Átúszni a Tiszát

Ha tizenkilenc évesen egy új városban különböző társasággal és különböző palack borokkal a bokád mellett mindig ugyanazt a pontot nézed, egyszer csak elkezdesz azon gondolkozni, hogy milyen lehetett volna itt felnőni.

Csak ülsz a rakpart lépcsőin, beszélgettek, semmiségekről, de mélyen, ahogyan csak az elsős bölcsészek tudnak. Közben nem veszed le a szemed a Lapos homokjáról. Persze még fogalmad sincs róla, hogy Laposnak hívják, de tudod, hogy mindig ott lettél volna. Ott ültél volna lent egész kamaszkorodban, és nézted volna a másik partot.

Persze ha ott nőttél volna fel, tudnál úszni. Így csak seggest ugrani tudsz, mert annyi helyetek volt a gátnál, ami felduzzasztotta a patakot. Intim volt, mint idegenekkel egy nagyobb családi medencében, de alig voltatok rá, pedig a helyet mindenki ismeri. Most így jobban belegondolva, elég vadromantikus volt az egész. Mintha a Pál utcai fiúk leugrottak volna Csónakoshoz.

Nem tudom, hogy átúsztad-e volna a Tiszát. Azt hiszem, nem. Mindig is stréber voltál, de nagyon szerettél volna elég punk lenni ahhoz, hogy tegyél valamit, amin valaki úgy igazán felcseszi magát. Valószínűleg vízi hullának lenni elég idegesítő dolog, mégis, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem tetted volna meg.

De biztosan elindultál volna néhányszor. Játszottál volna a lehetséges megfelelő pillanatokkal. Tizenöt-tizenhat évesen az ember pont annyira vágyja a halált, mint az életet, és te mindig dönteni akartál. Megmérni, hogy érdemes vagy-e. Persze, tudtad volna, hogy igazából nem tesz alkalmassá az életre a jó kartempó, az erős tüdő és a kitartó lábmozgás, de nagyon tenni akartál valamit.

Persze könnyebb így. Hogy nem itt nőttél fel. Nem kell egy életen át bánnod, hogy nem tetted meg. Hogy nem voltál rá képes. Hogy meg se próbáltad. Most már tudod, hogy ilyeneket csak a kamaszok csinálnak, és érted, hogy valójában mennyire nem jelentett volna semmit, még úgy is, hogy akkor számodra ez érte volna az egyetlen mindent. A szembe rakpart legalsó lépcsőjét megérinteni az ujjaddal.

Azon persze biztosan nem gondolkodtál volna, hogy hogyan fogsz visszajutni. Hogy marad-e majd elég erőd visszaúszni, vagy majd kigyalogolsz, és átsétálsz a hídon. Vagy hogy majd lestoppolod a parti őrség egyik csónakját. Az nagyon punk lett volna. Egész kamaszkorodban ezen vihogtál volna, hogy amúgy ők a felelősek azért, hogy jó legyen a parti, és te ültél a csónakjukban. Talán még egy cikket is kanyarítottak volna belőle a nyári uborkaszüret közepén. Apád biztosan büszke lett volna rád. Persze anyád is, de ő azt mondaná, hogy aggódott. Nem számított, hogy te is, mert most te bizonyítottál.

Ha öreg leszel és demens, majd azt fogod hazudni az unokáidnak, hogy egyszer átúsztad a Tiszát és a parti őrség vitt vissza. Még jó régen, amikor jobban néztél ki, de végül az egészet szárazon megúsztad. Mesélni fogsz nekik az apád büszke tekintetéről is. Persze nem fogod tudni, hogy hazudtál, fel se merül majd, mert hát tényleg olyan valóságosnak tűnik. Minden pillanatát átélted és átgondoltad már. Azt azért érezni fogod, hogy a szóviccedet nem vették észre. Talán az egészre nem is figyeltek. 

Kép: Matyi
Szöveg: Sziszi

Galambtérkép

A parkban ülök, ahol mi is ültünk mindig. Szeretek így késő ősszel, télen elüldögélni ezeken a padokon. A fákon nincsenek levelek, a tér tiszta és átlátszó, minden felesleget legyalul a metsző fagy. Ülök, nézelődöm: télikabátos idő. Már mindenki belátta, hogy a téllel nem lehet alkudozni: őszi kabát, de vastag sállal, télikabát, de kigombolva, zakóra esőkabát és sapka – nevetséges kísérletek arra, hogy elhalasszuk a szembenézést az újabb hidegekkel, a beismerést, hogy itt az idő elővenni a szekrény mélyéről a kesztyűt, a puha sálat, a nagy, vastag kabátot. Ülök a padon, kezem a zsebemben, tartogatom a meleget, szinte meg sem mozdulok, fegyelmez a hideg.

Nyáron a padok tele vannak szeméttel: sörös doboz, vodkásüveg, csipszes zacskó, csokipapír. Augusztus végén mi is  reggelig söröztünk ezeken a padokon. Most hajnalban belefagy a víz a farostok közé, lassan feszíti szét a deszkákat. Eltűntek az üvegek, a zacskók: az emberek minél kevesebb időt akarnak kint tölteni, fűtött szobáról fűtött szobára igyekeznek – lakás, autó, munkahely, kocsma, busz. Annyira üres a tér, hogy fel sem tűnne, ha egyik pillanatról a másikra eltűnne mindenki.

A nyár minden maradékát felszámolták, egyetlen dolog maradt. A padokkal szemben a tér hosszanti oldalának régi, impozáns épületét még kora tavasszal kezdték felújítani, úgy volt, hogy mire jönnek a hidegek, elkészülnek vele, de kényes a meló – szigetelés, műemlékvédelmi jelentőség, engedélyek, papírok. Az építkezést félbehagyták, a munkásokat elküldték, az állványok maradtak és a lyukas, koszos ponyva, amibe galambok fészkelték be magukat.

Mikor itt ültünk nyár végén, már elhagyatottan állt az építkezés. Galambok szálltak ki-be a ponyva alól, emlékszem, mondtad, mennyire utálod őket. Hogy ilyen sokan vannak, hogy betegségeket terjesztenek, hogy a szemük olyan kifejezéstelen, mint azoknak az őrülteknek, akik merednek maguk elé a villamoson, aztán egyszer csak ordítozni kezdenek, és törnek-zúznak maguk körül. Már nem jössz többet, nem kell sietniük az építkezéssel, megnyugodhatnak a galambok is.

Még utoljára számba veszem: dolgok amiket szerettél, dolgok amiket nem szerettél. Utóbbiakkal már együtt tudok érezni. Ha vizsgálnák az agytevékenységeidet ugyanaz az agyi terület lángolna fel, akár rám, akár a galambokra gondolsz. Valahol mellettük ülök a fejedben.

Én is kenyérmorzsákon élek, csapzottan járkálok a városban, vagy gubbasztok egy széken, az emberek a tekintetemet keresik. Vizslatják, élek-e még? Ismerem az utcákat, az eldugott helyeket, ahol kényelmesen el lehet tölteni egy délutánt is: padokat, beugrókat, ajtóréseket. Aki szüntelenül csak egyedül akar lenni, új várost ismer meg: az SBO-ra csoszogó hajléktalan útvonalát hajnalban, akit a részeg fiatalok megint összevertek, az éjjeli műszakra induló buszsofőrt, aki még nem tudja, kirángatják-e megint a helyéről az éjféli járaton vagy békén hagyják. Úgy ismerem már a várost, mint a galambok, akik az agyad félelemközpontjában laknak: hibákban érzem magam a legotthonosabban: leszállni a rossz megállóban, belelépni egy hányásba úgy, hogy utána még utcákon keresztül nyomot hagy a cipőm.

A püspöki palota árkádjai alatt tele vannak szarva a macskakövek. A párkányokon, csöveken és a falak mélyedéseiben tobzódnak a galambok. Szürke a hátuk, szürke a szárnyuk, beleolvadnak a környezetbe, és mintha hullámozna, türemkedne a fal, a boltozatok. Maga a pokol: a bűz, a fertőzésveszély, a monoton, lassú szárnysuhogás. A galambdúcokban a fejek, amik egymás szárnyai alá vágynak, mind egyszerre akarnak összezsugorodni, így lesznek hullámzó tömeggé, ami nem bír magával.

Ha erre járnál, talán észrevennél. Én biztos meglátnálak, szép lennél, határozott, elfoglalt. Egy pillanatra találkozna a tekintetünk. Először boldog lennék, majd rögtön egy galamb szárnya alá akarnám dugni a fejemet, hogy azt képzelhessem, valójában tőlük undorodsz.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Ki a magasabb?

Gyerekkoromban sokat jártunk le a Zápor-tóhoz anyukámmal és a  tesvéremmel,Verával. Az egyik közeli tízemeletesben laktunk, nem kellett messzire sétálnunk. Ameddig anyukám a padon nyújtóztatta fájós lábait, mi Verával játszótereztünk, mindig együtt, soha nem volt olyan, hogy ameddig ő hintázott, én mászókáztam volna. Még a csúszdán is együtt csúsztunk le, általában ő elöl, én hátul. 

A kedvenc játékunk mégiscsak az volt, amikor a tó előtt állva azon versenyeztünk, hogy melyikünk tükörképe a magasabb. Az enyhe fodrozódásban néha magasabbaknak tűntünk, mint a házak, és ezt örömmel mindig el is újságoltuk anyának. Néha apát is lehívtuk, hogy ő döntse el, ki nyerte a versenyt, én, Vera vagy a panelek.  

Néha úgy próbáltam elcsalni a köztünk lévő három év korkülönbséget, hogy pipiskedtem, de erre néha rájött Vera is, és akkor megpróbált belökni a tóba. Soha nem sikerült neki. Ezek után a cipőm hegyével próbáltam pöckölni a vizet, mert úgy gondoltam, hogy így magasabb leszek, apa többször is engem kiáltott ki nyertesnek ezek után. 

Az ablakomból pont rá lehetett látni a tóra, ha úgy verődött vissza a fény, mintha ott lennék. Ilyenkor integettem, hátha az emberek visszaintegetnek a tükörképemnek. Mondjuk ez soha nem történt meg. De egyszer egy kutya beugrott a vízbe, és pont odaúszott, ahová tükröződött, ahonnan látszódtam a víz felszínén. Azt hiszem, emiatt volt, hogy Verával végül kikönyörögtünk egy kutyát karácsonyra. 

Bodzának neveztük el, és mindig a tó körül sétáltattuk. Ez volt egy idő után az egyetlen közös programunk, Vera már a középiskolai évekre készült lélekben, kozmetikus szeretett volna lenni. Egyre gyakrabban zárkózott be a szobájába és a tükör előtt sminkelt, párszor még vlogokat is tett fel a Youtubera. Ilyenkor nem is reagált arra, hogyha hívtam vagy kopogtam az ajtaján. Arra se válaszolt, ha anya kereste, teljesen megváltozott, tiszta dili lett.

Bodzával viszont mindig nagyon jókat játszottam. Mi ketten nem akartunk olyan komolyak lenni, mint mindenki körülöttünk, csak jól éreztük magunkat. Egyszer, amikor Vera épp vlogolt, egyedül vittem le sétálni Bodzát, és a kedvenc játékomat játszottuk. A tó partján, pedig mintha ő is ráérzett volna a játék lényegére, két lábra állt és nekem dőlt. Ugyanolyan magasak voltunk, de így is jól éreztem magam, nem akartam fodrozni a vizet.

Fotó: Matyi
Szöveg: Vajsenbek Peti

Apámnak elmagyarázni a villamost

Ha 12:40-kor hív, pont megúszhatjuk a villamost. Ha röviden beszélünk, még néha 42-kor is. Ha előbb vagy később hív, ki kell mennem a konyhába, mert oda nem hallatszik be a zaj.

Apámnak nem magától értetődő, hogy villamos jár a házunk előtt vasárnap kora délután. Vagy hogy tulajdonképpen bármikor, ha hív, elmehet egy a házunk előtt. Mindig aggódva kérdezi, mi ez a zaj, én pedig utálom hétről hétre elmagyarázni.

Sosem látott még villamost. Ez az igazság. Az első villamos neki három átszállásra és 230 kilométerre van. Nekem ki kell mennem a ház elé. Érteni véli persze a villamost, hogy az út közepén megy, síneken. Olyan, mint a vonat. Vasutas volt, azt jól érti. Csak itt biztosan kisebb a szerelvény, gyakrabban áll meg, több az állóhely (mert az emberek sietnek, ugye) és itt robog az út mellett, az út és a házunk között. Szóval majdnem olyan, mint a vonat. Mert végül is sínen megy, és ha végre otthon is kiépítik a vasúti felsővezetéket ahogy évtizedek óta ígérik, akkor már tényleg majdnem olyan lesz.

Persze sosem lesz olyan, csak áltatom őt, hogy érti. Biztos azt hiszi, hogy vannak mozdonyok is, és hogy a kalauzok csengetnek, mielőtt elindulunk. Régen így volt egyébként. A csengő nem az ajtó záródását jelezte, hanem a közelgő indulást. Fejezzük be a beszállást.

Igazából a villamos olyan, mint a busz, csak azt meg nem kell magyarázni, sőt, az a kötött pálya miatt fel sem merül. Annak a hangján sem csodálkozna, pedig tényleg olyan. Egy ember teszi ki a személyzetet, és mindent a technika old meg, amit apám elképzel. Sorompó sincs. Az elágazásoknál a lámpák rendje szerint közlekedik, a városi forgalommal teljesen megszokták egymást. A kettes például ugyanúgy dugóban áll a Somogyin szeptember elején.

Szóval ez egy busz, ami a síneken megy, de nem tévesztendő össze azokkal a buszokkal, amik a külvárosokból jönnek és a Vásárhelyi Pál utcánál a villamossíneken mennek a Mars tér felé. Azok tényleg buszok. A villamosok meg azok, amik köztük jönnek. Sárgák, de ez nem definitív jegyük. Szegeden is vannak nem sárga villamosok. Debrecenben csak az új villamosokon van sárga szín, de ott a kék a jellemző. Miskolcon zöldek és pirosak a kocsik. Nem mintha a színük behallatszana a telefonba, csak azért mondom, hogy értsd, milyen nehéz elmagyarázni. Hogy értsd, miért megyek ki mindig a konyhába, amikor megszólal a telefon. Nem titkolózni akarok, csak tényleg mindenkinek egyszerűbb így.

Kép: Szandi
Szöveg: Sziszi

Arról, amit szeretnénk,úgy, ahogy szeretnénk

Akik instagramon vagy facebookon követnek minket, már láthatták, hogy készültünk valami nagyon jó dologra. Örömmel mutatjuk nektek, hogy elkészült, és mi már nagyon sokszor megnéztük, miközben még mindig éledezünk afelett, hogy ez, ez a blog, ez a csapat, ez a gondolkodás valóban létezik és társakat, együttgondolkodókat, valamint, nem utolsó sorban, olvasókat talált. Azt látjuk ezen a videón, hogy jó, hogy így együtt vagyunk, és jó, hogy együtt, egyfelé tartunk.

Hatalmas köszönettel tartozunk Balogh Zoltánnak és Csányi Bencének a videóért, és azért, hogy értettek minket, és bíznak ebben a projektben. Jó a szemükön és a kameralencséiken keresztül látni magunkat.

A városi nomád

Tudtam, hogy kellett volna sál is.” Összehúzod magadon a kabátot, behúzod a nyakad, ahogy a buszmegállóban állsz. Felkapod a lábad, járkálsz, de csak épp annyira, hogy ne tűnj türelmetlennek, idegesnek. Összegörnyedsz, hogy védd a nyakad a szúrós hidegtől, pár perc múlva fájni kezd a hátad, gyorsan kihúzod magad, nehogy szégyenben maradj bárki előtt is, aki ezen az őszi reggelen erre tévedne. Amikor elindultál, nem vettél sálat. Hiába vizsgáltad a szobából a felhőket, figyelted kint a lombokat, ahogy fújja a leveleket a szél, eltévesztetted az évszakot, a tél és a nyár egyértelmű, az ősszel és tavasszal szemben viszont tanácstalan vagy. Biztos mindenki így van ezzel, gondolod. Biztos mindenki összezavarodik, amikor elkezdik bepakolni az asztalokat és székeket a sétálóutcán az éttermek és bárok teraszairól.

Feltűnik egy ember. Bakancsot visel, széldzsekit, a hátán túrahátizsák. Fiatal, úgy húsz és harminc között. Kirándulni megy vagy munkába? Bármelyik is, biztos van nála egy kulacs, termosz, apró zseblámpa, műanyag dobozban ebéd, rántott cukkini zöldséges rizzsel. Te csak állsz, próbálod kitalálni, ki ő. Hogy járhat ilyen fesztelenül ilyen ismerősen a városban, miközben bármikor képes lenne elhagyni mindent.

Határozott, minden eshetőségre felkészült, esőre, szélre, napsütésre, októbertől márciusig biztonságban van. Nem úgy, mint te, aki még sálat sem vettél fel reggel, és már fáj a hátad a kuporgástól, ahogy próbálod a kabátod gyűrődéseiben tartani a meleget. Úgy érzed magad, mint egy kisgyerek, akire ráparancsolt a tanító, a hirtelen érkező ősz, és ez a széldzsekis, túrahátizsákos városi nomád mindent jobban csinál nálad.

Pedig hidd el, neki ez nem kedvtelés: életösztön. A városi nomádok megtanulták, hogy az életben semmi sem biztos: a fejük fölött házasságok értek véget, apák, anyák mentek el, majd jöttek helyettük mások, csőd szélére került családok költöztek el az új építésű, terméskő falú amerikai konyhás házukból, és elegáns ruhába öltözött, épnek tűnő emberekről derült ki egyik pillanatról a másikra, hogy a testükben burjánzó sejtek miatt már csak hónapjaik vannak hátra. Nap mint nap értesülnek róla, hogy távoli országokból százezrek indulnak el, hogy olyan földet keressenek, ahol erdők vannak és folyók, és a romok között nem katonák, hanem turisták járkálnak fel-alá.

Ők azok, akik mindig elvágyódnak: a városból az erdőbe, erdőből a tengerpartra, tengerpartról a hegyekbe. Ismerik a rejtett ösvényeket, a rövidebb utakat, ami másnak emigráció, nekik túra, a határőrök idegenvezetők: “tud egy jó kocsmát errefelé?”, “melyik a legszebb út a régi erődhöz?”. A város terep, az otthon fedezék, a tér zóna, az utca átjáró, a panoráma les, a munka zsákmány.

Nézed őt. Te nem tudnál így élni. Azon gondolkozol, hogy állna neked ez a széldzseki, milyen kulacsot vennél. Eszedbe jut nagyapád bicskája, amit ki akartál nyitni, de letört a körmöd. Ekkor találkozik a tekintetetek. Észrevette, hogy nézed: te, a városlakó, a polgár, őt, a felfedezőt. Ne érezd magad kényelmetlenül, nem vet meg, amiért minden kényelmet adottnak veszel. A szemében nem látsz gőgöt, de még eltökéltséget sem. Érdeklődést látsz. Ilyet utoljára falun láttál, a macskák néztek így, akik a nagyszüleid kertjébe tévedtek. Kóbor jószág, felméri a környezetét, vizsgálódik. Nem tudja, kiben bízhat meg. Mégis te érzed magad állatnak, elkényelmesedett házi kedvencnek, és őbenne látod az idegent, aki hiába érkezik messziről, mindig szívesen látott vendég a házban, olyan helyekre is bejáratos, ahova te sosem mehetnél.

Megszólítanád, hogy kifaggasd, kérdezd az élményeiről, de mintha mi sem történt volna, továbbsétál. Mintha neki nem jelentene semmit ez a találkozás. Csak megy tovább, rád se néz, magadra hagy az őszi reggelben.

Nézel utána. Szégyenkezel. Se kulacsod, se késed. A rántott cukkinit sem szereted, salátát is csak a kollégáid miatt rendelsz, utána muszáj megjutalmaznod magad egy csipsszel. Nem tudnál egyszerre itt hagyni mindent. Nem a halottak, nem is az élők marasztalnak. A Földváry utca és a Petőfi sugárút sarkán az a gyorsétkezde, ahova néha csak úgy befordulsz, minden ok nélkül, a lábad készen találja már a mozdulatot a sarkon. A Csuka utcában mindig ugyanott mész át a túloldalra munkába menet, általános iskolás korodban még azért csináltad, hogy szerencsét hozzon, most már inkább kegyelemből: nem akarsz már a nap elején megsemmisíteni valamit, ami régen olyan fontos volt. Nem, ha minden összeomlana sem tudnál elmenni. Nem vagy nomád, nem is akarsz az lenni. Ezen az őszi reggelen amúgy is nehéz elképzelni, hogy küszöbön állna a klímakatasztrófa. Majd ha beérsz, veszel egy kávét az automatából. Mondjuk a termosz, na az nem hülyeség. Talán a hétvégén kipróbálsz egy új kocsmát is. Elmész a múzeumba, ahol utoljára gyerekkorodban voltál, kibiciklizel Magyarország legmélyebb pontjára a várostól szélére, beiratkozol a helyi könyvtárba. Írni kéne a többieknek is, végre megszervezni az osztálytalálkozót, elmenni velük egy szabadulószobába. Dolgod van még, feladatod. Maradsz. Ameddig kell.

This image has an empty alt attribute; its file name is Matyi_jav-1-1024x1024.png
Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Bezzeg

Igazából ilyen az egész élet. Az egész életben szombat délután van. Kora ősz. Még dögmeleg, amikor jólesne egy fagyi. Egy olyan háromgombócos, háromgömbös, mert önfenntartó vagyok, és úgysem ebédeltem nagyon, és egyébként is megérdemlem. Igazából tényleg az egész ilyen, hogy valahogy mindig alulra kerülnek azok a gombócok, amik a leggyorsabban olvadnak, felülre meg csak úgy ímmel-ámmal odanyomják a harmadik gombócot, hogy aztán lebucskázzon a pólómon és a nadrágomon, majd fájdalmas, de halk ploccsanással, pluccsanással a térkőre érkezzen.

Megbuktam. Nem a fagyievésben, hanem az életben. Szombat délután, a tér közepén. Mindenki engem néz. Hogy nézd a szerencsétlent. Nézi a gombócát. Nézi, hogy mit csináljon. Aztán otthagyja. Hátazilyen.

Itt már nincs mivel magyarázni a bizonyítványt. A maradék két gombóc a kezemben, a ruhám is elárul. Mindenki látta. Még mindig figyelnek. Nem próbálom meg felszedni ezzel az egy szalvétával. Hülyeség is lenne. Szétolvadna a kézmelegtől, nem tudnám megfogni. Amúgy sem tudok egyszerre mindkét kezemre figyelni, mert gondolom beteg voltam, amikor az oviban azt tanították. Leesne a másik is. Tényleg. Továbbsétálok. Úgy is van. Továbbmegyek. Ezek meg nézzenek csak.

Majd hazamennek, aztán elmesélik otthon, hogy a hülye hogy járt. És igazuk lesz, persze. Elmegyek a villamosig. Magamra veszem a boldog, fagylaltot evő, mindjárt jóllakó óvodás kisfiúpózt, és vonulni kezdek. Mert mindjárt szétolvad ez is. Még szerencse, hogy édes tölcsért kértem. Azért az tartósabb. Bár könnyebben törik. Még szerencse, hogy nem tört el.

Még mindig néznek. Nem is értem, hogy mi érdekes van ebben. Mármint jó, odanéznek, pont. De hogy ezek nem idenéznek, hanem néznek. Mint a moziban. Engem.

Biztos a ruhámat nézik. Foltos. Attól a kurva harmadik gombóctól. Ezek meg biztosan a falánkság nagy metaforáját keresik. Igen, ha az Antikrisztus eljönne, ez a szett lehetne a falánkság oltárán. Bár eléggé bűntudatom van most ettől a gondolattól, szóval lehet, hogy mégsem ereklyének való. Értsd, antiereklyének.

Remélem, a villamosra majd felengednek. Mármint nem akarok gyalog hazamenni. Lustaság. Persze, ez is egy főbűn, de akkor se. Pláne így. Kevélység. Tényleg elesett a maradék emberségem. Csak ne néznének. Mert hogy ez bezzeg érdekli őket. Hogy hogy néz ki az a szerencsétlen.

Még mindig néznek. Mindjárt odaérek hozzájuk, ők mégis bámulnak. Engem, és azt a pontot, ahol végleg elbuktam, ahol még  ott a harmadik gombóc. Nem hiszem el, hogy nem olvadt el. Nem hiszem el, hogy még mindig nézik. Lassan az én fagyim elfogy, a foltok is felszáradnak, tényleg dög meleg van, de azért még nézik.

Most itt befordulok, és nem fognak látni. Ez lesz. Átteszem a másik oldalra a válltáskám, hátha takar valamit. Most már van értelme tagadni az egyértelműt. Ők nem tudják. Ezek itt már nem láttak semmit.

Még két perc a villamosig. Nekidőlök a megállónak, az is  takarja a foltot bizonyos szögből. A villamos már közeledni látszik. Majd csak az utolsó pillanatban lépek oda úgyis, ráérek még. A kanyarban most fordul ki két gólyalábas fazon. Színes ruhában, feltűnőek, csendesek. Mindenki őket nézi. Ez bezzeg érdekli őket. A gólyalábasok.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi