Címkearchívumok: Szandi

Az első köd

Az első köd tényleg olyan, mintha az egész város úgy döntött volna, hogy plédbe takarózik és otthon marad. Amikor köd van, akkor nem kell sietni sehova, mert van kifogás késni, és amúgy is, a köd önmagában is eseményszámba megy, mindenki arra figyel. A lámpák fénye is puhább, mintha párnát szorítanának rá, nem lefelé süt, fényfoltot festve a betonra, hanem szanaszét, a köddel együtt gomolyog a levegőben, mint egy puha fonál.

Az első köd olyan, hogy tegnap még kabáttal a kézben jöttél haza az iskolából, mert délután meleg volt, ma meg már az egész utca egy nagy kabát körülötted, amiből ki sem látsz, de  valahogy mégis pontosan tudod az utat, nem akadsz el a felgyűrődött ujjban, csak mész, átszeled ezt a puha szövedéket. 

Persze a köd nem érted van, nem a te kényelmedért. A köd a levegőben jelenlévő vízgőz, ami alacsony hőmérsékleten kicsapódik, rajtad kívülálló okokból jön létre, majd tűnik el, őt is a hideg sarkallja cselekvésre, épp ahogy téged is, amikor kabátot veszel. Neked a köd az ősz hírvivője, az ablakán kinéző idős néni számára pedig lehet, hogy épp te vagy az, akivel egy új évszak veszi kezdetét: egy fiatal, télikabátban és bojtos sapkában, szürke hátizsákkal megy reggel az utcán – jé, máris kabát kell, el ne felejtsem a fülvédőmet – gondolja, majd elhúzza a függönyt.

Sétálsz és látsz egy alakot, előtted van, még nem tudni, közeledik, vagy csak te mész egyre gyorsabban. Vajon ő is lát? Ő is ezen gondolkodik? Vajon milyen az arca? Magas, szikár embernek tűnik, biztos szigorú. Ilyenekre gondolsz, pedig csak egy alakot látsz lassan kibontakozni a ködből. Izgulni kezdesz, mintha felelni mennél, mintha meg kéne szólítani, mintha elvárásai lennének feléd, pedig ez is csak egy ember, aki megy a dolgára, és valószínűleg nem is vesz észre téged. 

A hivatalos statisztikák szerint köd esetén a látótávolság 1 km-nél kisebb, de  minél többet eltakar, annál közelebb hozza egymáshoz az embereket. Mindenki osztozik annak az élményében, hogy így nem érvényesek a szokásos szabályok, most akár háttal is mehetnék az utcán, vagy ugrándozhatnék, most esemény van, köd, ami feledteti a mindennapok rutinját, saját viselkedést kíván.

Egyszerre vagyunk elrejtve és leplezve saját magunk és egymás előtt: még kíváncsibbak vagyunk egymásra, ha nem figyelhetjük már távolról, hogy ki közeledik. Görcsbe rándul a gyomrunk, szorongunk, majd némán haladunk el egymás mellett, mintha mi sem történt volna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Rántott karfiol

Igazatok van, tudom, és igaza van a kutyának is, amiért halkan nyüszít, és sajnálom a gazdáját, aki csak próbálja megérteni miről is van szó, és simogatja és vigasztalja a szerencsétlent. Tényleg értem, és én is utálom, amikor kajaszag van a villamoson, pláne, ha ilyen, még meleg, picit olajos is, bár a karfiol illata dominálja az egészet, rántott karfiol illat. Tudom, nem mindenki ismeri fel, csak mi ez a szag, idegesít, miért utazik velünk, tudom, tudom, tudom. Nektek is igazatok van.

Tulajdonképpen tudtam, hogy ez lesz, de valahogy mégis így csináltam, azt hittem, valahogy véletlenül mégsem alakul majd így, és minden rendben lesz. Tudjátok, ez volt az első doboz, aminek megtaláltam a tetejét, beleszedtem már a rizst, a karfiolt, felborult az időrendem, nem volt időm új dobozt keresni, a tetőket próbálgatni, és ez végülis tart. Tényleg nem esik ki belőle semmi, és záródik, megtartja a kaját, de láttam, hogy nem passzol pontosan, hogy valahogy nincs minden rendben vele, hogy nem pattan mindenütt egyszerre teljesen rá. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz, hogy ez fog történni, hogy most ülünk itt a kajám illatában, és most ti úgy utáltok engem, mint ahogy én utálok mindig másokat, akiknek kajaillatuk van, és kiskutyástól, többiekestől, mindenestül nektek van igazatok.

Elmondom az egészet. Reggel kezdődött. Azt hittem tegnap este még, hogy ez egy szuper nap lesz. Időben felkelek, letusolok, megírom a házit, megnézek két részt Netflixen főzés közben, azt hittem, hogy még enni is fogok tudni otthon, aztán szépen felszállok a villamosra, bemegyek a könyvtárba, beviszem a könyvet, amit már két hete be kellett volna vinnem (szerintem lassan az én késedelmimből fizetik a rezsit), és óra előtt még egy kávét is képzeltem magamnak, ad abszurdum a távolabbi pékségből, ahol jobb a kávé, de nagyobb a sor (brit tudósok keresik az összefüggéseket).

Nos, nem egészen így történt, bár majd leszállva egy kávét még magamba kell öntenem valahol, de jól látjátok, ez már az a villamos, amivel késve érnék be, el sem tettem a könyvtári könyveket, tudtam, hogy ez nem az a nap lesz. Szóval felkeltem, letusoltam, leültem egy pillanatra csak, száradni, gondolkodni, már kivettem a gyorsfagyasztott rántott sajt és rántott karfiol maradványaimat, majd… visszaaludtam, miközben a híreket görgettem. Konkrétan ez történt, nem hiszitek el. Elárult a testem. És csak este leszek megint otthon, a kiolvasztott dolgokat már nem tehettem vissza, meg kellett sütnöm, szóval a forró olaj mellett gyorsan megcsináltam a házit, ne hazudjunk, az összecsaptam az ide való ige, ha égettebb szagot érzel, igen, abban is igazad van, az a hármas feladat alatt volt, azt hittem be tudom időben fejezni, tudod, mind azt hisszük van még időnk megfordítani, aztán persze, nincs.

Szóval, csak azt akarom mondani, hogy értelek titeket. Tudom. Ez most nem sikerült, nagyon nem, és valószínűleg egész nap ez lesz velem. Tényleg, sajnálom, bocsánat, a kutya gazdijától különösen, tudok mindent, amit ilyenkor el lehet mondani, mi lenne, ha mindenki ezt csinálná, miért nem megyek gyalog, ésatöbbi, tudom, de nem sikerült ez a mai, és nagyon megértem, hogy utáltok, csak ennyit szerettem volna, és hogy tartsatok ki, mindjárt leszálltok, és akkor jó lesz majd, nem megyek veletek tovább, kivéve a azt a magas srácot elől, vele egy előadáson leszek, tőle különösen is bocsánatot kérek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Itt van újra a nekem kedves

Tudom, hogy nem egy nap alatt történik minden, de a fejemben tényleg olyan, mintha csak egyetlen nap volna bármelyik átmeneti évszak. Tavasszal egyszer csak minden zöld lesz, olyan friss, tavaszi, levélzöld, és ősszel egyetlen pillanat alatt sárgulnak be a lombok, jellemzően délutánra, tanítás utánra, még sötétedés előttre. Persze lehet, hogy csak ekkor veszem észre: reggel még az anyámat sem ismerném fel a villamoson, aztán egyetem, ebéd, egyetem. Lehet, hogy éjjel történik, nem tudom, de én tényleg a délutánt képzelem így, a korábban lemenő napnak az utolsó meleg őszi sugaraitól sárgállik, barnul be minden.

Nyilván a kritikus tömegről van itt szó, a hány levélnek kell besárgulnia és lehullnia ahhoz, hogy észrevegyem tapasztalatáról. Bizonyára előtte is vannak levelek, apám szomszédjának a diófái már augusztus végén elkezdenek hullani, amikor még a tárgyaimat sem vettem fel, de azok nem azok a levelek. Az egy fecske nem csinál nyarat helyzete ősszel is létezik, lehullt levelekben mérem az őszt, rengeteg sárga, még el nem söpört, a járások tempója és típusa szerint mozgó könnyű levélben, amikor végignézel egy utcán, és árad ezekben a színekben.

Mindig van egy ilyen pillanat. Tudjuk, a természet felveszi hálóköntösét, a tarkát, amit jó nézni. Olvas valamit, mielőtt aludni tér, azt hiszik valami mulandóságról szólót, de szerintem nem így van, az ősz hard filozófiát olvas, ráér, elbóbiskol felette, meg-meg álmodja az elolvasott bekezdéseket, értelmez, és ért, odahallgat a villamosmegállóba, mit beszélünk, mosolyog rajtunk. Tudom, hogy közhely, de az ősz tényleg nem meghalni, nem elmúlni tér meg.

Ahol az ősz jár, ott nem remegnek meg az utak. Tudom, hogy Ady így képzeli, de szó sincs nagy gesztusokról, pusztulásról, halálról. Az ősznek szép a járása, magabiztos, élete teljében van, elég végignézni az utat a villamosmegállóig, elég érezni a hátamon a melegét, amíg várok. Az ősz az öröm afelett, hogy újra lehet az utca azon oldalán járni, amelyiket nem fedi az árnyék, az ősz ünnepli azokat a szegedieket, akik tudják, hogy nem kell az iskolatáska helyére pakolni még a napszemüveget.

Az ősz nem csak a ginkgo biloba fák, hanem a platánok is a ligetben, a jegenyefák a sugárutak mentén, és minden lombhullató fa az ősz, mind-mind a szegedi őszről beszélnek, tudják, hogy az ünneplő ruhák lehetnek ragyogó sárgák, mélybarnák, harsogó vörösek, és ősszel ünnepelnünk kell, mert a színeket, a jó órákat, az iskola végét, a munkahelyi sikereket, és az elért villamost is meg kell ünnepelnünk, azt is, hogy itt van az ősz, azt, hogy itt van újra.

Kép: Szandi
Szöveg: Sziszi

Plusz körök

Az utolsó két hétben plusz körökre mész a villamossal, leülsz kakaós csigát enni egy Dugonics téri padra, és csak nézed a lélegző várost magad körül. Megvárod a következő buszt, ülsz a megállóban, figyelsz, minden apró Szeged részletet megpróbálsz magadba szívni, mert tudod, hogy soha többet nem lesz ilyen buszmegállóban ücsörgős, 74Y-t váró délelőttöd. Nézed, ahogy begurul a nyolcas, ahogy emberek szállnak le a róla, akik mind tartanak valahová. Nekik ez egy ugyanolyan szürke hétköznap, mint a többi. A troliról leszállók már nem utasok többé, csak leszállók, akik tartanak valahonnan valahová, és ez így lesz velük még sokszor. Ezt jelenti élni valahol: napi rutinok, trolik, szokásos körök, villamosok.

Most ülsz a megállóban, te nem tartasz sehová, nézed a járókelőket, akik utasok voltak, vagy akik azok lesznek. A türelmetlenkedő néni melletted fél percenként csekkolja, hogy jön-e már a troli. Bármelyik fél percben jöhet, mit képzel, hogy még van három perce, jöhetne már. Nincs idő fél perceket várni, hármat pláne, menni kell, meg kell főzni a húslevest, le kell vinni a kutyát sétálni, el kell menni a boltba paprikáért, be kell fizetni a csekkeket. 

Nincs több időd itt. Nincs időd éveket bepótolni két hét alatt, nem tudsz elbúcsúzni, mégis járod a várost, leülsz. Dugonics tér. Fél 11. Minden délelőtt fél 11-kor jön egy kantáros nadrágos néni, aki virágokat locsol a Nagyáruház előtti szökőkút körül, mert ez a dolga,  a virágoknak kell a víz.  

Túl sokat ültél itt, tovább kell menned. Minden térkő emléket rejt, minden lépésnél más jut az eszedbe. A passzázs mögötti részen régen kínai étterem volt, vasárnaponként ide jártál, mindig elvitelre kérted az illatos csirkét. Ráláttál innen a Dóm egyik tornyára, eljátszottál a gondolattal, milyen lenne csak egy toronnyal. Aki nem ismeri a várost, és nem látta még a Dómot, innen nézve azt hinné, csak egy tornya van, és ebben semmi szokatlant nem látna.

 Az Aradira érsz, ez az egyik gyűjtőhely, itt szállnak le egyetemisták, ha egyetemre igyekeznek, ságváris diákok, nyugdíjasok az SZTK felé. A villamoson megáll az idő, sokan leszálláskor csekkolják a tájékoztató táblán, hány percük maradt beérni az egyetemre, a Ságváriba, az SZTK-ba, de bármennyire is késésben vannak, mindig beérnek.

Felszállsz a kettesre, és a nagy körforgalom után, a kolinál szállsz le. Régen mázlistának érezted magad, ha éppen elcsípted az egyest, ami a plázához tart, mert azzal pár méterrel hamarabb kerültél haza. Az egyes villamos a kiváltságosoknak jár, azoknak, akik éppen óra egészkor állnak a megállóban. Már nem törődsz ezzel, csak elmosolyodsz rajta. A pláza Aldijában csokis-narancsos nápolyit veszel, amit bármelyik város bármelyik Aldijában megvehetnél, mégis Szegeden teszed, mert ehhez a városhoz köt. 

Hazavillamosozol, arra gondolsz közben, milyen menő dolog ez, hiszen az országban csupán négy város lakói tudják ezt megtenni. Te köztük vagy. Leszállsz, már csak pár száz méter, mire hazaérsz. Előtted nem messze egy néni ácsorog, nézelődik, szemmel láthatólag eltévedt. Talán nem szegedi, vagy még sosem volt a város ezen részén. Belegondolva, számodra is elég nagy ez a város ahhoz, hogy eltévedj benne. Hat év kevés ahhoz, hogy bejárj minden kis zegzugot, mi van, ha  évtizedek sem elegendők? Már mellette haladsz el, mikor leszólít: Hölgyem, ön szegedi? Épp ezt kérdezi, épp most. Elmosolyodsz, bólintasz egyet, megkérdezed, miben segíthetsz. 

Fotó: Matyi
Szöveg: Szandi

A srácnak kedve van hazasétálni

A srác egész nap az egyetemen ült, de emiatt nem panaszkodna. Jó napja volt, ezt is mondja majd a lakótársainak, ha hazaér, és megkérdezik. Volt egy jó vitája az utolsó szemináriumon, senki nem győzött meg senkit, de fontos mondatok hangoztak el, a beadandójáról is biztató visszajelzéseket kapott. Ez tipikusan az az este, amikor elhiszi, hogy még a végén tényleg lesz belőle valaki. Mosolyog a portásnőre kifelé menet, a téren még váltanak néhány szót a többiekkel mindarról, amit az órákon nem lehet csak úgy felhozni, és elindul a villamosmegálló felé.

Aztán rájön, hogy ez most nem az a nap, amikor ő arra akar menni. Egész nap csak ült, annyit sétált, amit az egyik terem és a másik terem között lehet, de most kicsattan az energiától, jó a kedve, ő ma haza fog sétálni. Van még dolga az estére, el kell olvasnia egy tanulmányt, jegyzeteket kell készítenie, de tudja, hogy bele fog férni, bele kell férnie. Ő ma nem mehet haza villamossal, ma boldog és elégedett, haza fog sétálni boldogan és elégedetten.

De a boldog és elégedett séta nem olyan, mint a többi, mint az átlagos séták. A srác most nem az evidens útvonalakat választja, kis utcákban kanyarog, nem befelé figyel, hanem igyekszik a kis dolgokat észrevenni, mint az őszi fák sárga levelei, amiken átsütnek a lámpák, vagy mint a különös buszmegállók, ahol alig építettek ki bármit, az út is csak egy kicsit szélesebb, igaz, arra nincs is nagy forgalom. Sokat gondolkozott már buszokon, hogy hol járhat a hatos, amiről eddig nem is hallott, de biztosan lennie kell, most látja, ahogy egynek becsukódik az ajtaja.

Amelyik irányt megkívánja, úgy sétál tovább, mint ahogy a Tescóban a vásárlást képzeli el, amikor csak valami  gyors vacsoráért ugrik be. Bár akkor mindig tanácstalanabb. Itt most tanácstalanságról szó sincs: benéz utcákon, meglát valamit, egy lámpát, amit az út fölé függesztettek, egy kedves kovácsolt kerítést, vagy csak érez valamit. Hülyeségnek tűnik, és tulajdonképpen az is. Részt venni a tömegközlekedésben optimálisabb, és ez a racionális cselekvés, de az ma este lehetetlennek bizonyult. Ez most nem racionális, de pont annyira fontos.

Az anyja mindig azt mondta, hogy tartozott az ördögnek egy úttal, amikor feleslegesen ment valahová, mert zárva volt a bolt, mert nem volt otthon a barátnője, vagy mert épp a kocsiban hagyta az iroda kulcsait. Néha másként is használta ezt a szólást, tartozott az ördögnek két órával vagy egy elhagyott esernyővel, ottfelejtett tollal, de ez az út most nem tartozás, pláne nem az ördöggel szemben. Ennek a sétának és a sétával eltelő időnek nincsen tétje úgy, el kelljen viccelni. Ez a séta most csak jó. Önmagáért. Két feladat között valami elnyújtott jó a kisétálni való örömben.

Ezek a sarkok most a kisétálás öröméről szólnak. Az önmagukért való, mégis, hazafelé tartó, egyre csökkenő méterekről. Van iránya a lépéseknek, de nem az az értelmük, lát egy hamburgerest, amit eddig elkerült, és megígéri, hogy ide majd visszajönnek a barátaival, de ez sem fontos. Nincs ebben semmi fontos, mintha a világon sem volna fontos semmi. Csak ez a séta van, és a srác benne. A lakótelep másik végén lép be a tömbök közé, ott, ahol csak akkor szokott, amikor a benzinkút nonstop boltjába kell leugrani, mert épp valami nem várhat reggelig. A hátsó ajtón megy be, ahol nincs kapucsengő, csak kulccsal juthat be a lépcsőházba, a kaputelefon így nem jelzi az érkezését, trappol felfelé, egy félemelet meg egy egész. Vesz még egy mély levegőt, mielőtt rámarkol a megfelelő kulcsra, majd nyit, de csak középen, mert valaki már van otthon, és átlépi a küszöböt, leveszi a cipőjét, tényleg megérkezik.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

El kell gyászolni helyeket

El kell gyászolni a Dugonics tér padjain evett sajtkrémes rudat tejeskávéval, el kell gyászolni a fél tízes Anna-kúti bevásárlásokat, a még beugrok hazafeléket, a nem tudom mit ennék, de éhes vagyok joghurtokat és granolákat, amikből néhány sör után a vacsorát képzeljük. Amikor megtudtam, hogy kilenckor bezár az Anna-kúton a Tesco, bénultan álltam még előtte percekig, amikor megláttam a Dugonics tér üres üzletét, azt hittem, rosszul látok a villamosról.

De nem csak a Tescókról van szó, arról évek óta beszélnek, tudjuk, unásig ismerjük az összes elméletet, hogy majd egyszer kivonulnak, átveszi más, ugyanez lesz… Tudunk mindent. Itt most a megdöbbenésről van szó. Hogy szeptember elején már nincs Radnóti Büfé a BTK-n, a bódét is elbontották onnan, olyan most, mint bármelyik folyosó. Hogy a kedvenc pékséged egy pillanat alatt zár be, gyanútlan voltál az utolsó vásárlásodkor is.

Nem készülsz arra, hogy eltűnnek helyek. Ha már egy ideje csak összeláncolva állnak kint asztalok, az biztosan az eső miatt van vagy betegszabadság, még nem tudott kinyitni. Tagadsz, sőt, bele sem gondolsz, hogy elveszítettél valamit, ami fontos számodra. Nem nagy betűkkel, végakciókkal lépnek át a nemlétbe, hanem csak így, egyszer csak kimondják, és te magadra maradsz. Haragszol, amiért megint egy hely, hibáztatod a várost, az embereket, akik nem jártak oda, vagy ha igen, akkor nem eleget, a kapitalizmust, mindent, akire és amire csak haragudni lehet. Nincs feloldása.

Pedig nem is volt olyan fontos neked. Tulajdonképpen elleszel nélküle. Az új randidnak jó lett volna még megmutatni, de nem baj, majd együtt felfedeztek új helyeket, közös rituálékat alakítotok ki. Smoothie-t fogtok venni, és előre csomagolt sonkás szendvicset, örültök a magatok szabadságának. Persze, ha elég jó vásárló vagy, vagy ha mindig adsz borravalót, talán nem zárt volna be. Talán ajánlhattad volna előbb is a barátaidnak, minthogy csak most beszélj róla. Hiányozni fog, nem tudod, hogy másban megtalálod-e majd ugyanezt az örömöt, de azt is tudod, hogy már megleszel.

Mikor először mentél oda, még fel sem merült, hogy kedvenced lesz. Először a wc győzött meg, látszott, hogy biztosan rendszeresen takarították, és a tükör is szép volt. Aztán rájöttél, hogy nincs messze sem a munkahelyedtől, sem az otthonodtól. Be lehetett oda ugrani, csak ebédidőkor van valamennyi sor. Ott volt a legfinomabb a kijevi jércemell, erre már egy másik étterem étlapját lapozgatva jössz rá, ahol nem rendeled azt, mert esélye sincs. El kell gyászolni a kijevi jércemellet is, meg a pincérek mozgását, a kedvenc asztalodat, hogy ott eszed a kijevi jércét, vagy ott várod az elviteles dobozod.

Tudod, hogy hülyeség, de tele vagy történetekkel, és valahogy hetekig csak ezeket meséled. Ízlelgeted a múlt időt, tanulod az új lehetőségeket, amik messzebb vannak az otthontól és a munkahelytől, és amiknek nem ilyen kellemes a berendezése. Kompromisszumokat kötsz, a terasz a fontosabb, vagy a leves frissessége, az legyen-e, amelyik közelebb van a Tiszához.

Bezzeg az a kis túlárazott pékség sosem zár be, ahol száraz pongyolás virslit, meg keserű mákos pitét vettél. Csak a jó helyek szűnnek meg, mint abban a temetéses dalban. Ők hagynak el. A praktikus és jó dolgok. A cigizés közbeni kávék útban a munkában az ebédszünet végén, a pékségek jó forma rozskenyérrel, és még a bolt is korán bezár, ahol a másnapot gyógyító szent granolát veszed.

Persze, megtanulsz így élni: előbb venni, mással beérni, ritkán zsörtölődni, de ez már egészen más élet. Alkalmazkodsz, idomulsz, feladsz egy csomó mindent. Érted, hogy semmi sem végleges, hogy kellenek kávék, ebédek, egyre ritkábban a csodatévő granolák. Amikor nagyapád arról beszél, hogy régen minden jobb volt, akkor erről beszél. Erre majd a villamoson jössz rá, és nem szégyelled, hogy nagyapáddá válsz lassan. Ez is egy új tapasztalat, és tudsz ezzel a tudattal élni.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Úszóház

Mik azok ott?
Hol?
Ott a Tiszán.

Barátom vendégségbe jött Szegedre, körbevezetem. Egész nap beszélek, túlbuzgó  idegenvezető vagyok. A fejemben a város térképe nem terekből és épületekből, hanem emlékekből és szimbólumokból áll. Most, ahogy barátom egy tiszai úszóházra mutatva azt kérdezi, mi az ott, elnémulok. Érzem, nem kell sok, hogy újra megkérdezze.

Na?
Mi na?
Mi az ott? Az a ház? Kocsma?
Nem, az nem kocsma. Az egy úszóház.
Úszóház? Laknak benne?
Nem egészen. Nem úgy ház. Nem laknak benne.
Akkor mire való? Kenukat tartanak ott?
Tulajdonképpen azt is, igen. Biztos kenuk is vannak rajta.
Hát még mi? Ezek raktárak? Elfogyott Szeged, és kellett építeni a vízre is?
Nem, nem erről van szó, nem raktárak. Itt emberek szoktak lenni, vagyis régen nagy élet volt az úszóházakon.
Nagy élet? Mindenki kenuzott?
Nem, tulajdonképpen nem is tudom, hogy voltak-e kenuk, csak azért mondtam, hogy igen, mert itt minden volt. Kenu, büfé, sör, szóval tulajdonképpen kocsma is volt. Ide jártak a szegedi polgárok.
És mit csináltak itt kenuzáson és iváson kívül?

Elszégyellem magam. Kenuzás és ivás? Csapnivaló szegedi vagyok. Még ahhoz is gőgös vagyok, hogy beismerjem a barátomnak, hogy valójában nem értem az úszóházakat. Voltam egyszer-kétszer ilyenben, de már akkor is azért vittek az öregek, hogy megmutassák, itt zajlott valaha a polgári élet: a professzorék kártyáztak a főszerkesztőékkel, a doktor házaspár sörözött az ügyvéd házaspárral, és a rakpartról a biciklijüket toló szegediek vágyakozva nézték őket. Mintha ők, akik az úszóházban ülnek, napoznak, vagy úsznak a közepén lévő medencényi térben, nem is ugyanabban a napfényben fürödnének, hanem valami sokkal fenségesebb pazarlásban, az időnek és a pénznek a túlzásában, titulusoknak, latin szavaknak és költőknek a kavalkádjában, mintha valójában minden csak az ő szórakoztatásukra lenne. Legalábbis így képzelem. Hogy Szegednek nem csak kávéházi, hanem úszóházi értelmisége is volt. Mindezt csak elképzelni tudom, mert már nincs, ma üresek az úszóházak, egyet diszkóvá alakítottak. Az értelmiség, ha utánuk jönnek a földi halandók, mindig arrébb megy, manapság épp át Újszegedre. Csak bámulni lehet utánuk, és találgatni, hogy milyen közös titkok tartják őket össze. Pedig jó lenne egy nagy közös úszóház, ahol mindenki arról beszélhetne, amiről akar: kikérhetné az orvosa véleményét az anyajegyéről, elolvastathatná a fizetési felszólítást az ügyvéddel, úszóversenyen legyőzhetné a professzort, és ha végzett, visszamehetne a biciklijéért, hogy hazatekerjen. 

Az úszóházban társasági életet éltek, mondom végül, mintha tudnám mi az a társasági élet, és nem csak bámészkodóként állnék kint a parton.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

KP

“Találkozzunk a Kerek Perecnél. 
Mindjárt, csak még a Boszorkánykonyhánál vagyok.”

Két nem létező hely nevét mondják, mégis mindenki tudja, hogy ki hol van. Kerek Perec, Boszorkánykonyha – kultikus helyek, amik még akkor is tovább élnek tájékozódási pontként, ha a hivatalos térképekről már lekerültek. Beülni egyik helyre sem lehet, de mindkettő találkozások színhelye. Vannak persze, és egyre többen lesznek olyanok, akik nem értik, mi az a Kerek Perec, nem ismerik a szorgos manók sütödéjének otthonosságát, csak a mobiltudósok monokróm tereit, ahol otthon lenni nem, csak várakozni lehet: örökké két világ között, mint a purgatóriumban.

Mi még a Kerek Perecnél gyűlünk össze, de már többünknek ebből a T-Mobile-ból van a telefonja. Nem fordulhatunk vissza reggelente, hogy beugorjunk ide kakaós csigáért, de a múltban ott van az egész, a manók, a kakaós csigák, és minden találkozás, ami ott történt, minden reggeli összenézés azzal a munkába rohanó sorstárssal, minden süti, amit a szakítás miatt szomorkodó barátnak visznek, az is ott van kitörölhetetlenül.

Ha a térben nem lehet, forduljunk vissza az időben. Állunk a KP-nél a többiekkel, indulni készülünk. Becsukom a szemem, összehúzom magam, mint aki egy szűk résen próbálja átpréselni magát. Felkészülök. Próbálok összezsugorodni, hogy átcsusszanhassak az előrefelé zakatoló események között, hogy ne vegyenek észre az okok és okozatok, nélkülem haladjanak tovább. 

Mikor kinyitom a szemem, a Kerek Perecnél állok,és a barátaim nincsenek sehol. A kirakatban a kis pékek szorgoskodnak, dagasztják a tésztát, szórják a lisztet, mintha nem telt volna el oda-vissza harminc év. Körülöttem emberek jönnek-mennek, mintha mi sem történt volna, rövid ujjú inges férfiak, hosszú hajú fiúk, farmernadrágos lányok. Sétálnak nevetgélve, egymásba karolva. A cipőbolt kirakata előtt gyerekek állnak, mutogatnak a kiállított darabokra. 

Két rendőr közeledik a Széchenyi téri fasorok felől, így jobbra indulok. A Boszorkánykonyha a helyén, szürke öltönyös férfiak és tarka ruhás nők sétálnak be a Vörös Október Ruhagyár szettjeiben.

Átmegyek a zebrán. A Tisza felé indulok, aztán egy harminc évvel későbbről vett mozdulattal befordulok a Deák Ferenc utcára, mintha a Grandba mennék. És akkor meglátom: a metsző napsütésben egy kék Trabant áll, világít, mintha a város minden kékjét neki adta volna. Ilyennel járhatott a nagyapám, és ha harminc évvel korábban születtem volna, ezt kértem volna kölcsön, hogy elmenjek a barátaimmal bulizni. Ennek az autónak a gazdája is biztosan a Kerek Perechez beszélt meg találkozót, és itt hagyta a kocsiját. Harminc évvel ezelőtti baráti társaság, egy kék Trabanttal nekivágnak a városnak. Ilyen menőnek kéne lenni, mint ez a kék Trabant, ezzel kéne veretni harminc éven át, és ezt kéne örökségként hagyni azokra a srácokra, akik ott, a Kerek Perecnek hívott mobilszaküzlet előtt ácsorognak egy következő évezred húszas éveinek elején.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Szimat

– Hát ti is lejöttetek?
– Ha nem sétálunk egyet most, amíg jó az idő, akkor egész nap megy a nyüszítés meg a morgás. 
– Ne is mondd, az enyémmel is alig lehet bírni, így délutánra már végképp kicsi lesz neki a lakás, alig várja, hogy elinduljunk. Olyan követelőzőek tudnak lenni, hogy néha azt hiszem, ő a gazda és nem én. 
– Nálunk is ez van, főleg, hogy nem volt mit csinálni, üresek voltak a parkok egész télen és kora tavasszal. Ti hogy bírtátok a bezártságot?
– Borzasztó volt. Engem is megviselt, pár hét után ismertem a ház minden sarkát. Azzal szórakoztam, hogy elrejtettem valamit, és megkerestem pár nappal később. De szegénynek nálam is pokolibb volt. Téblábolt jobbra-balra, nem tudott magával mit kezdeni, feküdt a kanapén és csak nézett maga elé, a végén már együtt nyüszítettünk, hogy hiányoznak a barátaink. 
– Végülis ők is társas lények. 
– Néha úgy érzem, sokkal inkább, mint mi. 
– Ezt hogy érted? 
– Gondolj csak bele abba, ahogy egy ismerkedés zajlik nálunk. Csupa rituálé. Nekik olyan egyszerű ez. Nincsenek játszmák, rejtett szándékok. Sokkal őszintébb a testbeszédük, azonnal látszik, hogy mit gondolnak a másikról. 
– Ja, csak ők nem tudják sokszor. 
– Persze, de nem is kell. Ha az első benyomás rossz is, később összecsiszolódhatnak. Csak ez a mamlasz olyan, hogy túl büszke megtenni az első lépést. 
– Ne is mondd. Az enyém állandóan azért sír, hogy a tieddel akar találkozni. 
– Igen? 
– Persze, ha eltelik fél óra a sétából és még mindig nem lát titeket, teljes letargiába esik. Ha meg egyáltalán nem is találkozunk, egész este lóg az orra, rendesen étvágya sincs. 
– Az enyém sem tud mit kezdeni magával olyankor. Próbálom megvigasztalni, játszani vele, odaviszem neki a labdát, de semmi. Oda se szagol.
– Két hülye. Imádják egymást, de még mindig csak úgy kerülgetik egymást, mint macskák az udvar közepén a húsmaradékot. 
– A mi hülyéink. Milyen kár, hogy még mindig képtelenek bevallani egymásnak. 
– Az ő szimatuk nem olyan jó, mint a miénk, mit tehetnének szegények? Hiszen ezek csak emberek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Rítus

Párizsban kezdődött, ismerjük szegediként ezt a fogalmat is: passzázs. Az első ipari forradalom után fellendült a fémipar, az üveggyártás és a kapitalizmus. Utóbbi arcot rajzolt magának az előbbiekből: fedett, üvegtetejű vásárlóutcákat, pompás udvarokat hozott létre Párizs-szerte, aztán mindenütt a nagyvilágban. Ezt is ismerjük, a körutas, sugárutas rendszer is ilyen. Párizs még mindig azt mondja, minden, ami fontos, onnan indul, de ezeknél ez tényleg pont így volt. Minden város Párizs akart lenni, és ettől lesz minden otthonos és egyforma. Mint egy repülőtéren, nemzettől függetlenül mindenkinek ki kell ismernie magát egy passzázson, ahol mindig ugyanolyan a hőmérséklet és azonosak a fényviszonyok.

A Szeged Pláza is majdnem ilyen. Persze nem olyan felséges, és egyébként is kint van már, eltörpült, látszik, ahogy telt felette az idő. Moziba járunk erre, Aldiba – de most, ugye abból is lett másik, szebb – Libribe, mert ehhez az üzlethez lakom a legközelebb, és mert itt mindig mosolygós hangon köszönnek. Érted, amúgy, nem azért jár az ember plázába, hogy szalámit vegyen, meg hogy mosolygós hangon köszönjenek neki. Ez a pláza elképesztően más.

Mi Aldiba járunk, és kiülünk a pláza elé, fel a teraszra, vagy a játszótérre a Búvár-tó túloldalára. Az ismerőseim Pláza-tónak hívják, pedig a tó és a kacsák sok száz évvel előbb voltak ott. A kacsák így minden látszat ellenére nem a pláza kellékei, bár állateledelt a mélygarázs oszlopáról lehet venni, de erről a lehetőségről is csak véletlenül tudunk, láttuk a szülőket, ahogy veszik.

Ha nem is a Plázánál vagyunk, a Pláza-tónál ülünk, mint akik megszokták, hogy ott kell ülni. A padok nagy részéről semmiféle értékelhető kilátás nincs, arra mégis jó, hogy onnan beszéljük meg az életet. Hogy odavalók vagyunk-e, és hogy melyik Disney mese a legjobb (azt hittem egyértelműen az Anasztázia az, aztán egy randin – ugyanitt – megtudtam, hogy az nem is Disney). Itt találkozunk, aztán minden menni szokott a maga saját rendjében.

Talán erre megy ki az egész minálunk. Hogy a Pláza és a Búvár-tó valahogy otthonos itt nekünk, épp ahogy a szocialista építész képzelte: otthonának tartja majd ezt a földet a szocialista ember. Játszótér, gyárak, kis kocsmák a házak földszintjén. Ezeken a padokon meg lehet nyílni, akár papírdobozból issza az ember az Aldiban kétszázért vett jegeskávét, akár üvegből a csavaros kupakú Irsai Olivért, amit magával hozott.

Múlt hét pénteken este tízkor úgy tűnt, hogy elállt a hőhullám utáni vihar, nekem pedig súlyos beszélgethetnékem támadt. Hülyeség volt minden mondandóm, az idő már egy hét múlva is elhaladt felettük, de tudjátok milyen, amikor az embernek beszélhetnékje van. Szóval idebicikliztettem a kedves barátomat, aki már ismeri a járást, osztozik ebben a pláza körüli szellemi atmoszférában. Én vettem bort, mert én lakom közelebb, hoztam poharat, mert én lakom közelebb, és aztán ültünk kint, és jó volt. Megbeszélni a megbeszélnivalót, azokat a dolgokat, amiket csak sötétedés után, a maga rítusszerű helyzetében lehet egyáltalán megfogalmazni.

A pláza az újlatin nyelvekben teret, főteret jelent, a Magyar etimológiai szótár a spanyol nyelvhez köti, eredete azonos a placc szóéval.

A pláza mégsem csak egy placc. Amikor kint ültünk a fa alatti padon, elkezdtek csapkodni a villámok. Az egész helyzet már nem tűnt életbiztosításnak, ezért elindultunk a Pláza felé, nagy, hideg cseppekben esett az eső, és mert a biciklinek se jó, ha ázik, azt is bevittük.Ott álltunk a mélygarázsban, két pohár borral, egy biciklivel, egy kiürült borospalackkal, és kiderült, hogy itt tulajdonképpen élet van. Az egyik sarokban cigányzene szólt a hangszóróból, másutt férfiak álltak körbe, nyitott csomagtartóban ülve beszélgettek, mi meg csak úgy voltunk ott. Hátunkat a falnak vetve leültünk, éreztük az egészet. Mindent így kellene megbeszélni, hogy élet van körülöttünk közben, mert hát mégiscsak élet ez, amiről beszélünk, meg amit csinálunk. Néha a motorosok mentek egy-két kört, akik az alagsor másik végében álltak, nem minden mulatós nóta ment végig, mi sem fejeztünk be minden történetet. Mint egy másik világ, amit amúgy tökre ismerünk, a saját képünk akar visszanézni ránk benne. Ez az otthonunk, érted – üvöltöttem évekkel korábban a néhai Rongy udvarán egy srác fülébe slam club után. Nem múlt el ez az egész otthon, de ezen már elég mosolyogni két villámlás között, ezt már végképp nem kell kimondani.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi