Címkearchívumok: Lóri

Kihagyott hely

Az első e-mailek a tanulmányi osztálytól már augusztus végén megérkeznek, felrázzák a fürdőruhákba, trikókba és papucsokba kényelmesedett diákokat a huszadika utáni, de még a SZIN előtti napok bágyadtságából. Ezek a levelek már fontos információkat tartalmaznak a tanév rendjét illetően, el kell őket olvasni, ki kell őket jegyzetelni, vagy legalábbis el kell menteni fontos levélként, hogy tudjuk, hol keressük később. Megindul a méricskélés, mire lesz szükség a hétköznapokban és mire nem. A nyaralókból a strandpapucs jó lesz tusolós papucsnak, a strandtörölköző  aranyat ér majd a téli hónapokban, amikor a közös fürdőből a hűvös folyosón át vissza kell jutni a szobába. 

Mindennek meglesz a rendje, és ez nem ijesztő, a november, a december, a január már észrevétlenül telik majd el. Akkor is,  ha nem történik semmi különös, a rutin mozgásban tartja a napok folyását, mint a lomha kompot a serényen dolgozó hajócsavarok. Csak ez a szeptember ne volna, az átállás a nyári rendetlenségből az elvárt rendszerbe. Mint mikor a vendégek távoznak a vacsora után, kikísérjük őket, becsukjuk az ajtót utánuk, és hirtelen ott állunk a tornyosuló mosatlan és a visszarendezésre váró bútorok között. Kezdenünk kell velük valamit, hogy újra visszasüppedhessünk a megszokott fotelbe, a megszokott sorozat elé. 

A szeptember nem is egy teljes jogú hónap, csak ütközőzóna, két évszak között. Kihagyott hely, ahol a nyár lelassíthat a sprintből, miután átadta a stafétát. A Szegedre először érkező egyetemisták még kiülhetnek a teraszokra, egy kis ízelítőt kapnak  abból a nyárból, amit az itt felnövők minden évben megtapasztalnak, de nem lehet már csak úgy bemenni a városba, vagy kiülni a rakpartra egy üveg borral, mert tervezni kell: esik-e az eső, hideg lesz-e éjjel, kell-e pulóver, kell-e hosszúnadrág. 

Véget ér a nyár, és mintha egy szűkülő járatban haladnánk, fogynak a lehetőségeink. Bezárnak a lángosos bódék a bevásárlóközpontok előtt, a Bortér után eltűnnek az utcai árusok, a hétvégéken esik a Balatonnál, és már a közvetlen vonat sem jár. A meg nem valósított nyári tervek a jövő évre maradnak.  Május környékén majd felemlegetik, mikor már mindenki amúgy is arról beszél, hogy hova megy, mit csinál, milyen programjai lesznek. A szeptemberi átállásban viszont  csak egyetlen szabály van: vergődd magad végig rajta. Ha szeptemberben nem utazol sehova, akkor már nem kérdezik vádlón a menzán, kávézóban, munkahelyen, iskolai folyosón, hogy „mi, hát mikor pihensz, ha nem most?”; „csak így hagytad elfolyni az egész szabadságot?”; „hogy fogod így bírni?”. Nem, a szeptember nem az élmények halmozásáról szól, hanem arról, hogy mindenki kicsit olyan, mint ez a hónap: nem mindig tudja, hogy mit akar, vissza is vágyik az augusztusba, de már várja is a sárguló leveleket, kicsit szétszórt, és van benne egy leheletnyi remény.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

A zebra-paradoxon megoldása

A Mars térnél a Mérey utca felé zebra szeli át a körutat. Amikor a Méreyn parkoló telekocsik felé rohanok, mindig feltűnik, hogy futva sem érek át a zöldön úgy, hogy ne villogjon. Ha én, egy huszonéves fiatal is csak épp odaér a túloldalra, akkor az idősebbeknek vagy a mozgásukban korlátozottaknak már pirosba, az indulásra váró, egyre erősebben berregő autók sorfala előtt kell megérkezniük.

Ez nem csak tervezési hiba, vagy apró kellemetlenség, hanem a városi együttélés alapvető dilemmája. Minél szélesebb egy út, annál fontosabb az autós közlekedés szempontjából, nem állhatnak az autók sokáig a piros lámpánál, mert bedugul az egész  környék. Ugyanakkor minél szélesebb egy út, annál több idő kell a gyalogosoknak, hogy átérjenek rajta, míg az autósok annál inkább sietnének. A konfliktusból a nagyobb és gyorsabb autók kerülnek ki győztesen, így pont a legszélesebb utakon át tart a legrövidebb ideig a zöld. Ez eredményezi azt a gyalogosok számára ellentmondásos helyzetet, hogy minél hosszabb egy zebra, annál rövidebb idejük van arra, hogy átérjenek. Ez a zebra-paradoxon. 

A város nagy közlekedési csomópontjainak közelében találkozhatunk a zebra-paradoxonnal. Ez talán  azért nem tűnt fel nekem eddig, mert a Mars teret, vagy a Mérey utcát időszűke miatt szaladva közelítem meg. A rohanás közben vannak szövetségeseim és ellenfeleim. Az első nagy ellenfél persze rögtön az idő, ami csak rohan előttem, és lehetetlen utolérni. Másik ellenfél a Mérey utcai zebra, ami épp mindig csak egy pár lépéssel rövidebb, pont csak egy kicsi hiányzik, hogy még a villogás előtt átérjek. Ellenfelek még a biciklisek, a nagy társaságban egymás mellett sétálók, az ácsorgók, az andalgók, az araszolók, tulajdonképpen mindenki, aki nem rohan olyan eszeveszetten, mint én.

Szövetséges például a kedves sofőr, aki a késők kedvéért öt perccel később indul, az autós, aki átenged az úton, vagy a zebra, ami a Gábor Dénes utcáján vezet át. Ez egy kis utca, ami a börtön felől vezet ki a körútra, van benne középiskola és diszkó is, a piac oldalsó bejárata is innen nyílik, igazi kis város a városban. Az utca körút felőli végén a kis zebra, mintha átvállalná a nagy zebráktól az összes időt és odaadná azt a gyalogosoknak. Háromszor is átér rajta az ember, a piros pedig nagyon rövid. Itt olyan, mintha a város csak a gyalogosokért lenne, mintha lenne idő csak úgy ácsorogni, andalogni, araszolni, mintha az ember mindig zöld utat kapna, hogy használja, élje a várost, amiben lakik.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Egy felvonulás lehetőségei

Egy felvonulást onnan lehet megismerni, hogy hirtelen két részre osztja a várost: vonulókra és nem vonulókra. Amikor nincs felvonulás, mindenki járókelő, mindenki a saját célja felé halad, ahova a leggyorsabb, legrövidebb úton szeretne eljutni. A felvonulás azonban egy közös cél mentén gyűjti össze ezeket a járőkelőket, akik így együtt, egy kígyózó menetoszlopként barangolnak a városban. Nem kevesebbet, hanem minél többet akarnak sétálni, minél több utcára eljutni, hogy minél többen lássák őket. A többiek, a fel nem vonulók pedig vagy csatlakoznak, vagy hátramaradnak a vonulás után megürült utcákon. 

Egy felvonulás, például a klímaváltozás elleni intézkedéseket sürgető menet, lehet kicsi és nagy is. Van olyan, hogy le kell zárni az egész belvárost, de vannak egyetlen tó köré rendezett menetelések is, ahol a résztvevők táblákkal, molinókkal hívják fel a figyelmet az élővilágra leselkedő veszélyekre. Így egyben, a tábláival, a molinóival,  a zászlókkal, szlogenekkel, jól skandálható rigmusaival egy közös ügyről szól, miközben az egyszerű résztvevő szintjén már-már művészi élménnyel is felér. Ha egy felvonulás szemlélői vagyunk és kiragadunk a tömegből egyetlen embert, akit hosszú percekig nézünk, nem szükségszerűen látunk rajta harciasságot, elköteleződést, vagy tántoríthatatlan magabiztosságot, egy boldog, önfeledt embernek is tűnhet, aki akár a ligetben is elsétálhat mellettünk egy délutánon, vagy a Kárász utcán egy mozgalmas estén. Egy felvonulás sok ilyen emberből áll, akik mind ugyanazt az útvonalat járják be, akkor is, ha a felvonuláson kívüli életükben nem is tévednének erre. 

A felvonulásokat általában a belvárosokban rendezik: a menet egy közlekedési csomópont közelében  indul el, majd az egyre duzzadó tömeg a körutak és sugárutak valamelyikén halad a város szíve felé, a körútról a Kálvária sugárútra fordul, onnan a Dugonics térre, majd a Somogyi utcán továbbhaladva a Kárász utcára és célba veszi a Széchenyi teret. Páran persze kerülnek a Magyar Ede tér felé. Mint a sziklarepedésekbe ömlő víz, a menet a kisebb ellenállás felé halad. 

De elképzelhető volna egészen másfajta felvonulás is. Lehetséges, hogy be se jönne a belvárosig. Lehet, hogy Szegedről indulna Dorozsmára vagy Domaszékre, vagy a határra, sőt, az is lehet, hogy Szeged körül zajlana, mintha bekerítené a várost. És az is lehet, hogy nem kell se tömeg, se előre lefoglalt tér, se rendőri felvezetés. Lehet, hogy nem lesz a város utcáin hömpölygő tömeg, mégis minden résztvevő magától tudja, hogy mit kell tennie, és együtt indul el. Észre se fogjuk venni, és már el is kezdődik az utolsó nagy felvonulás, az irdatlan tömeg pici cseppenként hagyja el a várost, a vidéket, felszáll a magasba, vagy kifolyik a határon, és maga mögött nem hagy semmit, csak kiszáradt földeket, repedezett folyómedret és egy örökké szomjazó várost.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Pulz utca

Amikor először mentem a SZVSE pályára a Pulz utcán keresztül egy hajnali tesióra miatt, rájöttem, hogy az addig a város határának hitt sportpálya és az attól kőhajításnyira levő pláza valójában nincs is annyira távol azoktól az utcáktól és terektől, ahol a mindennapjaimat élem. 

Korábban fel sem merült bennem, hogy tömegközlekedés nélkül el lehet jutni ezekre a helyekre. Egyértelmű volt, hogy a kettes villamos visz ki odáig, felszállok, érvényesítem a jegyem, a jármű pedig, mint egy nagy bölcs polip, ismerve az óceán áramlatait, elszállít a kanyargó sínek mentén. 

Egyértelmű volt, hogy a város szélére a legforgalmasabb szakaszon keresztül vezet az út, hogy a kettes villamos nélkül nem lehet eljutni a SZVSE pályára és a plázába, hogy a mozi valójában a kettes vonalon kezdődik, ahogy a hajnali futásfelmérők is. Azért építették ezt a szakaszt, hogy összekösse a központot a perifériával, és hogy aki moziba, meg futni, meg focizni szeretne, az mehessen, és aki nem a központban lakik, az is zarándokoljon ki a Kossuth Lajos sugárút végére, mert ez a város rendje,  a kis utcák forgalmát egy nagy áramlat gyűjti össze és szállítja tovább. Hiszen így logikus, nem?

Nos, valóban így tűnt logikusnak. A hatékony szervezés lényege, hogy a sok önálló buzgalmat egy nagy rendszerbe terelje, ahol aztán nincs különcködés, lassú téblábolás, egymás kerülgetése a szűk utcákon. Mindenkinek ott a helye a sugárúton, ahol a célra szegezett tekintettel egyenesen haladhat tovább.

Persze, így logikus, így természetes. Aztán az történt, hogy angol órára mentem a Pulz utcába. Korábban csak úgy elrohantam az utca mellett, átvágtam rajta, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ennyit köszönhetek neki. Általában mindenhonnan elkésem, aznap, az első angol óra előtt viszont annyira izgultam, hogy negyed órával korábban odaértem. 

Nem csöngettem még fel, sétálni kezdtem. Az óra az utca egészen Mars térhez közeli végén volt, és én kíváncsi voltam, hova lyukadok ki, ha elindulok kifelé. Három-, és négyemeletes lakóházak váltakoztak a kertes kisházakkal, majd a börtön magas, vasdróttal szegélyezett fala, aztán valami ipari létesítmény, színes vaskerítés, fák, egy borostyánnal befutott torony. Egy ilyen utca végén egy parkot képzel az ember, valami olyasmit, mint Tarjánban a Zápor-tó, talán épp ezért nem számítottam arra, amit pedig puszta józan ésszel kikövetkeztethettem volna. Az utca a Mars tértől a Vásárhelyi Pál útba fut, egy alig tíz perces sétába telik, mire az ember eljut a SZVSE pályáig, onnan pedig már tényleg csak egy köpés a pláza.

Hittem is, meg nem is. Valahogy úgy tűnt, mintha csak az én angol óra előtti sétám kedvéért állt volna össze ez, csak úgy, viccből. Megfogadtam, hogy ha a szükség órájában, a hajnali futásfelmérő előtt is ugyanígy itt lesz minden, majd akkor elhiszem.

Aztán tényleg úgy lett. Mentem hajnalban, melegítőben, nem vittem váltás ruhát. Sétáltam a Pulz utcán, közeledtem a tízemeleteshez, és úgy éreztem magam, mintha valami olyat tudtam volna meg arról a városról, ahol élek, ami alapjaiban változtatja meg, hogy hogyan tekintek rá. A Pulz utca hirtelen egy általam addig nem ismert környékből egy aduász lett, amiről csak én tudok, egy rejtett utca, egy féregjárat, mintha meghekkeltem volna a várost. Hirtelen úgy éreztem, soha többé nincs szükségem a kettes villamosra, se semmilyen tömegközlekedési eszközre, mert engem a Pulz utca visz futni, ő visz moziba, angol órára, és másra nincs is szükségem, csak hogy a Mars tér és a Vásárhelyi Pál út között örökké itt várjon rám.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

A város mondatai

Írni olyan, mint elindulni egy idegen városban. Biztosak lehetünk benne, hogy mindig van út előttünk, mindig lesz egy új utca, tér, vagy park, amit felfedezhetünk, és azt, amit majd azon az utcán, téren, vagy parkban találunk, soha nem láthatjuk előre. Íráskor a téma, a gondolatmenet kiépített pályái mentén úgy bukkanunk rá a mondatokra, ahogy egy városban, találunk egy utcasarkot, egy szobrot, egy fát, ahonnan váratlanul tökéletes panoráma tárul a szemünk elé. Az ilyen felfedezésekhez persze, ahogy egy városnézéshez is, nyugodt körülmények kellenek. Ne legyenek teendők, határidők, elintéznivalók, vizsgák, projektek, beadandók, de legyen végtelennek tűnő, haszontalan, elfecsérelni való, felesleges idő. 

A városok persze elsősorban a gazdaságos mindennapi élet jegyében működnek, lakóik a legrövidebb útvonalakat keresik, mert nincs idejük. Nem írók és festők szervezik a közlekedést, hanem mérnökök és közgazdászok jelölik ki a pályákat, amik mentén élünk. Ők szabják meg, ki mit láthat, kinek milyen város jut, miközben otthonról munkába, munkából boltba, boltból kormányablakba megy. Ilyenkor, amikor az időnk és pénzünk is pillanatról pillanatra fogy, a mondataink is kötött pályákon mozognak. Ezer akadály között keresik az első kiutat.

Mikor egy nagy lap nyomdájában dolgoztam éjjeli műszakban, a város mondatait nézhettem minden nap, híreket, amik a legrövidebb utat keresik az olvasóhoz, tárcákat, amik hosszan kanyarognak a saját felismerésükig, színes reklámújságokat, amik épp csak meg akarják ragadni a figyelmet, hogy aztán el is engedjék, hirdetéseket, amik a sűrű, fekete-fehér oldalaikra zsúfolják be a lehető legtöbb információt, mint ahogy az utasokat a busztársaságok. Az elsők voltunk, akik az aznapi újságot forgatták a kezeik között: a brókerek és kereskedők azért versenyeznek, hogy minél előbb hozzáférjenek a hírekhez, mi pedig nem is tudtuk, mekkora kincs van a kezünkben. Honnan is tudhattuk volna, nekünk nem az volt a dolgunk, hogy olvassunk, nem voltunk brókerek. A feladatunk annyi volt, hogy összerendezzük és stócokba rakjuk az előfizetőknek azt a csomagot, amit megrendeltek: újságot és az aznapi mellékletet. 

Ahogy kissé meggörnyedve álltam este tíztől hajnal négyig az asztal előtt, amin a nagy, ropogós lapokat hajtogattuk, azon fáradoztam, hogy a munkát megkönnyítendő, teremtsek egy belső ritmust a hajtogatásnak. Dúdoltam: először dallamos popslágereket, aztán ritmusos rapszövegeket, végül ezerszer hallott filmzenéket. A szokásos félidei szünet utánra kifogytam. Ott álltam, kezeim között mondatok, amiket alig pár óra múlva az egész város olvasni fog, én pedig csak csendben dolgozom, mert minden új szó, új szöveg csak egyre több munkát jelentene. Hajnalban, hazafelé nem is marad időm kóborolni: megvan az út, megvan a cél, mély alvás vár a végén, nem álom.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Arról, hogy a fák nem utaznak

Byung-Chul Han filozófus szerint a fák hosszú életének titka, hogy nem mozognak. Nem könyökölnek egymásba a villamoson, nem vágnak gorombaságokat a síró kisbabáját csitító anyuka fejéhez, nem kérik meg a vonaton a flegma arcú fiatal srácot, hogy rakja fel a bőröndjét. A fákat semmilyen kényszer nem mozgatja, az egyetlen felelősségük, hogy önmagukat növesszék és terebélyesedjenek a fény felé.

Ez egy fűtött szobából vagy egy télikertből igazán megnyugtatóan hangzik, de egy olyan hőhullám idején, mint a mostani, rettegéssel tölt el a gondolat, hogy a fák, nehéz kéreg-subájukkal kókadoznak a kórházudvaron, ligetben, vagy a Széchenyi téren. Kész bűntudat az árnyékban hűsölni, tudva, hogy a forró sugarak terhét ők cipelik helyettünk.

Nem utazhatnak, az utcasarok, az erdő, a folyópart marad a lakóhelyük, ahova a városvezetés helyezte, vagy magkorukban a szél sodorta őket. Azzal a vízzel gazdálkodnak, ami van, azzal a fénnyel, ami jut. Ha az egyiknek túl sok jut az egyikből, másiknak meg a másikból, nem cserélhetik el, ha vihar jön, a gyökerükkel nem kapaszkodhatnak egymásba, mert elválasztják őket a vízvezetékek és a kövek. 

A városi fák munkások. A tűző napon dolgoznak értünk, megkötik a szén-dioxidot, termelik az oxigént, közben árnyékot adnak. A felnőttek természetesnek veszik, hogy ők értünk vannak, elüldögélnek az árnyékukban, megpihennek,  aztán mennek is tovább, de a gyerekek ölelgetik őket, felismerik az igazságot: a fák, fejükön a kócos lombokkal, értünk dolgoznak, és ezért elismerést érdemelnek. 

Hogy nem mozognak, tény. Ismerik a föld alatti vízerek rendszerét, a szelek irányát, a kártevő és hasznos állatokat, a föld minőségét, látják felkelni és lenyugodni a Napot, télen csimbókokban lóg róluk a jég. Néznek utánunk, ahogy este, amikor már hűvös van, elindulunk sörözni a barátainkkal, mellettünk állnak, amikor megpróbálunk vonatindulás előtt elszívni egy utolsó cigit. De ők nem mennek el.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Folyóparti város

Mindig is büszke voltam arra, hogy egy olyan városban élek, aminek van folyója. Sokat meséltek róla, hogy a középkorban a folyók a kereskedelem érrendszereként szolgáltak, de a szárazföldi közlekedés fejlődésével a forgalom átterelődött a sínekre és autópályákra. Ma már  egy folyó a városok számára nem létszükséglet, inkább dísz, vagy legalábbis úgy tűnik. Nem esély a munkára, inkább lehetőség a kikapcsolódásra.  Ma már lemehetünk a laposra, koktélozhatunk, pihenhetünk a napernyők alatt, sőt, hétvégén nem kell az autóktól tartani a rakparton sem: nem kell küzdenünk, csalnunk, trükköznünk a folyópartért, mert kényelmes hozzáférésünk van a Tiszához.

Ez persze nem volt mindig így. Volt idő, hogy nem tudtam megmondani, tulajdonképpen mire is való egy folyó a városban. Úgy tűnt, olyan, mint aminek most a mesterdiploma tűnik, hogy nem tudjuk pontosan, hogy mire való, de jó, ha van. Régen, bármennyire is hihetetlen, még a hét minden napján az autóké volt a rakpart, a Belvárosi híd újszegedi oldalán pedig a “A vízbe menni tilos!” tábla volt az egyetlen kihelyezett tereptárgy, csak az fogadta a folyóba vágyókat. 

A folyó, ha valóban a város része, maga is köztér, nyitott, hajózható, alkalmas kajak- és kenutúrára, evezésre, vitorlázásra, más vízisportokra. A Tiszára valamiért sosem tudtam úgy gondolni, mint egy közösségi térre: a kenus, kajakos és evezős sportklubok a Vízitelepen, a korzóktól messze telepedtek le, a kirándulásra alkalmas, a nagyközönség számára is elérhető hajóbérlés szintén a belvárostól messzebb, a sűrűn benőtt partok úszóházaiban zajlott, ahova ritkán vetődik csak úgy, egy délutáni séta alkalmával az ember. Úszóházi élet sincs már úgy, ahogy régen volt, a sakkozó, tollasozó, nagyokat beszélgető társaságok már nem fürdőruhában, hanem nyári öltönyökben ülnek ugyanott, az immár étteremként működő hajókon. 

A parthoz nem vezetett széles, korzózásra alkalmas út. A csak sétálni vágyók a fasor magasából tekinthettek le a folyóra, de az igazán vagányok a rakpart lépcsőit és az újszegedi oldal tűzrakóhelyeit vették birtokba. Szúnyogcsípések és vörösre égések árán, de a parton ülhettek, egész születésnapokat tartottak a rakparton a száguldó autók között is. Úgy tűnt, igazán csak ők tudják, hogy milyen, ha egy városnak van folyója. 

Az igazán közösségi élmény nem is maga a Tisza volt, hanem a tiszavirágzás: ebben az egész város osztozik a folyóval. Sétálhatsz a főfasoron, ülhetsz a rakparton, nézheted a gyermekklinikáról, a csónakodból, a hídról, a kérészek leélik a maguk egy napnyi életét, és megosztják veled és a folyóval, megosztják mindenkivel. Ilyenkor a folyó lesz a fő attrakció, mintha az maga is egy utca lenne a városból, ahol mutatványosok szórakoztatják az egybegyűlteket. Ezt a város nem tudja, csak a Tisza: az évszakok változásainak jelzését hiába is várnád a várostól, azt csak a természet tudja megadni. A tiszavirágok megszületnek, meghalnak. Nyár van.

A jó idővel megjelentek persze a vitorlázók és evezősök is, de mint egy sztrádán, csak átszáguldottak a Tisza városi szakaszán. Ma már a laposról nézve nem is értjük, miért akarna valaki egy csónakban izzadni a nyugágyak helyett, de régen, a forró betonról nézve egy csónak maga volt a megváltás. Néztünk utánuk a rakpartról, erőt gyűjtve, hogy visszamenjünk a városba, megmásszuk a lépcsőket és megkeressük a megfelelő kis utcát befelé. Sok a szúnyog, árnyék nincs, majd visszajövünk éjjel, amikor miénk itt minden, gondoltuk. Ha már a víz nem a miénk, legalább a part legyen, ezt hittük.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Saját évszak

A tavasz legnyilvánvalóbb jele a természet feléledése: kergetőznek a macskák, élénkül a madárcsicsergés, visszatérnek a gólyák. Az állat-, és növényvilág teljes összhangban indul újra, nincs egy nagy vezényszó vagy parancs, egyszerűen minden tudja, hogy már tavasz van, és hogy mi ilyenkor a pontos teendő.

Ezzel szemben az ember megpróbál különalkukat kötni a változással maga kényelméhez, stílusához szabva. Nincs kedve elővenni az átmeneti kabátot, ezért a télikabátjában jár hetekig a verőfényes napsütésben, vagy épp ellenkezőleg, rühelli a feketét, ezért már rég elővette színes kiskabátját, amit akkor is közszemlére tesz, ha még délután is hártyás jég feszül a pocsolyák vizén.

Mindenkinek saját évszakai vannak, nem tavasza, nyara, ősze és tele, hanem pufimellényes, napszemüveges, orkánkabátos és síkabátos időszakai, az év rövid-, és hosszúnadrágos részei, sapkás és nem sapkás, sálas vagy sál nélküli hetek, hónapok, amikor az ember hozzáválogathatja a maga a színeit a természetéhez. Egy párducmintás télikabát, egy vörös sál vagy egy rózsaszín csizma is új adalékul szolgálhat a városi látkép karácsonyi vásártól – májusi borfesztiválon át a disznótoros fesztiválokig ismert változásához.

Tegyük fel például, hogy április közepén kinézünk az utcára: vannak, akik pólóban és baseballsapkában járnak, mások vastag kabátban, sállal a nyakuk körül, páran bőrdzsekiben. Ha a madaraknak kéne eldönteniük a mi viselkedésünk alapján, hogy mikortól kezdhetnek énekelni, talán májusig nem dalolnának, mert nem tudnák eldönteni, hogy ez már a tavasz, vagy csak valami furcsa ünnep, amikor mindenki annak az évszaknak hódol, ahova lelke szerint a leginkább tartozik.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Körök

Az állatok megérzik az időjárás változásait. Az eső előtt hangyák rajzanak a boly körül, a hideg idő beálltával a gólyák délre repülnek, csak a meleggel együtt térnek vissza, a macskák pedig tavasszal felélénkülnek, kertről-kertre járnak udvarolni. Mégis, a tél végét nem a visszatérő gólyák, nem a doromboló macskák, és nem is a zümmögő méhek jelzik legpontosabban, hanem a városban itt-ott feltűnő üres sörösdobozok és borosüvegek, kartonpoharak és ásványvizes palackok. 

Ezek az első szabadtéri beszélgetőket és iszogatókat jelzik, akiket nem téveszt meg a sápadt fény, az olykor kitisztuló kék ég, vagy a későn kezdődő tavasz. Ők egyszerűen tudják, hogy mikor süt igazi meleg tavaszi napsugár, akkor kiülnek a parkokba, rakpartra, padokra, a Széchenyi téri virágágyások mellé vagy a Honvéd téri játszótérre. Megbeszélik, hogy milyen régen voltak itt, hogy mi történt velük azóta, és hogy mit akarnak, mi történjen velük ezen a nyáron. Kiderül, hogy ki maradt meg a keménymagból a tél alatt, ki tűnt el a társaságból, kik az új arcok, kire lehet számítani és kire nem, ki az igazán alapember és ki bizonyult csupán alkalmi havernak. 

A szőlőt megmetszik, a virágokat elültetik, a barátokat meg megrostálják, nem szigorúan vagy hivatalosan, hanem ösztönszerűen, kimondatlanul, de annál kegyetlenebbül: mindenki érzi, ha valaki már nem tartozik a csapathoz, és akkor azt a közösen, mintha egyetlen vízfejű óriás lenne a társaság, elfelejtik. Az üvegeket otthagyják, ezzel jelölik meg a területüket, és ahogy a nyár folyamán egyre többen és többen csatlakoznak hozzájuk, úgy lesz egyre terebélyesebb az üvegpalackok és alumíniumdobozok halma. A Honvéd téren Royal vodkát isznak, a rakparton La Fiestát, a töltés előtti nagy betontömbnél Miller és Dreher sört, a Bartók téren két literes Kőbányait. 

Minden térnek megvan a maga bukéja, és ez épp most forrja ki újra magát, most, hogy egyre több borosüveg és sörösdoboz tűnik fel itt-ott, hogy egyre több társaság merészkedik ki az utcára, hogy a keménymag túlél és növekszik, míg a többiek, a lemaradók, a soha el nem jövők, a megbízhatatlanok, a késők kiszorulnak a körből.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Kalapos nők, katonák

Vannak a saját tereink, ahol mi hozzuk a szabályokat. Egy szoba, ahol csak mi hagyhatjuk fent a cipőt, egy kert, ahol senki sem szól ránk, ha halogatjuk a fűnyírást, egy sír, ahol mi cseréljük az árvácskákat. Ezek a terek olyanok, mint mi, és senki elvárásainak nem kell megfelelniük. 

Vannak közös tereink is. Ezekben is rengeteg időt töltünk, de aligha kezeljük őket térként. Adottnak vesszük a feltételeket, elfogadjuk, hogy valakik egyszer eldöntötték, milyen lesz a szőnyeg színe az irodában, a kancsó alakja a menzán vagy a zene a szökőkút mellett. 

Pedig ezek a terek is lehetnek kényelmesek vagy kényelmetlenek, szépek, vagy csúnyák, nyomasztóak, vagy vidámak, könnyűek vagy nehezek, hívogatóak, vagy taszítóak, és ha egy közös tér tele van taszító, nyomasztó, csúnya tárgyakkal, akkor lassan kiszorulunk, idegennek, oda nem illőnek, nemlétezőnek érezzük magunkat a saját munkahelyünkön, iskolánkban, városunkban. 

De ki dönti el, hogy ki érezheti magát otthon, és ki nem? Ki dönti el, hogy milyen tárgyak töltik meg a közös tereinket? Ki dönti el, hogy milyen színű a szőnyeg, milyen alakú a kancsó és milyen zene szól a szökőkút mellett? A főnök, aki nem akar sokat költeni takarításra, vagy csak egyszerűen a sötétszürke a kedvenc színe? A konyhafőnök, aki óriási tenyerével átéri a széles nyakú vizeskancsót? A rektor, akit munka közben zavar a jazz? 

Miért van például ennyi szobor a háborúról? Hadvezérek, huszárok, szuronyos, tisztelgő katonák a róluk elnevezett tereken, mintha a csaták, amikben harcoltak, sosem értek volna véget, csak lelassultak, hogy állóképekké merevítve örökké uralkodjanak az utcákon.

Kiket gyászol, kiket őriz meg a kollektív emlékezet? Azokat, akik hazatérnek? Azokat, akik ott maradtak? Azokat, akik itt maradtak? Akiket erőszakkal elhurcoltak? Akiket erőszakkal lefogtak? Miért hisszük, hogy egy tábornok szép, és egy kenyeret szelő nő unalmas? 

Hova csoportosítják a katonákat a városokban? A jogi kar előtt lovashuszár van, a Hősök kapujánál két óriási honvéd. A törvény és a rend nevében vonulnak fel, mégis úgy tűnik, nagyobb biztonság vár a rakparton üldögélő nők, és tiszavirágok között. Csak két sarok, ugyanaz a város, mégis két teljesen különböző tér, teljesen különböző tanulságokkal.

Egy katonától megtanulhatjuk a fegyelmet és a kitartást, de a rakparti kalapos nő rendelkezik azzal, amivel a huszár nem: tavaszi délutánokkal, korzókkal, a teraszok zsongásával, és a kutyasétáltatók találkozásaival. Hiába igyekeznek emlékeztetni a huszárokra, a város valójában a kalapos nőé, ő tanít minket nem csak haladni, de bóklászni, nem csak nem beszélni, de hallgatni, nem csak lakni, de otthon lenni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri