Címkearchívumok: Lóri

Saját évszak

A tavasz legnyilvánvalóbb jele a természet feléledése: kergetőznek a macskák, élénkül a madárcsicsergés, visszatérnek a gólyák. Az állat-, és növényvilág teljes összhangban indul újra, nincs egy nagy vezényszó vagy parancs, egyszerűen minden tudja, hogy már tavasz van, és hogy mi ilyenkor a pontos teendő.

Ezzel szemben az ember megpróbál különalkukat kötni a változással maga kényelméhez, stílusához szabva. Nincs kedve elővenni az átmeneti kabátot, ezért a télikabátjában jár hetekig a verőfényes napsütésben, vagy épp ellenkezőleg, rühelli a feketét, ezért már rég elővette színes kiskabátját, amit akkor is közszemlére tesz, ha még délután is hártyás jég feszül a pocsolyák vizén.

Mindenkinek saját évszakai vannak, nem tavasza, nyara, ősze és tele, hanem pufimellényes, napszemüveges, orkánkabátos és síkabátos időszakai, az év rövid-, és hosszúnadrágos részei, sapkás és nem sapkás, sálas vagy sál nélküli hetek, hónapok, amikor az ember hozzáválogathatja a maga a színeit a természetéhez. Egy párducmintás télikabát, egy vörös sál vagy egy rózsaszín csizma is új adalékul szolgálhat a városi látkép karácsonyi vásártól – májusi borfesztiválon át a disznótoros fesztiválokig ismert változásához.

Tegyük fel például, hogy április közepén kinézünk az utcára: vannak, akik pólóban és baseballsapkában járnak, mások vastag kabátban, sállal a nyakuk körül, páran bőrdzsekiben. Ha a madaraknak kéne eldönteniük a mi viselkedésünk alapján, hogy mikortól kezdhetnek énekelni, talán májusig nem dalolnának, mert nem tudnák eldönteni, hogy ez már a tavasz, vagy csak valami furcsa ünnep, amikor mindenki annak az évszaknak hódol, ahova lelke szerint a leginkább tartozik.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Körök

Az állatok megérzik az időjárás változásait. Az eső előtt hangyák rajzanak a boly körül, a hideg idő beálltával a gólyák délre repülnek, csak a meleggel együtt térnek vissza, a macskák pedig tavasszal felélénkülnek, kertről-kertre járnak udvarolni. Mégis, a tél végét nem a visszatérő gólyák, nem a doromboló macskák, és nem is a zümmögő méhek jelzik legpontosabban, hanem a városban itt-ott feltűnő üres sörösdobozok és borosüvegek, kartonpoharak és ásványvizes palackok. 

Ezek az első szabadtéri beszélgetőket és iszogatókat jelzik, akiket nem téveszt meg a sápadt fény, az olykor kitisztuló kék ég, vagy a későn kezdődő tavasz. Ők egyszerűen tudják, hogy mikor süt igazi meleg tavaszi napsugár, akkor kiülnek a parkokba, rakpartra, padokra, a Széchenyi téri virágágyások mellé vagy a Honvéd téri játszótérre. Megbeszélik, hogy milyen régen voltak itt, hogy mi történt velük azóta, és hogy mit akarnak, mi történjen velük ezen a nyáron. Kiderül, hogy ki maradt meg a keménymagból a tél alatt, ki tűnt el a társaságból, kik az új arcok, kire lehet számítani és kire nem, ki az igazán alapember és ki bizonyult csupán alkalmi havernak. 

A szőlőt megmetszik, a virágokat elültetik, a barátokat meg megrostálják, nem szigorúan vagy hivatalosan, hanem ösztönszerűen, kimondatlanul, de annál kegyetlenebbül: mindenki érzi, ha valaki már nem tartozik a csapathoz, és akkor azt a közösen, mintha egyetlen vízfejű óriás lenne a társaság, elfelejtik. Az üvegeket otthagyják, ezzel jelölik meg a területüket, és ahogy a nyár folyamán egyre többen és többen csatlakoznak hozzájuk, úgy lesz egyre terebélyesebb az üvegpalackok és alumíniumdobozok halma. A Honvéd téren Royal vodkát isznak, a rakparton La Fiestát, a töltés előtti nagy betontömbnél Miller és Dreher sört, a Bartók téren két literes Kőbányait. 

Minden térnek megvan a maga bukéja, és ez épp most forrja ki újra magát, most, hogy egyre több borosüveg és sörösdoboz tűnik fel itt-ott, hogy egyre több társaság merészkedik ki az utcára, hogy a keménymag túlél és növekszik, míg a többiek, a lemaradók, a soha el nem jövők, a megbízhatatlanok, a késők kiszorulnak a körből.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Kalapos nők, katonák

Vannak a saját tereink, ahol mi hozzuk a szabályokat. Egy szoba, ahol csak mi hagyhatjuk fent a cipőt, egy kert, ahol senki sem szól ránk, ha halogatjuk a fűnyírást, egy sír, ahol mi cseréljük az árvácskákat. Ezek a terek olyanok, mint mi, és senki elvárásainak nem kell megfelelniük. 

Vannak közös tereink is. Ezekben is rengeteg időt töltünk, de aligha kezeljük őket térként. Adottnak vesszük a feltételeket, elfogadjuk, hogy valakik egyszer eldöntötték, milyen lesz a szőnyeg színe az irodában, a kancsó alakja a menzán vagy a zene a szökőkút mellett. 

Pedig ezek a terek is lehetnek kényelmesek vagy kényelmetlenek, szépek, vagy csúnyák, nyomasztóak, vagy vidámak, könnyűek vagy nehezek, hívogatóak, vagy taszítóak, és ha egy közös tér tele van taszító, nyomasztó, csúnya tárgyakkal, akkor lassan kiszorulunk, idegennek, oda nem illőnek, nemlétezőnek érezzük magunkat a saját munkahelyünkön, iskolánkban, városunkban. 

De ki dönti el, hogy ki érezheti magát otthon, és ki nem? Ki dönti el, hogy milyen tárgyak töltik meg a közös tereinket? Ki dönti el, hogy milyen színű a szőnyeg, milyen alakú a kancsó és milyen zene szól a szökőkút mellett? A főnök, aki nem akar sokat költeni takarításra, vagy csak egyszerűen a sötétszürke a kedvenc színe? A konyhafőnök, aki óriási tenyerével átéri a széles nyakú vizeskancsót? A rektor, akit munka közben zavar a jazz? 

Miért van például ennyi szobor a háborúról? Hadvezérek, huszárok, szuronyos, tisztelgő katonák a róluk elnevezett tereken, mintha a csaták, amikben harcoltak, sosem értek volna véget, csak lelassultak, hogy állóképekké merevítve örökké uralkodjanak az utcákon.

Kiket gyászol, kiket őriz meg a kollektív emlékezet? Azokat, akik hazatérnek? Azokat, akik ott maradtak? Azokat, akik itt maradtak? Akiket erőszakkal elhurcoltak? Akiket erőszakkal lefogtak? Miért hisszük, hogy egy tábornok szép, és egy kenyeret szelő nő unalmas? 

Hova csoportosítják a katonákat a városokban? A jogi kar előtt lovashuszár van, a Hősök kapujánál két óriási honvéd. A törvény és a rend nevében vonulnak fel, mégis úgy tűnik, nagyobb biztonság vár a rakparton üldögélő nők, és tiszavirágok között. Csak két sarok, ugyanaz a város, mégis két teljesen különböző tér, teljesen különböző tanulságokkal.

Egy katonától megtanulhatjuk a fegyelmet és a kitartást, de a rakparti kalapos nő rendelkezik azzal, amivel a huszár nem: tavaszi délutánokkal, korzókkal, a teraszok zsongásával, és a kutyasétáltatók találkozásaival. Hiába igyekeznek emlékeztetni a huszárokra, a város valójában a kalapos nőé, ő tanít minket nem csak haladni, de bóklászni, nem csak nem beszélni, de hallgatni, nem csak lakni, de otthon lenni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Messze tőlük

Ahogy busszal a nagyváros vasútállomásához tartottam, hogy elutazzak a kisvárosba, ahol napjaim általában töltöm, nem a szokásos, a zsúfolt utcáktól való félelmet éreztem, hanem azt, hogy ez a város, ahol a leszálló utasok miatt a villamosmegállóba eljutni is kész adjkirálykatonát játék, nem fenyegetést, hanem az egyetlen igazán nyugalmas helyet jelenti számomra. 

Ahelyett, hogy átszállnék egyre kisebb járművekre, hogy egyre kisebb utakon utazhassak, inkább megkeresem a forgalom legközepét, és elbújok úgy, hogy senki se lásson. Vitt a busz a városon át, szűk utcákon, korom színű házak között, néztem a keskeny, rácsos ablakokat, és arra gondoltam, ma nem a barátságos kertes házban szeretnék aludni, hanem egy ilyen ablak mögött, úgy, hogy tudom, hogy kint ezerféle ember, ezerféle szándékkal ezerféle helyre tart, és én, itt a keskeny ablak mögül, mint ostromlott városból az ellenséges hadsereg sürgés-forgását nézhetem őket anélkül, hogy tudnák, hogy itt vagyok. 

Így történt, hogy nem mentem haza. Itt vagyok egy kis hotelszobában a nagyváros egyik legforgalmasabb pontján, ahol a szirénázó mentőautók egybefolynak a hangszóróról zenét hallgató fiatalok éneklésével. Piros zöld, sárga és fehér fényreklámok borítják körbe a házak magas homlokzatait, mint a rivális bandák, leosztották a játékteret, hogy melyik logó, melyik szín a tér melyik szegletét világíthatja meg. 

De engem nem is ezek érdekeltek. Nem a zaj, nem az óriási fénycsövek, nem a villamosok, nem a buszok, hanem az, hogy ott lent a járókelők mind tartanak valahová, várakoznak a zebránál, állnak egymás mellett a villamoson, megvan a céljuk, a történetük, a feladataik, én pedig állok, messze tőlük, egy keskeny ablak mögött. Nem tartok sehova, és ha majd hátat fordítok mindannak, ami kint van, akkor az egész város a villamosaival, buszaival és járókelőivel végleg egyedül hagy.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Tizenöt perc

Elkülönülő funkciók szerint territóriumokra osztani a szobát. Azt tanácsolják, leginkább így érdemes küzdeni a lustasággal a home office alatt. Az íróasztal maga az iroda, a kanapé az ebédlő, kávégép helyett pedig ott a konyhában a zacskós tej meg a kávépor. A hatékony munkavégzés a legfontosabb. Persze, mire az ember kitalálja maga körül a rendet, addigra vége is a munkanapnak. Hiába késik megint a leadandó feladatokkal, azt érzi, hogy ma is nagyot haladt: pályára állította a rendszert, ami majd hozzásegíti a hatékony munkavégzéshez. Érdemes kisebb időegységekre osztani a napot. Abbahagytam a sorozatozást, mert a részek időtartama nem volt ötösre vagy tízesre kerekíthető. Hogy időt spórolj, rakd egy helyre a leggyakrabban használt tárgyakat. A sarokban dezodor, füles, töltő, bögre, kulacs, villa, kanál, mélytányér, zacskós leves. Most már fél óra is elég arra, hogy összepakoljak, és elhagyjam a lakóhelyem. Zárd ki a kellemetlen zajokat, ingereket. Becsukom az ablakot, elzárom a csöpögő csapot, de a nagy csendben a régi hűtő folyamatos zúgása, amihez ugyan az évek alatt hozzászoktam, elviselhetetlenné válik. Nem lehet tőle figyelni, lelőhetetlenül duruzsol, mint egy város fölött cirkáló helikopter, vagy napozás közben az ember füle körül szemtelenkedő szúnyog. Veszélyezteti a rendet. Ne feledkezz meg az egészségedről, most az a legfontosabb, sétálj naponta legalább negyed órát, hogy felfrissülj. Még sose sétáltam azért, hogy nekem jó legyen. Általában csak a város egy pontjáról a másikba megyek rendkívül praktikus okokból: iskola, munka, találkozás valakivel, megbeszélés, ésatöbbi. Rendszerint ilyenkor a feladat jár a fejemben, ami úticélomban vár, és csak nagyritkán, egészen véletlenül csodálkozom rá arra, ha a nap épp úgy süt egy sarokra, hogy az egyik utca fénybe borul, a másik teljesen árnyékban marad. És akkor arra gondolok, ez igen, ezt is tudja az utca, nem csak a forgalmat, meg a galambszart. Most azonban sétálok, és nem azért, hogy elérjek valahova, hanem csak úgy, körbe. Tizenöt percig bármilyen véletlen számára lehetőséget adok arra, hogy meglepjen. Mutassa meg a város tizenöt perc alatt, hogy mit érdemes tudni, aztán úgyis visszamegyek az odúmba. Persze, ma nem történik semmi. Nyilván, mert mindenki tizenöt percekre szabadul el, és ha nincs közönség, nem érdemes műsort csinálni. Marad a tervezés. A homlokzatok mögött hallom duruzsolni az összes többi ősrégi hűtőt, a vízvezetékekben folyni és kavarogni a háztartások mindenféle hordalékát. Minden teszi a dolgát, innen nézve mégsem mozdul semmi. Mintha egy nagy rendszer lenne az egész, apró darabokra felszeletelve. Működik nélküled is, de te nem működsz nélküle.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Osztálytalálkozó

Ahogy elindul az ember a a Dugonics tértől a Kárász utcán át a Széchenyi térig, azt gondolhatja, hogy ilyen egy szegedi hétköznap. Tágas, egyenes, mindig a célra tart, a végén jutalom várja: télen a színes óriáskerék, nyáron a platánfák árnyéka. Pedig vannak másféle hétköznapok is, amik nem ilyen kényelmesek, nem ilyen elegánsak, és első ránézésre nem is találni bennük semmi különöset, a szépség bennük mélyen el van rejtve. Egy-egy bőkezű időszakot gyakran ilyen napok követnek, és nem marad más választásunk, ezeket az utakat is meg kell tenni.

Aki folytatja az útját, például a Takaréktár utcán, máris egy másik világba csöppen. Egy árnyas kis utca, egy kényelmes féregjárat vezet át a széles Tisza Lajos körútra, ami már egyáltalán nem sétatér, sőt valódi út, autós közlekedésre való, a munkába menők, a dolgukat intézők számára van építve, és róla a forgalmat, mint nagy víztömeget a kis hajszálcsövek, a felsővárosi utcák vezetik el. A Juhász Gyula utca egy lassuló pihegés, ahogy  szatyrokkal a kézben sétálsz este hatkor a boltból hazafelé: itt már az otthonlétre készülsz, és arra, hogy tényleg magad mögött hagyod a munkát. 

Innentől már itthon vagy, már minden ismerős, az autók, amik a házak előtt állnak, a macskák, akik átkelnek az úton, az utcanevek, amik egy rég eltűnt világról szólnak, amelyben még nem tanárok, könyvelők, social media managerek és önkormányzati képviselők éltek itt, hanem hajósok, cipészek és sóhordók. Errefelé nincsenek nagy áruházláncok, csak kocsmák és kisboltok, amik nem a heti nagybevásárlókat, hanem az egy zacskó cukorért leugrókat szolgálják ki. Ezt a környéket egyszerűen csak tudod: barátságos, ezért kiismerhető, unalmas, de nyugodt, neked már nem is tudna újat mutatni. 

Vannak ilyen napok. A szatyor vágja a tenyered, a kis utcán néha magad mögé nézel, de most már tényleg egy sarok, és hazaérsz. Úgy képzeled, hogy az út, amit ilyenkor végigjársz, felülről labirintusnak tűnik az eldugott utcákkal, amiknek a mélyén, mint téli álmát alvó állat, ott fekszel te. Mocorogsz, fészkelődsz, beilleszkedsz, laksz.

Aztán van olyan nap is, hogy a volt gimnáziumi osztálytársak találkozót szerveznek, és felmentek a Szent István téri víztorony tetejére. Nézed a környéket, ami már nem tud meglepni. A szemeddel egy darabon még tudod követni az utcákat, keresed a tied, de  nem labirintust látsz, hanem kis udvarokat és játszótereket, amiket körbezárnak a nagy házak. Azt látod, hogy olyan az egész, mint egy nagy osztálytalálkozó, a kis utcák, terek, sarki boltok csoportokban beszélgetnek, viccelődnek, pletykálnak. Vigyáznak egymásra.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Hosszú keddek

Nyáron, még ha az ember az irodában, konyhán, vagy a szalag mellett izzad is, egy kicsit mindig olyan, mintha hétvége volna. Amint az ember letette a műszakját, kilép az utcára, ahol délután van vagy hajnal, vagy késő éjszaka, a levegő már kellemesebb, az idő elviselhetőbb, és ekkor rájön, hogy bár már nyolc, tíz vagy tizenkét órája talpon van, de itt kint tulajdonképpen végig hétvége volt, és az emberek végig kint fagyiztak a szökőkutaknál, üldögéltek a fák árnyékában, a kutyát sétáltattak a parkban, úsztak, labdáztak, a kocsmákban hűsöltek, mintha egy nagy zsákból gurultak volna szét, ki-ki a város azon szegletébe, ahova a leginkább illik. 

Ezt kínálja a nyár, mindenhova életet hoz. Nem csak az emberek vágynak a társaságra, de a bokor körül dongó méhek, és a rakparton éjjel cikázó patkányok is. A legeseménytelenebb utcában is lakik legalább két macska, akik örökös területharcukkal megtörik az utca csendjét.

De ehhez képest egy egy téli nap: Bármelyik műszak is érjen véget, sötét van, az utcán csak a kukásautó közlekedik, meg néhány taxi. A pékség nyitva van, onnan az ablak alatti résekből mindig megnyugtató kenyérillat árad, de a boltok, éttermek, kávézók mind vastag ajtók és ablakok mögött őrzik a saját illatukat. 

Az emberek csak átrohannak az utcán, mindenki siet valahova, be, a melegbe, mintha folyvást  valami fontos találkozóra kellene odaérniük. Szétszórja az embereket a hideg, csak a forralt boros standok körül alakul ki torlódás, egyébként olyan üres az utca, mintha hétvégén is hétköznap lenne, egyetlen, hosszú kedd, amikor még ki tudja, mit tartogat a hét. A legkellemesebb meglepetés ilyenkor a hó, mert attól kicsit tényleg olyan, mint nyáron:  újra értelmet ad annak, hogy az emberek útnak induljanak, összegyűljenek szánkózni, hóembert építeni, és újra otthonuk legyen a tér, az utca, a liget. A természet a takarója alatt szuszog, hagyja, hadd legyen egy kicsit minden az embereké, ha már annyira szeretnének valaminek örülni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Graffitiváros

Sosem tudtam, hogy kik és hogyan csinálják a graffitiket. Úgy értem, nem tudom, hogy választják meg a tökéletes helyet és időt hozzá. Kivárják-e, amíg sötét lesz, hogy aztán legraffitizzenek egy utcát? Vagy vannak találkozási pontok, ahova időről időre összegyűlnek, csak úgy, aztán, ha már ott vannak, felfújnak a falra egy-két ábrát, és az este menő beszólásait? A kutyák a vizeletükkel jelölik meg a területüket, hogy világossá tegyék egymás számára, melyik háztömb kihez tartozik, és melyik utcában ki a főnök. A szerelmespárok belekarcolják a neveik kezdőbetűit a fába ott, ahol összejöttek, vagy ahol először csókolóztak, a buszsofőrök pedig az ujjukkal intenek egymásnak, amikor elhaladnak egymás mellett.

Úgy képzelem, a graffitisek is egymásnak üzennek a sok felirattal és krikszkraksszal. Megjelölnek egy-egy épületet, utcát, kerületet, hogy aki érti, tudja meg, hogy az már foglalt. A járókelők nem is tudják, de nap mint nap hercegségek és grófságok határait lépik át, és fogalmuk sincs róla, micsoda kegy ez. Ami számukra csak egy közönséges végállomás, az a helyi graffitiseknek csatatér. Nincs olyan egyszerű polgár, aki kijár a töltés és az állomás közé az elhagyott vagonokhoz. A legtöbb ember számára semmi érdekes nincs ezekben a haszontalan, ittfelejtett járművekben, de egy graffitisnek a végtelen lehetőséget jelentik. Ez a vászon, amin gyakorolhatnak, mielőtt a helyüket követelnének maguknak az utcán.

Nem egy város van, hanem el sem tudjuk képzelni, mennyi: a kutyáké, a szerelmespároké, a buszsofőröké, a graffitiseké. Mind tele van jellel, kerülőkkel, és rövidebb utakkal, búvóhelyekkel, találkozókkal és tiltott zónákkal. Talán nem is tudsz róla, de ma is elhaladtál egy névjegykártya mellett, amit az egyik graffitis hagyott ott annak, aki az ő falaira akar fújni. Mert a graffitisek városa falakból áll, és minden egyes fal egy lehetőség a bemutatkozásra valakinek: ki ő, és mit tud, mit tart fontosnak. Hogy elmondhassa, szeretlek Kati, ha csak annyit mondana, vagy hogy megkérdezhesse valakitől, akinek aznap épp nagyon rossz napja volt, és akitől amúgy senki sem kérdezné meg, hogy mi az ábra?

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Az első köd

Az első köd tényleg olyan, mintha az egész város úgy döntött volna, hogy plédbe takarózik és otthon marad. Amikor köd van, akkor nem kell sietni sehova, mert van kifogás késni, és amúgy is, a köd önmagában is eseményszámba megy, mindenki arra figyel. A lámpák fénye is puhább, mintha párnát szorítanának rá, nem lefelé süt, fényfoltot festve a betonra, hanem szanaszét, a köddel együtt gomolyog a levegőben, mint egy puha fonál.

Az első köd olyan, hogy tegnap még kabáttal a kézben jöttél haza az iskolából, mert délután meleg volt, ma meg már az egész utca egy nagy kabát körülötted, amiből ki sem látsz, de  valahogy mégis pontosan tudod az utat, nem akadsz el a felgyűrődött ujjban, csak mész, átszeled ezt a puha szövedéket. 

Persze a köd nem érted van, nem a te kényelmedért. A köd a levegőben jelenlévő vízgőz, ami alacsony hőmérsékleten kicsapódik, rajtad kívülálló okokból jön létre, majd tűnik el, őt is a hideg sarkallja cselekvésre, épp ahogy téged is, amikor kabátot veszel. Neked a köd az ősz hírvivője, az ablakán kinéző idős néni számára pedig lehet, hogy épp te vagy az, akivel egy új évszak veszi kezdetét: egy fiatal, télikabátban és bojtos sapkában, szürke hátizsákkal megy reggel az utcán – jé, máris kabát kell, el ne felejtsem a fülvédőmet – gondolja, majd elhúzza a függönyt.

Sétálsz és látsz egy alakot, előtted van, még nem tudni, közeledik, vagy csak te mész egyre gyorsabban. Vajon ő is lát? Ő is ezen gondolkodik? Vajon milyen az arca? Magas, szikár embernek tűnik, biztos szigorú. Ilyenekre gondolsz, pedig csak egy alakot látsz lassan kibontakozni a ködből. Izgulni kezdesz, mintha felelni mennél, mintha meg kéne szólítani, mintha elvárásai lennének feléd, pedig ez is csak egy ember, aki megy a dolgára, és valószínűleg nem is vesz észre téged. 

A hivatalos statisztikák szerint köd esetén a látótávolság 1 km-nél kisebb, de  minél többet eltakar, annál közelebb hozza egymáshoz az embereket. Mindenki osztozik annak az élményében, hogy így nem érvényesek a szokásos szabályok, most akár háttal is mehetnék az utcán, vagy ugrándozhatnék, most esemény van, köd, ami feledteti a mindennapok rutinját, saját viselkedést kíván.

Egyszerre vagyunk elrejtve és leplezve saját magunk és egymás előtt: még kíváncsibbak vagyunk egymásra, ha nem figyelhetjük már távolról, hogy ki közeledik. Görcsbe rándul a gyomrunk, szorongunk, majd némán haladunk el egymás mellett, mintha mi sem történt volna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Paletta

Barna steppelt kabátban hozzuk haza a szatyrokat a boltból, görnyedten, mint egy falevél. Mi lett a nyári nagyvonalúságunkkal? A könnyedségünkkel, hogy azt se tudtuk, hétfő van-e, vagy péntek, mégis úgy halmoztuk az élményeket, mintha egyszerre lenne az összes nap? Most egy merő köd az utca, csak a levelek világítanak, és az el-elsuhanó autók lámpái. Korán esteledik, igyekeznek haza, mindenki menekíti a maga kis világát a sötét elől. Pedig nem változott sok minden, az őszben ugyanúgy van sárga, mint a nyárban, csak nem az égen, hanem a földön, a reggeli sárga, a délutáni narancs és az alkonyati bíbor összekeveredve, de mégis külön-külön fekszenek az avarban. Fölöttük az ágak egyre csupaszabbak, a váz állva marad, kell még jövőre is. Abból építkezik a természet, amit talál a következő tavasz elején. Valami kicsit meghagy a nyárból, egy vezérfonalat, ahonnan újrakezdheti. Egy alomnyi macskát Alsóvárosban, egy rózsatövet a Vasas Szent Péter utcán, egy graffitit a Vízitelep előtt. Idén egy elhagyott gyárat nézett ki a Fonógyári úton. Régen üres, nem jár erre senki, de a raktárépület nagy ablakain minden délután besüt a nap, és olyan fényárba borítja a kihalt betoncsarnokot, mintha egy dolgos nyári nap kezdetét jelezné. Innen kezdődik újra az építkezés fél év múlva. Addig ki kell keverni az új tavasz színeit. A Mátyás téren egy férfi kutyasétáltatás közben átgázol egy levélkupacon, ami most a földön hever, de jövőre naplemente lesz a színeiből. Most szétszereli az eszközeit a táj, ősz van, kicsi sorsok hevernek mozaikban: bevásárlás, egyetem, ebéd, excel-táblázatok, egy új szobanövény, egy új polc, egy új könyv, egy régi barát, stb. Egyiket sem szabad elhagyni, mindet el kell rakni, be kell spájzolni, hogy legyen honnan folytatni, hogy ne szakadjon meg, hogy emlékezzünk rá a tél elmúltával is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri