Címkearchívumok: Sziszi

Mostantól itt fogok élni

Az első éjszaka Jollyt hallgattak az ablakom alatt, de valahogy ez mégsem zavart. Mindig lájkoltam azokat a kommenteket, hogy akik csendre vágynak, azok költözzenek tanyára, de most nem kommentekről van szó, hanem elméletről és gyakorlatról. Mert amikor utoljára laktam lakótelepen, akkor még én voltam a lent hangoskodó kamasz, fociztunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk. Boroztunk a nap egy későbbi pontján, nálunk azt mondják, alsópolcos szar borokból is meg kell innod a magadét ahhoz, hogy ember legyél, és mi ott lassan meg is ittuk. Utoljára akkor hallgattunk Jollyt, közben egy kis G-za is befutott, elég lokális pécsi rappersrác volt a tízes évek közepén, itt lakunk a piszkos délen, Baranya megye közepében, Pécsen, Majka: Belehalok – mitől volt olyan azonosulható az a dal is –, Dögös Robi, Kaposváron is feltámadt a szél, fúj a szél, jaj, mit mesél. A barátaim jórésze Kaposvárra, míg mi Pécsre jártunk középsuliba, mind hoztuk a magunkét.

Amikor igent mondtam erre a lakásra, akkor én az otthonosságára mondtam igent. Hogy a villamos és a trolimegállók között van, a nagykörúttól három-négy percre, mégis igazi lakóövezet, kis belső udvarokkal, amikben élet is van, tényleg olyan, mint otthon. Minden lépcsőház előtt van pad, és tényleg használják is, rá lehet mosolyogni a játszó szülőkre, a gyülekező kiskamaszokra, még le is shazamoztam az egyik számot, amit hallgattak, lehet, hogy máskor már el merem majd kérni, nem kell, hogy a technika közénk álljon.

És valahogy én is telepi lettem, mintha ugyanúgy lehetne folytatni. Kétszáz kilométer, hét év, új kérdések, másik, de mégis egyforma padokon, ezeken a nyár végi estéken most már jobb borokkal. Ezeken a padokon tényleg mindent meg lehet beszélni. Ezeken a padokon lemegy a nap, és közben biztonságban tudjuk magunkat. Odalátszik a konyhaablakunk, ha még mindig otthon laknék, az anyám bármikor láthatna, ez fontos volt, anyámnak is, és azoknak is, akik ezeket a tömböket tervezték. Mégis, anyám tekintetétől néhány tíz méterre is, sosem voltam szabadabb, mint ott, és jó rájönni, hogy az a szabadság még mindig megtartható.

Még nem ismerem Tibiéket, az itteni Tibiéket, akikkel lehet együtt lógni, és akikkel mindent át lehet beszélni, de tudom, hogy meg fogom ismerni őket. Akkor még könnyű volt, leültem a pálya szélére, néztem őket, vártam, hogy majd pihennek, és így álltam be közéjük játszani az egyetlen kapuba kapusnak. Független voltam a csapatoktól, ez tetszett nekik, Patrik ezen nevetett, később kiderült, hogy velük amúgy valahogy rokonok is vagyunk, a nagyapám meg a mamája testvérek. Nem ezekkel a srácokkal nőttem fel, de velük voltam kamasz, és ez elég volt ahhoz, hogy otthon legyek. Fiatal felnőttnek lenni, és nem focizni, így talán majd másként lesz minden, de belakható lesz ez is, ezért költöztem ide, mert tudom, hogy be fogom tudni lakni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Utazás előtt, utazás után

Nem tudom, hogyan alakult így, de szabállyá vált. Babonává, talán szerződéssé köztem és a város között. Csak úgy hagyhatom el a várost, ha készítek egy képet kintről, az utolsó estéről vagy az aznap reggelről, és a város cserébe gyönyörű lesz azon a képen. A sugárút végére egészen lila naplementét varázsol, vagy hatalmas teliholdat az égre, vihar utáni dupla szivárványt, kontrasztot a fehér homlokzat és a bársonykék sötét közé. Alkalmat teremt, hogy ne alibi képek készüljenek, hanem igaziak, amikkel ő is elbúcsúzik tőlem.

Hazatérve pedig épp az arany órában szállok le a buszról, és a legszebb árnyékok vetülnek rá a ház falára, azonnal értem, hogy megérkeztem, és hogy várt rám. Én veszek egy mély levegőt, nekimosolyodom annak, hogy megint itt vagyok, csak néhány percnyire van már az ágyam, az íróasztalom, az olvasatlan könyvek, amiket végül nem választottam ki erre az utazásra. És akkor megint készül egy kép, megállok, elengedem a bőrönd fogantyúját, mosolygok miközben megnyitom a kamera appot, próbálkozom beállítani a megfelelő fókuszt, lövök egyet, kettőt, hármat, de mindig az első lesz a legjobb végül, mert onnantól már ismét ide tartozom.

Az utazás előtti és az utazás utáni kép között eltelt idő már csak az emlékekben létezik aztán, keretbe foglalta őket a város. Minden, ami azon az időn túl van, már továbbgondolás, ami a városi mindennapokból és az utazás új tapasztalataiból egyszerre következnek, de már csak itt tudom alkalmazni őket. Ide tartoznak azok is, egy új várost építek belőle, egy másféle életet. Mint például az a töltött túrós fánk, amivel a nyírségben kínáltak minket. Az én konyhámban az már Mars téri túróból készül újra, és az édes túrós krémbe is teszek kaprot, mint a Bödön piacon a lepényes hölgy. Vagy mint a menta, amit a pesti barátaim küldtek haza. Az enyémek sosem bokrosodtak meg, hamar le tudtam legelni őket, de már több konyhában is van ebből a növényből, ezt annyira jól sikerült továbbnevelni.

A várossal igényt formálunk egymásra és egymás tapasztalataira, szükségünk van a közös titkokra, de ki kell jelölnünk a határainkat. Ettől és eddig csak az enyém az idő, néhány instaposzt nem azokról a könyvekről szól, amiket Szegeden olvastam, nem az itteni barátaimról sztorizok, új tereket járok be, nem erről a városról küldök hangüzeneteket, de egy képpel megígérem, szerződöm arra, hogy visszatérek, és egy következő képpel, mint egy munkamániás, szabadabban érkezem meg a szabadság után.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Egy város sosem épül meg

Ez a járdaszakasz épp le van zárva, a villamos is nyári szüneten van, múltkor az SZTK elől indultak a buszok, amik a Ságvárival szemben szoktak, akkor ott újították a járdát. Az ablakomból rálátok a Cédrus Liget építkezésére, és a belváros felett is vannak daruk. Alattunk folyamatos a gépzaj, néhány méterre van tőlünk egy autószervíz, ezt már megszoktam, de azt eddig nem vettem észre, hogy az építkezésekkel, felújításokkal is ez a helyzet. Az Oroszlán utca az egyik kedvenc utcám, és úgy megyek el a kordonok mellett, mintha örökké így lett volna, az ember megszokja a módosított menetrendeket, áthelyezett megállókat is.

Újítják, így kell erről beszélni. Javítanak, helyreállítanak, felfrissítik a homlokzatokat, gyalogátkelőket, útsávokat, állványok és felmárkázott belátásgátló építési hálók mögé vonják az épületeket, ide és ide hamarosan új automatákat helyeznek, itt hamarosan új üzlet nyílik, már festik át a homlokzatokat, cserélik a ledes reklámtáblákat, a barátaim utcájában korszerűsítik a gázhálózatot. Terminusok tömkelege közül választhatsz, ha a bosszúságodat vagy a reménységedet akarod kifejezni. Ne haragudj a késésért, de megint…, képzeld, elsétáltam a pizzéria előtt, és szerintem valami nyílni fog a helyén…, kezdünk naponta mondatokat, és mind ugyanarról szólnak.

Arról, hogy egy város sosem épül meg. Mint egy tanya, olyan a város, van dolog az egész évben, és mint odakint a természettel, mi is megtanultunk ezzel élni. Mindig van munka, a járdákat tényleg fel kell újítani, és mire minden járdát felújítottak, kezdhetik majd elölről, a homlokzatok között néhányon jobban koptatja az idő, a zebrák biztonságát szavatolni kell, és az új lakópark sem hülyeség, bár sosem fogok ott lakni, mégis, talán lenyomja majd a lakásárakat. Minden elvégzett munka a várost építi, még ha építeni valamit, ami sosem fog megépülni, őrjítő és reménytelen is.

Mert Bábel tornyát is így világítanák ki, nagy reflektorokkal, és így kerítenék el, szalagokkal, kordonokkal, védőhálókkal, falemezekkel, és a bábeliek csak kerülgetnék őket, fel sem fogva, hogy valamit kerülgetnek. Esténként, mint egy tájat, néznék az ablakból a nem is olyan távoli fényt, a magas darukat, amik mozdulatlanul állnak miután mindenki hazament. Kóvályognának a bóják és a friss járdafestés mellett másnap, harmadnap a távolabbi buszmegállónál szállnának le, mert úgy nem kell átvágniuk az új építkezésen. Adaptálódnának, és nem várják el, hogy valaha is megépüljön majd a város.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Érvek egy konkrét tarjáni lakás mellett

Szinte minden barátom itt lakik, sokat viccelődtünk azon, hogy Tarjánt majd egyszer lecsatolják a városról, és én magányosan maradok. Ez mostantól nem fordulhat elő.

A barátaim, akik nem Tarjánban laknak, azok a kilencvenes vonalán valahol. Makkosháza, Rókus, Alsóváros. Három percre van a lakás a kilencvenes megállójától.

Közel van a kedvenc kistermelői boltom. Ettől még, persze, nem kell minden hétvégén véreshurkát enni friss vágásból, de mégiscsak, jobb, hogy közelebb van.

Zápor-tó. Ez nem is igényel több magyarázatot.

Bár nem baj, ha elmondom, hogy mostanában sokat ülünk kint más tavaknál is.

Nem tudom még pontosan, hogy milyen munkahelyről is fogok hazajárni, de biztosan nagyobb eséllyel veszek majd kukoricás kenyeret útközben, mint eddig. Ha marad kukoricás kenyér (bár nem szokott), levihetem majd a kacsáknak.

Magasföldszint.

Tényleg konkrétan három percre van mindentől. Csak át kell menni az úton.

Több közvetlen vonal is visz a Mars térre. Minden nehézség nélkül mehetek továbbra is a piacra, vehetek kapros sajtot, fél fej kelkáposztát, és beszélgethetünk tovább a bácsival, akitől a póréhagymát és a kápia paprikát szoktam venni.

Igazából már elég jól kiismerem magam ezekben a tarjáni lakásokban. A gáztól fordulok kezet mosni, a hűtő másoknál bent van a szekrénysorban a falnál, de nem baj, hogy ott merőleges a szekrénysorra.

Eddig kiesett a Penny Market, ahol anyával otthon vásárolunk, vissza fog térni az életembe az otthoni tejszelet, mégsem kell hazaköltöznöm.

Már ott is azt a humuszt árulják, amelyik a legfinomabb az összes üzletláncban kapható humusz között.

A kisboltban cserélhetek szódát.

Valahogy a lakótömbök sok kis csendes udvarok szerint tagozódnak, a legszélső lakásban fogok lakni. A legszélső szoba ablaka elé húzom majd az asztalt, ott fogok írni. Már látom magam. Rendetlenség lesz majd az íróasztalom, de olyan tisztességes, szövegek közbeni rendetlenség, majd, ha végeztem, elpakolom úgyis, ami már nem kell.

Egyik ablak sem néz játszótérre.

Nem olvad ki a jégkrém, amíg hazaérek vele, se a derelye, pedig, ha az kiolvadna, vége lenne a világnak, az unokatestvéreimmel tudnánk mesélni nagy lekváros tésztás, összeolvadt csomókról.

Tényleg elképzeltem már, hogy ott élek. Hogy ott csinálok derelyét. Hogy listát írok a hűtőre a piachoz, hogy mindig tartok otthon répát a humuszhoz, hogy majd sokat ülünk ki a Zápor-tóhoz, hogy elég lesz az utolsó pillanatban elindulni, mégis mindenhová odaérek. Így akarok élni, és kivenni a lakást, az első lépést jelenti.

Várom, hogy ott éljek.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Utak, szelek

Két várost nem csak buszok kötnek össze, hanem az utasok is. Én is. A buszon ülök, és bennem van mindkét város. Egy osztálytalálkozóról jövök el. Hazafelé, így mondanám, hazaérek, az otthonhoz közeli megállónál szállok majd le, nem megyek be a Mars térig. Otthonról haza, ezen nevettünk sokat, azokkal, akikkel nem maradtunk a városban. Meddig maradunk itthon, mikor megyünk haza? Én csak egy napra mentem, nem is voltam a családomnál. Délelőtt még volt dolgom, aztán felszálltam a buszra, megérkezve átvettem a szállást, taxiba ültem. Késtem az osztálytalálkozóról, már mindenki bent ült, csak én nem, pedig abban a városban mindig pontos voltam, mindig én vártam másokra.

Két város dobog bennem. Ott tanultam meg beleszeretni egy városba, és mint egy első szerelem, csak a néhány fontosabb utcát bejárva másnap, másnaposan is éreztem, sosem múlik el. Régen ott dolgozott egy osztálytársam unokatestvére. Régen mindig ennél a padnál találkoztunk, a Batthyány mellszobornál. Mindig ugyanott vettünk gyrost, és tényleg elhittük, hogy az a legjobb a városban, lehet, hogy az is volt, bár nyilván kétlem, meg tudtuk volna ítélni. Emlékszem, amikor ez a hely nyílt, előtte turkáló volt, de volt levesező és pékség is. Csak egyszer ettem ott levest, pedig mindig akartam, szeretem a levesezőket, akár nyitnék is egyet, meg is van a helye, hogy hol.

Persze, már Szegeden nyitnám. Pixis lenne a neve, a logójáról is van elképzelésem. Nem akarok éttermet nyitni, csak hiányzik nekem egy olyan levesező, amilyet elképzelek, és valahogy beakadt ez a név is az évek alatt. Lehet, hogy nem is Szegeden nyitnám, néha eljátszom a gondolattal, hogy Pestre kellene vinni. Ott most van madártejes meg császármorzsás étterem is, ilyennek képzelem ezt a helyet is. Újhullámos, de kedves. Minden héten lenne tárkonyos raguleves, zsenge tavaszi zöldségleves és paradicsomleves, azt hiszem ezektől lenne az én levesezőm.

Két városba is szerelmes vagyok. A történeteikbe, a homlokzataikba, a belvárosaikba, az útvonalaiba, a sétálóutcákba és a szűk egyirányú sikátoraikba, és a buszútba is a két város között. Kívülről tudom a megállókat, pihenőidőket, tudom, hogy honnan jönnek vagy merre tartanak a járatok tovább. Tudom milyen elhagyni egy várost, amelyre aztán szeretettel gondolsz vissza. Tudom, hogy milyen szerelmesnek maradni, és úgy beszélni róla, hogy senki ne értse miért is jöttem el, mégsem szakad bele a szívem, a viszontlátások örömébe.

Anyám szerint a faluvégi erdőben úgy kell kisétálni magadból minden frusztrációt, ha mindig arra mész, amerre a szél is fúj. Tizenhárom voltam, amikor először költöztünk be egy városba, azt mondta, nem tizenhárom évesen kezd el félteni, megtanultam tájékozódni, úgyis mindig hazatalálok. Akkor még a köztéri lámpa felkapcsolása volt a határ, később már egy másik városból, az utolsó előtti vonat. Szegedről már csak néha megyek haza, mert innen nézve nincsenek határok. Mintha megint a falu végén laknék, kisétálnék a kedvenc városaim határához, megvárnám a lámpák felkapcsolódását, az utolsó előtti vonat elzakatolását, és közben nem fújna a szél és nem tudnám merre kell mozdulnom.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Az első szabad esték

Azzal viccelődtünk, hogy szabadulóbulit kellene csapni. Hogy börtönéből szabadult sas lelkem. Hogy a Csillagban nem lenne ennyi feszkó, mint itt, és ezért nem is jó a hasonlat. A gyásznak hasonlatokra és humorra van szüksége, mert csak azokon keresztül válik érthetővé. Mint mikor a kőszívű ember hal meg a maga tisztességével: nem volt jó apa, de embert nevelt belőlünk.

Először csak azt vettem észre, hogy könnyebb. Előbb lett könnyű, minthogy felfogtam volna az elmúlását, leoldódtak az elvárások, az ígéretek, a megfelelési kényszerek, és én még nem értettem, hogy azok nem az életnek, csak egy időszaknak szóltak. Meglepődtem, amikor először dicsértem őszintén. Mindig azt hittem, a halottról vagy jót, vagy semmit szabály szerint fogok élni, és majd nem beszélek arról, hogy nem volt jó. Aztán kicsúszik, hogy jó volt. Hozzátettem, hogy de azért jó, hogy vége, nevettem, hallottam magam kívülről, de tudtam, hogy már megtörtént, kimondtam.

Jó volt. Ezzel a tudattal léptem ki záróvizsga után az egyetemről. Hét év, az embert nevelt belőlem, gondoltam, és már nem volt bennem sem feszültség, sem harag. Jó volt, jó hogy vége, gondoltam, és közben nem tudtam kilépni ebből a mondatból. Hét év, az egy új város, új barátok, új szakma, új hobbik, új élet. Felnövés és emberré válás. A húszas éveim fele, az eddigi életem 28 százaléka, több, mint a negyede.

Jó lenne leltárt készíteni. Hány párnát vettem, hány csíkos zoknit, hány száz könyvet, mennyit újonnan, mennyit egy-egy másik egyetemistától, mennyit antikváriumok polcairól? Elhasználtam-e egy teljes kiló sót vagy egy egész zacskó füstölt pirospaprikát? Minden évben vettem legalább egy napszemüveget, mert mindig eltöröm őket, vagy egy barátom töri el, vagy valakinek odaadom. A féléves diákbérletek szelvényeit szeptemberben dobtam ki, nem tudtam, hogy miért őrizgettem, biztosan lesznek fontosabb emléktárgyaim is, legalábis így gondoltam.

Nem lehet leltárt készíteni hét évről, ha nem leltároztam korábban. Két nagy táskával érkeztem a városba, a nevelőapám kollégájának a fia hozott el. Térképen kerestük a Rókusi mekit, hogy együnk valamit a többórás út végén. A kedvenc könyvemet az első hetekben elhagytam véletlenül, hónapokkal később kaptam másik példányt egy barátomtól. Nem volt bérletem, rosszul pályáztam, így gyalog ismertem ki az egyetem és a kollégium közötti útvonalakat. Soha nem ettem annyi barackot és szilvát, mint abban az évben, mert a Mars tér mindig útközben volt, lehetett csak néhány darabot venni. Nem lehet így elmesélni hét évet.

Az első szabad estéken sokat gondolkozom. Nagyrészt közterek padjain vagy bizonyos kocsmák asztala mellett, különböző társaságokban. Végül nem szervezünk szabadulóbulit, amúgy sem tudom, hogyan kell ünnepelni magam. Helyette iszunk, beszélgetünk, könyvbemutatókra, kocsmakoncertekre megyünk. Már senki nem vár tőlem többet. Nincsenek beadandók, nem kell másnap korán kelnem, nincsenek olyan feladataim, amiknek nem látom az értelmét. Jó érzés van bennem, mert amikor kiléptem a záróvizsga után a teremből, azt éreztem, hogy ez jó volt. Hét év volt, és nem utálom azt, aki időközben lett belőlem, ebben a hét évben, ezen az egyetemen, ebben a városban, ezek között az emberek között.

Nincs más alkalom arra, hogy ezt átgondoljam, csak az utolsó villamosok útja hazafelé. Ha tartanánk szabadulóbulit, az sem erről szólna. Most fogom fel, hogy lehet hálásnak lenni valakinek, akiről sok rosszat mondtál, és érezhetem jól magam anélkül, hogy ne érezném érvényesnek a korábbi haragot. Hét év múlva harminckét éves leszek, és el sem tudom képzelni, milyen lesz majd. Ilyen hét év, vannak benne haragok, feszült napok, hetek, hónapok, és van hely mellette a hálának is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Lakás a Mátyás király téren

Úgy képzelem, hogy esténként kijárnak a ferencesek a Mátyás király térre, és összegyűjtik az ösztönösen odacsődült magányos embereket. Beviszik őket a nagy ebédlőbe, gyógyító paprikateát adnak nekik, ami feltüzeli szellemet, két jó szót szólnak hozzájuk, és az útjukra bocsájtják őket, az ég áldását kérve rájuk. Úgy képzelem, hogy a Mátyás király teret tényleg Mária őrzi, aki külön figyelemmel van a tér nyugalmára, a fű zöldjére, a kávé vagy a fagylalt ízére. Úgy képzelem, hogy ettől olyan időtlen az a tér, ettől telik másként az árnyékban egy délután.

Tudom, hogy hülyeség, de mégis, a városnak szüksége van ilyen terekre, és nekem városi embernek szükségem van arra a biztonságra, amit ezek jelenthetnek. Jobban akarom érezni magam attól, hogy átmegyek egy téren, keresem a pontokat, ahová leteríthetem a plédünket szombat délutánonként, és vágyom megtapasztalni, hogy milyen kilépni egy megyeszékhely nyüzsgő idejéből. Olyan otthont keresek a városban, ahol a legnagyobb örömök és a legnagyobb bánatok is megélhetőek. Padokat, ahonnan könnyebben állok fel, mert valami megsegített, fagyizókat, ahol az össze nem illő kedvenc ízeink is kérhetőek.

Mert szombat délutánokon és kedd estéken ezen a téren másként jár az idő. Szombaton bőven elmesélhetjük a leghosszabb történeteket is, jut idő a hosszabb kitérőre, magyarázatokra is, ha visszakérdeznek, még a válaszokat sem kell levágni. Kedd este lassabban égnek le a cigaretták, és a rutinból végzett mozdulatok mellett mindent végig lehet gondolni, amíg döntésre nem jutsz. Itt van idő egyedül lenni, de el tudod mesélni azt is, mire jutottál, meg tudod mutatni hol ültél, tudsz nevetni azon, mi mindent gondoltál közben.

Úgy képzelem, hogy itt fagyipénzen adják a válaszokat és a nagy nevetéseket. Úgy képzelem, hogy itt a kávé több energiát gyűjt össze, mint amennyit a szervezetedben talál. Úgy képzelem, hogy itt a szellő nem csak a hőérzeten enyhít. Úgy képzelem, hogy ezek a padok kanapék, amikkel az otthonom van berendezve. Úgy képzelem, hogy ezekre a fákra, utakra, családi házakra néz az ablakom. Úgy képzelem, hogy nem zavar a lakásba beszűrődő gyerekzsivaj vagy a vidám kutyaugatás, sőt az teszi otthonossá az egészet, ettől van élet benne, ettől van élet bennünk.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Dugók

Szerintem anya jobb abban, amikor értem kell jönni, de apa mellett mindig jobb zene szól. Amikor mindketten jöttek, akkor nagyokat beszélgettünk így, de mióta anya Újszegeden dolgozik, neki nem esik útba az iskola, de nem baj. Peti anyukája mindig később jön, együtt meg nem is baj, ha várni kell. El kell majd mesélnem anyának is, hogy Peti szerint olyan az iskola, mintha egész nap őket kellene várnunk.

Azt mondta, hogy a két Venn-diagram nem olvasható így egymásra. Szerintem meg de, igenis összeolvasható. Elég lett volna, ha csak ránéz az adatokra, de nem, szerinte nem, ez egyértelműen hibás módszer. Azt utálom benne a legjobban, hogy nem magyaráz el semmit, mitől hibás, vagy hogyan prezentáljam ezeket az adatokat és az átkozott összefüggéseket.

Hogy nem is tudnék lekanyarodni a következő utcán sem, azt nézem. Hogy esélyem sincs, csak itt állni és alig haladni. Képtelenség így szervezni az életet, be kell mennem a boltba is, ott is tömeg lesz, nem fogok odaférni a magos zsemléhez, de nem veszek vágott bucit megint, a múltkor is feltörte a szájpadlásomat az érdes teteje, normális szendvics zsemlét akarok venni, és kefirt, egész nap kívántam a kefirt, ahhoz kifli is kell majd, mint a táborban régen.

Nem maradt hely a kurzuson, későn jelentkeztem, sajnálják, de nem fért több bele. És tényleg az a rossz ebben, hogy ők komolyan sajnálták, látszott a tekintetükön, hogy sajnálják, és ha rajtuk múlna, ők szorítanának még egy helyet. Látszott, hogy nem rajtuk múlik, és amúgy nem is baj, hogy ez van, nem megy el rá három hétvége, nem megy el rá a pénz, csak közben így nem változik semmi. Mármint butaság persze, hallom magam ilyenkor, meg nem ezeken a kurzusokon múlik, csak ez legalább valami lenne.

Kivagyok már, de ezt nem lehet a főnöknek elmondani. A gyerek haja beleakadt tegnap a bőrkeményedésbe a kezemen, meg egyáltalán, ez nem embernek való. Ha nekidőlnék az ablaknak, el tudnék aludni, annak talán lenne is értelme. Aludni ehelyett a zötykölődés helyett. Bent kellene maradnom az építkezésen, ott aludni, másnap felkelni, lemosni magam a kerti csapnál. A gyerek alig lát így is úgy is, fáradt vagyok, egyszerűen tényleg ez van, kitesznek a sarkon a kocsiból, hazamegyek, levetem a törmelékes, poros ruhát a mosókonyhában, letusolok, próbálok jó apa lenni, meghallgatom azt, ami az oviban történt, megsimogatom a haját, azt kéne elmondanom a főnöknek, hogy jó apa akarok lenni.

Ez a reklám is faszság. Megint ránk akarnak kenni valamit a zöldek. Hogy a dugó mi vagyunk, és nem mi vagyunk a dugóban. Az ember csak zenét hallgatna vezetés közben, de a kurva reklámokat bele kell baszni a zenék közé, ideje beszélgetnünk a városról. Ideje beszélgetnünk a városról, nyenyenye, apám megint nekiáll magának fát vágni, ha nem érek haza, hiába van május, legyen bent fa estére, igaza van, csak várna meg az is, hogy mi az istenért nem.

Nem értem, hogy mi történt. Hiába nevetgélek azon, hogy ez már vagy a századik állásinterjúm, mintha vak és süket lettem volna mindenre, amit kérdeztek, és mindenre, amit mutatni akartak. Pedig ez, ez lehetett volna a nagy bumm, éreztem reggel, meg egész héten, és nagyon gyorsan hívtak be, és nagyon tetszene ez a pozíció, nem vállfapakolással kezdeni, ezt nekem találták ki, és mégis. Ki a fene tapossa meg véletlenül az előtte álló ruhákat, ki képes arra, hogy kidönste a tároló oldalát? Ki bízna így bárkire egy boltot, egy pénztárat, egyetlen ruhát is, egyetlen pakolnivaló vállfát? Miért nincs normális életem, mint mindenkinek?

Szeretem Katát. El fogom hívni kávézni, sőt, sütizni. És akkor aztán beszélgethetünk, meg sétálhatunk is utána, mondjuk a Vértónál, az úgyis kettőnk között van, és akkor elmondom neki. Tudom, mindig a fiúk mondják ki, Zoliék már kinevetnétek, de ki fogom mondani. Lehet, hogy nem ezt, hanem azt, hogy szerintem lehetne komolyabb is köztünk, vagy hogy nagyon megkedveltem az utóbbi időben. Vagy hogy szeretem, hogy hangosan nevet, és hogy kedves, ahogy lenyalja a kanalat, mielőtt a csésze mellé teszi. Nem, ezt nem mondom el neki, azt fogja hinni, hogy valami perverz vagyok. Csak elmondom neki, valamikor sütizés és sétálás közben. Talán sétálás közben, már becukrozva, hátha úgy könnyebb. Vagy sütizés közben, hátha nem ér rá sétálni, vagy nem lesz kedve, mert új szandált vett, és lehet feltörte a lábát.

Mennyi időt vesz el, de tényleg ez a dugóban ülés minden nap. Mint egy ilyen köztes tér, érted, még nem vagy munkában, de még nem vagy otthon, ez is felbasz. Dugóban ülsz azért, hogy munkába mehess, ennél csak az csesz fel jobban, ha munkahelyek nem fizetik a benzinpénzt vagy a bérletet, hanem fizessen az ember, ha dolgozni menne, hogy legyen mit enniük, meg hol aludniuk. Most azért van dugó, mert emberek munkából jönnek, nincs jól kitalálva, hogy hol lakjanak, és hol legyen a munkahelyük, naponta kétszer ülünk a dugóba, és érted, ez konkrétan holtidő. Ilyeneken van időm nekem is gondolkodni, hogy rossz-e a világ, és hogy mi mindenért azt. Emberek, ülünk a dugóban, érted, és faszságokon gondolkodunk, megváltjuk magunknak a világot, aztán kiszállunk nagy sokára, otthon meg nincsen semmi következménye az egésznek, bekapcsolom a tévét, melegítek a főzelékből, és el is felejtem a dugót, meg hogy gondolkodtam közben bármin, ezek a gondolatok nincsenek, ahogy ez az idő sincs, bármennyire hosszúnak is tűnik.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Amikor megnyerem a lottót

Anyám trénere szerint nem feltételes módban kell kívánni. Nem arról kell beszélnem, hogy mi lenne, ha megnyerném a lottót, hanem, hogy mi lesz akkor, amikor megnyerem. Nem tudom, hogy hogyan mondhatnám el az anyámnak, hogy nekem tényleg ezek a kijelentő mód, jövő idők a terveim, és hogy a jövőmről csak úgy tudok gondolkodni, hogy elalvás előtt ezekhez az alárendelő mondatokhoz írok főmondatokat.

Amikor megnyerem majd a lottót, két lakást fogok venni magamnak. Egyet a belvárosban, közel a kedvenc kocsmánkhoz, közel a nonstophoz, ha bármire szükségem van, közel a jó iskolákhoz – gondolni kell a még tervben sem lévő gyerekekre is –, és közel ahhoz a felújított játszótérhez, ahol sok mindenről beszélgettünk már éjszakánként, viszont nem annyira közel hozzá, hogy felhangozzon a gyerekzsivaj.

A másik lakás a Rókuson lesz, közel a kettes megállójához. Azután sem akarok vezetni, hogy megnyertem a lottót, akkor is félek majd a forgalomtól, a figyelemzavarom sem múlik majd el a pénztől. Talán többet fogok majd taxit hívni, de azért fontos az is, hogy karnyújtásnyira maradjon a kettes: a legtöbb barátom a pályája mentén lakik, a kedvenc könyvesboltom és kedvenc lacipecsenyésem is csak néhány méterre van a megállóktól, a fodrászom szalonjából is rálátni a sínekre és az elhaladó járművekre. Azt hiszem, ebben a másik lakásban fogok élni. Innen szervezem majd az életem, a belvárosiba csak akkor megyek majd, ha úgy hozza, mert éjfél után már nem jár a kettes, vagy mert ki akarok kapcsolódni a mindennapokból. Az egy nyaraló lakás lesz a belvárosban, és sokat fogok ott nyaralni, nézem az erkélyről órákon át a forgalmat, az volna tökéletes, ha a konyhaablakból a Tisza is látszana.

Amikor megnyerem a lottót, számlát nyitok a kedvenc helyeimen, hogy ne húzzuk a fizetéssel egymás idejét minden sör vagy minden zacskó ropi után, és hogy minél több időt töltsek a barátaimmal, akik pontosan ugyanazok az arcok lesznek, mint akik most. Csak az ehet a ropimból, akikkel fagyoskodtunk a nonstopba menet, vagy akivel hintáztunk és válogattunk kavicsokat nyári éjszakákon.

Amikor megnyerem a lottót, majd nem azért fogok piacra járni, mert ott olcsóbbak, hanem mert ott finomabbak a zöldségek és gyümölcsök, és mert úgy készítenek kapros sajtot, ahogy azt én megszerettem. Sokat beszélgetek majd akkor is a kofákkal, recepteket cserélünk, összemosolygunk a nénivel, akitől vágott virágot veszek, és mindig nagy borravalót hagyok, mert ezek az emberek aztán tényleg megérdemlik.

Egy barátom szerint, aki bújja a pszichorovatot minden magazinban, a slow, a lassúság az ellenkultúra ebben a felgyorsult világban, én pedig, amikor megnyerem majd a lottót, eszerint fogok élni. Persze ez nem ellenkultúra, mondaná a barátom, hanem luxus, és nem értené meg, hogy ugyanazt a véres hurkát eszem majd a főút melletti lacipecsenyés műanyag székében, és ugyanazt a fröccsöt iszom majd őt hallgatva a hátsó asztalnál, és virágból is azt fogom megvenni, amit jobban megsütött a nap, vagy beakadt valahol a szállító kosárban, csak közben lassú leszek majd. Talán nem progresszíven lassú, ezt nem értené, azt hiszem, hanem csak úgy, lassú, mint én, és ahogy a város lassú tud lenni egy főút melletti műanyag asztalnál vagy a piacok nyüzsgő forgatagában.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Az ablaknál enni

Soha nem jutott eddig az eszembe, pedig mintha erre lenne kitalálva. A könyöklőpárkány magassága, az ablak melletti kis asztal, a sugárúttal merőleges kilátás. Bár az utcán most egyáltalán nem látszik semmi, párpercenként tűnik fel néhány autó, a hangjuk előre ígéri őket, és utánuk is hallatszik még. Két villamosmegállónyira ellátok ebben az esti fényben is, nyilván, ha jár valaki a járdán, azt nem szúrom ki, csak a város látszik, ahogy alszik, a Hold, ahogy nem alszik, a lámpák világító messzi sora, és a város sötétbe érő árnyéka a horizonton.

Az ablaknál enni. Picit úgy érzem, mintha felfedeztem volna valami újat, valami igazán nagyot, amitől nem lehet többé ugyanúgy élni az életet. Nyilván spicces vagyok, nem erősen, de annyira, hogy jó ötletnek tűnjön az ablaknál enni. Bár józanul sosem merült fel ez bennem, de lehet, hogy úgy is jó ötletnek tűnne, csak így hozta a helyzet, így érkezett a nagy felfedezés. Boroztunk, ez az a bizonyos helyzet, és ennem kell. Nagyon ki vagyok a bortól másnap, ezt kellene megelőzni, mert reggel konzultációt beszéltem meg a tanárommal, szerencsére csak tízre, de mégis, nem kockáztathatok.

Nem tudom, miért ittam egyáltalán, pláne bort, amiről ugye pontosan tudom, hogy egyáltalán nem bírom. Na jó, de, pontosan tudom: azért ittam bort, mert szeretem a rozé fröccsöt. Mint a nevelőapám a paradicsomos húsgombócot, pedig szétégeti a gyomrát, még napokig rosszul van utána, mégis, látnod kellene, ahogy eszi, olyan örömmel, hogy jó ránézni, kicsattan. Valahogy így vagyok én is a borral, hogy nekem olyankor nincsen holnap, mi úgy tűnik ilyen család vagyunk. Nem a következmények szocializáltak.

Vettem a piacon kolbászt, csípőset. Megtaláltam a helyet, ahol nem nagyon száraz, és pont jól csíp a csípős, főzés közben is jól engedi ki magából, meg így, kenyér mellé is jó. Nagyobb darabokat vágtam csak, most nem szendvicset eszem, hülyeség is lenne, ráadásul a vajam el is fogyott a héten. Katonákat tépek a szeletelt kenyérből, maradt még pár deka a kapros sajtból, amit a múltkor vettem, nagyobb darabokat vágok abból is. Picit azért furcsa belegondolni, hogy kapor és bor egy gyomorban, de közben tudom, hogy működni fog. Mostanában amúgy is kívánom a kaprot, mindent kaporral ennék, amit ésszerű kaporral enni, talán vashiányom van, és ezt üzeni a szervezetem, talán tényleg csak kívánom a kaprot. Régen azt hittem, hogy csak a tökfőzelék lehet kapros, boldogtalan gyerek voltam, nem tudtam, mi a jó.

Számhoz emelem a sajtot, a kolbászt, a kenyeret, és csak nézek kifelé a még hűvös esti levegőbe. Lehet, hogy valaki közeledve az épülethez most engem néz, ahogy az egyetlen világító ablakban eszem, nézi a kapros sajtomat, a jó kolbászt, nyilván lehetetlen, hogy ennyire pontosan lásson mindent, de közben mégis, érted, lehet. Lehet, hogy azzal, hogy az utcát nézem, épp szemezek valakivel, aki sétál a sötétben, és épp azon gondolkozik, hogy szemez-e velem, ha sokáig néz. Ha nézi az evésemet. Hogy sajt, kolbász, kenyér, apró katonák ritmusa szerint emelem a kezem, ő közben talán még mindig szemez velem, én még mindig szemezek vele, de nem látom, én vagyok a világosban, és én vagyok magasabban, meg amúgy is, lefoglal a sajt is, a kolbász is, a kenyér is, nem érek rá igazán figyelni. Ha szemezek vele, az csak a véletlen műve, ezt ő sem gondolja másképp, nyilván nem is gondol rólam semmit, világítok csak bele az éjszakába, eszem az ablaknál, ő csak menne haza, ahogy én is mentem tíz perccel ezelőtt, jó éjszakát neki, eszem még, aztán jó éjszakát nekem is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi