A szökőkutakról

Bár éghajlatunk szerencsére mind a négy évszak áldásaiból és átkaiból részesít minket, kétségtelen, hogy a városokat nyarakhoz építették. Például a szökőkutakhoz, amelyek igazán csak a kánikulában nyernek értelmet. Nyáron használják őket, télen el is zárják a vizet bennük, bele is fagyna, ha nem így tennének. Az év felében magasba törő vízszobrokat formálnak, hogy valamiféle enyhet adjanak a forróságtól szenvedő polgároknak, télen pedig hideg betonkráterként éktelenkednek a tereken. Nyaranta a természet előretolt helyőrségei, télen tátongó sebek. 

Ha télen egy olyan ember érkezne a városba, mondjuk épp egy északi ország lakója, aki nem ismeri a szökőkutat, az nem is látná a földbe süllyesztett mélyedéseknek az értelmét, nem értené, hogy mi célt szolgálhatnak. Talán ez a város ennyire szereti a fiataljait, hogy gördeszkapályákat épít nekik városszerte? Vagy ezek nagy, közös városi disznóvágások színterei, és azért ilyen az alakjuk, hogy összegyűjtse a vért? Vagy egy nehezen érthető művészeti projekt kísérletezik épp a terekkel? 

A téli város még nem teljes, és nem érthető, de a nyár közeledtével lassan minden visszanyeri a funkcióját. A szökőkút például  felfrissíti a levegőt, találkozóhely, látványosság, sőt a víz zenei kísérettel mozog, így voltaképp tánc is. A szépség egyesül bennük a praktikummal, innen lehet tudni, hogy bár ezeket a szökőkutakat városi kezek építették városiaknak, inkább tartozik a természethez, mint a városhoz. 

Ezért szeretünk annyira megpihenni a csobogó víznél egy tikkasztó napon, ezért üldögélünk  éjjel sörözés közben a padkán, mert bár a legforgalmasabb tér közepén vagyunk, mégis olyan mintha egy patak mellett ülnénk, ahol senki nem sürget, senki nem akar tőlünk semmit. Csak mi vagyunk, és a kristálytiszta, átlátszóan egyszerű, mégis, nélkülözhetetlen víz.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Dugók

Szerintem anya jobb abban, amikor értem kell jönni, de apa mellett mindig jobb zene szól. Amikor mindketten jöttek, akkor nagyokat beszélgettünk így, de mióta anya Újszegeden dolgozik, neki nem esik útba az iskola, de nem baj. Peti anyukája mindig később jön, együtt meg nem is baj, ha várni kell. El kell majd mesélnem anyának is, hogy Peti szerint olyan az iskola, mintha egész nap őket kellene várnunk.

Azt mondta, hogy a két Venn-diagram nem olvasható így egymásra. Szerintem meg de, igenis összeolvasható. Elég lett volna, ha csak ránéz az adatokra, de nem, szerinte nem, ez egyértelműen hibás módszer. Azt utálom benne a legjobban, hogy nem magyaráz el semmit, mitől hibás, vagy hogyan prezentáljam ezeket az adatokat és az átkozott összefüggéseket.

Hogy nem is tudnék lekanyarodni a következő utcán sem, azt nézem. Hogy esélyem sincs, csak itt állni és alig haladni. Képtelenség így szervezni az életet, be kell mennem a boltba is, ott is tömeg lesz, nem fogok odaférni a magos zsemléhez, de nem veszek vágott bucit megint, a múltkor is feltörte a szájpadlásomat az érdes teteje, normális szendvics zsemlét akarok venni, és kefirt, egész nap kívántam a kefirt, ahhoz kifli is kell majd, mint a táborban régen.

Nem maradt hely a kurzuson, későn jelentkeztem, sajnálják, de nem fért több bele. És tényleg az a rossz ebben, hogy ők komolyan sajnálták, látszott a tekintetükön, hogy sajnálják, és ha rajtuk múlna, ők szorítanának még egy helyet. Látszott, hogy nem rajtuk múlik, és amúgy nem is baj, hogy ez van, nem megy el rá három hétvége, nem megy el rá a pénz, csak közben így nem változik semmi. Mármint butaság persze, hallom magam ilyenkor, meg nem ezeken a kurzusokon múlik, csak ez legalább valami lenne.

Kivagyok már, de ezt nem lehet a főnöknek elmondani. A gyerek haja beleakadt tegnap a bőrkeményedésbe a kezemen, meg egyáltalán, ez nem embernek való. Ha nekidőlnék az ablaknak, el tudnék aludni, annak talán lenne is értelme. Aludni ehelyett a zötykölődés helyett. Bent kellene maradnom az építkezésen, ott aludni, másnap felkelni, lemosni magam a kerti csapnál. A gyerek alig lát így is úgy is, fáradt vagyok, egyszerűen tényleg ez van, kitesznek a sarkon a kocsiból, hazamegyek, levetem a törmelékes, poros ruhát a mosókonyhában, letusolok, próbálok jó apa lenni, meghallgatom azt, ami az oviban történt, megsimogatom a haját, azt kéne elmondanom a főnöknek, hogy jó apa akarok lenni.

Ez a reklám is faszság. Megint ránk akarnak kenni valamit a zöldek. Hogy a dugó mi vagyunk, és nem mi vagyunk a dugóban. Az ember csak zenét hallgatna vezetés közben, de a kurva reklámokat bele kell baszni a zenék közé, ideje beszélgetnünk a városról. Ideje beszélgetnünk a városról, nyenyenye, apám megint nekiáll magának fát vágni, ha nem érek haza, hiába van május, legyen bent fa estére, igaza van, csak várna meg az is, hogy mi az istenért nem.

Nem értem, hogy mi történt. Hiába nevetgélek azon, hogy ez már vagy a századik állásinterjúm, mintha vak és süket lettem volna mindenre, amit kérdeztek, és mindenre, amit mutatni akartak. Pedig ez, ez lehetett volna a nagy bumm, éreztem reggel, meg egész héten, és nagyon gyorsan hívtak be, és nagyon tetszene ez a pozíció, nem vállfapakolással kezdeni, ezt nekem találták ki, és mégis. Ki a fene tapossa meg véletlenül az előtte álló ruhákat, ki képes arra, hogy kidönste a tároló oldalát? Ki bízna így bárkire egy boltot, egy pénztárat, egyetlen ruhát is, egyetlen pakolnivaló vállfát? Miért nincs normális életem, mint mindenkinek?

Szeretem Katát. El fogom hívni kávézni, sőt, sütizni. És akkor aztán beszélgethetünk, meg sétálhatunk is utána, mondjuk a Vértónál, az úgyis kettőnk között van, és akkor elmondom neki. Tudom, mindig a fiúk mondják ki, Zoliék már kinevetnétek, de ki fogom mondani. Lehet, hogy nem ezt, hanem azt, hogy szerintem lehetne komolyabb is köztünk, vagy hogy nagyon megkedveltem az utóbbi időben. Vagy hogy szeretem, hogy hangosan nevet, és hogy kedves, ahogy lenyalja a kanalat, mielőtt a csésze mellé teszi. Nem, ezt nem mondom el neki, azt fogja hinni, hogy valami perverz vagyok. Csak elmondom neki, valamikor sütizés és sétálás közben. Talán sétálás közben, már becukrozva, hátha úgy könnyebb. Vagy sütizés közben, hátha nem ér rá sétálni, vagy nem lesz kedve, mert új szandált vett, és lehet feltörte a lábát.

Mennyi időt vesz el, de tényleg ez a dugóban ülés minden nap. Mint egy ilyen köztes tér, érted, még nem vagy munkában, de még nem vagy otthon, ez is felbasz. Dugóban ülsz azért, hogy munkába mehess, ennél csak az csesz fel jobban, ha munkahelyek nem fizetik a benzinpénzt vagy a bérletet, hanem fizessen az ember, ha dolgozni menne, hogy legyen mit enniük, meg hol aludniuk. Most azért van dugó, mert emberek munkából jönnek, nincs jól kitalálva, hogy hol lakjanak, és hol legyen a munkahelyük, naponta kétszer ülünk a dugóba, és érted, ez konkrétan holtidő. Ilyeneken van időm nekem is gondolkodni, hogy rossz-e a világ, és hogy mi mindenért azt. Emberek, ülünk a dugóban, érted, és faszságokon gondolkodunk, megváltjuk magunknak a világot, aztán kiszállunk nagy sokára, otthon meg nincsen semmi következménye az egésznek, bekapcsolom a tévét, melegítek a főzelékből, és el is felejtem a dugót, meg hogy gondolkodtam közben bármin, ezek a gondolatok nincsenek, ahogy ez az idő sincs, bármennyire hosszúnak is tűnik.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

A nap, amikor eltűntek

Ki nem állhattam őket, de miután eltűntek, nem hogy tágabbak, de szűkebbek lettek az utcák, mintha nem csak ők, de a tér darabjai is eltűntek volna velük. Továbbra is voltak parkok, és volt bennük élet, a fák kis ereiben a kéreg alatt csobogott a víz, a levelek szívták be a napsugarakat, de már nem volt miért, mert nem volt, aki az egészet elrontsa azzal, hogy folyamatosan lábatlankodik. A vakító napsütésben nem volt kire haragudni, kit kikerülni, kit elkívánni valahova nagyon messzire, nem volt viszonyítási pont a nyugalomhoz, mert megszűnt az örökös sertepertélés és téblábolás, mert eltűntek. Továbbra is voltak padok, de nem volt értelme többé azoknak sem, mert hiányzott a szokásos látvány: idős hölgy eteti a galambokat.

Miután eltűntek, először a Széchenyi térre mentem, mert ilyenkor tavasszal csapatokba verődve szoktak fel-alá sétálni nagy peckesen, de most az egész tér kihalt, csak a szobrok maradtak, amikről így tavasszal mindig csapatostul lógtak a kisebbek. Most csak mi vagyunk, és a miénk lehetne minden, mégsem tudunk vele mit kezdeni, mert így már nem jó, csak akkor kell, ha nekik is kell, ha tőlük kell elhódítani.

Olyan szemtelenek voltak, hogy nem tértek ki előlünk, csak mentek a szemük után, mi meg nem győztünk kitérni előlük. Volt, hogy azt hittük, észre sem vesznek minket, és élik a maguk kis szürke életét, mintha két párhuzamos város lenne, egy a miénk, egy pedig az övék, aminek persze így, hogy nincsenek többé, örökre vége. Biztos nekik is voltak vackaik, elvégre éjjel eltűntek, csak pár kódorgott az utcán. Biztos voltak csemetéik, fiókáik, akiket gondoztak és neveltek, akikhez siettek vissza, akik érdekében rohangáltak fel-alá. Most a fészkeik elhagyatottan konganak, ki tudja, talán majd mások, akik nagyobbak náluk, elfoglalják őket.

A fák és a virágok még megvannak, ezekben van valami örömünk, de a város nem igazi város nélkülük, elvégre nem azért lettek az utcák ilyen kacskaringósak, zegzugosak, nem azért lett ennyi búvóhely, beugró és sétány, hogy az ökörnyál ússzon végig rajtuk. Nem, ezek nekik épültek, hogy élelmet gyűjtsenek, legyen hova húzódniuk, hogy saját kis színtereket kapjon ez a zegzugokra tördelt kis életük.

Mert hiába, azon a napon, amikor eltűntek az emberek, mi galambok rájöttünk, hogy ez valójában mégiscsak az ő városuk, és bár nincs bennük annyi türelem, mint azokban a szobrokban, amiket önmagukról mintáztak, és amik még azt is hagyják, hogy ráüljünk a fejükre, attól még lehettünk volna velük kicsit kedvesebbek is.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Amikor megnyerem a lottót

Anyám trénere szerint nem feltételes módban kell kívánni. Nem arról kell beszélnem, hogy mi lenne, ha megnyerném a lottót, hanem, hogy mi lesz akkor, amikor megnyerem. Nem tudom, hogy hogyan mondhatnám el az anyámnak, hogy nekem tényleg ezek a kijelentő mód, jövő idők a terveim, és hogy a jövőmről csak úgy tudok gondolkodni, hogy elalvás előtt ezekhez az alárendelő mondatokhoz írok főmondatokat.

Amikor megnyerem majd a lottót, két lakást fogok venni magamnak. Egyet a belvárosban, közel a kedvenc kocsmánkhoz, közel a nonstophoz, ha bármire szükségem van, közel a jó iskolákhoz – gondolni kell a még tervben sem lévő gyerekekre is –, és közel ahhoz a felújított játszótérhez, ahol sok mindenről beszélgettünk már éjszakánként, viszont nem annyira közel hozzá, hogy felhangozzon a gyerekzsivaj.

A másik lakás a Rókuson lesz, közel a kettes megállójához. Azután sem akarok vezetni, hogy megnyertem a lottót, akkor is félek majd a forgalomtól, a figyelemzavarom sem múlik majd el a pénztől. Talán többet fogok majd taxit hívni, de azért fontos az is, hogy karnyújtásnyira maradjon a kettes: a legtöbb barátom a pályája mentén lakik, a kedvenc könyvesboltom és kedvenc lacipecsenyésem is csak néhány méterre van a megállóktól, a fodrászom szalonjából is rálátni a sínekre és az elhaladó járművekre. Azt hiszem, ebben a másik lakásban fogok élni. Innen szervezem majd az életem, a belvárosiba csak akkor megyek majd, ha úgy hozza, mert éjfél után már nem jár a kettes, vagy mert ki akarok kapcsolódni a mindennapokból. Az egy nyaraló lakás lesz a belvárosban, és sokat fogok ott nyaralni, nézem az erkélyről órákon át a forgalmat, az volna tökéletes, ha a konyhaablakból a Tisza is látszana.

Amikor megnyerem a lottót, számlát nyitok a kedvenc helyeimen, hogy ne húzzuk a fizetéssel egymás idejét minden sör vagy minden zacskó ropi után, és hogy minél több időt töltsek a barátaimmal, akik pontosan ugyanazok az arcok lesznek, mint akik most. Csak az ehet a ropimból, akikkel fagyoskodtunk a nonstopba menet, vagy akivel hintáztunk és válogattunk kavicsokat nyári éjszakákon.

Amikor megnyerem a lottót, majd nem azért fogok piacra járni, mert ott olcsóbbak, hanem mert ott finomabbak a zöldségek és gyümölcsök, és mert úgy készítenek kapros sajtot, ahogy azt én megszerettem. Sokat beszélgetek majd akkor is a kofákkal, recepteket cserélünk, összemosolygunk a nénivel, akitől vágott virágot veszek, és mindig nagy borravalót hagyok, mert ezek az emberek aztán tényleg megérdemlik.

Egy barátom szerint, aki bújja a pszichorovatot minden magazinban, a slow, a lassúság az ellenkultúra ebben a felgyorsult világban, én pedig, amikor megnyerem majd a lottót, eszerint fogok élni. Persze ez nem ellenkultúra, mondaná a barátom, hanem luxus, és nem értené meg, hogy ugyanazt a véres hurkát eszem majd a főút melletti lacipecsenyés műanyag székében, és ugyanazt a fröccsöt iszom majd őt hallgatva a hátsó asztalnál, és virágból is azt fogom megvenni, amit jobban megsütött a nap, vagy beakadt valahol a szállító kosárban, csak közben lassú leszek majd. Talán nem progresszíven lassú, ezt nem értené, azt hiszem, hanem csak úgy, lassú, mint én, és ahogy a város lassú tud lenni egy főút melletti műanyag asztalnál vagy a piacok nyüzsgő forgatagában.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Saját évszak

A tavasz legnyilvánvalóbb jele a természet feléledése: kergetőznek a macskák, élénkül a madárcsicsergés, visszatérnek a gólyák. Az állat-, és növényvilág teljes összhangban indul újra, nincs egy nagy vezényszó vagy parancs, egyszerűen minden tudja, hogy már tavasz van, és hogy mi ilyenkor a pontos teendő.

Ezzel szemben az ember megpróbál különalkukat kötni a változással maga kényelméhez, stílusához szabva. Nincs kedve elővenni az átmeneti kabátot, ezért a télikabátjában jár hetekig a verőfényes napsütésben, vagy épp ellenkezőleg, rühelli a feketét, ezért már rég elővette színes kiskabátját, amit akkor is közszemlére tesz, ha még délután is hártyás jég feszül a pocsolyák vizén.

Mindenkinek saját évszakai vannak, nem tavasza, nyara, ősze és tele, hanem pufimellényes, napszemüveges, orkánkabátos és síkabátos időszakai, az év rövid-, és hosszúnadrágos részei, sapkás és nem sapkás, sálas vagy sál nélküli hetek, hónapok, amikor az ember hozzáválogathatja a maga a színeit a természetéhez. Egy párducmintás télikabát, egy vörös sál vagy egy rózsaszín csizma is új adalékul szolgálhat a városi látkép karácsonyi vásártól – májusi borfesztiválon át a disznótoros fesztiválokig ismert változásához.

Tegyük fel például, hogy április közepén kinézünk az utcára: vannak, akik pólóban és baseballsapkában járnak, mások vastag kabátban, sállal a nyakuk körül, páran bőrdzsekiben. Ha a madaraknak kéne eldönteniük a mi viselkedésünk alapján, hogy mikortól kezdhetnek énekelni, talán májusig nem dalolnának, mert nem tudnák eldönteni, hogy ez már a tavasz, vagy csak valami furcsa ünnep, amikor mindenki annak az évszaknak hódol, ahova lelke szerint a leginkább tartozik.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Az ablaknál enni

Soha nem jutott eddig az eszembe, pedig mintha erre lenne kitalálva. A könyöklőpárkány magassága, az ablak melletti kis asztal, a sugárúttal merőleges kilátás. Bár az utcán most egyáltalán nem látszik semmi, párpercenként tűnik fel néhány autó, a hangjuk előre ígéri őket, és utánuk is hallatszik még. Két villamosmegállónyira ellátok ebben az esti fényben is, nyilván, ha jár valaki a járdán, azt nem szúrom ki, csak a város látszik, ahogy alszik, a Hold, ahogy nem alszik, a lámpák világító messzi sora, és a város sötétbe érő árnyéka a horizonton.

Az ablaknál enni. Picit úgy érzem, mintha felfedeztem volna valami újat, valami igazán nagyot, amitől nem lehet többé ugyanúgy élni az életet. Nyilván spicces vagyok, nem erősen, de annyira, hogy jó ötletnek tűnjön az ablaknál enni. Bár józanul sosem merült fel ez bennem, de lehet, hogy úgy is jó ötletnek tűnne, csak így hozta a helyzet, így érkezett a nagy felfedezés. Boroztunk, ez az a bizonyos helyzet, és ennem kell. Nagyon ki vagyok a bortól másnap, ezt kellene megelőzni, mert reggel konzultációt beszéltem meg a tanárommal, szerencsére csak tízre, de mégis, nem kockáztathatok.

Nem tudom, miért ittam egyáltalán, pláne bort, amiről ugye pontosan tudom, hogy egyáltalán nem bírom. Na jó, de, pontosan tudom: azért ittam bort, mert szeretem a rozé fröccsöt. Mint a nevelőapám a paradicsomos húsgombócot, pedig szétégeti a gyomrát, még napokig rosszul van utána, mégis, látnod kellene, ahogy eszi, olyan örömmel, hogy jó ránézni, kicsattan. Valahogy így vagyok én is a borral, hogy nekem olyankor nincsen holnap, mi úgy tűnik ilyen család vagyunk. Nem a következmények szocializáltak.

Vettem a piacon kolbászt, csípőset. Megtaláltam a helyet, ahol nem nagyon száraz, és pont jól csíp a csípős, főzés közben is jól engedi ki magából, meg így, kenyér mellé is jó. Nagyobb darabokat vágtam csak, most nem szendvicset eszem, hülyeség is lenne, ráadásul a vajam el is fogyott a héten. Katonákat tépek a szeletelt kenyérből, maradt még pár deka a kapros sajtból, amit a múltkor vettem, nagyobb darabokat vágok abból is. Picit azért furcsa belegondolni, hogy kapor és bor egy gyomorban, de közben tudom, hogy működni fog. Mostanában amúgy is kívánom a kaprot, mindent kaporral ennék, amit ésszerű kaporral enni, talán vashiányom van, és ezt üzeni a szervezetem, talán tényleg csak kívánom a kaprot. Régen azt hittem, hogy csak a tökfőzelék lehet kapros, boldogtalan gyerek voltam, nem tudtam, mi a jó.

Számhoz emelem a sajtot, a kolbászt, a kenyeret, és csak nézek kifelé a még hűvös esti levegőbe. Lehet, hogy valaki közeledve az épülethez most engem néz, ahogy az egyetlen világító ablakban eszem, nézi a kapros sajtomat, a jó kolbászt, nyilván lehetetlen, hogy ennyire pontosan lásson mindent, de közben mégis, érted, lehet. Lehet, hogy azzal, hogy az utcát nézem, épp szemezek valakivel, aki sétál a sötétben, és épp azon gondolkozik, hogy szemez-e velem, ha sokáig néz. Ha nézi az evésemet. Hogy sajt, kolbász, kenyér, apró katonák ritmusa szerint emelem a kezem, ő közben talán még mindig szemez velem, én még mindig szemezek vele, de nem látom, én vagyok a világosban, és én vagyok magasabban, meg amúgy is, lefoglal a sajt is, a kolbász is, a kenyér is, nem érek rá igazán figyelni. Ha szemezek vele, az csak a véletlen műve, ezt ő sem gondolja másképp, nyilván nem is gondol rólam semmit, világítok csak bele az éjszakába, eszem az ablaknál, ő csak menne haza, ahogy én is mentem tíz perccel ezelőtt, jó éjszakát neki, eszem még, aztán jó éjszakát nekem is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Körök

Az állatok megérzik az időjárás változásait. Az eső előtt hangyák rajzanak a boly körül, a hideg idő beálltával a gólyák délre repülnek, csak a meleggel együtt térnek vissza, a macskák pedig tavasszal felélénkülnek, kertről-kertre járnak udvarolni. Mégis, a tél végét nem a visszatérő gólyák, nem a doromboló macskák, és nem is a zümmögő méhek jelzik legpontosabban, hanem a városban itt-ott feltűnő üres sörösdobozok és borosüvegek, kartonpoharak és ásványvizes palackok. 

Ezek az első szabadtéri beszélgetőket és iszogatókat jelzik, akiket nem téveszt meg a sápadt fény, az olykor kitisztuló kék ég, vagy a későn kezdődő tavasz. Ők egyszerűen tudják, hogy mikor süt igazi meleg tavaszi napsugár, akkor kiülnek a parkokba, rakpartra, padokra, a Széchenyi téri virágágyások mellé vagy a Honvéd téri játszótérre. Megbeszélik, hogy milyen régen voltak itt, hogy mi történt velük azóta, és hogy mit akarnak, mi történjen velük ezen a nyáron. Kiderül, hogy ki maradt meg a keménymagból a tél alatt, ki tűnt el a társaságból, kik az új arcok, kire lehet számítani és kire nem, ki az igazán alapember és ki bizonyult csupán alkalmi havernak. 

A szőlőt megmetszik, a virágokat elültetik, a barátokat meg megrostálják, nem szigorúan vagy hivatalosan, hanem ösztönszerűen, kimondatlanul, de annál kegyetlenebbül: mindenki érzi, ha valaki már nem tartozik a csapathoz, és akkor azt a közösen, mintha egyetlen vízfejű óriás lenne a társaság, elfelejtik. Az üvegeket otthagyják, ezzel jelölik meg a területüket, és ahogy a nyár folyamán egyre többen és többen csatlakoznak hozzájuk, úgy lesz egyre terebélyesebb az üvegpalackok és alumíniumdobozok halma. A Honvéd téren Royal vodkát isznak, a rakparton La Fiestát, a töltés előtti nagy betontömbnél Miller és Dreher sört, a Bartók téren két literes Kőbányait. 

Minden térnek megvan a maga bukéja, és ez épp most forrja ki újra magát, most, hogy egyre több borosüveg és sörösdoboz tűnik fel itt-ott, hogy egyre több társaság merészkedik ki az utcára, hogy a keménymag túlél és növekszik, míg a többiek, a lemaradók, a soha el nem jövők, a megbízhatatlanok, a késők kiszorulnak a körből.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Mi, akik piacra járunk

Mi, akik piacra járunk, piacra járunk szombat reggelente, kistermelői piacra járunk szombat délután, vásárba megyünk vasárnap délelőtt, ünnepek körül az ünnepi vásárok bódéit kerülgetjük, a könyvhét sátraiban vesszük az új olvasnivalót, hétközben megszokásból a Marketplace-en görgetünk, hogy van-e valami vágyott, megmentésre érdemes éjjeliszekrény, szeretett könyv, örökségben megtalált, értéktelennek tűnő hanglemez.

Mert mi, akik a piacra járunk, azt hisszük tudatosak vagyok, de ha csak megkívánjuk a spenótot, a jó spenótot, amiből egy nagy szatyornyi is pillanatok alatt esik össze a hőtől, azt vesszük, mi túrókrémet eszünk vacsorára, a két kisebb maroknyi túróból, amit csak úgy megvettünk, hogy jó lesz az majd, adunk egy esélyt a dagadó japán körtéknek, és nem a saját bőrünkön tapasztaljuk ki, hogy meg kell pucolni fogyasztás előtt, nekünk előre szólnak róla az eladók, nem is ronthatjuk el.

Mert mi, akik piacra járunk, tudjuk, hogy milyen a jó kapros sajt, tudjuk, hogy milyen gomolyát érdemes füstölve, és milyet natúran venni. Megszokott nénijeink vannak, akik megszokott mosollyal néznek ránk, ismerik már az ízlésünket, átnézik a portékájukat, amikor közeledünk, néha meglepjük őket és a gyomrunkat egy másik választással, abból csak kisebb darabot adjon, ki tudja, annyira fogjuk-e szeretni, vágyunk-e majd még reggeli után egy-két szeletre belőle.

Nekünk, akik a piacra járnak, kedvezményt ad középen a bácsi, akihez hagymáért megyünk, mert fontos tudatnia, hogy nem egy alja helyen vesszük, ő is úr, ezt ő szokta így, nevetve megindokolni, ő tudja, hogy mi is az elitek vagyunk, velünk lehet viccelni, mosolygunk, elmeséljük másoknak, megírjuk, ő tudja, 60 forint körül van az átlagos hagyma feje, és 60 forintokból áll a gazdagság.

Mert mi, akik a piacra járunk, mindenből akarnak venni, mindent meg akarunk főzni, minden szépet magunkba akarunk fogadni. Lekvárt veszünk, rögtön kétfélét, egy szokásosat és egy olyat, amit eddig sosem kóstoltunk, egy darabosabbat és egy passzírozottat, ki akarjuk sajátítani az ízeket, mert mi a piacra a legjobbért megyünk, és pontosan tudjuk, hogy a pár száz forintért adott alma is lehet a legfinomabb, hogy a nagyobb retek is lehet a legfrissebb, és hogy néha a csípős paprikát a kápiától csak a gyakorlott szemek és az eladók tudják megkülönböztetni.

Mert mi, akik a piacra járunk, tudunk mindent, amit az eladók mondanak. Tudjuk, hogy a vágott virág vizébe egy pici sót is kell tenni, az az asszony mondta ezt, akitől a vágott virágot vesszük. Nem egy csokorral, rögtön kettővel nyúl felénk, tukmálja, mert tudja, aki virágot vesz, nárciszt, háromszázért nyolc szálat, az éppen szívesen vesz két csokrot is hatszázért, tizenhat szál így tavasszal, ez az igazi dísze a piacra járók otthonainak.

Mert mi, akik a piacra járunk, tudjuk, hogy mi az a szerelem így tavasszal, hogy magunknak venni nárciszt, az szerelmes tavasz, hogy a néni mosolya és az eladó ugratása mindig egy kicsi szerelem, mindig egy kicsi kielégülés, hogy a hentestől a legszebbet kérni, olyan szépet, mint a henteslegény, az rítus, hogy az eladónő érintése, amikor átnyújtja a zacskót, az intimitás.

Mert bennünk – akik a piacra járunk és nem ismerjük egymást, de egymásra mosolygunk a nárciszainkkal, és ha el is állja a paradicsomos ládák előtti teret, ha ingatjuk is a fejünket, mikor átfurakodik valaki mellettünk – van valami közös túl azon, mint amit a reggeli rántotta és a mellé evett paradicsom, vagy a nagyra nyújtott lángos méregetése jelent. Nekünk közösek a rítusaink, hasonlóan figyelünk. Átlátunk egy piacnyi teret, egy ládányi gyümölcsöt, a vén kofák tanácsai pedig, mint a lekvárba maradt nagy gyümölcsdarabokat a zselé, mindannyiunkat körbelengenek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Kalapos nők, katonák

Vannak a saját tereink, ahol mi hozzuk a szabályokat. Egy szoba, ahol csak mi hagyhatjuk fent a cipőt, egy kert, ahol senki sem szól ránk, ha halogatjuk a fűnyírást, egy sír, ahol mi cseréljük az árvácskákat. Ezek a terek olyanok, mint mi, és senki elvárásainak nem kell megfelelniük. 

Vannak közös tereink is. Ezekben is rengeteg időt töltünk, de aligha kezeljük őket térként. Adottnak vesszük a feltételeket, elfogadjuk, hogy valakik egyszer eldöntötték, milyen lesz a szőnyeg színe az irodában, a kancsó alakja a menzán vagy a zene a szökőkút mellett. 

Pedig ezek a terek is lehetnek kényelmesek vagy kényelmetlenek, szépek, vagy csúnyák, nyomasztóak, vagy vidámak, könnyűek vagy nehezek, hívogatóak, vagy taszítóak, és ha egy közös tér tele van taszító, nyomasztó, csúnya tárgyakkal, akkor lassan kiszorulunk, idegennek, oda nem illőnek, nemlétezőnek érezzük magunkat a saját munkahelyünkön, iskolánkban, városunkban. 

De ki dönti el, hogy ki érezheti magát otthon, és ki nem? Ki dönti el, hogy milyen tárgyak töltik meg a közös tereinket? Ki dönti el, hogy milyen színű a szőnyeg, milyen alakú a kancsó és milyen zene szól a szökőkút mellett? A főnök, aki nem akar sokat költeni takarításra, vagy csak egyszerűen a sötétszürke a kedvenc színe? A konyhafőnök, aki óriási tenyerével átéri a széles nyakú vizeskancsót? A rektor, akit munka közben zavar a jazz? 

Miért van például ennyi szobor a háborúról? Hadvezérek, huszárok, szuronyos, tisztelgő katonák a róluk elnevezett tereken, mintha a csaták, amikben harcoltak, sosem értek volna véget, csak lelassultak, hogy állóképekké merevítve örökké uralkodjanak az utcákon.

Kiket gyászol, kiket őriz meg a kollektív emlékezet? Azokat, akik hazatérnek? Azokat, akik ott maradtak? Azokat, akik itt maradtak? Akiket erőszakkal elhurcoltak? Akiket erőszakkal lefogtak? Miért hisszük, hogy egy tábornok szép, és egy kenyeret szelő nő unalmas? 

Hova csoportosítják a katonákat a városokban? A jogi kar előtt lovashuszár van, a Hősök kapujánál két óriási honvéd. A törvény és a rend nevében vonulnak fel, mégis úgy tűnik, nagyobb biztonság vár a rakparton üldögélő nők, és tiszavirágok között. Csak két sarok, ugyanaz a város, mégis két teljesen különböző tér, teljesen különböző tanulságokkal.

Egy katonától megtanulhatjuk a fegyelmet és a kitartást, de a rakparti kalapos nő rendelkezik azzal, amivel a huszár nem: tavaszi délutánokkal, korzókkal, a teraszok zsongásával, és a kutyasétáltatók találkozásaival. Hiába igyekeznek emlékeztetni a huszárokra, a város valójában a kalapos nőé, ő tanít minket nem csak haladni, de bóklászni, nem csak nem beszélni, de hallgatni, nem csak lakni, de otthon lenni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Tavasz van!

A nővérem még hisz a régi viccben, hogy akkor van tavasz, amikor az óvodásokat már hosszabb időre kiviszik délelőtt, és amikor már batnak a matkák. Pedig a tavasz az előbb van, mint a bátortalan óvónénik döntése, akik nem akarnak lebetegíteni egy egész csoportot: menjenek-e ki, fel lehet-e ülni a hintára, meddig lehet ülni a padon anélkül, hogy bárki felfázna, a kiizzadt gyerekek hogyan ne vegyék le a kabátjukat mégsem.

Toxikus maszkulinitás, minden más esetben így hívnám azt, ami a tavasszal van, de tavasszal én is bűnös vagyok. A fiúkat nem tanítják meg igazán arra, hogy figyeljenek az egészségükre, hogy kövessék pontosan az érzeteiket, a fiúk amúgy sem fáznak, nem zavarja őket a huzat, a fiúk elvannak, kényelmesen szeretnek öltözködni, a fiúruhák olyanok is, nem szépek, mint a lányoké, hanem kényelmesek. A fiúk pulóverei, néhányuknak máris a pólói, rövidnagrágjai úgy tűnnek elő, mintha a betondzsungel első hóvirágai volnának, a kabátok, mint a lelógó sziromlevelek a táskákban és kezekben, bátrabbak és későn indulók az első meleg napra otthon is hagyják.

A szettek még nem az igaziak, bakancs és póló párosítás is fel-fel tűnik. Feladat előszedni a vékonyabb cipőket, hátrébb, lejjebb kerültek a cipősszekrényekben, talán még korai is azokat viselni. A nővérem ismerősei pontosan tudják, hogy a bokánk fázik meg először, meg a derekunk. Nem tudom, hogy így van-e, de elég sokszor mondják, hogy igaznak fogadjuk el. A pulóver választások is még esetlenek, a meleg mindenkit váratlanul ért, azokat is, akiknek – érthetetlen módon – több időjárás app is van a telefonjukon. Itt nem a hőfokokról van szó ugyanis, hanem az érzet biztosságáról: tavasz van, jó idő, egypulcsis délután. A döntésről, hogy most olyan az idő, hogy dönthetünk így akkor is, ha a legmenőbb pulcsijaink épp mosásban vannak. Az első napok nem a divatról szólnak, hanem az érzésről, még ha mind csodálattal nézzük is azokat, akik így is olyanok, mintha az Instagramról estek volna ki.

A tavasz az emberektől lesz tavasz, nem a matkák batásától. Attól lesz a tavasz, hogy a város azonnal tele lesz biciklisekkel, mindegyikük csak erre a napsütéses időre várt, a lányok előszedik a napszemüvegeiket, a nénik és a bölcsészek a nehéz sálaikat színes, vidám kendőkre, lengébb körsálakra cserélik, az iskolás fiúk pedig nem tudnak kapaszkodni a villamoson, úgy szorítják magukhoz levetett kabátjukat, a tornazsák, hátitáska, kabát együttállásban minden figyelmükre szükségük van. A tavasz attól van, hogy megint elgondolkozol, mit vegyél fel reggel, és próbálsz tippelgetni az ablakból látható alakolból, de mindenki másként van felöltözve.

Átmeneti évszak, így mondják, és mindenki a maga tempójában halad ezen az átmenetiségen. Nincsenek jó döntések, egy vékony kabáttal többet viselve meleged tud lenni, anélkül viszont fázol, ha árnyékban kell lenned. Születhettél volna Miamiba, gondolod, vagy bárhová, ahol mindig nyár van, és nem kell ezeket a dögnehéz ruhákat cipelned, nem kell eleve vesztes döntéseket hoznod reggelente, de te ide születtél, az évi két átmeneti évszak földjére, a napfény városába, ahol vannak egypulcsis és kiskabátos napfények is, meg lesznek majd pólós napok is, lehet, hogy ahhoz neked még korán van, de tudod, hogy lesznek majd, már csak néhány reggelt és délutánt kell túlélni, és lesznek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi