A játszótér napkeltétől napnyugtáig látogatható, eszközei játék és pihenés céljából használhatóak, oly módon, hogy azokkal mások nyugalmát ne zavarják. A játszótérre tilos állatot bevinni és beengedni, a játszótéren tilos kerékpárral közlekedni, a játszótéren tilos dohányozni valamint szeszesitalt fogyasztani. A játszótéri rend megsértésével kapcsolatban 7:00 és 20:00 között bejelentéssel élhet az alábbi telefonszámon.

A játszótéren kihelyezett szabályzatnak fogalma sincs róla, de a játszótéren keresztül kell közlekednünk. Átmegy rajta a járda, néha biciklivel is arra megyünk, gyalog sem kerüljük meg, csak ha a szemetet kell kidobni, vagy ha a sarki kisboltban vennénk valamit. Az útvonaltervezőkben sem látszik, hogy a téren keresztül át lehet vágni, úgy rajzolja be az útvonalat, mintha fogalma sem volna a Pitagorasz-tételről, vagy mintha ismerné a játszóterek szabályzatát.

A játszóterekre kihelyezett szabályzatoknak fogalma sincs a délelőtt ott napozó két néniről. A hintával szemben süt a legszebben a nap, ott ülnek, sokszor látom őket, amikor korábban megyek el otthonról. Köszönök nekik, odamosolygok, visszaköszönnek, visszamosolyognak. Átvágok a játszótéren, fel sem merül bennem, hogy szabályt szegnék ezzel, ahogy a szerencsétlen macskában sem, aki pár hetente feltűnik felénk. Nincs kerítésünk a játszótér körül, és nem is tartaná őt távol, csak a homokozóban tehet kárt, de neki egyébként is homokozó az egész világ.

A játszótéri szabályzat nem tér ki a korábban kelő gyerekesek zajára, nem is térhet ki, talán nem is baj, hogy nem beszél róluk, pedig amikor később megyek el otthonról, néha felhallatszik, ahogy egy sikerültebb aszfaltrajzot vagy homokdombot szemlélnek. A lelkem mélyén élő óvónő szerint a szemünkkel kell nézni, nem a szánkkal, nem a kezünkkel, nem hangosan, nem mutogatva, de azért persze tudjuk, hogy az óvónőnek nem lehet mindig igaza.

A játszótér kifüggesztett rendjébe a padokon bandázó kiskamaszok se férnek bele. Koradélután távolabb ülnek, csak vacsoraidőben húzódnak közelebb, amikor a gyerekesek már eltűntek, közülük pedig mindenki megérkezett. Nem érdekli őket a napnyugta. Van, hogy egy alsópolcos bor, vagy néhány felszisszenő sör is előkerül, nagyokat beszélgetnek, és pontosan tudják, már övék a játszótér.

Az ott várakozó fiúk és lányok sem zavarják őket, akik a lassan készülődő szerelmüket vagy örökké késő barátaikat várják. Másik padnál ülnek, és egyébként is, elég nagy ez a tér, ha biciklivel menne haza valaki, vagy még egy társaság idegyűlne, akkor is maradna hely mindenkinek. Olyan, mint a gomba a mesében, nincsenek komoly szabályok, csak egyszerűen jónak kell lenni.

A játszótéren kihelyezett szabályzatnak fogalma sincs az életről. Nem lát engem hazatérni, nem látja, hogy éjfél körül a hintának dőlve még elszívom az útközben meggyújtott cigimet, nem látja, hogy meggyújtok még egyet. Közben nagyokat gondolkodom, megváltom a világot vagy legalább a világomat, ahogy egy éjfél körül meggyújtott cigivel kell. Éjfél előtt az a játszótér átjáró a világ és az otthon között, a tenyeremben tartott egy csikkel, majd később kettővel. Huszonöt évesen, sötétedés után, dohányozva is, megvan ennek a maga szabálya.

Felnőni olyan, mint egy új évet kezdeni. Tiszta lap, döntések, fogadalmak. Én biztosan nem leszek olyan, mint az anyám, idén nem követem el ugyanazokat a hibákat, jobban akarom csinálni. Többször vásárolok majd zöldségesnél, nem a hipermarket szűkös, fonnyadt kínálatából válogatok majd. Gyakrabban sétálok haza a munkából, szükségem van arra, hogy kigondolkozhassam magamat, idén már nem vihetem haza a gondokat. Elképzelem milyen ember, milyen felnőtt akarok lenni.

Kevesebb kompromisszumot hozok majd idén, keményebb leszek, de figyelmesebb is. Esős napon csak olyan cipőt veszek fel, ami nem ázik be, és melegen is tartja a lábam, letöltöttem egy időjárás jelző appot, minden reggel meg fogom nézi, mit ír. Veszek majd új esernyőt, és ezt most nem fogom fennhagyni a villamoson, nem felejtem ott az étteremben, és nem tartogatom a táskámban akkor sem, ha rövid ideig kellene, vagy épp csak szemerkél.

Nem tudom, hogy mikor kezdődik az újév. Január 1, persze, benne van a naptárban, de az vasárnap, még a régi naptárban is benne van, január 2 még szabadnap, az még nem lehet, január 3, ez még nem igazi munkanap, tengünk-lengünk bent, felvesszük a fonalat amit karácsony előtt kimerülten leejtettünk valahová. Az első hét lehet, hogy még nem is számít, főleg most, hogy 9-én indul a tanítás. Az üzletek, éttermek közül is vannak, amik szüneteltek eddig, az új bérletet is elég 10-ére megváltani. Márciusig még egyébként is szokjuk a dátumot, amit egyébként már 2020 óta szokunk. 202 mi kerül a végére? Kinek jutna eszébe a három? Azt gondoltuk, hogy meg sem éljük majd.

Felnőni ilyen. Még kint vannak a tavalyi karácsonyi díszek, de már postára jársz az új év első számláit fizetni. Nem merül fel, hogy eltüntesd az eddigiek díszeit: helye van a plüssállatnak a párnáid között, és a kisautóknak is a könyvek előtt. Ha unatkozol leveszed őket, egy unalmasabb online óra vagy megbeszélés közben játszol is velük. A kék Mazda még mindig a tenyeredbe simul, azt azért szeretted, a Coca Colás kocsi siklik a legszebben, azt azért. Már mindennek megvan a maga helye, de közben még minden esetleges. Ki kell tapasztalnod, merre érdemes hazafelé jönnöd, hogy tényleg útba essen a zöldséges, még nem találtál olyan esernyőt, amit életed végéig cipelnél, pedig azzal az ígérettel választanál, hogy sosem hagyod majd el. A döntéseknek hirtelen súlyuk kezd lenni attól, hogy most hozod meg őket. Mint a Medárd napi esők, ezek a döntések sem szólhatnak csak úgy egyetlen napról, egyetlen esőről. Babonájuk van, és ha nem vettél elég gyorsan lencsét, ha elkapkodták előled, ha bejártad a várost, de nem találtál, félsz, hogy idén is szegény maradsz, egy ilyen nehéznek tűnő évben is, hiába tudod, hogy nincs jelentősége.

Mikor nézted végig a villamos útvonalát utoljára? Hogy nem csupán egy voltál a villamoson kifelé bambuló magányosnak tűnő emberek közül, hanem tényleg néztél? Hogy nem a telefonod kijelzőjének bámulásával próbáltad megteremteni a minimális személyes teret, hanem figyelted a külvilágot, egyfajta burokból, mint egy videóklipben az otthagyottak? Mikor feledkeztél bele legutóbb abba a végtelen városi tájba, amit ezek a sínek osztanak fel? Mikor vettél észre legutóbb bármit is ebből az életből? Egy új üzletet, egy lányt különös színű kabátban, két egymás felé bólogató galambot, a villamosmegálló korlátjához zárt bicikliket? Bármit?

Mikor mosolyodtál el legutóbb a villamoson? Nem egy vicces képen, nem egy kedves üzeneten, hanem csak azért, mert láttál valamit? Valamit, ami ott volt. Mikor kaptad vissza a fejed, hogy még egyszer megnézd, mi mellett mentetek el? Mikor lepődtél meg legutóbb a várost figyelve? Láttál mostanában valakit, akinek élnéd az életét? Kívántál meg helyet, ahová beülnél? Melyik az az utca, ahol a legszívesebben sétálnál most? Hol kellene hozzá leszállnod? Mikor voltál legutóbb elég spontán ehhez? Vagy akár csak, mikor szálltál le egy megállóval előbb? Milyen most a levegő a városban? Nem hívogat ez a későőszi napfény? Mit gondolsz? Gondolsz bármit az időjárásról? Gondolsz bármit az emberekről? Gondolsz bármit a homlokzatokról?

Vannak kedvenc üzleteid a villamos vonalán? Szerinted minek kellene nyílnia itt a bezárt üzlethelyen? Lehetne itt olyan, amiért te is leszállnál? Hazasétálnál innen vagy várnál egy következő villamost? Mit gondolsz, ezekben az utcákban el lehet egyáltalán tévedni? Te el tudnál? Mit tennél akkor? Honnantól ismered már biztosabban a környéket? Tényleg, érdekel mit gondolsz: szerinted a lehető legjobb helyen vannak a megállók? Téged nem kavar meg néha, hogy a közlekedési lámpáknál és a megállóknál is megáll a villamos? Engem néha igen, főleg sötétben. Volt, hogy előbb szálltam le eggyel emiatt, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy lesétáljam a megállót.

Egyetlen megállóhoz laksz közel, vagy két megálló közül az egyikhez közelebb? Vagy van más okod is, amiért ott kell leszállnod? Útközben veszel kenyeret, vagy megvan a saját vásárlási rutinod? Hol veszel kenyeret, ha mondjuk tovább kell bennmaradnod? Hol veszel reggelit, ha nem sikerült otthon enned? Nem hiányzik egy pékség a megállód közeléből? Vagy egy jó kávézó elvitelre is, kedves teraszra is? Ülnél ott, ha mondjuk tíz percet kellene várnod a következő villamosra? Kérnél kávét leszállás után is vagy otthon kávézós vagy? Vagy hazafelé egyáltalán nem kávézol már? Késő  lenne már hozzá? Egyáltalán nem kávézol? De lehetne venni forró csokit is, nem? Az elég király lenne, gondolj bele.

Hazafelé a villamosmegállóból mindössze néhány saroknyi út. Hat háztömb és egy tér, amit keresztbe át kell szelni. Lakóövezet, tíz után alig vannak az utcán, pedig azt szeretem ezekben a terekben, hogy sötétedésig bőven vannak kint emberek, gyerekek is, egész családok, az egész telep, de tíz után már rég sötétedés után van, pláne hétköznap, pláne egy hűvösebb őszi estén. Nem így szeretem ezeket utcákat, de van egy bája ennek a sötétnek is. Hogy hallatszik a csoszogásom és a levelek mozgása a talpam alatt, hogy ablakok világítanak a térre, és hogy pár perc múlva az én ablakom is de fog világítani.

Egy beszélgetésről jövök, Karafiáth Orsolya beszélgetett a Nyugiban. Egy ponton Emily Dickinsont idézte arról beszélve, hogy vannak emberek, akik számára minden történés eseményszámba megy. Ezen gondolkozom, mióta eljöttem, hogy valahogy dilettánsnak tűnik ezt mondani, de mégis, tudom, hogy én is ilyen ember vagyok. Elszökken mellettem egy béka. Tudom, butaság, de azt hittem Tarjánban csak sünök vannak, és hogy minden levélmotozással őket hallom. Ezt majd meg kell beszélnem egy barátommal, mert vele fejtegetjük, hogy Tarján volt-e előbb, vagy a sünök. Ökotudatos, olvasott emberek révén azt kell gondolnunk, hogy a sünök, és velük a természet volt előbb, de például Japánban patkányszerű városi élősködőnek tartják őket.

Aztán meg lehull egy levél elém. Sima levél a nem is tudom milyen fajta fákról, de nagyon szépen esik a sötét utcán, a lámpa, amikor egy magasságba kerülnek egy pillanatig átsüt rajta, aztán alábbszáll. Nagyon szépen érkezik meg egymagában. Szép, de ezt nem lehet leírni igazán, megélni tényleg nem giccses, hanem szép, de lehetetlen érvényesen beszélni a szépről. Kábé egy olyan barátom van, aki értené ezt, és nem ingatná a fejét, pedig én is mindig ingatom a fejem, amikor ő mesél ilyenekről. Ő látja a szép dolgokat, sőt, rengeteg szép dolgot lát, azt hiszem ezért is szeretem, bár csak ritkán lelkesedem vele.

 Egy férfi árnya jelenik meg. Nagyobb dobozokat hoz le a szelektív kukába, értem, mit érez, épp a hétvégén vettem új bútorokat, én sem éreztem akkor, hogy legális volna ekkora dobozokat kidobni. Lehet, hogy csak most ért rá lehozni, vagy lehet bármi miatt is ebben a szokatlan időpontban kint, tudom, hogy nem kell egyből a szégyenre gondolni, csak mert a sötétben történik. Olyan ez a férfi, mint Matyinak egy régi képén. Csak az árnyéka látszik, de tényleg olyan, mintha tilosban járna, bár éjjel mindenki olyan, mintha tilosban járna, nyilván ez sem segíti megítélni a helyzetet. Elég könnyed mozdulattal hajtja fel a kukát és dobja be a szemetet, most volt ürítés, hallottam koppani a dobozokat. Nyugodtan fordít hátat, rutinos, az ilyen ember nem járhat tilosban, nincs is hírértéke az egésznek, csak eszembe jutott Matyi képe róla.

Arról, hogy én olyan ember vagyok, akivel események történnek, így bizonyosodom meg. Nem vizsgáltam különösen magamat, csak tudom, hogy több figyelmet szentelek egy szépen hulló levélnek, meglepődöm egy közelemben neszező békán, és gondolkodom a férfin, aki épp most hozta le a papírszemetét. Elrontom a gondolkodás közben a kapukódomat, de ez állandó helyzet nálam, többször sikertelen az első próbálkozásom, mint ahányszor sikeres. Mindkettőn tudok mosolyogni, amíg felérek a lakásba. Ez is esemény, hogy beírom a kódot és felmegyek a lépcsőn, hogy nem kapcsolom fel a villanyt, mert sötétben is tudok nyitni, hogy a maradék négy kocka csokit amit a konyhaasztalon hagytam, most megeszem egyből a pohár víz után, amit hazaérve mindig megiszom.

Még mindig a Neptunból írom ki a személyes adataimat. A személyigazolvány szám, adószám, TAJ szám a Saját adatok fül alatt, a bankszámlaszámom a Pénzügyeknél. Nincs már jogviszonyom, novembertől elúszik az összes diákkedvezményem, de a Neptunt mégis használom.

Az EHA kódomat írom be hozzá, amit még az ETR generált a nevemből, sosem tanultam meg a Neptunét, jó lenne azt mondani, hogy dacból, de itt persze lustaságról van szó, meg arról, hogy igazán sosem volt rá szükségem. Azt hiszem ez könnyítette meg a leginkább akkor az átállást erre gyűlölt rendszerre. Mégsem gyűlölöm a Neptunt. Tudtam használni, a tárgyfelvétel az ETR-nél is bajos volt, az ösztöndíjak utalása sem a Neptun miatt csúszott, ha csúszott, más dolgom alig volt vele, most pedig végképp nincs közöm hozzá.

Nem érkeznek már körüzenetek, nem néztem meg a The Welcome Camp összegyetemi gólyatábor programját, ami számomra tényleg az első nagy szegedi buli volt. Csak most láttam, hogy ismét rektori szünet volt arra a péntekre, ez az első hír a Neptun felületén, már csak megszokásból olvastam el. Nincs közöm hozzá, és ez egy arculcsapó helyzet. Hogy csak az állandó, hogy a Neptunból írom ki az adataimat, minden más eltelt az időben, nem egy rektor ad nekem szünetet, nem órák között ugrom be egyetemi programokra, hanem akkor, ha a munkaidőm engedi.

Ideje lenne már csinálnom egy dokumentumot az adataimmal, amit egyszerűbben meg tudok nyitni, ez volna a felnőtt magatartás, de én még nem vagyok az a felnőtt, akire igazán szükségem lenne. Itt vagyok ebben az átmenetiségben, tudom, hogy merre tartok, tudom, hogy csak egy döntés lesz majd megcsinálni ezt a dokumentumot.

Mert én olyan ember vagyok, akinek az idejében még ETR volt, és láttam, ahogy a katalógusban egyre kevesebben írják az eha kódjukat a Neptun kódjuk helyett. Láttam, hogy átnevezik az Összegyetemi Gólyatábort The Welcome Campé. Az A. Platzba ültünk be előszőr, a Lexi Caféban még laptopot is kölcsönöztem egyszer – gyorsan kellett kiosztmányt készítenem az egyik referátumom mellé, és szükségem volt rá – és én még az az évfolyam vagyok, aki tudott fénymásolni a TIK-ben, sőt, több évfolyamtársam dolgozott is ott a fénymásolónál.

Mert mára én is olyan ember lettem, akinek bezárt helyeken és a járása ritmusában vannak az emlékei. Azért álltam kint a JATE Klub előtt a sorban múlt hét szerdán, mert reméltem, hogy tényleg beengednek majd. Mert hiányzik egy olyan klub a városból, ami nem kávézós vagy nagykoncerteket tart, hanem olyanokat, mint amiket JATE tartott. És hiányzik a kompromisszumok nélküli Rongy kocsma, ahol túl sok mindent csináltam először, és hiányzik a Kaméleon Pizzéria sajtkrémlevese is, még ha az egyik legkedvesebb kocsma nyílt is a helyén, amit szintén öröm látogatni. Én is olyan ember lettem, aki a hiányérzetével és a nagy történeteivel traktálja az embereket, pedig nincsenek nagy történetei. Élek egy városban, ami gyorsabban változott nálam, pedig azt hittem, velem ez nem történik majd meg.

Amikor először merült fel, hogy szemetet szedjünk, elhamarkodott ötletnek tűnt. Olyannak, amit túl gyorsan döntöttünk el. Amíg szépen süt a nap, és amíg mozgathatóak az emberek kinti programokra — vitt minket a hév, hogy legyen nekünk is szemétszedésünk. Csak aztán gondoltunk bele, hogy hol is gyűjtenénk, és hogy mit is pontosan.  Merthogy tudni illik, szép környéken lakunk egy egyébként is szép városban. Bőven vannak kint kukák, játszótereken, padok mellett, menet közben a járdáknál, és nem is igazán szoktunk szemetet látni. Kutyaszart, azt mondjuk szoktunk, főleg a töltésen, de azt külön gyűjtik, és már egyébként is, bemondtuk, hogy ez lesz a program. Szemetet fogunk gyűjteni.

 Aznap délután esni kezdett, csak futózápor volt, a krétarajzokat sem mosta el az udvaron, de úgy készültünk, hogy lesz még ilyen eső. Csak kis köröket terveztünk be, a közeli parkolók, játszóterek, kis utcák, házak közti udvarok, iskolák. Két iskola is van a közelben, lakótelepes övezet, különböző felszereltségű játszóterekkel, különböző parkok padokkal a különböző korcsoportoknak. Már lassan kiismerjük az egésznek a rendjét, megértjük, hogy mi hol ülhetünk kint, hol nem.

Amikor készültünk, azt hittük alig találunk valamit a két-háromszáz méteres körben. Gondolkodtunk, hogy vigyünk-e közösen egy kis zsákot, vagy mindenki vigyen sajátot, végül mindenki tépett magának egyet, egyszerűbb így. Mi van, ha többfelé válunk, ha mondjuk megint nekiered az eső, de még gyorsan felkapkodnánk, meg egyébként is, legyen mindenkinél egy zsák. És akkor elindultunk, kellettek a zsákok, hamar találtunk szemeteket. Blokkokat, csokis csomagolásokat, pékárus papírokat, fóliákat cigispapírokról, felesüvegeket, amik mellett bizonyára nap mint nap elmegyünk észrevétlenül.

Egy tiszta városban élünk, nem is rossz környéken, mindig is így gondoltam, és ez most sincs másként. Amikor elindultam szemetet gyűjteni, tudatosítanom kellett, hogy szemetet keresek, nem csak a bejárt, megszokott útvonalon sétálok bevásárolni vagy találkozni másokkal egy számunkra kijelölt padon. Egy társam lehajolt, felszedte az első zacskót, amit talált, és én csak akkor néztem körbe. Nem tudatosítottam volna magamtól, hogy szemét van az út szélén, nem vettem volna észre, hiába volt rajtam a gumikesztyű, hiába volt a kezemben a zsák. Sok kuka van ezen a környéken, nyilván oda dobom én is a péksütik kiürült papírját, az útközben elmajszolt túró rudi csomagolását, mások is így tesznek, szoktam is látni.

Többször álltam meg szemétszedés közben egy-egy darab felett, elgondolkodtam, hogy miért nem a kihelyezett szemetesbe dobom, miért a zsákomba, öt-hat méterre van a kuka, nem is kellene tovább cipelnem, butaság, de mégiscsak erre volt a zsákom, és ezért kapott mindenki saját zsákot, és egyébként is, látni, ahogy telik egy kukászsák, annak megvan ez a valamiféle pszichológiája. A “nem lakom egy szemetes környéken, de…” pszichológiája, “a hat méteren belül van szemetes, és mégis…” pszichológiája, én pedig tanulom, tanultam a környékemet két záporeső között.

Az első éjszaka Jollyt hallgattak az ablakom alatt, de valahogy ez mégsem zavart. Mindig lájkoltam azokat a kommenteket, hogy akik csendre vágynak, azok költözzenek tanyára, de most nem kommentekről van szó, hanem elméletről és gyakorlatról. Mert amikor utoljára laktam lakótelepen, akkor még én voltam a lent hangoskodó kamasz, fociztunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk. Boroztunk a nap egy későbbi pontján, nálunk azt mondják, alsópolcos szar borokból is meg kell innod a magadét ahhoz, hogy ember legyél, és mi ott lassan meg is ittuk. Utoljára akkor hallgattunk Jollyt, közben egy kis G-za is befutott, elég lokális pécsi rappersrác volt a tízes évek közepén, itt lakunk a piszkos délen, Baranya megye közepében, Pécsen, Majka: Belehalok – mitől volt olyan azonosulható az a dal is –, Dögös Robi, Kaposváron is feltámadt a szél, fúj a szél, jaj, mit mesél. A barátaim jórésze Kaposvárra, míg mi Pécsre jártunk középsuliba, mind hoztuk a magunkét.

Amikor igent mondtam erre a lakásra, akkor én az otthonosságára mondtam igent. Hogy a villamos és a trolimegállók között van, a nagykörúttól három-négy percre, mégis igazi lakóövezet, kis belső udvarokkal, amikben élet is van, tényleg olyan, mint otthon. Minden lépcsőház előtt van pad, és tényleg használják is, rá lehet mosolyogni a játszó szülőkre, a gyülekező kiskamaszokra, még le is shazamoztam az egyik számot, amit hallgattak, lehet, hogy máskor már el merem majd kérni, nem kell, hogy a technika közénk álljon.

És valahogy én is telepi lettem, mintha ugyanúgy lehetne folytatni. Kétszáz kilométer, hét év, új kérdések, másik, de mégis egyforma padokon, ezeken a nyár végi estéken most már jobb borokkal. Ezeken a padokon tényleg mindent meg lehet beszélni. Ezeken a padokon lemegy a nap, és közben biztonságban tudjuk magunkat. Odalátszik a konyhaablakunk, ha még mindig otthon laknék, az anyám bármikor láthatna, ez fontos volt, anyámnak is, és azoknak is, akik ezeket a tömböket tervezték. Mégis, anyám tekintetétől néhány tíz méterre is, sosem voltam szabadabb, mint ott, és jó rájönni, hogy az a szabadság még mindig megtartható.

Még nem ismerem Tibiéket, az itteni Tibiéket, akikkel lehet együtt lógni, és akikkel mindent át lehet beszélni, de tudom, hogy meg fogom ismerni őket. Akkor még könnyű volt, leültem a pálya szélére, néztem őket, vártam, hogy majd pihennek, és így álltam be közéjük játszani az egyetlen kapuba kapusnak. Független voltam a csapatoktól, ez tetszett nekik, Patrik ezen nevetett, később kiderült, hogy velük amúgy valahogy rokonok is vagyunk, a nagyapám meg a mamája testvérek. Nem ezekkel a srácokkal nőttem fel, de velük voltam kamasz, és ez elég volt ahhoz, hogy otthon legyek. Fiatal felnőttnek lenni, és nem focizni, így talán majd másként lesz minden, de belakható lesz ez is, ezért költöztem ide, mert tudom, hogy be fogom tudni lakni.

Ez a járdaszakasz épp le van zárva, a villamos is nyári szüneten van, múltkor az SZTK elől indultak a buszok, amik a Ságvárival szemben szoktak, akkor ott újították a járdát. Az ablakomból rálátok a Cédrus Liget építkezésére, és a belváros felett is vannak daruk. Alattunk folyamatos a gépzaj, néhány méterre van tőlünk egy autószervíz, ezt már megszoktam, de azt eddig nem vettem észre, hogy az építkezésekkel, felújításokkal is ez a helyzet. Az Oroszlán utca az egyik kedvenc utcám, és úgy megyek el a kordonok mellett, mintha örökké így lett volna, az ember megszokja a módosított menetrendeket, áthelyezett megállókat is.

Újítják, így kell erről beszélni. Javítanak, helyreállítanak, felfrissítik a homlokzatokat, gyalogátkelőket, útsávokat, állványok és felmárkázott belátásgátló építési hálók mögé vonják az épületeket, ide és ide hamarosan új automatákat helyeznek, itt hamarosan új üzlet nyílik, már festik át a homlokzatokat, cserélik a ledes reklámtáblákat, a barátaim utcájában korszerűsítik a gázhálózatot. Terminusok tömkelege közül választhatsz, ha a bosszúságodat vagy a reménységedet akarod kifejezni. Ne haragudj a késésért, de megint…, képzeld, elsétáltam a pizzéria előtt, és szerintem valami nyílni fog a helyén…, kezdünk naponta mondatokat, és mind ugyanarról szólnak.

Arról, hogy egy város sosem épül meg. Mint egy tanya, olyan a város, van dolog az egész évben, és mint odakint a természettel, mi is megtanultunk ezzel élni. Mindig van munka, a járdákat tényleg fel kell újítani, és mire minden járdát felújítottak, kezdhetik majd elölről, a homlokzatok között néhányon jobban koptatja az idő, a zebrák biztonságát szavatolni kell, és az új lakópark sem hülyeség, bár sosem fogok ott lakni, mégis, talán lenyomja majd a lakásárakat. Minden elvégzett munka a várost építi, még ha építeni valamit, ami sosem fog megépülni, őrjítő és reménytelen is.

Mert Bábel tornyát is így világítanák ki, nagy reflektorokkal, és így kerítenék el, szalagokkal, kordonokkal, védőhálókkal, falemezekkel, és a bábeliek csak kerülgetnék őket, fel sem fogva, hogy valamit kerülgetnek. Esténként, mint egy tájat, néznék az ablakból a nem is olyan távoli fényt, a magas darukat, amik mozdulatlanul állnak miután mindenki hazament. Kóvályognának a bóják és a friss járdafestés mellett másnap, harmadnap a távolabbi buszmegállónál szállnának le, mert úgy nem kell átvágniuk az új építkezésen. Adaptálódnának, és nem várják el, hogy valaha is megépüljön majd a város.