A modern irodalomelmélet szerint két ember még soha nem olvasta ugyanazt a szöveget, sőt, én sem olvashatom kétszer ugyanazt. Ezt érzem, amikor bejárom a számomra ismerős tereket. Együtt változunk: az épületek, a napszakok, meg én. Újraalkotom magam, átszabom a múltam, kihagyok bizonyos fejezeteket, húzok rajtuk, tömörítem őket aszerint, hogy most ki akarok lenni. Aztán vannak a történetek, amik kiszakadnak belőlem, és szavak (nevelőapám), amik ártalmatlanok, mégis túl sokat mondanak el.
Ich lerne sehen. Látni tanulok – írja Rilke. Látni tanulok én is: látni azt, ahogy az emberek magukban hordják a tereket, amiket elhagytak. Vannak, akik kibolyhosodott kabátban, kiszáradt körömágyakban és sárga bőrkeményedésekben hordják az alföldi kis falut és a szikár földeket, mások fojtó parfümökben, jólszabott ruhákban és ápolt hajvégekben viselik a velük született jólét alapvetését, a belvárosi polgári lakást, nagy ablakokkal, fehér párnákkal és biedermeier bútorokkal.
Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Ich weiß nicht, woran es liegt, es dringt alles tiefer in mich hinein und bleibt nicht an der Stelle stehen, wo es sonst immer zu Ende war.
Egy nap több százan várakozunk a Reök-palota előtti villamosmegállóban, és egyikünk sem látja ugyanazt. Megkérdezhetném a mellettem álló fiatal babakocsis nőt, hogy ő mit lát onnan, két méterrel balra, az árnyékos rész végén. El is mondaná az érkező villamost, a szemben lévő, piros SZERetet graffitit, a Gogol utca sarkát vagy a körforgalmat a fölötte futó vezetékekkel, esetleg a szemben várakozók kabátjának vagy hajának a színéről beszélne, egy fiút szövetkabátban és Nike cipőben, mondaná, meg egy hosszú barna hajú lányt piros kabátban és bolyhos sapkában. Mégsem kapnék választ. Nem ismerem a kiejtett szavak előtt eltelt nap eseményeit és várakozásait. És ha még ezeket el is mesélné, nem látom a múltat, a teljes perspektívát, amiből beszél.
Erről a belső tájról nem tudtam eddig. Most minden odakerül. Ich habe ein Inneres, vor dem ich vorher nichts wusste. Alles geht jetzt dorthin.
Fél kettőkor munkásruhában ül egy férfi a buszon, a ruhájából olaj és fémforgács, a hajából a zsíros ebéd szaga árad. Én ott állok mellette, Zara bársonykabátban, friss manikűrrel, festett hajjal. Ő kicsit feszeng, mert valószínűleg úgy nézek ki, mint egy értelmiségi, úgy akarok kinézni, mint egy értelmiségi, és ő nem tudja, hogy én tudom, hogy ő most délutános, hogy a bágyadtsága az ebéd miatt van, és hogy gyerekként én pont egy ilyen férfit vártam haza, egy olaj és fémforgácsszagút, akiért esténként az ágy szélén ülve virrasztottam, hogy azt mondhassam neki, jó éjszakát, apa.
Látni tanulok, és magányos vagyok, mert már nem hiszek abban, hogy létezik olyan út két ember között, aminek a végpontja valóban a másik. Megcsaljuk egymást, másnak hazudjuk magunkat, és növeljük a távolságot.
Látom, hogy hazudok magamnak én is, amikor azt mantrázom, hogy az apám története nem határoz meg. Ebbe a szövegbe is beleírta magát. Arról panaszkodom, hogy az emberek túl távol vannak tőlem, és úgy csinálok, mintha én nem lennék túl távol magamtól. Azt hazudom, hogy büszke vagyok az önállóságomra és a függetlenségemre, miközben évekig tartott, mire megtanultam együtt élni a tudattal, hogy már nincs egyben a családom.
Minden nap újraolvasom magam, és nem olvasom kétszer ugyanazt. Ez megrémít. Mint egy héjat, én is hordom magam körül a tereket, amik meghatároztak. A szegedi öt évet, a bölcsészkar festett üvegablakait, a sörszagú pincekocsmákat, a színház festett kupoláját, a 2-es villamost, a 10-es trolit és a 20-as buszt, a Tiszát és a rakparton hagyott szemetet. És hordom magamban a balatoni falut, a nagyanyám olajfoltos tapétáját, a lomtalanításkor gyűjtött bútorokat, a garázs benzinszagát, a frissen nyírt fű zöldjét a nadrágjaim térdén és egy egész, alkoholszaggal átitatott gyerekkort.
Hogy mi történik ott, nem tudom.[1] Ich weiß nicht, was dort geschieht.
[1] Görgey Gábor fordítása.
