Egy nagy kaland, körjárattal maximum negyven perc

Ma elég korán kellett kelnünk, de legalább ma minket is elvisznek. A nagybani piacok mindig hajnalban hangosak, és ez a piac sem másmilyen. Az igazak álmából keltettek fel, de nem baj, bírom én ezeket a reggeleket. Fiatal vagyok, friss, és tele vagyok vitaminokkal, mint egy jó reggeli smoothie, vagy mint egy egészségesebb köret a mekik gyerekmenüjében.

Tudod, sokat gondolkozom azon, hogy hová fogok kerülni. Hogy mi leszek majd. Csak fekszem a ládán összekötözve a többiekkel, nézek felfelé, látom a sátor ponyváját, érzem az éjszaka csípős hidegét, és arra gondolok, hogy el fognak vinni engem, és hogy jó lesz-e az nekem. Biztosan jó lesz, persze, csak tudod, attól félek, hogy nekem nem lesz majd olyan egyszerű. Engem csak úgy idepakoltak, hogy minden köteg egységnyi tömegű legyen, és amikor felszedtek is, külön szedtek fel, méregették, hogy melyik csoportba tegyenek, talán nekik sem volt egyértelmű, bár nem látom át feltétlenül az egész válogatást.

Szóval csak azt akartam mondani, hogy nem akarom túlbonyolítani a felnőtt létet, bár szeretném menőn csinálni. Badass kis gyökér akarok lenni, úgy képzelem, hogy majd az is leszek. Nagy kalandokra vágyom, még mielőtt megérkezem, és ha ennyire vágyunk valamit, az biztosan azért van, mert meg kell történjen velünk az a valami.

Úgy képzelem, hogy most elvisznek, de nem megyek messze, mondjuk csak ide a Mars térre, ahonnan majd hajnalba jönnek pakolni. Még elég messze vagyunk az asztaltól, először a távolabbra menő ládák mennek el, hogy ők is időben odaérjenek. Én majd csak később kerülök sorra, vagyis mi, én és a társaim, akikkel össze vagyok kötve, meg a többiek, akikkel egy ládában vagyunk. Fekszünk egymáson, nézzünk a fóliasátrat, amin átsütnek a lámpák és amin lassan majd a nap is elkezd átsütni, és nem tudom, hogy a többiek gondolkodnak-e ilyeneken.

Úgy képzelem, hogy majd egy bácsi fog megvenni, akit a felesége küld ki a piacra reggelente, míg ő a többi mindent készíti elő. Pulcsis bácsi, aki nem lép ki az utcára szép pulcsi nélkül, pláne, ha troliznia is kell, meg bejönnie a belvárosba. Egy vászonszatyorba tesz majd, amit az unokájától kapott. Mindig szépre mossa a felesége, kikeményíti, büszkék rá, tisztán tartják, pedig már sokat cipeltek benne. 

Aztán mennénk tojásért, enne egy lángost, csak tejföllel, próbál figyelni a kokeszterinjére, de azért az ember megkíván egy lángost. Csak a legvégén megyünk a henteshez, hogy a legkevesebbet menjünk a hússal hűtés nélkül, bár most csak hurkát venne, mondjuk, jó véreset, meg tepertőt, csak mert szép nagy darabok látszanak most, friss vágásból. Még elnézelődne röviden, épp lekéste a trolit, tíz perc a következőig, de nem akar tíz percet állni a megállóban. Elmegyünk még egyszer a zöldséges mellett, ahonnan engem is vett, és lassan, biztos öreges tempóban elindulnánk kifelé. Még megveszi a lapokat, amiket már nem járat, inkább bent veszi meg néha őket, aztán tényleg megjön a troli.

Úgy képzelem, hogy előre ülünk majd. Hogy ez a bácsi elől szeret ülni, látni akarja az utat, az utcákat, kirakatokat nézeget közben, én is kilátok majd a térdére tett szatyrok közül, és majd megértem, mekkora az a város, ahol troli kell, meg minden ilyesmi, hogy ez egy akkora város, amekkorát nem lehet csak úgy bejárni, mint a répaföldeket, fóliás sátrakat. Egyre kisebbek lesznek majd az épületek, ahogy távolodunk a Mars tértől, egyre több helyen látszik a nedves és zöld fű. Aztán egyszer csak leszállásra készül a bácsim. Mielőtt felkel, maga mellé teszi a szatyrokat, megigazítja a pulcsiját, és… …és amikor újra felvenné a szatyrokat, az enyémet pont elfelejtené felvenni.

Biztosan valami ilyesmi történne, hiszen így kezdődnek a nagy kalandok. Csak néhány megálló múlva vennének észre, én mégis csak élvezném, nyugodt lennék. Tudom, hogy minden rendben lenne, csak egy ilyen kis kaland volna, amit most is gondolok magamnak. Odavisznek a sofőrhöz, hogy ezt a szatyrot itt hagyta valaki, a sofőr bemondaná a többi kollégájának meg a talált tárgyas diszpécsernek, hogy ha valaki keresne egy szatyrot, vászonszatyrot, ami fent maradt a trolin tele zöldségekkel, akkor az nála van, én pedig addig a vezetőfülkéből látnám az egész várost, és úgy érezném, hogy most elérkezett az a nagy kaland, amire mindig is vágytam, amióta kidugtam a fejem a földből.

Nem lenne nagy dolog. Úgy képzelem, hogy csak mennénk egy fél kört, maximum negyven percet, de az a világ legjobb negyven perce lenne. Hogy az tényleg olyan lenne, mintha mindent, de mindent láthatnék. Nagyokat forogna velem az élet. Aztán persze minden jó lenne, nem lenne galiba ebből, sőt, a bácsim ott várna rám és a szatyorra a buszmegálló túloldalán, és nagyot nevetnének a sofőrrel, hogy bárkivel megesik, ők is mosolyognának a bajszuk alatt és én is a világ legboldogabb répája lennék akkor, és jaj, hát az úgy nagyon jó lenne.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Plusz körök

Az utolsó két hétben plusz körökre mész a villamossal, leülsz kakaós csigát enni egy Dugonics téri padra, és csak nézed a lélegző várost magad körül. Megvárod a következő buszt, ülsz a megállóban, figyelsz, minden apró Szeged részletet megpróbálsz magadba szívni, mert tudod, hogy soha többet nem lesz ilyen buszmegállóban ücsörgős, 74Y-t váró délelőttöd. Nézed, ahogy begurul a nyolcas, ahogy emberek szállnak le a róla, akik mind tartanak valahová. Nekik ez egy ugyanolyan szürke hétköznap, mint a többi. A troliról leszállók már nem utasok többé, csak leszállók, akik tartanak valahonnan valahová, és ez így lesz velük még sokszor. Ezt jelenti élni valahol: napi rutinok, trolik, szokásos körök, villamosok.

Most ülsz a megállóban, te nem tartasz sehová, nézed a járókelőket, akik utasok voltak, vagy akik azok lesznek. A türelmetlenkedő néni melletted fél percenként csekkolja, hogy jön-e már a troli. Bármelyik fél percben jöhet, mit képzel, hogy még van három perce, jöhetne már. Nincs idő fél perceket várni, hármat pláne, menni kell, meg kell főzni a húslevest, le kell vinni a kutyát sétálni, el kell menni a boltba paprikáért, be kell fizetni a csekkeket. 

Nincs több időd itt. Nincs időd éveket bepótolni két hét alatt, nem tudsz elbúcsúzni, mégis járod a várost, leülsz. Dugonics tér. Fél 11. Minden délelőtt fél 11-kor jön egy kantáros nadrágos néni, aki virágokat locsol a Nagyáruház előtti szökőkút körül, mert ez a dolga,  a virágoknak kell a víz.  

Túl sokat ültél itt, tovább kell menned. Minden térkő emléket rejt, minden lépésnél más jut az eszedbe. A passzázs mögötti részen régen kínai étterem volt, vasárnaponként ide jártál, mindig elvitelre kérted az illatos csirkét. Ráláttál innen a Dóm egyik tornyára, eljátszottál a gondolattal, milyen lenne csak egy toronnyal. Aki nem ismeri a várost, és nem látta még a Dómot, innen nézve azt hinné, csak egy tornya van, és ebben semmi szokatlant nem látna.

 Az Aradira érsz, ez az egyik gyűjtőhely, itt szállnak le egyetemisták, ha egyetemre igyekeznek, ságváris diákok, nyugdíjasok az SZTK felé. A villamoson megáll az idő, sokan leszálláskor csekkolják a tájékoztató táblán, hány percük maradt beérni az egyetemre, a Ságváriba, az SZTK-ba, de bármennyire is késésben vannak, mindig beérnek.

Felszállsz a kettesre, és a nagy körforgalom után, a kolinál szállsz le. Régen mázlistának érezted magad, ha éppen elcsípted az egyest, ami a plázához tart, mert azzal pár méterrel hamarabb kerültél haza. Az egyes villamos a kiváltságosoknak jár, azoknak, akik éppen óra egészkor állnak a megállóban. Már nem törődsz ezzel, csak elmosolyodsz rajta. A pláza Aldijában csokis-narancsos nápolyit veszel, amit bármelyik város bármelyik Aldijában megvehetnél, mégis Szegeden teszed, mert ehhez a városhoz köt. 

Hazavillamosozol, arra gondolsz közben, milyen menő dolog ez, hiszen az országban csupán négy város lakói tudják ezt megtenni. Te köztük vagy. Leszállsz, már csak pár száz méter, mire hazaérsz. Előtted nem messze egy néni ácsorog, nézelődik, szemmel láthatólag eltévedt. Talán nem szegedi, vagy még sosem volt a város ezen részén. Belegondolva, számodra is elég nagy ez a város ahhoz, hogy eltévedj benne. Hat év kevés ahhoz, hogy bejárj minden kis zegzugot, mi van, ha  évtizedek sem elegendők? Már mellette haladsz el, mikor leszólít: Hölgyem, ön szegedi? Épp ezt kérdezi, épp most. Elmosolyodsz, bólintasz egyet, megkérdezed, miben segíthetsz. 

Fotó: Matyi
Szöveg: Szandi

A srácnak kedve van hazasétálni

A srác egész nap az egyetemen ült, de emiatt nem panaszkodna. Jó napja volt, ezt is mondja majd a lakótársainak, ha hazaér, és megkérdezik. Volt egy jó vitája az utolsó szemináriumon, senki nem győzött meg senkit, de fontos mondatok hangoztak el, a beadandójáról is biztató visszajelzéseket kapott. Ez tipikusan az az este, amikor elhiszi, hogy még a végén tényleg lesz belőle valaki. Mosolyog a portásnőre kifelé menet, a téren még váltanak néhány szót a többiekkel mindarról, amit az órákon nem lehet csak úgy felhozni, és elindul a villamosmegálló felé.

Aztán rájön, hogy ez most nem az a nap, amikor ő arra akar menni. Egész nap csak ült, annyit sétált, amit az egyik terem és a másik terem között lehet, de most kicsattan az energiától, jó a kedve, ő ma haza fog sétálni. Van még dolga az estére, el kell olvasnia egy tanulmányt, jegyzeteket kell készítenie, de tudja, hogy bele fog férni, bele kell férnie. Ő ma nem mehet haza villamossal, ma boldog és elégedett, haza fog sétálni boldogan és elégedetten.

De a boldog és elégedett séta nem olyan, mint a többi, mint az átlagos séták. A srác most nem az evidens útvonalakat választja, kis utcákban kanyarog, nem befelé figyel, hanem igyekszik a kis dolgokat észrevenni, mint az őszi fák sárga levelei, amiken átsütnek a lámpák, vagy mint a különös buszmegállók, ahol alig építettek ki bármit, az út is csak egy kicsit szélesebb, igaz, arra nincs is nagy forgalom. Sokat gondolkozott már buszokon, hogy hol járhat a hatos, amiről eddig nem is hallott, de biztosan lennie kell, most látja, ahogy egynek becsukódik az ajtaja.

Amelyik irányt megkívánja, úgy sétál tovább, mint ahogy a Tescóban a vásárlást képzeli el, amikor csak valami  gyors vacsoráért ugrik be. Bár akkor mindig tanácstalanabb. Itt most tanácstalanságról szó sincs: benéz utcákon, meglát valamit, egy lámpát, amit az út fölé függesztettek, egy kedves kovácsolt kerítést, vagy csak érez valamit. Hülyeségnek tűnik, és tulajdonképpen az is. Részt venni a tömegközlekedésben optimálisabb, és ez a racionális cselekvés, de az ma este lehetetlennek bizonyult. Ez most nem racionális, de pont annyira fontos.

Az anyja mindig azt mondta, hogy tartozott az ördögnek egy úttal, amikor feleslegesen ment valahová, mert zárva volt a bolt, mert nem volt otthon a barátnője, vagy mert épp a kocsiban hagyta az iroda kulcsait. Néha másként is használta ezt a szólást, tartozott az ördögnek két órával vagy egy elhagyott esernyővel, ottfelejtett tollal, de ez az út most nem tartozás, pláne nem az ördöggel szemben. Ennek a sétának és a sétával eltelő időnek nincsen tétje úgy, el kelljen viccelni. Ez a séta most csak jó. Önmagáért. Két feladat között valami elnyújtott jó a kisétálni való örömben.

Ezek a sarkok most a kisétálás öröméről szólnak. Az önmagukért való, mégis, hazafelé tartó, egyre csökkenő méterekről. Van iránya a lépéseknek, de nem az az értelmük, lát egy hamburgerest, amit eddig elkerült, és megígéri, hogy ide majd visszajönnek a barátaival, de ez sem fontos. Nincs ebben semmi fontos, mintha a világon sem volna fontos semmi. Csak ez a séta van, és a srác benne. A lakótelep másik végén lép be a tömbök közé, ott, ahol csak akkor szokott, amikor a benzinkút nonstop boltjába kell leugrani, mert épp valami nem várhat reggelig. A hátsó ajtón megy be, ahol nincs kapucsengő, csak kulccsal juthat be a lépcsőházba, a kaputelefon így nem jelzi az érkezését, trappol felfelé, egy félemelet meg egy egész. Vesz még egy mély levegőt, mielőtt rámarkol a megfelelő kulcsra, majd nyit, de csak középen, mert valaki már van otthon, és átlépi a küszöböt, leveszi a cipőjét, tényleg megérkezik.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Arról, hogy hogyan lesz az embernek helye

Eljön az a pillanat, hogy miután egy új városba költözöl, már egyre kevesebbet kell nézned a Google térképet. Már tudod az utat az állomástól hazáig, és közben egy pékségbe is be tudsz ugrani. Tudod, hol kell bevásárolni, hogy hol az iroda, az egyetem, a fontos buszmegállók és hogy melyik villamos vonala van a legközelebb hozzád. Mikor még először mentél az állomásról hazáig, vagy otthonról az egyetemre, borzasztó hosszúnak tűnt az út. Azóta minden nappal mintha egyre közelebb lenne az úticél: egyre később indulsz el, és egyre magabiztosabban hazudod, hogy csak tíz perc gyalog. Tudod melyik háznál fordulj balra, tudod melyik kirakatban nézd meg magad. Mindent tudsz, anélkül, hogy tanultad volna valaha. Egyszerűen csak itt adnak neked helyet a házak, mintha ők döntenének arról, hogy merre mész, nem te.

Sétálsz az egyre jobban bejáratott úton, és már nem csak az jár a fejedben, hogy időben beérj órára. Nézelődsz, próbálod elképzelni, hogy vajon az, aki már éveket, évtizedeket leélt itt, hova mehet. Van-e törzshelye, ahol mindig a szokásosat kapja, van-e kedvenc péksége, ami előtt minden reggel elsétál, van-e kedvenc banki ügyintézője, aki miatt mindig ugyanabban az órában megy be a bankba, van-e kedvenc buszsofőrje, aki miatt mindig ugyanakkor indul útnak. Gondolkozol, hogy hogyan nézhet ki a város belülről, amit te egyelőre csak tizenöt perces sétákon keresztül látsz, de ami bizonyára, telis-tele van mellékvágányokkal, cirkalmas kerülőkkel és ravasz féregjáratokkal. Vajon neked mi lesz a helyed? Ahova mindig jársz, ahol ismernek, ahol mindig csak a szokásosat adják neked, amit majd, ha kérdezik, hogy mi a törzshelyed, az egekig dicsérsz, amiről mesélsz majd az otthoniaknak. Ami majd az új otthonod lesz itt. 

Eddig csak beköltözni akartál, kényelemre vágytál, de már kalandot keresel: te is akarsz magadnak valamit ebből a városból, egy helyet, egy olyat, ami tényleg a tiéd. Elsétálsz egy játszótér mellett: ha itt nőttél volna fel, bizonyára ez is lehetne a helyed, gyerekkorodban itt hintáztál volna, kamaszkorodban itt ittál volna, szintén hintázás közben, még mindig jóleső bizsergés járna át, amikor elsétálsz mellette. De ez nem a te helyed, idegen, csak arra tudsz gondolni, hogy itt mások érzik otthon magukat és nem te, hát maradjon az övék.

Aztán meglátsz egy fagyizót. Idejöttél volna az első szerelmeddel, te vaníliásat ettél volna, ő epreset, aztán soha nem jöttél volna ide, miután szakítottatok. Aztán átmész a zebrán, elsétálsz egy vendéglő mellett, ami egy nagy téglaház aljában van, kis terasz, és egy bronz szobor, ami mintha lefolyna a talapzatról. Ez semmiképpen sem a te helyed, a hely konyhájából kicsapó illatok neked túl nehezek, a szobrot meg nem érted. Ide maximum osztálytalálkozóra jönnél, meg a keresztfiad ballagására, akkor meg már túl késő, hogy a te helyed legyen. 

Kell-e egyáltalán egy konkrét hely ahhoz, hogy azt mondhasd, szegedi vagyok? Ha erőnek erejével kiszemelsz egy helyet, egy idő után majd úgyis ráunsz, és talán majd évek múlva, az egyetem végén, költözés előtt, az utolsó Szegeden töltött éjszaka bukkansz rá arra a kis pizzázóra, ami mellett minden reggel elmentél, aminek az illatával mindig elteltél, ahova volt, hogy csak úgy beugrottál egy szelet pizzára, ahol télen olyan finom volt a forralt bor, és ami, bár sose gondoltad volna, a legjobban fog hiányozni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

El kell gyászolni helyeket

El kell gyászolni a Dugonics tér padjain evett sajtkrémes rudat tejeskávéval, el kell gyászolni a fél tízes Anna-kúti bevásárlásokat, a még beugrok hazafeléket, a nem tudom mit ennék, de éhes vagyok joghurtokat és granolákat, amikből néhány sör után a vacsorát képzeljük. Amikor megtudtam, hogy kilenckor bezár az Anna-kúton a Tesco, bénultan álltam még előtte percekig, amikor megláttam a Dugonics tér üres üzletét, azt hittem, rosszul látok a villamosról.

De nem csak a Tescókról van szó, arról évek óta beszélnek, tudjuk, unásig ismerjük az összes elméletet, hogy majd egyszer kivonulnak, átveszi más, ugyanez lesz… Tudunk mindent. Itt most a megdöbbenésről van szó. Hogy szeptember elején már nincs Radnóti Büfé a BTK-n, a bódét is elbontották onnan, olyan most, mint bármelyik folyosó. Hogy a kedvenc pékséged egy pillanat alatt zár be, gyanútlan voltál az utolsó vásárlásodkor is.

Nem készülsz arra, hogy eltűnnek helyek. Ha már egy ideje csak összeláncolva állnak kint asztalok, az biztosan az eső miatt van vagy betegszabadság, még nem tudott kinyitni. Tagadsz, sőt, bele sem gondolsz, hogy elveszítettél valamit, ami fontos számodra. Nem nagy betűkkel, végakciókkal lépnek át a nemlétbe, hanem csak így, egyszer csak kimondják, és te magadra maradsz. Haragszol, amiért megint egy hely, hibáztatod a várost, az embereket, akik nem jártak oda, vagy ha igen, akkor nem eleget, a kapitalizmust, mindent, akire és amire csak haragudni lehet. Nincs feloldása.

Pedig nem is volt olyan fontos neked. Tulajdonképpen elleszel nélküle. Az új randidnak jó lett volna még megmutatni, de nem baj, majd együtt felfedeztek új helyeket, közös rituálékat alakítotok ki. Smoothie-t fogtok venni, és előre csomagolt sonkás szendvicset, örültök a magatok szabadságának. Persze, ha elég jó vásárló vagy, vagy ha mindig adsz borravalót, talán nem zárt volna be. Talán ajánlhattad volna előbb is a barátaidnak, minthogy csak most beszélj róla. Hiányozni fog, nem tudod, hogy másban megtalálod-e majd ugyanezt az örömöt, de azt is tudod, hogy már megleszel.

Mikor először mentél oda, még fel sem merült, hogy kedvenced lesz. Először a wc győzött meg, látszott, hogy biztosan rendszeresen takarították, és a tükör is szép volt. Aztán rájöttél, hogy nincs messze sem a munkahelyedtől, sem az otthonodtól. Be lehetett oda ugrani, csak ebédidőkor van valamennyi sor. Ott volt a legfinomabb a kijevi jércemell, erre már egy másik étterem étlapját lapozgatva jössz rá, ahol nem rendeled azt, mert esélye sincs. El kell gyászolni a kijevi jércemellet is, meg a pincérek mozgását, a kedvenc asztalodat, hogy ott eszed a kijevi jércét, vagy ott várod az elviteles dobozod.

Tudod, hogy hülyeség, de tele vagy történetekkel, és valahogy hetekig csak ezeket meséled. Ízlelgeted a múlt időt, tanulod az új lehetőségeket, amik messzebb vannak az otthontól és a munkahelytől, és amiknek nem ilyen kellemes a berendezése. Kompromisszumokat kötsz, a terasz a fontosabb, vagy a leves frissessége, az legyen-e, amelyik közelebb van a Tiszához.

Bezzeg az a kis túlárazott pékség sosem zár be, ahol száraz pongyolás virslit, meg keserű mákos pitét vettél. Csak a jó helyek szűnnek meg, mint abban a temetéses dalban. Ők hagynak el. A praktikus és jó dolgok. A cigizés közbeni kávék útban a munkában az ebédszünet végén, a pékségek jó forma rozskenyérrel, és még a bolt is korán bezár, ahol a másnapot gyógyító szent granolát veszed.

Persze, megtanulsz így élni: előbb venni, mással beérni, ritkán zsörtölődni, de ez már egészen más élet. Alkalmazkodsz, idomulsz, feladsz egy csomó mindent. Érted, hogy semmi sem végleges, hogy kellenek kávék, ebédek, egyre ritkábban a csodatévő granolák. Amikor nagyapád arról beszél, hogy régen minden jobb volt, akkor erről beszél. Erre majd a villamoson jössz rá, és nem szégyelled, hogy nagyapáddá válsz lassan. Ez is egy új tapasztalat, és tudsz ezzel a tudattal élni.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Egy múzeumban élni

Egy évekkel ezelőtti szegedi polgármester-választáson az egyik jelölt egy interjúban azt mondta: „Szeged olyan, mint egy múzeum, jó ide járni, de nem jó itt élni”. Alig kilenc éves lehettem akkor. Korábban sejtésem sem volt róla, hogy egy múzeumban élek, de – őszintén szólva – tetszett a gondolat. Szerettem a múzeumokat, a nagy termeiket, tele óriási képekkel, a cipők kopogását a márványpadlón, a büfében a kólát és a sonkás meg szalámis szendvicseket. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet ott élni, de amikor az iskolával mentünk, mindig irigykedve figyeltem a teremőröket, akik egész nap ott lehettek, míg nekem vissza kellett mennem a kréta szagú osztályterembe a Pitagorasz-tételről, meg a többi butaságról tanulni.

Akkor, kilenc éves koromban, megegyeztem magammal hogy bármit beszél az a politikus, én tanulságként azt viszem magammal: „Szeged olyan, mint egy múzeum”. Aki pedig egy múzeumban él, annak már maga a séta is művészet. Elsétálni például a Reök-palota mellett, vagy a Kárász utca és a Dugonics tér saroképülete mellett (erről a tapasztalatról Sziszi már írt itt), emlékeztet arra, hogy vannak dolgok, amik nagyobbak, mint te, régebbiek, mint te, mégis közel vannak hozzád, és te felelősséggel tartozol értük. Van egy paktum a város és közted: egymáséi vagytok, vigyáztok egymásra. 

Egy múzeumban nem szabad hozzáérni a kiállított alkotásokhoz, ez persze eszébe se jutna senkinek, aki rendeltetésszerűen akarja használni a képeket és szobrokat. Azért készültek, hogy felfedjenek valamit, amire magunktól sosem, vagy legalábbis nem úgy gondoltunk volna, hogy érintés nélkül is tudjuk, valóságosak. Az épületeket se tapogatjuk, csak besétálunk és kisétálunk a nehéz ajtajain, és a bent töltött időben mi magunk is változunk: a Reök-palotában kicsit mi is szecessziósak leszünk, mert érezzük, hogy az valami más, mint a hétköznapok, több, könnyebb, szabadabb. Besétálunk egy épületbe, ami egy egészen más élet lehetőségét mutatja meg, mintha az egyik festményből egy  másikba mennénk egy múzeumban, és mi magunk lennénk a műalkotások, kiállítva egymás számára, egymás gyönyörűségére.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

A felsőévesek felelőssége

Megint kezdődik, és még hetekig el fog tartani. Tele lesznek elsősökkel a terek, a megállók, az egész belváros. Minden sarkon nézelődnek majd, összevetik a telefonképernyőnyi térképek vonalaival az utak valóságát, mérlegelnek, hátha az útvonaltervező mégsem a legrövidebb utat mutatja, gondolkodnak, hogy nyernének-e, ha átvágnának a játszótéren, vagy hogy tényleg következmények nélkül átjárható-e a kocsmaudvar.

Tudod, mi a közös szeptemberben egy 14 és egy 18 évesben? Hogy ugyanazokat az utakat próbálgatják, csak más kollégiumok és más tantermek között. Együtt tanulják, hogy a 2-es villamosnak nincs Boldogasszony sugárút megállója, és nekik a Bécsi körútnál kell leszállni, ismerkednek a nonstop Tesco extra sorainak az önkényes rendszerével, és még elolvassák az utcatáblákat, bármerre tartanak.

Építik magukban a várost, próbálgatják megtippelni a körutas-sugárutas rendszert vagy a legrövidebb útvonalat a part felé, amiről majd az egész családnak mesélniük kell. Néha próbálkoznak más buszokra szállni, hátha az egyszerűbb. A Liliom utcában volna dolguk, de kiutaznak a Viola utcába, és értetlenül állnak ott. Órájuk van biológia épület Szent-Györgyi Albert termébe, de a Dóm téren várnak egy szintén Szent-Györgyiről elnevezett terem előtt.

Elsőévesnek lenni olyan, mondják a TikTokon, mint amikor egy sorozatot az ötödik évadánál kezd valaki nézni. Nem érti, ki kicsoda, mi hol van, a miértekre már rákérdezni sem érdemes. És tényleg olyan: kritikákat olvasnak az előző évadokról, kollégiumokról, tanárokról, szabadon választható tárgyakról, térképeket és családfákat nyomtatnak, keresik az összefüggéseket, mert tudják, hogy ott vannak valahol.

Néha hozzánk szólnak, bátortalanul, hogy meg tudnánk-e mondani, és mi megmondjuk, büszkén. Meg tudjuk, és rajtunk látszik is, hogy minket meg lehet kérdezni. Igen, mi tudjuk, hogy melyik megállótól a legrövidebb az út a szinte eldugott egyetemi épületig, remek tippjeink vannak túlélés esetére, már ismerjük a lovasszobrok körüli nagy összesúgásokat, megtanultuk a szavakat, amik csak Szegeden jelentenek valami mást, és majd lassan elmeséljük nekik, mert kérdeznek, és mert nekünk is így mesélték.

Mert mi már tudjuk, hol van a BTK-n a Klemm Antal terem, a portás nevetett, amikor érdeklődtünk, azt mondta, jól figyeljetek: jobbra, a folyosó végén van egy lépcsőház, ott fel az elsőre, át jobbra a lengőfolyosón (azt sem tudtuk korábban, hogy a lengőfolyosó az a gang), és az első ajtón be, és ott már ki lesz írva. Csendesen mosolygunk azokon, akik kódok alapján próbálják keresgélni a termeket, magunkat látjuk bennük, de ők nem látják magukat bennünk, egyébként is mit mosolygunk az út közepén.

Csak az utolsó öt percben kérnének tőlünk segítséget, mert egyébként ez az ő harcuk. Az első hetekben korábban indulnak, mert még a menetrendben sem bíznak, számítanak arra is, hogy keresniük kell az útvonalakat, termeket, de ha kérdeznek, segítünk nekik, mert jó fejek vagyunk, és mert nekünk is segítettek.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Sárgadinnye ízű délutánok

Nem tudod elmagyarázni, de vannak azok a délutánok, amikről csak úgy tudod, hogy nagyon jók lesznek, pedig nem váltják meg a világot, te sem érsz el nagy sikereket, csupán egy mindennapi délután lesz, és te ki fogod élvezni ennek a délutánnak mindennapiságát. Nem úgy döntesz, hogy egy unalmas, dolgozós, e-mailezgetős, rendezkedős délelőtt után másként folytatod a napot, hanem csak egyszerűen érzed, hogy minden másként fog folytatódni.

Észreveszed, hogy a reggel felvett narancssárga pólód mennyire vidám színű, és hogy a rágó sárgadinnyés ízesítése amúgy mennyire jó is. Találkozol majd a barátaiddal, készülsz rá lélekben, villamost nézel, olyat, ami öt perccel előbb érkezik, nem olyat, amivel késnél, mert érzed, hogy ez nem az a késős délután, akkor sem, ha máskor sem csinálnak ebből ügyet. Nem kell meggyorsítanod a mozdulataidat, egyszerűen tudod, hogy takkra mindennel elkészülsz.

Reggel hűvösebbre készültél, de még most sem sül rád a hosszúnadrág, amúgy is állati jól áll a narancssárgával, ilyen szettben kellene elmenned meghódítani a világot, új parfüm, pár napja vetted, tulajdonképpen csak azért, mert az eddigi kifogyott, de élvezed, hogy ennek még nem szoktad meg az illatát. Ránézel az órádra, indulhatsz, a cipő a lábfejedre simul, hülyeség persze, de ma még a cipő is kényelmes.

Nincs háromszáz méter a villamosmegálló, de azt végig suhanod. Még fentről, de már hátulról süt a nap, még pici az árnyékod, de már biztosan szépen világítanak meg a sugarak. Olyan vagy, mint egy klippben, gondolod, de ezen a napon biztosan valami KFT klipben lennél. „Élveztük, mennyire jó ez a sablonos helyzet.” ez szólhatna a háttérben, vagy a Siker, pénz, csillogás, még moziba készülős első pillanatai: „Az ember néha filmszínházba vágyik”. Mert ez a nap tényleg olyan, mint egy KFT szám, hogy minden rendben van, és van hely benne mosolyogni, meg evidenciákról beszélni a cipők kényelmességéről.

Eléred a villamost. Éppen, de ez nem stresszforrás. Egyszerre siklotok be a megállóba, két lépésre vagy az ajtóig, addig úgyis kiszállnak. Van hely, nem csúcsidő, de nincsenek kevesen. Három megálló múlva már a barátaid is csatlakoznak hozzád, tudják, hogy a végében ülsz, mindig a végében ülsz, de mégis, ma valahogy evidensebb, hogy nem keresnek, csak rád néznek, egyből, felszállás után. Mosolyogtok, lekezeltek. Nincsenek nagy hogyvagyok, azok nem közétek meg nem is a villamosra valók. Még négy megálló, összeszedtek másokat, sőt, tulajdonképpen ők szednek fel titeket, mert ők vártak. Az előbb érkezők már szereztek bort, indulhat a délután további része, minden az eddigiek szerint.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Úszóház

Mik azok ott?
Hol?
Ott a Tiszán.

Barátom vendégségbe jött Szegedre, körbevezetem. Egész nap beszélek, túlbuzgó  idegenvezető vagyok. A fejemben a város térképe nem terekből és épületekből, hanem emlékekből és szimbólumokból áll. Most, ahogy barátom egy tiszai úszóházra mutatva azt kérdezi, mi az ott, elnémulok. Érzem, nem kell sok, hogy újra megkérdezze.

Na?
Mi na?
Mi az ott? Az a ház? Kocsma?
Nem, az nem kocsma. Az egy úszóház.
Úszóház? Laknak benne?
Nem egészen. Nem úgy ház. Nem laknak benne.
Akkor mire való? Kenukat tartanak ott?
Tulajdonképpen azt is, igen. Biztos kenuk is vannak rajta.
Hát még mi? Ezek raktárak? Elfogyott Szeged, és kellett építeni a vízre is?
Nem, nem erről van szó, nem raktárak. Itt emberek szoktak lenni, vagyis régen nagy élet volt az úszóházakon.
Nagy élet? Mindenki kenuzott?
Nem, tulajdonképpen nem is tudom, hogy voltak-e kenuk, csak azért mondtam, hogy igen, mert itt minden volt. Kenu, büfé, sör, szóval tulajdonképpen kocsma is volt. Ide jártak a szegedi polgárok.
És mit csináltak itt kenuzáson és iváson kívül?

Elszégyellem magam. Kenuzás és ivás? Csapnivaló szegedi vagyok. Még ahhoz is gőgös vagyok, hogy beismerjem a barátomnak, hogy valójában nem értem az úszóházakat. Voltam egyszer-kétszer ilyenben, de már akkor is azért vittek az öregek, hogy megmutassák, itt zajlott valaha a polgári élet: a professzorék kártyáztak a főszerkesztőékkel, a doktor házaspár sörözött az ügyvéd házaspárral, és a rakpartról a biciklijüket toló szegediek vágyakozva nézték őket. Mintha ők, akik az úszóházban ülnek, napoznak, vagy úsznak a közepén lévő medencényi térben, nem is ugyanabban a napfényben fürödnének, hanem valami sokkal fenségesebb pazarlásban, az időnek és a pénznek a túlzásában, titulusoknak, latin szavaknak és költőknek a kavalkádjában, mintha valójában minden csak az ő szórakoztatásukra lenne. Legalábbis így képzelem. Hogy Szegednek nem csak kávéházi, hanem úszóházi értelmisége is volt. Mindezt csak elképzelni tudom, mert már nincs, ma üresek az úszóházak, egyet diszkóvá alakítottak. Az értelmiség, ha utánuk jönnek a földi halandók, mindig arrébb megy, manapság épp át Újszegedre. Csak bámulni lehet utánuk, és találgatni, hogy milyen közös titkok tartják őket össze. Pedig jó lenne egy nagy közös úszóház, ahol mindenki arról beszélhetne, amiről akar: kikérhetné az orvosa véleményét az anyajegyéről, elolvastathatná a fizetési felszólítást az ügyvéddel, úszóversenyen legyőzhetné a professzort, és ha végzett, visszamehetne a biciklijéért, hogy hazatekerjen. 

Az úszóházban társasági életet éltek, mondom végül, mintha tudnám mi az a társasági élet, és nem csak bámészkodóként állnék kint a parton.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Soha nem ér körbe

Nincs menetrendje, mint a villamosoknak, csak érezni lehet az olyan időket, amikor megint eljönnek. Azok a napok mégsem egyformák. Érhetnek otthon, a szobámban ülve is, amikor csak annyi napfényt látok, ami betűz az ablakon, és érhet rohanásban is, állomások között. Egyforma ezekben a napokban, hogy nem veszem észre bennük a megérkezésüket, csak utólag lehet elmagyarázni, mint a túlsózott levest.

Elalszom, de nem alszom nyugodtan ilyenkor. Gyerekkorom óta nem. Azt álmodom, hogy üldöznek, és nem tudom, hogy kik azok, de biztosan többen vannak, rám tudnának törni és menekülnöm kell előlük, tudom, hogy bántani akarnak, nem is élném túl, ha megtalálnának.

Menekülök, de a terek felmondják a maguk okszerű, helyes rendjét. Apám házának ajtaja a nagymamám udvarára nyílik, az ólak mögött a gyerekkori hátsó kert emelkedik, ami mögött a nővéremék háza áll, de benyitva megint apám hátsó szobájában találom magam, és így újra elölről. Soha nem ér körbe, bár bizonyos szobákba többször térek vissza, több irányból, több ajtón keresztül.

Néha azt hiszem, ott lepihenhetek. Még nem találhatnak meg, legalább tíz percem van, amíg ott keresnének. Nem tudom irányítani a menekülést. Ha az ajtón túl egy biztos búvóhelyet is ismernék – persze, fogalmam sincs biztos búvóhelyekről – az álmodás logikája szerint kint már úgysem annak a terei várnának. Az ajtóból sem fordulhatok vissza, akkor sem, ha volna is hová. Az sem jelentene biztosat. Érzem, hogy akkor hátba lőnének, elkapnának, két irányból is rám vetnék magukat.

Belakni egy várost, az az ilyen álmokkal ér véget. Már nem csak a gyerekkori helyszínek ugranak fel. Eltelt hat év, tele új terekkel, ahol majdnem biztonságban érezhetném magam, potenciális búvóhelyekkel, ahol talán néhány perccel később keresnek majd. Elbújhatnék tömegekben, a Kárász utcán sétálgató emberek között, a Széchényi téren csak egy üldögélő ember lennék, aki nem gyanakodva kémlel, hanem csak jó dolgában nem tudja mit csináljon, hát mindenkit megnéz. Aztán közelednék az OTP felé, és a vasalós ház helyén megint az otthoni ház állna az udvarán apám faházával.

Nincs menekvés ezekben a terekben sem. Ha a villamos el is megy épp mögöttem, és a ráragasztott reklámmatrica kitakarja a rohanásom irányát, a biztonság csak egy-egy pillanatig tart. Ha a nagyszüleim ablakából a rendőrséggel szemben mászok ki, akkor sem kérhetek segítséget, valójában egyedül vagyok a tereimben, senki nem tud a menekülésről, senki sem látja őket, én sem, de én tudom, hogy üldöznek, ők, a bárkik is, Szegeden, és régi otthonokon keresztül, nincs biztonság, nem lehet pihenni, amikor itt vannak.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi