Címkearchívumok: Lóri

Graffitiváros

Sosem tudtam, hogy kik és hogyan csinálják a graffitiket. Úgy értem, nem tudom, hogy választják meg a tökéletes helyet és időt hozzá. Kivárják-e, amíg sötét lesz, hogy aztán legraffitizzenek egy utcát? Vagy vannak találkozási pontok, ahova időről időre összegyűlnek, csak úgy, aztán, ha már ott vannak, felfújnak a falra egy-két ábrát, és az este menő beszólásait? A kutyák a vizeletükkel jelölik meg a területüket, hogy világossá tegyék egymás számára, melyik háztömb kihez tartozik, és melyik utcában ki a főnök. A szerelmespárok belekarcolják a neveik kezdőbetűit a fába ott, ahol összejöttek, vagy ahol először csókolóztak, a buszsofőrök pedig az ujjukkal intenek egymásnak, amikor elhaladnak egymás mellett.

Úgy képzelem, a graffitisek is egymásnak üzennek a sok felirattal és krikszkraksszal. Megjelölnek egy-egy épületet, utcát, kerületet, hogy aki érti, tudja meg, hogy az már foglalt. A járókelők nem is tudják, de nap mint nap hercegségek és grófságok határait lépik át, és fogalmuk sincs róla, micsoda kegy ez. Ami számukra csak egy közönséges végállomás, az a helyi graffitiseknek csatatér. Nincs olyan egyszerű polgár, aki kijár a töltés és az állomás közé az elhagyott vagonokhoz. A legtöbb ember számára semmi érdekes nincs ezekben a haszontalan, ittfelejtett járművekben, de egy graffitisnek a végtelen lehetőséget jelentik. Ez a vászon, amin gyakorolhatnak, mielőtt a helyüket követelnének maguknak az utcán.

Nem egy város van, hanem el sem tudjuk képzelni, mennyi: a kutyáké, a szerelmespároké, a buszsofőröké, a graffitiseké. Mind tele van jellel, kerülőkkel, és rövidebb utakkal, búvóhelyekkel, találkozókkal és tiltott zónákkal. Talán nem is tudsz róla, de ma is elhaladtál egy névjegykártya mellett, amit az egyik graffitis hagyott ott annak, aki az ő falaira akar fújni. Mert a graffitisek városa falakból áll, és minden egyes fal egy lehetőség a bemutatkozásra valakinek: ki ő, és mit tud, mit tart fontosnak. Hogy elmondhassa, szeretlek Kati, ha csak annyit mondana, vagy hogy megkérdezhesse valakitől, akinek aznap épp nagyon rossz napja volt, és akitől amúgy senki sem kérdezné meg, hogy mi az ábra?

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Az első köd

Az első köd tényleg olyan, mintha az egész város úgy döntött volna, hogy plédbe takarózik és otthon marad. Amikor köd van, akkor nem kell sietni sehova, mert van kifogás késni, és amúgy is, a köd önmagában is eseményszámba megy, mindenki arra figyel. A lámpák fénye is puhább, mintha párnát szorítanának rá, nem lefelé süt, fényfoltot festve a betonra, hanem szanaszét, a köddel együtt gomolyog a levegőben, mint egy puha fonál.

Az első köd olyan, hogy tegnap még kabáttal a kézben jöttél haza az iskolából, mert délután meleg volt, ma meg már az egész utca egy nagy kabát körülötted, amiből ki sem látsz, de  valahogy mégis pontosan tudod az utat, nem akadsz el a felgyűrődött ujjban, csak mész, átszeled ezt a puha szövedéket. 

Persze a köd nem érted van, nem a te kényelmedért. A köd a levegőben jelenlévő vízgőz, ami alacsony hőmérsékleten kicsapódik, rajtad kívülálló okokból jön létre, majd tűnik el, őt is a hideg sarkallja cselekvésre, épp ahogy téged is, amikor kabátot veszel. Neked a köd az ősz hírvivője, az ablakán kinéző idős néni számára pedig lehet, hogy épp te vagy az, akivel egy új évszak veszi kezdetét: egy fiatal, télikabátban és bojtos sapkában, szürke hátizsákkal megy reggel az utcán – jé, máris kabát kell, el ne felejtsem a fülvédőmet – gondolja, majd elhúzza a függönyt.

Sétálsz és látsz egy alakot, előtted van, még nem tudni, közeledik, vagy csak te mész egyre gyorsabban. Vajon ő is lát? Ő is ezen gondolkodik? Vajon milyen az arca? Magas, szikár embernek tűnik, biztos szigorú. Ilyenekre gondolsz, pedig csak egy alakot látsz lassan kibontakozni a ködből. Izgulni kezdesz, mintha felelni mennél, mintha meg kéne szólítani, mintha elvárásai lennének feléd, pedig ez is csak egy ember, aki megy a dolgára, és valószínűleg nem is vesz észre téged. 

A hivatalos statisztikák szerint köd esetén a látótávolság 1 km-nél kisebb, de  minél többet eltakar, annál közelebb hozza egymáshoz az embereket. Mindenki osztozik annak az élményében, hogy így nem érvényesek a szokásos szabályok, most akár háttal is mehetnék az utcán, vagy ugrándozhatnék, most esemény van, köd, ami feledteti a mindennapok rutinját, saját viselkedést kíván.

Egyszerre vagyunk elrejtve és leplezve saját magunk és egymás előtt: még kíváncsibbak vagyunk egymásra, ha nem figyelhetjük már távolról, hogy ki közeledik. Görcsbe rándul a gyomrunk, szorongunk, majd némán haladunk el egymás mellett, mintha mi sem történt volna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Paletta

Barna steppelt kabátban hozzuk haza a szatyrokat a boltból, görnyedten, mint egy falevél. Mi lett a nyári nagyvonalúságunkkal? A könnyedségünkkel, hogy azt se tudtuk, hétfő van-e, vagy péntek, mégis úgy halmoztuk az élményeket, mintha egyszerre lenne az összes nap? Most egy merő köd az utca, csak a levelek világítanak, és az el-elsuhanó autók lámpái. Korán esteledik, igyekeznek haza, mindenki menekíti a maga kis világát a sötét elől. Pedig nem változott sok minden, az őszben ugyanúgy van sárga, mint a nyárban, csak nem az égen, hanem a földön, a reggeli sárga, a délutáni narancs és az alkonyati bíbor összekeveredve, de mégis külön-külön fekszenek az avarban. Fölöttük az ágak egyre csupaszabbak, a váz állva marad, kell még jövőre is. Abból építkezik a természet, amit talál a következő tavasz elején. Valami kicsit meghagy a nyárból, egy vezérfonalat, ahonnan újrakezdheti. Egy alomnyi macskát Alsóvárosban, egy rózsatövet a Vasas Szent Péter utcán, egy graffitit a Vízitelep előtt. Idén egy elhagyott gyárat nézett ki a Fonógyári úton. Régen üres, nem jár erre senki, de a raktárépület nagy ablakain minden délután besüt a nap, és olyan fényárba borítja a kihalt betoncsarnokot, mintha egy dolgos nyári nap kezdetét jelezné. Innen kezdődik újra az építkezés fél év múlva. Addig ki kell keverni az új tavasz színeit. A Mátyás téren egy férfi kutyasétáltatás közben átgázol egy levélkupacon, ami most a földön hever, de jövőre naplemente lesz a színeiből. Most szétszereli az eszközeit a táj, ősz van, kicsi sorsok hevernek mozaikban: bevásárlás, egyetem, ebéd, excel-táblázatok, egy új szobanövény, egy új polc, egy új könyv, egy régi barát, stb. Egyiket sem szabad elhagyni, mindet el kell rakni, be kell spájzolni, hogy legyen honnan folytatni, hogy ne szakadjon meg, hogy emlékezzünk rá a tél elmúltával is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

A vasárnapi bevásárlás

Az ősember számára az élelemgyűjtés küzdelmet jelentett, harcot az anyatermészet erői ellen. Kiválasztani az ugyanolyan színű bogyók közül azt az árnyalatot, ami nem öl meg, célozni és eltalálni a rohanó vaddisznót, legyűrni és feldarabolni a mamutot. Később, ahogy a természeti erőforrásokban bővelkedő helyeken – folyópartokon, hegyvidékek és síkságok találkozásánál – megalapították az első városokat, az élelemszerzés küzdelmes része a falakon kívül maradt. A nehéz munka árán megszerzett hús, hal, gyümölcs és zöldség messzi vidékekről áramlott a városok piacaira, ahol az eladók kis asztalaikon kínálták portékájukat a vevőknek. 

Innentől a városlakók számára az élelmiszer beszerzése már nem a természet ellen vívott harc, hanem társasági esemény, alkalom a találkozásra, a hírek átadására, a pletykára. A piacozás örömében minden polgár, legyen az plebejus vagy patrícius, együtt osztozott, legalább addig, amíg nem kellett alkudni az árra. 

Manapság az élelmiszer megszerzése nem küzdelem és nem is társasági esemény, hanem  egy szükséglet puszta kielégítése. Átmenet munka és Netflix között. A vásárló levedli jól öltözött dolgozó énjét, de még nem kényelmesedett bele teljesen az otthoni játszósruhába. Ezt még ki kell bírni, aztán mehetek haza. Vagy fordítva: egész hétvégén pihent, főzött, nézte az esti filmet, vendégségben volt, aztán most itt van megint a vasárnap, holnap hétfő, és semmi sincs otthon. Megint menni kell a boltba, átgondolni hogy melyik nap mi lesz majd vacsorára a jövő héten, hogy kinek lesz névnapja az irodában, hogy mennyi csoki fér még bele a fogyókúrába. 

A vasárnapi bevásárláshoz nem elég a sarki kisbolt. El kell menni a szupermarketbe, a város szélére, ahol amúgy sosem lenne az embernek dolga, csak ilyenkor jön erre, télen csúszkál a parkoló befagyott tócsáin, nyáron szenved a beton ontotta hőtől. Ide nem lehet csak úgy, felkészületlenül érkezni – a vasárnapi bevásárláshoz nem elég a kosár, kocsit kell vinni, gondoskodni kell hozzá az aprópénzről is. 

Bent a szupermarketben zene szól, de nem hallani pontosan mi, csak a ritmust érzi az ember, hogy menni kell, mert szűk a hely, mert már megint sor van a zöldségmérlegnél, dönteni kell a hentespultnál, hogy 20 vagy 25 deka csirkemell legyen, hogy megvegyük-e a kemény zsömlét, vagy jó a kifli, hogy kipróbáljuk-e a növényi tejet most az egyszer, ha már úgyis akciós. Mindenki erre a ritmusra lép, dönt, gondol, pakol a kocsiba, úgy járja át ez a hullámzó, közös ütem a tömeget, mintha egyetlen mellkas lélegzetvétele lenne.

A csipszeknél találkozom egy párral, és véletlenül meghallom, hogy ugyanazt a filmet szeretnék megnézni este, amit én. A gyümölcsöknél egy nő árgus szemekkel keres valamit, talán egy recepthez valami egzotikus gyümölcsöt, amit élőben még sose látott. A mireliteknél elfogyott a szalámis pizza, mindenki azt eszi, csak ananászos maradt. Egy idős néni keménycukorkát tesz a kosarába, pont ez a fajta volt mindig a nagyszüleimnél is, biztosan ő is az unokák miatt veszi. A kasszánál előttem álló férfi oldalast, szalonnát, kolbászt pakol a szalagra. Megfordul és körbenéz. Biztos számít rá, hogy sokan megbámulják. Az én kocsimat méregeti: almák, ananászos pizza, csipsz, uborka, vaj, kenyér, a szokásos. Egy olyan fiatal kosara ez, aki már tud négy-öt fajta ételt, de még ragaszkodik a recepthez. Ebben a kosárban nincs helye improvizációnak, gondosan ügyel a költségvetés diktálta rendre, majd a sarki boltban lehet könnyelmű. 
Amikor én következem, a pénztáros beolvassa a termékeket, a csipszet, a pizzát, a vajat, mennyi a jonagold kódja, 12?, kérdezi a szomszéd kasszában neki háttal ülő kollégáját, na, tudsz te, látod, válaszolja az. Kitolom a kocsit, veszek egy utolsó nagy levegőt, mintha egy levegővel hazacipelhetném, amit vettem, a parkolóból autók fordulnak ki, mindannyiunkkal folytatódik a vasárnap.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Arról, hogy hogyan lesz az embernek helye

Eljön az a pillanat, hogy miután egy új városba költözöl, már egyre kevesebbet kell nézned a Google térképet. Már tudod az utat az állomástól hazáig, és közben egy pékségbe is be tudsz ugrani. Tudod, hol kell bevásárolni, hogy hol az iroda, az egyetem, a fontos buszmegállók és hogy melyik villamos vonala van a legközelebb hozzád. Mikor még először mentél az állomásról hazáig, vagy otthonról az egyetemre, borzasztó hosszúnak tűnt az út. Azóta minden nappal mintha egyre közelebb lenne az úticél: egyre később indulsz el, és egyre magabiztosabban hazudod, hogy csak tíz perc gyalog. Tudod melyik háznál fordulj balra, tudod melyik kirakatban nézd meg magad. Mindent tudsz, anélkül, hogy tanultad volna valaha. Egyszerűen csak itt adnak neked helyet a házak, mintha ők döntenének arról, hogy merre mész, nem te.

Sétálsz az egyre jobban bejáratott úton, és már nem csak az jár a fejedben, hogy időben beérj órára. Nézelődsz, próbálod elképzelni, hogy vajon az, aki már éveket, évtizedeket leélt itt, hova mehet. Van-e törzshelye, ahol mindig a szokásosat kapja, van-e kedvenc péksége, ami előtt minden reggel elsétál, van-e kedvenc banki ügyintézője, aki miatt mindig ugyanabban az órában megy be a bankba, van-e kedvenc buszsofőrje, aki miatt mindig ugyanakkor indul útnak. Gondolkozol, hogy hogyan nézhet ki a város belülről, amit te egyelőre csak tizenöt perces sétákon keresztül látsz, de ami bizonyára, telis-tele van mellékvágányokkal, cirkalmas kerülőkkel és ravasz féregjáratokkal. Vajon neked mi lesz a helyed? Ahova mindig jársz, ahol ismernek, ahol mindig csak a szokásosat adják neked, amit majd, ha kérdezik, hogy mi a törzshelyed, az egekig dicsérsz, amiről mesélsz majd az otthoniaknak. Ami majd az új otthonod lesz itt. 

Eddig csak beköltözni akartál, kényelemre vágytál, de már kalandot keresel: te is akarsz magadnak valamit ebből a városból, egy helyet, egy olyat, ami tényleg a tiéd. Elsétálsz egy játszótér mellett: ha itt nőttél volna fel, bizonyára ez is lehetne a helyed, gyerekkorodban itt hintáztál volna, kamaszkorodban itt ittál volna, szintén hintázás közben, még mindig jóleső bizsergés járna át, amikor elsétálsz mellette. De ez nem a te helyed, idegen, csak arra tudsz gondolni, hogy itt mások érzik otthon magukat és nem te, hát maradjon az övék.

Aztán meglátsz egy fagyizót. Idejöttél volna az első szerelmeddel, te vaníliásat ettél volna, ő epreset, aztán soha nem jöttél volna ide, miután szakítottatok. Aztán átmész a zebrán, elsétálsz egy vendéglő mellett, ami egy nagy téglaház aljában van, kis terasz, és egy bronz szobor, ami mintha lefolyna a talapzatról. Ez semmiképpen sem a te helyed, a hely konyhájából kicsapó illatok neked túl nehezek, a szobrot meg nem érted. Ide maximum osztálytalálkozóra jönnél, meg a keresztfiad ballagására, akkor meg már túl késő, hogy a te helyed legyen. 

Kell-e egyáltalán egy konkrét hely ahhoz, hogy azt mondhasd, szegedi vagyok? Ha erőnek erejével kiszemelsz egy helyet, egy idő után majd úgyis ráunsz, és talán majd évek múlva, az egyetem végén, költözés előtt, az utolsó Szegeden töltött éjszaka bukkansz rá arra a kis pizzázóra, ami mellett minden reggel elmentél, aminek az illatával mindig elteltél, ahova volt, hogy csak úgy beugrottál egy szelet pizzára, ahol télen olyan finom volt a forralt bor, és ami, bár sose gondoltad volna, a legjobban fog hiányozni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Egy múzeumban élni

Egy évekkel ezelőtti szegedi polgármester-választáson az egyik jelölt egy interjúban azt mondta: „Szeged olyan, mint egy múzeum, jó ide járni, de nem jó itt élni”. Alig kilenc éves lehettem akkor. Korábban sejtésem sem volt róla, hogy egy múzeumban élek, de – őszintén szólva – tetszett a gondolat. Szerettem a múzeumokat, a nagy termeiket, tele óriási képekkel, a cipők kopogását a márványpadlón, a büfében a kólát és a sonkás meg szalámis szendvicseket. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet ott élni, de amikor az iskolával mentünk, mindig irigykedve figyeltem a teremőröket, akik egész nap ott lehettek, míg nekem vissza kellett mennem a kréta szagú osztályterembe a Pitagorasz-tételről, meg a többi butaságról tanulni.

Akkor, kilenc éves koromban, megegyeztem magammal hogy bármit beszél az a politikus, én tanulságként azt viszem magammal: „Szeged olyan, mint egy múzeum”. Aki pedig egy múzeumban él, annak már maga a séta is művészet. Elsétálni például a Reök-palota mellett, vagy a Kárász utca és a Dugonics tér saroképülete mellett (erről a tapasztalatról Sziszi már írt itt), emlékeztet arra, hogy vannak dolgok, amik nagyobbak, mint te, régebbiek, mint te, mégis közel vannak hozzád, és te felelősséggel tartozol értük. Van egy paktum a város és közted: egymáséi vagytok, vigyáztok egymásra. 

Egy múzeumban nem szabad hozzáérni a kiállított alkotásokhoz, ez persze eszébe se jutna senkinek, aki rendeltetésszerűen akarja használni a képeket és szobrokat. Azért készültek, hogy felfedjenek valamit, amire magunktól sosem, vagy legalábbis nem úgy gondoltunk volna, hogy érintés nélkül is tudjuk, valóságosak. Az épületeket se tapogatjuk, csak besétálunk és kisétálunk a nehéz ajtajain, és a bent töltött időben mi magunk is változunk: a Reök-palotában kicsit mi is szecessziósak leszünk, mert érezzük, hogy az valami más, mint a hétköznapok, több, könnyebb, szabadabb. Besétálunk egy épületbe, ami egy egészen más élet lehetőségét mutatja meg, mintha az egyik festményből egy  másikba mennénk egy múzeumban, és mi magunk lennénk a műalkotások, kiállítva egymás számára, egymás gyönyörűségére.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Úszóház

Mik azok ott?
Hol?
Ott a Tiszán.

Barátom vendégségbe jött Szegedre, körbevezetem. Egész nap beszélek, túlbuzgó  idegenvezető vagyok. A fejemben a város térképe nem terekből és épületekből, hanem emlékekből és szimbólumokból áll. Most, ahogy barátom egy tiszai úszóházra mutatva azt kérdezi, mi az ott, elnémulok. Érzem, nem kell sok, hogy újra megkérdezze.

Na?
Mi na?
Mi az ott? Az a ház? Kocsma?
Nem, az nem kocsma. Az egy úszóház.
Úszóház? Laknak benne?
Nem egészen. Nem úgy ház. Nem laknak benne.
Akkor mire való? Kenukat tartanak ott?
Tulajdonképpen azt is, igen. Biztos kenuk is vannak rajta.
Hát még mi? Ezek raktárak? Elfogyott Szeged, és kellett építeni a vízre is?
Nem, nem erről van szó, nem raktárak. Itt emberek szoktak lenni, vagyis régen nagy élet volt az úszóházakon.
Nagy élet? Mindenki kenuzott?
Nem, tulajdonképpen nem is tudom, hogy voltak-e kenuk, csak azért mondtam, hogy igen, mert itt minden volt. Kenu, büfé, sör, szóval tulajdonképpen kocsma is volt. Ide jártak a szegedi polgárok.
És mit csináltak itt kenuzáson és iváson kívül?

Elszégyellem magam. Kenuzás és ivás? Csapnivaló szegedi vagyok. Még ahhoz is gőgös vagyok, hogy beismerjem a barátomnak, hogy valójában nem értem az úszóházakat. Voltam egyszer-kétszer ilyenben, de már akkor is azért vittek az öregek, hogy megmutassák, itt zajlott valaha a polgári élet: a professzorék kártyáztak a főszerkesztőékkel, a doktor házaspár sörözött az ügyvéd házaspárral, és a rakpartról a biciklijüket toló szegediek vágyakozva nézték őket. Mintha ők, akik az úszóházban ülnek, napoznak, vagy úsznak a közepén lévő medencényi térben, nem is ugyanabban a napfényben fürödnének, hanem valami sokkal fenségesebb pazarlásban, az időnek és a pénznek a túlzásában, titulusoknak, latin szavaknak és költőknek a kavalkádjában, mintha valójában minden csak az ő szórakoztatásukra lenne. Legalábbis így képzelem. Hogy Szegednek nem csak kávéházi, hanem úszóházi értelmisége is volt. Mindezt csak elképzelni tudom, mert már nincs, ma üresek az úszóházak, egyet diszkóvá alakítottak. Az értelmiség, ha utánuk jönnek a földi halandók, mindig arrébb megy, manapság épp át Újszegedre. Csak bámulni lehet utánuk, és találgatni, hogy milyen közös titkok tartják őket össze. Pedig jó lenne egy nagy közös úszóház, ahol mindenki arról beszélhetne, amiről akar: kikérhetné az orvosa véleményét az anyajegyéről, elolvastathatná a fizetési felszólítást az ügyvéddel, úszóversenyen legyőzhetné a professzort, és ha végzett, visszamehetne a biciklijéért, hogy hazatekerjen. 

Az úszóházban társasági életet éltek, mondom végül, mintha tudnám mi az a társasági élet, és nem csak bámészkodóként állnék kint a parton.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Öt perc az alagút előtt

A Belvárosi Híd alatt van egy alagút. Autóút fut át rajta, se balról, se a víz felől nem lehet megkerülni, fel kell mászni a múzeumhoz és a fasoron át lehet továbbmenni a rakpart hídon túli részére. Hacsak nem vállalja fel valaki a veszélyt, hogy a folyton érkező autók között valahogy elkapjon egy szünetet, ami alatt átszalad a túloldalra.

Sokan nem értik, hogy hogy lehet valaki olyan felelőtlen, hogy csak úgy átszalad az alagúton, amikor igazán csak 5 perc lenne felsétálni a múzeumhoz, majd lesétálni a másik oldalon. Igazán kibírnak öt percet – mondják azok közül a derék szegedi polgárok közül sokan, akik Bortér vagy Pálinkafesztivál alkalmával keverednek a roskadásig telt sörpadoktól a rakpartra. Öt perc – rendes, polgári időben mérve – kevés, nem is lehet komolyan venni. Ha az idő pénz, öt perc körülbelül egy borravalónyi, amit a tehetősek nem is tudnak másra szánni, míg másoknak egy borravalónyi összeg több jelentėssel bír: kijön belőle pár zsemle és egy kenőmájas – egy vacsora.

Aki reggel autóval megy munkába és mindig pirosat kap, öt perccel később ér be. Aki gyalog jár, annak legalább a duplájába kerül, ha nincs szerencséje a közlekedési lámpákkal. Aki dobozos cigit szív, annak öt perc egy kényelmes cigiszünet, amibe még egy presszókávé is belefér, míg az, aki tekeri a cigijét, mind az öt percet beosztja, nem marad kihasználatlan egy másodperce sem.

Állva az alagút előtt, tudva, hogy már félórás késésben vagyok a barátaimtól, vagy a lánytól, akit szeretek, két választásom van: átszaladok két autó között, vagy bevállalom, hogy még öt perccel tovább várjanak rám. Ha visszautazhatnék az időben, hamarabb mennék el fürödni, hamarabb mosnék fogat – ha most lenne még tíz percem, abból ötöt boldogan feláldoznék, hogy ne kelljen rohannom az alagútban, ahol tudom, ha szembe jön egy autó, nem lehet elugrani oldalra, nincs más, csak én, és a több száz kiló fém.

Öt perc annyi, hogy rájövök, hogy már fél órát késtem, és gondolkozni kezdek, hogy tulajdonképpen mit is tudok nyújtani annak, aki még akkor is vár rám. Egy olyan ember, aki fél órát késik, az utána se lehet túl jó társaság. Fél óra késés nem arról tanúskodik, hogy az illető túl megbízható lenne, így nincs sok választása: ha öt perc a polgári szemlélet szerint nem is sok, annak, akinek már nincs sok ideje hátra, muszáj az alagutat választania, és csak annyit kívánhat, hogy ne kelljen szembenéznie egy autóval se. Talán ez az öt perc elég, hogy aki vár rá, megbocsássa azt a fél órát is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

KP

“Találkozzunk a Kerek Perecnél. 
Mindjárt, csak még a Boszorkánykonyhánál vagyok.”

Két nem létező hely nevét mondják, mégis mindenki tudja, hogy ki hol van. Kerek Perec, Boszorkánykonyha – kultikus helyek, amik még akkor is tovább élnek tájékozódási pontként, ha a hivatalos térképekről már lekerültek. Beülni egyik helyre sem lehet, de mindkettő találkozások színhelye. Vannak persze, és egyre többen lesznek olyanok, akik nem értik, mi az a Kerek Perec, nem ismerik a szorgos manók sütödéjének otthonosságát, csak a mobiltudósok monokróm tereit, ahol otthon lenni nem, csak várakozni lehet: örökké két világ között, mint a purgatóriumban.

Mi még a Kerek Perecnél gyűlünk össze, de már többünknek ebből a T-Mobile-ból van a telefonja. Nem fordulhatunk vissza reggelente, hogy beugorjunk ide kakaós csigáért, de a múltban ott van az egész, a manók, a kakaós csigák, és minden találkozás, ami ott történt, minden reggeli összenézés azzal a munkába rohanó sorstárssal, minden süti, amit a szakítás miatt szomorkodó barátnak visznek, az is ott van kitörölhetetlenül.

Ha a térben nem lehet, forduljunk vissza az időben. Állunk a KP-nél a többiekkel, indulni készülünk. Becsukom a szemem, összehúzom magam, mint aki egy szűk résen próbálja átpréselni magát. Felkészülök. Próbálok összezsugorodni, hogy átcsusszanhassak az előrefelé zakatoló események között, hogy ne vegyenek észre az okok és okozatok, nélkülem haladjanak tovább. 

Mikor kinyitom a szemem, a Kerek Perecnél állok,és a barátaim nincsenek sehol. A kirakatban a kis pékek szorgoskodnak, dagasztják a tésztát, szórják a lisztet, mintha nem telt volna el oda-vissza harminc év. Körülöttem emberek jönnek-mennek, mintha mi sem történt volna, rövid ujjú inges férfiak, hosszú hajú fiúk, farmernadrágos lányok. Sétálnak nevetgélve, egymásba karolva. A cipőbolt kirakata előtt gyerekek állnak, mutogatnak a kiállított darabokra. 

Két rendőr közeledik a Széchenyi téri fasorok felől, így jobbra indulok. A Boszorkánykonyha a helyén, szürke öltönyös férfiak és tarka ruhás nők sétálnak be a Vörös Október Ruhagyár szettjeiben.

Átmegyek a zebrán. A Tisza felé indulok, aztán egy harminc évvel későbbről vett mozdulattal befordulok a Deák Ferenc utcára, mintha a Grandba mennék. És akkor meglátom: a metsző napsütésben egy kék Trabant áll, világít, mintha a város minden kékjét neki adta volna. Ilyennel járhatott a nagyapám, és ha harminc évvel korábban születtem volna, ezt kértem volna kölcsön, hogy elmenjek a barátaimmal bulizni. Ennek az autónak a gazdája is biztosan a Kerek Perechez beszélt meg találkozót, és itt hagyta a kocsiját. Harminc évvel ezelőtti baráti társaság, egy kék Trabanttal nekivágnak a városnak. Ilyen menőnek kéne lenni, mint ez a kék Trabant, ezzel kéne veretni harminc éven át, és ezt kéne örökségként hagyni azokra a srácokra, akik ott, a Kerek Perecnek hívott mobilszaküzlet előtt ácsorognak egy következő évezred húszas éveinek elején.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Szimat

– Hát ti is lejöttetek?
– Ha nem sétálunk egyet most, amíg jó az idő, akkor egész nap megy a nyüszítés meg a morgás. 
– Ne is mondd, az enyémmel is alig lehet bírni, így délutánra már végképp kicsi lesz neki a lakás, alig várja, hogy elinduljunk. Olyan követelőzőek tudnak lenni, hogy néha azt hiszem, ő a gazda és nem én. 
– Nálunk is ez van, főleg, hogy nem volt mit csinálni, üresek voltak a parkok egész télen és kora tavasszal. Ti hogy bírtátok a bezártságot?
– Borzasztó volt. Engem is megviselt, pár hét után ismertem a ház minden sarkát. Azzal szórakoztam, hogy elrejtettem valamit, és megkerestem pár nappal később. De szegénynek nálam is pokolibb volt. Téblábolt jobbra-balra, nem tudott magával mit kezdeni, feküdt a kanapén és csak nézett maga elé, a végén már együtt nyüszítettünk, hogy hiányoznak a barátaink. 
– Végülis ők is társas lények. 
– Néha úgy érzem, sokkal inkább, mint mi. 
– Ezt hogy érted? 
– Gondolj csak bele abba, ahogy egy ismerkedés zajlik nálunk. Csupa rituálé. Nekik olyan egyszerű ez. Nincsenek játszmák, rejtett szándékok. Sokkal őszintébb a testbeszédük, azonnal látszik, hogy mit gondolnak a másikról. 
– Ja, csak ők nem tudják sokszor. 
– Persze, de nem is kell. Ha az első benyomás rossz is, később összecsiszolódhatnak. Csak ez a mamlasz olyan, hogy túl büszke megtenni az első lépést. 
– Ne is mondd. Az enyém állandóan azért sír, hogy a tieddel akar találkozni. 
– Igen? 
– Persze, ha eltelik fél óra a sétából és még mindig nem lát titeket, teljes letargiába esik. Ha meg egyáltalán nem is találkozunk, egész este lóg az orra, rendesen étvágya sincs. 
– Az enyém sem tud mit kezdeni magával olyankor. Próbálom megvigasztalni, játszani vele, odaviszem neki a labdát, de semmi. Oda se szagol.
– Két hülye. Imádják egymást, de még mindig csak úgy kerülgetik egymást, mint macskák az udvar közepén a húsmaradékot. 
– A mi hülyéink. Milyen kár, hogy még mindig képtelenek bevallani egymásnak. 
– Az ő szimatuk nem olyan jó, mint a miénk, mit tehetnének szegények? Hiszen ezek csak emberek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri