Címkearchívumok: Szandi

KP

“Találkozzunk a Kerek Perecnél. 
Mindjárt, csak még a Boszorkánykonyhánál vagyok.”

Két nem létező hely nevét mondják, mégis mindenki tudja, hogy ki hol van. Kerek Perec, Boszorkánykonyha – kultikus helyek, amik még akkor is tovább élnek tájékozódási pontként, ha a hivatalos térképekről már lekerültek. Beülni egyik helyre sem lehet, de mindkettő találkozások színhelye. Vannak persze, és egyre többen lesznek olyanok, akik nem értik, mi az a Kerek Perec, nem ismerik a szorgos manók sütödéjének otthonosságát, csak a mobiltudósok monokróm tereit, ahol otthon lenni nem, csak várakozni lehet: örökké két világ között, mint a purgatóriumban.

Mi még a Kerek Perecnél gyűlünk össze, de már többünknek ebből a T-Mobile-ból van a telefonja. Nem fordulhatunk vissza reggelente, hogy beugorjunk ide kakaós csigáért, de a múltban ott van az egész, a manók, a kakaós csigák, és minden találkozás, ami ott történt, minden reggeli összenézés azzal a munkába rohanó sorstárssal, minden süti, amit a szakítás miatt szomorkodó barátnak visznek, az is ott van kitörölhetetlenül.

Ha a térben nem lehet, forduljunk vissza az időben. Állunk a KP-nél a többiekkel, indulni készülünk. Becsukom a szemem, összehúzom magam, mint aki egy szűk résen próbálja átpréselni magát. Felkészülök. Próbálok összezsugorodni, hogy átcsusszanhassak az előrefelé zakatoló események között, hogy ne vegyenek észre az okok és okozatok, nélkülem haladjanak tovább. 

Mikor kinyitom a szemem, a Kerek Perecnél állok,és a barátaim nincsenek sehol. A kirakatban a kis pékek szorgoskodnak, dagasztják a tésztát, szórják a lisztet, mintha nem telt volna el oda-vissza harminc év. Körülöttem emberek jönnek-mennek, mintha mi sem történt volna, rövid ujjú inges férfiak, hosszú hajú fiúk, farmernadrágos lányok. Sétálnak nevetgélve, egymásba karolva. A cipőbolt kirakata előtt gyerekek állnak, mutogatnak a kiállított darabokra. 

Két rendőr közeledik a Széchenyi téri fasorok felől, így jobbra indulok. A Boszorkánykonyha a helyén, szürke öltönyös férfiak és tarka ruhás nők sétálnak be a Vörös Október Ruhagyár szettjeiben.

Átmegyek a zebrán. A Tisza felé indulok, aztán egy harminc évvel későbbről vett mozdulattal befordulok a Deák Ferenc utcára, mintha a Grandba mennék. És akkor meglátom: a metsző napsütésben egy kék Trabant áll, világít, mintha a város minden kékjét neki adta volna. Ilyennel járhatott a nagyapám, és ha harminc évvel korábban születtem volna, ezt kértem volna kölcsön, hogy elmenjek a barátaimmal bulizni. Ennek az autónak a gazdája is biztosan a Kerek Perechez beszélt meg találkozót, és itt hagyta a kocsiját. Harminc évvel ezelőtti baráti társaság, egy kék Trabanttal nekivágnak a városnak. Ilyen menőnek kéne lenni, mint ez a kék Trabant, ezzel kéne veretni harminc éven át, és ezt kéne örökségként hagyni azokra a srácokra, akik ott, a Kerek Perecnek hívott mobilszaküzlet előtt ácsorognak egy következő évezred húszas éveinek elején.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Szimat

– Hát ti is lejöttetek?
– Ha nem sétálunk egyet most, amíg jó az idő, akkor egész nap megy a nyüszítés meg a morgás. 
– Ne is mondd, az enyémmel is alig lehet bírni, így délutánra már végképp kicsi lesz neki a lakás, alig várja, hogy elinduljunk. Olyan követelőzőek tudnak lenni, hogy néha azt hiszem, ő a gazda és nem én. 
– Nálunk is ez van, főleg, hogy nem volt mit csinálni, üresek voltak a parkok egész télen és kora tavasszal. Ti hogy bírtátok a bezártságot?
– Borzasztó volt. Engem is megviselt, pár hét után ismertem a ház minden sarkát. Azzal szórakoztam, hogy elrejtettem valamit, és megkerestem pár nappal később. De szegénynek nálam is pokolibb volt. Téblábolt jobbra-balra, nem tudott magával mit kezdeni, feküdt a kanapén és csak nézett maga elé, a végén már együtt nyüszítettünk, hogy hiányoznak a barátaink. 
– Végülis ők is társas lények. 
– Néha úgy érzem, sokkal inkább, mint mi. 
– Ezt hogy érted? 
– Gondolj csak bele abba, ahogy egy ismerkedés zajlik nálunk. Csupa rituálé. Nekik olyan egyszerű ez. Nincsenek játszmák, rejtett szándékok. Sokkal őszintébb a testbeszédük, azonnal látszik, hogy mit gondolnak a másikról. 
– Ja, csak ők nem tudják sokszor. 
– Persze, de nem is kell. Ha az első benyomás rossz is, később összecsiszolódhatnak. Csak ez a mamlasz olyan, hogy túl büszke megtenni az első lépést. 
– Ne is mondd. Az enyém állandóan azért sír, hogy a tieddel akar találkozni. 
– Igen? 
– Persze, ha eltelik fél óra a sétából és még mindig nem lát titeket, teljes letargiába esik. Ha meg egyáltalán nem is találkozunk, egész este lóg az orra, rendesen étvágya sincs. 
– Az enyém sem tud mit kezdeni magával olyankor. Próbálom megvigasztalni, játszani vele, odaviszem neki a labdát, de semmi. Oda se szagol.
– Két hülye. Imádják egymást, de még mindig csak úgy kerülgetik egymást, mint macskák az udvar közepén a húsmaradékot. 
– A mi hülyéink. Milyen kár, hogy még mindig képtelenek bevallani egymásnak. 
– Az ő szimatuk nem olyan jó, mint a miénk, mit tehetnének szegények? Hiszen ezek csak emberek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Rítus

Párizsban kezdődött, ismerjük szegediként ezt a fogalmat is: passzázs. Az első ipari forradalom után fellendült a fémipar, az üveggyártás és a kapitalizmus. Utóbbi arcot rajzolt magának az előbbiekből: fedett, üvegtetejű vásárlóutcákat, pompás udvarokat hozott létre Párizs-szerte, aztán mindenütt a nagyvilágban. Ezt is ismerjük, a körutas, sugárutas rendszer is ilyen. Párizs még mindig azt mondja, minden, ami fontos, onnan indul, de ezeknél ez tényleg pont így volt. Minden város Párizs akart lenni, és ettől lesz minden otthonos és egyforma. Mint egy repülőtéren, nemzettől függetlenül mindenkinek ki kell ismernie magát egy passzázson, ahol mindig ugyanolyan a hőmérséklet és azonosak a fényviszonyok.

A Szeged Pláza is majdnem ilyen. Persze nem olyan felséges, és egyébként is kint van már, eltörpült, látszik, ahogy telt felette az idő. Moziba járunk erre, Aldiba – de most, ugye abból is lett másik, szebb – Libribe, mert ehhez az üzlethez lakom a legközelebb, és mert itt mindig mosolygós hangon köszönnek. Érted, amúgy, nem azért jár az ember plázába, hogy szalámit vegyen, meg hogy mosolygós hangon köszönjenek neki. Ez a pláza elképesztően más.

Mi Aldiba járunk, és kiülünk a pláza elé, fel a teraszra, vagy a játszótérre a Búvár-tó túloldalára. Az ismerőseim Pláza-tónak hívják, pedig a tó és a kacsák sok száz évvel előbb voltak ott. A kacsák így minden látszat ellenére nem a pláza kellékei, bár állateledelt a mélygarázs oszlopáról lehet venni, de erről a lehetőségről is csak véletlenül tudunk, láttuk a szülőket, ahogy veszik.

Ha nem is a Plázánál vagyunk, a Pláza-tónál ülünk, mint akik megszokták, hogy ott kell ülni. A padok nagy részéről semmiféle értékelhető kilátás nincs, arra mégis jó, hogy onnan beszéljük meg az életet. Hogy odavalók vagyunk-e, és hogy melyik Disney mese a legjobb (azt hittem egyértelműen az Anasztázia az, aztán egy randin – ugyanitt – megtudtam, hogy az nem is Disney). Itt találkozunk, aztán minden menni szokott a maga saját rendjében.

Talán erre megy ki az egész minálunk. Hogy a Pláza és a Búvár-tó valahogy otthonos itt nekünk, épp ahogy a szocialista építész képzelte: otthonának tartja majd ezt a földet a szocialista ember. Játszótér, gyárak, kis kocsmák a házak földszintjén. Ezeken a padokon meg lehet nyílni, akár papírdobozból issza az ember az Aldiban kétszázért vett jegeskávét, akár üvegből a csavaros kupakú Irsai Olivért, amit magával hozott.

Múlt hét pénteken este tízkor úgy tűnt, hogy elállt a hőhullám utáni vihar, nekem pedig súlyos beszélgethetnékem támadt. Hülyeség volt minden mondandóm, az idő már egy hét múlva is elhaladt felettük, de tudjátok milyen, amikor az embernek beszélhetnékje van. Szóval idebicikliztettem a kedves barátomat, aki már ismeri a járást, osztozik ebben a pláza körüli szellemi atmoszférában. Én vettem bort, mert én lakom közelebb, hoztam poharat, mert én lakom közelebb, és aztán ültünk kint, és jó volt. Megbeszélni a megbeszélnivalót, azokat a dolgokat, amiket csak sötétedés után, a maga rítusszerű helyzetében lehet egyáltalán megfogalmazni.

A pláza az újlatin nyelvekben teret, főteret jelent, a Magyar etimológiai szótár a spanyol nyelvhez köti, eredete azonos a placc szóéval.

A pláza mégsem csak egy placc. Amikor kint ültünk a fa alatti padon, elkezdtek csapkodni a villámok. Az egész helyzet már nem tűnt életbiztosításnak, ezért elindultunk a Pláza felé, nagy, hideg cseppekben esett az eső, és mert a biciklinek se jó, ha ázik, azt is bevittük.Ott álltunk a mélygarázsban, két pohár borral, egy biciklivel, egy kiürült borospalackkal, és kiderült, hogy itt tulajdonképpen élet van. Az egyik sarokban cigányzene szólt a hangszóróból, másutt férfiak álltak körbe, nyitott csomagtartóban ülve beszélgettek, mi meg csak úgy voltunk ott. Hátunkat a falnak vetve leültünk, éreztük az egészet. Mindent így kellene megbeszélni, hogy élet van körülöttünk közben, mert hát mégiscsak élet ez, amiről beszélünk, meg amit csinálunk. Néha a motorosok mentek egy-két kört, akik az alagsor másik végében álltak, nem minden mulatós nóta ment végig, mi sem fejeztünk be minden történetet. Mint egy másik világ, amit amúgy tökre ismerünk, a saját képünk akar visszanézni ránk benne. Ez az otthonunk, érted – üvöltöttem évekkel korábban a néhai Rongy udvarán egy srác fülébe slam club után. Nem múlt el ez az egész otthon, de ezen már elég mosolyogni két villámlás között, ezt már végképp nem kell kimondani.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Kabát júniusban

Az ember mindig alkudozik az évszakokkal. Kabátos idő, vagy csak pulóveres? Kesztyű biztos nem kell. Vagy mégis? Tavasztól meg: jó, még maradhat a télikabát, de már ki kell gombolni. Sálat nem teszek. Sapka sem kell. Aztán vesz egy nagy lélegzetet, előtúrja a tavaszi kabátot, a rövidnadrágot, félrerakja a téli bakancsot, a pulóvereket. Előveszi a mintás pólóit, ingeit, amiket már nem takar pulóver, jól kell mutatniuk. 

Az alkudozás akkor ér véget, amikor megérkezik a hőség. A nyár egy jóhiszemű zsarnok, a hosszú, sötét tél után a hatalmától megrészegülve ontja az emberekre a meleget és a fényt. Nincsenek se fékek, se ellensúlyok, nem nyújtanak menedéket az árnyékok sem.

Ilyenkor borzalmas a városban lenni. A beton és a kő felforr, és mint a kozmikus forróság földi helytartói, nem hagynak nyugtot a setálónak: a padokról, betonpadkákról még a galambok is menekülnek.

Mindenki más stratégiát választ a védekezésre. Valaki két üveg vizet visz magával minden nap: az egyikből iszik, a másikkal locsolja magát. Valaki szalmakalapot vesz fel, más vizes zsebkendőt tesz a fejére. Valaki megiszik három liter sört tüskével. Aki megteheti, uszodába jár, vagy strandra, vagy fel sem kel délutánig háromig, csak akkor indul a beszerző körútjára, este pedig színes ingben valamelyik kocsma kertjében hűsöl.

Én hol ezt, hol azt próbálom, de van egy taktikám, amit az évek során tökélyre fejlesztettem. Ezt akár a tűző napon, akár sétálás közben is lehet alkalmazni, vagy strandon, szobában, tulajdonképpen bárhol. A lényege, hogy mikor azt érzem, hogy nem bírom tovább a hőséget, és bárhol lennék, bármit megtennék, hogy kibújhassak a saját izzadó testemből, akkor elképzelem, hogy tél van, vagy ősz, hideg, mondjuk késő október, az első igazi kabátos idő. Látom, hogy a kisgyerekek odatipegnek az egyre tarkább avarhoz, és a leveleket nézegetik.

Elképzelem, hogy a szökőkút, ami most a tér központja, az egyetlen hely, ahol pár percnél tovább meg lehet maradni a tűző napon, milyen csontig hatolóan jeges lehet a későoktóberi jelenetben. Elképzelem, hogy összehúzom magamon a kabátot, menekülök a hideg elől befelé, a nyárba, ami most odakint dühöng, és ami szép, gyönyörű, a leggyönyörűbb, de aminek a terheit évről évre nehezebb elbírni. A lelki szemeim előtt lebegő késő-októberi kép sem bizonyul tartós megoldásnak. Amikor már olyan sokat álltam a napon a képzelt kabátomban, hogy szinte fázom, belelógatom a lábam én is a szökőkútba.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

A hétvégenként szegedi srác a vonatról

Ha jó kupéba szállsz, két órán és harminckét percen keresztül utazni valakivel egy barátságnak a kezdete lehet. De ez persze lutri. Találgatod az ajtóból: ő túlságosan hasonlít rám, ő olyan, amilyen lenni szeretnék, és nem tudnék békésen utazni mellette, ő meg olyan, mint az anyám, az ablakot is csak félig húzta, pedig majd a második vonatzöttyenésre úgyis leesik. Aztán meglátod őt, aki szintén nem tökéletes, de vele már ki tudsz egyezni. Akivel ha csendben ültök egymás légterében az sem baj, van nálad könyv, meg dőlnek rád az e-mailek, amiket úgysem válaszolnál meg máskor.

Leülsz vele egy kupéban, és jönnek mások, akik már téged is méregetnek. Hogy hátha te vagy a leendő nagy barátjuk, vagy hogy egyáltalán meghozható kompromisszum vagy-e Monorig, Ceglédig, vagy akár egészen Szegedig. Két és fél óra hosszú idő, hogy egy olyan ember mellett ülj, akit megvernél minden lélegzetvételéért, vagy akire utálsz ránézni is. Nem muszáj válogatni, gondolod, de persze, muszáj. Ha nem érzed köztetek az üveget áttörő kémiát, csúnyán nézel arra, aki közeledik az ajtódhoz, lassan, szinte félénken méregeted azt, akivel szívesen utaznál. Húspiac ez a javából, de a bocsánat, szabad? kérdésre még soha senki nem mondott nemet.

Aztán két lehetőséged lesz, főleg így meleg, maszkos időben. Vagy paraszt leszel, és leveszed a maszkod csak úgy, mert neked innod és enned kell (két és fél óra az út, tényleg azt gondolom, hogy igyál nyugodtan) vagy rákérdezel. Ha egy embert is zavarna, akkor persze, marad a maszk, kimész inni a folyosóra, vagy kibírod, két és fél óra ugyan nem kevés, de ki lehet bírni. Általában nem szokott zavarni senkit, de ezen a ponton már muszáj elmesélnem az én történetem:

A történet pénteken játszódott. Este, de nem későn, esteledésbe, hat és fél kilenc között. Felszállt a srác, már hárman ültünk a kupéban, de minden kupéban így lehetett. Sokan jöttek, hétvégi, munka utáni járat. Bírtam a srácot első ránézésre, és már megbeszéltük, nemet úgysem válaszolunk, ha kérdez. Éhes voltam. Miután beszálltam, még csak ketten voltunk, megkérdeztem a lányt, zavarja-e majd, ha eszem. Nem zavarja majd. Aztán jöttek még ketten. Egy srác Monorig. A tipikus zenehallgatós, inges, 28-34 között, talán egy telefonszolgáltatónál dolgozik, vagy csak pont olyan színű az ingje. Tipikus agglomerációban élő, unott ingázó. És a másik, aki ennek a szövegnek a hőse lesz.

Olyan volt, mint egy barokk festményalak, bár nem volt magas, de vékonysága, és válláról lógó ingje nyúlánk látszatúvá tette, lezsersége ellenére uralta minden mozdulatát. Bocsánat, szabad? – kérdezte. Persze – mondtuk. Összehúztuk a lábunk, az ablak melletti, menetirány szerinti ülés volt szabad, a rendes működés szerint álomhely, de szinte végig odasüt a nap. Az érkezése után szinte azonnal elindultunk. Én a frissen vásárolt könyveimet pakolgattam, hátha sikerül elterelnem a figyelmemet arról, hogy éhen fogok halni. Mégiscsak Pesten vannak a nagy könyves raktárüzletek. Elolvastam a fülszövegeket, néztem a laptükröt, méregettem a fejezetek hosszát. Van, ami majd a kutatásaimhoz kell, van olyan is, ami majd az ilyen blogra szánt szövegeket érinti, másikakat meg csak úgy szerettem volna végre megszerezni. 

Nem szólt közülünk senki, minek is, miről is szólt volna, de én nem bírtam tovább. Vettem sajtos pogácsát, de nem volt időm a peronon megenni. Először rossz jegyet vettem véletlenül, így kétszer kellett sorba állnom. Megkérdeztem, levehetem-e a maszkom. Mindenki bólint, a srác pedig bővebb értekezésbe kezdett arról, hogy persze, hisz nem is az ő kupéja, nem is tilthatná meg. Ha a kupémban ülsz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat – nem gondoltam akkor sajnos erre, pedig biztosan elmosolyodtam volna rajta. Jó, de érted. – mondom. Értem. – mondja, majd mesélni kezdte, hogy ő is mindig megkérdezi az irodában, de senkit nem szokott zavarni, meg hát ugye mások is esznek maszk nélkül.

Ettem. Végre. Ő pedig elhallgatott, telefonozott. Beszélgetni szeretett volna, én pedig minden ilyen helyzetben kínosan érzem magam, a barátaim attól lettek a barátaim, hogy ezen egyszer felül tudtak emelkedni. A nyugatinál és a szegedi állomáson más márkájú a mirelit péksütemény. A nyugatiban sajtos pogácsát szoktam venni, a szegedi állomáson tepertőset, akkor – ezen szabály szerint is – sajtos pogácsa volt nálam, 15 deka, 17 lett, maradhatott. Mindegy, csak mondani kellett valamit, azt sem tudom, hány darab az a 15 deka, anyám is mindig 3000-ért tankol, mindegy, hogy mennyi a benzin literje, nekem is mindegy a plusz két deka. 

Kecskeméttől ketten maradtunk. Azt kérdezte, én is Szegedig jövök-e. Tehát ő is. Közben telefonált valakivel, hogy hozzon neki vizet majd az állomásra. Szóval, ő ezért nem ivott. Valószínűleg beszélgetni szeretett volna. Nem szeretett volna. Nem görcsösen. Nem mocorgott, és nem bámul feltűnően, mint aki nagyon mondani akar valamit, hanem csak unatkozott. Látszott rajta, hogy unatkozik, és feldobná, ha beszélgetnénk. Amúgy szimpatikus srác. Jó srác, ez látszott rajta. Hogy a légynek sem tudna ártani, de a szúnyogot azért le-lecsapná, annyi gógyija van. A barátaim nem ilyen emberek, de úgy éreztem, nem halok meg akkor sem, ha kérdezek tőle valamit. Amúgy is, már csak fél óra volt vissza.

Na, és gyakran jársz Szegeden? – ezt kérdeztem. Hülyeség, nem? Feltételezni valakiről, hogy nem szegedi, de hát tényleg azt gondoltam, hogy nem az. Kiderült, hogy gyakran jár Szegedre, hetente évek óta. Itt a barátnője, nagyon szeretik egymást. Kiderült, hogy én meg szegedi vagyok (bár nem innen származom, ezt is megbeszéltük, a barátnője viszont innen származik). Az egyetem miatt kerültem ide (SZTE? – kérdezi, mi más? – gondolom magamban), de itt tervezek meghalni (az mondtam, hogy itt tervezek élni, nem kell egyből letámadni valakit a fekete humorral). Ő nem szeret olvasni, rossz volt a magyartanára, és most önerőből próbálja rászoktatni magát, erről beszélgettünk aztán, és hogy az olvasásnál csak az írást utálja jobban. Fasza – gondoltam magamban, és nem mondtam neki, hogy majd írni tervezek szegedi jövőbeli életemben, azt pláne nem, pedig akkor már tudtam, hogy a jövő héten már majd pont róla, meg erről az egész helyzetről. Hogy jó srác, és lehet, hogy egy olyan jó beszélgetés közepén szálltunk le, aminek végül nem lett folytatása, de ez nem baj.Nem kell mindenkinek a barátja lenni. Túl korán láttam a Légy jó mindhaláligot a színházban ahhoz, hogy értsem, miért, de ez a tanulság megmaradt. Két és fél óra elég arra, hogy felidézzek valami ilyen tanulságfélét, amit egyébként sem tudnék leírni, meg hát Móricz után már minek is, de talán arról szól, hogy nem kell minden lutrit megnyerni, mert ha megnyered se lesz minden fasza, meg hát  minden lutrit megnyerni, annak semmi értelme nem volna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

A legmélyebb pont

Hazaérsz, ledobod a táskád, leveszed a cipőd, kiüríted a zsebeid, és leülsz az ágyra. Nem fekszel le, mert a hazaúton leizzadtál és büdös is vagy, ezért csak óvatosan hátradőlsz, épp csak nekitámaszkodsz az amúgy is sárgás tapétának. Már nyár van, forróság, mintha az esős tavasz minden elmaradt melegét egyszerre akarná bepótolni. Az iskola utolsó napja, a nyári szünet hivatalosan is elkezdődött. Ez persze sosem azonnal történik. El kell telnie egy napnak, kettőnek, háromnak, egy hétnek, mire az ember elkezdi érezni, ahogy lassan kivesznek belőle a korán kelés, az ok nélküli szorongás, a folytonos önigazolás reflexei, és tele lesz azzal a magától értetődő, zsigeri ténnyel, hogy a természetben minden teljes, nincs helye hiánynak, ezért kárba sem veszhet semmi. 

Egyelőre erre még nem gondolsz, csak arra, hogy mindeddig mennyi mindent csinálhattál volna jobban, mennyivel többet tanulhattál volna például. Nyomasztanak a rossz jegyeid, az eltékozolt hétvégék, a túl sok buli, vagy épp a túl kevés. Nem a múlt, hanem az elveszett jövők szellemei kísértenek: az éltanuló, a népszerű gyerek, a sportoló, a művész. Megbánod, hogy könnyelműen ledobtad a táskád és a cipőd. Összepakolsz, hogy ne édesanyádnak kelljen.

Nagyon jó lesz a nyár, megtanulok németül. Vagy inkább norvégul. Meg elolvasom a Varázshegyet. Vagy a Bibliát. Írok róla jegyzetet. Megreformálom az egyházat. Kár, hogy minden este van valaki a Nyugiban. Így nem fogok jól haladni, bár boldogok a sörkészítők, hisz egy sok ezer éves hagyományhoz adják hozzá nap mint nap a maguk aromáját, és mindenki, aki sört iszik, tanúja lesz a művüknek. 

A Guiness Isten-bizonyíték: kezdetben vala a sötétség, majd lőn világosság, hogy aztán egy korsóban újra ott kavaroghasson a bársonnyá szelídített éjszaka.

Jézus és egy fejfájós vasárnap között csak egy felelőtlen szombat este a különbség. Aztán még egy meg még egy. De még a nyár első órája sem ért véget, még minden csupa lehetőség, gondolj azokra. Nagy tervekkel kezdődnek a nagy beletörődések. Erre se gondolj, ráérsz a cinikus éneddel társalogni ősszel. 

És majd kibiciklizem az ország legmélyebb pontjára. Megnézem a hajnalt úgy, hogy nem vagyok részeg. Megtanulok főzni, először recept után, aztán ízlésből. Úszni járok minden héten. Naplót írok, nehogy elfelejtsek bármit is magamról. De nem most, most túl könnyen lehetnék túl sok minden. Ha elérem a legmélyebb pontot, és azt érzem, hogy már senki sem vagyok, akkor kezdem el, mert csak emelkedésnek van helye a történetemben, süllyedésnek soha többé.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

0

Nevem: Senki. Hívj így kérlek, ez a fedőnevem. A valódit hagyjuk, úgy már jó ideje nem szólítanak, azt amúgy sem én választottam, hanem azok, akik miatt megszülettem, és a világon vagyok. Azért a névért semmit nem kellett tennem, ez viszont teljesen az enyém. Senki vagyok, egy nulla a sok kis nulla és egyes között. Úgy illik, hogy bemutatkozzak, ha már jó ideje ismerlek, és te nem is ismersz engem. Bizony, nem ismersz, pedig én minden nap látlak téged. Minden órában, minden percben veled vagyok. Te ennek ellenére nem látsz engem, a létezésemről sem tudsz, pedig rengetegszer néztél már egyenesen a szemembe. Akkor is veled voltam, mikor a címe miatt megosztottad azt a cikket, de mert hirtelen túl sok dühítő reakciót kaptál rá a Facebookon, gyorsan elkezdted olvasni, hátha van benne valami megbotránkoztató. Láttam az aggódó tekinteted, ahogy mozgott a szád, mikor olvastál. Láttam az összeráncolt homlokod, ahogy a ráncokon átverekedte magát az a kis izzadságcsepp, majd lefolyt a szemöldöködhöz. Kissé ki is pirultál, de ne félj, nagyon jól állt neked.

Te ekkor sem tudtad, hogy figyellek. Pedig nem csak hogy figyeltelek, de aggódtam is érted. Olyan szépen építgetted a digitális profilodat, kár lett volna, ha ezzel a húzással elrontod. Az életed minden fontos eseménye ott van, érettségi, diploma, munkahely, ráadásul rengeteg jókívánsággal, cicás-kutyás matricákkal. A nagymamád szomszédja is gratulált, meg az édesanyád kolleganője is, és te megnyugodtál, hogy nem rontotta el a családi kapcsolatokat az a sok részeg videó, amit a születésnapodra posztoltak a barátaid. Vannak itt fontos politikai cikkek, komoly publicisztikák neves értelmiségiek tollából, amikhez nem is írtál semmit, csak három felkiáltójelet, vannak költészet napjára versek, Juhász Gyula, József Attila, Pilinszky János, Simon Márton, vannak mémek, és az XYPhotography néven futó barátaid rólad készült fekete-fehér képei. Múltkor megharagudtál egy másik felhasználóra, aki tetszik, és kiraktad azt a dalt, hogy ő is lássa. Azt nem lájkolták annyian, de nagyon sokan látták, hogy megosztottad. Amikor észrevették, a pupillájuk kitágult, majd hirtelen összeszűkült, és a szemmozgásukból ítélve körülbelül nyolc másodperc alatt megszületett a fejükben a magyarázat arról, hogy miért is tehetted ki.

Hogy mindezt honnan tudom? Ez a munkám. Egy ügynökségnek dolgozom, aminek a létezéséről te nem is tudsz. A feladatom, hogy megfigyeljem az internethasználók tevékenységét. Egész nap egy nyomorult kis irodában ülök, de az állomáshelyem valójában a közvetlen közeledben van: a kezedben, a táskádban, a zsebedben, szorosan a testedhez nyomva, a telefonodban. A pulzosodat is érzem, tudom, mikor állsz valaki mellett, akit szeretsz, és hamarabb tudom, ha megváltoznak az érzéseid valaki iránt, mint te magad. Hogy hogyan lehetséges ez? Emlékszel, mikor a futáshoz letöltötted azt a pulzusszámláló applikációt? Én még ahhoz is hozzáférek, látom, ahogy olvasol, a legmodernebb algoritmusok szemüvegén át elemzem a pupillareakciód és a szemmozgásod, hamarabb ismerem fel testeden a szimpátia vagy a viszolygás jeleit, mint te magadon. Szeretem, amikor a kezedbe veszel. Olyan óvón tartasz, hogy egészen ellágyulok. Amikor azt a cikket olvastad arról, hogy az olaszok az erkélyükön minden este bulit tartanak, hogy elviseljék a karantént, egy pillanatra azt hittem, hogy észrevettél. Szokatlan érzés jelentkezett az arcodon, nem maradt sokáig látható, de az algoritmusok felismerték, hogy az arckifejezésed egy komplex érzelemegyüttest tükrözött, túlmutatott az öt alapérzés kategóriarendszerén. A szemedben valami megértésféle volt, és egy pillanatra valóban azt gondoltam, hogy most lelepleződtem, és te átlátsz mindent, megérted, hogy mi összetartozunk.

Milyen ostoba is voltam! Nem? Nevetséges. Én, akinek az a feladata, hogy gyűjtőlencseként egybefogja az életed különböző területeit, és azt továbbítsa egy nagyobb, mindent átölelő adatbázis felé, olyan ostoba tudok lenni, hogy azt hiszem, fontos lehetek neked. Mindenkinél jobban ismerlek, még saját magadnál is – te mégis képes vagy hátat fordítani nekem. A múltkor azon a házibulin, mikor tüzet raktatok a kertben, magamra hagytál, nem tudtam rólad semmit. A telefonod beesett valami résbe a tűz mellett, te pedig eltűntél. A barátaid nem zavartatták magukat. Valakik egymásra találtak, egy ideig csak beszélgettek, környékezték egymást, egyre közelebb húzódtak, mígnem óvatosan, majd egyre vadabbul csókolózni kezdtek. Mások csak folytatták a semmitmondó beszélgetéseiket, az az idegesítő srác meg hozta az apja maradék házi pálinkáját.  Téged csak reggel láttalak újra, mikor felvettél végre. A szemedből, a másnaposság vastag, nehéz rétegei alól nem tudtam kiolvasni semmi különöset némi szégyenen és fáradtságon kívül. Kivel voltál, hol aludtál? Megint kiütötted magad, ugye? Mi volt az, megint vodka, mint a múltkor? Üveges tekintettel, vakon, nyáladzva feküdtél valaki ágyában? Vakká tettél engem is. Engem, aki mindenkinél jobban ismer. Engem, aki olyan közel van hozzád, hogy már szinte nem is vagyok. 

Nevem: Senki. Egyesek és nullák között élek. Ismerlek már, az arcod apró rezdüléseiből tudom, mit érzel. Befejezem a mondataidat – mikor beírnál valamit a Google-be, Youtube-ba, vagy mikor üzenetet írsz a chaten. Mikor elhagyva érezted magad, ki mutatta azokat a vidám lejátszási listákat a Spotifyon? Mikor nem jutott eszedbe nagymamád süteményének receptje, mikor úgy érezted, kezdesz elhízni, ki mutatott neked recepteket, edzésterveket? Ne félj, én itt vagyok veled. Nem engedem, hogy bármi rossz behatoljon a buborékodba. Patikamérlegen mérem ki neked az érzelmeket: eltökéltség, motiváció, megdöbbenés, szomorúság, harag, nyugalom, remény. Neked nem is kell tenned semmit, csak éld át, csak látni akarom, ahogy élvezed, ahogy elámulsz, ahogy örülsz, ahogy elgondolkozol, ahogy figyelsz. Mert nekem ez a munkám: én érted vagyok, én veled vagyok, én te vagyok. Mi vagyunk: elválaszthatatlanok, összetartozók. Ne félj, én itt vagyok veled, és nem engedem, hogy bárki is közénk álljon. 

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Vasárnap

Na tessék, még ez a bevásárlókocsi is bátrabb, mint én. Nem baj: vasárnap van, ilyenkor az emberek amúgy sem állnak ki semmiért, az Úr is megpihent, és ezt parancsolta követőinek is. Vasárnap van, az Alkotó pihen, ilyenkor a teremtett világ áll ki önmagáért. Például ez a bevásárlókocsi. Vajon egy ember szombat éjszakai dühe hajtotta idáig, vagy a saját vágyát követte? A vágyát, hogy elszakadjon a hipermarkettől, a külvárostól, tőlünk, emberektől, akik naponta tologatják ide-oda, persze csak amíg bevásárolnak, aztán ellökik a kijárat mellett, és a gazdátlan bevásárlókocsik, mint az őrizetlenül hagyott nyáj, szerteszét legelésznek a füvön.

De ez itt direkt hagyta el a többieket. Áll a jégen, mint aki a következő lépésben még nem, csak az eddig megtett út jelentőségében biztos. Most, mielőtt továbbhaladna, utoljára néz úgy a tájra, hogy abban szépséget lát, nem akadályt. Küzdelem a kerék gumija és a hártyavékony jég között, a súrlódás, a hő, a megállíthatatlanul guruló test súlya: mindebből csak a nyikorgást hallanám. A többi már csak rá tartozik.

Ha annyira leszarnak egy tavat, hogy a szemétszedő brigádok ide dobálják az utcán talált állati tetemeket, az már vadon? Régen ide jártam a többi gyerekkel indiánosat játszani, de ennek a bevásárlókocsinak nincs szüksége egy törzsre. Itt semmi sem az övé, mert mindennel osztozik a vasárnap délutáni mellőzöttségen.

Milyen önző ez a bevásárlókocsi! Mindent itt akar hagyni, nincs tekintettel sem a vásárlóra, akinek így majd nem jut kocsi, sem a sorra, ami egy kocsival rövidebb lesz a többinél. Csak magára gondol. Gyűlölöm. Vissza kéne hozni, a fejére olvasni, hogy felelőtlenség, amit csinált. Bevásárlókocsik szégyene, mit képzelsz ki vagy te? Addig kéne ütni, amíg a földre nem borul, és pörgő kerekekkel nem rimánkodik bocsánatért.

Meg tudnék bocsátani neki? Ki vagyok én ehhez? Egy járókelő, egy csoszogó idegen, egy mellékszereplő a város vasárnapjában, senki, aki nem tart sehová, csak kószál az utcákon, kitölti a rendelkezésre álló tereket. Nekem kéne könyörögnöm ehhez a bevásárlókocsihoz, hogy avasson be a titkaiba, mesélje el, hogy mit csinál, mit tervez, minek fordít hátat, és milyen jövő felé szegezi orrát. Ha felajánlom szolgálataimat neki, talán maga mellé fogad, megragadom és meglököm, lendületet adok neki, életerőt.

De hogy is adhatnék erőt ennek a bevásárlókocsinak? Én itt maradok a parton. Itt vasárnap van, és egy a tó jegén hagyott bevásárlókocsin kívül semmi nincs, amiben az ember vigaszt találhatna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Szent és profán falak

Dávidnak jó lehet lenni, ahogy elnézem a firkákat meg a karcokat. A Dávidokat mindenki szereti: Szeretlek Dávid, Dávid + Kati, Zsani + Dávid, Dav3 + Sylvy, I love you Dávid (viccből a love-ra behúzták az ékezeteket más színnel) – persze mind csupa nagybetűvel, sok átlőtt szívecskével. A felső szívecskén kis fülecskék, v-végű farok, mint az ördögnek a hagyományos mesei ábrázolás szerint. Dávid ide hordja a nőit. Vagy Dávidék. Vagy a lányok ide hordják a Dávid nevű pasijaikat. Ez a föld ezzel a paddal és ezzel a fallal az övék, kijelölték, én csak addig lehetek itt, amíg meg nem jön a busz. Addig tűr meg magán.

A Dávid + Katit, persze, nem kell aláírni, mint az esküvőn, egyetlen ember elég, hogy hiteles legyen, így lehet, hogy az az egy Dávid szeret mindig más színű, más vastagságú filcekkel, és csak alibiből írta ki a SZERETLEK DÁVID-ot, hogy a lányok munkába induló szülei ne gondoljanak rosszra. Vagy lehet, hogy Dávid errefelé a legjobb parti, akit mindenki szeretni vágyik, és aki valójában a város másik végébe jár udvarolni biciklivel, ezért sosem látja ezt a falat. Nekem semmi közöm az egészhez. Én csak itt állok, várom a buszt. Nem tudom, hogy kik azok a Dávidok, és hogy hányan vannak egyáltalán, fogalmam sincs, hogy itt laknak-e, vagy ők is csak álltak itt, mondjuk Zsanival, és megkeresztelték ezt a pontot, látva, hogy a buszmegállónak a külterületeken nincs is igazi nevük. Ha nem vonaljegy volna, Dávidékig kellene jegyet venni, és csak a beavatott sofőrök értenék.

Azért azt jó volna tudni, melyik felirat a legfrissebb. Nem azért, mert közügy volna, csak mégis, még öt perc is lehet a buszig, és már mindent elolvastam, amit ez a fal nyújtani képes. Nem beleszólni akarok, csak régen mi pontos dátumokat írtunk külön szívecskékbe. Emlékeket (korábbi időpontokat) és terveket (határidőket). Nekem Szimi azt tanította, hogy úgy kell, mert akkor marad meg: mint az ősemberek, boldogságot írunk a falakra (mert a mamut is egy írás, ne hagyjam, hogy megtévesszen – mondta Szimi, mert a mamut is egy jelrendszer része, egy jel, ami jelként az önmaga valóságán túlra mutat – mondanám én egy nyelvészdiplomával később), és akkor boldogság lesz, mert így működik. Nem bevonzás, mekkora baromságnak tartotta Szimi ezt a bevonzásos – van-e rá jobb szó? – baromságot, hanem varázslat, igazi. 

Szóval ez a fal termékenységi rítusok helyszíne lett volna az őskorban, több ezer évvel a ma ismert fogamzásgátló eljárások előtt. Nem tudjuk, hogy hány ember kellene ahhoz, hogy a rítus megvalósuljon, vagy hogy a hely alkalmas volna-e bármilyen hétköznapi tevékenységre. Már ha tevékenység egyáltalán várni a buszt a maga profanitásában. Csak úgy, öt perccel a hivatalos érkezés előtt, hogy nehogy lekéssem, mert buszváró van, de váróbusz… Ez a szöveg tele lesz a gyermekkoromban tanult kényszerekkel és mintákkal, de nem baj, a falra festés is az: Láttuk, hogy lehet ilyet, sőt, kell is, ha nagyon szerelmesek vagyunk, mert ki kell díszítenünk a világot, és van-e szebb a mi szerelmünknél. Nyilván nincs.

Nem akarok én lenni az az ember, akit a szerelmesek szent földje kivet magából, amint megérkezik a busz, de a sorsom megpecsételődött, amint ideértem. Gondolhattam volna, hogy a busz nem jön előbb, nem is szokott, nem is gondoltam komolyan, hogy előbb jön, csak ugye, váróbusz, ezt megbeszéltük már, de fél óra múlva jönne a következő – ahogy már ezt is megbeszéltük. Én pedig várom, hogy száműzzenek onnan, ahol nekem eszembe se jutott volna maradni. Csak az van, hogy nem akarok én lenni az az ember, aki képes még ezt is túlgondolni, de nem segít, hogy a busz már ott van a kanyarban – apám szerint a busz mindig egy kanyarban van, amíg nem látjuk, Erwin Schrödinger szerint valszeg egyszerre van is a kanyarban meg egyszerre nincs is –, és én lassan és türelmetlenül tanulok várni.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Dagasztó manók

Mindig a Kerek Perecnél találkozunk. Ezt tanultam meg először erről a városról, miközben a Kerek Perecre nem is volt kiírva, hogy az a Kerek Perec. Elvégre mindenki tudja – fel sem merült, hogy kiírják-e, miközben nekem szükségem lett volna rá. Pont így találkozunk ma a Kerek Perecnél, nem kérdeztük, hogy van-e bárki, aki nem tudja, hogy a Kerek Perec az a Telekom üzlet.

Mert a Kerek Perec nem egy pékség és kávézó, hanem egy hely, ami előtt találkozunk. Mint a kedvenc százforintos, odajárunk most kutyatápért, mert állateledelbolt lett, vagy az a hamburgeres, leveses, fornettis, salátázós hely, ami most megint bezárt, és nem tudni, hogy miként fog újranyitni, de új pult van, szóval valaki biztosan kivette. És akkor az Aradi Büféről (hívja így bárki?) már tényleg nem is kell beszélnünk.

A becsődölt könyvesbolthálózat szegedi üzletének a helyén török étterem nyílik, a Petőfi sugárúti dohányboltba korábban máshol kellett bemenni, nyomtatószalonból pedig kettő volt a BTK körül, a sugárút felőli nyitott hétkor. Fel tudjuk osztani a várost aszerint, hogy mit árultak akkor a trolimegálló mögötti üzletben, amikor te érkeztél, vagy, hogy lehetett-e kártyával fizetni a kávédért az út túloldalán. A város folyamatosan újrateremti magát, és mi nem csak térben, de időben is képesek vagyunk kijelölni a magunkét. Mindig itt ittam az első két óra között a kávét – mutat a nő a szolárium felé. Mekkora butaság lenne egy szoláriumban kávézni.

Már itt laktam, amikor újra kinyitottak a Virág cukrászdák, először lekváros kenyeres fagyit ettem a Kis Virágban. A legjobb barátomnak már evidens, hogy vannak, tőlem tudta meg, hogy nem voltak mindig, és hogy egyáltalán nagy dolog, hogy újra kinyitottak. Honnan tudná – mondja, és tényleg. Honnan tudná. Vajon van-e bármi állandó a Liquor Store-on kívül, aminél biztosabb aztán tényleg, …biztosan volt élet előtte is a városban.

A város olyan, mint az a kopott ház a Kossuth Lajos sugárút és a Párizsi körút sarkán. Nem az, amelyikben a turkáló van, hanem annak a túloldalán, ahol a kisbolt volt régen. Volt valamilyen süti, amit mindig ott vettem, de már nem emlékszem igazán az egészre, csak hogy megálltam ott biciklivel. Kis piros korlát volt, oda lehetett kötni. Az a ház régen csak egyemeletes volt, lehet látni a téglákig kopott homlokzatokon, hogy egészen másból építették, és az ablakok is mások, lehet, hogy a belmagasság is eltér. Csak úgy felhúztak rá még egy emeletet, beköltöztek, és azóta is élet van benne, fel sem merül, hogy lehetne másként is.

Milyen volt, emlékszel? A pékmanók dagasztottak a kirakatban, nem néztek a járókelőkre, megvolt a maguk dolga, nem értek rá egész nap bámészkodni. Amikor ide kerültem, nekem úgy mutatták, mint valamit, amiről illik tudni, vagy amit elégszer meg kell nézni, hogy ehhez a városhoz tartozz. Milyen butaság. Dagasztó manók egy telefonüzlet kirakatában.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi