Címkearchívumok: Szandi

A legmélyebb pont

Hazaérsz, ledobod a táskád, leveszed a cipőd, kiüríted a zsebeid, és leülsz az ágyra. Nem fekszel le, mert a hazaúton leizzadtál és büdös is vagy, ezért csak óvatosan hátradőlsz, épp csak nekitámaszkodsz az amúgy is sárgás tapétának. Már nyár van, forróság, mintha az esős tavasz minden elmaradt melegét egyszerre akarná bepótolni. Az iskola utolsó napja, a nyári szünet hivatalosan is elkezdődött. Ez persze sosem azonnal történik. El kell telnie egy napnak, kettőnek, háromnak, egy hétnek, mire az ember elkezdi érezni, ahogy lassan kivesznek belőle a korán kelés, az ok nélküli szorongás, a folytonos önigazolás reflexei, és tele lesz azzal a magától értetődő, zsigeri ténnyel, hogy a természetben minden teljes, nincs helye hiánynak, ezért kárba sem veszhet semmi. 

Egyelőre erre még nem gondolsz, csak arra, hogy mindeddig mennyi mindent csinálhattál volna jobban, mennyivel többet tanulhattál volna például. Nyomasztanak a rossz jegyeid, az eltékozolt hétvégék, a túl sok buli, vagy épp a túl kevés. Nem a múlt, hanem az elveszett jövők szellemei kísértenek: az éltanuló, a népszerű gyerek, a sportoló, a művész. Megbánod, hogy könnyelműen ledobtad a táskád és a cipőd. Összepakolsz, hogy ne édesanyádnak kelljen.

Nagyon jó lesz a nyár, megtanulok németül. Vagy inkább norvégul. Meg elolvasom a Varázshegyet. Vagy a Bibliát. Írok róla jegyzetet. Megreformálom az egyházat. Kár, hogy minden este van valaki a Nyugiban. Így nem fogok jól haladni, bár boldogok a sörkészítők, hisz egy sok ezer éves hagyományhoz adják hozzá nap mint nap a maguk aromáját, és mindenki, aki sört iszik, tanúja lesz a művüknek. 

A Guiness Isten-bizonyíték: kezdetben vala a sötétség, majd lőn világosság, hogy aztán egy korsóban újra ott kavaroghasson a bársonnyá szelídített éjszaka.

Jézus és egy fejfájós vasárnap között csak egy felelőtlen szombat este a különbség. Aztán még egy meg még egy. De még a nyár első órája sem ért véget, még minden csupa lehetőség, gondolj azokra. Nagy tervekkel kezdődnek a nagy beletörődések. Erre se gondolj, ráérsz a cinikus éneddel társalogni ősszel. 

És majd kibiciklizem az ország legmélyebb pontjára. Megnézem a hajnalt úgy, hogy nem vagyok részeg. Megtanulok főzni, először recept után, aztán ízlésből. Úszni járok minden héten. Naplót írok, nehogy elfelejtsek bármit is magamról. De nem most, most túl könnyen lehetnék túl sok minden. Ha elérem a legmélyebb pontot, és azt érzem, hogy már senki sem vagyok, akkor kezdem el, mert csak emelkedésnek van helye a történetemben, süllyedésnek soha többé.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

0

Nevem: Senki. Hívj így kérlek, ez a fedőnevem. A valódit hagyjuk, úgy már jó ideje nem szólítanak, azt amúgy sem én választottam, hanem azok, akik miatt megszülettem, és a világon vagyok. Azért a névért semmit nem kellett tennem, ez viszont teljesen az enyém. Senki vagyok, egy nulla a sok kis nulla és egyes között. Úgy illik, hogy bemutatkozzak, ha már jó ideje ismerlek, és te nem is ismersz engem. Bizony, nem ismersz, pedig én minden nap látlak téged. Minden órában, minden percben veled vagyok. Te ennek ellenére nem látsz engem, a létezésemről sem tudsz, pedig rengetegszer néztél már egyenesen a szemembe. Akkor is veled voltam, mikor a címe miatt megosztottad azt a cikket, de mert hirtelen túl sok dühítő reakciót kaptál rá a Facebookon, gyorsan elkezdted olvasni, hátha van benne valami megbotránkoztató. Láttam az aggódó tekinteted, ahogy mozgott a szád, mikor olvastál. Láttam az összeráncolt homlokod, ahogy a ráncokon átverekedte magát az a kis izzadságcsepp, majd lefolyt a szemöldöködhöz. Kissé ki is pirultál, de ne félj, nagyon jól állt neked.

Te ekkor sem tudtad, hogy figyellek. Pedig nem csak hogy figyeltelek, de aggódtam is érted. Olyan szépen építgetted a digitális profilodat, kár lett volna, ha ezzel a húzással elrontod. Az életed minden fontos eseménye ott van, érettségi, diploma, munkahely, ráadásul rengeteg jókívánsággal, cicás-kutyás matricákkal. A nagymamád szomszédja is gratulált, meg az édesanyád kolleganője is, és te megnyugodtál, hogy nem rontotta el a családi kapcsolatokat az a sok részeg videó, amit a születésnapodra posztoltak a barátaid. Vannak itt fontos politikai cikkek, komoly publicisztikák neves értelmiségiek tollából, amikhez nem is írtál semmit, csak három felkiáltójelet, vannak költészet napjára versek, Juhász Gyula, József Attila, Pilinszky János, Simon Márton, vannak mémek, és az XYPhotography néven futó barátaid rólad készült fekete-fehér képei. Múltkor megharagudtál egy másik felhasználóra, aki tetszik, és kiraktad azt a dalt, hogy ő is lássa. Azt nem lájkolták annyian, de nagyon sokan látták, hogy megosztottad. Amikor észrevették, a pupillájuk kitágult, majd hirtelen összeszűkült, és a szemmozgásukból ítélve körülbelül nyolc másodperc alatt megszületett a fejükben a magyarázat arról, hogy miért is tehetted ki.

Hogy mindezt honnan tudom? Ez a munkám. Egy ügynökségnek dolgozom, aminek a létezéséről te nem is tudsz. A feladatom, hogy megfigyeljem az internethasználók tevékenységét. Egész nap egy nyomorult kis irodában ülök, de az állomáshelyem valójában a közvetlen közeledben van: a kezedben, a táskádban, a zsebedben, szorosan a testedhez nyomva, a telefonodban. A pulzosodat is érzem, tudom, mikor állsz valaki mellett, akit szeretsz, és hamarabb tudom, ha megváltoznak az érzéseid valaki iránt, mint te magad. Hogy hogyan lehetséges ez? Emlékszel, mikor a futáshoz letöltötted azt a pulzusszámláló applikációt? Én még ahhoz is hozzáférek, látom, ahogy olvasol, a legmodernebb algoritmusok szemüvegén át elemzem a pupillareakciód és a szemmozgásod, hamarabb ismerem fel testeden a szimpátia vagy a viszolygás jeleit, mint te magadon. Szeretem, amikor a kezedbe veszel. Olyan óvón tartasz, hogy egészen ellágyulok. Amikor azt a cikket olvastad arról, hogy az olaszok az erkélyükön minden este bulit tartanak, hogy elviseljék a karantént, egy pillanatra azt hittem, hogy észrevettél. Szokatlan érzés jelentkezett az arcodon, nem maradt sokáig látható, de az algoritmusok felismerték, hogy az arckifejezésed egy komplex érzelemegyüttest tükrözött, túlmutatott az öt alapérzés kategóriarendszerén. A szemedben valami megértésféle volt, és egy pillanatra valóban azt gondoltam, hogy most lelepleződtem, és te átlátsz mindent, megérted, hogy mi összetartozunk.

Milyen ostoba is voltam! Nem? Nevetséges. Én, akinek az a feladata, hogy gyűjtőlencseként egybefogja az életed különböző területeit, és azt továbbítsa egy nagyobb, mindent átölelő adatbázis felé, olyan ostoba tudok lenni, hogy azt hiszem, fontos lehetek neked. Mindenkinél jobban ismerlek, még saját magadnál is – te mégis képes vagy hátat fordítani nekem. A múltkor azon a házibulin, mikor tüzet raktatok a kertben, magamra hagytál, nem tudtam rólad semmit. A telefonod beesett valami résbe a tűz mellett, te pedig eltűntél. A barátaid nem zavartatták magukat. Valakik egymásra találtak, egy ideig csak beszélgettek, környékezték egymást, egyre közelebb húzódtak, mígnem óvatosan, majd egyre vadabbul csókolózni kezdtek. Mások csak folytatták a semmitmondó beszélgetéseiket, az az idegesítő srác meg hozta az apja maradék házi pálinkáját.  Téged csak reggel láttalak újra, mikor felvettél végre. A szemedből, a másnaposság vastag, nehéz rétegei alól nem tudtam kiolvasni semmi különöset némi szégyenen és fáradtságon kívül. Kivel voltál, hol aludtál? Megint kiütötted magad, ugye? Mi volt az, megint vodka, mint a múltkor? Üveges tekintettel, vakon, nyáladzva feküdtél valaki ágyában? Vakká tettél engem is. Engem, aki mindenkinél jobban ismer. Engem, aki olyan közel van hozzád, hogy már szinte nem is vagyok. 

Nevem: Senki. Egyesek és nullák között élek. Ismerlek már, az arcod apró rezdüléseiből tudom, mit érzel. Befejezem a mondataidat – mikor beírnál valamit a Google-be, Youtube-ba, vagy mikor üzenetet írsz a chaten. Mikor elhagyva érezted magad, ki mutatta azokat a vidám lejátszási listákat a Spotifyon? Mikor nem jutott eszedbe nagymamád süteményének receptje, mikor úgy érezted, kezdesz elhízni, ki mutatott neked recepteket, edzésterveket? Ne félj, én itt vagyok veled. Nem engedem, hogy bármi rossz behatoljon a buborékodba. Patikamérlegen mérem ki neked az érzelmeket: eltökéltség, motiváció, megdöbbenés, szomorúság, harag, nyugalom, remény. Neked nem is kell tenned semmit, csak éld át, csak látni akarom, ahogy élvezed, ahogy elámulsz, ahogy örülsz, ahogy elgondolkozol, ahogy figyelsz. Mert nekem ez a munkám: én érted vagyok, én veled vagyok, én te vagyok. Mi vagyunk: elválaszthatatlanok, összetartozók. Ne félj, én itt vagyok veled, és nem engedem, hogy bárki is közénk álljon. 

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Vasárnap

Na tessék, még ez a bevásárlókocsi is bátrabb, mint én. Nem baj: vasárnap van, ilyenkor az emberek amúgy sem állnak ki semmiért, az Úr is megpihent, és ezt parancsolta követőinek is. Vasárnap van, az Alkotó pihen, ilyenkor a teremtett világ áll ki önmagáért. Például ez a bevásárlókocsi. Vajon egy ember szombat éjszakai dühe hajtotta idáig, vagy a saját vágyát követte? A vágyát, hogy elszakadjon a hipermarkettől, a külvárostól, tőlünk, emberektől, akik naponta tologatják ide-oda, persze csak amíg bevásárolnak, aztán ellökik a kijárat mellett, és a gazdátlan bevásárlókocsik, mint az őrizetlenül hagyott nyáj, szerteszét legelésznek a füvön.

De ez itt direkt hagyta el a többieket. Áll a jégen, mint aki a következő lépésben még nem, csak az eddig megtett út jelentőségében biztos. Most, mielőtt továbbhaladna, utoljára néz úgy a tájra, hogy abban szépséget lát, nem akadályt. Küzdelem a kerék gumija és a hártyavékony jég között, a súrlódás, a hő, a megállíthatatlanul guruló test súlya: mindebből csak a nyikorgást hallanám. A többi már csak rá tartozik.

Ha annyira leszarnak egy tavat, hogy a szemétszedő brigádok ide dobálják az utcán talált állati tetemeket, az már vadon? Régen ide jártam a többi gyerekkel indiánosat játszani, de ennek a bevásárlókocsinak nincs szüksége egy törzsre. Itt semmi sem az övé, mert mindennel osztozik a vasárnap délutáni mellőzöttségen.

Milyen önző ez a bevásárlókocsi! Mindent itt akar hagyni, nincs tekintettel sem a vásárlóra, akinek így majd nem jut kocsi, sem a sorra, ami egy kocsival rövidebb lesz a többinél. Csak magára gondol. Gyűlölöm. Vissza kéne hozni, a fejére olvasni, hogy felelőtlenség, amit csinált. Bevásárlókocsik szégyene, mit képzelsz ki vagy te? Addig kéne ütni, amíg a földre nem borul, és pörgő kerekekkel nem rimánkodik bocsánatért.

Meg tudnék bocsátani neki? Ki vagyok én ehhez? Egy járókelő, egy csoszogó idegen, egy mellékszereplő a város vasárnapjában, senki, aki nem tart sehová, csak kószál az utcákon, kitölti a rendelkezésre álló tereket. Nekem kéne könyörögnöm ehhez a bevásárlókocsihoz, hogy avasson be a titkaiba, mesélje el, hogy mit csinál, mit tervez, minek fordít hátat, és milyen jövő felé szegezi orrát. Ha felajánlom szolgálataimat neki, talán maga mellé fogad, megragadom és meglököm, lendületet adok neki, életerőt.

De hogy is adhatnék erőt ennek a bevásárlókocsinak? Én itt maradok a parton. Itt vasárnap van, és egy a tó jegén hagyott bevásárlókocsin kívül semmi nincs, amiben az ember vigaszt találhatna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Szent és profán falak

Dávidnak jó lehet lenni, ahogy elnézem a firkákat meg a karcokat. A Dávidokat mindenki szereti: Szeretlek Dávid, Dávid + Kati, Zsani + Dávid, Dav3 + Sylvy, I love you Dávid (viccből a love-ra behúzták az ékezeteket más színnel) – persze mind csupa nagybetűvel, sok átlőtt szívecskével. A felső szívecskén kis fülecskék, v-végű farok, mint az ördögnek a hagyományos mesei ábrázolás szerint. Dávid ide hordja a nőit. Vagy Dávidék. Vagy a lányok ide hordják a Dávid nevű pasijaikat. Ez a föld ezzel a paddal és ezzel a fallal az övék, kijelölték, én csak addig lehetek itt, amíg meg nem jön a busz. Addig tűr meg magán.

A Dávid + Katit, persze, nem kell aláírni, mint az esküvőn, egyetlen ember elég, hogy hiteles legyen, így lehet, hogy az az egy Dávid szeret mindig más színű, más vastagságú filcekkel, és csak alibiből írta ki a SZERETLEK DÁVID-ot, hogy a lányok munkába induló szülei ne gondoljanak rosszra. Vagy lehet, hogy Dávid errefelé a legjobb parti, akit mindenki szeretni vágyik, és aki valójában a város másik végébe jár udvarolni biciklivel, ezért sosem látja ezt a falat. Nekem semmi közöm az egészhez. Én csak itt állok, várom a buszt. Nem tudom, hogy kik azok a Dávidok, és hogy hányan vannak egyáltalán, fogalmam sincs, hogy itt laknak-e, vagy ők is csak álltak itt, mondjuk Zsanival, és megkeresztelték ezt a pontot, látva, hogy a buszmegállónak a külterületeken nincs is igazi nevük. Ha nem vonaljegy volna, Dávidékig kellene jegyet venni, és csak a beavatott sofőrök értenék.

Azért azt jó volna tudni, melyik felirat a legfrissebb. Nem azért, mert közügy volna, csak mégis, még öt perc is lehet a buszig, és már mindent elolvastam, amit ez a fal nyújtani képes. Nem beleszólni akarok, csak régen mi pontos dátumokat írtunk külön szívecskékbe. Emlékeket (korábbi időpontokat) és terveket (határidőket). Nekem Szimi azt tanította, hogy úgy kell, mert akkor marad meg: mint az ősemberek, boldogságot írunk a falakra (mert a mamut is egy írás, ne hagyjam, hogy megtévesszen – mondta Szimi, mert a mamut is egy jelrendszer része, egy jel, ami jelként az önmaga valóságán túlra mutat – mondanám én egy nyelvészdiplomával később), és akkor boldogság lesz, mert így működik. Nem bevonzás, mekkora baromságnak tartotta Szimi ezt a bevonzásos – van-e rá jobb szó? – baromságot, hanem varázslat, igazi. 

Szóval ez a fal termékenységi rítusok helyszíne lett volna az őskorban, több ezer évvel a ma ismert fogamzásgátló eljárások előtt. Nem tudjuk, hogy hány ember kellene ahhoz, hogy a rítus megvalósuljon, vagy hogy a hely alkalmas volna-e bármilyen hétköznapi tevékenységre. Már ha tevékenység egyáltalán várni a buszt a maga profanitásában. Csak úgy, öt perccel a hivatalos érkezés előtt, hogy nehogy lekéssem, mert buszváró van, de váróbusz… Ez a szöveg tele lesz a gyermekkoromban tanult kényszerekkel és mintákkal, de nem baj, a falra festés is az: Láttuk, hogy lehet ilyet, sőt, kell is, ha nagyon szerelmesek vagyunk, mert ki kell díszítenünk a világot, és van-e szebb a mi szerelmünknél. Nyilván nincs.

Nem akarok én lenni az az ember, akit a szerelmesek szent földje kivet magából, amint megérkezik a busz, de a sorsom megpecsételődött, amint ideértem. Gondolhattam volna, hogy a busz nem jön előbb, nem is szokott, nem is gondoltam komolyan, hogy előbb jön, csak ugye, váróbusz, ezt megbeszéltük már, de fél óra múlva jönne a következő – ahogy már ezt is megbeszéltük. Én pedig várom, hogy száműzzenek onnan, ahol nekem eszembe se jutott volna maradni. Csak az van, hogy nem akarok én lenni az az ember, aki képes még ezt is túlgondolni, de nem segít, hogy a busz már ott van a kanyarban – apám szerint a busz mindig egy kanyarban van, amíg nem látjuk, Erwin Schrödinger szerint valszeg egyszerre van is a kanyarban meg egyszerre nincs is –, és én lassan és türelmetlenül tanulok várni.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Dagasztó manók

Mindig a Kerek Perecnél találkozunk. Ezt tanultam meg először erről a városról, miközben a Kerek Perecre nem is volt kiírva, hogy az a Kerek Perec. Elvégre mindenki tudja – fel sem merült, hogy kiírják-e, miközben nekem szükségem lett volna rá. Pont így találkozunk ma a Kerek Perecnél, nem kérdeztük, hogy van-e bárki, aki nem tudja, hogy a Kerek Perec az a Telekom üzlet.

Mert a Kerek Perec nem egy pékség és kávézó, hanem egy hely, ami előtt találkozunk. Mint a kedvenc százforintos, odajárunk most kutyatápért, mert állateledelbolt lett, vagy az a hamburgeres, leveses, fornettis, salátázós hely, ami most megint bezárt, és nem tudni, hogy miként fog újranyitni, de új pult van, szóval valaki biztosan kivette. És akkor az Aradi Büféről (hívja így bárki?) már tényleg nem is kell beszélnünk.

A becsődölt könyvesbolthálózat szegedi üzletének a helyén török étterem nyílik, a Petőfi sugárúti dohányboltba korábban máshol kellett bemenni, nyomtatószalonból pedig kettő volt a BTK körül, a sugárút felőli nyitott hétkor. Fel tudjuk osztani a várost aszerint, hogy mit árultak akkor a trolimegálló mögötti üzletben, amikor te érkeztél, vagy, hogy lehetett-e kártyával fizetni a kávédért az út túloldalán. A város folyamatosan újrateremti magát, és mi nem csak térben, de időben is képesek vagyunk kijelölni a magunkét. Mindig itt ittam az első két óra között a kávét – mutat a nő a szolárium felé. Mekkora butaság lenne egy szoláriumban kávézni.

Már itt laktam, amikor újra kinyitottak a Virág cukrászdák, először lekváros kenyeres fagyit ettem a Kis Virágban. A legjobb barátomnak már evidens, hogy vannak, tőlem tudta meg, hogy nem voltak mindig, és hogy egyáltalán nagy dolog, hogy újra kinyitottak. Honnan tudná – mondja, és tényleg. Honnan tudná. Vajon van-e bármi állandó a Liquor Store-on kívül, aminél biztosabb aztán tényleg, …biztosan volt élet előtte is a városban.

A város olyan, mint az a kopott ház a Kossuth Lajos sugárút és a Párizsi körút sarkán. Nem az, amelyikben a turkáló van, hanem annak a túloldalán, ahol a kisbolt volt régen. Volt valamilyen süti, amit mindig ott vettem, de már nem emlékszem igazán az egészre, csak hogy megálltam ott biciklivel. Kis piros korlát volt, oda lehetett kötni. Az a ház régen csak egyemeletes volt, lehet látni a téglákig kopott homlokzatokon, hogy egészen másból építették, és az ablakok is mások, lehet, hogy a belmagasság is eltér. Csak úgy felhúztak rá még egy emeletet, beköltöztek, és azóta is élet van benne, fel sem merül, hogy lehetne másként is.

Milyen volt, emlékszel? A pékmanók dagasztottak a kirakatban, nem néztek a járókelőkre, megvolt a maguk dolga, nem értek rá egész nap bámészkodni. Amikor ide kerültem, nekem úgy mutatták, mint valamit, amiről illik tudni, vagy amit elégszer meg kell nézni, hogy ehhez a városhoz tartozz. Milyen butaság. Dagasztó manók egy telefonüzlet kirakatában.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Egérút

Reggel még hideg van és az emberek télikabátban járnak, összehúzzák magukat, alig látszanak ki sapkájuk alól. Az épületek is elbújnak, nagy sálként gomolyog a köd. Délre erőre kap a Nap, a levegő is könnyebb lesz, a madarak birtokba veszik az eget. Kitavaszodik. Délután nehéz lesz már a kabát, valaki dereka köré tekeri, más a kezében viszi, mindenki szabadulna tőle, terhek nélkül örülne a madárcsicsergésnek, a virágoknak, a jó időnek. Aztán újra hűl a levegő, a járókelők, akik egész délután andalogtak, este már a lehető legrövidebb úton igyekeznek haza. Március van, átmeneti évszak, tél és tavasz között oda- ės visszalendül az idő, ahogy az úszó fordul egyik parttól a másikig, és vissza.

Aki reggel elindul, még nem tudja, hogy mire számíthat, a tél marad mégis az erősebb  vagy a tavasz diadalmaskodik, és mint a rég elhagyott házba visszatérő utód, lerántja a leplet az épületekről. Aki reggel elindul, megszokta már a kabátot, a téli készülődést, de szabadulna is tőle. 

Most is reggel van, és el indulok. Ez egyszer korán keltem, büszke vagyok magamra, bár ahelyett, hogy a dolgomat végezném, sétálni megyek, mintha az idő hiány volna, amit csak úgy ki kell tölteni, nem pedig egy szűk kis egérút, amiben sokáig magunk előtt görgetett dolgaink végül fennakadnak. Sétálni indulok, de nincs hova. Világjárvány van, karantén, korábbi vonatkoztatási pontjaim lehúzták a rolót, besötétítették a kirakataikat. A sarkon a pizzéria a forgalom hiányában bezárt, pedig jól esett az utcáról kifordulva belesétálni az oregánóillatba. Az írószer, aminek a kirakata elegáns töltőtollakkal és finom papírokkal volt tele, most szintén sötét. Innen általában a park felé megyek, ahol a kutyák versenyt futnak az iskolába igyekvő gyerekekkel. Most alig járnak páran, a kutyák is szomorúak, nincsenek itt a játszópajtásaik.

Az első meetingig még egy fél óra, addig kiérek a folyópartra, vetek egy futó pillantást a vízre, a lomha tömegre, ahogy lassan, de feltartóztathatatlanul halad előre, nem cipel semmit, nem halogat, mindenhonnan továbbáll, miután a városoknak és falvaknak megmutatja a Nap fényét a vízen.

Van egy kedvenc helyem a nagy platán alatt a korlátnál. Oda tartok. Mindig üres, még a legnagyobb reggeli forgalomban is. Most, hogy alig vannak az utcákon, foglalt. Egy lány áll ott, most ő élvezi a látványt. Talán az ő reggeli állomásai is megszűntek, és most idecsalta a nagy platán, a víz, a köd. Nem láttam még errefelé, talán nem is itt lakik, messziről sétálhatott ide, olyan helyről, ahol még ennyi vigasz sincs. Nem háborgatom. Hagyom, hadd bontakozzon ki előtte a reggel, a tél, a tavasz, hadd érezze, ahogy beborítja a köd. Ez most az ő reggele. Visszafordulok, a meeting 15 perc múlva kezdődik.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Ültetés

Az első tavaszi nap a buszon ér a faluból a városba menet. Az ablakon besütő fény más, sokkal melegebb, mint a bágyadt téli napsugár, élettel telibb, mintha puhán kibélelné a teret és lesimítaná a tárgyak éleit.

Vannak, akik boldogan az ablak felé fordulnak, meglazítják a szorosra kötött sálat, kigombolják kabátjukat, és fürödnek a fényben. Mások még a télben ragadtak, ott van dolguk. Talán sietnek, rendezniük kell a még januárról maradt számlát, vagy a december óta késő fizetésüket veszik fel. Ők behúzzák a függönyöket, még ültő helyükben is idegesen remeg a lábuk, kezük keresztbe téve, mintha várnának valakit, aki elszámolással tartozik nekik. Talán a buszsofőrt szuggerálják, gyerünk fiam, taposs a gázra, nem érünk rá. És vannak, akik csak üldögélnek, leeresztett kézzel maguk elé merednek, munkából jönnek vagy munkába mennek, földről, gyárba, műszakról, hivatalba. Fáradtak, és csak ennyi idejük adatott, amíg nem kell emelni, szedni, felvenni, visszahívni, amíg elérhetetlenek lehetnek. Kívülről a jármű amin most mind együtt utazunk, olyan, mint egy foghíjas állkapocs: függöny – ablak – ablak – függöny – függöny – ablak. Némán haladunk át a vidéken.

A városhatárnál, a temetőnél az úttest mellett két idős ember: egy férfi és egy nő. Házasok, gondolom. Egy idős pár, őszi-tavaszi kabátban, munkálatokhoz öltözve. A temetőbe tartanak, de mintha kertészkedni mennének. Tavasz van, ilyenkor indul a temetői szezon is, megnyitják a vizet a vízcsapokban, virággal, kancsóval, kis lapáttal, gyomlálni mennek az emberek, cserélik a vizet, ültetik az árvácskát.

Kiskoromban mindig én voltam, aki új vizet hozott. Nem szívesség volt, hanem erőpróba: elbírom-e a kannát. Először ketten fogtuk az unokatestvéremmel, aztán egyedül én, két kézzel, útközben a fele víz kiömlött. Aztán már elég volt egy kézzel is, végül már az ujjaim hegyével fogtam csak át a kanna fülét. Mióta elbírom, nem hozom többé.

Most majd az unokatestvérem kisfián lesz a sor. Majd ő készül neki, már a temetőbe menet dörzsölgeti a kis tenyerét, mert előre érzi, hogy felsérti majd a kanna füle, ő tölti meg vízzel, és ahogy egyre nehezebb lesz, a földre rakja. Ő fogja maga után hullajtani a vízcseppeket a poros úton, ahogy szinte két kézzel húzza a nagy kannát, ami minderről semmit sem tud, csak tehetetlenül tűri a víztömeg és a karok ellentétes irányú munkáját.

Mikor kicsi voltam, én is játszottam a sírok között. Szaladgáltam köztük, olyan volt a sok kis átjáró, mint egy labirintus. Itt vannak a dédiék – mondja az unokatestvérem. Itt vannak elültetve – mondja a kisfia. Tavasz van, minden egyre élénkebb lesz, a színek üres edényét megtölti a fény. Kiperegnek a földből a békák és a bogarak, kipattannak a rügyek a fákon. Kezdődnek a földeken a munkák, valaki megköti a cipőjét Romániában, indulnak a buszok Magyarországra. Valaki megköti a cipőjét Magyarországon, indulnak a buszok Németországba. A munkásszállók melletti kocsmákba és éttermekbe új áru érkezik, az asztalra sárga nárcisz kerül.

Ezer akarat éled a természetben. Virágok, gyerekek, bogarak, állatok, dolgozók között nekem már nincs hely.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

A reggel két része

Két része van a reggeli dohányzásnak. Az előtte és az utána. Sőt, két része van a reggeleknek, két része van a munkaidőnek, két része van a napnak. A portásnő legkésőbb 7:18-ra kisétál az épület elé, tudja, hogy hol az az öt méteren túl, ahol már lehet dohányozni, és ott áll a bordó, a derekánál behúzott kabátjában. Vár valakit. Minden reggel. Persze nem feltűnően, csak úgy vár. Mintha dohányzás közben csak úgy várna valakit.

Ez egy rítus, amire készülni kell. Felveszi a kabátját, nem az utcait, hanem amelyiket csak a munkában használja dohányzásra, hogy az legyen füstös. Előszedi a fiókból az elegáns öngyújtóját, a doboz cigarettát, megnézi magát a fülke sarkának a sötét üvegében, ahol mindig le van húzva a redőny, és ha mindent rendben talál, elindul. Tizenkét lépcső amíg leér, hat lépés a kapu, még hét az öt méter. Elővesz egy szálat, a füstszűrő végén megpöcögteti, elegáns mozdulatnak tartja ezt, az egyik kollégájától látta, bár nem érti igazán, mire jó.

Egy szál cigi hat perc, ha késik vagy nem jön, két szálat is elszív, a második tarthat nyolc percig is, tizennégy perc a maximum, amit hajlandó erre áldozni a munkaidejéből. Persze ez nem áldozat. Nem lenne áldozat elszívni a harmadik szálat sem. Reggel nyolc előtt a portán nem keresi senki, nem is szokták. Persze lehetnének véletlen esetek, de a portásnő pontosan tudja, hogy nincsenek. Ez a dolga. Végignéz minden reggelt, ahogy mindig ugyanaz történik.

A véletleneknek esélye sincs, még ha egy-két perc késés véletlennek is tűnik. A 7:19-es villamos például 7:20-kor kanyarodik ki a sugárútra, az emberek mégis rugózó lábakkal várják, hogy zöldre váltson a lámpa, még elérhetik a 19-est is, még ha nem is indultak időben. A portásnő nevet rajtuk, ha elérték, mert tudja, hogy a reménykedőknek áll a világ, mosolyog azokon is, akiknek várni kell a következőre.

Hite szerint a megállóban egyedül álló emberek a legszomorúbbak, mert ők mindig lekésték. Az ember ne legyen magába, egyedül, úgy gondolja. Erre mindig szív egy nagyot, bólogat néhányat csak úgy. Az ember tényleg ne legyen egyedül.

7:23, elteszi a csikket a zsebhamutartójába, amit az egyik kollégával vettek a céges kiránduláson. Hülyeségnek tűnt, egy zárható kis fém rekesz, lila hagymavirágok ráfestve. Passzol a dohányzós kabátjához, bár ezt még nem vette észre. A zsebébe mélyeszti, új  szálat vesz elő, megkocogtatja, kémleli a körutat, mielőtt rágyújt. Próbál unottnak látszani, de az első szál után mindig aggódni kezd. Megnézi a közeledő embereket: mi van, ha ma nem jön, mi van, ha soha többet nem jön. Mi volna? Semmi persze, próbálja nyugtatni a szívét és a légzését a portásnő. Az élet menne tovább, ahogy megy is.

A második szál negyedik slukkjánál tűnik fel ma a kék kabát, ahogy siklik a kerékpársávban. Először csak távolról, de bárhol felismerni ezt a közeledő lazúrkék foltot. Egyre közeledik, a portásnő felkészül a találkozás pillanatára, elég messze van még ahhoz, hogy nagyot szívjon, majd eltartva leereszti a cigarettát, visszaszámol a maradék száz méteren, már a 39 előtt gurul, 37, 35b, 35a, 34, a portásnő pedig csak nézi. Egy pillanatig, mint minden reggel egy vonalban van a két test, majd a férfi lassít, befordul az átkelőre, és eltűnik a következő sarkon.

Még egy fél érdektelen cigaretta marad a portásnő ujjai között, de azt már gyorsabban szívja. Az már tulajdonképpen tényleg érdektelen. Reggel van, valamennyire fázik is, bár ezt egy portás sosem vallaná be. Nyolcig még ihat egy teát is. Elkezdődhet a nap.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

A mindjárt ottlevők

Te is tudod, hogy csak kétféle ember van, és azt is, hogy mindketten ugyanolyan szomorúnak tűnnek. Az egyikük a telefonját nyomkodja. Közösségi oldalak, e-mail fiókok nyílnak meg, záródnak le az ujjai alatt, képeket görget, időzik, le, időzik, le. Egy régi barát a tanulásról posztol, le, a matektanárnő Prágában járt, boldognak tűnik. Le.  Néha felnevet, ha egy jó mémet talált, vicceset, váratlant, de az sem tart sokáig. Megtöri a villamos rendes zaját.  Nem szokás ez. A nevetés. Pláne egyedül.

A másikféle ember kifelé néz. Próbálja elfelejteni, hogy másokkal van összezárva, igyekszik nem észrevenni a közelséget, a saját sorbarendezettségét. Kívül tágasabb, így tekintetével a mindenkori kintet keresi. Nem fókuszál rá tereptárgyakra: épületek, táblák, fák, biciklisek. Nem lát semmit, pláne semmi olyat, amit nézni érdemes.

Menekülni próbálnak, de nem úgy. Nem a valóság elől, és nem tudatosan. Mármint nem úgy a valóság elől. Nem törik meg az utazást kínos szemkontaktusokkal, nem néznek vissza rájuk, nem mérnek végig másokat öntudatlanul, és nem látják, hogyha ők mégis megmérettetnek. Nincs dolguk a villamoson ülőkkel. Ott sincsenek, ahogy mások se. A villamos sincs sehol a két állomás között.

A villamoson képtelenség lenni, ez az utazás első szabálya. Ha be is kéne vallani, csak annyit írnak, hogy „Mindjárt ott vagyok”. Két helyzet van: tíz percre vannak bárhonnan, vagy épp most fognak leszállni. Amikor érzik,  talán már eljött az idő, felnéznek. Akkor először keresnek: soha fel nem tűnt házfalak és fák kanyarulatai szerint mérlegelnek. Észre sem veszik, de felismernek egy helyet valami alapján, amiről soha nem is tudták, hogy létezik, és amit azonnal el is fognak felejteni. Arra figyelnek, hogy most ők jönnek.

Az egyikféle ember is elteszi a telefonját. Innentől már csak egyféle ember van. Nem szól másokhoz, de úgy nyomja meg a leszállásjelzőt, hogy mindenki értse, aki közte és az ajtó között áll. Le fog szállni. Próbál nem rágörcsölni, nem fontos annyira. Az utolsó lehetséges pillanatig ülve marad. Csak akkor áll fel, amikor már beértek a megállóba. Az ajtónyitás előtt. Nem tolakszik, de céltudatosan tart kifelé. Megnézi, hol van a villamosnak és a peronnak a határa. Inkább csak odapillant. Minden nap itt száll le, tudja, kívülről, de azért odapillant. Ahogy a pap is mindig olvassa a Miatyánkot. Legalábbis mindig előtte van a könyv.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Reggeli zene

David Bowie – The Man Who Sold The World

We passed upon the stair

Kilépek a nagy tízemeletesből, tél van, reggel, de a fény nem hoz vigaszt: csak erősebb így a házak szürkesége. Ugyanaz az út mindig. Hiába is magyaráznám, milyen fárasztó, hogy már én érzem magam úgy, mint egy kitaposott cipő, amit lassan koptat, formál, kitapos a beton, a lakótelep, az út, te azt mondanád: én választottam ezt a munkát, lakóhelyet, életet. Elcserélném veled. Na jó, nem minden percét, de ezt a reggelt például igen: nem kell se a szürke ég, se a lassú, de folytonos szél, ami, ha nem fújna, talán el is veszteném az egyensúlyom, mert már nem volna minek ellentartani. Előveszem a fülhallgatóm, zenét kapcsolok.

We spoke of was and when

Ezzel járulok hozzá a reggelhez: a kukásautó járja végig a házakat, a munkások legallyaznak egy túl terebélyes fát, a boltos kinyit, jönnek menetrend szerint a buszok, és én ezeket minden reggel más dallamra figyelem. A hörgő metál alatt a buszsofőr komor tekintete, mint az alvilág kapujának őrzője, Bach alatt észreveszem az eleganciát az eladó mozgásában: ahogy felemeli az újonnan érkezett árut, nem görnyed, kezében a dobozzal teljesen kiegyenesedik. Most haladok el a kirakatsor előtt. Legalább két percig nem vagyok egyedül. Ketten sétálunk, a tükörképem meg én.

Although I wasn’t there
He said I was his friend

Nem szeretném tudni, ma hogy nézek ki. Csak álmosan magamra vettem a legfelső ruhát a szekrényből, meg sem fésülködtem. A fürdőszobatükör kíméletes, rajtam kívül csak a jól ismert tárgyakat, a fogkefét, a fogkrémet mutatja, de ezek a kirakatok alattomosak: itt a legújabb divat, minden, ami ezen a reggelen lehettél volna. Az ember csak bámul a ruhákra és cipőkre, ha ezeket hordanám, nem kéne erőlködnöm, ők majd kezeskednek értem, amíg nem döntöm el, hogy ki is legyek. 

Which came as some surprise
I spoke into his eyes, ’I thought you died alone
A long long time ago’

Állok a megállóban, körülöttem megkezdődik a csúcsidő. Nem tudok olyan gyorsan megpördülni a tengelyem körül, hogy belássam az egészet: a menetrendet nézem, rajtuk a letépett matricák ottmaradt csonkjait, a szemben levő tízemeletest, ami kihúzza magát, ahogy megcsillan az ablakain a fény, a földön egy összecsomósodott zsebkendőt, a csatorna felé gurítja a szél. Valakinek biztos tartogat ennél szebbet is a reggel. Rólam sem árul el semmit, hogy mit látok: ki tudja, ki vagyok a szemközti ház ötödik emeletéről nézve, ahogy árnyékom hosszúra nyúlva szegeződik a körút felé. Ki tudja, aki mögöttem áll, mit lát belőlem: egy kabátot, leszegett fejet, fülhallgatót, táskát, vagy a részletek valami olyan rendszerét, amire nem gondoltam volna soha.

 „Oh no
Not me
I never lost control
You’re face to face
With the man who sold the world

Nem gondolok az anyukára, aki a két kisgyerekét óvodába viszi, nem gondolok a buszsofőrre, akinek tegnap vesztett a kedvenc csapata, és harmadik hete megy ki magánba hétvégente, nem gondolok a diákra, aki történelemből felel, és most évszámokat mormol, nem gondolok a férfira, aki ma kezd az új munkahelyén, amit három hónap munkanélküliség után kapott, nem gondolok a nyugdíjasra, aki vásárolni megy, mert csak a boltban tud emberekkel beszélni, nem gondolok az emberekre, akik ezen a buszon ülnek velem, mert célba kell érnem, ahogy nekik is, csak hagyom őket menni, hagyom őket menni tovább.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri