Címkearchívumok: Sziszi

Egy nagy kaland, körjárattal maximum negyven perc

Ma elég korán kellett kelnünk, de legalább ma minket is elvisznek. A nagybani piacok mindig hajnalban hangosak, és ez a piac sem másmilyen. Az igazak álmából keltettek fel, de nem baj, bírom én ezeket a reggeleket. Fiatal vagyok, friss, és tele vagyok vitaminokkal, mint egy jó reggeli smoothie, vagy mint egy egészségesebb köret a mekik gyerekmenüjében.

Tudod, sokat gondolkozom azon, hogy hová fogok kerülni. Hogy mi leszek majd. Csak fekszem a ládán összekötözve a többiekkel, nézek felfelé, látom a sátor ponyváját, érzem az éjszaka csípős hidegét, és arra gondolok, hogy el fognak vinni engem, és hogy jó lesz-e az nekem. Biztosan jó lesz, persze, csak tudod, attól félek, hogy nekem nem lesz majd olyan egyszerű. Engem csak úgy idepakoltak, hogy minden köteg egységnyi tömegű legyen, és amikor felszedtek is, külön szedtek fel, méregették, hogy melyik csoportba tegyenek, talán nekik sem volt egyértelmű, bár nem látom át feltétlenül az egész válogatást.

Szóval csak azt akartam mondani, hogy nem akarom túlbonyolítani a felnőtt létet, bár szeretném menőn csinálni. Badass kis gyökér akarok lenni, úgy képzelem, hogy majd az is leszek. Nagy kalandokra vágyom, még mielőtt megérkezem, és ha ennyire vágyunk valamit, az biztosan azért van, mert meg kell történjen velünk az a valami.

Úgy képzelem, hogy most elvisznek, de nem megyek messze, mondjuk csak ide a Mars térre, ahonnan majd hajnalba jönnek pakolni. Még elég messze vagyunk az asztaltól, először a távolabbra menő ládák mennek el, hogy ők is időben odaérjenek. Én majd csak később kerülök sorra, vagyis mi, én és a társaim, akikkel össze vagyok kötve, meg a többiek, akikkel egy ládában vagyunk. Fekszünk egymáson, nézzünk a fóliasátrat, amin átsütnek a lámpák és amin lassan majd a nap is elkezd átsütni, és nem tudom, hogy a többiek gondolkodnak-e ilyeneken.

Úgy képzelem, hogy majd egy bácsi fog megvenni, akit a felesége küld ki a piacra reggelente, míg ő a többi mindent készíti elő. Pulcsis bácsi, aki nem lép ki az utcára szép pulcsi nélkül, pláne, ha troliznia is kell, meg bejönnie a belvárosba. Egy vászonszatyorba tesz majd, amit az unokájától kapott. Mindig szépre mossa a felesége, kikeményíti, büszkék rá, tisztán tartják, pedig már sokat cipeltek benne. 

Aztán mennénk tojásért, enne egy lángost, csak tejföllel, próbál figyelni a kokeszterinjére, de azért az ember megkíván egy lángost. Csak a legvégén megyünk a henteshez, hogy a legkevesebbet menjünk a hússal hűtés nélkül, bár most csak hurkát venne, mondjuk, jó véreset, meg tepertőt, csak mert szép nagy darabok látszanak most, friss vágásból. Még elnézelődne röviden, épp lekéste a trolit, tíz perc a következőig, de nem akar tíz percet állni a megállóban. Elmegyünk még egyszer a zöldséges mellett, ahonnan engem is vett, és lassan, biztos öreges tempóban elindulnánk kifelé. Még megveszi a lapokat, amiket már nem járat, inkább bent veszi meg néha őket, aztán tényleg megjön a troli.

Úgy képzelem, hogy előre ülünk majd. Hogy ez a bácsi elől szeret ülni, látni akarja az utat, az utcákat, kirakatokat nézeget közben, én is kilátok majd a térdére tett szatyrok közül, és majd megértem, mekkora az a város, ahol troli kell, meg minden ilyesmi, hogy ez egy akkora város, amekkorát nem lehet csak úgy bejárni, mint a répaföldeket, fóliás sátrakat. Egyre kisebbek lesznek majd az épületek, ahogy távolodunk a Mars tértől, egyre több helyen látszik a nedves és zöld fű. Aztán egyszer csak leszállásra készül a bácsim. Mielőtt felkel, maga mellé teszi a szatyrokat, megigazítja a pulcsiját, és… …és amikor újra felvenné a szatyrokat, az enyémet pont elfelejtené felvenni.

Biztosan valami ilyesmi történne, hiszen így kezdődnek a nagy kalandok. Csak néhány megálló múlva vennének észre, én mégis csak élvezném, nyugodt lennék. Tudom, hogy minden rendben lenne, csak egy ilyen kis kaland volna, amit most is gondolok magamnak. Odavisznek a sofőrhöz, hogy ezt a szatyrot itt hagyta valaki, a sofőr bemondaná a többi kollégájának meg a talált tárgyas diszpécsernek, hogy ha valaki keresne egy szatyrot, vászonszatyrot, ami fent maradt a trolin tele zöldségekkel, akkor az nála van, én pedig addig a vezetőfülkéből látnám az egész várost, és úgy érezném, hogy most elérkezett az a nagy kaland, amire mindig is vágytam, amióta kidugtam a fejem a földből.

Nem lenne nagy dolog. Úgy képzelem, hogy csak mennénk egy fél kört, maximum negyven percet, de az a világ legjobb negyven perce lenne. Hogy az tényleg olyan lenne, mintha mindent, de mindent láthatnék. Nagyokat forogna velem az élet. Aztán persze minden jó lenne, nem lenne galiba ebből, sőt, a bácsim ott várna rám és a szatyorra a buszmegálló túloldalán, és nagyot nevetnének a sofőrrel, hogy bárkivel megesik, ők is mosolyognának a bajszuk alatt és én is a világ legboldogabb répája lennék akkor, és jaj, hát az úgy nagyon jó lenne.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

A srácnak kedve van hazasétálni

A srác egész nap az egyetemen ült, de emiatt nem panaszkodna. Jó napja volt, ezt is mondja majd a lakótársainak, ha hazaér, és megkérdezik. Volt egy jó vitája az utolsó szemináriumon, senki nem győzött meg senkit, de fontos mondatok hangoztak el, a beadandójáról is biztató visszajelzéseket kapott. Ez tipikusan az az este, amikor elhiszi, hogy még a végén tényleg lesz belőle valaki. Mosolyog a portásnőre kifelé menet, a téren még váltanak néhány szót a többiekkel mindarról, amit az órákon nem lehet csak úgy felhozni, és elindul a villamosmegálló felé.

Aztán rájön, hogy ez most nem az a nap, amikor ő arra akar menni. Egész nap csak ült, annyit sétált, amit az egyik terem és a másik terem között lehet, de most kicsattan az energiától, jó a kedve, ő ma haza fog sétálni. Van még dolga az estére, el kell olvasnia egy tanulmányt, jegyzeteket kell készítenie, de tudja, hogy bele fog férni, bele kell férnie. Ő ma nem mehet haza villamossal, ma boldog és elégedett, haza fog sétálni boldogan és elégedetten.

De a boldog és elégedett séta nem olyan, mint a többi, mint az átlagos séták. A srác most nem az evidens útvonalakat választja, kis utcákban kanyarog, nem befelé figyel, hanem igyekszik a kis dolgokat észrevenni, mint az őszi fák sárga levelei, amiken átsütnek a lámpák, vagy mint a különös buszmegállók, ahol alig építettek ki bármit, az út is csak egy kicsit szélesebb, igaz, arra nincs is nagy forgalom. Sokat gondolkozott már buszokon, hogy hol járhat a hatos, amiről eddig nem is hallott, de biztosan lennie kell, most látja, ahogy egynek becsukódik az ajtaja.

Amelyik irányt megkívánja, úgy sétál tovább, mint ahogy a Tescóban a vásárlást képzeli el, amikor csak valami  gyors vacsoráért ugrik be. Bár akkor mindig tanácstalanabb. Itt most tanácstalanságról szó sincs: benéz utcákon, meglát valamit, egy lámpát, amit az út fölé függesztettek, egy kedves kovácsolt kerítést, vagy csak érez valamit. Hülyeségnek tűnik, és tulajdonképpen az is. Részt venni a tömegközlekedésben optimálisabb, és ez a racionális cselekvés, de az ma este lehetetlennek bizonyult. Ez most nem racionális, de pont annyira fontos.

Az anyja mindig azt mondta, hogy tartozott az ördögnek egy úttal, amikor feleslegesen ment valahová, mert zárva volt a bolt, mert nem volt otthon a barátnője, vagy mert épp a kocsiban hagyta az iroda kulcsait. Néha másként is használta ezt a szólást, tartozott az ördögnek két órával vagy egy elhagyott esernyővel, ottfelejtett tollal, de ez az út most nem tartozás, pláne nem az ördöggel szemben. Ennek a sétának és a sétával eltelő időnek nincsen tétje úgy, el kelljen viccelni. Ez a séta most csak jó. Önmagáért. Két feladat között valami elnyújtott jó a kisétálni való örömben.

Ezek a sarkok most a kisétálás öröméről szólnak. Az önmagukért való, mégis, hazafelé tartó, egyre csökkenő méterekről. Van iránya a lépéseknek, de nem az az értelmük, lát egy hamburgerest, amit eddig elkerült, és megígéri, hogy ide majd visszajönnek a barátaival, de ez sem fontos. Nincs ebben semmi fontos, mintha a világon sem volna fontos semmi. Csak ez a séta van, és a srác benne. A lakótelep másik végén lép be a tömbök közé, ott, ahol csak akkor szokott, amikor a benzinkút nonstop boltjába kell leugrani, mert épp valami nem várhat reggelig. A hátsó ajtón megy be, ahol nincs kapucsengő, csak kulccsal juthat be a lépcsőházba, a kaputelefon így nem jelzi az érkezését, trappol felfelé, egy félemelet meg egy egész. Vesz még egy mély levegőt, mielőtt rámarkol a megfelelő kulcsra, majd nyit, de csak középen, mert valaki már van otthon, és átlépi a küszöböt, leveszi a cipőjét, tényleg megérkezik.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

El kell gyászolni helyeket

El kell gyászolni a Dugonics tér padjain evett sajtkrémes rudat tejeskávéval, el kell gyászolni a fél tízes Anna-kúti bevásárlásokat, a még beugrok hazafeléket, a nem tudom mit ennék, de éhes vagyok joghurtokat és granolákat, amikből néhány sör után a vacsorát képzeljük. Amikor megtudtam, hogy kilenckor bezár az Anna-kúton a Tesco, bénultan álltam még előtte percekig, amikor megláttam a Dugonics tér üres üzletét, azt hittem, rosszul látok a villamosról.

De nem csak a Tescókról van szó, arról évek óta beszélnek, tudjuk, unásig ismerjük az összes elméletet, hogy majd egyszer kivonulnak, átveszi más, ugyanez lesz… Tudunk mindent. Itt most a megdöbbenésről van szó. Hogy szeptember elején már nincs Radnóti Büfé a BTK-n, a bódét is elbontották onnan, olyan most, mint bármelyik folyosó. Hogy a kedvenc pékséged egy pillanat alatt zár be, gyanútlan voltál az utolsó vásárlásodkor is.

Nem készülsz arra, hogy eltűnnek helyek. Ha már egy ideje csak összeláncolva állnak kint asztalok, az biztosan az eső miatt van vagy betegszabadság, még nem tudott kinyitni. Tagadsz, sőt, bele sem gondolsz, hogy elveszítettél valamit, ami fontos számodra. Nem nagy betűkkel, végakciókkal lépnek át a nemlétbe, hanem csak így, egyszer csak kimondják, és te magadra maradsz. Haragszol, amiért megint egy hely, hibáztatod a várost, az embereket, akik nem jártak oda, vagy ha igen, akkor nem eleget, a kapitalizmust, mindent, akire és amire csak haragudni lehet. Nincs feloldása.

Pedig nem is volt olyan fontos neked. Tulajdonképpen elleszel nélküle. Az új randidnak jó lett volna még megmutatni, de nem baj, majd együtt felfedeztek új helyeket, közös rituálékat alakítotok ki. Smoothie-t fogtok venni, és előre csomagolt sonkás szendvicset, örültök a magatok szabadságának. Persze, ha elég jó vásárló vagy, vagy ha mindig adsz borravalót, talán nem zárt volna be. Talán ajánlhattad volna előbb is a barátaidnak, minthogy csak most beszélj róla. Hiányozni fog, nem tudod, hogy másban megtalálod-e majd ugyanezt az örömöt, de azt is tudod, hogy már megleszel.

Mikor először mentél oda, még fel sem merült, hogy kedvenced lesz. Először a wc győzött meg, látszott, hogy biztosan rendszeresen takarították, és a tükör is szép volt. Aztán rájöttél, hogy nincs messze sem a munkahelyedtől, sem az otthonodtól. Be lehetett oda ugrani, csak ebédidőkor van valamennyi sor. Ott volt a legfinomabb a kijevi jércemell, erre már egy másik étterem étlapját lapozgatva jössz rá, ahol nem rendeled azt, mert esélye sincs. El kell gyászolni a kijevi jércemellet is, meg a pincérek mozgását, a kedvenc asztalodat, hogy ott eszed a kijevi jércét, vagy ott várod az elviteles dobozod.

Tudod, hogy hülyeség, de tele vagy történetekkel, és valahogy hetekig csak ezeket meséled. Ízlelgeted a múlt időt, tanulod az új lehetőségeket, amik messzebb vannak az otthontól és a munkahelytől, és amiknek nem ilyen kellemes a berendezése. Kompromisszumokat kötsz, a terasz a fontosabb, vagy a leves frissessége, az legyen-e, amelyik közelebb van a Tiszához.

Bezzeg az a kis túlárazott pékség sosem zár be, ahol száraz pongyolás virslit, meg keserű mákos pitét vettél. Csak a jó helyek szűnnek meg, mint abban a temetéses dalban. Ők hagynak el. A praktikus és jó dolgok. A cigizés közbeni kávék útban a munkában az ebédszünet végén, a pékségek jó forma rozskenyérrel, és még a bolt is korán bezár, ahol a másnapot gyógyító szent granolát veszed.

Persze, megtanulsz így élni: előbb venni, mással beérni, ritkán zsörtölődni, de ez már egészen más élet. Alkalmazkodsz, idomulsz, feladsz egy csomó mindent. Érted, hogy semmi sem végleges, hogy kellenek kávék, ebédek, egyre ritkábban a csodatévő granolák. Amikor nagyapád arról beszél, hogy régen minden jobb volt, akkor erről beszél. Erre majd a villamoson jössz rá, és nem szégyelled, hogy nagyapáddá válsz lassan. Ez is egy új tapasztalat, és tudsz ezzel a tudattal élni.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

A felsőévesek felelőssége

Megint kezdődik, és még hetekig el fog tartani. Tele lesznek elsősökkel a terek, a megállók, az egész belváros. Minden sarkon nézelődnek majd, összevetik a telefonképernyőnyi térképek vonalaival az utak valóságát, mérlegelnek, hátha az útvonaltervező mégsem a legrövidebb utat mutatja, gondolkodnak, hogy nyernének-e, ha átvágnának a játszótéren, vagy hogy tényleg következmények nélkül átjárható-e a kocsmaudvar.

Tudod, mi a közös szeptemberben egy 14 és egy 18 évesben? Hogy ugyanazokat az utakat próbálgatják, csak más kollégiumok és más tantermek között. Együtt tanulják, hogy a 2-es villamosnak nincs Boldogasszony sugárút megállója, és nekik a Bécsi körútnál kell leszállni, ismerkednek a nonstop Tesco extra sorainak az önkényes rendszerével, és még elolvassák az utcatáblákat, bármerre tartanak.

Építik magukban a várost, próbálgatják megtippelni a körutas-sugárutas rendszert vagy a legrövidebb útvonalat a part felé, amiről majd az egész családnak mesélniük kell. Néha próbálkoznak más buszokra szállni, hátha az egyszerűbb. A Liliom utcában volna dolguk, de kiutaznak a Viola utcába, és értetlenül állnak ott. Órájuk van biológia épület Szent-Györgyi Albert termébe, de a Dóm téren várnak egy szintén Szent-Györgyiről elnevezett terem előtt.

Elsőévesnek lenni olyan, mondják a TikTokon, mint amikor egy sorozatot az ötödik évadánál kezd valaki nézni. Nem érti, ki kicsoda, mi hol van, a miértekre már rákérdezni sem érdemes. És tényleg olyan: kritikákat olvasnak az előző évadokról, kollégiumokról, tanárokról, szabadon választható tárgyakról, térképeket és családfákat nyomtatnak, keresik az összefüggéseket, mert tudják, hogy ott vannak valahol.

Néha hozzánk szólnak, bátortalanul, hogy meg tudnánk-e mondani, és mi megmondjuk, büszkén. Meg tudjuk, és rajtunk látszik is, hogy minket meg lehet kérdezni. Igen, mi tudjuk, hogy melyik megállótól a legrövidebb az út a szinte eldugott egyetemi épületig, remek tippjeink vannak túlélés esetére, már ismerjük a lovasszobrok körüli nagy összesúgásokat, megtanultuk a szavakat, amik csak Szegeden jelentenek valami mást, és majd lassan elmeséljük nekik, mert kérdeznek, és mert nekünk is így mesélték.

Mert mi már tudjuk, hol van a BTK-n a Klemm Antal terem, a portás nevetett, amikor érdeklődtünk, azt mondta, jól figyeljetek: jobbra, a folyosó végén van egy lépcsőház, ott fel az elsőre, át jobbra a lengőfolyosón (azt sem tudtuk korábban, hogy a lengőfolyosó az a gang), és az első ajtón be, és ott már ki lesz írva. Csendesen mosolygunk azokon, akik kódok alapján próbálják keresgélni a termeket, magunkat látjuk bennük, de ők nem látják magukat bennünk, egyébként is mit mosolygunk az út közepén.

Csak az utolsó öt percben kérnének tőlünk segítséget, mert egyébként ez az ő harcuk. Az első hetekben korábban indulnak, mert még a menetrendben sem bíznak, számítanak arra is, hogy keresniük kell az útvonalakat, termeket, de ha kérdeznek, segítünk nekik, mert jó fejek vagyunk, és mert nekünk is segítettek.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Sárgadinnye ízű délutánok

Nem tudod elmagyarázni, de vannak azok a délutánok, amikről csak úgy tudod, hogy nagyon jók lesznek, pedig nem váltják meg a világot, te sem érsz el nagy sikereket, csupán egy mindennapi délután lesz, és te ki fogod élvezni ennek a délutánnak mindennapiságát. Nem úgy döntesz, hogy egy unalmas, dolgozós, e-mailezgetős, rendezkedős délelőtt után másként folytatod a napot, hanem csak egyszerűen érzed, hogy minden másként fog folytatódni.

Észreveszed, hogy a reggel felvett narancssárga pólód mennyire vidám színű, és hogy a rágó sárgadinnyés ízesítése amúgy mennyire jó is. Találkozol majd a barátaiddal, készülsz rá lélekben, villamost nézel, olyat, ami öt perccel előbb érkezik, nem olyat, amivel késnél, mert érzed, hogy ez nem az a késős délután, akkor sem, ha máskor sem csinálnak ebből ügyet. Nem kell meggyorsítanod a mozdulataidat, egyszerűen tudod, hogy takkra mindennel elkészülsz.

Reggel hűvösebbre készültél, de még most sem sül rád a hosszúnadrág, amúgy is állati jól áll a narancssárgával, ilyen szettben kellene elmenned meghódítani a világot, új parfüm, pár napja vetted, tulajdonképpen csak azért, mert az eddigi kifogyott, de élvezed, hogy ennek még nem szoktad meg az illatát. Ránézel az órádra, indulhatsz, a cipő a lábfejedre simul, hülyeség persze, de ma még a cipő is kényelmes.

Nincs háromszáz méter a villamosmegálló, de azt végig suhanod. Még fentről, de már hátulról süt a nap, még pici az árnyékod, de már biztosan szépen világítanak meg a sugarak. Olyan vagy, mint egy klippben, gondolod, de ezen a napon biztosan valami KFT klipben lennél. „Élveztük, mennyire jó ez a sablonos helyzet.” ez szólhatna a háttérben, vagy a Siker, pénz, csillogás, még moziba készülős első pillanatai: „Az ember néha filmszínházba vágyik”. Mert ez a nap tényleg olyan, mint egy KFT szám, hogy minden rendben van, és van hely benne mosolyogni, meg evidenciákról beszélni a cipők kényelmességéről.

Eléred a villamost. Éppen, de ez nem stresszforrás. Egyszerre siklotok be a megállóba, két lépésre vagy az ajtóig, addig úgyis kiszállnak. Van hely, nem csúcsidő, de nincsenek kevesen. Három megálló múlva már a barátaid is csatlakoznak hozzád, tudják, hogy a végében ülsz, mindig a végében ülsz, de mégis, ma valahogy evidensebb, hogy nem keresnek, csak rád néznek, egyből, felszállás után. Mosolyogtok, lekezeltek. Nincsenek nagy hogyvagyok, azok nem közétek meg nem is a villamosra valók. Még négy megálló, összeszedtek másokat, sőt, tulajdonképpen ők szednek fel titeket, mert ők vártak. Az előbb érkezők már szereztek bort, indulhat a délután további része, minden az eddigiek szerint.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Soha nem ér körbe

Nincs menetrendje, mint a villamosoknak, csak érezni lehet az olyan időket, amikor megint eljönnek. Azok a napok mégsem egyformák. Érhetnek otthon, a szobámban ülve is, amikor csak annyi napfényt látok, ami betűz az ablakon, és érhet rohanásban is, állomások között. Egyforma ezekben a napokban, hogy nem veszem észre bennük a megérkezésüket, csak utólag lehet elmagyarázni, mint a túlsózott levest.

Elalszom, de nem alszom nyugodtan ilyenkor. Gyerekkorom óta nem. Azt álmodom, hogy üldöznek, és nem tudom, hogy kik azok, de biztosan többen vannak, rám tudnának törni és menekülnöm kell előlük, tudom, hogy bántani akarnak, nem is élném túl, ha megtalálnának.

Menekülök, de a terek felmondják a maguk okszerű, helyes rendjét. Apám házának ajtaja a nagymamám udvarára nyílik, az ólak mögött a gyerekkori hátsó kert emelkedik, ami mögött a nővéremék háza áll, de benyitva megint apám hátsó szobájában találom magam, és így újra elölről. Soha nem ér körbe, bár bizonyos szobákba többször térek vissza, több irányból, több ajtón keresztül.

Néha azt hiszem, ott lepihenhetek. Még nem találhatnak meg, legalább tíz percem van, amíg ott keresnének. Nem tudom irányítani a menekülést. Ha az ajtón túl egy biztos búvóhelyet is ismernék – persze, fogalmam sincs biztos búvóhelyekről – az álmodás logikája szerint kint már úgysem annak a terei várnának. Az ajtóból sem fordulhatok vissza, akkor sem, ha volna is hová. Az sem jelentene biztosat. Érzem, hogy akkor hátba lőnének, elkapnának, két irányból is rám vetnék magukat.

Belakni egy várost, az az ilyen álmokkal ér véget. Már nem csak a gyerekkori helyszínek ugranak fel. Eltelt hat év, tele új terekkel, ahol majdnem biztonságban érezhetném magam, potenciális búvóhelyekkel, ahol talán néhány perccel később keresnek majd. Elbújhatnék tömegekben, a Kárász utcán sétálgató emberek között, a Széchényi téren csak egy üldögélő ember lennék, aki nem gyanakodva kémlel, hanem csak jó dolgában nem tudja mit csináljon, hát mindenkit megnéz. Aztán közelednék az OTP felé, és a vasalós ház helyén megint az otthoni ház állna az udvarán apám faházával.

Nincs menekvés ezekben a terekben sem. Ha a villamos el is megy épp mögöttem, és a ráragasztott reklámmatrica kitakarja a rohanásom irányát, a biztonság csak egy-egy pillanatig tart. Ha a nagyszüleim ablakából a rendőrséggel szemben mászok ki, akkor sem kérhetek segítséget, valójában egyedül vagyok a tereimben, senki nem tud a menekülésről, senki sem látja őket, én sem, de én tudom, hogy üldöznek, ők, a bárkik is, Szegeden, és régi otthonokon keresztül, nincs biztonság, nem lehet pihenni, amikor itt vannak.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Egy utolsó szegedi este

Ismered azt a viccet? Két Eközben Szegeden blogger ül a kocsmában. Mármint tulajdonképpen a harmadikban. Az első tele volt kedd este, a második zárt rendezvényt tartott, megint csak: kedd este, és lőn, ez a harmadik kocsma, három a magyar igazság, a ráadásról meg esik majd még szó. Szóval vannak ezek az Eközben Szegedenes arcok, ülnek a kocsmában. Jó fejek, megdicsérik egymás között a wc ajtó színét – mentazöld –, gondolkodnak arról, hogy milyen adottságok mentén van tele az egyik kocsma és nincs tele a másik – nyilván erre a körutas-sugárutas rendszert hozzák fel, mert ez a kocsma, ha csak pár saroknyira is, de mégiscsak kintebb van, és belátják, amúgy a közeg is más, ebben a harmadikban nincs a csapon hidegkomlós, ilyen urbanisztikai tényezőket is átbeszélnek. Számlát nyitott nekik a pultos, felírják nekik, megbízhatóknak tűnnek, olyanoknak, akik majd az este végén tényleg ki fogják fizetni a fogyasztásukat, a jéger kört sem tagadnák le – végső soron ezek a rendes eközbenes srácok tényleg olyanok, a jéger kört sem tagadták le.

A pultos lány mosolyog rájuk, ha elmegy mellettünk, mert hevesen gesztikulálnak, beszélgetnek, figyelnek. Elöl hagyják a laptopot, mint valami falusiak, látszik, hogy otthon érzik magukat, nem feszengenek, pedig egyikük most van itt először, a másikuk sem igazán visszajáró. Nekik eddig csak a harmadik kocsma volt, meg amúgy is, nekik is kiesik, ha csak pár saroknyira is. Pedig itt jó a zene, valamelyikük leshazamoz több számot is. Meg lehetne kérdezni, mi szól, ez olyan hely, de nem kérdezi meg, ahhoz fel kell állni, oda kellene menni, lehet, hogy véget érne, mire a pultos figyelni tudna rá.

Aztán egyszer csak annyi lesz az idő, hogy lehet beszélni az utolsó buszokról, villamosokról. Egyikük az egyik közeli településre megy –  Szegednek ugye nem agglomerációja van, hanem környéke, néhány közeli településsel – a másikuk Újrókusig menne. Amikor a menetrendet nézik, épp az utolsó villamos megy el, amivel odaérhetnének a Mars térre. Kérnek két pohár gyümölcslevet, meglepni vele a szervezetüket, az utolsó villamosra majd kiérnek. Fizetnek bankkártyával, de készpénzben hagynak borravalót. A villamos felé mennek. Kevesen tudják, hogy 00:05-kor még indítanak egy-egy kettest a két végállomásról, nincs benne a menetrendben, de mint rendesen, szállít utasokat. Azt gondolják, még elérik.

Villamos persze még sosem suhant el olyan szépen, mint ott. Két úgynevezett városi blogger is látja, ettől szép. Hogy elsuhant, mint az utolsó utáni villamos. Akár vissza is mehetnének, gondolják, és tulajdonképpen tényleg. Amúgy is milyen kedves volt a pultos lány, mondja az egyikük, tényleg, az ilyen embereknek kell pultosnak lenniük, mondja a másik. Én nem volnék képes ezt csinálni. Kedvesnek lenni, meg nem szétesni két kérésnél többnél, egyikük, másikuk helyesel, egyetértenek. Két eközben blogger nagy egyetértésben betérnek a kocsmába. Megint. Kérnek egy sört, ugyanolyat mint eddig. A pultos nevet rajtuk, kiviszi, mondja, egyikük, történetesen a lírai én (akinek amúgy a dolga lett volna az első helyen asztalt foglalni, de amúgy meg milyen pompás asztalt szereztek maguk alá), elmondja, hogy már az úton visszafelé is megbeszélték, hogy mennyire kedves, és hogy csak ilyen embereknek kellene pultozniuk.

A helyükre mennek. Az asztalukhoz. Lett asztaluk, pedig másodszor járnak itt. Otthonos, és jó a zene, ebben fél óránként meg tudnak állapodni. Mama Cassnak is ilyen dalai vannak, Dream a Little Dream of Me szerű ezeknek is a hangulata. Biztosan ismered, bizonygatja az egyikük. Csodálatos dolgokról folynak a szavak, lassan két asztal marad, a másiknál is oszlanak az emberek, nekik is ideje volna oszlaniuk. Az utoljára maradt lány még beszélget a pultossal, nem szép dolog hallgatózni, de pont csend van, biztosan angyal szállt el az asztaluk felett, és egyébként is, ők az eközbenes bloggerek, az ilyen eközbenes pillanatokért élnek, meg kell értened.

Ez volt az utolsó éjszakája Szegeden, erről mesél, hogy hat évig lakott itt, az egyetem és az otthona között volt ez a kis kocsma, nekik épp útba esett, de sosem tért be. Most mégis jó, jó hogy van ilyen hely, meg hát, köszöni, hogy szuperkedves volt a kiszolgálás. Nem látjuk, de biztosan borravalót is ad közben, hallatszik a hangján, hogy tényleg hálás. Pestre költözik, de most még egyet összeültek a barátaikkal, és nagyon jó volt, így, még egyszer köszönik, mondja.

Halkan készülődik két szegedi blogger egy kocsmában. Ezt ismered? Nem akarnak elveszteni szavakat ebből. Úgy érzik, ez szép, olyan, amit azért meg kéne majd írni. Látszik, hogy mindketten így gondolják. Én voltam a gyorsabb.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Arról, hogy mennyibe kerül a technika a parasztoknak

Egész délután azon bosszankodtam, hogy le van merülve a telefonom. Nem tudtam visszakeresni egy régi beszélgetésnek azt a részét, amikor az épp olvasott regényről kevésbé lelkesítően beszéltem, és nem tudtam rákeresni a Google-ben arra sem, hogy mi a címe a szerző korábbi regényének, ami valami olyasmi, mint a Kecsketej, azóta tudom, meg is beszéltük, hogy egyáltalán nem olyan a címe, mint a Kecsketej, de nem mondom meg a címét, mindegy is. A tendenciáról van szó, hogy egy lemerült telefonnal szinte eszköztelen voltam, még azt sem tudtam megnézni, hogy pontosan mennyi az idő.

Csak két sört ittam a többiekkel, én a további körökben szódáztam. Mostanában rengeteg szódát iszom, meleg van, szomjas vagyok, nem kívánom a sört, attól csak pisilni kell, büdös is, normális folyadékra van szükségem. Míg a többiek újratölteni vagy mosdóba mentek, én csak bámészkodtam, olvasgattam az itallapot, vannak helyek, ahol már ötven forint a szóda decije – rablás –, de itt még korrekt áron van. Nézegettem azt is – volt még arra is idő –, hogy mennyire jön át az ágakon a maradék fény. Rendes körülmények között Facebookon ellenőriztem volna, hogy lemaradtam-e valamiről – bár nyilván nem, sosem –, vagy az e-mail postaládámból töröltem volna a Neptun új emlékeztetőjét a ki nem töltött kérdőíveimről – nem fogom őket kitölteni, igazán megtanulhatta volna már a rendszer.

Így lett, hogy végül nem tudom, hogy mikor indultunk el hazafelé. A hold már javában fent volt, de nem értem a hold járásának sajátos rendszerét, abból pedig különösen nem tudom megtippelni a pontos időt. Közben a barátok irány szerint tova – még bőven jártak a trolik, én egyedül értem a villamosmegállóba, nem néztem az időre, tulajdonképpen nem is tartottam fontosnak, láttam, hogy még három perc a kettesig. Három perc, az pont jó, kettőnél látod már közeledni, egynél már tényleg mindjárt ott van, már elhagyta a kedvenc kávézómat, ahol minden csodálatos volna, ha lenne mosdója, megérkezett, és felszálltam.

Majdnem üres villamoson utazni este az szinte olyan, mint egy videóklipben. Üvegnek támasztod a fejed, nézel kifelé, fények, homlokzatok tükröződnek a szemedben, tudod milyen dal szólna most a telefonodról, ha nem volna lemerülve. Beszűrődik mások beszélgetése és mások csendje, de nem vészesen, már megbeszéltük, ez a villamoson lévő idő és tér igazából nincs. Aztán felszálltak az ellenőrök, és hirtelen lett ittje a térnek és mostja az időnek: tapogattam a diákom és a bérletem után. E-bérletet vettem, mert kevés jegypénztárról tudom, hogy hol van, amúgy is mindig nálam a telefonom, tapogattam az ujjlenyomat olvasót, nem érzékelte, persze, le van merülve, kaptam a fejemhez. Nem volt mit tenni, vártam a véget, jöttek elölről és hátulról, mondtam, hogy lemerült a telefonom, bekapcsoltam újra, hogyan, hátha abban a fél percben a következő kikapcsolásig meg tudom mutatni. Bekapcsolt, megnyitottam az alkalmazást, vártam, kattintottam a bérletre, ellenőrzésre felmutatás, és hopp, megint elszállt, látták – kérdeztem, sajnos nem – mondták, tényleg sajnálták, látszott rajtuk.

Akkor nincs mit tenni, mondták, de később be tudom vinni bemutatni, ugye, kérdeztem, be persze, de most személyit és lakcímkártyát kérnek, és adnak majd egy csekket, de ne ijedjek meg, ezt nem kell befizetnem, ha három munkanapon belül beviszem, vagy ha nem megy három munkanapon belül, mert mondjuk dolgozom nyitvatartási időben, akkor is hívjam fel őket, itt lesz majd a telefonszám, adnak majd egy másik időpontot, de fontos, hogy már nem a Kossuth sugárúton vannak, hanem a József Attilán, igen, ott a furcsán bepakolt kisbolttal szemben, a bicikliboltnak majdnem a szomszédjában, és ott csak kilencszáz forint lesz.

Mások is jártak így, megértik, persze, tele van még ez az e-rendszer hibával, még rengeteg mindent kell neki megtanítani, látják ők is, meg hát ilyen, ha az ember otthon felejti az energiabankját, igazából nem otthon felejtettem, hanem a karantén eleje óta nem vettem elő a fiókból, nahát, ez meg a másik, mondták, nevettek, nevettünk, jó hangulatban ment a szó, Mars tér, ők leszálltak, de mindenképp adjam be három napon belül, vagy hívjam fel őket, nem ér ez az egész kilencszáznál többet, mondták, nem, tényleg nem, mosolyogtam rájuk, kilencszáz forint egy lemerült telefonért, gondoltam magamban, az végülis olyan legalább, amit meg lehet írni, aztán meg most megírom, jó így is, kilencszáz forint az két korsó sör, majdnem négy korsó szóda a drágább helyeken.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Rítus

Párizsban kezdődött, ismerjük szegediként ezt a fogalmat is: passzázs. Az első ipari forradalom után fellendült a fémipar, az üveggyártás és a kapitalizmus. Utóbbi arcot rajzolt magának az előbbiekből: fedett, üvegtetejű vásárlóutcákat, pompás udvarokat hozott létre Párizs-szerte, aztán mindenütt a nagyvilágban. Ezt is ismerjük, a körutas, sugárutas rendszer is ilyen. Párizs még mindig azt mondja, minden, ami fontos, onnan indul, de ezeknél ez tényleg pont így volt. Minden város Párizs akart lenni, és ettől lesz minden otthonos és egyforma. Mint egy repülőtéren, nemzettől függetlenül mindenkinek ki kell ismernie magát egy passzázson, ahol mindig ugyanolyan a hőmérséklet és azonosak a fényviszonyok.

A Szeged Pláza is majdnem ilyen. Persze nem olyan felséges, és egyébként is kint van már, eltörpült, látszik, ahogy telt felette az idő. Moziba járunk erre, Aldiba – de most, ugye abból is lett másik, szebb – Libribe, mert ehhez az üzlethez lakom a legközelebb, és mert itt mindig mosolygós hangon köszönnek. Érted, amúgy, nem azért jár az ember plázába, hogy szalámit vegyen, meg hogy mosolygós hangon köszönjenek neki. Ez a pláza elképesztően más.

Mi Aldiba járunk, és kiülünk a pláza elé, fel a teraszra, vagy a játszótérre a Búvár-tó túloldalára. Az ismerőseim Pláza-tónak hívják, pedig a tó és a kacsák sok száz évvel előbb voltak ott. A kacsák így minden látszat ellenére nem a pláza kellékei, bár állateledelt a mélygarázs oszlopáról lehet venni, de erről a lehetőségről is csak véletlenül tudunk, láttuk a szülőket, ahogy veszik.

Ha nem is a Plázánál vagyunk, a Pláza-tónál ülünk, mint akik megszokták, hogy ott kell ülni. A padok nagy részéről semmiféle értékelhető kilátás nincs, arra mégis jó, hogy onnan beszéljük meg az életet. Hogy odavalók vagyunk-e, és hogy melyik Disney mese a legjobb (azt hittem egyértelműen az Anasztázia az, aztán egy randin – ugyanitt – megtudtam, hogy az nem is Disney). Itt találkozunk, aztán minden menni szokott a maga saját rendjében.

Talán erre megy ki az egész minálunk. Hogy a Pláza és a Búvár-tó valahogy otthonos itt nekünk, épp ahogy a szocialista építész képzelte: otthonának tartja majd ezt a földet a szocialista ember. Játszótér, gyárak, kis kocsmák a házak földszintjén. Ezeken a padokon meg lehet nyílni, akár papírdobozból issza az ember az Aldiban kétszázért vett jegeskávét, akár üvegből a csavaros kupakú Irsai Olivért, amit magával hozott.

Múlt hét pénteken este tízkor úgy tűnt, hogy elállt a hőhullám utáni vihar, nekem pedig súlyos beszélgethetnékem támadt. Hülyeség volt minden mondandóm, az idő már egy hét múlva is elhaladt felettük, de tudjátok milyen, amikor az embernek beszélhetnékje van. Szóval idebicikliztettem a kedves barátomat, aki már ismeri a járást, osztozik ebben a pláza körüli szellemi atmoszférában. Én vettem bort, mert én lakom közelebb, hoztam poharat, mert én lakom közelebb, és aztán ültünk kint, és jó volt. Megbeszélni a megbeszélnivalót, azokat a dolgokat, amiket csak sötétedés után, a maga rítusszerű helyzetében lehet egyáltalán megfogalmazni.

A pláza az újlatin nyelvekben teret, főteret jelent, a Magyar etimológiai szótár a spanyol nyelvhez köti, eredete azonos a placc szóéval.

A pláza mégsem csak egy placc. Amikor kint ültünk a fa alatti padon, elkezdtek csapkodni a villámok. Az egész helyzet már nem tűnt életbiztosításnak, ezért elindultunk a Pláza felé, nagy, hideg cseppekben esett az eső, és mert a biciklinek se jó, ha ázik, azt is bevittük.Ott álltunk a mélygarázsban, két pohár borral, egy biciklivel, egy kiürült borospalackkal, és kiderült, hogy itt tulajdonképpen élet van. Az egyik sarokban cigányzene szólt a hangszóróból, másutt férfiak álltak körbe, nyitott csomagtartóban ülve beszélgettek, mi meg csak úgy voltunk ott. Hátunkat a falnak vetve leültünk, éreztük az egészet. Mindent így kellene megbeszélni, hogy élet van körülöttünk közben, mert hát mégiscsak élet ez, amiről beszélünk, meg amit csinálunk. Néha a motorosok mentek egy-két kört, akik az alagsor másik végében álltak, nem minden mulatós nóta ment végig, mi sem fejeztünk be minden történetet. Mint egy másik világ, amit amúgy tökre ismerünk, a saját képünk akar visszanézni ránk benne. Ez az otthonunk, érted – üvöltöttem évekkel korábban a néhai Rongy udvarán egy srác fülébe slam club után. Nem múlt el ez az egész otthon, de ezen már elég mosolyogni két villámlás között, ezt már végképp nem kell kimondani.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

A hétvégenként szegedi srác a vonatról

Ha jó kupéba szállsz, két órán és harminckét percen keresztül utazni valakivel egy barátságnak a kezdete lehet. De ez persze lutri. Találgatod az ajtóból: ő túlságosan hasonlít rám, ő olyan, amilyen lenni szeretnék, és nem tudnék békésen utazni mellette, ő meg olyan, mint az anyám, az ablakot is csak félig húzta, pedig majd a második vonatzöttyenésre úgyis leesik. Aztán meglátod őt, aki szintén nem tökéletes, de vele már ki tudsz egyezni. Akivel ha csendben ültök egymás légterében az sem baj, van nálad könyv, meg dőlnek rád az e-mailek, amiket úgysem válaszolnál meg máskor.

Leülsz vele egy kupéban, és jönnek mások, akik már téged is méregetnek. Hogy hátha te vagy a leendő nagy barátjuk, vagy hogy egyáltalán meghozható kompromisszum vagy-e Monorig, Ceglédig, vagy akár egészen Szegedig. Két és fél óra hosszú idő, hogy egy olyan ember mellett ülj, akit megvernél minden lélegzetvételéért, vagy akire utálsz ránézni is. Nem muszáj válogatni, gondolod, de persze, muszáj. Ha nem érzed köztetek az üveget áttörő kémiát, csúnyán nézel arra, aki közeledik az ajtódhoz, lassan, szinte félénken méregeted azt, akivel szívesen utaznál. Húspiac ez a javából, de a bocsánat, szabad? kérdésre még soha senki nem mondott nemet.

Aztán két lehetőséged lesz, főleg így meleg, maszkos időben. Vagy paraszt leszel, és leveszed a maszkod csak úgy, mert neked innod és enned kell (két és fél óra az út, tényleg azt gondolom, hogy igyál nyugodtan) vagy rákérdezel. Ha egy embert is zavarna, akkor persze, marad a maszk, kimész inni a folyosóra, vagy kibírod, két és fél óra ugyan nem kevés, de ki lehet bírni. Általában nem szokott zavarni senkit, de ezen a ponton már muszáj elmesélnem az én történetem:

A történet pénteken játszódott. Este, de nem későn, esteledésbe, hat és fél kilenc között. Felszállt a srác, már hárman ültünk a kupéban, de minden kupéban így lehetett. Sokan jöttek, hétvégi, munka utáni járat. Bírtam a srácot első ránézésre, és már megbeszéltük, nemet úgysem válaszolunk, ha kérdez. Éhes voltam. Miután beszálltam, még csak ketten voltunk, megkérdeztem a lányt, zavarja-e majd, ha eszem. Nem zavarja majd. Aztán jöttek még ketten. Egy srác Monorig. A tipikus zenehallgatós, inges, 28-34 között, talán egy telefonszolgáltatónál dolgozik, vagy csak pont olyan színű az ingje. Tipikus agglomerációban élő, unott ingázó. És a másik, aki ennek a szövegnek a hőse lesz.

Olyan volt, mint egy barokk festményalak, bár nem volt magas, de vékonysága, és válláról lógó ingje nyúlánk látszatúvá tette, lezsersége ellenére uralta minden mozdulatát. Bocsánat, szabad? – kérdezte. Persze – mondtuk. Összehúztuk a lábunk, az ablak melletti, menetirány szerinti ülés volt szabad, a rendes működés szerint álomhely, de szinte végig odasüt a nap. Az érkezése után szinte azonnal elindultunk. Én a frissen vásárolt könyveimet pakolgattam, hátha sikerül elterelnem a figyelmemet arról, hogy éhen fogok halni. Mégiscsak Pesten vannak a nagy könyves raktárüzletek. Elolvastam a fülszövegeket, néztem a laptükröt, méregettem a fejezetek hosszát. Van, ami majd a kutatásaimhoz kell, van olyan is, ami majd az ilyen blogra szánt szövegeket érinti, másikakat meg csak úgy szerettem volna végre megszerezni. 

Nem szólt közülünk senki, minek is, miről is szólt volna, de én nem bírtam tovább. Vettem sajtos pogácsát, de nem volt időm a peronon megenni. Először rossz jegyet vettem véletlenül, így kétszer kellett sorba állnom. Megkérdeztem, levehetem-e a maszkom. Mindenki bólint, a srác pedig bővebb értekezésbe kezdett arról, hogy persze, hisz nem is az ő kupéja, nem is tilthatná meg. Ha a kupémban ülsz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat – nem gondoltam akkor sajnos erre, pedig biztosan elmosolyodtam volna rajta. Jó, de érted. – mondom. Értem. – mondja, majd mesélni kezdte, hogy ő is mindig megkérdezi az irodában, de senkit nem szokott zavarni, meg hát ugye mások is esznek maszk nélkül.

Ettem. Végre. Ő pedig elhallgatott, telefonozott. Beszélgetni szeretett volna, én pedig minden ilyen helyzetben kínosan érzem magam, a barátaim attól lettek a barátaim, hogy ezen egyszer felül tudtak emelkedni. A nyugatinál és a szegedi állomáson más márkájú a mirelit péksütemény. A nyugatiban sajtos pogácsát szoktam venni, a szegedi állomáson tepertőset, akkor – ezen szabály szerint is – sajtos pogácsa volt nálam, 15 deka, 17 lett, maradhatott. Mindegy, csak mondani kellett valamit, azt sem tudom, hány darab az a 15 deka, anyám is mindig 3000-ért tankol, mindegy, hogy mennyi a benzin literje, nekem is mindegy a plusz két deka. 

Kecskeméttől ketten maradtunk. Azt kérdezte, én is Szegedig jövök-e. Tehát ő is. Közben telefonált valakivel, hogy hozzon neki vizet majd az állomásra. Szóval, ő ezért nem ivott. Valószínűleg beszélgetni szeretett volna. Nem szeretett volna. Nem görcsösen. Nem mocorgott, és nem bámul feltűnően, mint aki nagyon mondani akar valamit, hanem csak unatkozott. Látszott rajta, hogy unatkozik, és feldobná, ha beszélgetnénk. Amúgy szimpatikus srác. Jó srác, ez látszott rajta. Hogy a légynek sem tudna ártani, de a szúnyogot azért le-lecsapná, annyi gógyija van. A barátaim nem ilyen emberek, de úgy éreztem, nem halok meg akkor sem, ha kérdezek tőle valamit. Amúgy is, már csak fél óra volt vissza.

Na, és gyakran jársz Szegeden? – ezt kérdeztem. Hülyeség, nem? Feltételezni valakiről, hogy nem szegedi, de hát tényleg azt gondoltam, hogy nem az. Kiderült, hogy gyakran jár Szegedre, hetente évek óta. Itt a barátnője, nagyon szeretik egymást. Kiderült, hogy én meg szegedi vagyok (bár nem innen származom, ezt is megbeszéltük, a barátnője viszont innen származik). Az egyetem miatt kerültem ide (SZTE? – kérdezi, mi más? – gondolom magamban), de itt tervezek meghalni (az mondtam, hogy itt tervezek élni, nem kell egyből letámadni valakit a fekete humorral). Ő nem szeret olvasni, rossz volt a magyartanára, és most önerőből próbálja rászoktatni magát, erről beszélgettünk aztán, és hogy az olvasásnál csak az írást utálja jobban. Fasza – gondoltam magamban, és nem mondtam neki, hogy majd írni tervezek szegedi jövőbeli életemben, azt pláne nem, pedig akkor már tudtam, hogy a jövő héten már majd pont róla, meg erről az egész helyzetről. Hogy jó srác, és lehet, hogy egy olyan jó beszélgetés közepén szálltunk le, aminek végül nem lett folytatása, de ez nem baj.Nem kell mindenkinek a barátja lenni. Túl korán láttam a Légy jó mindhaláligot a színházban ahhoz, hogy értsem, miért, de ez a tanulság megmaradt. Két és fél óra elég arra, hogy felidézzek valami ilyen tanulságfélét, amit egyébként sem tudnék leírni, meg hát Móricz után már minek is, de talán arról szól, hogy nem kell minden lutrit megnyerni, mert ha megnyered se lesz minden fasza, meg hát  minden lutrit megnyerni, annak semmi értelme nem volna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi