Címkearchívumok: Szandi

Kihagyott hely

Az első e-mailek a tanulmányi osztálytól már augusztus végén megérkeznek, felrázzák a fürdőruhákba, trikókba és papucsokba kényelmesedett diákokat a huszadika utáni, de még a SZIN előtti napok bágyadtságából. Ezek a levelek már fontos információkat tartalmaznak a tanév rendjét illetően, el kell őket olvasni, ki kell őket jegyzetelni, vagy legalábbis el kell menteni fontos levélként, hogy tudjuk, hol keressük később. Megindul a méricskélés, mire lesz szükség a hétköznapokban és mire nem. A nyaralókból a strandpapucs jó lesz tusolós papucsnak, a strandtörölköző  aranyat ér majd a téli hónapokban, amikor a közös fürdőből a hűvös folyosón át vissza kell jutni a szobába. 

Mindennek meglesz a rendje, és ez nem ijesztő, a november, a december, a január már észrevétlenül telik majd el. Akkor is,  ha nem történik semmi különös, a rutin mozgásban tartja a napok folyását, mint a lomha kompot a serényen dolgozó hajócsavarok. Csak ez a szeptember ne volna, az átállás a nyári rendetlenségből az elvárt rendszerbe. Mint mikor a vendégek távoznak a vacsora után, kikísérjük őket, becsukjuk az ajtót utánuk, és hirtelen ott állunk a tornyosuló mosatlan és a visszarendezésre váró bútorok között. Kezdenünk kell velük valamit, hogy újra visszasüppedhessünk a megszokott fotelbe, a megszokott sorozat elé. 

A szeptember nem is egy teljes jogú hónap, csak ütközőzóna, két évszak között. Kihagyott hely, ahol a nyár lelassíthat a sprintből, miután átadta a stafétát. A Szegedre először érkező egyetemisták még kiülhetnek a teraszokra, egy kis ízelítőt kapnak  abból a nyárból, amit az itt felnövők minden évben megtapasztalnak, de nem lehet már csak úgy bemenni a városba, vagy kiülni a rakpartra egy üveg borral, mert tervezni kell: esik-e az eső, hideg lesz-e éjjel, kell-e pulóver, kell-e hosszúnadrág. 

Véget ér a nyár, és mintha egy szűkülő járatban haladnánk, fogynak a lehetőségeink. Bezárnak a lángosos bódék a bevásárlóközpontok előtt, a Bortér után eltűnnek az utcai árusok, a hétvégéken esik a Balatonnál, és már a közvetlen vonat sem jár. A meg nem valósított nyári tervek a jövő évre maradnak.  Május környékén majd felemlegetik, mikor már mindenki amúgy is arról beszél, hogy hova megy, mit csinál, milyen programjai lesznek. A szeptemberi átállásban viszont  csak egyetlen szabály van: vergődd magad végig rajta. Ha szeptemberben nem utazol sehova, akkor már nem kérdezik vádlón a menzán, kávézóban, munkahelyen, iskolai folyosón, hogy „mi, hát mikor pihensz, ha nem most?”; „csak így hagytad elfolyni az egész szabadságot?”; „hogy fogod így bírni?”. Nem, a szeptember nem az élmények halmozásáról szól, hanem arról, hogy mindenki kicsit olyan, mint ez a hónap: nem mindig tudja, hogy mit akar, vissza is vágyik az augusztusba, de már várja is a sárguló leveleket, kicsit szétszórt, és van benne egy leheletnyi remény.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Galambetetés

Kiskoromban sokszor etettem a város galambjait. Hétvégenként a nagymamámmal összecsomagoltuk, és hosszú fülű szatyorba tettük a maradék kenyeret, ami mellé egy Sió dobozos üdítő is került, általában barackos. Négy-öt évesen egész napos kirándulásnak érződött, ahogy kisétáltunk a villamosmegállóba, majd a Reök-palotánál leszállva a Dóm térre mentünk.

Galambokat bárhol találhatunk Szegeden, a híd korlátján, a Széchenyi-tér szobrain, vagy a Mars-tér villanydrótjain, mégis időtlen idők óta a Dóm tér a hagyományos etetőhely, pontosan tudja ezt minden szegedi gyerek és galamb. A morzsákra váró madarak óriási csoportokban lepik el a teret, társalognak, a köveket vizsgálják, és közben fél szemmel minket lesnek. Peckesen lépkednek, mint a tér igazi urai. Az eléjük szórt morzsákat kegyesen fogadják, míg a szaladó lábak elől sértetten röppennek odébb. Csak etethetjük őket, de sosem érhetünk hozzájuk. A szegedi galambok büszkék, ők nem esznek a kezünkből, nem szállnak a fejünkre.

A különleges program szigorú menetrendet követ. Érkezéskor körbe kell futni lapos kockaköveken, amilyen gyorsan csak tudunk, el a Dóm előtt, majd végig az árkádok mentén, amíg ki nem fulladunk. Érdemes közben kiabálni és sikongatni, hogy mindenki lássa egyáltalán nem fáradtunk el. A teljes kört csak a legügyesebb és leggyorsabb gyerekek képesek végigfutni. A kisebbek, vagy a kevésbé ügyesek rövidebb távon érnek el egyéni eredményeket. A játék további szabálya, hogy mindig a legnagyobb csapat galamb közé kell beszaladni. Jutalom nélküli nyertes mindenki, aki eltűnik a felröppenő madarak között.

Miután lefutottuk a megfelelőnek ítélt közepes nagyságú kört, annak megkoronázásaként megittuk az üdítőt. Csak ezután következhetett az etetés, ahol bár én mindig jól laktam, a galambok éhesek maradtak. A morzsának szánt kenyér valahogy sokkal omlósabb, mint az otthoni. Finomabb, mint bármilyen hétvégi ebéd. Anya  jobban szerette, haszáraz kenyeret vittünk, de én mindig kikönyörögtem a frisset. Jóízűen ettem a belsejét, csak a héj morzsáit adtam a galamboknak. Mikor elfogyott a morzsa, reménykedve szaladgáltak körülöttem, végül feladták és felháborodott búgás közepette magamra hagytak. Sosem aggódtam emiatt, haragjuk a következő hétvégére mindig megenyhült.

Az etetésnek a varázsa elhalványul, ha az ember eléri a hét-nyolc éves kort, de a galambok okosak. Ülnek a megszokott helyükön, bámulnak ki az árkádok alól, és várnak. Várják a következő gyerekeket, akik eljönnek, körberohanják a teret, és miközben befalják a kenyér nagy részét, néhány morzsát azért nekik is juttatnak.

Fotó: Szandi
Szöveg: Zsófi

Utazás előtt, utazás után

Nem tudom, hogyan alakult így, de szabállyá vált. Babonává, talán szerződéssé köztem és a város között. Csak úgy hagyhatom el a várost, ha készítek egy képet kintről, az utolsó estéről vagy az aznap reggelről, és a város cserébe gyönyörű lesz azon a képen. A sugárút végére egészen lila naplementét varázsol, vagy hatalmas teliholdat az égre, vihar utáni dupla szivárványt, kontrasztot a fehér homlokzat és a bársonykék sötét közé. Alkalmat teremt, hogy ne alibi képek készüljenek, hanem igaziak, amikkel ő is elbúcsúzik tőlem.

Hazatérve pedig épp az arany órában szállok le a buszról, és a legszebb árnyékok vetülnek rá a ház falára, azonnal értem, hogy megérkeztem, és hogy várt rám. Én veszek egy mély levegőt, nekimosolyodom annak, hogy megint itt vagyok, csak néhány percnyire van már az ágyam, az íróasztalom, az olvasatlan könyvek, amiket végül nem választottam ki erre az utazásra. És akkor megint készül egy kép, megállok, elengedem a bőrönd fogantyúját, mosolygok miközben megnyitom a kamera appot, próbálkozom beállítani a megfelelő fókuszt, lövök egyet, kettőt, hármat, de mindig az első lesz a legjobb végül, mert onnantól már ismét ide tartozom.

Az utazás előtti és az utazás utáni kép között eltelt idő már csak az emlékekben létezik aztán, keretbe foglalta őket a város. Minden, ami azon az időn túl van, már továbbgondolás, ami a városi mindennapokból és az utazás új tapasztalataiból egyszerre következnek, de már csak itt tudom alkalmazni őket. Ide tartoznak azok is, egy új várost építek belőle, egy másféle életet. Mint például az a töltött túrós fánk, amivel a nyírségben kínáltak minket. Az én konyhámban az már Mars téri túróból készül újra, és az édes túrós krémbe is teszek kaprot, mint a Bödön piacon a lepényes hölgy. Vagy mint a menta, amit a pesti barátaim küldtek haza. Az enyémek sosem bokrosodtak meg, hamar le tudtam legelni őket, de már több konyhában is van ebből a növényből, ezt annyira jól sikerült továbbnevelni.

A várossal igényt formálunk egymásra és egymás tapasztalataira, szükségünk van a közös titkokra, de ki kell jelölnünk a határainkat. Ettől és eddig csak az enyém az idő, néhány instaposzt nem azokról a könyvekről szól, amiket Szegeden olvastam, nem az itteni barátaimról sztorizok, új tereket járok be, nem erről a városról küldök hangüzeneteket, de egy képpel megígérem, szerződöm arra, hogy visszatérek, és egy következő képpel, mint egy munkamániás, szabadabban érkezem meg a szabadság után.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

A város mondatai

Írni olyan, mint elindulni egy idegen városban. Biztosak lehetünk benne, hogy mindig van út előttünk, mindig lesz egy új utca, tér, vagy park, amit felfedezhetünk, és azt, amit majd azon az utcán, téren, vagy parkban találunk, soha nem láthatjuk előre. Íráskor a téma, a gondolatmenet kiépített pályái mentén úgy bukkanunk rá a mondatokra, ahogy egy városban, találunk egy utcasarkot, egy szobrot, egy fát, ahonnan váratlanul tökéletes panoráma tárul a szemünk elé. Az ilyen felfedezésekhez persze, ahogy egy városnézéshez is, nyugodt körülmények kellenek. Ne legyenek teendők, határidők, elintéznivalók, vizsgák, projektek, beadandók, de legyen végtelennek tűnő, haszontalan, elfecsérelni való, felesleges idő. 

A városok persze elsősorban a gazdaságos mindennapi élet jegyében működnek, lakóik a legrövidebb útvonalakat keresik, mert nincs idejük. Nem írók és festők szervezik a közlekedést, hanem mérnökök és közgazdászok jelölik ki a pályákat, amik mentén élünk. Ők szabják meg, ki mit láthat, kinek milyen város jut, miközben otthonról munkába, munkából boltba, boltból kormányablakba megy. Ilyenkor, amikor az időnk és pénzünk is pillanatról pillanatra fogy, a mondataink is kötött pályákon mozognak. Ezer akadály között keresik az első kiutat.

Mikor egy nagy lap nyomdájában dolgoztam éjjeli műszakban, a város mondatait nézhettem minden nap, híreket, amik a legrövidebb utat keresik az olvasóhoz, tárcákat, amik hosszan kanyarognak a saját felismerésükig, színes reklámújságokat, amik épp csak meg akarják ragadni a figyelmet, hogy aztán el is engedjék, hirdetéseket, amik a sűrű, fekete-fehér oldalaikra zsúfolják be a lehető legtöbb információt, mint ahogy az utasokat a busztársaságok. Az elsők voltunk, akik az aznapi újságot forgatták a kezeik között: a brókerek és kereskedők azért versenyeznek, hogy minél előbb hozzáférjenek a hírekhez, mi pedig nem is tudtuk, mekkora kincs van a kezünkben. Honnan is tudhattuk volna, nekünk nem az volt a dolgunk, hogy olvassunk, nem voltunk brókerek. A feladatunk annyi volt, hogy összerendezzük és stócokba rakjuk az előfizetőknek azt a csomagot, amit megrendeltek: újságot és az aznapi mellékletet. 

Ahogy kissé meggörnyedve álltam este tíztől hajnal négyig az asztal előtt, amin a nagy, ropogós lapokat hajtogattuk, azon fáradoztam, hogy a munkát megkönnyítendő, teremtsek egy belső ritmust a hajtogatásnak. Dúdoltam: először dallamos popslágereket, aztán ritmusos rapszövegeket, végül ezerszer hallott filmzenéket. A szokásos félidei szünet utánra kifogytam. Ott álltam, kezeim között mondatok, amiket alig pár óra múlva az egész város olvasni fog, én pedig csak csendben dolgozom, mert minden új szó, új szöveg csak egyre több munkát jelentene. Hajnalban, hazafelé nem is marad időm kóborolni: megvan az út, megvan a cél, mély alvás vár a végén, nem álom.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Folyóparti város

Mindig is büszke voltam arra, hogy egy olyan városban élek, aminek van folyója. Sokat meséltek róla, hogy a középkorban a folyók a kereskedelem érrendszereként szolgáltak, de a szárazföldi közlekedés fejlődésével a forgalom átterelődött a sínekre és autópályákra. Ma már  egy folyó a városok számára nem létszükséglet, inkább dísz, vagy legalábbis úgy tűnik. Nem esély a munkára, inkább lehetőség a kikapcsolódásra.  Ma már lemehetünk a laposra, koktélozhatunk, pihenhetünk a napernyők alatt, sőt, hétvégén nem kell az autóktól tartani a rakparton sem: nem kell küzdenünk, csalnunk, trükköznünk a folyópartért, mert kényelmes hozzáférésünk van a Tiszához.

Ez persze nem volt mindig így. Volt idő, hogy nem tudtam megmondani, tulajdonképpen mire is való egy folyó a városban. Úgy tűnt, olyan, mint aminek most a mesterdiploma tűnik, hogy nem tudjuk pontosan, hogy mire való, de jó, ha van. Régen, bármennyire is hihetetlen, még a hét minden napján az autóké volt a rakpart, a Belvárosi híd újszegedi oldalán pedig a “A vízbe menni tilos!” tábla volt az egyetlen kihelyezett tereptárgy, csak az fogadta a folyóba vágyókat. 

A folyó, ha valóban a város része, maga is köztér, nyitott, hajózható, alkalmas kajak- és kenutúrára, evezésre, vitorlázásra, más vízisportokra. A Tiszára valamiért sosem tudtam úgy gondolni, mint egy közösségi térre: a kenus, kajakos és evezős sportklubok a Vízitelepen, a korzóktól messze telepedtek le, a kirándulásra alkalmas, a nagyközönség számára is elérhető hajóbérlés szintén a belvárostól messzebb, a sűrűn benőtt partok úszóházaiban zajlott, ahova ritkán vetődik csak úgy, egy délutáni séta alkalmával az ember. Úszóházi élet sincs már úgy, ahogy régen volt, a sakkozó, tollasozó, nagyokat beszélgető társaságok már nem fürdőruhában, hanem nyári öltönyökben ülnek ugyanott, az immár étteremként működő hajókon. 

A parthoz nem vezetett széles, korzózásra alkalmas út. A csak sétálni vágyók a fasor magasából tekinthettek le a folyóra, de az igazán vagányok a rakpart lépcsőit és az újszegedi oldal tűzrakóhelyeit vették birtokba. Szúnyogcsípések és vörösre égések árán, de a parton ülhettek, egész születésnapokat tartottak a rakparton a száguldó autók között is. Úgy tűnt, igazán csak ők tudják, hogy milyen, ha egy városnak van folyója. 

Az igazán közösségi élmény nem is maga a Tisza volt, hanem a tiszavirágzás: ebben az egész város osztozik a folyóval. Sétálhatsz a főfasoron, ülhetsz a rakparton, nézheted a gyermekklinikáról, a csónakodból, a hídról, a kérészek leélik a maguk egy napnyi életét, és megosztják veled és a folyóval, megosztják mindenkivel. Ilyenkor a folyó lesz a fő attrakció, mintha az maga is egy utca lenne a városból, ahol mutatványosok szórakoztatják az egybegyűlteket. Ezt a város nem tudja, csak a Tisza: az évszakok változásainak jelzését hiába is várnád a várostól, azt csak a természet tudja megadni. A tiszavirágok megszületnek, meghalnak. Nyár van.

A jó idővel megjelentek persze a vitorlázók és evezősök is, de mint egy sztrádán, csak átszáguldottak a Tisza városi szakaszán. Ma már a laposról nézve nem is értjük, miért akarna valaki egy csónakban izzadni a nyugágyak helyett, de régen, a forró betonról nézve egy csónak maga volt a megváltás. Néztünk utánuk a rakpartról, erőt gyűjtve, hogy visszamenjünk a városba, megmásszuk a lépcsőket és megkeressük a megfelelő kis utcát befelé. Sok a szúnyog, árnyék nincs, majd visszajövünk éjjel, amikor miénk itt minden, gondoltuk. Ha már a víz nem a miénk, legalább a part legyen, ezt hittük.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

A nap, amikor eltűntek

Ki nem állhattam őket, de miután eltűntek, nem hogy tágabbak, de szűkebbek lettek az utcák, mintha nem csak ők, de a tér darabjai is eltűntek volna velük. Továbbra is voltak parkok, és volt bennük élet, a fák kis ereiben a kéreg alatt csobogott a víz, a levelek szívták be a napsugarakat, de már nem volt miért, mert nem volt, aki az egészet elrontsa azzal, hogy folyamatosan lábatlankodik. A vakító napsütésben nem volt kire haragudni, kit kikerülni, kit elkívánni valahova nagyon messzire, nem volt viszonyítási pont a nyugalomhoz, mert megszűnt az örökös sertepertélés és téblábolás, mert eltűntek. Továbbra is voltak padok, de nem volt értelme többé azoknak sem, mert hiányzott a szokásos látvány: idős hölgy eteti a galambokat.

Miután eltűntek, először a Széchenyi térre mentem, mert ilyenkor tavasszal csapatokba verődve szoktak fel-alá sétálni nagy peckesen, de most az egész tér kihalt, csak a szobrok maradtak, amikről így tavasszal mindig csapatostul lógtak a kisebbek. Most csak mi vagyunk, és a miénk lehetne minden, mégsem tudunk vele mit kezdeni, mert így már nem jó, csak akkor kell, ha nekik is kell, ha tőlük kell elhódítani.

Olyan szemtelenek voltak, hogy nem tértek ki előlünk, csak mentek a szemük után, mi meg nem győztünk kitérni előlük. Volt, hogy azt hittük, észre sem vesznek minket, és élik a maguk kis szürke életét, mintha két párhuzamos város lenne, egy a miénk, egy pedig az övék, aminek persze így, hogy nincsenek többé, örökre vége. Biztos nekik is voltak vackaik, elvégre éjjel eltűntek, csak pár kódorgott az utcán. Biztos voltak csemetéik, fiókáik, akiket gondoztak és neveltek, akikhez siettek vissza, akik érdekében rohangáltak fel-alá. Most a fészkeik elhagyatottan konganak, ki tudja, talán majd mások, akik nagyobbak náluk, elfoglalják őket.

A fák és a virágok még megvannak, ezekben van valami örömünk, de a város nem igazi város nélkülük, elvégre nem azért lettek az utcák ilyen kacskaringósak, zegzugosak, nem azért lett ennyi búvóhely, beugró és sétány, hogy az ökörnyál ússzon végig rajtuk. Nem, ezek nekik épültek, hogy élelmet gyűjtsenek, legyen hova húzódniuk, hogy saját kis színtereket kapjon ez a zegzugokra tördelt kis életük.

Mert hiába, azon a napon, amikor eltűntek az emberek, mi galambok rájöttünk, hogy ez valójában mégiscsak az ő városuk, és bár nincs bennük annyi türelem, mint azokban a szobrokban, amiket önmagukról mintáztak, és amik még azt is hagyják, hogy ráüljünk a fejükre, attól még lehettünk volna velük kicsit kedvesebbek is.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Körök

Az állatok megérzik az időjárás változásait. Az eső előtt hangyák rajzanak a boly körül, a hideg idő beálltával a gólyák délre repülnek, csak a meleggel együtt térnek vissza, a macskák pedig tavasszal felélénkülnek, kertről-kertre járnak udvarolni. Mégis, a tél végét nem a visszatérő gólyák, nem a doromboló macskák, és nem is a zümmögő méhek jelzik legpontosabban, hanem a városban itt-ott feltűnő üres sörösdobozok és borosüvegek, kartonpoharak és ásványvizes palackok. 

Ezek az első szabadtéri beszélgetőket és iszogatókat jelzik, akiket nem téveszt meg a sápadt fény, az olykor kitisztuló kék ég, vagy a későn kezdődő tavasz. Ők egyszerűen tudják, hogy mikor süt igazi meleg tavaszi napsugár, akkor kiülnek a parkokba, rakpartra, padokra, a Széchenyi téri virágágyások mellé vagy a Honvéd téri játszótérre. Megbeszélik, hogy milyen régen voltak itt, hogy mi történt velük azóta, és hogy mit akarnak, mi történjen velük ezen a nyáron. Kiderül, hogy ki maradt meg a keménymagból a tél alatt, ki tűnt el a társaságból, kik az új arcok, kire lehet számítani és kire nem, ki az igazán alapember és ki bizonyult csupán alkalmi havernak. 

A szőlőt megmetszik, a virágokat elültetik, a barátokat meg megrostálják, nem szigorúan vagy hivatalosan, hanem ösztönszerűen, kimondatlanul, de annál kegyetlenebbül: mindenki érzi, ha valaki már nem tartozik a csapathoz, és akkor azt a közösen, mintha egyetlen vízfejű óriás lenne a társaság, elfelejtik. Az üvegeket otthagyják, ezzel jelölik meg a területüket, és ahogy a nyár folyamán egyre többen és többen csatlakoznak hozzájuk, úgy lesz egyre terebélyesebb az üvegpalackok és alumíniumdobozok halma. A Honvéd téren Royal vodkát isznak, a rakparton La Fiestát, a töltés előtti nagy betontömbnél Miller és Dreher sört, a Bartók téren két literes Kőbányait. 

Minden térnek megvan a maga bukéja, és ez épp most forrja ki újra magát, most, hogy egyre több borosüveg és sörösdoboz tűnik fel itt-ott, hogy egyre több társaság merészkedik ki az utcára, hogy a keménymag túlél és növekszik, míg a többiek, a lemaradók, a soha el nem jövők, a megbízhatatlanok, a késők kiszorulnak a körből.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Mi, akik piacra járunk

Mi, akik piacra járunk, piacra járunk szombat reggelente, kistermelői piacra járunk szombat délután, vásárba megyünk vasárnap délelőtt, ünnepek körül az ünnepi vásárok bódéit kerülgetjük, a könyvhét sátraiban vesszük az új olvasnivalót, hétközben megszokásból a Marketplace-en görgetünk, hogy van-e valami vágyott, megmentésre érdemes éjjeliszekrény, szeretett könyv, örökségben megtalált, értéktelennek tűnő hanglemez.

Mert mi, akik a piacra járunk, azt hisszük tudatosak vagyok, de ha csak megkívánjuk a spenótot, a jó spenótot, amiből egy nagy szatyornyi is pillanatok alatt esik össze a hőtől, azt vesszük, mi túrókrémet eszünk vacsorára, a két kisebb maroknyi túróból, amit csak úgy megvettünk, hogy jó lesz az majd, adunk egy esélyt a dagadó japán körtéknek, és nem a saját bőrünkön tapasztaljuk ki, hogy meg kell pucolni fogyasztás előtt, nekünk előre szólnak róla az eladók, nem is ronthatjuk el.

Mert mi, akik piacra járunk, tudjuk, hogy milyen a jó kapros sajt, tudjuk, hogy milyen gomolyát érdemes füstölve, és milyet natúran venni. Megszokott nénijeink vannak, akik megszokott mosollyal néznek ránk, ismerik már az ízlésünket, átnézik a portékájukat, amikor közeledünk, néha meglepjük őket és a gyomrunkat egy másik választással, abból csak kisebb darabot adjon, ki tudja, annyira fogjuk-e szeretni, vágyunk-e majd még reggeli után egy-két szeletre belőle.

Nekünk, akik a piacra járnak, kedvezményt ad középen a bácsi, akihez hagymáért megyünk, mert fontos tudatnia, hogy nem egy alja helyen vesszük, ő is úr, ezt ő szokta így, nevetve megindokolni, ő tudja, hogy mi is az elitek vagyunk, velünk lehet viccelni, mosolygunk, elmeséljük másoknak, megírjuk, ő tudja, 60 forint körül van az átlagos hagyma feje, és 60 forintokból áll a gazdagság.

Mert mi, akik a piacra járunk, mindenből akarnak venni, mindent meg akarunk főzni, minden szépet magunkba akarunk fogadni. Lekvárt veszünk, rögtön kétfélét, egy szokásosat és egy olyat, amit eddig sosem kóstoltunk, egy darabosabbat és egy passzírozottat, ki akarjuk sajátítani az ízeket, mert mi a piacra a legjobbért megyünk, és pontosan tudjuk, hogy a pár száz forintért adott alma is lehet a legfinomabb, hogy a nagyobb retek is lehet a legfrissebb, és hogy néha a csípős paprikát a kápiától csak a gyakorlott szemek és az eladók tudják megkülönböztetni.

Mert mi, akik a piacra járunk, tudunk mindent, amit az eladók mondanak. Tudjuk, hogy a vágott virág vizébe egy pici sót is kell tenni, az az asszony mondta ezt, akitől a vágott virágot vesszük. Nem egy csokorral, rögtön kettővel nyúl felénk, tukmálja, mert tudja, aki virágot vesz, nárciszt, háromszázért nyolc szálat, az éppen szívesen vesz két csokrot is hatszázért, tizenhat szál így tavasszal, ez az igazi dísze a piacra járók otthonainak.

Mert mi, akik a piacra járunk, tudjuk, hogy mi az a szerelem így tavasszal, hogy magunknak venni nárciszt, az szerelmes tavasz, hogy a néni mosolya és az eladó ugratása mindig egy kicsi szerelem, mindig egy kicsi kielégülés, hogy a hentestől a legszebbet kérni, olyan szépet, mint a henteslegény, az rítus, hogy az eladónő érintése, amikor átnyújtja a zacskót, az intimitás.

Mert bennünk – akik a piacra járunk és nem ismerjük egymást, de egymásra mosolygunk a nárciszainkkal, és ha el is állja a paradicsomos ládák előtti teret, ha ingatjuk is a fejünket, mikor átfurakodik valaki mellettünk – van valami közös túl azon, mint amit a reggeli rántotta és a mellé evett paradicsom, vagy a nagyra nyújtott lángos méregetése jelent. Nekünk közösek a rítusaink, hasonlóan figyelünk. Átlátunk egy piacnyi teret, egy ládányi gyümölcsöt, a vén kofák tanácsai pedig, mint a lekvárba maradt nagy gyümölcsdarabokat a zselé, mindannyiunkat körbelengenek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Tavasz van!

A nővérem még hisz a régi viccben, hogy akkor van tavasz, amikor az óvodásokat már hosszabb időre kiviszik délelőtt, és amikor már batnak a matkák. Pedig a tavasz az előbb van, mint a bátortalan óvónénik döntése, akik nem akarnak lebetegíteni egy egész csoportot: menjenek-e ki, fel lehet-e ülni a hintára, meddig lehet ülni a padon anélkül, hogy bárki felfázna, a kiizzadt gyerekek hogyan ne vegyék le a kabátjukat mégsem.

Toxikus maszkulinitás, minden más esetben így hívnám azt, ami a tavasszal van, de tavasszal én is bűnös vagyok. A fiúkat nem tanítják meg igazán arra, hogy figyeljenek az egészségükre, hogy kövessék pontosan az érzeteiket, a fiúk amúgy sem fáznak, nem zavarja őket a huzat, a fiúk elvannak, kényelmesen szeretnek öltözködni, a fiúruhák olyanok is, nem szépek, mint a lányoké, hanem kényelmesek. A fiúk pulóverei, néhányuknak máris a pólói, rövidnagrágjai úgy tűnnek elő, mintha a betondzsungel első hóvirágai volnának, a kabátok, mint a lelógó sziromlevelek a táskákban és kezekben, bátrabbak és későn indulók az első meleg napra otthon is hagyják.

A szettek még nem az igaziak, bakancs és póló párosítás is fel-fel tűnik. Feladat előszedni a vékonyabb cipőket, hátrébb, lejjebb kerültek a cipősszekrényekben, talán még korai is azokat viselni. A nővérem ismerősei pontosan tudják, hogy a bokánk fázik meg először, meg a derekunk. Nem tudom, hogy így van-e, de elég sokszor mondják, hogy igaznak fogadjuk el. A pulóver választások is még esetlenek, a meleg mindenkit váratlanul ért, azokat is, akiknek – érthetetlen módon – több időjárás app is van a telefonjukon. Itt nem a hőfokokról van szó ugyanis, hanem az érzet biztosságáról: tavasz van, jó idő, egypulcsis délután. A döntésről, hogy most olyan az idő, hogy dönthetünk így akkor is, ha a legmenőbb pulcsijaink épp mosásban vannak. Az első napok nem a divatról szólnak, hanem az érzésről, még ha mind csodálattal nézzük is azokat, akik így is olyanok, mintha az Instagramról estek volna ki.

A tavasz az emberektől lesz tavasz, nem a matkák batásától. Attól lesz a tavasz, hogy a város azonnal tele lesz biciklisekkel, mindegyikük csak erre a napsütéses időre várt, a lányok előszedik a napszemüvegeiket, a nénik és a bölcsészek a nehéz sálaikat színes, vidám kendőkre, lengébb körsálakra cserélik, az iskolás fiúk pedig nem tudnak kapaszkodni a villamoson, úgy szorítják magukhoz levetett kabátjukat, a tornazsák, hátitáska, kabát együttállásban minden figyelmükre szükségük van. A tavasz attól van, hogy megint elgondolkozol, mit vegyél fel reggel, és próbálsz tippelgetni az ablakból látható alakolból, de mindenki másként van felöltözve.

Átmeneti évszak, így mondják, és mindenki a maga tempójában halad ezen az átmenetiségen. Nincsenek jó döntések, egy vékony kabáttal többet viselve meleged tud lenni, anélkül viszont fázol, ha árnyékban kell lenned. Születhettél volna Miamiba, gondolod, vagy bárhová, ahol mindig nyár van, és nem kell ezeket a dögnehéz ruhákat cipelned, nem kell eleve vesztes döntéseket hoznod reggelente, de te ide születtél, az évi két átmeneti évszak földjére, a napfény városába, ahol vannak egypulcsis és kiskabátos napfények is, meg lesznek majd pólós napok is, lehet, hogy ahhoz neked még korán van, de tudod, hogy lesznek majd, már csak néhány reggelt és délutánt kell túlélni, és lesznek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Tizenöt perc

Elkülönülő funkciók szerint territóriumokra osztani a szobát. Azt tanácsolják, leginkább így érdemes küzdeni a lustasággal a home office alatt. Az íróasztal maga az iroda, a kanapé az ebédlő, kávégép helyett pedig ott a konyhában a zacskós tej meg a kávépor. A hatékony munkavégzés a legfontosabb. Persze, mire az ember kitalálja maga körül a rendet, addigra vége is a munkanapnak. Hiába késik megint a leadandó feladatokkal, azt érzi, hogy ma is nagyot haladt: pályára állította a rendszert, ami majd hozzásegíti a hatékony munkavégzéshez. Érdemes kisebb időegységekre osztani a napot. Abbahagytam a sorozatozást, mert a részek időtartama nem volt ötösre vagy tízesre kerekíthető. Hogy időt spórolj, rakd egy helyre a leggyakrabban használt tárgyakat. A sarokban dezodor, füles, töltő, bögre, kulacs, villa, kanál, mélytányér, zacskós leves. Most már fél óra is elég arra, hogy összepakoljak, és elhagyjam a lakóhelyem. Zárd ki a kellemetlen zajokat, ingereket. Becsukom az ablakot, elzárom a csöpögő csapot, de a nagy csendben a régi hűtő folyamatos zúgása, amihez ugyan az évek alatt hozzászoktam, elviselhetetlenné válik. Nem lehet tőle figyelni, lelőhetetlenül duruzsol, mint egy város fölött cirkáló helikopter, vagy napozás közben az ember füle körül szemtelenkedő szúnyog. Veszélyezteti a rendet. Ne feledkezz meg az egészségedről, most az a legfontosabb, sétálj naponta legalább negyed órát, hogy felfrissülj. Még sose sétáltam azért, hogy nekem jó legyen. Általában csak a város egy pontjáról a másikba megyek rendkívül praktikus okokból: iskola, munka, találkozás valakivel, megbeszélés, ésatöbbi. Rendszerint ilyenkor a feladat jár a fejemben, ami úticélomban vár, és csak nagyritkán, egészen véletlenül csodálkozom rá arra, ha a nap épp úgy süt egy sarokra, hogy az egyik utca fénybe borul, a másik teljesen árnyékban marad. És akkor arra gondolok, ez igen, ezt is tudja az utca, nem csak a forgalmat, meg a galambszart. Most azonban sétálok, és nem azért, hogy elérjek valahova, hanem csak úgy, körbe. Tizenöt percig bármilyen véletlen számára lehetőséget adok arra, hogy meglepjen. Mutassa meg a város tizenöt perc alatt, hogy mit érdemes tudni, aztán úgyis visszamegyek az odúmba. Persze, ma nem történik semmi. Nyilván, mert mindenki tizenöt percekre szabadul el, és ha nincs közönség, nem érdemes műsort csinálni. Marad a tervezés. A homlokzatok mögött hallom duruzsolni az összes többi ősrégi hűtőt, a vízvezetékekben folyni és kavarogni a háztartások mindenféle hordalékát. Minden teszi a dolgát, innen nézve mégsem mozdul semmi. Mintha egy nagy rendszer lenne az egész, apró darabokra felszeletelve. Működik nélküled is, de te nem működsz nélküle.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri