, és ki kellett szellőztetni a fejünket, vagy amikor egy nehezebb feladatból ki kellett szakítanunk magunkat. Azt hiszem, abba a bizonyos kocsmába is így kerültünk: elindultunk, és a sokadik sarkon beültünk egy fröccsre.

Tudod, van az, amiért huszonnégy évesen, végzősként már nagyon utáljuk az elsőéveseket, hogy az elsősök esetlenek, keresik magukat a nagy független egyetemista lét kabátjában, amibe bele kell nőni, próbálgatják, hogy hogyan lenne jó. Ezek voltunk mi is azokban az években a Vértónál, a kocsmákban, a város kis utcáiban bolyongva. Azt hittük, kiismerjük magunkat egy városban, mert már értjük a sugárutak, körutak rendszerét, nagyjából minden busznak, trolinak tudjuk a vonalát, találtunk már helyeket, ahol olcsón ehettünk jót, láttuk, hogy mennyivel előbb kell lemenni a villamosra. Csak arról nem voltak fogalmaink, hogy mi magunk milyenek vagyunk, milyenek lehetünk ebben a városban.

Aztán új kedvenc helyeim lettek, olyanok, amikben veled sosem jártam. Tudom, hogy mit kérek ki, ha nincs kedvem sörözni, tudom, hogy melyik a kedvenc utcám, amit nem csak azért szeretek, mert útba esik, vagy mert két három olyan üzlet van benne, ahová szívesen térünk be. Tudom, hogy milyen ember akarok lenni ebben a városban. Talán belenőttem abba kabátba, vagy legalábbis biztosan kényelmesebb már, és neked erről fogalmad sincs.

Mindig ilyen felnőtt szerettem volna lenni, és erre is melletted jöttem rá. Olyan, aki kimegy sétálni, ha szép az idő. Nyilván ezért jutsz mostanában gyakran eszembe. Szerdán hajnalban esett a hó, sötétedés előtt pedig dzsekiben haza tudtam sétálni, ezt a szöveget pedig nyitott ablaknál írom, és kitakarom a napfényt a testemmel.

Csak azt kerülgetem itt, hogy, nagyon szeretném, ha látnád ezt a várost úgy, ahogy meg akarom neked mutatni. Azt szeretném, ha látnád ezt a várost, és látnál ebben a városban engem, úgy, ahogy csak most tudok lenni. Szeretném neked megmutatni ezeket a helyeket, szeretném, ha innál a kedvencemből, és jó lenne nagyokat beszélgetve hazasétálni is.

Nem tudom, hogy vagy-e most valahol, de szeretném hinni, hogy látod ezt a várost, úgy, ahogy én nagyon, de nagyon meg akarom mutatni neked. És szeretném hinni, hogy látsz ebben a városban engem úgy, ahogy csak most tudok lenni. Szeretném hinni, hogy meg tudtam neked mutatni ezeket a helyeket, szeretném hinni, hogy tudod, milyen jó az új kedvencem, és hogy amikor nagyokat gondolkodok hazasétálva, akkor, ha egy picit is, de veled gondolkodom.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Egészségügyi séta egy nagy gondolat előtt

Butaság volna ma hazasétálni, ezt ő pontosan tudta. Mínusz öt fokot is mondanak, nem is igazán úgy öltözött, mint aki haza fog sétálni, éjjel egy után a legtöbbször már taxit hív. Mostanra már egész magabiztosan száll be a taxikba, de régen szorongott az egésztől. Attól, hogy nem ismeri a forgatókönyvét, hogy nem tudja, beszélgetnie kell-e, nézheti-e a taxiórát, mennyivel korábban kell bemondani, hogy a sugárút szélén, a lámpa előtt tegye ki. Ma már könnyen kattint néhányat az alkalmazásban, örül annak is, hogy nem kell telefonálnia, csak az utat és a képernyőn megjelent térképet kell figyelnie és várnia, szól kétszáz méterrel korábban, azt is tudja, hogy adhat borravalót.

Ő most mégis gyalog indul haza, tudja, hogy ez nem az a hazasétálós este, de mégis, ez az éjjel lezáratlan így, hiába érezte magát kiválóan, jó társaságban, noha elképesztően fáradt, ez a nap még nem kerek így. Ha átfagyna, még útközben is tudna taxit hívni, bizonygatja magának, de tudja, hogy ez nem fog megtörténni, ez az éjjel most nem olyan, érzi, hogy maradt még gondolkodni valója, valamire még rá kell jönnie ma, a nyugtalanító, elalvás előtti forgolódás helyett sétál haza. Tudja, hogy csak pár saroknyira van a gondolat, ami egyenesebb a sugárútnál, és ami már napok óta érik benne, tudja, hogy ma biztosan megszületik majd.

És ő sétál, és vele sétál a kopogás, a cipőjének és a térkövek közé fagyott víznek, az üres városnak a hangja, és vele sétál a forgalom nélkül is zöldet-pirosat mutató villanyrendőr, a néhány elhaladó teherautó amik útközben elmennek mellette, és ő is csak sétál, mint akinek célja és iránya van. Mert tulajdonképpen neki is célja és iránya van, még ha ez naiv, üres motivációnak tűnik is. Nagy befektetés, nagy a kockázat, de tudja, hogy gondolni fog majd valamire, ami miatt képtelen volna nyugodtan hazataxizni, befeküdni az ágyába, és aludni reggelig.

Ő sétál, és a város úgy veszi körül, mint az a hely, ahol minden gondolat megszülethet, ő pedig tudja, hogy valaminek történnie kell még, valaminek, ami nem történés, hanem csak magában valami, mielőtt nyugodtan aludni tér. Egy sorozatban biztosan cigarettát szívnának ilyenkor, de ő nem dohányzik már egy ideje, egyébként is lefagyna a keze a parázs és a füst ellenére is. Csak tudja, hogy a sétálás is ilyen, mint a dohányzás, üres cselekvés, amitől várja, hogy rávezesse valamire.

De ebben a sétában legalább alig káros valami. Persze, tudja, napok óta a határérték felett a szmog, és meg is fázhatna, de érzi, hogy ma nem fog megfázni, hogy ezt a sétát a szervezete kívánja, az ösztönének a legmélye, ami nem baszhat így ki vele csak úgy. Tudja, hogy ez egy egészségügyi séta egy nagy gondolat előtt, ami majd ki tudja, hogy mihez vezet el. Nyilván semmihez, gondolja ő a maga cinizmusával, de tudja, hogy rájönni valamire már magában is valami. Tudja, hogy már csak két sarok, és ott van gondolatnál, és tudja, hogy az majd jó lesz. Még nem tudja miért, de biztos benne. Nem tudná elmagyarázni, hogy miért, de még sosem volt biztosabb semmiben.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi