Hosszú keddek

Nyáron, még ha az ember az irodában, konyhán, vagy a szalag mellett izzad is, egy kicsit mindig olyan, mintha hétvége volna. Amint az ember letette a műszakját, kilép az utcára, ahol délután van vagy hajnal, vagy késő éjszaka, a levegő már kellemesebb, az idő elviselhetőbb, és ekkor rájön, hogy bár már nyolc, tíz vagy tizenkét órája talpon van, de itt kint tulajdonképpen végig hétvége volt, és az emberek végig kint fagyiztak a szökőkutaknál, üldögéltek a fák árnyékában, a kutyát sétáltattak a parkban, úsztak, labdáztak, a kocsmákban hűsöltek, mintha egy nagy zsákból gurultak volna szét, ki-ki a város azon szegletébe, ahova a leginkább illik. 

Ezt kínálja a nyár, mindenhova életet hoz. Nem csak az emberek vágynak a társaságra, de a bokor körül dongó méhek, és a rakparton éjjel cikázó patkányok is. A legeseménytelenebb utcában is lakik legalább két macska, akik örökös területharcukkal megtörik az utca csendjét.

De ehhez képest egy egy téli nap: Bármelyik műszak is érjen véget, sötét van, az utcán csak a kukásautó közlekedik, meg néhány taxi. A pékség nyitva van, onnan az ablak alatti résekből mindig megnyugtató kenyérillat árad, de a boltok, éttermek, kávézók mind vastag ajtók és ablakok mögött őrzik a saját illatukat. 

Az emberek csak átrohannak az utcán, mindenki siet valahova, be, a melegbe, mintha folyvást  valami fontos találkozóra kellene odaérniük. Szétszórja az embereket a hideg, csak a forralt boros standok körül alakul ki torlódás, egyébként olyan üres az utca, mintha hétvégén is hétköznap lenne, egyetlen, hosszú kedd, amikor még ki tudja, mit tartogat a hét. A legkellemesebb meglepetés ilyenkor a hó, mert attól kicsit tényleg olyan, mint nyáron:  újra értelmet ad annak, hogy az emberek útnak induljanak, összegyűljenek szánkózni, hóembert építeni, és újra otthonuk legyen a tér, az utca, a liget. A természet a takarója alatt szuszog, hagyja, hadd legyen egy kicsit minden az embereké, ha már annyira szeretnének valaminek örülni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Valahogy ilyen a rend

Ezt a homlokzatot nem én vettem észre, butaság is volna mást mondani. Évek óta találkozgatok emberekkel itt, futólag, könyvet cserélünk, táskát, egy gyors mosolyt, kedves történetet, és megyünk tovább mind a magunk dolga szerint. Találkozunk a Diginél, megszoktuk, tudjuk, hogy hol van, mindenfelé útba esik, jó helyen van, a barátaim egy részének amúgy is innen van nete. Vártam már kint egy közös ebéd után, amíg egy lány lepapírozza a költözését odabent, de valahogy nem néztem fel sosem, vagy hát, sosem tudatosult.

Egy srácnak, akibe épp hogy nem voltam szerelmes, ez volt a kedvenc homlokzata. Kérdezte, tudom-e hol van, meg hogy Digi van alatta, persze, tudom, mind tudjuk, hogy hol van a Digi, de még sosem néztem fel a homlokzatra, vallottam be pironkodva, vagy hát sosem tudatosult. Azt mondta, hogy ha észrevettem volna, biztosan tudatosult volna, és tényleg.

Ez a homlokzat gyönyörű, és a legjobb helyen van, télen nyáron is egészben csodálható, nézheted a villamost várva, vagy csak úgy, egy kis padra lecsücsülve. Kora esti fényben a legszebb, de reggel is megragyogja a magáét. Amíg a szemből jövő villamost várjátok a Petőfi sugárútról, elég csak felnézned rá, és látod, hogy ilyennek kell lennie ennek az egész napnak, ilyen jól sikerültnek, nagynak, pontosnak mégis könnyednek, mert képtelenség, hogy ne ilyen legyen, amikor megrajzolták sem tudták, hogy lehet majd ezt ilyen szépen is.

Mert ez a homlokzat nem a tervezésről szól, hanem arról, hogy észreveszed. Nem csak a tervezést dicséri, hanem azt, hogy használod, hogy magadba fogadod a látványt, hogy itt ez a város, amit nekünk építettek, hogy nézzünk felfelé, és akkor úgy lesz rend, hogy magunkba fogadjuk az egészet, és hogy mint egy puzzle utolsó darabját a helyére tesszük. Hogy ettől lesz rend. Hogy nem tudom, hogy lehet elmondani, mennyire köszönöm ezt a rendet és a homlokzatot. A reggeleket, amiket megbikázott  az újra és újra felismerés, hogy lehet így is, és különösen annak a biztonságát, hogy többé már képtelenség nem felfelé nézni, mert minden sejtemmel ebbe a rendbe igyekszem, mert biztosan tudom, hogy ez a rend jó.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Graffitiváros

Sosem tudtam, hogy kik és hogyan csinálják a graffitiket. Úgy értem, nem tudom, hogy választják meg a tökéletes helyet és időt hozzá. Kivárják-e, amíg sötét lesz, hogy aztán legraffitizzenek egy utcát? Vagy vannak találkozási pontok, ahova időről időre összegyűlnek, csak úgy, aztán, ha már ott vannak, felfújnak a falra egy-két ábrát, és az este menő beszólásait? A kutyák a vizeletükkel jelölik meg a területüket, hogy világossá tegyék egymás számára, melyik háztömb kihez tartozik, és melyik utcában ki a főnök. A szerelmespárok belekarcolják a neveik kezdőbetűit a fába ott, ahol összejöttek, vagy ahol először csókolóztak, a buszsofőrök pedig az ujjukkal intenek egymásnak, amikor elhaladnak egymás mellett.

Úgy képzelem, a graffitisek is egymásnak üzennek a sok felirattal és krikszkraksszal. Megjelölnek egy-egy épületet, utcát, kerületet, hogy aki érti, tudja meg, hogy az már foglalt. A járókelők nem is tudják, de nap mint nap hercegségek és grófságok határait lépik át, és fogalmuk sincs róla, micsoda kegy ez. Ami számukra csak egy közönséges végállomás, az a helyi graffitiseknek csatatér. Nincs olyan egyszerű polgár, aki kijár a töltés és az állomás közé az elhagyott vagonokhoz. A legtöbb ember számára semmi érdekes nincs ezekben a haszontalan, ittfelejtett járművekben, de egy graffitisnek a végtelen lehetőséget jelentik. Ez a vászon, amin gyakorolhatnak, mielőtt a helyüket követelnének maguknak az utcán.

Nem egy város van, hanem el sem tudjuk képzelni, mennyi: a kutyáké, a szerelmespároké, a buszsofőröké, a graffitiseké. Mind tele van jellel, kerülőkkel, és rövidebb utakkal, búvóhelyekkel, találkozókkal és tiltott zónákkal. Talán nem is tudsz róla, de ma is elhaladtál egy névjegykártya mellett, amit az egyik graffitis hagyott ott annak, aki az ő falaira akar fújni. Mert a graffitisek városa falakból áll, és minden egyes fal egy lehetőség a bemutatkozásra valakinek: ki ő, és mit tud, mit tart fontosnak. Hogy elmondhassa, szeretlek Kati, ha csak annyit mondana, vagy hogy megkérdezhesse valakitől, akinek aznap épp nagyon rossz napja volt, és akitől amúgy senki sem kérdezné meg, hogy mi az ábra?

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Az elszökött macskának

Látszik rajta, hogy nem érti a szót. Hogy próbálja kibetűzni, gondolkodik, találkozott-e már bármi hasonlóval, ami segíthet kitalálni, mi van odaírva, mi van a lépcsősor és az oszlopok mögött, de nem talált fogódzót. A közművelődésért szó összetett és képzett alak, de ha nem látod a szóhatárokat, úgy nehéz megérteni, pláne, hogy még toldalékolt is, egy idegen nyelvű olvasónak láthatatlanul. Értem, hogy mit néz, de nem segítek neki, amíg nem szól. Szabad a gazda, kérdezném, de ezt is el kellene neki magyarázni. Mi az a gazda, mitől lesz szabad, én sem tudom, ezt csak úgy mondjuk. Jó, hogy nem kérdezem.

Mi ez az épület, néz rám. Múzeum, mondom, ez a városi múzeum, most újították fel, még nem voltam bent azóta, előtte nem szerettem annyira, mert Debrecenben akkora a városi múzeum, hogy letörik a lábad, de még csak a felénél tartasz, ez pedig csak egy délelőtti program, mondom a magamét, de ő még mindig a homlokzatot nézi, látszik, hogy érti már, múzeum, de rájött, hogy nem ez volt a megfelelő kérdés, én pedig nem válaszolok, úgy érzem, nem válaszolhatok. Nem szemétkedésből, hanem csak azért, mert ráérünk, és mert akkor segítek, ha kéri, ez a szabálya.

A szóból ered az egész, ami még uráli örökség, azt jelenthette: művel, ma is használjuk ebben a jelentésében. Művel, művelő, művelődik, művelődés ezek mind képzett szavak. Főnév volt, majd ige, melléknévi igenév, ige, főnév, és a célhatározó ragja, majd minderre rá a köz előtag. Összetett szó, így gondoljuk, de a köz olyan, mintha nem is volna magában szó, közügy, közkert, közvélekedés, közművelődés… Értem, hogy miért nem jön rá, hogy mit jelent, ami oda van írva.

De a múzeumot nem így írjátok, néz rám. Nem, tényleg nem, nem az van odaírva, nevetek. A közművelődésnek, magyarázom, valami olyasmit jelent, hogy az általános kulturális tudás terjesztésének, hogy a közösség egészének ajánl kulturális lehetőségeket. Valahogy így, így lehet elmagyarázni. És hogy az épület ebből a célból épült, úgy mondjuk, hogy a közművelődésnek ajánljuk, nevetek a tehetetlenségemen.

Náluk vannak ilyen kocsmák, nevet fel, kocsma az elszökött macskákhoz, fogadó Max Havelaarhez, ezek vicces, meg kedves nevek ott náluk, és ilyen lehet-e ez is, kérdezi. Merthogy most ő így képzelte. Mit mondhatsz erre, ilyen ez is, mondom, végsősoron ilyen ez is, mottót kapott, mint egy kocsma cégérrel, bár tudom, nálunk a kocsmáknak gagyi vicceskedő neveik vannak, és t-vel írják ki a votkát a megállító táblára, nyilván az is közművelődés. Hogy mondod el, hogy nem, az egyáltalán nem olyan, amikor de, tényleg olyan. Mint egy templom, ami búcsút tart az oltári szentjének, vagy mint egy kocsma, amit az elszökött macskáknak ajánlanak. Ott történik a közművelődésnek ajánlott munka, az a ház ennek van ajánlva. Olyan hát akkor, tényleg olyan.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Az első köd

Az első köd tényleg olyan, mintha az egész város úgy döntött volna, hogy plédbe takarózik és otthon marad. Amikor köd van, akkor nem kell sietni sehova, mert van kifogás késni, és amúgy is, a köd önmagában is eseményszámba megy, mindenki arra figyel. A lámpák fénye is puhább, mintha párnát szorítanának rá, nem lefelé süt, fényfoltot festve a betonra, hanem szanaszét, a köddel együtt gomolyog a levegőben, mint egy puha fonál.

Az első köd olyan, hogy tegnap még kabáttal a kézben jöttél haza az iskolából, mert délután meleg volt, ma meg már az egész utca egy nagy kabát körülötted, amiből ki sem látsz, de  valahogy mégis pontosan tudod az utat, nem akadsz el a felgyűrődött ujjban, csak mész, átszeled ezt a puha szövedéket. 

Persze a köd nem érted van, nem a te kényelmedért. A köd a levegőben jelenlévő vízgőz, ami alacsony hőmérsékleten kicsapódik, rajtad kívülálló okokból jön létre, majd tűnik el, őt is a hideg sarkallja cselekvésre, épp ahogy téged is, amikor kabátot veszel. Neked a köd az ősz hírvivője, az ablakán kinéző idős néni számára pedig lehet, hogy épp te vagy az, akivel egy új évszak veszi kezdetét: egy fiatal, télikabátban és bojtos sapkában, szürke hátizsákkal megy reggel az utcán – jé, máris kabát kell, el ne felejtsem a fülvédőmet – gondolja, majd elhúzza a függönyt.

Sétálsz és látsz egy alakot, előtted van, még nem tudni, közeledik, vagy csak te mész egyre gyorsabban. Vajon ő is lát? Ő is ezen gondolkodik? Vajon milyen az arca? Magas, szikár embernek tűnik, biztos szigorú. Ilyenekre gondolsz, pedig csak egy alakot látsz lassan kibontakozni a ködből. Izgulni kezdesz, mintha felelni mennél, mintha meg kéne szólítani, mintha elvárásai lennének feléd, pedig ez is csak egy ember, aki megy a dolgára, és valószínűleg nem is vesz észre téged. 

A hivatalos statisztikák szerint köd esetén a látótávolság 1 km-nél kisebb, de  minél többet eltakar, annál közelebb hozza egymáshoz az embereket. Mindenki osztozik annak az élményében, hogy így nem érvényesek a szokásos szabályok, most akár háttal is mehetnék az utcán, vagy ugrándozhatnék, most esemény van, köd, ami feledteti a mindennapok rutinját, saját viselkedést kíván.

Egyszerre vagyunk elrejtve és leplezve saját magunk és egymás előtt: még kíváncsibbak vagyunk egymásra, ha nem figyelhetjük már távolról, hogy ki közeledik. Görcsbe rándul a gyomrunk, szorongunk, majd némán haladunk el egymás mellett, mintha mi sem történt volna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Rántott karfiol

Igazatok van, tudom, és igaza van a kutyának is, amiért halkan nyüszít, és sajnálom a gazdáját, aki csak próbálja megérteni miről is van szó, és simogatja és vigasztalja a szerencsétlent. Tényleg értem, és én is utálom, amikor kajaszag van a villamoson, pláne, ha ilyen, még meleg, picit olajos is, bár a karfiol illata dominálja az egészet, rántott karfiol illat. Tudom, nem mindenki ismeri fel, csak mi ez a szag, idegesít, miért utazik velünk, tudom, tudom, tudom. Nektek is igazatok van.

Tulajdonképpen tudtam, hogy ez lesz, de valahogy mégis így csináltam, azt hittem, valahogy véletlenül mégsem alakul majd így, és minden rendben lesz. Tudjátok, ez volt az első doboz, aminek megtaláltam a tetejét, beleszedtem már a rizst, a karfiolt, felborult az időrendem, nem volt időm új dobozt keresni, a tetőket próbálgatni, és ez végülis tart. Tényleg nem esik ki belőle semmi, és záródik, megtartja a kaját, de láttam, hogy nem passzol pontosan, hogy valahogy nincs minden rendben vele, hogy nem pattan mindenütt egyszerre teljesen rá. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz, hogy ez fog történni, hogy most ülünk itt a kajám illatában, és most ti úgy utáltok engem, mint ahogy én utálok mindig másokat, akiknek kajaillatuk van, és kiskutyástól, többiekestől, mindenestül nektek van igazatok.

Elmondom az egészet. Reggel kezdődött. Azt hittem tegnap este még, hogy ez egy szuper nap lesz. Időben felkelek, letusolok, megírom a házit, megnézek két részt Netflixen főzés közben, azt hittem, hogy még enni is fogok tudni otthon, aztán szépen felszállok a villamosra, bemegyek a könyvtárba, beviszem a könyvet, amit már két hete be kellett volna vinnem (szerintem lassan az én késedelmimből fizetik a rezsit), és óra előtt még egy kávét is képzeltem magamnak, ad abszurdum a távolabbi pékségből, ahol jobb a kávé, de nagyobb a sor (brit tudósok keresik az összefüggéseket).

Nos, nem egészen így történt, bár majd leszállva egy kávét még magamba kell öntenem valahol, de jól látjátok, ez már az a villamos, amivel késve érnék be, el sem tettem a könyvtári könyveket, tudtam, hogy ez nem az a nap lesz. Szóval felkeltem, letusoltam, leültem egy pillanatra csak, száradni, gondolkodni, már kivettem a gyorsfagyasztott rántott sajt és rántott karfiol maradványaimat, majd… visszaaludtam, miközben a híreket görgettem. Konkrétan ez történt, nem hiszitek el. Elárult a testem. És csak este leszek megint otthon, a kiolvasztott dolgokat már nem tehettem vissza, meg kellett sütnöm, szóval a forró olaj mellett gyorsan megcsináltam a házit, ne hazudjunk, az összecsaptam az ide való ige, ha égettebb szagot érzel, igen, abban is igazad van, az a hármas feladat alatt volt, azt hittem be tudom időben fejezni, tudod, mind azt hisszük van még időnk megfordítani, aztán persze, nincs.

Szóval, csak azt akarom mondani, hogy értelek titeket. Tudom. Ez most nem sikerült, nagyon nem, és valószínűleg egész nap ez lesz velem. Tényleg, sajnálom, bocsánat, a kutya gazdijától különösen, tudok mindent, amit ilyenkor el lehet mondani, mi lenne, ha mindenki ezt csinálná, miért nem megyek gyalog, ésatöbbi, tudom, de nem sikerült ez a mai, és nagyon megértem, hogy utáltok, csak ennyit szerettem volna, és hogy tartsatok ki, mindjárt leszálltok, és akkor jó lesz majd, nem megyek veletek tovább, kivéve a azt a magas srácot elől, vele egy előadáson leszek, tőle különösen is bocsánatot kérek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Paletta

Barna steppelt kabátban hozzuk haza a szatyrokat a boltból, görnyedten, mint egy falevél. Mi lett a nyári nagyvonalúságunkkal? A könnyedségünkkel, hogy azt se tudtuk, hétfő van-e, vagy péntek, mégis úgy halmoztuk az élményeket, mintha egyszerre lenne az összes nap? Most egy merő köd az utca, csak a levelek világítanak, és az el-elsuhanó autók lámpái. Korán esteledik, igyekeznek haza, mindenki menekíti a maga kis világát a sötét elől. Pedig nem változott sok minden, az őszben ugyanúgy van sárga, mint a nyárban, csak nem az égen, hanem a földön, a reggeli sárga, a délutáni narancs és az alkonyati bíbor összekeveredve, de mégis külön-külön fekszenek az avarban. Fölöttük az ágak egyre csupaszabbak, a váz állva marad, kell még jövőre is. Abból építkezik a természet, amit talál a következő tavasz elején. Valami kicsit meghagy a nyárból, egy vezérfonalat, ahonnan újrakezdheti. Egy alomnyi macskát Alsóvárosban, egy rózsatövet a Vasas Szent Péter utcán, egy graffitit a Vízitelep előtt. Idén egy elhagyott gyárat nézett ki a Fonógyári úton. Régen üres, nem jár erre senki, de a raktárépület nagy ablakain minden délután besüt a nap, és olyan fényárba borítja a kihalt betoncsarnokot, mintha egy dolgos nyári nap kezdetét jelezné. Innen kezdődik újra az építkezés fél év múlva. Addig ki kell keverni az új tavasz színeit. A Mátyás téren egy férfi kutyasétáltatás közben átgázol egy levélkupacon, ami most a földön hever, de jövőre naplemente lesz a színeiből. Most szétszereli az eszközeit a táj, ősz van, kicsi sorsok hevernek mozaikban: bevásárlás, egyetem, ebéd, excel-táblázatok, egy új szobanövény, egy új polc, egy új könyv, egy régi barát, stb. Egyiket sem szabad elhagyni, mindet el kell rakni, be kell spájzolni, hogy legyen honnan folytatni, hogy ne szakadjon meg, hogy emlékezzünk rá a tél elmúltával is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Itt van újra a nekem kedves

Tudom, hogy nem egy nap alatt történik minden, de a fejemben tényleg olyan, mintha csak egyetlen nap volna bármelyik átmeneti évszak. Tavasszal egyszer csak minden zöld lesz, olyan friss, tavaszi, levélzöld, és ősszel egyetlen pillanat alatt sárgulnak be a lombok, jellemzően délutánra, tanítás utánra, még sötétedés előttre. Persze lehet, hogy csak ekkor veszem észre: reggel még az anyámat sem ismerném fel a villamoson, aztán egyetem, ebéd, egyetem. Lehet, hogy éjjel történik, nem tudom, de én tényleg a délutánt képzelem így, a korábban lemenő napnak az utolsó meleg őszi sugaraitól sárgállik, barnul be minden.

Nyilván a kritikus tömegről van itt szó, a hány levélnek kell besárgulnia és lehullnia ahhoz, hogy észrevegyem tapasztalatáról. Bizonyára előtte is vannak levelek, apám szomszédjának a diófái már augusztus végén elkezdenek hullani, amikor még a tárgyaimat sem vettem fel, de azok nem azok a levelek. Az egy fecske nem csinál nyarat helyzete ősszel is létezik, lehullt levelekben mérem az őszt, rengeteg sárga, még el nem söpört, a járások tempója és típusa szerint mozgó könnyű levélben, amikor végignézel egy utcán, és árad ezekben a színekben.

Mindig van egy ilyen pillanat. Tudjuk, a természet felveszi hálóköntösét, a tarkát, amit jó nézni. Olvas valamit, mielőtt aludni tér, azt hiszik valami mulandóságról szólót, de szerintem nem így van, az ősz hard filozófiát olvas, ráér, elbóbiskol felette, meg-meg álmodja az elolvasott bekezdéseket, értelmez, és ért, odahallgat a villamosmegállóba, mit beszélünk, mosolyog rajtunk. Tudom, hogy közhely, de az ősz tényleg nem meghalni, nem elmúlni tér meg.

Ahol az ősz jár, ott nem remegnek meg az utak. Tudom, hogy Ady így képzeli, de szó sincs nagy gesztusokról, pusztulásról, halálról. Az ősznek szép a járása, magabiztos, élete teljében van, elég végignézni az utat a villamosmegállóig, elég érezni a hátamon a melegét, amíg várok. Az ősz az öröm afelett, hogy újra lehet az utca azon oldalán járni, amelyiket nem fedi az árnyék, az ősz ünnepli azokat a szegedieket, akik tudják, hogy nem kell az iskolatáska helyére pakolni még a napszemüveget.

Az ősz nem csak a ginkgo biloba fák, hanem a platánok is a ligetben, a jegenyefák a sugárutak mentén, és minden lombhullató fa az ősz, mind-mind a szegedi őszről beszélnek, tudják, hogy az ünneplő ruhák lehetnek ragyogó sárgák, mélybarnák, harsogó vörösek, és ősszel ünnepelnünk kell, mert a színeket, a jó órákat, az iskola végét, a munkahelyi sikereket, és az elért villamost is meg kell ünnepelnünk, azt is, hogy itt van az ősz, azt, hogy itt van újra.

Kép: Szandi
Szöveg: Sziszi

A vasárnapi bevásárlás

Az ősember számára az élelemgyűjtés küzdelmet jelentett, harcot az anyatermészet erői ellen. Kiválasztani az ugyanolyan színű bogyók közül azt az árnyalatot, ami nem öl meg, célozni és eltalálni a rohanó vaddisznót, legyűrni és feldarabolni a mamutot. Később, ahogy a természeti erőforrásokban bővelkedő helyeken – folyópartokon, hegyvidékek és síkságok találkozásánál – megalapították az első városokat, az élelemszerzés küzdelmes része a falakon kívül maradt. A nehéz munka árán megszerzett hús, hal, gyümölcs és zöldség messzi vidékekről áramlott a városok piacaira, ahol az eladók kis asztalaikon kínálták portékájukat a vevőknek. 

Innentől a városlakók számára az élelmiszer beszerzése már nem a természet ellen vívott harc, hanem társasági esemény, alkalom a találkozásra, a hírek átadására, a pletykára. A piacozás örömében minden polgár, legyen az plebejus vagy patrícius, együtt osztozott, legalább addig, amíg nem kellett alkudni az árra. 

Manapság az élelmiszer megszerzése nem küzdelem és nem is társasági esemény, hanem  egy szükséglet puszta kielégítése. Átmenet munka és Netflix között. A vásárló levedli jól öltözött dolgozó énjét, de még nem kényelmesedett bele teljesen az otthoni játszósruhába. Ezt még ki kell bírni, aztán mehetek haza. Vagy fordítva: egész hétvégén pihent, főzött, nézte az esti filmet, vendégségben volt, aztán most itt van megint a vasárnap, holnap hétfő, és semmi sincs otthon. Megint menni kell a boltba, átgondolni hogy melyik nap mi lesz majd vacsorára a jövő héten, hogy kinek lesz névnapja az irodában, hogy mennyi csoki fér még bele a fogyókúrába. 

A vasárnapi bevásárláshoz nem elég a sarki kisbolt. El kell menni a szupermarketbe, a város szélére, ahol amúgy sosem lenne az embernek dolga, csak ilyenkor jön erre, télen csúszkál a parkoló befagyott tócsáin, nyáron szenved a beton ontotta hőtől. Ide nem lehet csak úgy, felkészületlenül érkezni – a vasárnapi bevásárláshoz nem elég a kosár, kocsit kell vinni, gondoskodni kell hozzá az aprópénzről is. 

Bent a szupermarketben zene szól, de nem hallani pontosan mi, csak a ritmust érzi az ember, hogy menni kell, mert szűk a hely, mert már megint sor van a zöldségmérlegnél, dönteni kell a hentespultnál, hogy 20 vagy 25 deka csirkemell legyen, hogy megvegyük-e a kemény zsömlét, vagy jó a kifli, hogy kipróbáljuk-e a növényi tejet most az egyszer, ha már úgyis akciós. Mindenki erre a ritmusra lép, dönt, gondol, pakol a kocsiba, úgy járja át ez a hullámzó, közös ütem a tömeget, mintha egyetlen mellkas lélegzetvétele lenne.

A csipszeknél találkozom egy párral, és véletlenül meghallom, hogy ugyanazt a filmet szeretnék megnézni este, amit én. A gyümölcsöknél egy nő árgus szemekkel keres valamit, talán egy recepthez valami egzotikus gyümölcsöt, amit élőben még sose látott. A mireliteknél elfogyott a szalámis pizza, mindenki azt eszi, csak ananászos maradt. Egy idős néni keménycukorkát tesz a kosarába, pont ez a fajta volt mindig a nagyszüleimnél is, biztosan ő is az unokák miatt veszi. A kasszánál előttem álló férfi oldalast, szalonnát, kolbászt pakol a szalagra. Megfordul és körbenéz. Biztos számít rá, hogy sokan megbámulják. Az én kocsimat méregeti: almák, ananászos pizza, csipsz, uborka, vaj, kenyér, a szokásos. Egy olyan fiatal kosara ez, aki már tud négy-öt fajta ételt, de még ragaszkodik a recepthez. Ebben a kosárban nincs helye improvizációnak, gondosan ügyel a költségvetés diktálta rendre, majd a sarki boltban lehet könnyelmű. 
Amikor én következem, a pénztáros beolvassa a termékeket, a csipszet, a pizzát, a vajat, mennyi a jonagold kódja, 12?, kérdezi a szomszéd kasszában neki háttal ülő kollégáját, na, tudsz te, látod, válaszolja az. Kitolom a kocsit, veszek egy utolsó nagy levegőt, mintha egy levegővel hazacipelhetném, amit vettem, a parkolóból autók fordulnak ki, mindannyiunkkal folytatódik a vasárnap.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Egy nagy kaland, körjárattal maximum negyven perc

Ma elég korán kellett kelnünk, de legalább ma minket is elvisznek. A nagybani piacok mindig hajnalban hangosak, és ez a piac sem másmilyen. Az igazak álmából keltettek fel, de nem baj, bírom én ezeket a reggeleket. Fiatal vagyok, friss, és tele vagyok vitaminokkal, mint egy jó reggeli smoothie, vagy mint egy egészségesebb köret a mekik gyerekmenüjében.

Tudod, sokat gondolkozom azon, hogy hová fogok kerülni. Hogy mi leszek majd. Csak fekszem a ládán összekötözve a többiekkel, nézek felfelé, látom a sátor ponyváját, érzem az éjszaka csípős hidegét, és arra gondolok, hogy el fognak vinni engem, és hogy jó lesz-e az nekem. Biztosan jó lesz, persze, csak tudod, attól félek, hogy nekem nem lesz majd olyan egyszerű. Engem csak úgy idepakoltak, hogy minden köteg egységnyi tömegű legyen, és amikor felszedtek is, külön szedtek fel, méregették, hogy melyik csoportba tegyenek, talán nekik sem volt egyértelmű, bár nem látom át feltétlenül az egész válogatást.

Szóval csak azt akartam mondani, hogy nem akarom túlbonyolítani a felnőtt létet, bár szeretném menőn csinálni. Badass kis gyökér akarok lenni, úgy képzelem, hogy majd az is leszek. Nagy kalandokra vágyom, még mielőtt megérkezem, és ha ennyire vágyunk valamit, az biztosan azért van, mert meg kell történjen velünk az a valami.

Úgy képzelem, hogy most elvisznek, de nem megyek messze, mondjuk csak ide a Mars térre, ahonnan majd hajnalba jönnek pakolni. Még elég messze vagyunk az asztaltól, először a távolabbra menő ládák mennek el, hogy ők is időben odaérjenek. Én majd csak később kerülök sorra, vagyis mi, én és a társaim, akikkel össze vagyok kötve, meg a többiek, akikkel egy ládában vagyunk. Fekszünk egymáson, nézzünk a fóliasátrat, amin átsütnek a lámpák és amin lassan majd a nap is elkezd átsütni, és nem tudom, hogy a többiek gondolkodnak-e ilyeneken.

Úgy képzelem, hogy majd egy bácsi fog megvenni, akit a felesége küld ki a piacra reggelente, míg ő a többi mindent készíti elő. Pulcsis bácsi, aki nem lép ki az utcára szép pulcsi nélkül, pláne, ha troliznia is kell, meg bejönnie a belvárosba. Egy vászonszatyorba tesz majd, amit az unokájától kapott. Mindig szépre mossa a felesége, kikeményíti, büszkék rá, tisztán tartják, pedig már sokat cipeltek benne. 

Aztán mennénk tojásért, enne egy lángost, csak tejföllel, próbál figyelni a kokeszterinjére, de azért az ember megkíván egy lángost. Csak a legvégén megyünk a henteshez, hogy a legkevesebbet menjünk a hússal hűtés nélkül, bár most csak hurkát venne, mondjuk, jó véreset, meg tepertőt, csak mert szép nagy darabok látszanak most, friss vágásból. Még elnézelődne röviden, épp lekéste a trolit, tíz perc a következőig, de nem akar tíz percet állni a megállóban. Elmegyünk még egyszer a zöldséges mellett, ahonnan engem is vett, és lassan, biztos öreges tempóban elindulnánk kifelé. Még megveszi a lapokat, amiket már nem járat, inkább bent veszi meg néha őket, aztán tényleg megjön a troli.

Úgy képzelem, hogy előre ülünk majd. Hogy ez a bácsi elől szeret ülni, látni akarja az utat, az utcákat, kirakatokat nézeget közben, én is kilátok majd a térdére tett szatyrok közül, és majd megértem, mekkora az a város, ahol troli kell, meg minden ilyesmi, hogy ez egy akkora város, amekkorát nem lehet csak úgy bejárni, mint a répaföldeket, fóliás sátrakat. Egyre kisebbek lesznek majd az épületek, ahogy távolodunk a Mars tértől, egyre több helyen látszik a nedves és zöld fű. Aztán egyszer csak leszállásra készül a bácsim. Mielőtt felkel, maga mellé teszi a szatyrokat, megigazítja a pulcsiját, és… …és amikor újra felvenné a szatyrokat, az enyémet pont elfelejtené felvenni.

Biztosan valami ilyesmi történne, hiszen így kezdődnek a nagy kalandok. Csak néhány megálló múlva vennének észre, én mégis csak élvezném, nyugodt lennék. Tudom, hogy minden rendben lenne, csak egy ilyen kis kaland volna, amit most is gondolok magamnak. Odavisznek a sofőrhöz, hogy ezt a szatyrot itt hagyta valaki, a sofőr bemondaná a többi kollégájának meg a talált tárgyas diszpécsernek, hogy ha valaki keresne egy szatyrot, vászonszatyrot, ami fent maradt a trolin tele zöldségekkel, akkor az nála van, én pedig addig a vezetőfülkéből látnám az egész várost, és úgy érezném, hogy most elérkezett az a nagy kaland, amire mindig is vágytam, amióta kidugtam a fejem a földből.

Nem lenne nagy dolog. Úgy képzelem, hogy csak mennénk egy fél kört, maximum negyven percet, de az a világ legjobb negyven perce lenne. Hogy az tényleg olyan lenne, mintha mindent, de mindent láthatnék. Nagyokat forogna velem az élet. Aztán persze minden jó lenne, nem lenne galiba ebből, sőt, a bácsim ott várna rám és a szatyorra a buszmegálló túloldalán, és nagyot nevetnének a sofőrrel, hogy bárkivel megesik, ők is mosolyognának a bajszuk alatt és én is a világ legboldogabb répája lennék akkor, és jaj, hát az úgy nagyon jó lenne.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi