Többet járok majd zöldségeshez

Felnőni olyan, mint egy új évet kezdeni. Tiszta lap, döntések, fogadalmak. Én biztosan nem leszek olyan, mint az anyám, idén nem követem el ugyanazokat a hibákat, jobban akarom csinálni. Többször vásárolok majd zöldségesnél, nem a hipermarket szűkös, fonnyadt kínálatából válogatok majd. Gyakrabban sétálok haza a munkából, szükségem van arra, hogy kigondolkozhassam magamat, idén már nem vihetem haza a gondokat. Elképzelem milyen ember, milyen felnőtt akarok lenni.

Kevesebb kompromisszumot hozok majd idén, keményebb leszek, de figyelmesebb is. Esős napon csak olyan cipőt veszek fel, ami nem ázik be, és melegen is tartja a lábam, letöltöttem egy időjárás jelző appot, minden reggel meg fogom nézi, mit ír. Veszek majd új esernyőt, és ezt most nem fogom fennhagyni a villamoson, nem felejtem ott az étteremben, és nem tartogatom a táskámban akkor sem, ha rövid ideig kellene, vagy épp csak szemerkél.

Nem tudom, hogy mikor kezdődik az újév. Január 1, persze, benne van a naptárban, de az vasárnap, még a régi naptárban is benne van, január 2 még szabadnap, az még nem lehet, január 3, ez még nem igazi munkanap, tengünk-lengünk bent, felvesszük a fonalat amit karácsony előtt kimerülten leejtettünk valahová. Az első hét lehet, hogy még nem is számít, főleg most, hogy 9-én indul a tanítás. Az üzletek, éttermek közül is vannak, amik szüneteltek eddig, az új bérletet is elég 10-ére megváltani. Márciusig még egyébként is szokjuk a dátumot, amit egyébként már 2020 óta szokunk. 202 mi kerül a végére? Kinek jutna eszébe a három? Azt gondoltuk, hogy meg sem éljük majd.

Felnőni ilyen. Még kint vannak a tavalyi karácsonyi díszek, de már postára jársz az új év első számláit fizetni. Nem merül fel, hogy eltüntesd az eddigiek díszeit: helye van a plüssállatnak a párnáid között, és a kisautóknak is a könyvek előtt. Ha unatkozol leveszed őket, egy unalmasabb online óra vagy megbeszélés közben játszol is velük. A kék Mazda még mindig a tenyeredbe simul, azt azért szeretted, a Coca Colás kocsi siklik a legszebben, azt azért. Már mindennek megvan a maga helye, de közben még minden esetleges. Ki kell tapasztalnod, merre érdemes hazafelé jönnöd, hogy tényleg útba essen a zöldséges, még nem találtál olyan esernyőt, amit életed végéig cipelnél, pedig azzal az ígérettel választanál, hogy sosem hagyod majd el. A döntéseknek hirtelen súlyuk kezd lenni attól, hogy most hozod meg őket. Mint a Medárd napi esők, ezek a döntések sem szólhatnak csak úgy egyetlen napról, egyetlen esőről. Babonájuk van, és ha nem vettél elég gyorsan lencsét, ha elkapkodták előled, ha bejártad a várost, de nem találtál, félsz, hogy idén is szegény maradsz, egy ilyen nehéznek tűnő évben is, hiába tudod, hogy nincs jelentősége.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Mikor mosolyodtál el legutóbb a villamoson?

Mikor nézted végig a villamos útvonalát utoljára? Hogy nem csupán egy voltál a villamoson kifelé bambuló magányosnak tűnő emberek közül, hanem tényleg néztél? Hogy nem a telefonod kijelzőjének bámulásával próbáltad megteremteni a minimális személyes teret, hanem figyelted a külvilágot, egyfajta burokból, mint egy videóklipben az otthagyottak? Mikor feledkeztél bele legutóbb abba a végtelen városi tájba, amit ezek a sínek osztanak fel? Mikor vettél észre legutóbb bármit is ebből az életből? Egy új üzletet, egy lányt különös színű kabátban, két egymás felé bólogató galambot, a villamosmegálló korlátjához zárt bicikliket? Bármit?

Mikor mosolyodtál el legutóbb a villamoson? Nem egy vicces képen, nem egy kedves üzeneten, hanem csak azért, mert láttál valamit? Valamit, ami ott volt. Mikor kaptad vissza a fejed, hogy még egyszer megnézd, mi mellett mentetek el? Mikor lepődtél meg legutóbb a várost figyelve? Láttál mostanában valakit, akinek élnéd az életét? Kívántál meg helyet, ahová beülnél? Melyik az az utca, ahol a legszívesebben sétálnál most? Hol kellene hozzá leszállnod? Mikor voltál legutóbb elég spontán ehhez? Vagy akár csak, mikor szálltál le egy megállóval előbb? Milyen most a levegő a városban? Nem hívogat ez a későőszi napfény? Mit gondolsz? Gondolsz bármit az időjárásról? Gondolsz bármit az emberekről? Gondolsz bármit a homlokzatokról?

Vannak kedvenc üzleteid a villamos vonalán? Szerinted minek kellene nyílnia itt a bezárt üzlethelyen? Lehetne itt olyan, amiért te is leszállnál? Hazasétálnál innen vagy várnál egy következő villamost? Mit gondolsz, ezekben az utcákban el lehet egyáltalán tévedni? Te el tudnál? Mit tennél akkor? Honnantól ismered már biztosabban a környéket? Tényleg, érdekel mit gondolsz: szerinted a lehető legjobb helyen vannak a megállók? Téged nem kavar meg néha, hogy a közlekedési lámpáknál és a megállóknál is megáll a villamos? Engem néha igen, főleg sötétben. Volt, hogy előbb szálltam le eggyel emiatt, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy lesétáljam a megállót.

Egyetlen megállóhoz laksz közel, vagy két megálló közül az egyikhez közelebb? Vagy van más okod is, amiért ott kell leszállnod? Útközben veszel kenyeret, vagy megvan a saját vásárlási rutinod? Hol veszel kenyeret, ha mondjuk tovább kell bennmaradnod? Hol veszel reggelit, ha nem sikerült otthon enned? Nem hiányzik egy pékség a megállód közeléből? Vagy egy jó kávézó elvitelre is, kedves teraszra is? Ülnél ott, ha mondjuk tíz percet kellene várnod a következő villamosra? Kérnél kávét leszállás után is vagy otthon kávézós vagy? Vagy hazafelé egyáltalán nem kávézol már? Késő  lenne már hozzá? Egyáltalán nem kávézol? De lehetne venni forró csokit is, nem? Az elég király lenne, gondolj bele.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Barátaink-e a bicikliutak?

Szegeden a legjobb biciklivel közlekedni! Ezt a sokat hallott mondatot minden itt élő ismeri már. A bicikliutak időnként összegabalyodó hálóként szinte az egész várost lefedik, könnyedén eljuthatunk egyik helyről a másikra. Szegeden minden csak húsz percre van! – idézik nevetve a barátaim a már általam is szétkoptatott mondatot. A bicikli a barátod – mondják a kerékpárok szegedi szerelmesei, de vajon a szegedi bicikliutak a barátaink-e?

Amikor tekertem Budapesten és a mellettem elhúzó autóktól megrémülve felhajtottam a járdára a tárt karokkal üvöltöző gyalogosok közé, hirtelen rájöttem, hogy a szegedi bicikliutak egyértelműen könnyebbséget jelentenek. Barátságosan kalauzolnak végig az utcákon, az Anna-kútnál testi épségemet óvva elvezetnek a forgalmas autóúttól a házak mögé. Megkönnyebbülten tekerhetünk végig a Stefánián, majd hajthatunk le a Dóm tér felé, anélkül hogy a türelmetlenséget vagy bosszúságot okoznánk. A bicikliutak első látásra a szegedi kerékpárosok barátai.

A barátságtól és odafigyeléstől megnyugodott érzéseim azonban semmivé lesznek, abban a pillanatban, amint a Belvárosi híd lábánál kialakult labirintushoz érkezem. A frissen felfestett sávok olyan játékra invitálják az arra tekerőt, amely az általános iskolai feladványokra emlékeztet: „A biciklis nem találja az útját a hídra, a Széchenyi térre vagy a Somogyi-könyvtár felé. Segíts neki megtalálni a helyes irányt!” Kis gyakorlás után persze, bele lehet szokni a reggeli csúcsforgalom társasjátékába, de mint néhány barátság esetében, először itt is gyakorlásra volt szükség.

Aztán, aki a Dóm tér után kihajtva az Aradi vértanúk tere mellett a vasútállomás felé veszi az irányt, hamarosan szembesül az addig barátságos, kissé játékos utak legnagyobb trükkjével, a láthatatlanná válással. Hová tűnt az eddig olyan biztosnak hitt út? Halvány jelet vélek felfedezni, ami egyenesen a három sávos út közepére vezet, de a festés már szinte egészen lekopott. Elbizonytalanodom. Néha találkozom egy merészebb biciklistárssal, akit követve átjutok, vagy a vereséget beismerve gyalog vágok át a téren. Azt, hogy pontosan hogyan kellene szabályosan átjutnom a másik oldalra, azóta sem tudom. Az Aradi tér útja megoldatlan rejtélyként többféleképpen is megoldható, mint egy vers, amiben talán túl sokat bíztak az olvasóra. „Te hogy szoktál átmenni biciklivel az Aradin?” – kérdezem ismerősöktől, barátoktól.  A megoldások száma végtelennek tűnik.

Fotó: Matyi
Szöveg: Zsófi

Az a cukrászda, tudod

Kétféle cukrászda van. Csak kétféle cukrászda lehet. Az egyik olyan, ami közel van hozzád. Oda jársz be, ha hazafelé ennél egy krémest vagy egy linzert, oda mentek be egyszer-egyszer gyerekekkel játszóterezés után, oda térsz be egy naposabb késő őszi vasárnap, ha csak pár percet sétálnál a takarítás és pakolás végeztével, mielőtt lemegy a Nap. Nem egy kifejezetten jó cukrászda, kedvesen mosolyogsz azokon, akik dicsérik. Van egy-két jó sütijük azért. Szereted, hogy van csoki a keksztekercsen, mert valami roppan az egyállagú masszában, tetszenek a kancsal békasütik, a gyerekeid is szeretik. A kiszolgálás is olyan, amilyen. Udvariasak, még rád is mosolyognak, ahogy illik, de tudjuk, hogy ez csak megszokás, a fásult mosoly a közeli cukrászdából.

A másik cukrászdában a lelkedbe mosolyognak bele. Drágábban adnak egy-egy szeletet, de az asztalodhoz viszik. Minőségi alapanyagokból készítenek bátrabb ízeket. Nem ismersz senkit, aki melléfogott volna, pedig az egreses tortát például csak kíváncsiságból kérted ki, mert gyerekkorodban nem szeretted az egrest, de az ilyeneket kinövi az ember, pláne egy jó cukrászdában. Ez nem egy randi végén bekapott gyors mignon, hanem egy randinak az eleje. Ízlelgeted a cukrászkrémet, amiben nem ismered fel pontosan a fűszereket, pedig mintha egész gyerekkorodban ezt etted volna, minden falattal új esélyt kapsz, de nem tudsz eléggé figyelni, túl finom.

Innen rendelsz tortát, mindig eggyel nagyobbat, mint amennyien lesztek, kelleni is szokott akkora. Ha nincs más kívánság, mindig barackosat veszel – a cukrásznő azt mondta, van valami a magyar néplélekben, amitől mindenki imádja a barackos tortákat. Ez a nemzeti minimum, ezzel nem lőhetsz mellé sosem, és te biztosra mész. Ahogy biztos vagy ebben a cukrászdában is, pedig kint van a világ végén, legalábbis messze onnan, ahol ti laktok. Át kellene szállni, de visszafelé inkább taxit hívsz. Egy tortával lehet villamosozni, de nem érdemes, nem ér annyit az az izgalom, és hát, tudod milyen vagy, milyen szerencséd szokott lenni.

Ez a másik cukrászda nem esik útba, odamenni mindig program. Végállomása egy nagy vasárnapi kirándulásnak vagy egy nehezebb iskolai napnak. Kabátot húztok az egész családdal, sétáltok néhány megállónyit, akár több cukrászda mellett is elmehettek közben, amik szóba sem jöhetnek akkor. Kevesebbet ebédeltek, de lemozogjátok úgyis, egész héten arról beszéltek, hogy beültök majd a megszokott asztalhoz, ki-ki az ablak elé, vagy  az ablakkal szemben, jobbról lép be a felszolgáló, megjegyzi, hogy kinek mit hozott, figyel rátok.

Ide jártok cukrászdában lenni,  családostul, évek óta. Az ilyen cukrászdákkal történeteitek vannak, mosolyaitok, ünnepeitek, ismeritek már a járást, de itt kísérletezni is mertek, tudjátok, hogy biztonságban vagytok.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Akikkel események történnek

Hazafelé a villamosmegállóból mindössze néhány saroknyi út. Hat háztömb és egy tér, amit keresztbe át kell szelni. Lakóövezet, tíz után alig vannak az utcán, pedig azt szeretem ezekben a terekben, hogy sötétedésig bőven vannak kint emberek, gyerekek is, egész családok, az egész telep, de tíz után már rég sötétedés után van, pláne hétköznap, pláne egy hűvösebb őszi estén. Nem így szeretem ezeket utcákat, de van egy bája ennek a sötétnek is. Hogy hallatszik a csoszogásom és a levelek mozgása a talpam alatt, hogy ablakok világítanak a térre, és hogy pár perc múlva az én ablakom is de fog világítani.

Egy beszélgetésről jövök, Karafiáth Orsolya beszélgetett a Nyugiban. Egy ponton Emily Dickinsont idézte arról beszélve, hogy vannak emberek, akik számára minden történés eseményszámba megy. Ezen gondolkozom, mióta eljöttem, hogy valahogy dilettánsnak tűnik ezt mondani, de mégis, tudom, hogy én is ilyen ember vagyok. Elszökken mellettem egy béka. Tudom, butaság, de azt hittem Tarjánban csak sünök vannak, és hogy minden levélmotozással őket hallom. Ezt majd meg kell beszélnem egy barátommal, mert vele fejtegetjük, hogy Tarján volt-e előbb, vagy a sünök. Ökotudatos, olvasott emberek révén azt kell gondolnunk, hogy a sünök, és velük a természet volt előbb, de például Japánban patkányszerű városi élősködőnek tartják őket.

Aztán meg lehull egy levél elém. Sima levél a nem is tudom milyen fajta fákról, de nagyon szépen esik a sötét utcán, a lámpa, amikor egy magasságba kerülnek egy pillanatig átsüt rajta, aztán alábbszáll. Nagyon szépen érkezik meg egymagában. Szép, de ezt nem lehet leírni igazán, megélni tényleg nem giccses, hanem szép, de lehetetlen érvényesen beszélni a szépről. Kábé egy olyan barátom van, aki értené ezt, és nem ingatná a fejét, pedig én is mindig ingatom a fejem, amikor ő mesél ilyenekről. Ő látja a szép dolgokat, sőt, rengeteg szép dolgot lát, azt hiszem ezért is szeretem, bár csak ritkán lelkesedem vele.

 Egy férfi árnya jelenik meg. Nagyobb dobozokat hoz le a szelektív kukába, értem, mit érez, épp a hétvégén vettem új bútorokat, én sem éreztem akkor, hogy legális volna ekkora dobozokat kidobni. Lehet, hogy csak most ért rá lehozni, vagy lehet bármi miatt is ebben a szokatlan időpontban kint, tudom, hogy nem kell egyből a szégyenre gondolni, csak mert a sötétben történik. Olyan ez a férfi, mint Matyinak egy régi képén. Csak az árnyéka látszik, de tényleg olyan, mintha tilosban járna, bár éjjel mindenki olyan, mintha tilosban járna, nyilván ez sem segíti megítélni a helyzetet. Elég könnyed mozdulattal hajtja fel a kukát és dobja be a szemetet, most volt ürítés, hallottam koppani a dobozokat. Nyugodtan fordít hátat, rutinos, az ilyen ember nem járhat tilosban, nincs is hírértéke az egésznek, csak eszembe jutott Matyi képe róla.

Arról, hogy én olyan ember vagyok, akivel események történnek, így bizonyosodom meg. Nem vizsgáltam különösen magamat, csak tudom, hogy több figyelmet szentelek egy szépen hulló levélnek, meglepődöm egy közelemben neszező békán, és gondolkodom a férfin, aki épp most hozta le a papírszemetét. Elrontom a gondolkodás közben a kapukódomat, de ez állandó helyzet nálam, többször sikertelen az első próbálkozásom, mint ahányszor sikeres. Mindkettőn tudok mosolyogni, amíg felérek a lakásba. Ez is esemény, hogy beírom a kódot és felmegyek a lépcsőn, hogy nem kapcsolom fel a villanyt, mert sötétben is tudok nyitni, hogy a maradék négy kocka csokit amit a konyhaasztalon hagytam, most megeszem egyből a pohár víz után, amit hazaérve mindig megiszom.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Elhagyni a várost

Tudni lehetett, hogy ez a város nem kér az átutazókból. Pályaudvara egy hosszú vonal végén fekszik, örök végállomás, nem átszállási hely. Mintha nem is a beérhetetlen Alföld része lenne, ahol az ember bármelyik irányba tekint, végtelen pályát lát, lehetőségeket, hanem egy csendes szoba egy hosszú folyosó végén. Aki rátalál, annak egyetlen kérdést kell megválaszolnia: kéri-e azt, amit az ajtó mögötti hely tartogat neki, vagy marad a folyosó innenső oldalán. Nincs hármasút, nincs fejtörő, csak a döntés van.

Ilyen egyértelmű a megérkezés, és ezzel együtt a távozás is. Egy út be, ugyanaz ki, csak az elhatározást kell megtalálni egy Széchenyi téri platán alatt, egy tarjáni lakás nyolcadik emeleti ablakában vagy a Mátyás téri avarban, elvégre az emlékeket nem csak az ember jegyzi meg, de az épületek, a fák, a bokrok is. A jó vagy rossz élmények az évszakok váltakozását követve süllyednek az avarba, hogy aztán jövő tavasszal minden erejüket összeszedve éledjenek újjá.

Ha magát a folyamatot közelről nézzük, elhagyni egy várost egyszerű részfeladatokból áll. Összecsomagolni, ha túl sok holmink van, dobozokat vásárolni, költöztetőt fogadni, ismerős segítségét kérni, ha segít, megvenni neki a csokit vagy pálinkát, búcsúestet szervezni, utoljára elmenni ide is, oda is, még egy teljesen új helyet felkeresni, ahova mindig is vágytunk, de sose jutott rá idő. Persze jobb nem teljesíteni mindent, hogy bármilyen távolba kerüljünk is, mindig legyen befejezetlen ügyünk a várossal: kimenni a Boszorkány-szigetre, kibiciklizni Algyőre, felmenni a Szent István téri víztorony tetejére, elmenni a Zsinagógába, futni a ligetben, ellátogatnia Füvészkertbe. Végül úgyis arra emlékszik az ember, hogy mi mindent nem csinált, hogy mi mindenné válhatott volna. Nemcsak a múltból lép ki, ahogy viszi a vonat, a busz, az autó, lehetséges jövőket hagy hátra, amik még az elmúlt időknél is távolibbak. 

Aztán ott vannak még az előre nem látható részletek. Újra inni egy kávét annál az utcai bódénál, ahol utoljára évekkel ezelőtt jártál: új eladó van, de a választék ugyanaz. Felfedezni, hogy a Bőrklinika belső udvara mennyire szép is, hiszen eddig csak a Tisza-part felől láttad, akkor elriasztott a szigorú homlokzat, most viszont, hogy csak úgy téblábolsz, mintha megenyhülne minden épület, még gyorsan megmutatnák, hogy eddig mit rejtegettek.

Ez persze nem mind érted van. Ha minden nap úgy élnél, mint aki menni készül, minden nap kapnál valami újat tőle, és akkor te magad is minden egyes nap más lennél: az, aki felmászott a híd korlátjára; az, akit majdnem elütöttek átszaladva a Moszkvai körúton; az, aki nem kapcsolja fel a lépcsőházban a villanyt felfelé; az, aki először alszik éjszaka egy padon; és az, aki utoljára alszik az üres lakásban, mielőtt jönne érte hajnalban a reptéri transzfer.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

A gesztenyeszedés szabályai

A gesztenyeszedés olyan, mint a lego: 0-tól 99 éves korig bárkinek ajánlott.

Érdemes már augusztusban elkezdeni a keresgélést. Előfordul, hogy már ilyenkor találhatunk kisebb darabokat.

Augusztustól egészen november végéig figyeljük a fák leveleit. A gesztenyefa levele egy kövér kéz szétálló öt ujjára hasonlít. Ha ezt meglátjuk, alaposan vizsgáljuk át az avart.

Gesztenyefát bárhol találunk a városban, de az olyan népszerű helyeken, mint a templomterek, az óvodák vagy a játszóterek, gyorsan felkapkodják. Keressünk kevésbé ismert helyeken, például a Szamos, a Béke vagy a Szentháromság utca gesztenyefái.

Nagy esőzések, vihar vagy szeles idő után közvetlenül az egyébként forgalmasabb helyeket is érdemes felkeresni. Ilyenkor olyan nagy mennyiségű gesztenye esik le a fákról, hogy nagy eséllyel nem tudják azonnal az összeset felszedni.

A gesztenyék közül a frissebbeket, a viaszosabbakat válasszuk. A megszáradt gesztenyék valószínűleg tavalyiak, ezért sokkal hamarabb elkezdenek összeszáradni, külső rétegük megkeményedik és a gesztenyebaba készítésekor nehezebb lesz átfúrni.

A régi gesztenyék arról ismerhetőek fel, hogy könnyebbek, mint a frissek, színük sötétbarna és hiányzik róluk a viaszos réteg.

Ha a gesztenye a tokjával együtt esik le a fáról, de nem nyílik szét, akkor a tokra finoman ránehezedve nyomjuk szét anélkül, hogy a gesztenyét is széttaposnánk. Úgyis dönthetünk, hogy kézzel feszítjük szét a héjat, de ilyenkor a tüskék összeszúrkálják a kezünket.

Ha gesztenyebabát szeretnénk készíteni, gyűjtsünk néhány héjdarabot is. A héjból kalapot, ruhát, páncélt, ágyneműt készíthetünk a babának.

Babát úgy készíthetünk, hogy a darabokat egyesével átfúrjuk, majd hurkapálcával vagy fogpiszkálóval összekapcsoljuk. Ha az átfúrás nehézséget okoz, használhatunk ragasztópisztolyt is.

A babán kívül a gesztenye kiváló alapanyag karácsonyi díszek, például adventi koszorú készítéséhez vagy díszítéséhez.

Gesztenyét akkor is érdemes gyűjteni, ha semmit nem akarunk belőle készíteni. Már maga a gyűjtés folyamata könnyed, megnyugtató, pozitív érzéseket kiváltó őszi tevékenység.

Mindig tegyünk egy vagy két darabot a zsebünkbe. A friss gesztenye nyugtató hatással van ránk, stresszhelyzetben pedig észrevétlenül simul a tenyerünkbe.

Ha szorongást vagy szomorúságot érzünk, bármikor a kezünkbe foghatjuk és megszoríthatjuk. A hatás nem százszázalékos, de talán nem érezzük magunkat annyira egyedül.

Fotó: Matyi
Szöveg: Zsófi

Én is olyan ember lettem

Még mindig a Neptunból írom ki a személyes adataimat. A személyigazolvány szám, adószám, TAJ szám a Saját adatok fül alatt, a bankszámlaszámom a Pénzügyeknél. Nincs már jogviszonyom, novembertől elúszik az összes diákkedvezményem, de a Neptunt mégis használom.

Az EHA kódomat írom be hozzá, amit még az ETR generált a nevemből, sosem tanultam meg a Neptunét, jó lenne azt mondani, hogy dacból, de itt persze lustaságról van szó, meg arról, hogy igazán sosem volt rá szükségem. Azt hiszem ez könnyítette meg a leginkább akkor az átállást erre gyűlölt rendszerre. Mégsem gyűlölöm a Neptunt. Tudtam használni, a tárgyfelvétel az ETR-nél is bajos volt, az ösztöndíjak utalása sem a Neptun miatt csúszott, ha csúszott, más dolgom alig volt vele, most pedig végképp nincs közöm hozzá.

Nem érkeznek már körüzenetek, nem néztem meg a The Welcome Camp összegyetemi gólyatábor programját, ami számomra tényleg az első nagy szegedi buli volt. Csak most láttam, hogy ismét rektori szünet volt arra a péntekre, ez az első hír a Neptun felületén, már csak megszokásból olvastam el. Nincs közöm hozzá, és ez egy arculcsapó helyzet. Hogy csak az állandó, hogy a Neptunból írom ki az adataimat, minden más eltelt az időben, nem egy rektor ad nekem szünetet, nem órák között ugrom be egyetemi programokra, hanem akkor, ha a munkaidőm engedi.

Ideje lenne már csinálnom egy dokumentumot az adataimmal, amit egyszerűbben meg tudok nyitni, ez volna a felnőtt magatartás, de én még nem vagyok az a felnőtt, akire igazán szükségem lenne. Itt vagyok ebben az átmenetiségben, tudom, hogy merre tartok, tudom, hogy csak egy döntés lesz majd megcsinálni ezt a dokumentumot.

Mert én olyan ember vagyok, akinek az idejében még ETR volt, és láttam, ahogy a katalógusban egyre kevesebben írják az eha kódjukat a Neptun kódjuk helyett. Láttam, hogy átnevezik az Összegyetemi Gólyatábort The Welcome Campé. Az A. Platzba ültünk be előszőr, a Lexi Caféban még laptopot is kölcsönöztem egyszer – gyorsan kellett kiosztmányt készítenem az egyik referátumom mellé, és szükségem volt rá – és én még az az évfolyam vagyok, aki tudott fénymásolni a TIK-ben, sőt, több évfolyamtársam dolgozott is ott a fénymásolónál.

Mert mára én is olyan ember lettem, akinek bezárt helyeken és a járása ritmusában vannak az emlékei. Azért álltam kint a JATE Klub előtt a sorban múlt hét szerdán, mert reméltem, hogy tényleg beengednek majd. Mert hiányzik egy olyan klub a városból, ami nem kávézós vagy nagykoncerteket tart, hanem olyanokat, mint amiket JATE tartott. És hiányzik a kompromisszumok nélküli Rongy kocsma, ahol túl sok mindent csináltam először, és hiányzik a Kaméleon Pizzéria sajtkrémlevese is, még ha az egyik legkedvesebb kocsma nyílt is a helyén, amit szintén öröm látogatni. Én is olyan ember lettem, aki a hiányérzetével és a nagy történeteivel traktálja az embereket, pedig nincsenek nagy történetei. Élek egy városban, ami gyorsabban változott nálam, pedig azt hittem, velem ez nem történik majd meg.

Kép: Matyi
Szöveg: Sziszi

Egy közösségi szemétgyűjtés tanulságai

Amikor először merült fel, hogy szemetet szedjünk, elhamarkodott ötletnek tűnt. Olyannak, amit túl gyorsan döntöttünk el. Amíg szépen süt a nap, és amíg mozgathatóak az emberek kinti programokra — vitt minket a hév, hogy legyen nekünk is szemétszedésünk. Csak aztán gondoltunk bele, hogy hol is gyűjtenénk, és hogy mit is pontosan.  Merthogy tudni illik, szép környéken lakunk egy egyébként is szép városban. Bőven vannak kint kukák, játszótereken, padok mellett, menet közben a járdáknál, és nem is igazán szoktunk szemetet látni. Kutyaszart, azt mondjuk szoktunk, főleg a töltésen, de azt külön gyűjtik, és már egyébként is, bemondtuk, hogy ez lesz a program. Szemetet fogunk gyűjteni.

 Aznap délután esni kezdett, csak futózápor volt, a krétarajzokat sem mosta el az udvaron, de úgy készültünk, hogy lesz még ilyen eső. Csak kis köröket terveztünk be, a közeli parkolók, játszóterek, kis utcák, házak közti udvarok, iskolák. Két iskola is van a közelben, lakótelepes övezet, különböző felszereltségű játszóterekkel, különböző parkok padokkal a különböző korcsoportoknak. Már lassan kiismerjük az egésznek a rendjét, megértjük, hogy mi hol ülhetünk kint, hol nem.

Amikor készültünk, azt hittük alig találunk valamit a két-háromszáz méteres körben. Gondolkodtunk, hogy vigyünk-e közösen egy kis zsákot, vagy mindenki vigyen sajátot, végül mindenki tépett magának egyet, egyszerűbb így. Mi van, ha többfelé válunk, ha mondjuk megint nekiered az eső, de még gyorsan felkapkodnánk, meg egyébként is, legyen mindenkinél egy zsák. És akkor elindultunk, kellettek a zsákok, hamar találtunk szemeteket. Blokkokat, csokis csomagolásokat, pékárus papírokat, fóliákat cigispapírokról, felesüvegeket, amik mellett bizonyára nap mint nap elmegyünk észrevétlenül.

Egy tiszta városban élünk, nem is rossz környéken, mindig is így gondoltam, és ez most sincs másként. Amikor elindultam szemetet gyűjteni, tudatosítanom kellett, hogy szemetet keresek, nem csak a bejárt, megszokott útvonalon sétálok bevásárolni vagy találkozni másokkal egy számunkra kijelölt padon. Egy társam lehajolt, felszedte az első zacskót, amit talált, és én csak akkor néztem körbe. Nem tudatosítottam volna magamtól, hogy szemét van az út szélén, nem vettem volna észre, hiába volt rajtam a gumikesztyű, hiába volt a kezemben a zsák. Sok kuka van ezen a környéken, nyilván oda dobom én is a péksütik kiürült papírját, az útközben elmajszolt túró rudi csomagolását, mások is így tesznek, szoktam is látni.

Többször álltam meg szemétszedés közben egy-egy darab felett, elgondolkodtam, hogy miért nem a kihelyezett szemetesbe dobom, miért a zsákomba, öt-hat méterre van a kuka, nem is kellene tovább cipelnem, butaság, de mégiscsak erre volt a zsákom, és ezért kapott mindenki saját zsákot, és egyébként is, látni, ahogy telik egy kukászsák, annak megvan ez a valamiféle pszichológiája. A “nem lakom egy szemetes környéken, de…” pszichológiája, “a hat méteren belül van szemetes, és mégis…” pszichológiája, én pedig tanulom, tanultam a környékemet két záporeső között.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Kihagyott hely

Az első e-mailek a tanulmányi osztálytól már augusztus végén megérkeznek, felrázzák a fürdőruhákba, trikókba és papucsokba kényelmesedett diákokat a huszadika utáni, de még a SZIN előtti napok bágyadtságából. Ezek a levelek már fontos információkat tartalmaznak a tanév rendjét illetően, el kell őket olvasni, ki kell őket jegyzetelni, vagy legalábbis el kell menteni fontos levélként, hogy tudjuk, hol keressük később. Megindul a méricskélés, mire lesz szükség a hétköznapokban és mire nem. A nyaralókból a strandpapucs jó lesz tusolós papucsnak, a strandtörölköző  aranyat ér majd a téli hónapokban, amikor a közös fürdőből a hűvös folyosón át vissza kell jutni a szobába. 

Mindennek meglesz a rendje, és ez nem ijesztő, a november, a december, a január már észrevétlenül telik majd el. Akkor is,  ha nem történik semmi különös, a rutin mozgásban tartja a napok folyását, mint a lomha kompot a serényen dolgozó hajócsavarok. Csak ez a szeptember ne volna, az átállás a nyári rendetlenségből az elvárt rendszerbe. Mint mikor a vendégek távoznak a vacsora után, kikísérjük őket, becsukjuk az ajtót utánuk, és hirtelen ott állunk a tornyosuló mosatlan és a visszarendezésre váró bútorok között. Kezdenünk kell velük valamit, hogy újra visszasüppedhessünk a megszokott fotelbe, a megszokott sorozat elé. 

A szeptember nem is egy teljes jogú hónap, csak ütközőzóna, két évszak között. Kihagyott hely, ahol a nyár lelassíthat a sprintből, miután átadta a stafétát. A Szegedre először érkező egyetemisták még kiülhetnek a teraszokra, egy kis ízelítőt kapnak  abból a nyárból, amit az itt felnövők minden évben megtapasztalnak, de nem lehet már csak úgy bemenni a városba, vagy kiülni a rakpartra egy üveg borral, mert tervezni kell: esik-e az eső, hideg lesz-e éjjel, kell-e pulóver, kell-e hosszúnadrág. 

Véget ér a nyár, és mintha egy szűkülő járatban haladnánk, fogynak a lehetőségeink. Bezárnak a lángosos bódék a bevásárlóközpontok előtt, a Bortér után eltűnnek az utcai árusok, a hétvégéken esik a Balatonnál, és már a közvetlen vonat sem jár. A meg nem valósított nyári tervek a jövő évre maradnak.  Május környékén majd felemlegetik, mikor már mindenki amúgy is arról beszél, hogy hova megy, mit csinál, milyen programjai lesznek. A szeptemberi átállásban viszont  csak egyetlen szabály van: vergődd magad végig rajta. Ha szeptemberben nem utazol sehova, akkor már nem kérdezik vádlón a menzán, kávézóban, munkahelyen, iskolai folyosón, hogy „mi, hát mikor pihensz, ha nem most?”; „csak így hagytad elfolyni az egész szabadságot?”; „hogy fogod így bírni?”. Nem, a szeptember nem az élmények halmozásáról szól, hanem arról, hogy mindenki kicsit olyan, mint ez a hónap: nem mindig tudja, hogy mit akar, vissza is vágyik az augusztusba, de már várja is a sárguló leveleket, kicsit szétszórt, és van benne egy leheletnyi remény.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri