Címkearchívumok: Sziszi

Helyek, amik a rosszba visznek

Alkohol nélkül is tudnám élvezni a társaságot – gondolom, miközben erről a generációmnak semmiféle tapasztalata nincs. Én is a rakparton tanultam meg szeretni a sör ízét, de néha elgondolkodom rajta, hogy csak megszoktam. Szeptemberi estéken tanultam meg letüdőzni a cigifüstöt, mert menő körben állni, két ujj közé fogni a cigarettát, és gesztikulálni, miközben megbeszéljük a világ legkisebb dolgait. Anyám szerint mindig mások visznek a rosszba, és bár túlzásnak érzem a moralizálását, anyámnak ebben majdnem teljesen igaza van.

Anyám nem tudja, hogy lehetőségünk sincs találkozni csupán a találkozásunk kedvéért. Hogy nem lehet egymáshoz felmenni, és hogy nincs másutt sem tér rá. Anyám presszóba jár, milyen szép szó ugyanarra. Ibolya Presszó, egy nagy múltú kávéház is viseli ezt a nevet Budapesten a Ferenciek terén, ez nem az. Ott találkozik Edittel és Erzsivel, barátnők így hárman, a városba került falusi tirpákok, a tirpák a szabolcsi nyelvjárásban háziast jelent, ők pedig büszke tirpákok. Nekik is csak ritkán van úgy, hogy nem a presszóba mennek értekezni, hanem valamelyikükhöz, vagy még ritkábban étteremben esznek, de akkora asztal felett képtelenség habzó szájjal mondani és mondani. Nem is szeretik annyira.

Menjünk moziba. Logikusan hangzik: közösségi tér, de a moziban nem lehet beszélgetni, mozi után pedig be kell ülni valahová, hogy megbeszéljük a filmet is, meg azt is, amiért igazából találkoztunk. Moziba csak a nyelvtanfolyamokat a legkevesebb munkával megúszni igyekvők járnak minden hétvégén a barátaikkal. Amikor az ötödik héten megkérdeztem a padtársamat, hogy mit nézett megint a moziban, nem tudott válaszolni, mert valójában nem moziban volt a hétvégén a barátaival, csak a ’Moziban’ témának jól begyakorolt és egyszerű a szókincse, így olcsó sikerélmény.

Nincsenek olyan tereink, amiket nem alkoholfogyasztással sajátítunk ki. Még az egyetemi könyvtár büféjében is hatalmas Aperol reklám köszönt minket a pultnál, tavaly nyártól ott is lehet alkoholt fogyasztani. A találkozások helye szocializál, megtanít, hogy így kell társaságban viselkedni, iszunk a beszélgetések mellé. Ha a rakpartra, a parkba vagy másokhoz megyünk, viszünk magunkkal bort vagy dobozos sört olyanból, amit csapról is innánk. Pótcselekvéseket keresünk, mert beszélgetni kevésnek tűnik. Ahhoz, hogy összeüljünk beszélgetni, alkalom kell, és kibontani egy bort, szisszenteni néhány doboz sört, az még mindig alkalom.

Ez a városunk, ezek vagyunk mi, ezek az alkalmaink, a közösségi részvételünknek ez az egyetlen módja. A kocsmában, ott van a nagy élet, ha bárhol felcsendülne a dal, továbbmennénk, miközben nem tudnánk azt mondani, hogy érvénytelen így kezdeni egy slágert, csak arról van szó, hogy ez anyám generációjának az élménye. A mi kocsmáink meg sincsenek énekelve. A mi kocsmáink nem stilizált kocsmák, nem rúgnak ki a Szamosra, nem nyílnak az utcára az ajtajaik, de a mi kocsmáink nem is késdobálók, nem szól bennük MC Hawer & Tekknő.

A mi kocsmáink azok a mieink, ahogy a padjaink is a mi padjaink, vagy ahogy a rakpart bizonyos lépcsői is a mi lépcsőink, a mi helyeinken pedig inni és beszélgetni kell. Ez a szabály. Dohányzunk közben, és a csikkeket végül nem pöccintjük sehová, az a nővéremék kispálos gesztusa. Mi már nem szemetelünk, mert hallottunk embereket a klímakatasztrófáról beszélni, és ezek máris másik szorongások és másik térhasználati szabályok, amiknek igyekeznünk kell megfelelni. Alkohol nélkül is tudnánk élvezni a társaságot, megbeszélve a szorongásainkat, anyáink tévképzeteit, viccelődve rajtuk. Nem tudjuk, mert nincs rá helyünk, nekünk azt nem szabad, nem is tudnánk bemutatni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Szent és profán falak

Dávidnak jó lehet lenni, ahogy elnézem a firkákat meg a karcokat. A Dávidokat mindenki szereti: Szeretlek Dávid, Dávid + Kati, Zsani + Dávid, Dav3 + Sylvy, I love you Dávid (viccből a love-ra behúzták az ékezeteket más színnel) – persze mind csupa nagybetűvel, sok átlőtt szívecskével. A felső szívecskén kis fülecskék, v-végű farok, mint az ördögnek a hagyományos mesei ábrázolás szerint. Dávid ide hordja a nőit. Vagy Dávidék. Vagy a lányok ide hordják a Dávid nevű pasijaikat. Ez a föld ezzel a paddal és ezzel a fallal az övék, kijelölték, én csak addig lehetek itt, amíg meg nem jön a busz. Addig tűr meg magán.

A Dávid + Katit, persze, nem kell aláírni, mint az esküvőn, egyetlen ember elég, hogy hiteles legyen, így lehet, hogy az az egy Dávid szeret mindig más színű, más vastagságú filcekkel, és csak alibiből írta ki a SZERETLEK DÁVID-ot, hogy a lányok munkába induló szülei ne gondoljanak rosszra. Vagy lehet, hogy Dávid errefelé a legjobb parti, akit mindenki szeretni vágyik, és aki valójában a város másik végébe jár udvarolni biciklivel, ezért sosem látja ezt a falat. Nekem semmi közöm az egészhez. Én csak itt állok, várom a buszt. Nem tudom, hogy kik azok a Dávidok, és hogy hányan vannak egyáltalán, fogalmam sincs, hogy itt laknak-e, vagy ők is csak álltak itt, mondjuk Zsanival, és megkeresztelték ezt a pontot, látva, hogy a buszmegállónak a külterületeken nincs is igazi nevük. Ha nem vonaljegy volna, Dávidékig kellene jegyet venni, és csak a beavatott sofőrök értenék.

Azért azt jó volna tudni, melyik felirat a legfrissebb. Nem azért, mert közügy volna, csak mégis, még öt perc is lehet a buszig, és már mindent elolvastam, amit ez a fal nyújtani képes. Nem beleszólni akarok, csak régen mi pontos dátumokat írtunk külön szívecskékbe. Emlékeket (korábbi időpontokat) és terveket (határidőket). Nekem Szimi azt tanította, hogy úgy kell, mert akkor marad meg: mint az ősemberek, boldogságot írunk a falakra (mert a mamut is egy írás, ne hagyjam, hogy megtévesszen – mondta Szimi, mert a mamut is egy jelrendszer része, egy jel, ami jelként az önmaga valóságán túlra mutat – mondanám én egy nyelvészdiplomával később), és akkor boldogság lesz, mert így működik. Nem bevonzás, mekkora baromságnak tartotta Szimi ezt a bevonzásos – van-e rá jobb szó? – baromságot, hanem varázslat, igazi. 

Szóval ez a fal termékenységi rítusok helyszíne lett volna az őskorban, több ezer évvel a ma ismert fogamzásgátló eljárások előtt. Nem tudjuk, hogy hány ember kellene ahhoz, hogy a rítus megvalósuljon, vagy hogy a hely alkalmas volna-e bármilyen hétköznapi tevékenységre. Már ha tevékenység egyáltalán várni a buszt a maga profanitásában. Csak úgy, öt perccel a hivatalos érkezés előtt, hogy nehogy lekéssem, mert buszváró van, de váróbusz… Ez a szöveg tele lesz a gyermekkoromban tanult kényszerekkel és mintákkal, de nem baj, a falra festés is az: Láttuk, hogy lehet ilyet, sőt, kell is, ha nagyon szerelmesek vagyunk, mert ki kell díszítenünk a világot, és van-e szebb a mi szerelmünknél. Nyilván nincs.

Nem akarok én lenni az az ember, akit a szerelmesek szent földje kivet magából, amint megérkezik a busz, de a sorsom megpecsételődött, amint ideértem. Gondolhattam volna, hogy a busz nem jön előbb, nem is szokott, nem is gondoltam komolyan, hogy előbb jön, csak ugye, váróbusz, ezt megbeszéltük már, de fél óra múlva jönne a következő – ahogy már ezt is megbeszéltük. Én pedig várom, hogy száműzzenek onnan, ahol nekem eszembe se jutott volna maradni. Csak az van, hogy nem akarok én lenni az az ember, aki képes még ezt is túlgondolni, de nem segít, hogy a busz már ott van a kanyarban – apám szerint a busz mindig egy kanyarban van, amíg nem látjuk, Erwin Schrödinger szerint valszeg egyszerre van is a kanyarban meg egyszerre nincs is –, és én lassan és türelmetlenül tanulok várni.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Dagasztó manók

Mindig a Kerek Perecnél találkozunk. Ezt tanultam meg először erről a városról, miközben a Kerek Perecre nem is volt kiírva, hogy az a Kerek Perec. Elvégre mindenki tudja – fel sem merült, hogy kiírják-e, miközben nekem szükségem lett volna rá. Pont így találkozunk ma a Kerek Perecnél, nem kérdeztük, hogy van-e bárki, aki nem tudja, hogy a Kerek Perec az a Telekom üzlet.

Mert a Kerek Perec nem egy pékség és kávézó, hanem egy hely, ami előtt találkozunk. Mint a kedvenc százforintos, odajárunk most kutyatápért, mert állateledelbolt lett, vagy az a hamburgeres, leveses, fornettis, salátázós hely, ami most megint bezárt, és nem tudni, hogy miként fog újranyitni, de új pult van, szóval valaki biztosan kivette. És akkor az Aradi Büféről (hívja így bárki?) már tényleg nem is kell beszélnünk.

A becsődölt könyvesbolthálózat szegedi üzletének a helyén török étterem nyílik, a Petőfi sugárúti dohányboltba korábban máshol kellett bemenni, nyomtatószalonból pedig kettő volt a BTK körül, a sugárút felőli nyitott hétkor. Fel tudjuk osztani a várost aszerint, hogy mit árultak akkor a trolimegálló mögötti üzletben, amikor te érkeztél, vagy, hogy lehetett-e kártyával fizetni a kávédért az út túloldalán. A város folyamatosan újrateremti magát, és mi nem csak térben, de időben is képesek vagyunk kijelölni a magunkét. Mindig itt ittam az első két óra között a kávét – mutat a nő a szolárium felé. Mekkora butaság lenne egy szoláriumban kávézni.

Már itt laktam, amikor újra kinyitottak a Virág cukrászdák, először lekváros kenyeres fagyit ettem a Kis Virágban. A legjobb barátomnak már evidens, hogy vannak, tőlem tudta meg, hogy nem voltak mindig, és hogy egyáltalán nagy dolog, hogy újra kinyitottak. Honnan tudná – mondja, és tényleg. Honnan tudná. Vajon van-e bármi állandó a Liquor Store-on kívül, aminél biztosabb aztán tényleg, …biztosan volt élet előtte is a városban.

A város olyan, mint az a kopott ház a Kossuth Lajos sugárút és a Párizsi körút sarkán. Nem az, amelyikben a turkáló van, hanem annak a túloldalán, ahol a kisbolt volt régen. Volt valamilyen süti, amit mindig ott vettem, de már nem emlékszem igazán az egészre, csak hogy megálltam ott biciklivel. Kis piros korlát volt, oda lehetett kötni. Az a ház régen csak egyemeletes volt, lehet látni a téglákig kopott homlokzatokon, hogy egészen másból építették, és az ablakok is mások, lehet, hogy a belmagasság is eltér. Csak úgy felhúztak rá még egy emeletet, beköltöztek, és azóta is élet van benne, fel sem merül, hogy lehetne másként is.

Milyen volt, emlékszel? A pékmanók dagasztottak a kirakatban, nem néztek a járókelőkre, megvolt a maguk dolga, nem értek rá egész nap bámészkodni. Amikor ide kerültem, nekem úgy mutatták, mint valamit, amiről illik tudni, vagy amit elégszer meg kell nézni, hogy ehhez a városhoz tartozz. Milyen butaság. Dagasztó manók egy telefonüzlet kirakatában.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Kérem vissza az éjszakai várost!

Sétálni akarok. Sétálni este, sétálni éjjel. Kisétálni az éjszaka közepén a városhatárig, kisétálni magam addig, amíg egy jottányi erőm sem, kisétálni magam addig, amíg egy parányi gondolatom sem marad. Sétálni akarok csendes mellékutcákon az út közepén, sétálni akarok lámpafénytől lámpafényig. Sétálni akarok. Egyedül. Csak a várossal lenni, érezni, hogy magába zár, és megtart.

Sétálni akarok éjjel, pocsolyákat kerülgetni, amikben visszatükröződik a sötét, lassan lépdelve, mint aki ráér, beleveszni bármelyik utcába, mint aki hajlandó volna bármelyik utcába beleveszni, mert hajlandó volnék rá. Meg akarom keresni minden utcában a legkülöncebb házat, ami előtt a legferdébb fa áll, aminek a kerítése a legnevetségesebb színben világít éjjel is, aminek az alapjából is süt, hogy különcnek készült, és el akarok sétálni mellette csak úgy, mintha semmi látnivaló nem volna. Meg akarok állni az összes templomtorony előtt, és nézni felfelé, mintha a templom felett be lehetne látni a mennybe, majd továbbsétálni, hiszen éjszaka van. Át akarok menni minden zebrán úgy, hogy csak a fehér vonalakra lépek, anélkül, hogy bárki elől is elállnám az utat.

Ez a város nem olyan most, mint amilyen lenni szeretne. Tudom, mert ismerem, sokat beszélgetünk éjjelente. 1:48-ig egészen csendes, olyankor kitárulkozóbb, aztán kezdi a napot az első bezárt kocsmákból kiszabadult társaságokkal. Bírja őket. Én más utakat választok magamnak, így egy saroknál mindig kettéválunk. Ő tudja merre kell mennie, én meg. Nekem nem kell mennem sehová, én menni akarok.

Sétálni akarok. Éjjel, úgy, hogy csak néhány taxi hajt el mellettem, úgy, hogy kikerüljük egymást a fel-feltűnő kutyás arcokkal. Ők sietnek, sietnének, én meg mintha hazafelé tartanék, oda sem nézek, amíg lát. Nincs titkom, pedig csak azok járnak sötétben, akiknek titka van, vagy akik a késő délutáni műszakban vannak, de ők külön kaszt. Nincs titkom, és nem járok késő délutáni műszakra, én csak sétálni akarok érthetetlenül, különböző tempókban, esetleges irányokba, ahogy Krasznahorkai a menekülést tanítja.

Nincs menekülni valóm persze, csak sétálni valóm van, vágyam, hogy újra bejárjak minden teret, amit most magára hagytunk, hogy megálljak minden köztéri szobor mellett, ami most magamra hagyott, hogy ne csak irigykedve nézzek a pizzafutár után, hogy ne csak a hosszú sugárutat nézzem az ablakból, ahogy kong az ürességében és a pusztaságában, hogy ne csak négy fal szippantson be, hanem egy egész város, hogy el tudjak tűnni, feloldódni a városi ködben, eltűnni egy fa alatti árnyékban, és aztán visszafordulni, amikor sétáltam eleget.

Vissza akarok fordulni, amikor kisétáltam magam. Vissza akarok fordulni, és haza akarok jönni. Nem hazajönni a bevásárlásból, hanem rendesen. Haza haza.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Kedd reggel a tízes trolin

Hülyeség is volna tagadni: ittasak voltunk, mert ittunk. Innunk kellett. Innunk kellett egész éjszaka, mert ezek nehéz idők, és a nehéz idők könnyelmű megoldásokat követelnek. Nem volna túlzás az sem, ha azt mondanánk, részegek voltunk, révén, hogy tényleg egész éjszaka beszélgettünk. Felvezető vodkákat ittunk közben rostos gyümölcslével, rövideket a nagy igazságokat követő hallgatásokra, mondat közepén pisszentek a hipermarketben vett sörök is, pedig mindannyiunknak hiányzik már a csapolt. Mióta úgy van, hogy át kell inni az éjszakát, azóta mi néha átisszuk. Nem azért, mert ezt akarjuk, hanem mert értjük, hogy most ezt kell tenni. Vagy hát nem értjük, de tudjuk. Ezt követeli meg tőlünk a haza.

Nem akarom elbohóckodni persze, egyetemisták vagyunk, talán nekünk a legkönnyebb ez az egész, csak tudod, másoknak ezek a legszebb éveik, nekünk meg. Ez az év jutott, és muszáj, hogy szép legyen, akkor is, ha most ezeket a történelmi időket éljük. Valójában nincs történelemtudatunk ettől az egésztől. Ez a kedd reggel nem lesz a történelemnek a része, akkor sem, ha pontosan illeszkedik a nagy egészbe, maszkostul, kijárási tilalmastul, kedd reggelestül.

Ha majd megkérdezi az unokánk, hogy mit csináltunk, azt fogjuk mondani, hogy az átbeszélgetett éjszakák után kakaós csigát vettünk a sarki pékségben, hazatroliztunk, és az egész tök természetes volt. Mintha az egész koronavírus azért lett volna, hogy mi egy kedd reggel a tízes trolin kinevessük. Körülöttünk az emberek munkába indultak, mint egy kedd reggel a tízes trolin. Mindenki maszkban volt, voltak, akik egyforma szabásúban, bizonyára egy helyen vették, népszerűek az apró virágminták, de a sima fekete maszkokból is sok volt.

Emberek munkába tartottak, körülöttünk a történelem, és mi elképesztően jól éreztük magunkat ettől. Nagyokat nevettünk azon, hogy mennyire jó, hogy ott vagyunk. Egyetemista sztereotípiának, kakaóscsigákkal a táskánkban kedd reggel a tízes trolin. Hogy mi trolival megyünk aludni, azzal, amelyikkel mások munkába mennek vagy iskolába, csak most ugye az sincs, és hogy tulajdonképpen mi itt bele vagyunk köpve emberek szokásos reggeleibe, akik be vannak köpve ebbe a világválságba, ebbe a történelmi időbe, miközben egyáltalán mit jelent a történelmi idő a végtelen időhöz képest, és hogy mit is jelent akkor igazából ez a kedd reggeli troli, amin mi rajta vagyunk.

Persze ezt így nem beszéltük meg se akkor, se azóta, de tudtuk, hogy mindenki érti. Nem csak mi, de ott, a trolin utazók is. A velünk utazók. És trolin kívüliek is. Az egész város, az egész maszkot húzott város, az egész maszkot húzott ország, az egész maszkot húzott világ tudta, hogy milyen kicsik is vagyunk mi a történelemben és az időkben, és hogy mennyire jól is van így ez ezen a kedd reggelen. 

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Az így akarok élni ház

Nekem hat év után is olyan minden alkalommal, mintha először látnám. Hogy ilyen ház nincs is. Olyan, hogy szívesen élek ezzel a házzal egy világban, mert ha ez a ház van, akkor bármi lehet. De kezdjük az elején. Magyar Ede nyilván egy zseni volt, de ahogy a szecesszió, úgy az alkotó is megbomlott a tízes évekre, és már eklektikus lett az Ungár-Mayer Palota. De mondjuk ki rögtön: itt az eklektikus szót a legnemesebb értelmében használjuk, bár mind görcsöt kapnánk, ha ezt a homlokzatot kellene puzzle-ből kiraknunk, és legkevésbé a rózsaszín falakkal volnának problémáink.

Nem fogok hazudni, ez a ház lenyűgöz, mint egy turistát. Minden nap lenyűgöződni nézek fel rá. Csodálni azt, hogy lehet ilyen is. Egy ház. Érted. Hogy úgy szép, úgy gyönyörű, hogy egy pillanatig nem lesz giccses, pedig itt aztán minden van. Táncoló lányok, nyilván tündérek vagy szirének, akik hajótestű homlokzatdíszeket csábítottak a hullámzó erkélyek közé, örökké fiatal boszorkányok, akik értik, hogy ők ennek a háznak a tetejére vannak zárva, de köszönik szépen, nekik ez jó így. Sokat süt a nap, érdekesek az emberek, felkúszik a kávé és a frissen sült KFC csirkeszárny illata. A boszorkányoknak ennyi elég is.

Nyilván az egész a hivalkodásról szól. Erre a telekre nem is engedték volna, hogy három emeletet építsenek, de valljuk be, két és fél emeletről nem is lehetne már a messziről jövő embernek is látványoskodni. És persze a tobzódó homlokzatok sem véletlenül sikerültek így, noha az egész véletlennek is tűnhetne nyilván, ha nem értenénk, de hát értjük mi. Mégis csak így kellene engedni a hivalkodást. Csak olyan homlokzatokkal, amik megszolgálják azt.

És közben ez a ház szép, izomból, de minden erőlködés nélkül. Százmillió benne egy lakás, de ne is lakjanak benne olcsóbban. Nekem sincs rá pénzem, és nem is tudnék egy ilyen házban lakni. Otthoni melegítőben, kitaposott papucsban, kócos hajjal kifelé bámulni az ablakon. Azért érted, kócos hajjal nézzél ki a belső udvarra inkább egy ilyen házból. Műemléki védelem alatt állnál te is, védenéd a homlokzatod. Időnként felújítanak. Én csak csodáló tudok lenni.

Hogy érted, végig tudok menni a Kárász utcán a Klauzál tértől indulva úgy, hogy csak az Eldorádó lófejű, embertestű torzójára kapjam fel a fejem, bár azt is már inkább megszokásból. Végig unalmas, mérsékelten elegáns babaház épületek, majdnem egyformák. Aztán Wagner-palotánál a Mekivel szemben már melegszik, mert végül is szecesszió az is, és aztán bumm. Még mindig. A tobzódásában, a teljes és befogadhatatlan pompájában és felszabadító miafeneségében. Hogy egyáltalán lehetséges az, hogy egy ház ilyen legyen. Érted. Tudom, hogy ezzel kezdtem, de nem tudok róla többet vagy mást. Hat éve sem tudtam, hat év múlva sem fogok tudni. Nekem elég annyi, hogy létezik. Csak így volna szabad létezni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

A reggel két része

Két része van a reggeli dohányzásnak. Az előtte és az utána. Sőt, két része van a reggeleknek, két része van a munkaidőnek, két része van a napnak. A portásnő legkésőbb 7:18-ra kisétál az épület elé, tudja, hogy hol az az öt méteren túl, ahol már lehet dohányozni, és ott áll a bordó, a derekánál behúzott kabátjában. Vár valakit. Minden reggel. Persze nem feltűnően, csak úgy vár. Mintha dohányzás közben csak úgy várna valakit.

Ez egy rítus, amire készülni kell. Felveszi a kabátját, nem az utcait, hanem amelyiket csak a munkában használja dohányzásra, hogy az legyen füstös. Előszedi a fiókból az elegáns öngyújtóját, a doboz cigarettát, megnézi magát a fülke sarkának a sötét üvegében, ahol mindig le van húzva a redőny, és ha mindent rendben talál, elindul. Tizenkét lépcső amíg leér, hat lépés a kapu, még hét az öt méter. Elővesz egy szálat, a füstszűrő végén megpöcögteti, elegáns mozdulatnak tartja ezt, az egyik kollégájától látta, bár nem érti igazán, mire jó.

Egy szál cigi hat perc, ha késik vagy nem jön, két szálat is elszív, a második tarthat nyolc percig is, tizennégy perc a maximum, amit hajlandó erre áldozni a munkaidejéből. Persze ez nem áldozat. Nem lenne áldozat elszívni a harmadik szálat sem. Reggel nyolc előtt a portán nem keresi senki, nem is szokták. Persze lehetnének véletlen esetek, de a portásnő pontosan tudja, hogy nincsenek. Ez a dolga. Végignéz minden reggelt, ahogy mindig ugyanaz történik.

A véletleneknek esélye sincs, még ha egy-két perc késés véletlennek is tűnik. A 7:19-es villamos például 7:20-kor kanyarodik ki a sugárútra, az emberek mégis rugózó lábakkal várják, hogy zöldre váltson a lámpa, még elérhetik a 19-est is, még ha nem is indultak időben. A portásnő nevet rajtuk, ha elérték, mert tudja, hogy a reménykedőknek áll a világ, mosolyog azokon is, akiknek várni kell a következőre.

Hite szerint a megállóban egyedül álló emberek a legszomorúbbak, mert ők mindig lekésték. Az ember ne legyen magába, egyedül, úgy gondolja. Erre mindig szív egy nagyot, bólogat néhányat csak úgy. Az ember tényleg ne legyen egyedül.

7:23, elteszi a csikket a zsebhamutartójába, amit az egyik kollégával vettek a céges kiránduláson. Hülyeségnek tűnt, egy zárható kis fém rekesz, lila hagymavirágok ráfestve. Passzol a dohányzós kabátjához, bár ezt még nem vette észre. A zsebébe mélyeszti, új  szálat vesz elő, megkocogtatja, kémleli a körutat, mielőtt rágyújt. Próbál unottnak látszani, de az első szál után mindig aggódni kezd. Megnézi a közeledő embereket: mi van, ha ma nem jön, mi van, ha soha többet nem jön. Mi volna? Semmi persze, próbálja nyugtatni a szívét és a légzését a portásnő. Az élet menne tovább, ahogy megy is.

A második szál negyedik slukkjánál tűnik fel ma a kék kabát, ahogy siklik a kerékpársávban. Először csak távolról, de bárhol felismerni ezt a közeledő lazúrkék foltot. Egyre közeledik, a portásnő felkészül a találkozás pillanatára, elég messze van még ahhoz, hogy nagyot szívjon, majd eltartva leereszti a cigarettát, visszaszámol a maradék száz méteren, már a 39 előtt gurul, 37, 35b, 35a, 34, a portásnő pedig csak nézi. Egy pillanatig, mint minden reggel egy vonalban van a két test, majd a férfi lassít, befordul az átkelőre, és eltűnik a következő sarkon.

Még egy fél érdektelen cigaretta marad a portásnő ujjai között, de azt már gyorsabban szívja. Az már tulajdonképpen tényleg érdektelen. Reggel van, valamennyire fázik is, bár ezt egy portás sosem vallaná be. Nyolcig még ihat egy teát is. Elkezdődhet a nap.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

A mindjárt ottlevők

Te is tudod, hogy csak kétféle ember van, és azt is, hogy mindketten ugyanolyan szomorúnak tűnnek. Az egyikük a telefonját nyomkodja. Közösségi oldalak, e-mail fiókok nyílnak meg, záródnak le az ujjai alatt, képeket görget, időzik, le, időzik, le. Egy régi barát a tanulásról posztol, le, a matektanárnő Prágában járt, boldognak tűnik. Le.  Néha felnevet, ha egy jó mémet talált, vicceset, váratlant, de az sem tart sokáig. Megtöri a villamos rendes zaját.  Nem szokás ez. A nevetés. Pláne egyedül.

A másikféle ember kifelé néz. Próbálja elfelejteni, hogy másokkal van összezárva, igyekszik nem észrevenni a közelséget, a saját sorbarendezettségét. Kívül tágasabb, így tekintetével a mindenkori kintet keresi. Nem fókuszál rá tereptárgyakra: épületek, táblák, fák, biciklisek. Nem lát semmit, pláne semmi olyat, amit nézni érdemes.

Menekülni próbálnak, de nem úgy. Nem a valóság elől, és nem tudatosan. Mármint nem úgy a valóság elől. Nem törik meg az utazást kínos szemkontaktusokkal, nem néznek vissza rájuk, nem mérnek végig másokat öntudatlanul, és nem látják, hogyha ők mégis megmérettetnek. Nincs dolguk a villamoson ülőkkel. Ott sincsenek, ahogy mások se. A villamos sincs sehol a két állomás között.

A villamoson képtelenség lenni, ez az utazás első szabálya. Ha be is kéne vallani, csak annyit írnak, hogy „Mindjárt ott vagyok”. Két helyzet van: tíz percre vannak bárhonnan, vagy épp most fognak leszállni. Amikor érzik,  talán már eljött az idő, felnéznek. Akkor először keresnek: soha fel nem tűnt házfalak és fák kanyarulatai szerint mérlegelnek. Észre sem veszik, de felismernek egy helyet valami alapján, amiről soha nem is tudták, hogy létezik, és amit azonnal el is fognak felejteni. Arra figyelnek, hogy most ők jönnek.

Az egyikféle ember is elteszi a telefonját. Innentől már csak egyféle ember van. Nem szól másokhoz, de úgy nyomja meg a leszállásjelzőt, hogy mindenki értse, aki közte és az ajtó között áll. Le fog szállni. Próbál nem rágörcsölni, nem fontos annyira. Az utolsó lehetséges pillanatig ülve marad. Csak akkor áll fel, amikor már beértek a megállóba. Az ajtónyitás előtt. Nem tolakszik, de céltudatosan tart kifelé. Megnézi, hol van a villamosnak és a peronnak a határa. Inkább csak odapillant. Minden nap itt száll le, tudja, kívülről, de azért odapillant. Ahogy a pap is mindig olvassa a Miatyánkot. Legalábbis mindig előtte van a könyv.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Rakottkrumplinak való

Mert nem elég az, hogy tőlük zeng a lakótelep, még beszélgetnek is az emberrel, nem is gondolják, hogy az embernek dolga lenne, dohog magában Betti, amikor sikerül bejutnia megpakolt szatyraival a lakásba.

Szép krumplikat és szép füstöltet kapott a Mars téren, öröm őket hazacipelni, ha az embernek a karja is leszakad, akkor is, de ezek nem tudják mi az, csak a pletykálás megy, ha meghallgatja őket, elmegy az ideje, ha nem, kibeszélik őt is. Pedig Betti sietett, tényleg tele volt mindkét keze. A krumpli mellé vett tojást, sajtot, kolbászt és lecsókolbászt, tejfölt, újhagymát… Ahogy egy jó rakott krumplihoz kell.

Nem tétlenkedik. Tálat vesz elő, vizet tölt bele, kiveszi a kukát és a székek közé teszi, majd leül, és nekilát a krumplipucolásnak. Mert a kurva Kati néniéket megint nem sikerült megúsznom, füstölög tovább. Ez a vénasszony, ha tehetné, egész nap pletykálkodna. Persze neki Orsi hoz a szocotthonból ebédet, ennek meg az még vacsorára is elég. Semmi dolga nincsen. Még két perc, és az orrára csapom az ajtót. Még szerencse, hogy megjött Gizi néni, na az meg a zsák foltja, de legalább megszabadultam tőlük. Ezek felől az ebédből aztán vacsora se lenne. Ezen a nyomorult lakótelepen mindig résen kell lenni. Itt nem figyelsz, és ellopják az idődet, az életed, a szemed is kilopják.

Aztán én még ne mondjak semmit. A szegény Dávidka, az. A szerencsétlen annyi időre hagyta lent a biciklijét, hogy felment az öregapjához a patika felé a receptekért, aztán már nem is kellett többet tekernie. Ez is vicces. A vénasszonyok bent ülnek egész nap az ablakban, ilyenkor persze egyik sem látott semmit. De ha a gyerek rugdossa a kavicsokat, akkor nem röstellnek feljönni a fájós lábukkal a negyedikre. Jó is, hogy eszembe jutott! Ha végzek a rakott krumplival, én is behozom a két kis szekrényt a lépcsőházból, mielőtt valakinek nagyon megtetszik.

Csöngetnek. Ilyenkor. Legalább már a krumplit megpucolta, nem aközben zavarognak. Biztos a futár. Délutánra ígérte az SMS, de hát ezek is olyanok, mint a vakondokok. Bármilyenek. Betti keresi a tárcáját, tudja, hogy kivette a szatyorból. Igen, az éjjeliszekrényre tette. Csöngetnek, másodszor. Pillanat, kiáltja Betti, és egy pillanat múlva tényleg nyitja az ajtót. Futár. Egy hatalmas csomaggal. Mármint nem olyan hatalmassal, de elég naggyal, egy csomaghoz képest. Olyan hatcipőnyi. Vagy tizenhét kozmetikai ajándékcsomagnyi. Negyven nokiásdoboznyi. Száz doboz tamponnyi. Szóval nem akkora, mint amit gondolt amikor Attila arra kérte, vegye majd át a csomagot. Mindegy. Ötezer-hétszáz forint. Hatezer. Maradjon, viszlát. Köszönöm, szép napot. Szép napot, mondta Betti is, majd berugdosta a csomagot annyira, hogy be tudja csukni az ajtót.

Ez is megvolt már ma legalább, veszi tudomásul, majd visszasétál a konyhába, a konyhaszekrényben matat a tojásfőző lábasért, majd meglepetten és értetlenül fordul az asztal felé: mégis mit fog majd másfél kiló karikára vágott nyers krumpliból csinálni, ha ugye rakott krumplit, azt nem.

Fotó: Matyi
Írás: Sziszi

Orsiék Szegedre jöttek a lezárások idején

Orsi és Gergő Kispesten beugrottak egy odúba, és a Honvéd téren másztak ki. Érkezésük nem ért minket váratlanul. Hetekkel korábban megbeszéltük, hogy jönnek, előtte való este számunkra is világossá vált, hogy tényleg. Most először megnézik a várost, jönnek itt lenni, és örülnének, ha csatlakoznánk.

Orsi, biztosan hallottál róla, van egy ilyen világjárvány, bezártak mindent, azt sem tudjuk, hogy hol tudunk majd pisilni, egyébként is szét fogunk fagyni, cigizni se fogunk tudni maszk nélkül, nem tudunk hová beülni sem. Nincs értelme most jönni. Tényleg nincs.

Orsiék mégis jöttek szombaton reggel, és mi prezentálni szerettünk volna nekik valamit. Orsi, Gergő, ez itt Szeged, ez itt a szegediség, vigyétek magatokkal, jó emlék lesz. Először a Csiga pékséget kellett megmutatni, mert mindig ezzel kell kezdeni. Kezdetben volt a Csiga pékség, írja a város íratlan történelme, de benézve az üvegen, bármilyen hihetetlenül hangzik is, tulajdonképpen alig látunk valamit, ami többé tenné azt bármilyen más pékségnél.

Éhesek voltak, örültek a pizzás csigának, ez is egy szegedi öröm, mégha nem is értik, hogy most Szegedet esznek a Csiga pékségből. Egy nagyobb belvárosi kerülővel forralt bort ittunk a vásárban, de nem a karácsonyiban, hanem az igaziban. Édességet vettünk olcsón, megkóstoltuk a szénsavas vérnarancs gyümölcslevet, éreztük benne az olasz vérnarancsmezők déli lankáinak ízét, de valójában a lankáknak nincs túl jó íze.

Igazából bolhapiacolni mentünk, a forralt bor meg a vérnarancslé csak a felvezetés volt. Nyújtás az akció előtt, amit csak izomból lehet csinálni. A nap nagy része így Szeged összeöntött kincseinek és lomjainak a megtekintésével telt, alapos, mindenre kiterjedő munkát végeztünk. Alkudtunk egy szárnyasoltárra, amit végül nem vettünk meg, mert nem közeledtek eléggé a javasolt árak. Válogattunk könyveket, én több Michael Endét is hazahoztam, került Gergő igazi hálós cekkerébe állítható sámfa (tudod, amivel a levetett cipőkbe lehet belülről megtámasztani), bögréből kinyúló kéz a fül helyén, és néhány nipp még, igazi kincsek, amiket cipelhetett a nap további részében.

Mert a nap további része cipekedősen telt. Cipekedősen, de nyugodtan. Lassan. Sétálósan. Városnézősen. Meg-megállósan, mert mindent meg kell nézni, és mindent meg kell beszélni. Bevárjuk egymást, mosolygunk egymásra, nem csak azért, mert muszáj és így illik. Nem siettünk sehová.

Enni olyan helyre mentünk, ahol még mi sem jártunk, persze elvitelre, szemben a parkban leültünk, én tudtam, hogy lesz itt pad, mert mindig ide kérem át szavazáskor magam, de egyébként én sem járok erre. Három pad volt, egészen rájuk sütött a nap. Félkörben ültünk, Gergő szerint úgy, mint Az utolsó vacsoránál, csak az egyik oldalon, vagy  mint a Jóbarátokban, hogy a néző is odaférjen.

Evés közben beszéltük ki leginkább a várost, pedig mind tudjuk, hogy evés közben nem beszélünk. Nem csendben ülni találkoztunk, és egyébként is volt mondanivalónk, ami nem tudott várni. Orsi mellett azt tanulom, hogy nem kell várni, hogy a jelenben kell elmondani, és a jelenben kell élni, és Szegeden beszéltünk erről végre, ami ugyanezt tanítja. Evés után elszívni két szál cigit egy parkban Orsiékkal, az olyan, mintha nem lenne lezárva a világ, és mintha nem azért lennénk ott, mert sehová nem lehet beülni.

Utoljára az ősz odasütött ránk a padokra, sötétedés előtt egy cukrászdába menekültünk forró kávéért, én aztán azt a töltésre ejtettem, amíg a Tiszát néztük. Az este, ahogy minden jó történet, a Dóm tér közepén fekvő padokon zárult. Arról beszélgettünk, hogy ez olyan, mint egy filmben, ahogy ülünk ott, és arról beszélgetünk, hogy ez olyan, mint egy filmben, amiben azt is mondják, hogy ez olyan, mint egy filmben.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi