Címkearchívumok: Zsófi

Galambetetés

Kiskoromban sokszor etettem a város galambjait. Hétvégenként a nagymamámmal összecsomagoltuk, és hosszú fülű szatyorba tettük a maradék kenyeret, ami mellé egy Sió dobozos üdítő is került, általában barackos. Négy-öt évesen egész napos kirándulásnak érződött, ahogy kisétáltunk a villamosmegállóba, majd a Reök-palotánál leszállva a Dóm térre mentünk.

Galambokat bárhol találhatunk Szegeden, a híd korlátján, a Széchenyi-tér szobrain, vagy a Mars-tér villanydrótjain, mégis időtlen idők óta a Dóm tér a hagyományos etetőhely, pontosan tudja ezt minden szegedi gyerek és galamb. A morzsákra váró madarak óriási csoportokban lepik el a teret, társalognak, a köveket vizsgálják, és közben fél szemmel minket lesnek. Peckesen lépkednek, mint a tér igazi urai. Az eléjük szórt morzsákat kegyesen fogadják, míg a szaladó lábak elől sértetten röppennek odébb. Csak etethetjük őket, de sosem érhetünk hozzájuk. A szegedi galambok büszkék, ők nem esznek a kezünkből, nem szállnak a fejünkre.

A különleges program szigorú menetrendet követ. Érkezéskor körbe kell futni lapos kockaköveken, amilyen gyorsan csak tudunk, el a Dóm előtt, majd végig az árkádok mentén, amíg ki nem fulladunk. Érdemes közben kiabálni és sikongatni, hogy mindenki lássa egyáltalán nem fáradtunk el. A teljes kört csak a legügyesebb és leggyorsabb gyerekek képesek végigfutni. A kisebbek, vagy a kevésbé ügyesek rövidebb távon érnek el egyéni eredményeket. A játék további szabálya, hogy mindig a legnagyobb csapat galamb közé kell beszaladni. Jutalom nélküli nyertes mindenki, aki eltűnik a felröppenő madarak között.

Miután lefutottuk a megfelelőnek ítélt közepes nagyságú kört, annak megkoronázásaként megittuk az üdítőt. Csak ezután következhetett az etetés, ahol bár én mindig jól laktam, a galambok éhesek maradtak. A morzsának szánt kenyér valahogy sokkal omlósabb, mint az otthoni. Finomabb, mint bármilyen hétvégi ebéd. Anya  jobban szerette, haszáraz kenyeret vittünk, de én mindig kikönyörögtem a frisset. Jóízűen ettem a belsejét, csak a héj morzsáit adtam a galamboknak. Mikor elfogyott a morzsa, reménykedve szaladgáltak körülöttem, végül feladták és felháborodott búgás közepette magamra hagytak. Sosem aggódtam emiatt, haragjuk a következő hétvégére mindig megenyhült.

Az etetésnek a varázsa elhalványul, ha az ember eléri a hét-nyolc éves kort, de a galambok okosak. Ülnek a megszokott helyükön, bámulnak ki az árkádok alól, és várnak. Várják a következő gyerekeket, akik eljönnek, körberohanják a teret, és miközben befalják a kenyér nagy részét, néhány morzsát azért nekik is juttatnak.

Fotó: Szandi
Szöveg: Zsófi