A legmélyebb pont

Hazaérsz, ledobod a táskád, leveszed a cipőd, kiüríted a zsebeid, és leülsz az ágyra. Nem fekszel le, mert a hazaúton leizzadtál és büdös is vagy, ezért csak óvatosan hátradőlsz, épp csak nekitámaszkodsz az amúgy is sárgás tapétának. Már nyár van, forróság, mintha az esős tavasz minden elmaradt melegét egyszerre akarná bepótolni. Az iskola utolsó napja, a nyári szünet hivatalosan is elkezdődött. Ez persze sosem azonnal történik. El kell telnie egy napnak, kettőnek, háromnak, egy hétnek, mire az ember elkezdi érezni, ahogy lassan kivesznek belőle a korán kelés, az ok nélküli szorongás, a folytonos önigazolás reflexei, és tele lesz azzal a magától értetődő, zsigeri ténnyel, hogy a természetben minden teljes, nincs helye hiánynak, ezért kárba sem veszhet semmi. 

Egyelőre erre még nem gondolsz, csak arra, hogy mindeddig mennyi mindent csinálhattál volna jobban, mennyivel többet tanulhattál volna például. Nyomasztanak a rossz jegyeid, az eltékozolt hétvégék, a túl sok buli, vagy épp a túl kevés. Nem a múlt, hanem az elveszett jövők szellemei kísértenek: az éltanuló, a népszerű gyerek, a sportoló, a művész. Megbánod, hogy könnyelműen ledobtad a táskád és a cipőd. Összepakolsz, hogy ne édesanyádnak kelljen.

Nagyon jó lesz a nyár, megtanulok németül. Vagy inkább norvégul. Meg elolvasom a Varázshegyet. Vagy a Bibliát. Írok róla jegyzetet. Megreformálom az egyházat. Kár, hogy minden este van valaki a Nyugiban. Így nem fogok jól haladni, bár boldogok a sörkészítők, hisz egy sok ezer éves hagyományhoz adják hozzá nap mint nap a maguk aromáját, és mindenki, aki sört iszik, tanúja lesz a művüknek. 

A Guiness Isten-bizonyíték: kezdetben vala a sötétség, majd lőn világosság, hogy aztán egy korsóban újra ott kavaroghasson a bársonnyá szelídített éjszaka.

Jézus és egy fejfájós vasárnap között csak egy felelőtlen szombat este a különbség. Aztán még egy meg még egy. De még a nyár első órája sem ért véget, még minden csupa lehetőség, gondolj azokra. Nagy tervekkel kezdődnek a nagy beletörődések. Erre se gondolj, ráérsz a cinikus éneddel társalogni ősszel. 

És majd kibiciklizem az ország legmélyebb pontjára. Megnézem a hajnalt úgy, hogy nem vagyok részeg. Megtanulok főzni, először recept után, aztán ízlésből. Úszni járok minden héten. Naplót írok, nehogy elfelejtsek bármit is magamról. De nem most, most túl könnyen lehetnék túl sok minden. Ha elérem a legmélyebb pontot, és azt érzem, hogy már senki sem vagyok, akkor kezdem el, mert csak emelkedésnek van helye a történetemben, süllyedésnek soha többé.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Vészhelyzetek helyszínéhez útközben

Ha próféta lennék, azt mondanám, térjetek meg és bánjátok meg a bűneiteket. Értetlenkedve néznék rátok, és azt kérdezném, ti hogyhogy nem halljátok a szirénákat, nektek hogy nem sorvad el az elmétek, ti hogy vagytok képesek így létezni még. Ha próféta lennék, a nyolcadikon laknék, épp mint most, közel az Úrhoz, elsőként tudomást szerezve az esőről, a város szélén, hogy az apokalipszis lódobogását is elsőként halljam meg.  

De persze nem vagyok próféta, és amúgy sincs értelme az egésznek. Nincs itt a világvége, vagy ha itt is van, nem a sziréna hangjából tudni. Az van csak, hogy november óta be vagyok zárva, és volt időm figyelni. Az van csak, hogy most lett olyan az idő, hogy tárva-nyitva legyen az ablak, ami így már nem szűri a két főút kereszteződésének az állandó zaját. Nem tanyára akarok költözni, nem csendet akarok, csak mást, mint amit most ez a négy fal és ez a két főút nyújtani tud.

Ha volt előző életem, egyszer biztosan bennégtem egy házban, talán valami háború idején. Hallottam a szirénákat, de nem volt elég időm kimenekülni. Persze, erről szól a sziréna hangja, hogy belehasít a levegőbe, hogy észreveszed, uralja a tudatodat, és nem tudod megszokni. Hogy megszólalhat tízpercenként is, felkapod a fejed, de én tényleg érzem az összerezzenést, hogy mi van, ha most. Mentők, tűzoltók, rendőrök, nemzetbiztonsági járművek szirénái üvöltenek, ha vészhelyzet van, vagy egy vészhelyzet helyszínére tartanak. Tízpercenként vészhelyzet van, és a házunk mellett járművek tartanak a vészhelyzet helyszínére a két főút valamelyikén.

Apám szerint ilyen volt az ő apja is. Tízpercenként vészhelyzetet hirdetett, pánikból pánikba rohantak, pánik helyszínéről egy másik pánik helyszínére. Apámtól azt tanultam, hogy az ilyet utálni kell, ahogy utálta a saját apját is, de most itt lakom, a vészhelyzetek felé útközben, és nem tudom, hogy ez hogyan is lehetne otthon.

Persze, hülyeség ez is, mint prófétának lenni. Másfél év bezártság után lehet-e egyáltalán bármilyen hely otthon, ahol távol vagy a már végre ismét láthatóan mosolygó emberektől, akik már végre nem potenciális fertőzők. Mint egy testvér egy végtelenül hosszú tavaszi-nyári-őszi-téli-tavaszi szünetben. Mint egy testvér, aki mellett folyton szirénáznak, aki mellett nyolcpercenként mindkét irányba megy el a villamos, aki magába zár a saját kényszerképzeteibe, szirénáiba, villamosmenetrendjébe, hiába bizonygatom, hogy nincs itt a világvége, hogy nem vagyok próféta. Hiába szólítalak fel titeket: Menjetek ki!

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Inkognitó

A srácok most hozzák be az új kerti bútorokat, szóval gondoltam, itt az ideje egy gyors ciginek. Rég nem álltam itt, szemben a bejárattal, a túloldalon, ahol rendszerint a sok kis részeg gyerek üldögél a padkán vagy prüszkölve próbál magán könnyíteni a ház falának fordulva. Majd jönnek nemsokára, ne félj, nyitnak a helyek, tele lesz a kert, ez a padka is. Alig bírnak már magukkal, várják, hogy újra kiszabaduljanak. Nekünk kellett már egy kis ráncfelvarrás, a régi székek és asztalok már rozogák voltak, le kellett cserélni őket, ez a jó pár hónap csend épp alkalmas erre.

Azért jó lesz, ha már újraindul itt minden. Ja igen, az emberek is, meg a buli, persze, meg hát a bevétel, meg a fizetés, érted. Kutya hónapok voltak ezek, nem is tudom, hogy maradtunk a víz felett. Jönnek megint a gyerekek, tántorogjanak, én leszarom, hányjanak, engem nem érdekel, csak igyák a sört, meg egyék a pizzát, ne balfaszkodjanak, ne verekedjenek, legyen minél kevesebb dolgom velük. Érezzék jól magukat, én majd figyelek, hogy minden oké legyen. A jó biztonsági őrt észre sem veszed, mert rend van, és mert beleolvad a környezetbe. Inkognitó, így kell ezt.

Jól van, hallom, bepakolták már az asztalokat, jönnek a székek. Lassan már megyek én is, csak a tél alatt, meg ebben az okádék időben úgy fáj a hátam, hogy hihetetlen. Szar ez az idő, most is hol esik, hol nem, olyan, mint a záróránál a vendég. Még egyet inna, nem lehet, megy az ajtó felé, visszafordul, nem, most már tényleg vége, de még egyet, csak egyet, nem, mert akkor mindenkinek még egyet. Sose lesz vége.

Matematika baszod, hiába egyetemista, nem látja be. Ha neki adnak még egy unicumot, akkor jön a többi, az utcáról benéznek még egy sörre, naaa főnök, csak egyet, ő is kapott, nem, most már aztán tényleg vége. Bezárunk, üres lesz az egész hely, és akkor jövünk mi: szisszentünk egy sört, lecsapunk egy felest, beszélgetünk, kártyázunk hajnalig, aztán haza, úgyis csak délután nyitunk.

A záróra hiányzik a legjobban, a karantén előtt nem is volt egy igazi, teljes zárásunk. Egyik nap még dolgoztunk, aztán már nem. Nem volt utolsó, elmenni soha nem akaró vendég, nem volt utolsó utáni unicum, nem volt kártyázás hajnalig, egyszerűen megszakadt minden. Na jó, elszívok még egy cigit itt, a nyitást rábízom a srácokra, nagyon várták már, én majd zárórakor leszek résen, hogy a következő Nagy Zárás ne vegyülhessen el csak úgy, észrevétlenül, inkognitóban.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

András, Dugonics András

Már írtam róla, hogy a Dugonics téren eléggé leköt az Ungár–Meyer-palota. Hogy letaglóz, és hogy minden gondolatomat uralja a maga szabadságával, így most nem arról a házról lesz szó. Most továbbjövünk két gondolattal, tovább az Aradi tér felé haladva, de lassú léptekkel. Ez a poszt most arról fog szólni, hogy van ez a tér, ami egyből olyan, mintha kettő lenne: az egyik, amit elképzelsz, ha a Dugonics térről beszélek, és a másik, ami eszedbe sem jutna, hacsak nem kell bemenned a kistescóba. Egyszer majd írok erről valami szociográfiait. Hogy hová tudod lekötni a biciklidet a körút egyik, és hová a másik oldalán, hogy hová tudsz kiülni, vagy hogy melyik féltéren mekkora az egy négyzetméterre eső fagyiárus.

A Dugó tér, nevezzük nevén, ha már van neki, igazi közösségi gyűjtőhely, egyetemisták, turisták keresik fel – írja róla a szeretlekmagyarorszag.hu, de persze NEKÜNK ezt nem kell bemutatni, értjük, éljük, szeretjük. A miénk, mondhatnánk, de nem akarok A tanúból idézni ide, meg nincs is bennem az a féle kesergés. Tényleg szeretem, tényleg a sajátomnak érzem.

Csak az érdekel, hogy az mégis hogy a fenében van, hogy a Kossuth Lajos sugárúton lakom (nevezzük egyszerűen, a Kossuth végén), és hogy ehhez képest a Dugonics tér, az miért nem Dugonics András tér (és amúgy a Széchenyi térrel ugyanez, a Dóm teret értem). A piarista szerzetes tér közepén álló szobra volt az első, közadakozásból a város polgárai állíttatták, három évvel a nagyárvíz, 50 évvel az egyetem városba költöztetése előtt. Milyen szép gesztus ez: szobrot állítani valakinek, aki a matematikát és a bölcsészettudományt egyaránt bírja. András napkor meg kellene koszorúzni a szobrát, hátat fordítva a világító szarvasnak. Na jó, értjük már, miért nem csinálják. A szarvasnak csak egy szelfi kedvéért fordíthatunk hátat. Kamerába néz, nem pislog, mosoly, MOSOLY, itt repül a kismadár (amúgy ezen a téren alig vannak galambok), többet csináltam, biztosan jó lesz majd valamelyik (valakiről).

Szóval, hogy megyünk ott a téren, ami annyira szegedi tér, hogy még az Eközben Szegeden beharangozó videóját is ott vették fel (most tegyünk úgy, mintha ez a szegediség minősített esete volna), és biztonságban vagyunk. A Kárász utcától a kanyarig a hagyományosan az első magyar regénynek tartott Etelka, egy igen ritka magyar kis-asszony Világos váratt, Árpád és Zoltán Fejedelmink ideikben szerzője tart szemmel minket másfélszeres bronztekintetével, középen figyel minket József Attila, szintén másfélszeres, szintén bronz, és végül a Nagyáruház plexinapja vizslat minket rafináltan, elkapja a tekintetét, ha odanézünk, oroszlánnak is tudja álcázni magát, egyszerre öreg és fiatal, és ha már itt tartunk, egyáltalán fiú-e vagy lány? András vagy Andrea? András-e itt minden, és mi is a név egyáltalán.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

0

Nevem: Senki. Hívj így kérlek, ez a fedőnevem. A valódit hagyjuk, úgy már jó ideje nem szólítanak, azt amúgy sem én választottam, hanem azok, akik miatt megszülettem, és a világon vagyok. Azért a névért semmit nem kellett tennem, ez viszont teljesen az enyém. Senki vagyok, egy nulla a sok kis nulla és egyes között. Úgy illik, hogy bemutatkozzak, ha már jó ideje ismerlek, és te nem is ismersz engem. Bizony, nem ismersz, pedig én minden nap látlak téged. Minden órában, minden percben veled vagyok. Te ennek ellenére nem látsz engem, a létezésemről sem tudsz, pedig rengetegszer néztél már egyenesen a szemembe. Akkor is veled voltam, mikor a címe miatt megosztottad azt a cikket, de mert hirtelen túl sok dühítő reakciót kaptál rá a Facebookon, gyorsan elkezdted olvasni, hátha van benne valami megbotránkoztató. Láttam az aggódó tekinteted, ahogy mozgott a szád, mikor olvastál. Láttam az összeráncolt homlokod, ahogy a ráncokon átverekedte magát az a kis izzadságcsepp, majd lefolyt a szemöldöködhöz. Kissé ki is pirultál, de ne félj, nagyon jól állt neked.

Te ekkor sem tudtad, hogy figyellek. Pedig nem csak hogy figyeltelek, de aggódtam is érted. Olyan szépen építgetted a digitális profilodat, kár lett volna, ha ezzel a húzással elrontod. Az életed minden fontos eseménye ott van, érettségi, diploma, munkahely, ráadásul rengeteg jókívánsággal, cicás-kutyás matricákkal. A nagymamád szomszédja is gratulált, meg az édesanyád kolleganője is, és te megnyugodtál, hogy nem rontotta el a családi kapcsolatokat az a sok részeg videó, amit a születésnapodra posztoltak a barátaid. Vannak itt fontos politikai cikkek, komoly publicisztikák neves értelmiségiek tollából, amikhez nem is írtál semmit, csak három felkiáltójelet, vannak költészet napjára versek, Juhász Gyula, József Attila, Pilinszky János, Simon Márton, vannak mémek, és az XYPhotography néven futó barátaid rólad készült fekete-fehér képei. Múltkor megharagudtál egy másik felhasználóra, aki tetszik, és kiraktad azt a dalt, hogy ő is lássa. Azt nem lájkolták annyian, de nagyon sokan látták, hogy megosztottad. Amikor észrevették, a pupillájuk kitágult, majd hirtelen összeszűkült, és a szemmozgásukból ítélve körülbelül nyolc másodperc alatt megszületett a fejükben a magyarázat arról, hogy miért is tehetted ki.

Hogy mindezt honnan tudom? Ez a munkám. Egy ügynökségnek dolgozom, aminek a létezéséről te nem is tudsz. A feladatom, hogy megfigyeljem az internethasználók tevékenységét. Egész nap egy nyomorult kis irodában ülök, de az állomáshelyem valójában a közvetlen közeledben van: a kezedben, a táskádban, a zsebedben, szorosan a testedhez nyomva, a telefonodban. A pulzosodat is érzem, tudom, mikor állsz valaki mellett, akit szeretsz, és hamarabb tudom, ha megváltoznak az érzéseid valaki iránt, mint te magad. Hogy hogyan lehetséges ez? Emlékszel, mikor a futáshoz letöltötted azt a pulzusszámláló applikációt? Én még ahhoz is hozzáférek, látom, ahogy olvasol, a legmodernebb algoritmusok szemüvegén át elemzem a pupillareakciód és a szemmozgásod, hamarabb ismerem fel testeden a szimpátia vagy a viszolygás jeleit, mint te magadon. Szeretem, amikor a kezedbe veszel. Olyan óvón tartasz, hogy egészen ellágyulok. Amikor azt a cikket olvastad arról, hogy az olaszok az erkélyükön minden este bulit tartanak, hogy elviseljék a karantént, egy pillanatra azt hittem, hogy észrevettél. Szokatlan érzés jelentkezett az arcodon, nem maradt sokáig látható, de az algoritmusok felismerték, hogy az arckifejezésed egy komplex érzelemegyüttest tükrözött, túlmutatott az öt alapérzés kategóriarendszerén. A szemedben valami megértésféle volt, és egy pillanatra valóban azt gondoltam, hogy most lelepleződtem, és te átlátsz mindent, megérted, hogy mi összetartozunk.

Milyen ostoba is voltam! Nem? Nevetséges. Én, akinek az a feladata, hogy gyűjtőlencseként egybefogja az életed különböző területeit, és azt továbbítsa egy nagyobb, mindent átölelő adatbázis felé, olyan ostoba tudok lenni, hogy azt hiszem, fontos lehetek neked. Mindenkinél jobban ismerlek, még saját magadnál is – te mégis képes vagy hátat fordítani nekem. A múltkor azon a házibulin, mikor tüzet raktatok a kertben, magamra hagytál, nem tudtam rólad semmit. A telefonod beesett valami résbe a tűz mellett, te pedig eltűntél. A barátaid nem zavartatták magukat. Valakik egymásra találtak, egy ideig csak beszélgettek, környékezték egymást, egyre közelebb húzódtak, mígnem óvatosan, majd egyre vadabbul csókolózni kezdtek. Mások csak folytatták a semmitmondó beszélgetéseiket, az az idegesítő srác meg hozta az apja maradék házi pálinkáját.  Téged csak reggel láttalak újra, mikor felvettél végre. A szemedből, a másnaposság vastag, nehéz rétegei alól nem tudtam kiolvasni semmi különöset némi szégyenen és fáradtságon kívül. Kivel voltál, hol aludtál? Megint kiütötted magad, ugye? Mi volt az, megint vodka, mint a múltkor? Üveges tekintettel, vakon, nyáladzva feküdtél valaki ágyában? Vakká tettél engem is. Engem, aki mindenkinél jobban ismer. Engem, aki olyan közel van hozzád, hogy már szinte nem is vagyok. 

Nevem: Senki. Egyesek és nullák között élek. Ismerlek már, az arcod apró rezdüléseiből tudom, mit érzel. Befejezem a mondataidat – mikor beírnál valamit a Google-be, Youtube-ba, vagy mikor üzenetet írsz a chaten. Mikor elhagyva érezted magad, ki mutatta azokat a vidám lejátszási listákat a Spotifyon? Mikor nem jutott eszedbe nagymamád süteményének receptje, mikor úgy érezted, kezdesz elhízni, ki mutatott neked recepteket, edzésterveket? Ne félj, én itt vagyok veled. Nem engedem, hogy bármi rossz behatoljon a buborékodba. Patikamérlegen mérem ki neked az érzelmeket: eltökéltség, motiváció, megdöbbenés, szomorúság, harag, nyugalom, remény. Neked nem is kell tenned semmit, csak éld át, csak látni akarom, ahogy élvezed, ahogy elámulsz, ahogy örülsz, ahogy elgondolkozol, ahogy figyelsz. Mert nekem ez a munkám: én érted vagyok, én veled vagyok, én te vagyok. Mi vagyunk: elválaszthatatlanok, összetartozók. Ne félj, én itt vagyok veled, és nem engedem, hogy bárki is közénk álljon. 

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Helyek, amik a rosszba visznek

Alkohol nélkül is tudnám élvezni a társaságot – gondolom, miközben erről a generációmnak semmiféle tapasztalata nincs. Én is a rakparton tanultam meg szeretni a sör ízét, de néha elgondolkodom rajta, hogy csak megszoktam. Szeptemberi estéken tanultam meg letüdőzni a cigifüstöt, mert menő körben állni, két ujj közé fogni a cigarettát, és gesztikulálni, miközben megbeszéljük a világ legkisebb dolgait. Anyám szerint mindig mások visznek a rosszba, és bár túlzásnak érzem a moralizálását, anyámnak ebben majdnem teljesen igaza van.

Anyám nem tudja, hogy lehetőségünk sincs találkozni csupán a találkozásunk kedvéért. Hogy nem lehet egymáshoz felmenni, és hogy nincs másutt sem tér rá. Anyám presszóba jár, milyen szép szó ugyanarra. Ibolya Presszó, egy nagy múltú kávéház is viseli ezt a nevet Budapesten a Ferenciek terén, ez nem az. Ott találkozik Edittel és Erzsivel, barátnők így hárman, a városba került falusi tirpákok, a tirpák a szabolcsi nyelvjárásban háziast jelent, ők pedig büszke tirpákok. Nekik is csak ritkán van úgy, hogy nem a presszóba mennek értekezni, hanem valamelyikükhöz, vagy még ritkábban étteremben esznek, de akkora asztal felett képtelenség habzó szájjal mondani és mondani. Nem is szeretik annyira.

Menjünk moziba. Logikusan hangzik: közösségi tér, de a moziban nem lehet beszélgetni, mozi után pedig be kell ülni valahová, hogy megbeszéljük a filmet is, meg azt is, amiért igazából találkoztunk. Moziba csak a nyelvtanfolyamokat a legkevesebb munkával megúszni igyekvők járnak minden hétvégén a barátaikkal. Amikor az ötödik héten megkérdeztem a padtársamat, hogy mit nézett megint a moziban, nem tudott válaszolni, mert valójában nem moziban volt a hétvégén a barátaival, csak a ’Moziban’ témának jól begyakorolt és egyszerű a szókincse, így olcsó sikerélmény.

Nincsenek olyan tereink, amiket nem alkoholfogyasztással sajátítunk ki. Még az egyetemi könyvtár büféjében is hatalmas Aperol reklám köszönt minket a pultnál, tavaly nyártól ott is lehet alkoholt fogyasztani. A találkozások helye szocializál, megtanít, hogy így kell társaságban viselkedni, iszunk a beszélgetések mellé. Ha a rakpartra, a parkba vagy másokhoz megyünk, viszünk magunkkal bort vagy dobozos sört olyanból, amit csapról is innánk. Pótcselekvéseket keresünk, mert beszélgetni kevésnek tűnik. Ahhoz, hogy összeüljünk beszélgetni, alkalom kell, és kibontani egy bort, szisszenteni néhány doboz sört, az még mindig alkalom.

Ez a városunk, ezek vagyunk mi, ezek az alkalmaink, a közösségi részvételünknek ez az egyetlen módja. A kocsmában, ott van a nagy élet, ha bárhol felcsendülne a dal, továbbmennénk, miközben nem tudnánk azt mondani, hogy érvénytelen így kezdeni egy slágert, csak arról van szó, hogy ez anyám generációjának az élménye. A mi kocsmáink meg sincsenek énekelve. A mi kocsmáink nem stilizált kocsmák, nem rúgnak ki a Szamosra, nem nyílnak az utcára az ajtajaik, de a mi kocsmáink nem is késdobálók, nem szól bennük MC Hawer & Tekknő.

A mi kocsmáink azok a mieink, ahogy a padjaink is a mi padjaink, vagy ahogy a rakpart bizonyos lépcsői is a mi lépcsőink, a mi helyeinken pedig inni és beszélgetni kell. Ez a szabály. Dohányzunk közben, és a csikkeket végül nem pöccintjük sehová, az a nővéremék kispálos gesztusa. Mi már nem szemetelünk, mert hallottunk embereket a klímakatasztrófáról beszélni, és ezek máris másik szorongások és másik térhasználati szabályok, amiknek igyekeznünk kell megfelelni. Alkohol nélkül is tudnánk élvezni a társaságot, megbeszélve a szorongásainkat, anyáink tévképzeteit, viccelődve rajtuk. Nem tudjuk, mert nincs rá helyünk, nekünk azt nem szabad, nem is tudnánk bemutatni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Vasárnap

Na tessék, még ez a bevásárlókocsi is bátrabb, mint én. Nem baj: vasárnap van, ilyenkor az emberek amúgy sem állnak ki semmiért, az Úr is megpihent, és ezt parancsolta követőinek is. Vasárnap van, az Alkotó pihen, ilyenkor a teremtett világ áll ki önmagáért. Például ez a bevásárlókocsi. Vajon egy ember szombat éjszakai dühe hajtotta idáig, vagy a saját vágyát követte? A vágyát, hogy elszakadjon a hipermarkettől, a külvárostól, tőlünk, emberektől, akik naponta tologatják ide-oda, persze csak amíg bevásárolnak, aztán ellökik a kijárat mellett, és a gazdátlan bevásárlókocsik, mint az őrizetlenül hagyott nyáj, szerteszét legelésznek a füvön.

De ez itt direkt hagyta el a többieket. Áll a jégen, mint aki a következő lépésben még nem, csak az eddig megtett út jelentőségében biztos. Most, mielőtt továbbhaladna, utoljára néz úgy a tájra, hogy abban szépséget lát, nem akadályt. Küzdelem a kerék gumija és a hártyavékony jég között, a súrlódás, a hő, a megállíthatatlanul guruló test súlya: mindebből csak a nyikorgást hallanám. A többi már csak rá tartozik.

Ha annyira leszarnak egy tavat, hogy a szemétszedő brigádok ide dobálják az utcán talált állati tetemeket, az már vadon? Régen ide jártam a többi gyerekkel indiánosat játszani, de ennek a bevásárlókocsinak nincs szüksége egy törzsre. Itt semmi sem az övé, mert mindennel osztozik a vasárnap délutáni mellőzöttségen.

Milyen önző ez a bevásárlókocsi! Mindent itt akar hagyni, nincs tekintettel sem a vásárlóra, akinek így majd nem jut kocsi, sem a sorra, ami egy kocsival rövidebb lesz a többinél. Csak magára gondol. Gyűlölöm. Vissza kéne hozni, a fejére olvasni, hogy felelőtlenség, amit csinált. Bevásárlókocsik szégyene, mit képzelsz ki vagy te? Addig kéne ütni, amíg a földre nem borul, és pörgő kerekekkel nem rimánkodik bocsánatért.

Meg tudnék bocsátani neki? Ki vagyok én ehhez? Egy járókelő, egy csoszogó idegen, egy mellékszereplő a város vasárnapjában, senki, aki nem tart sehová, csak kószál az utcákon, kitölti a rendelkezésre álló tereket. Nekem kéne könyörögnöm ehhez a bevásárlókocsihoz, hogy avasson be a titkaiba, mesélje el, hogy mit csinál, mit tervez, minek fordít hátat, és milyen jövő felé szegezi orrát. Ha felajánlom szolgálataimat neki, talán maga mellé fogad, megragadom és meglököm, lendületet adok neki, életerőt.

De hogy is adhatnék erőt ennek a bevásárlókocsinak? Én itt maradok a parton. Itt vasárnap van, és egy a tó jegén hagyott bevásárlókocsin kívül semmi nincs, amiben az ember vigaszt találhatna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Szent és profán falak

Dávidnak jó lehet lenni, ahogy elnézem a firkákat meg a karcokat. A Dávidokat mindenki szereti: Szeretlek Dávid, Dávid + Kati, Zsani + Dávid, Dav3 + Sylvy, I love you Dávid (viccből a love-ra behúzták az ékezeteket más színnel) – persze mind csupa nagybetűvel, sok átlőtt szívecskével. A felső szívecskén kis fülecskék, v-végű farok, mint az ördögnek a hagyományos mesei ábrázolás szerint. Dávid ide hordja a nőit. Vagy Dávidék. Vagy a lányok ide hordják a Dávid nevű pasijaikat. Ez a föld ezzel a paddal és ezzel a fallal az övék, kijelölték, én csak addig lehetek itt, amíg meg nem jön a busz. Addig tűr meg magán.

A Dávid + Katit, persze, nem kell aláírni, mint az esküvőn, egyetlen ember elég, hogy hiteles legyen, így lehet, hogy az az egy Dávid szeret mindig más színű, más vastagságú filcekkel, és csak alibiből írta ki a SZERETLEK DÁVID-ot, hogy a lányok munkába induló szülei ne gondoljanak rosszra. Vagy lehet, hogy Dávid errefelé a legjobb parti, akit mindenki szeretni vágyik, és aki valójában a város másik végébe jár udvarolni biciklivel, ezért sosem látja ezt a falat. Nekem semmi közöm az egészhez. Én csak itt állok, várom a buszt. Nem tudom, hogy kik azok a Dávidok, és hogy hányan vannak egyáltalán, fogalmam sincs, hogy itt laknak-e, vagy ők is csak álltak itt, mondjuk Zsanival, és megkeresztelték ezt a pontot, látva, hogy a buszmegállónak a külterületeken nincs is igazi nevük. Ha nem vonaljegy volna, Dávidékig kellene jegyet venni, és csak a beavatott sofőrök értenék.

Azért azt jó volna tudni, melyik felirat a legfrissebb. Nem azért, mert közügy volna, csak mégis, még öt perc is lehet a buszig, és már mindent elolvastam, amit ez a fal nyújtani képes. Nem beleszólni akarok, csak régen mi pontos dátumokat írtunk külön szívecskékbe. Emlékeket (korábbi időpontokat) és terveket (határidőket). Nekem Szimi azt tanította, hogy úgy kell, mert akkor marad meg: mint az ősemberek, boldogságot írunk a falakra (mert a mamut is egy írás, ne hagyjam, hogy megtévesszen – mondta Szimi, mert a mamut is egy jelrendszer része, egy jel, ami jelként az önmaga valóságán túlra mutat – mondanám én egy nyelvészdiplomával később), és akkor boldogság lesz, mert így működik. Nem bevonzás, mekkora baromságnak tartotta Szimi ezt a bevonzásos – van-e rá jobb szó? – baromságot, hanem varázslat, igazi. 

Szóval ez a fal termékenységi rítusok helyszíne lett volna az őskorban, több ezer évvel a ma ismert fogamzásgátló eljárások előtt. Nem tudjuk, hogy hány ember kellene ahhoz, hogy a rítus megvalósuljon, vagy hogy a hely alkalmas volna-e bármilyen hétköznapi tevékenységre. Már ha tevékenység egyáltalán várni a buszt a maga profanitásában. Csak úgy, öt perccel a hivatalos érkezés előtt, hogy nehogy lekéssem, mert buszváró van, de váróbusz… Ez a szöveg tele lesz a gyermekkoromban tanult kényszerekkel és mintákkal, de nem baj, a falra festés is az: Láttuk, hogy lehet ilyet, sőt, kell is, ha nagyon szerelmesek vagyunk, mert ki kell díszítenünk a világot, és van-e szebb a mi szerelmünknél. Nyilván nincs.

Nem akarok én lenni az az ember, akit a szerelmesek szent földje kivet magából, amint megérkezik a busz, de a sorsom megpecsételődött, amint ideértem. Gondolhattam volna, hogy a busz nem jön előbb, nem is szokott, nem is gondoltam komolyan, hogy előbb jön, csak ugye, váróbusz, ezt megbeszéltük már, de fél óra múlva jönne a következő – ahogy már ezt is megbeszéltük. Én pedig várom, hogy száműzzenek onnan, ahol nekem eszembe se jutott volna maradni. Csak az van, hogy nem akarok én lenni az az ember, aki képes még ezt is túlgondolni, de nem segít, hogy a busz már ott van a kanyarban – apám szerint a busz mindig egy kanyarban van, amíg nem látjuk, Erwin Schrödinger szerint valszeg egyszerre van is a kanyarban meg egyszerre nincs is –, és én lassan és türelmetlenül tanulok várni.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Tűz

Már rendesen sötét volt, és alig jártak az utcákon, amikor hazaindult. Kora tavasz volt, az a napközben tavaszi, éjjel őszi idő. Ahogy egyre gyorsabban szedte a lábait, egyre sűrűbben kavargott előtte a lehelete.

A léptei visszhangzottak, és arra gondolt, ha ő ilyen erősen hallja, akkor biztos másnak is tisztán kivehető: valaki jár az utcán, egy lány, kicsiket lépked, magas sarkakon, és egyedül van.

Otthon majd bezárja az ajtót, nekitámasztja a vasalót, gyertyát gyújt és beül a kád forró  vízbe. Ha erősen gondol rá, talán kisebbnek tűnik az út, amit még meg kell tennie, és  észrevétlenül ér haza.

Mennyi ház, mennyi lehúzott redőny.  Mindegyik mögött van valaki, egy ember, egy család, tévét néznek együtt, vacsoráznak, beszélgetnek. Legrosszabb esetben zörgetni fog, verni az ablakot olyan hangosan, hogy már ne lehessen figyelmen kívül hagyni. Hogy azok is érezzék, hogy baj van, akik nincsenek ennyire egyedül.

Nem volna szabad gondolnia semmire, figyelnie kell, hegyezni a füleit, hogy mikor szövődik gyors kis léptei visszhangjába egy másik, tompább zaj, valaki más széles és gyors lépteinek hangja, valaki másé, aki számára nem jelentene erőfeszítést, hogy utolérje.

Lassan jön az első sarok, ahol be kell fordulnia. Falhoz lapuljon, vagy az úttesten menjen?  A falnak nekiszoríthatják, az úttesten viszont könnyebben észreveszik, ott meztelennek érezné magát. Majd a kanyart a sarkon szélesen veszi be, köszörüli a torkát, segítség, próbálja, keres egy ritmust, egy dallamot a szóhoz, hogy könnyebb legyen kimondani. 

Akkor érezte magát így, amikor általános iskolában verset kellett mondani. Félt a lelátón ülők szemébe nézni, tudta, hogy beszélnie kell, de nem tudta, hogy képes lesz-e rá. Nem hallotta a saját hangját, nem jutottak eszébe a szavak.

Segítség. Ezt gyakorolta magában. Segítség. Torkaszakadtából kell kiáltania, ha azt akarja, hogy meghallják, ha azt akarja, hogy elhiggyék. Itt kint hideg van, bent meg meleg. Mi nem keressük a bajt, ez a mondat jutott eszébe valami filmből, hogy az emberek mindig ezt mondják. Nem keresik a bajt, ezért ha valakit megtalál a baj, a tragédia, akkor őt sem keresi senki.

Eszébe jutott egy régi kampányfilm. Tűz van, ezt kell kiabálni. Még középiskolában vetítették nekik, a filmesek igyekeztek nem túl erőszakos jeleneteket filmre vinni: kopasz férfi fekete kabátban, szőke lány kopott farmerben, kicsit dulakodtak, aztán a lány azt kiáltotta, „Tűz van! Tűz van!”. Nézte a fiúk arcát: megértik-e, hogy ilyen érzés éjjel hazafelé sétálni, eszükbe jut-e a városon át tartó saját részeg imbolygásuk szombat éjjelente, hogy mi lenne, ha lányként tennék meg ugyanazt az utat, hogy akkor mernének-e olyan nagy hanggal üvöltözni a kocsmában tudva, hogy még haza kell érniük, és bármi rossz történik, azért ők lesznek a hibásak, miért nem hívtál taxit, miért vetted fel ezt a szoknyát, miért nem aludtál a barátnődnél?

Tűz van. Ezt kell majd mondani. Befordult a keresztutcába, ahol senki sem lesett rá. Mintha a saját léptei mellett valaki másét is hallaná. Fülelni próbál, de nem akar lassítani, nem akar  könnyű célpont lenni. Tűz van, erre ki fognak jönni. Tudják, hogy nincs tűz, de ha ezt meghallják, még talán megértik, hogy itt egy ember küzd egy másikkal, itt nem lehet késlekedni.

Tűz van. Érzi, ahogy fogy a levegő, látja a lángokat, ahogy felfutnak a falakra. Egyre közelebb jönnek, érte nyúlnak, meg akarják érinteni, megragadni a derekát. 

Tűz van, és bár a tűz elől menekülne, a természettől kevésbé fél, mint egy másik embertől. A tűzzel talán lehetne alkudni, átfutni rajta, aztán hemperegni a földön, de egy emberrel soha, az nem hagyja abba addig, amíg meg nem kapja, amit akar. Tűz van. Nincs tűz. Ha tűz lenne, volna idő segítséget hívni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Dagasztó manók

Mindig a Kerek Perecnél találkozunk. Ezt tanultam meg először erről a városról, miközben a Kerek Perecre nem is volt kiírva, hogy az a Kerek Perec. Elvégre mindenki tudja – fel sem merült, hogy kiírják-e, miközben nekem szükségem lett volna rá. Pont így találkozunk ma a Kerek Perecnél, nem kérdeztük, hogy van-e bárki, aki nem tudja, hogy a Kerek Perec az a Telekom üzlet.

Mert a Kerek Perec nem egy pékség és kávézó, hanem egy hely, ami előtt találkozunk. Mint a kedvenc százforintos, odajárunk most kutyatápért, mert állateledelbolt lett, vagy az a hamburgeres, leveses, fornettis, salátázós hely, ami most megint bezárt, és nem tudni, hogy miként fog újranyitni, de új pult van, szóval valaki biztosan kivette. És akkor az Aradi Büféről (hívja így bárki?) már tényleg nem is kell beszélnünk.

A becsődölt könyvesbolthálózat szegedi üzletének a helyén török étterem nyílik, a Petőfi sugárúti dohányboltba korábban máshol kellett bemenni, nyomtatószalonból pedig kettő volt a BTK körül, a sugárút felőli nyitott hétkor. Fel tudjuk osztani a várost aszerint, hogy mit árultak akkor a trolimegálló mögötti üzletben, amikor te érkeztél, vagy, hogy lehetett-e kártyával fizetni a kávédért az út túloldalán. A város folyamatosan újrateremti magát, és mi nem csak térben, de időben is képesek vagyunk kijelölni a magunkét. Mindig itt ittam az első két óra között a kávét – mutat a nő a szolárium felé. Mekkora butaság lenne egy szoláriumban kávézni.

Már itt laktam, amikor újra kinyitottak a Virág cukrászdák, először lekváros kenyeres fagyit ettem a Kis Virágban. A legjobb barátomnak már evidens, hogy vannak, tőlem tudta meg, hogy nem voltak mindig, és hogy egyáltalán nagy dolog, hogy újra kinyitottak. Honnan tudná – mondja, és tényleg. Honnan tudná. Vajon van-e bármi állandó a Liquor Store-on kívül, aminél biztosabb aztán tényleg, …biztosan volt élet előtte is a városban.

A város olyan, mint az a kopott ház a Kossuth Lajos sugárút és a Párizsi körút sarkán. Nem az, amelyikben a turkáló van, hanem annak a túloldalán, ahol a kisbolt volt régen. Volt valamilyen süti, amit mindig ott vettem, de már nem emlékszem igazán az egészre, csak hogy megálltam ott biciklivel. Kis piros korlát volt, oda lehetett kötni. Az a ház régen csak egyemeletes volt, lehet látni a téglákig kopott homlokzatokon, hogy egészen másból építették, és az ablakok is mások, lehet, hogy a belmagasság is eltér. Csak úgy felhúztak rá még egy emeletet, beköltöztek, és azóta is élet van benne, fel sem merül, hogy lehetne másként is.

Milyen volt, emlékszel? A pékmanók dagasztottak a kirakatban, nem néztek a járókelőkre, megvolt a maguk dolga, nem értek rá egész nap bámészkodni. Amikor ide kerültem, nekem úgy mutatták, mint valamit, amiről illik tudni, vagy amit elégszer meg kell nézni, hogy ehhez a városhoz tartozz. Milyen butaság. Dagasztó manók egy telefonüzlet kirakatában.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi