Az első köd

Az első köd tényleg olyan, mintha az egész város úgy döntött volna, hogy plédbe takarózik és otthon marad. Amikor köd van, akkor nem kell sietni sehova, mert van kifogás késni, és amúgy is, a köd önmagában is eseményszámba megy, mindenki arra figyel. A lámpák fénye is puhább, mintha párnát szorítanának rá, nem lefelé süt, fényfoltot festve a betonra, hanem szanaszét, a köddel együtt gomolyog a levegőben, mint egy puha fonál.

Az első köd olyan, hogy tegnap még kabáttal a kézben jöttél haza az iskolából, mert délután meleg volt, ma meg már az egész utca egy nagy kabát körülötted, amiből ki sem látsz, de  valahogy mégis pontosan tudod az utat, nem akadsz el a felgyűrődött ujjban, csak mész, átszeled ezt a puha szövedéket. 

Persze a köd nem érted van, nem a te kényelmedért. A köd a levegőben jelenlévő vízgőz, ami alacsony hőmérsékleten kicsapódik, rajtad kívülálló okokból jön létre, majd tűnik el, őt is a hideg sarkallja cselekvésre, épp ahogy téged is, amikor kabátot veszel. Neked a köd az ősz hírvivője, az ablakán kinéző idős néni számára pedig lehet, hogy épp te vagy az, akivel egy új évszak veszi kezdetét: egy fiatal, télikabátban és bojtos sapkában, szürke hátizsákkal megy reggel az utcán – jé, máris kabát kell, el ne felejtsem a fülvédőmet – gondolja, majd elhúzza a függönyt.

Sétálsz és látsz egy alakot, előtted van, még nem tudni, közeledik, vagy csak te mész egyre gyorsabban. Vajon ő is lát? Ő is ezen gondolkodik? Vajon milyen az arca? Magas, szikár embernek tűnik, biztos szigorú. Ilyenekre gondolsz, pedig csak egy alakot látsz lassan kibontakozni a ködből. Izgulni kezdesz, mintha felelni mennél, mintha meg kéne szólítani, mintha elvárásai lennének feléd, pedig ez is csak egy ember, aki megy a dolgára, és valószínűleg nem is vesz észre téged. 

A hivatalos statisztikák szerint köd esetén a látótávolság 1 km-nél kisebb, de  minél többet eltakar, annál közelebb hozza egymáshoz az embereket. Mindenki osztozik annak az élményében, hogy így nem érvényesek a szokásos szabályok, most akár háttal is mehetnék az utcán, vagy ugrándozhatnék, most esemény van, köd, ami feledteti a mindennapok rutinját, saját viselkedést kíván.

Egyszerre vagyunk elrejtve és leplezve saját magunk és egymás előtt: még kíváncsibbak vagyunk egymásra, ha nem figyelhetjük már távolról, hogy ki közeledik. Görcsbe rándul a gyomrunk, szorongunk, majd némán haladunk el egymás mellett, mintha mi sem történt volna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Rántott karfiol

Igazatok van, tudom, és igaza van a kutyának is, amiért halkan nyüszít, és sajnálom a gazdáját, aki csak próbálja megérteni miről is van szó, és simogatja és vigasztalja a szerencsétlent. Tényleg értem, és én is utálom, amikor kajaszag van a villamoson, pláne, ha ilyen, még meleg, picit olajos is, bár a karfiol illata dominálja az egészet, rántott karfiol illat. Tudom, nem mindenki ismeri fel, csak mi ez a szag, idegesít, miért utazik velünk, tudom, tudom, tudom. Nektek is igazatok van.

Tulajdonképpen tudtam, hogy ez lesz, de valahogy mégis így csináltam, azt hittem, valahogy véletlenül mégsem alakul majd így, és minden rendben lesz. Tudjátok, ez volt az első doboz, aminek megtaláltam a tetejét, beleszedtem már a rizst, a karfiolt, felborult az időrendem, nem volt időm új dobozt keresni, a tetőket próbálgatni, és ez végülis tart. Tényleg nem esik ki belőle semmi, és záródik, megtartja a kaját, de láttam, hogy nem passzol pontosan, hogy valahogy nincs minden rendben vele, hogy nem pattan mindenütt egyszerre teljesen rá. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz, hogy ez fog történni, hogy most ülünk itt a kajám illatában, és most ti úgy utáltok engem, mint ahogy én utálok mindig másokat, akiknek kajaillatuk van, és kiskutyástól, többiekestől, mindenestül nektek van igazatok.

Elmondom az egészet. Reggel kezdődött. Azt hittem tegnap este még, hogy ez egy szuper nap lesz. Időben felkelek, letusolok, megírom a házit, megnézek két részt Netflixen főzés közben, azt hittem, hogy még enni is fogok tudni otthon, aztán szépen felszállok a villamosra, bemegyek a könyvtárba, beviszem a könyvet, amit már két hete be kellett volna vinnem (szerintem lassan az én késedelmimből fizetik a rezsit), és óra előtt még egy kávét is képzeltem magamnak, ad abszurdum a távolabbi pékségből, ahol jobb a kávé, de nagyobb a sor (brit tudósok keresik az összefüggéseket).

Nos, nem egészen így történt, bár majd leszállva egy kávét még magamba kell öntenem valahol, de jól látjátok, ez már az a villamos, amivel késve érnék be, el sem tettem a könyvtári könyveket, tudtam, hogy ez nem az a nap lesz. Szóval felkeltem, letusoltam, leültem egy pillanatra csak, száradni, gondolkodni, már kivettem a gyorsfagyasztott rántott sajt és rántott karfiol maradványaimat, majd… visszaaludtam, miközben a híreket görgettem. Konkrétan ez történt, nem hiszitek el. Elárult a testem. És csak este leszek megint otthon, a kiolvasztott dolgokat már nem tehettem vissza, meg kellett sütnöm, szóval a forró olaj mellett gyorsan megcsináltam a házit, ne hazudjunk, az összecsaptam az ide való ige, ha égettebb szagot érzel, igen, abban is igazad van, az a hármas feladat alatt volt, azt hittem be tudom időben fejezni, tudod, mind azt hisszük van még időnk megfordítani, aztán persze, nincs.

Szóval, csak azt akarom mondani, hogy értelek titeket. Tudom. Ez most nem sikerült, nagyon nem, és valószínűleg egész nap ez lesz velem. Tényleg, sajnálom, bocsánat, a kutya gazdijától különösen, tudok mindent, amit ilyenkor el lehet mondani, mi lenne, ha mindenki ezt csinálná, miért nem megyek gyalog, ésatöbbi, tudom, de nem sikerült ez a mai, és nagyon megértem, hogy utáltok, csak ennyit szerettem volna, és hogy tartsatok ki, mindjárt leszálltok, és akkor jó lesz majd, nem megyek veletek tovább, kivéve a azt a magas srácot elől, vele egy előadáson leszek, tőle különösen is bocsánatot kérek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Paletta

Barna steppelt kabátban hozzuk haza a szatyrokat a boltból, görnyedten, mint egy falevél. Mi lett a nyári nagyvonalúságunkkal? A könnyedségünkkel, hogy azt se tudtuk, hétfő van-e, vagy péntek, mégis úgy halmoztuk az élményeket, mintha egyszerre lenne az összes nap? Most egy merő köd az utca, csak a levelek világítanak, és az el-elsuhanó autók lámpái. Korán esteledik, igyekeznek haza, mindenki menekíti a maga kis világát a sötét elől. Pedig nem változott sok minden, az őszben ugyanúgy van sárga, mint a nyárban, csak nem az égen, hanem a földön, a reggeli sárga, a délutáni narancs és az alkonyati bíbor összekeveredve, de mégis külön-külön fekszenek az avarban. Fölöttük az ágak egyre csupaszabbak, a váz állva marad, kell még jövőre is. Abból építkezik a természet, amit talál a következő tavasz elején. Valami kicsit meghagy a nyárból, egy vezérfonalat, ahonnan újrakezdheti. Egy alomnyi macskát Alsóvárosban, egy rózsatövet a Vasas Szent Péter utcán, egy graffitit a Vízitelep előtt. Idén egy elhagyott gyárat nézett ki a Fonógyári úton. Régen üres, nem jár erre senki, de a raktárépület nagy ablakain minden délután besüt a nap, és olyan fényárba borítja a kihalt betoncsarnokot, mintha egy dolgos nyári nap kezdetét jelezné. Innen kezdődik újra az építkezés fél év múlva. Addig ki kell keverni az új tavasz színeit. A Mátyás téren egy férfi kutyasétáltatás közben átgázol egy levélkupacon, ami most a földön hever, de jövőre naplemente lesz a színeiből. Most szétszereli az eszközeit a táj, ősz van, kicsi sorsok hevernek mozaikban: bevásárlás, egyetem, ebéd, excel-táblázatok, egy új szobanövény, egy új polc, egy új könyv, egy régi barát, stb. Egyiket sem szabad elhagyni, mindet el kell rakni, be kell spájzolni, hogy legyen honnan folytatni, hogy ne szakadjon meg, hogy emlékezzünk rá a tél elmúltával is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Itt van újra a nekem kedves

Tudom, hogy nem egy nap alatt történik minden, de a fejemben tényleg olyan, mintha csak egyetlen nap volna bármelyik átmeneti évszak. Tavasszal egyszer csak minden zöld lesz, olyan friss, tavaszi, levélzöld, és ősszel egyetlen pillanat alatt sárgulnak be a lombok, jellemzően délutánra, tanítás utánra, még sötétedés előttre. Persze lehet, hogy csak ekkor veszem észre: reggel még az anyámat sem ismerném fel a villamoson, aztán egyetem, ebéd, egyetem. Lehet, hogy éjjel történik, nem tudom, de én tényleg a délutánt képzelem így, a korábban lemenő napnak az utolsó meleg őszi sugaraitól sárgállik, barnul be minden.

Nyilván a kritikus tömegről van itt szó, a hány levélnek kell besárgulnia és lehullnia ahhoz, hogy észrevegyem tapasztalatáról. Bizonyára előtte is vannak levelek, apám szomszédjának a diófái már augusztus végén elkezdenek hullani, amikor még a tárgyaimat sem vettem fel, de azok nem azok a levelek. Az egy fecske nem csinál nyarat helyzete ősszel is létezik, lehullt levelekben mérem az őszt, rengeteg sárga, még el nem söpört, a járások tempója és típusa szerint mozgó könnyű levélben, amikor végignézel egy utcán, és árad ezekben a színekben.

Mindig van egy ilyen pillanat. Tudjuk, a természet felveszi hálóköntösét, a tarkát, amit jó nézni. Olvas valamit, mielőtt aludni tér, azt hiszik valami mulandóságról szólót, de szerintem nem így van, az ősz hard filozófiát olvas, ráér, elbóbiskol felette, meg-meg álmodja az elolvasott bekezdéseket, értelmez, és ért, odahallgat a villamosmegállóba, mit beszélünk, mosolyog rajtunk. Tudom, hogy közhely, de az ősz tényleg nem meghalni, nem elmúlni tér meg.

Ahol az ősz jár, ott nem remegnek meg az utak. Tudom, hogy Ady így képzeli, de szó sincs nagy gesztusokról, pusztulásról, halálról. Az ősznek szép a járása, magabiztos, élete teljében van, elég végignézni az utat a villamosmegállóig, elég érezni a hátamon a melegét, amíg várok. Az ősz az öröm afelett, hogy újra lehet az utca azon oldalán járni, amelyiket nem fedi az árnyék, az ősz ünnepli azokat a szegedieket, akik tudják, hogy nem kell az iskolatáska helyére pakolni még a napszemüveget.

Az ősz nem csak a ginkgo biloba fák, hanem a platánok is a ligetben, a jegenyefák a sugárutak mentén, és minden lombhullató fa az ősz, mind-mind a szegedi őszről beszélnek, tudják, hogy az ünneplő ruhák lehetnek ragyogó sárgák, mélybarnák, harsogó vörösek, és ősszel ünnepelnünk kell, mert a színeket, a jó órákat, az iskola végét, a munkahelyi sikereket, és az elért villamost is meg kell ünnepelnünk, azt is, hogy itt van az ősz, azt, hogy itt van újra.

Kép: Szandi
Szöveg: Sziszi

A vasárnapi bevásárlás

Az ősember számára az élelemgyűjtés küzdelmet jelentett, harcot az anyatermészet erői ellen. Kiválasztani az ugyanolyan színű bogyók közül azt az árnyalatot, ami nem öl meg, célozni és eltalálni a rohanó vaddisznót, legyűrni és feldarabolni a mamutot. Később, ahogy a természeti erőforrásokban bővelkedő helyeken – folyópartokon, hegyvidékek és síkságok találkozásánál – megalapították az első városokat, az élelemszerzés küzdelmes része a falakon kívül maradt. A nehéz munka árán megszerzett hús, hal, gyümölcs és zöldség messzi vidékekről áramlott a városok piacaira, ahol az eladók kis asztalaikon kínálták portékájukat a vevőknek. 

Innentől a városlakók számára az élelmiszer beszerzése már nem a természet ellen vívott harc, hanem társasági esemény, alkalom a találkozásra, a hírek átadására, a pletykára. A piacozás örömében minden polgár, legyen az plebejus vagy patrícius, együtt osztozott, legalább addig, amíg nem kellett alkudni az árra. 

Manapság az élelmiszer megszerzése nem küzdelem és nem is társasági esemény, hanem  egy szükséglet puszta kielégítése. Átmenet munka és Netflix között. A vásárló levedli jól öltözött dolgozó énjét, de még nem kényelmesedett bele teljesen az otthoni játszósruhába. Ezt még ki kell bírni, aztán mehetek haza. Vagy fordítva: egész hétvégén pihent, főzött, nézte az esti filmet, vendégségben volt, aztán most itt van megint a vasárnap, holnap hétfő, és semmi sincs otthon. Megint menni kell a boltba, átgondolni hogy melyik nap mi lesz majd vacsorára a jövő héten, hogy kinek lesz névnapja az irodában, hogy mennyi csoki fér még bele a fogyókúrába. 

A vasárnapi bevásárláshoz nem elég a sarki kisbolt. El kell menni a szupermarketbe, a város szélére, ahol amúgy sosem lenne az embernek dolga, csak ilyenkor jön erre, télen csúszkál a parkoló befagyott tócsáin, nyáron szenved a beton ontotta hőtől. Ide nem lehet csak úgy, felkészületlenül érkezni – a vasárnapi bevásárláshoz nem elég a kosár, kocsit kell vinni, gondoskodni kell hozzá az aprópénzről is. 

Bent a szupermarketben zene szól, de nem hallani pontosan mi, csak a ritmust érzi az ember, hogy menni kell, mert szűk a hely, mert már megint sor van a zöldségmérlegnél, dönteni kell a hentespultnál, hogy 20 vagy 25 deka csirkemell legyen, hogy megvegyük-e a kemény zsömlét, vagy jó a kifli, hogy kipróbáljuk-e a növényi tejet most az egyszer, ha már úgyis akciós. Mindenki erre a ritmusra lép, dönt, gondol, pakol a kocsiba, úgy járja át ez a hullámzó, közös ütem a tömeget, mintha egyetlen mellkas lélegzetvétele lenne.

A csipszeknél találkozom egy párral, és véletlenül meghallom, hogy ugyanazt a filmet szeretnék megnézni este, amit én. A gyümölcsöknél egy nő árgus szemekkel keres valamit, talán egy recepthez valami egzotikus gyümölcsöt, amit élőben még sose látott. A mireliteknél elfogyott a szalámis pizza, mindenki azt eszi, csak ananászos maradt. Egy idős néni keménycukorkát tesz a kosarába, pont ez a fajta volt mindig a nagyszüleimnél is, biztosan ő is az unokák miatt veszi. A kasszánál előttem álló férfi oldalast, szalonnát, kolbászt pakol a szalagra. Megfordul és körbenéz. Biztos számít rá, hogy sokan megbámulják. Az én kocsimat méregeti: almák, ananászos pizza, csipsz, uborka, vaj, kenyér, a szokásos. Egy olyan fiatal kosara ez, aki már tud négy-öt fajta ételt, de még ragaszkodik a recepthez. Ebben a kosárban nincs helye improvizációnak, gondosan ügyel a költségvetés diktálta rendre, majd a sarki boltban lehet könnyelmű. 
Amikor én következem, a pénztáros beolvassa a termékeket, a csipszet, a pizzát, a vajat, mennyi a jonagold kódja, 12?, kérdezi a szomszéd kasszában neki háttal ülő kollégáját, na, tudsz te, látod, válaszolja az. Kitolom a kocsit, veszek egy utolsó nagy levegőt, mintha egy levegővel hazacipelhetném, amit vettem, a parkolóból autók fordulnak ki, mindannyiunkkal folytatódik a vasárnap.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Egy nagy kaland, körjárattal maximum negyven perc

Ma elég korán kellett kelnünk, de legalább ma minket is elvisznek. A nagybani piacok mindig hajnalban hangosak, és ez a piac sem másmilyen. Az igazak álmából keltettek fel, de nem baj, bírom én ezeket a reggeleket. Fiatal vagyok, friss, és tele vagyok vitaminokkal, mint egy jó reggeli smoothie, vagy mint egy egészségesebb köret a mekik gyerekmenüjében.

Tudod, sokat gondolkozom azon, hogy hová fogok kerülni. Hogy mi leszek majd. Csak fekszem a ládán összekötözve a többiekkel, nézek felfelé, látom a sátor ponyváját, érzem az éjszaka csípős hidegét, és arra gondolok, hogy el fognak vinni engem, és hogy jó lesz-e az nekem. Biztosan jó lesz, persze, csak tudod, attól félek, hogy nekem nem lesz majd olyan egyszerű. Engem csak úgy idepakoltak, hogy minden köteg egységnyi tömegű legyen, és amikor felszedtek is, külön szedtek fel, méregették, hogy melyik csoportba tegyenek, talán nekik sem volt egyértelmű, bár nem látom át feltétlenül az egész válogatást.

Szóval csak azt akartam mondani, hogy nem akarom túlbonyolítani a felnőtt létet, bár szeretném menőn csinálni. Badass kis gyökér akarok lenni, úgy képzelem, hogy majd az is leszek. Nagy kalandokra vágyom, még mielőtt megérkezem, és ha ennyire vágyunk valamit, az biztosan azért van, mert meg kell történjen velünk az a valami.

Úgy képzelem, hogy most elvisznek, de nem megyek messze, mondjuk csak ide a Mars térre, ahonnan majd hajnalba jönnek pakolni. Még elég messze vagyunk az asztaltól, először a távolabbra menő ládák mennek el, hogy ők is időben odaérjenek. Én majd csak később kerülök sorra, vagyis mi, én és a társaim, akikkel össze vagyok kötve, meg a többiek, akikkel egy ládában vagyunk. Fekszünk egymáson, nézzünk a fóliasátrat, amin átsütnek a lámpák és amin lassan majd a nap is elkezd átsütni, és nem tudom, hogy a többiek gondolkodnak-e ilyeneken.

Úgy képzelem, hogy majd egy bácsi fog megvenni, akit a felesége küld ki a piacra reggelente, míg ő a többi mindent készíti elő. Pulcsis bácsi, aki nem lép ki az utcára szép pulcsi nélkül, pláne, ha troliznia is kell, meg bejönnie a belvárosba. Egy vászonszatyorba tesz majd, amit az unokájától kapott. Mindig szépre mossa a felesége, kikeményíti, büszkék rá, tisztán tartják, pedig már sokat cipeltek benne. 

Aztán mennénk tojásért, enne egy lángost, csak tejföllel, próbál figyelni a kokeszterinjére, de azért az ember megkíván egy lángost. Csak a legvégén megyünk a henteshez, hogy a legkevesebbet menjünk a hússal hűtés nélkül, bár most csak hurkát venne, mondjuk, jó véreset, meg tepertőt, csak mert szép nagy darabok látszanak most, friss vágásból. Még elnézelődne röviden, épp lekéste a trolit, tíz perc a következőig, de nem akar tíz percet állni a megállóban. Elmegyünk még egyszer a zöldséges mellett, ahonnan engem is vett, és lassan, biztos öreges tempóban elindulnánk kifelé. Még megveszi a lapokat, amiket már nem járat, inkább bent veszi meg néha őket, aztán tényleg megjön a troli.

Úgy képzelem, hogy előre ülünk majd. Hogy ez a bácsi elől szeret ülni, látni akarja az utat, az utcákat, kirakatokat nézeget közben, én is kilátok majd a térdére tett szatyrok közül, és majd megértem, mekkora az a város, ahol troli kell, meg minden ilyesmi, hogy ez egy akkora város, amekkorát nem lehet csak úgy bejárni, mint a répaföldeket, fóliás sátrakat. Egyre kisebbek lesznek majd az épületek, ahogy távolodunk a Mars tértől, egyre több helyen látszik a nedves és zöld fű. Aztán egyszer csak leszállásra készül a bácsim. Mielőtt felkel, maga mellé teszi a szatyrokat, megigazítja a pulcsiját, és… …és amikor újra felvenné a szatyrokat, az enyémet pont elfelejtené felvenni.

Biztosan valami ilyesmi történne, hiszen így kezdődnek a nagy kalandok. Csak néhány megálló múlva vennének észre, én mégis csak élvezném, nyugodt lennék. Tudom, hogy minden rendben lenne, csak egy ilyen kis kaland volna, amit most is gondolok magamnak. Odavisznek a sofőrhöz, hogy ezt a szatyrot itt hagyta valaki, a sofőr bemondaná a többi kollégájának meg a talált tárgyas diszpécsernek, hogy ha valaki keresne egy szatyrot, vászonszatyrot, ami fent maradt a trolin tele zöldségekkel, akkor az nála van, én pedig addig a vezetőfülkéből látnám az egész várost, és úgy érezném, hogy most elérkezett az a nagy kaland, amire mindig is vágytam, amióta kidugtam a fejem a földből.

Nem lenne nagy dolog. Úgy képzelem, hogy csak mennénk egy fél kört, maximum negyven percet, de az a világ legjobb negyven perce lenne. Hogy az tényleg olyan lenne, mintha mindent, de mindent láthatnék. Nagyokat forogna velem az élet. Aztán persze minden jó lenne, nem lenne galiba ebből, sőt, a bácsim ott várna rám és a szatyorra a buszmegálló túloldalán, és nagyot nevetnének a sofőrrel, hogy bárkivel megesik, ők is mosolyognának a bajszuk alatt és én is a világ legboldogabb répája lennék akkor, és jaj, hát az úgy nagyon jó lenne.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Plusz körök

Az utolsó két hétben plusz körökre mész a villamossal, leülsz kakaós csigát enni egy Dugonics téri padra, és csak nézed a lélegző várost magad körül. Megvárod a következő buszt, ülsz a megállóban, figyelsz, minden apró Szeged részletet megpróbálsz magadba szívni, mert tudod, hogy soha többet nem lesz ilyen buszmegállóban ücsörgős, 74Y-t váró délelőttöd. Nézed, ahogy begurul a nyolcas, ahogy emberek szállnak le a róla, akik mind tartanak valahová. Nekik ez egy ugyanolyan szürke hétköznap, mint a többi. A troliról leszállók már nem utasok többé, csak leszállók, akik tartanak valahonnan valahová, és ez így lesz velük még sokszor. Ezt jelenti élni valahol: napi rutinok, trolik, szokásos körök, villamosok.

Most ülsz a megállóban, te nem tartasz sehová, nézed a járókelőket, akik utasok voltak, vagy akik azok lesznek. A türelmetlenkedő néni melletted fél percenként csekkolja, hogy jön-e már a troli. Bármelyik fél percben jöhet, mit képzel, hogy még van három perce, jöhetne már. Nincs idő fél perceket várni, hármat pláne, menni kell, meg kell főzni a húslevest, le kell vinni a kutyát sétálni, el kell menni a boltba paprikáért, be kell fizetni a csekkeket. 

Nincs több időd itt. Nincs időd éveket bepótolni két hét alatt, nem tudsz elbúcsúzni, mégis járod a várost, leülsz. Dugonics tér. Fél 11. Minden délelőtt fél 11-kor jön egy kantáros nadrágos néni, aki virágokat locsol a Nagyáruház előtti szökőkút körül, mert ez a dolga,  a virágoknak kell a víz.  

Túl sokat ültél itt, tovább kell menned. Minden térkő emléket rejt, minden lépésnél más jut az eszedbe. A passzázs mögötti részen régen kínai étterem volt, vasárnaponként ide jártál, mindig elvitelre kérted az illatos csirkét. Ráláttál innen a Dóm egyik tornyára, eljátszottál a gondolattal, milyen lenne csak egy toronnyal. Aki nem ismeri a várost, és nem látta még a Dómot, innen nézve azt hinné, csak egy tornya van, és ebben semmi szokatlant nem látna.

 Az Aradira érsz, ez az egyik gyűjtőhely, itt szállnak le egyetemisták, ha egyetemre igyekeznek, ságváris diákok, nyugdíjasok az SZTK felé. A villamoson megáll az idő, sokan leszálláskor csekkolják a tájékoztató táblán, hány percük maradt beérni az egyetemre, a Ságváriba, az SZTK-ba, de bármennyire is késésben vannak, mindig beérnek.

Felszállsz a kettesre, és a nagy körforgalom után, a kolinál szállsz le. Régen mázlistának érezted magad, ha éppen elcsípted az egyest, ami a plázához tart, mert azzal pár méterrel hamarabb kerültél haza. Az egyes villamos a kiváltságosoknak jár, azoknak, akik éppen óra egészkor állnak a megállóban. Már nem törődsz ezzel, csak elmosolyodsz rajta. A pláza Aldijában csokis-narancsos nápolyit veszel, amit bármelyik város bármelyik Aldijában megvehetnél, mégis Szegeden teszed, mert ehhez a városhoz köt. 

Hazavillamosozol, arra gondolsz közben, milyen menő dolog ez, hiszen az országban csupán négy város lakói tudják ezt megtenni. Te köztük vagy. Leszállsz, már csak pár száz méter, mire hazaérsz. Előtted nem messze egy néni ácsorog, nézelődik, szemmel láthatólag eltévedt. Talán nem szegedi, vagy még sosem volt a város ezen részén. Belegondolva, számodra is elég nagy ez a város ahhoz, hogy eltévedj benne. Hat év kevés ahhoz, hogy bejárj minden kis zegzugot, mi van, ha  évtizedek sem elegendők? Már mellette haladsz el, mikor leszólít: Hölgyem, ön szegedi? Épp ezt kérdezi, épp most. Elmosolyodsz, bólintasz egyet, megkérdezed, miben segíthetsz. 

Fotó: Matyi
Szöveg: Szandi

A srácnak kedve van hazasétálni

A srác egész nap az egyetemen ült, de emiatt nem panaszkodna. Jó napja volt, ezt is mondja majd a lakótársainak, ha hazaér, és megkérdezik. Volt egy jó vitája az utolsó szemináriumon, senki nem győzött meg senkit, de fontos mondatok hangoztak el, a beadandójáról is biztató visszajelzéseket kapott. Ez tipikusan az az este, amikor elhiszi, hogy még a végén tényleg lesz belőle valaki. Mosolyog a portásnőre kifelé menet, a téren még váltanak néhány szót a többiekkel mindarról, amit az órákon nem lehet csak úgy felhozni, és elindul a villamosmegálló felé.

Aztán rájön, hogy ez most nem az a nap, amikor ő arra akar menni. Egész nap csak ült, annyit sétált, amit az egyik terem és a másik terem között lehet, de most kicsattan az energiától, jó a kedve, ő ma haza fog sétálni. Van még dolga az estére, el kell olvasnia egy tanulmányt, jegyzeteket kell készítenie, de tudja, hogy bele fog férni, bele kell férnie. Ő ma nem mehet haza villamossal, ma boldog és elégedett, haza fog sétálni boldogan és elégedetten.

De a boldog és elégedett séta nem olyan, mint a többi, mint az átlagos séták. A srác most nem az evidens útvonalakat választja, kis utcákban kanyarog, nem befelé figyel, hanem igyekszik a kis dolgokat észrevenni, mint az őszi fák sárga levelei, amiken átsütnek a lámpák, vagy mint a különös buszmegállók, ahol alig építettek ki bármit, az út is csak egy kicsit szélesebb, igaz, arra nincs is nagy forgalom. Sokat gondolkozott már buszokon, hogy hol járhat a hatos, amiről eddig nem is hallott, de biztosan lennie kell, most látja, ahogy egynek becsukódik az ajtaja.

Amelyik irányt megkívánja, úgy sétál tovább, mint ahogy a Tescóban a vásárlást képzeli el, amikor csak valami  gyors vacsoráért ugrik be. Bár akkor mindig tanácstalanabb. Itt most tanácstalanságról szó sincs: benéz utcákon, meglát valamit, egy lámpát, amit az út fölé függesztettek, egy kedves kovácsolt kerítést, vagy csak érez valamit. Hülyeségnek tűnik, és tulajdonképpen az is. Részt venni a tömegközlekedésben optimálisabb, és ez a racionális cselekvés, de az ma este lehetetlennek bizonyult. Ez most nem racionális, de pont annyira fontos.

Az anyja mindig azt mondta, hogy tartozott az ördögnek egy úttal, amikor feleslegesen ment valahová, mert zárva volt a bolt, mert nem volt otthon a barátnője, vagy mert épp a kocsiban hagyta az iroda kulcsait. Néha másként is használta ezt a szólást, tartozott az ördögnek két órával vagy egy elhagyott esernyővel, ottfelejtett tollal, de ez az út most nem tartozás, pláne nem az ördöggel szemben. Ennek a sétának és a sétával eltelő időnek nincsen tétje úgy, el kelljen viccelni. Ez a séta most csak jó. Önmagáért. Két feladat között valami elnyújtott jó a kisétálni való örömben.

Ezek a sarkok most a kisétálás öröméről szólnak. Az önmagukért való, mégis, hazafelé tartó, egyre csökkenő méterekről. Van iránya a lépéseknek, de nem az az értelmük, lát egy hamburgerest, amit eddig elkerült, és megígéri, hogy ide majd visszajönnek a barátaival, de ez sem fontos. Nincs ebben semmi fontos, mintha a világon sem volna fontos semmi. Csak ez a séta van, és a srác benne. A lakótelep másik végén lép be a tömbök közé, ott, ahol csak akkor szokott, amikor a benzinkút nonstop boltjába kell leugrani, mert épp valami nem várhat reggelig. A hátsó ajtón megy be, ahol nincs kapucsengő, csak kulccsal juthat be a lépcsőházba, a kaputelefon így nem jelzi az érkezését, trappol felfelé, egy félemelet meg egy egész. Vesz még egy mély levegőt, mielőtt rámarkol a megfelelő kulcsra, majd nyit, de csak középen, mert valaki már van otthon, és átlépi a küszöböt, leveszi a cipőjét, tényleg megérkezik.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Arról, hogy hogyan lesz az embernek helye

Eljön az a pillanat, hogy miután egy új városba költözöl, már egyre kevesebbet kell nézned a Google térképet. Már tudod az utat az állomástól hazáig, és közben egy pékségbe is be tudsz ugrani. Tudod, hol kell bevásárolni, hogy hol az iroda, az egyetem, a fontos buszmegállók és hogy melyik villamos vonala van a legközelebb hozzád. Mikor még először mentél az állomásról hazáig, vagy otthonról az egyetemre, borzasztó hosszúnak tűnt az út. Azóta minden nappal mintha egyre közelebb lenne az úticél: egyre később indulsz el, és egyre magabiztosabban hazudod, hogy csak tíz perc gyalog. Tudod melyik háznál fordulj balra, tudod melyik kirakatban nézd meg magad. Mindent tudsz, anélkül, hogy tanultad volna valaha. Egyszerűen csak itt adnak neked helyet a házak, mintha ők döntenének arról, hogy merre mész, nem te.

Sétálsz az egyre jobban bejáratott úton, és már nem csak az jár a fejedben, hogy időben beérj órára. Nézelődsz, próbálod elképzelni, hogy vajon az, aki már éveket, évtizedeket leélt itt, hova mehet. Van-e törzshelye, ahol mindig a szokásosat kapja, van-e kedvenc péksége, ami előtt minden reggel elsétál, van-e kedvenc banki ügyintézője, aki miatt mindig ugyanabban az órában megy be a bankba, van-e kedvenc buszsofőrje, aki miatt mindig ugyanakkor indul útnak. Gondolkozol, hogy hogyan nézhet ki a város belülről, amit te egyelőre csak tizenöt perces sétákon keresztül látsz, de ami bizonyára, telis-tele van mellékvágányokkal, cirkalmas kerülőkkel és ravasz féregjáratokkal. Vajon neked mi lesz a helyed? Ahova mindig jársz, ahol ismernek, ahol mindig csak a szokásosat adják neked, amit majd, ha kérdezik, hogy mi a törzshelyed, az egekig dicsérsz, amiről mesélsz majd az otthoniaknak. Ami majd az új otthonod lesz itt. 

Eddig csak beköltözni akartál, kényelemre vágytál, de már kalandot keresel: te is akarsz magadnak valamit ebből a városból, egy helyet, egy olyat, ami tényleg a tiéd. Elsétálsz egy játszótér mellett: ha itt nőttél volna fel, bizonyára ez is lehetne a helyed, gyerekkorodban itt hintáztál volna, kamaszkorodban itt ittál volna, szintén hintázás közben, még mindig jóleső bizsergés járna át, amikor elsétálsz mellette. De ez nem a te helyed, idegen, csak arra tudsz gondolni, hogy itt mások érzik otthon magukat és nem te, hát maradjon az övék.

Aztán meglátsz egy fagyizót. Idejöttél volna az első szerelmeddel, te vaníliásat ettél volna, ő epreset, aztán soha nem jöttél volna ide, miután szakítottatok. Aztán átmész a zebrán, elsétálsz egy vendéglő mellett, ami egy nagy téglaház aljában van, kis terasz, és egy bronz szobor, ami mintha lefolyna a talapzatról. Ez semmiképpen sem a te helyed, a hely konyhájából kicsapó illatok neked túl nehezek, a szobrot meg nem érted. Ide maximum osztálytalálkozóra jönnél, meg a keresztfiad ballagására, akkor meg már túl késő, hogy a te helyed legyen. 

Kell-e egyáltalán egy konkrét hely ahhoz, hogy azt mondhasd, szegedi vagyok? Ha erőnek erejével kiszemelsz egy helyet, egy idő után majd úgyis ráunsz, és talán majd évek múlva, az egyetem végén, költözés előtt, az utolsó Szegeden töltött éjszaka bukkansz rá arra a kis pizzázóra, ami mellett minden reggel elmentél, aminek az illatával mindig elteltél, ahova volt, hogy csak úgy beugrottál egy szelet pizzára, ahol télen olyan finom volt a forralt bor, és ami, bár sose gondoltad volna, a legjobban fog hiányozni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

El kell gyászolni helyeket

El kell gyászolni a Dugonics tér padjain evett sajtkrémes rudat tejeskávéval, el kell gyászolni a fél tízes Anna-kúti bevásárlásokat, a még beugrok hazafeléket, a nem tudom mit ennék, de éhes vagyok joghurtokat és granolákat, amikből néhány sör után a vacsorát képzeljük. Amikor megtudtam, hogy kilenckor bezár az Anna-kúton a Tesco, bénultan álltam még előtte percekig, amikor megláttam a Dugonics tér üres üzletét, azt hittem, rosszul látok a villamosról.

De nem csak a Tescókról van szó, arról évek óta beszélnek, tudjuk, unásig ismerjük az összes elméletet, hogy majd egyszer kivonulnak, átveszi más, ugyanez lesz… Tudunk mindent. Itt most a megdöbbenésről van szó. Hogy szeptember elején már nincs Radnóti Büfé a BTK-n, a bódét is elbontották onnan, olyan most, mint bármelyik folyosó. Hogy a kedvenc pékséged egy pillanat alatt zár be, gyanútlan voltál az utolsó vásárlásodkor is.

Nem készülsz arra, hogy eltűnnek helyek. Ha már egy ideje csak összeláncolva állnak kint asztalok, az biztosan az eső miatt van vagy betegszabadság, még nem tudott kinyitni. Tagadsz, sőt, bele sem gondolsz, hogy elveszítettél valamit, ami fontos számodra. Nem nagy betűkkel, végakciókkal lépnek át a nemlétbe, hanem csak így, egyszer csak kimondják, és te magadra maradsz. Haragszol, amiért megint egy hely, hibáztatod a várost, az embereket, akik nem jártak oda, vagy ha igen, akkor nem eleget, a kapitalizmust, mindent, akire és amire csak haragudni lehet. Nincs feloldása.

Pedig nem is volt olyan fontos neked. Tulajdonképpen elleszel nélküle. Az új randidnak jó lett volna még megmutatni, de nem baj, majd együtt felfedeztek új helyeket, közös rituálékat alakítotok ki. Smoothie-t fogtok venni, és előre csomagolt sonkás szendvicset, örültök a magatok szabadságának. Persze, ha elég jó vásárló vagy, vagy ha mindig adsz borravalót, talán nem zárt volna be. Talán ajánlhattad volna előbb is a barátaidnak, minthogy csak most beszélj róla. Hiányozni fog, nem tudod, hogy másban megtalálod-e majd ugyanezt az örömöt, de azt is tudod, hogy már megleszel.

Mikor először mentél oda, még fel sem merült, hogy kedvenced lesz. Először a wc győzött meg, látszott, hogy biztosan rendszeresen takarították, és a tükör is szép volt. Aztán rájöttél, hogy nincs messze sem a munkahelyedtől, sem az otthonodtól. Be lehetett oda ugrani, csak ebédidőkor van valamennyi sor. Ott volt a legfinomabb a kijevi jércemell, erre már egy másik étterem étlapját lapozgatva jössz rá, ahol nem rendeled azt, mert esélye sincs. El kell gyászolni a kijevi jércemellet is, meg a pincérek mozgását, a kedvenc asztalodat, hogy ott eszed a kijevi jércét, vagy ott várod az elviteles dobozod.

Tudod, hogy hülyeség, de tele vagy történetekkel, és valahogy hetekig csak ezeket meséled. Ízlelgeted a múlt időt, tanulod az új lehetőségeket, amik messzebb vannak az otthontól és a munkahelytől, és amiknek nem ilyen kellemes a berendezése. Kompromisszumokat kötsz, a terasz a fontosabb, vagy a leves frissessége, az legyen-e, amelyik közelebb van a Tiszához.

Bezzeg az a kis túlárazott pékség sosem zár be, ahol száraz pongyolás virslit, meg keserű mákos pitét vettél. Csak a jó helyek szűnnek meg, mint abban a temetéses dalban. Ők hagynak el. A praktikus és jó dolgok. A cigizés közbeni kávék útban a munkában az ebédszünet végén, a pékségek jó forma rozskenyérrel, és még a bolt is korán bezár, ahol a másnapot gyógyító szent granolát veszed.

Persze, megtanulsz így élni: előbb venni, mással beérni, ritkán zsörtölődni, de ez már egészen más élet. Alkalmazkodsz, idomulsz, feladsz egy csomó mindent. Érted, hogy semmi sem végleges, hogy kellenek kávék, ebédek, egyre ritkábban a csodatévő granolák. Amikor nagyapád arról beszél, hogy régen minden jobb volt, akkor erről beszél. Erre majd a villamoson jössz rá, és nem szégyelled, hogy nagyapáddá válsz lassan. Ez is egy új tapasztalat, és tudsz ezzel a tudattal élni.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi