Címkearchívumok: Szandi

A nap, amikor eltűntek

Ki nem állhattam őket, de miután eltűntek, nem hogy tágabbak, de szűkebbek lettek az utcák, mintha nem csak ők, de a tér darabjai is eltűntek volna velük. Továbbra is voltak parkok, és volt bennük élet, a fák kis ereiben a kéreg alatt csobogott a víz, a levelek szívták be a napsugarakat, de már nem volt miért, mert nem volt, aki az egészet elrontsa azzal, hogy folyamatosan lábatlankodik. A vakító napsütésben nem volt kire haragudni, kit kikerülni, kit elkívánni valahova nagyon messzire, nem volt viszonyítási pont a nyugalomhoz, mert megszűnt az örökös sertepertélés és téblábolás, mert eltűntek. Továbbra is voltak padok, de nem volt értelme többé azoknak sem, mert hiányzott a szokásos látvány: idős hölgy eteti a galambokat.

Miután eltűntek, először a Széchenyi térre mentem, mert ilyenkor tavasszal csapatokba verődve szoktak fel-alá sétálni nagy peckesen, de most az egész tér kihalt, csak a szobrok maradtak, amikről így tavasszal mindig csapatostul lógtak a kisebbek. Most csak mi vagyunk, és a miénk lehetne minden, mégsem tudunk vele mit kezdeni, mert így már nem jó, csak akkor kell, ha nekik is kell, ha tőlük kell elhódítani.

Olyan szemtelenek voltak, hogy nem tértek ki előlünk, csak mentek a szemük után, mi meg nem győztünk kitérni előlük. Volt, hogy azt hittük, észre sem vesznek minket, és élik a maguk kis szürke életét, mintha két párhuzamos város lenne, egy a miénk, egy pedig az övék, aminek persze így, hogy nincsenek többé, örökre vége. Biztos nekik is voltak vackaik, elvégre éjjel eltűntek, csak pár kódorgott az utcán. Biztos voltak csemetéik, fiókáik, akiket gondoztak és neveltek, akikhez siettek vissza, akik érdekében rohangáltak fel-alá. Most a fészkeik elhagyatottan konganak, ki tudja, talán majd mások, akik nagyobbak náluk, elfoglalják őket.

A fák és a virágok még megvannak, ezekben van valami örömünk, de a város nem igazi város nélkülük, elvégre nem azért lettek az utcák ilyen kacskaringósak, zegzugosak, nem azért lett ennyi búvóhely, beugró és sétány, hogy az ökörnyál ússzon végig rajtuk. Nem, ezek nekik épültek, hogy élelmet gyűjtsenek, legyen hova húzódniuk, hogy saját kis színtereket kapjon ez a zegzugokra tördelt kis életük.

Mert hiába, azon a napon, amikor eltűntek az emberek, mi galambok rájöttünk, hogy ez valójában mégiscsak az ő városuk, és bár nincs bennük annyi türelem, mint azokban a szobrokban, amiket önmagukról mintáztak, és amik még azt is hagyják, hogy ráüljünk a fejükre, attól még lehettünk volna velük kicsit kedvesebbek is.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Körök

Az állatok megérzik az időjárás változásait. Az eső előtt hangyák rajzanak a boly körül, a hideg idő beálltával a gólyák délre repülnek, csak a meleggel együtt térnek vissza, a macskák pedig tavasszal felélénkülnek, kertről-kertre járnak udvarolni. Mégis, a tél végét nem a visszatérő gólyák, nem a doromboló macskák, és nem is a zümmögő méhek jelzik legpontosabban, hanem a városban itt-ott feltűnő üres sörösdobozok és borosüvegek, kartonpoharak és ásványvizes palackok. 

Ezek az első szabadtéri beszélgetőket és iszogatókat jelzik, akiket nem téveszt meg a sápadt fény, az olykor kitisztuló kék ég, vagy a későn kezdődő tavasz. Ők egyszerűen tudják, hogy mikor süt igazi meleg tavaszi napsugár, akkor kiülnek a parkokba, rakpartra, padokra, a Széchenyi téri virágágyások mellé vagy a Honvéd téri játszótérre. Megbeszélik, hogy milyen régen voltak itt, hogy mi történt velük azóta, és hogy mit akarnak, mi történjen velük ezen a nyáron. Kiderül, hogy ki maradt meg a keménymagból a tél alatt, ki tűnt el a társaságból, kik az új arcok, kire lehet számítani és kire nem, ki az igazán alapember és ki bizonyult csupán alkalmi havernak. 

A szőlőt megmetszik, a virágokat elültetik, a barátokat meg megrostálják, nem szigorúan vagy hivatalosan, hanem ösztönszerűen, kimondatlanul, de annál kegyetlenebbül: mindenki érzi, ha valaki már nem tartozik a csapathoz, és akkor azt a közösen, mintha egyetlen vízfejű óriás lenne a társaság, elfelejtik. Az üvegeket otthagyják, ezzel jelölik meg a területüket, és ahogy a nyár folyamán egyre többen és többen csatlakoznak hozzájuk, úgy lesz egyre terebélyesebb az üvegpalackok és alumíniumdobozok halma. A Honvéd téren Royal vodkát isznak, a rakparton La Fiestát, a töltés előtti nagy betontömbnél Miller és Dreher sört, a Bartók téren két literes Kőbányait. 

Minden térnek megvan a maga bukéja, és ez épp most forrja ki újra magát, most, hogy egyre több borosüveg és sörösdoboz tűnik fel itt-ott, hogy egyre több társaság merészkedik ki az utcára, hogy a keménymag túlél és növekszik, míg a többiek, a lemaradók, a soha el nem jövők, a megbízhatatlanok, a késők kiszorulnak a körből.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Mi, akik piacra járunk

Mi, akik piacra járunk, piacra járunk szombat reggelente, kistermelői piacra járunk szombat délután, vásárba megyünk vasárnap délelőtt, ünnepek körül az ünnepi vásárok bódéit kerülgetjük, a könyvhét sátraiban vesszük az új olvasnivalót, hétközben megszokásból a Marketplace-en görgetünk, hogy van-e valami vágyott, megmentésre érdemes éjjeliszekrény, szeretett könyv, örökségben megtalált, értéktelennek tűnő hanglemez.

Mert mi, akik a piacra járunk, azt hisszük tudatosak vagyok, de ha csak megkívánjuk a spenótot, a jó spenótot, amiből egy nagy szatyornyi is pillanatok alatt esik össze a hőtől, azt vesszük, mi túrókrémet eszünk vacsorára, a két kisebb maroknyi túróból, amit csak úgy megvettünk, hogy jó lesz az majd, adunk egy esélyt a dagadó japán körtéknek, és nem a saját bőrünkön tapasztaljuk ki, hogy meg kell pucolni fogyasztás előtt, nekünk előre szólnak róla az eladók, nem is ronthatjuk el.

Mert mi, akik piacra járunk, tudjuk, hogy milyen a jó kapros sajt, tudjuk, hogy milyen gomolyát érdemes füstölve, és milyet natúran venni. Megszokott nénijeink vannak, akik megszokott mosollyal néznek ránk, ismerik már az ízlésünket, átnézik a portékájukat, amikor közeledünk, néha meglepjük őket és a gyomrunkat egy másik választással, abból csak kisebb darabot adjon, ki tudja, annyira fogjuk-e szeretni, vágyunk-e majd még reggeli után egy-két szeletre belőle.

Nekünk, akik a piacra járnak, kedvezményt ad középen a bácsi, akihez hagymáért megyünk, mert fontos tudatnia, hogy nem egy alja helyen vesszük, ő is úr, ezt ő szokta így, nevetve megindokolni, ő tudja, hogy mi is az elitek vagyunk, velünk lehet viccelni, mosolygunk, elmeséljük másoknak, megírjuk, ő tudja, 60 forint körül van az átlagos hagyma feje, és 60 forintokból áll a gazdagság.

Mert mi, akik a piacra járunk, mindenből akarnak venni, mindent meg akarunk főzni, minden szépet magunkba akarunk fogadni. Lekvárt veszünk, rögtön kétfélét, egy szokásosat és egy olyat, amit eddig sosem kóstoltunk, egy darabosabbat és egy passzírozottat, ki akarjuk sajátítani az ízeket, mert mi a piacra a legjobbért megyünk, és pontosan tudjuk, hogy a pár száz forintért adott alma is lehet a legfinomabb, hogy a nagyobb retek is lehet a legfrissebb, és hogy néha a csípős paprikát a kápiától csak a gyakorlott szemek és az eladók tudják megkülönböztetni.

Mert mi, akik a piacra járunk, tudunk mindent, amit az eladók mondanak. Tudjuk, hogy a vágott virág vizébe egy pici sót is kell tenni, az az asszony mondta ezt, akitől a vágott virágot vesszük. Nem egy csokorral, rögtön kettővel nyúl felénk, tukmálja, mert tudja, aki virágot vesz, nárciszt, háromszázért nyolc szálat, az éppen szívesen vesz két csokrot is hatszázért, tizenhat szál így tavasszal, ez az igazi dísze a piacra járók otthonainak.

Mert mi, akik a piacra járunk, tudjuk, hogy mi az a szerelem így tavasszal, hogy magunknak venni nárciszt, az szerelmes tavasz, hogy a néni mosolya és az eladó ugratása mindig egy kicsi szerelem, mindig egy kicsi kielégülés, hogy a hentestől a legszebbet kérni, olyan szépet, mint a henteslegény, az rítus, hogy az eladónő érintése, amikor átnyújtja a zacskót, az intimitás.

Mert bennünk – akik a piacra járunk és nem ismerjük egymást, de egymásra mosolygunk a nárciszainkkal, és ha el is állja a paradicsomos ládák előtti teret, ha ingatjuk is a fejünket, mikor átfurakodik valaki mellettünk – van valami közös túl azon, mint amit a reggeli rántotta és a mellé evett paradicsom, vagy a nagyra nyújtott lángos méregetése jelent. Nekünk közösek a rítusaink, hasonlóan figyelünk. Átlátunk egy piacnyi teret, egy ládányi gyümölcsöt, a vén kofák tanácsai pedig, mint a lekvárba maradt nagy gyümölcsdarabokat a zselé, mindannyiunkat körbelengenek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Tavasz van!

A nővérem még hisz a régi viccben, hogy akkor van tavasz, amikor az óvodásokat már hosszabb időre kiviszik délelőtt, és amikor már batnak a matkák. Pedig a tavasz az előbb van, mint a bátortalan óvónénik döntése, akik nem akarnak lebetegíteni egy egész csoportot: menjenek-e ki, fel lehet-e ülni a hintára, meddig lehet ülni a padon anélkül, hogy bárki felfázna, a kiizzadt gyerekek hogyan ne vegyék le a kabátjukat mégsem.

Toxikus maszkulinitás, minden más esetben így hívnám azt, ami a tavasszal van, de tavasszal én is bűnös vagyok. A fiúkat nem tanítják meg igazán arra, hogy figyeljenek az egészségükre, hogy kövessék pontosan az érzeteiket, a fiúk amúgy sem fáznak, nem zavarja őket a huzat, a fiúk elvannak, kényelmesen szeretnek öltözködni, a fiúruhák olyanok is, nem szépek, mint a lányoké, hanem kényelmesek. A fiúk pulóverei, néhányuknak máris a pólói, rövidnagrágjai úgy tűnnek elő, mintha a betondzsungel első hóvirágai volnának, a kabátok, mint a lelógó sziromlevelek a táskákban és kezekben, bátrabbak és későn indulók az első meleg napra otthon is hagyják.

A szettek még nem az igaziak, bakancs és póló párosítás is fel-fel tűnik. Feladat előszedni a vékonyabb cipőket, hátrébb, lejjebb kerültek a cipősszekrényekben, talán még korai is azokat viselni. A nővérem ismerősei pontosan tudják, hogy a bokánk fázik meg először, meg a derekunk. Nem tudom, hogy így van-e, de elég sokszor mondják, hogy igaznak fogadjuk el. A pulóver választások is még esetlenek, a meleg mindenkit váratlanul ért, azokat is, akiknek – érthetetlen módon – több időjárás app is van a telefonjukon. Itt nem a hőfokokról van szó ugyanis, hanem az érzet biztosságáról: tavasz van, jó idő, egypulcsis délután. A döntésről, hogy most olyan az idő, hogy dönthetünk így akkor is, ha a legmenőbb pulcsijaink épp mosásban vannak. Az első napok nem a divatról szólnak, hanem az érzésről, még ha mind csodálattal nézzük is azokat, akik így is olyanok, mintha az Instagramról estek volna ki.

A tavasz az emberektől lesz tavasz, nem a matkák batásától. Attól lesz a tavasz, hogy a város azonnal tele lesz biciklisekkel, mindegyikük csak erre a napsütéses időre várt, a lányok előszedik a napszemüvegeiket, a nénik és a bölcsészek a nehéz sálaikat színes, vidám kendőkre, lengébb körsálakra cserélik, az iskolás fiúk pedig nem tudnak kapaszkodni a villamoson, úgy szorítják magukhoz levetett kabátjukat, a tornazsák, hátitáska, kabát együttállásban minden figyelmükre szükségük van. A tavasz attól van, hogy megint elgondolkozol, mit vegyél fel reggel, és próbálsz tippelgetni az ablakból látható alakolból, de mindenki másként van felöltözve.

Átmeneti évszak, így mondják, és mindenki a maga tempójában halad ezen az átmenetiségen. Nincsenek jó döntések, egy vékony kabáttal többet viselve meleged tud lenni, anélkül viszont fázol, ha árnyékban kell lenned. Születhettél volna Miamiba, gondolod, vagy bárhová, ahol mindig nyár van, és nem kell ezeket a dögnehéz ruhákat cipelned, nem kell eleve vesztes döntéseket hoznod reggelente, de te ide születtél, az évi két átmeneti évszak földjére, a napfény városába, ahol vannak egypulcsis és kiskabátos napfények is, meg lesznek majd pólós napok is, lehet, hogy ahhoz neked még korán van, de tudod, hogy lesznek majd, már csak néhány reggelt és délutánt kell túlélni, és lesznek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Tizenöt perc

Elkülönülő funkciók szerint territóriumokra osztani a szobát. Azt tanácsolják, leginkább így érdemes küzdeni a lustasággal a home office alatt. Az íróasztal maga az iroda, a kanapé az ebédlő, kávégép helyett pedig ott a konyhában a zacskós tej meg a kávépor. A hatékony munkavégzés a legfontosabb. Persze, mire az ember kitalálja maga körül a rendet, addigra vége is a munkanapnak. Hiába késik megint a leadandó feladatokkal, azt érzi, hogy ma is nagyot haladt: pályára állította a rendszert, ami majd hozzásegíti a hatékony munkavégzéshez. Érdemes kisebb időegységekre osztani a napot. Abbahagytam a sorozatozást, mert a részek időtartama nem volt ötösre vagy tízesre kerekíthető. Hogy időt spórolj, rakd egy helyre a leggyakrabban használt tárgyakat. A sarokban dezodor, füles, töltő, bögre, kulacs, villa, kanál, mélytányér, zacskós leves. Most már fél óra is elég arra, hogy összepakoljak, és elhagyjam a lakóhelyem. Zárd ki a kellemetlen zajokat, ingereket. Becsukom az ablakot, elzárom a csöpögő csapot, de a nagy csendben a régi hűtő folyamatos zúgása, amihez ugyan az évek alatt hozzászoktam, elviselhetetlenné válik. Nem lehet tőle figyelni, lelőhetetlenül duruzsol, mint egy város fölött cirkáló helikopter, vagy napozás közben az ember füle körül szemtelenkedő szúnyog. Veszélyezteti a rendet. Ne feledkezz meg az egészségedről, most az a legfontosabb, sétálj naponta legalább negyed órát, hogy felfrissülj. Még sose sétáltam azért, hogy nekem jó legyen. Általában csak a város egy pontjáról a másikba megyek rendkívül praktikus okokból: iskola, munka, találkozás valakivel, megbeszélés, ésatöbbi. Rendszerint ilyenkor a feladat jár a fejemben, ami úticélomban vár, és csak nagyritkán, egészen véletlenül csodálkozom rá arra, ha a nap épp úgy süt egy sarokra, hogy az egyik utca fénybe borul, a másik teljesen árnyékban marad. És akkor arra gondolok, ez igen, ezt is tudja az utca, nem csak a forgalmat, meg a galambszart. Most azonban sétálok, és nem azért, hogy elérjek valahova, hanem csak úgy, körbe. Tizenöt percig bármilyen véletlen számára lehetőséget adok arra, hogy meglepjen. Mutassa meg a város tizenöt perc alatt, hogy mit érdemes tudni, aztán úgyis visszamegyek az odúmba. Persze, ma nem történik semmi. Nyilván, mert mindenki tizenöt percekre szabadul el, és ha nincs közönség, nem érdemes műsort csinálni. Marad a tervezés. A homlokzatok mögött hallom duruzsolni az összes többi ősrégi hűtőt, a vízvezetékekben folyni és kavarogni a háztartások mindenféle hordalékát. Minden teszi a dolgát, innen nézve mégsem mozdul semmi. Mintha egy nagy rendszer lenne az egész, apró darabokra felszeletelve. Működik nélküled is, de te nem működsz nélküle.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Azt szeretném, hogy lásd

A Vértónál ültünk, a domb közepén. Kimentünk tanulni, mert egy olyan meleg tavaszi nap volt, amikor képtelenség a szobában maradni úgy, hogy az ablakból a hátunkba süt a nap. Amúgy is, mindig azt mondtad, nem lehet háttal ülni az ablaknak, mert kitakarjuk a testünkkel a fényt. Rosszul van berendezve a szoba, mindig erre jutottál. Kimentünk a Vértóhoz, vittünk pokrócot, vizet, szendvicset, a lefűzött tételeket, és aztán a városról beszélgettünk, amelyikben valahogy tényleg új életet tudtunk kezdeni. Valójában nem is kellett tanulnunk, legalábbis egyikünk sem erőltette igazán.

Egy kocsmában ültünk, és nem is emlékszem már, hogy miről beszélgettünk, csak az érzés maradt meg, és néhány emlék. Beszéltünk arról a csoporttársadról, aki valami elképesztően kínos, de te mégis kedveled, mert legalább tud magán nevetni, és hogy szerinted az ilyen emberek a legjobbak. Kínosak voltunk mi is. Azt hittük, hogy a szar bort tényleg meg lehet inni, ha macifröccsöt veszel, pedig borász az egész családod.

Valójában talán soha nem kocsmázni indultunk, meg soha nem nagy beszélgetésekhez ültünk le. Sokat sétáltunk például azokon a napokon, amikor mindkettőnknek benti dolgai voltak, és ki kellett szellőztetni a fejünket, vagy amikor egy nehezebb feladatból ki kellett szakítanunk magunkat. Azt hiszem, abba a bizonyos kocsmába is így kerültünk: elindultunk, és a sokadik sarkon beültünk egy fröccsre.

Tudod, van az, amiért huszonnégy évesen, végzősként már nagyon utáljuk az elsőéveseket, hogy az elsősök esetlenek, keresik magukat a nagy független egyetemista lét kabátjában, amibe bele kell nőni, próbálgatják, hogy hogyan lenne jó. Ezek voltunk mi is azokban az években a Vértónál, a kocsmákban, a város kis utcáiban bolyongva. Azt hittük, kiismerjük magunkat egy városban, mert már értjük a sugárutak, körutak rendszerét, nagyjából minden busznak, trolinak tudjuk a vonalát, találtunk már helyeket, ahol olcsón ehettünk jót, láttuk, hogy mennyivel előbb kell lemenni a villamosra. Csak arról nem voltak fogalmaink, hogy mi magunk milyenek vagyunk, milyenek lehetünk ebben a városban.

Aztán új kedvenc helyeim lettek, olyanok, amikben veled sosem jártam. Tudom, hogy mit kérek ki, ha nincs kedvem sörözni, tudom, hogy melyik a kedvenc utcám, amit nem csak azért szeretek, mert útba esik, vagy mert két három olyan üzlet van benne, ahová szívesen térünk be. Tudom, hogy milyen ember akarok lenni ebben a városban. Talán belenőttem abba kabátba, vagy legalábbis biztosan kényelmesebb már, és neked erről fogalmad sincs.

Mindig ilyen felnőtt szerettem volna lenni, és erre is melletted jöttem rá. Olyan, aki kimegy sétálni, ha szép az idő. Nyilván ezért jutsz mostanában gyakran eszembe. Szerdán hajnalban esett a hó, sötétedés előtt pedig dzsekiben haza tudtam sétálni, ezt a szöveget pedig nyitott ablaknál írom, és kitakarom a napfényt a testemmel.

Csak azt kerülgetem itt, hogy, nagyon szeretném, ha látnád ezt a várost úgy, ahogy meg akarom neked mutatni. Azt szeretném, ha látnád ezt a várost, és látnál ebben a városban engem, úgy, ahogy csak most tudok lenni. Szeretném neked megmutatni ezeket a helyeket, szeretném, ha innál a kedvencemből, és jó lenne nagyokat beszélgetve hazasétálni is.

Nem tudom, hogy vagy-e most valahol, de szeretném hinni, hogy látod ezt a várost, úgy, ahogy én nagyon, de nagyon meg akarom mutatni neked. És szeretném hinni, hogy látsz ebben a városban engem úgy, ahogy csak most tudok lenni. Szeretném hinni, hogy meg tudtam neked mutatni ezeket a helyeket, szeretném hinni, hogy tudod, milyen jó az új kedvencem, és hogy amikor nagyokat gondolkodok hazasétálva, akkor, ha egy picit is, de veled gondolkodom.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Osztálytalálkozó

Ahogy elindul az ember a a Dugonics tértől a Kárász utcán át a Széchenyi térig, azt gondolhatja, hogy ilyen egy szegedi hétköznap. Tágas, egyenes, mindig a célra tart, a végén jutalom várja: télen a színes óriáskerék, nyáron a platánfák árnyéka. Pedig vannak másféle hétköznapok is, amik nem ilyen kényelmesek, nem ilyen elegánsak, és első ránézésre nem is találni bennük semmi különöset, a szépség bennük mélyen el van rejtve. Egy-egy bőkezű időszakot gyakran ilyen napok követnek, és nem marad más választásunk, ezeket az utakat is meg kell tenni.

Aki folytatja az útját, például a Takaréktár utcán, máris egy másik világba csöppen. Egy árnyas kis utca, egy kényelmes féregjárat vezet át a széles Tisza Lajos körútra, ami már egyáltalán nem sétatér, sőt valódi út, autós közlekedésre való, a munkába menők, a dolgukat intézők számára van építve, és róla a forgalmat, mint nagy víztömeget a kis hajszálcsövek, a felsővárosi utcák vezetik el. A Juhász Gyula utca egy lassuló pihegés, ahogy  szatyrokkal a kézben sétálsz este hatkor a boltból hazafelé: itt már az otthonlétre készülsz, és arra, hogy tényleg magad mögött hagyod a munkát. 

Innentől már itthon vagy, már minden ismerős, az autók, amik a házak előtt állnak, a macskák, akik átkelnek az úton, az utcanevek, amik egy rég eltűnt világról szólnak, amelyben még nem tanárok, könyvelők, social media managerek és önkormányzati képviselők éltek itt, hanem hajósok, cipészek és sóhordók. Errefelé nincsenek nagy áruházláncok, csak kocsmák és kisboltok, amik nem a heti nagybevásárlókat, hanem az egy zacskó cukorért leugrókat szolgálják ki. Ezt a környéket egyszerűen csak tudod: barátságos, ezért kiismerhető, unalmas, de nyugodt, neked már nem is tudna újat mutatni. 

Vannak ilyen napok. A szatyor vágja a tenyered, a kis utcán néha magad mögé nézel, de most már tényleg egy sarok, és hazaérsz. Úgy képzeled, hogy az út, amit ilyenkor végigjársz, felülről labirintusnak tűnik az eldugott utcákkal, amiknek a mélyén, mint téli álmát alvó állat, ott fekszel te. Mocorogsz, fészkelődsz, beilleszkedsz, laksz.

Aztán van olyan nap is, hogy a volt gimnáziumi osztálytársak találkozót szerveznek, és felmentek a Szent István téri víztorony tetejére. Nézed a környéket, ami már nem tud meglepni. A szemeddel egy darabon még tudod követni az utcákat, keresed a tied, de  nem labirintust látsz, hanem kis udvarokat és játszótereket, amiket körbezárnak a nagy házak. Azt látod, hogy olyan az egész, mint egy nagy osztálytalálkozó, a kis utcák, terek, sarki boltok csoportokban beszélgetnek, viccelődnek, pletykálnak. Vigyáznak egymásra.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Graffitiváros

Sosem tudtam, hogy kik és hogyan csinálják a graffitiket. Úgy értem, nem tudom, hogy választják meg a tökéletes helyet és időt hozzá. Kivárják-e, amíg sötét lesz, hogy aztán legraffitizzenek egy utcát? Vagy vannak találkozási pontok, ahova időről időre összegyűlnek, csak úgy, aztán, ha már ott vannak, felfújnak a falra egy-két ábrát, és az este menő beszólásait? A kutyák a vizeletükkel jelölik meg a területüket, hogy világossá tegyék egymás számára, melyik háztömb kihez tartozik, és melyik utcában ki a főnök. A szerelmespárok belekarcolják a neveik kezdőbetűit a fába ott, ahol összejöttek, vagy ahol először csókolóztak, a buszsofőrök pedig az ujjukkal intenek egymásnak, amikor elhaladnak egymás mellett.

Úgy képzelem, a graffitisek is egymásnak üzennek a sok felirattal és krikszkraksszal. Megjelölnek egy-egy épületet, utcát, kerületet, hogy aki érti, tudja meg, hogy az már foglalt. A járókelők nem is tudják, de nap mint nap hercegségek és grófságok határait lépik át, és fogalmuk sincs róla, micsoda kegy ez. Ami számukra csak egy közönséges végállomás, az a helyi graffitiseknek csatatér. Nincs olyan egyszerű polgár, aki kijár a töltés és az állomás közé az elhagyott vagonokhoz. A legtöbb ember számára semmi érdekes nincs ezekben a haszontalan, ittfelejtett járművekben, de egy graffitisnek a végtelen lehetőséget jelentik. Ez a vászon, amin gyakorolhatnak, mielőtt a helyüket követelnének maguknak az utcán.

Nem egy város van, hanem el sem tudjuk képzelni, mennyi: a kutyáké, a szerelmespároké, a buszsofőröké, a graffitiseké. Mind tele van jellel, kerülőkkel, és rövidebb utakkal, búvóhelyekkel, találkozókkal és tiltott zónákkal. Talán nem is tudsz róla, de ma is elhaladtál egy névjegykártya mellett, amit az egyik graffitis hagyott ott annak, aki az ő falaira akar fújni. Mert a graffitisek városa falakból áll, és minden egyes fal egy lehetőség a bemutatkozásra valakinek: ki ő, és mit tud, mit tart fontosnak. Hogy elmondhassa, szeretlek Kati, ha csak annyit mondana, vagy hogy megkérdezhesse valakitől, akinek aznap épp nagyon rossz napja volt, és akitől amúgy senki sem kérdezné meg, hogy mi az ábra?

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Az első köd

Az első köd tényleg olyan, mintha az egész város úgy döntött volna, hogy plédbe takarózik és otthon marad. Amikor köd van, akkor nem kell sietni sehova, mert van kifogás késni, és amúgy is, a köd önmagában is eseményszámba megy, mindenki arra figyel. A lámpák fénye is puhább, mintha párnát szorítanának rá, nem lefelé süt, fényfoltot festve a betonra, hanem szanaszét, a köddel együtt gomolyog a levegőben, mint egy puha fonál.

Az első köd olyan, hogy tegnap még kabáttal a kézben jöttél haza az iskolából, mert délután meleg volt, ma meg már az egész utca egy nagy kabát körülötted, amiből ki sem látsz, de  valahogy mégis pontosan tudod az utat, nem akadsz el a felgyűrődött ujjban, csak mész, átszeled ezt a puha szövedéket. 

Persze a köd nem érted van, nem a te kényelmedért. A köd a levegőben jelenlévő vízgőz, ami alacsony hőmérsékleten kicsapódik, rajtad kívülálló okokból jön létre, majd tűnik el, őt is a hideg sarkallja cselekvésre, épp ahogy téged is, amikor kabátot veszel. Neked a köd az ősz hírvivője, az ablakán kinéző idős néni számára pedig lehet, hogy épp te vagy az, akivel egy új évszak veszi kezdetét: egy fiatal, télikabátban és bojtos sapkában, szürke hátizsákkal megy reggel az utcán – jé, máris kabát kell, el ne felejtsem a fülvédőmet – gondolja, majd elhúzza a függönyt.

Sétálsz és látsz egy alakot, előtted van, még nem tudni, közeledik, vagy csak te mész egyre gyorsabban. Vajon ő is lát? Ő is ezen gondolkodik? Vajon milyen az arca? Magas, szikár embernek tűnik, biztos szigorú. Ilyenekre gondolsz, pedig csak egy alakot látsz lassan kibontakozni a ködből. Izgulni kezdesz, mintha felelni mennél, mintha meg kéne szólítani, mintha elvárásai lennének feléd, pedig ez is csak egy ember, aki megy a dolgára, és valószínűleg nem is vesz észre téged. 

A hivatalos statisztikák szerint köd esetén a látótávolság 1 km-nél kisebb, de  minél többet eltakar, annál közelebb hozza egymáshoz az embereket. Mindenki osztozik annak az élményében, hogy így nem érvényesek a szokásos szabályok, most akár háttal is mehetnék az utcán, vagy ugrándozhatnék, most esemény van, köd, ami feledteti a mindennapok rutinját, saját viselkedést kíván.

Egyszerre vagyunk elrejtve és leplezve saját magunk és egymás előtt: még kíváncsibbak vagyunk egymásra, ha nem figyelhetjük már távolról, hogy ki közeledik. Görcsbe rándul a gyomrunk, szorongunk, majd némán haladunk el egymás mellett, mintha mi sem történt volna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Rántott karfiol

Igazatok van, tudom, és igaza van a kutyának is, amiért halkan nyüszít, és sajnálom a gazdáját, aki csak próbálja megérteni miről is van szó, és simogatja és vigasztalja a szerencsétlent. Tényleg értem, és én is utálom, amikor kajaszag van a villamoson, pláne, ha ilyen, még meleg, picit olajos is, bár a karfiol illata dominálja az egészet, rántott karfiol illat. Tudom, nem mindenki ismeri fel, csak mi ez a szag, idegesít, miért utazik velünk, tudom, tudom, tudom. Nektek is igazatok van.

Tulajdonképpen tudtam, hogy ez lesz, de valahogy mégis így csináltam, azt hittem, valahogy véletlenül mégsem alakul majd így, és minden rendben lesz. Tudjátok, ez volt az első doboz, aminek megtaláltam a tetejét, beleszedtem már a rizst, a karfiolt, felborult az időrendem, nem volt időm új dobozt keresni, a tetőket próbálgatni, és ez végülis tart. Tényleg nem esik ki belőle semmi, és záródik, megtartja a kaját, de láttam, hogy nem passzol pontosan, hogy valahogy nincs minden rendben vele, hogy nem pattan mindenütt egyszerre teljesen rá. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz, hogy ez fog történni, hogy most ülünk itt a kajám illatában, és most ti úgy utáltok engem, mint ahogy én utálok mindig másokat, akiknek kajaillatuk van, és kiskutyástól, többiekestől, mindenestül nektek van igazatok.

Elmondom az egészet. Reggel kezdődött. Azt hittem tegnap este még, hogy ez egy szuper nap lesz. Időben felkelek, letusolok, megírom a házit, megnézek két részt Netflixen főzés közben, azt hittem, hogy még enni is fogok tudni otthon, aztán szépen felszállok a villamosra, bemegyek a könyvtárba, beviszem a könyvet, amit már két hete be kellett volna vinnem (szerintem lassan az én késedelmimből fizetik a rezsit), és óra előtt még egy kávét is képzeltem magamnak, ad abszurdum a távolabbi pékségből, ahol jobb a kávé, de nagyobb a sor (brit tudósok keresik az összefüggéseket).

Nos, nem egészen így történt, bár majd leszállva egy kávét még magamba kell öntenem valahol, de jól látjátok, ez már az a villamos, amivel késve érnék be, el sem tettem a könyvtári könyveket, tudtam, hogy ez nem az a nap lesz. Szóval felkeltem, letusoltam, leültem egy pillanatra csak, száradni, gondolkodni, már kivettem a gyorsfagyasztott rántott sajt és rántott karfiol maradványaimat, majd… visszaaludtam, miközben a híreket görgettem. Konkrétan ez történt, nem hiszitek el. Elárult a testem. És csak este leszek megint otthon, a kiolvasztott dolgokat már nem tehettem vissza, meg kellett sütnöm, szóval a forró olaj mellett gyorsan megcsináltam a házit, ne hazudjunk, az összecsaptam az ide való ige, ha égettebb szagot érzel, igen, abban is igazad van, az a hármas feladat alatt volt, azt hittem be tudom időben fejezni, tudod, mind azt hisszük van még időnk megfordítani, aztán persze, nincs.

Szóval, csak azt akarom mondani, hogy értelek titeket. Tudom. Ez most nem sikerült, nagyon nem, és valószínűleg egész nap ez lesz velem. Tényleg, sajnálom, bocsánat, a kutya gazdijától különösen, tudok mindent, amit ilyenkor el lehet mondani, mi lenne, ha mindenki ezt csinálná, miért nem megyek gyalog, ésatöbbi, tudom, de nem sikerült ez a mai, és nagyon megértem, hogy utáltok, csak ennyit szerettem volna, és hogy tartsatok ki, mindjárt leszálltok, és akkor jó lesz majd, nem megyek veletek tovább, kivéve a azt a magas srácot elől, vele egy előadáson leszek, tőle különösen is bocsánatot kérek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi