Címkearchívumok: Sziszi

Rítus

Párizsban kezdődött, ismerjük szegediként ezt a fogalmat is: passzázs. Az első ipari forradalom után fellendült a fémipar, az üveggyártás és a kapitalizmus. Utóbbi arcot rajzolt magának az előbbiekből: fedett, üvegtetejű vásárlóutcákat, pompás udvarokat hozott létre Párizs-szerte, aztán mindenütt a nagyvilágban. Ezt is ismerjük, a körutas, sugárutas rendszer is ilyen. Párizs még mindig azt mondja, minden, ami fontos, onnan indul, de ezeknél ez tényleg pont így volt. Minden város Párizs akart lenni, és ettől lesz minden otthonos és egyforma. Mint egy repülőtéren, nemzettől függetlenül mindenkinek ki kell ismernie magát egy passzázson, ahol mindig ugyanolyan a hőmérséklet és azonosak a fényviszonyok.

A Szeged Pláza is majdnem ilyen. Persze nem olyan felséges, és egyébként is kint van már, eltörpült, látszik, ahogy telt felette az idő. Moziba járunk erre, Aldiba – de most, ugye abból is lett másik, szebb – Libribe, mert ehhez az üzlethez lakom a legközelebb, és mert itt mindig mosolygós hangon köszönnek. Érted, amúgy, nem azért jár az ember plázába, hogy szalámit vegyen, meg hogy mosolygós hangon köszönjenek neki. Ez a pláza elképesztően más.

Mi Aldiba járunk, és kiülünk a pláza elé, fel a teraszra, vagy a játszótérre a Búvár-tó túloldalára. Az ismerőseim Pláza-tónak hívják, pedig a tó és a kacsák sok száz évvel előbb voltak ott. A kacsák így minden látszat ellenére nem a pláza kellékei, bár állateledelt a mélygarázs oszlopáról lehet venni, de erről a lehetőségről is csak véletlenül tudunk, láttuk a szülőket, ahogy veszik.

Ha nem is a Plázánál vagyunk, a Pláza-tónál ülünk, mint akik megszokták, hogy ott kell ülni. A padok nagy részéről semmiféle értékelhető kilátás nincs, arra mégis jó, hogy onnan beszéljük meg az életet. Hogy odavalók vagyunk-e, és hogy melyik Disney mese a legjobb (azt hittem egyértelműen az Anasztázia az, aztán egy randin – ugyanitt – megtudtam, hogy az nem is Disney). Itt találkozunk, aztán minden menni szokott a maga saját rendjében.

Talán erre megy ki az egész minálunk. Hogy a Pláza és a Búvár-tó valahogy otthonos itt nekünk, épp ahogy a szocialista építész képzelte: otthonának tartja majd ezt a földet a szocialista ember. Játszótér, gyárak, kis kocsmák a házak földszintjén. Ezeken a padokon meg lehet nyílni, akár papírdobozból issza az ember az Aldiban kétszázért vett jegeskávét, akár üvegből a csavaros kupakú Irsai Olivért, amit magával hozott.

Múlt hét pénteken este tízkor úgy tűnt, hogy elállt a hőhullám utáni vihar, nekem pedig súlyos beszélgethetnékem támadt. Hülyeség volt minden mondandóm, az idő már egy hét múlva is elhaladt felettük, de tudjátok milyen, amikor az embernek beszélhetnékje van. Szóval idebicikliztettem a kedves barátomat, aki már ismeri a járást, osztozik ebben a pláza körüli szellemi atmoszférában. Én vettem bort, mert én lakom közelebb, hoztam poharat, mert én lakom közelebb, és aztán ültünk kint, és jó volt. Megbeszélni a megbeszélnivalót, azokat a dolgokat, amiket csak sötétedés után, a maga rítusszerű helyzetében lehet egyáltalán megfogalmazni.

A pláza az újlatin nyelvekben teret, főteret jelent, a Magyar etimológiai szótár a spanyol nyelvhez köti, eredete azonos a placc szóéval.

A pláza mégsem csak egy placc. Amikor kint ültünk a fa alatti padon, elkezdtek csapkodni a villámok. Az egész helyzet már nem tűnt életbiztosításnak, ezért elindultunk a Pláza felé, nagy, hideg cseppekben esett az eső, és mert a biciklinek se jó, ha ázik, azt is bevittük.Ott álltunk a mélygarázsban, két pohár borral, egy biciklivel, egy kiürült borospalackkal, és kiderült, hogy itt tulajdonképpen élet van. Az egyik sarokban cigányzene szólt a hangszóróból, másutt férfiak álltak körbe, nyitott csomagtartóban ülve beszélgettek, mi meg csak úgy voltunk ott. Hátunkat a falnak vetve leültünk, éreztük az egészet. Mindent így kellene megbeszélni, hogy élet van körülöttünk közben, mert hát mégiscsak élet ez, amiről beszélünk, meg amit csinálunk. Néha a motorosok mentek egy-két kört, akik az alagsor másik végében álltak, nem minden mulatós nóta ment végig, mi sem fejeztünk be minden történetet. Mint egy másik világ, amit amúgy tökre ismerünk, a saját képünk akar visszanézni ránk benne. Ez az otthonunk, érted – üvöltöttem évekkel korábban a néhai Rongy udvarán egy srác fülébe slam club után. Nem múlt el ez az egész otthon, de ezen már elég mosolyogni két villámlás között, ezt már végképp nem kell kimondani.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

A hétvégenként szegedi srác a vonatról

Ha jó kupéba szállsz, két órán és harminckét percen keresztül utazni valakivel egy barátságnak a kezdete lehet. De ez persze lutri. Találgatod az ajtóból: ő túlságosan hasonlít rám, ő olyan, amilyen lenni szeretnék, és nem tudnék békésen utazni mellette, ő meg olyan, mint az anyám, az ablakot is csak félig húzta, pedig majd a második vonatzöttyenésre úgyis leesik. Aztán meglátod őt, aki szintén nem tökéletes, de vele már ki tudsz egyezni. Akivel ha csendben ültök egymás légterében az sem baj, van nálad könyv, meg dőlnek rád az e-mailek, amiket úgysem válaszolnál meg máskor.

Leülsz vele egy kupéban, és jönnek mások, akik már téged is méregetnek. Hogy hátha te vagy a leendő nagy barátjuk, vagy hogy egyáltalán meghozható kompromisszum vagy-e Monorig, Ceglédig, vagy akár egészen Szegedig. Két és fél óra hosszú idő, hogy egy olyan ember mellett ülj, akit megvernél minden lélegzetvételéért, vagy akire utálsz ránézni is. Nem muszáj válogatni, gondolod, de persze, muszáj. Ha nem érzed köztetek az üveget áttörő kémiát, csúnyán nézel arra, aki közeledik az ajtódhoz, lassan, szinte félénken méregeted azt, akivel szívesen utaznál. Húspiac ez a javából, de a bocsánat, szabad? kérdésre még soha senki nem mondott nemet.

Aztán két lehetőséged lesz, főleg így meleg, maszkos időben. Vagy paraszt leszel, és leveszed a maszkod csak úgy, mert neked innod és enned kell (két és fél óra az út, tényleg azt gondolom, hogy igyál nyugodtan) vagy rákérdezel. Ha egy embert is zavarna, akkor persze, marad a maszk, kimész inni a folyosóra, vagy kibírod, két és fél óra ugyan nem kevés, de ki lehet bírni. Általában nem szokott zavarni senkit, de ezen a ponton már muszáj elmesélnem az én történetem:

A történet pénteken játszódott. Este, de nem későn, esteledésbe, hat és fél kilenc között. Felszállt a srác, már hárman ültünk a kupéban, de minden kupéban így lehetett. Sokan jöttek, hétvégi, munka utáni járat. Bírtam a srácot első ránézésre, és már megbeszéltük, nemet úgysem válaszolunk, ha kérdez. Éhes voltam. Miután beszálltam, még csak ketten voltunk, megkérdeztem a lányt, zavarja-e majd, ha eszem. Nem zavarja majd. Aztán jöttek még ketten. Egy srác Monorig. A tipikus zenehallgatós, inges, 28-34 között, talán egy telefonszolgáltatónál dolgozik, vagy csak pont olyan színű az ingje. Tipikus agglomerációban élő, unott ingázó. És a másik, aki ennek a szövegnek a hőse lesz.

Olyan volt, mint egy barokk festményalak, bár nem volt magas, de vékonysága, és válláról lógó ingje nyúlánk látszatúvá tette, lezsersége ellenére uralta minden mozdulatát. Bocsánat, szabad? – kérdezte. Persze – mondtuk. Összehúztuk a lábunk, az ablak melletti, menetirány szerinti ülés volt szabad, a rendes működés szerint álomhely, de szinte végig odasüt a nap. Az érkezése után szinte azonnal elindultunk. Én a frissen vásárolt könyveimet pakolgattam, hátha sikerül elterelnem a figyelmemet arról, hogy éhen fogok halni. Mégiscsak Pesten vannak a nagy könyves raktárüzletek. Elolvastam a fülszövegeket, néztem a laptükröt, méregettem a fejezetek hosszát. Van, ami majd a kutatásaimhoz kell, van olyan is, ami majd az ilyen blogra szánt szövegeket érinti, másikakat meg csak úgy szerettem volna végre megszerezni. 

Nem szólt közülünk senki, minek is, miről is szólt volna, de én nem bírtam tovább. Vettem sajtos pogácsát, de nem volt időm a peronon megenni. Először rossz jegyet vettem véletlenül, így kétszer kellett sorba állnom. Megkérdeztem, levehetem-e a maszkom. Mindenki bólint, a srác pedig bővebb értekezésbe kezdett arról, hogy persze, hisz nem is az ő kupéja, nem is tilthatná meg. Ha a kupémban ülsz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat – nem gondoltam akkor sajnos erre, pedig biztosan elmosolyodtam volna rajta. Jó, de érted. – mondom. Értem. – mondja, majd mesélni kezdte, hogy ő is mindig megkérdezi az irodában, de senkit nem szokott zavarni, meg hát ugye mások is esznek maszk nélkül.

Ettem. Végre. Ő pedig elhallgatott, telefonozott. Beszélgetni szeretett volna, én pedig minden ilyen helyzetben kínosan érzem magam, a barátaim attól lettek a barátaim, hogy ezen egyszer felül tudtak emelkedni. A nyugatinál és a szegedi állomáson más márkájú a mirelit péksütemény. A nyugatiban sajtos pogácsát szoktam venni, a szegedi állomáson tepertőset, akkor – ezen szabály szerint is – sajtos pogácsa volt nálam, 15 deka, 17 lett, maradhatott. Mindegy, csak mondani kellett valamit, azt sem tudom, hány darab az a 15 deka, anyám is mindig 3000-ért tankol, mindegy, hogy mennyi a benzin literje, nekem is mindegy a plusz két deka. 

Kecskeméttől ketten maradtunk. Azt kérdezte, én is Szegedig jövök-e. Tehát ő is. Közben telefonált valakivel, hogy hozzon neki vizet majd az állomásra. Szóval, ő ezért nem ivott. Valószínűleg beszélgetni szeretett volna. Nem szeretett volna. Nem görcsösen. Nem mocorgott, és nem bámul feltűnően, mint aki nagyon mondani akar valamit, hanem csak unatkozott. Látszott rajta, hogy unatkozik, és feldobná, ha beszélgetnénk. Amúgy szimpatikus srác. Jó srác, ez látszott rajta. Hogy a légynek sem tudna ártani, de a szúnyogot azért le-lecsapná, annyi gógyija van. A barátaim nem ilyen emberek, de úgy éreztem, nem halok meg akkor sem, ha kérdezek tőle valamit. Amúgy is, már csak fél óra volt vissza.

Na, és gyakran jársz Szegeden? – ezt kérdeztem. Hülyeség, nem? Feltételezni valakiről, hogy nem szegedi, de hát tényleg azt gondoltam, hogy nem az. Kiderült, hogy gyakran jár Szegedre, hetente évek óta. Itt a barátnője, nagyon szeretik egymást. Kiderült, hogy én meg szegedi vagyok (bár nem innen származom, ezt is megbeszéltük, a barátnője viszont innen származik). Az egyetem miatt kerültem ide (SZTE? – kérdezi, mi más? – gondolom magamban), de itt tervezek meghalni (az mondtam, hogy itt tervezek élni, nem kell egyből letámadni valakit a fekete humorral). Ő nem szeret olvasni, rossz volt a magyartanára, és most önerőből próbálja rászoktatni magát, erről beszélgettünk aztán, és hogy az olvasásnál csak az írást utálja jobban. Fasza – gondoltam magamban, és nem mondtam neki, hogy majd írni tervezek szegedi jövőbeli életemben, azt pláne nem, pedig akkor már tudtam, hogy a jövő héten már majd pont róla, meg erről az egész helyzetről. Hogy jó srác, és lehet, hogy egy olyan jó beszélgetés közepén szálltunk le, aminek végül nem lett folytatása, de ez nem baj.Nem kell mindenkinek a barátja lenni. Túl korán láttam a Légy jó mindhaláligot a színházban ahhoz, hogy értsem, miért, de ez a tanulság megmaradt. Két és fél óra elég arra, hogy felidézzek valami ilyen tanulságfélét, amit egyébként sem tudnék leírni, meg hát Móricz után már minek is, de talán arról szól, hogy nem kell minden lutrit megnyerni, mert ha megnyered se lesz minden fasza, meg hát  minden lutrit megnyerni, annak semmi értelme nem volna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Vészhelyzetek helyszínéhez útközben

Ha próféta lennék, azt mondanám, térjetek meg és bánjátok meg a bűneiteket. Értetlenkedve néznék rátok, és azt kérdezném, ti hogyhogy nem halljátok a szirénákat, nektek hogy nem sorvad el az elmétek, ti hogy vagytok képesek így létezni még. Ha próféta lennék, a nyolcadikon laknék, épp mint most, közel az Úrhoz, elsőként tudomást szerezve az esőről, a város szélén, hogy az apokalipszis lódobogását is elsőként halljam meg.  

De persze nem vagyok próféta, és amúgy sincs értelme az egésznek. Nincs itt a világvége, vagy ha itt is van, nem a sziréna hangjából tudni. Az van csak, hogy november óta be vagyok zárva, és volt időm figyelni. Az van csak, hogy most lett olyan az idő, hogy tárva-nyitva legyen az ablak, ami így már nem szűri a két főút kereszteződésének az állandó zaját. Nem tanyára akarok költözni, nem csendet akarok, csak mást, mint amit most ez a négy fal és ez a két főút nyújtani tud.

Ha volt előző életem, egyszer biztosan bennégtem egy házban, talán valami háború idején. Hallottam a szirénákat, de nem volt elég időm kimenekülni. Persze, erről szól a sziréna hangja, hogy belehasít a levegőbe, hogy észreveszed, uralja a tudatodat, és nem tudod megszokni. Hogy megszólalhat tízpercenként is, felkapod a fejed, de én tényleg érzem az összerezzenést, hogy mi van, ha most. Mentők, tűzoltók, rendőrök, nemzetbiztonsági járművek szirénái üvöltenek, ha vészhelyzet van, vagy egy vészhelyzet helyszínére tartanak. Tízpercenként vészhelyzet van, és a házunk mellett járművek tartanak a vészhelyzet helyszínére a két főút valamelyikén.

Apám szerint ilyen volt az ő apja is. Tízpercenként vészhelyzetet hirdetett, pánikból pánikba rohantak, pánik helyszínéről egy másik pánik helyszínére. Apámtól azt tanultam, hogy az ilyet utálni kell, ahogy utálta a saját apját is, de most itt lakom, a vészhelyzetek felé útközben, és nem tudom, hogy ez hogyan is lehetne otthon.

Persze, hülyeség ez is, mint prófétának lenni. Másfél év bezártság után lehet-e egyáltalán bármilyen hely otthon, ahol távol vagy a már végre ismét láthatóan mosolygó emberektől, akik már végre nem potenciális fertőzők. Mint egy testvér egy végtelenül hosszú tavaszi-nyári-őszi-téli-tavaszi szünetben. Mint egy testvér, aki mellett folyton szirénáznak, aki mellett nyolcpercenként mindkét irányba megy el a villamos, aki magába zár a saját kényszerképzeteibe, szirénáiba, villamosmenetrendjébe, hiába bizonygatom, hogy nincs itt a világvége, hogy nem vagyok próféta. Hiába szólítalak fel titeket: Menjetek ki!

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

András, Dugonics András

Már írtam róla, hogy a Dugonics téren eléggé leköt az Ungár–Meyer-palota. Hogy letaglóz, és hogy minden gondolatomat uralja a maga szabadságával, így most nem arról a házról lesz szó. Most továbbjövünk két gondolattal, tovább az Aradi tér felé haladva, de lassú léptekkel. Ez a poszt most arról fog szólni, hogy van ez a tér, ami egyből olyan, mintha kettő lenne: az egyik, amit elképzelsz, ha a Dugonics térről beszélek, és a másik, ami eszedbe sem jutna, hacsak nem kell bemenned a kistescóba. Egyszer majd írok erről valami szociográfiait. Hogy hová tudod lekötni a biciklidet a körút egyik, és hová a másik oldalán, hogy hová tudsz kiülni, vagy hogy melyik féltéren mekkora az egy négyzetméterre eső fagyiárus.

A Dugó tér, nevezzük nevén, ha már van neki, igazi közösségi gyűjtőhely, egyetemisták, turisták keresik fel – írja róla a szeretlekmagyarorszag.hu, de persze NEKÜNK ezt nem kell bemutatni, értjük, éljük, szeretjük. A miénk, mondhatnánk, de nem akarok A tanúból idézni ide, meg nincs is bennem az a féle kesergés. Tényleg szeretem, tényleg a sajátomnak érzem.

Csak az érdekel, hogy az mégis hogy a fenében van, hogy a Kossuth Lajos sugárúton lakom (nevezzük egyszerűen, a Kossuth végén), és hogy ehhez képest a Dugonics tér, az miért nem Dugonics András tér (és amúgy a Széchenyi térrel ugyanez, a Dóm teret értem). A piarista szerzetes tér közepén álló szobra volt az első, közadakozásból a város polgárai állíttatták, három évvel a nagyárvíz, 50 évvel az egyetem városba költöztetése előtt. Milyen szép gesztus ez: szobrot állítani valakinek, aki a matematikát és a bölcsészettudományt egyaránt bírja. András napkor meg kellene koszorúzni a szobrát, hátat fordítva a világító szarvasnak. Na jó, értjük már, miért nem csinálják. A szarvasnak csak egy szelfi kedvéért fordíthatunk hátat. Kamerába néz, nem pislog, mosoly, MOSOLY, itt repül a kismadár (amúgy ezen a téren alig vannak galambok), többet csináltam, biztosan jó lesz majd valamelyik (valakiről).

Szóval, hogy megyünk ott a téren, ami annyira szegedi tér, hogy még az Eközben Szegeden beharangozó videóját is ott vették fel (most tegyünk úgy, mintha ez a szegediség minősített esete volna), és biztonságban vagyunk. A Kárász utcától a kanyarig a hagyományosan az első magyar regénynek tartott Etelka, egy igen ritka magyar kis-asszony Világos váratt, Árpád és Zoltán Fejedelmink ideikben szerzője tart szemmel minket másfélszeres bronztekintetével, középen figyel minket József Attila, szintén másfélszeres, szintén bronz, és végül a Nagyáruház plexinapja vizslat minket rafináltan, elkapja a tekintetét, ha odanézünk, oroszlánnak is tudja álcázni magát, egyszerre öreg és fiatal, és ha már itt tartunk, egyáltalán fiú-e vagy lány? András vagy Andrea? András-e itt minden, és mi is a név egyáltalán.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Helyek, amik a rosszba visznek

Alkohol nélkül is tudnám élvezni a társaságot – gondolom, miközben erről a generációmnak semmiféle tapasztalata nincs. Én is a rakparton tanultam meg szeretni a sör ízét, de néha elgondolkodom rajta, hogy csak megszoktam. Szeptemberi estéken tanultam meg letüdőzni a cigifüstöt, mert menő körben állni, két ujj közé fogni a cigarettát, és gesztikulálni, miközben megbeszéljük a világ legkisebb dolgait. Anyám szerint mindig mások visznek a rosszba, és bár túlzásnak érzem a moralizálását, anyámnak ebben majdnem teljesen igaza van.

Anyám nem tudja, hogy lehetőségünk sincs találkozni csupán a találkozásunk kedvéért. Hogy nem lehet egymáshoz felmenni, és hogy nincs másutt sem tér rá. Anyám presszóba jár, milyen szép szó ugyanarra. Ibolya Presszó, egy nagy múltú kávéház is viseli ezt a nevet Budapesten a Ferenciek terén, ez nem az. Ott találkozik Edittel és Erzsivel, barátnők így hárman, a városba került falusi tirpákok, a tirpák a szabolcsi nyelvjárásban háziast jelent, ők pedig büszke tirpákok. Nekik is csak ritkán van úgy, hogy nem a presszóba mennek értekezni, hanem valamelyikükhöz, vagy még ritkábban étteremben esznek, de akkora asztal felett képtelenség habzó szájjal mondani és mondani. Nem is szeretik annyira.

Menjünk moziba. Logikusan hangzik: közösségi tér, de a moziban nem lehet beszélgetni, mozi után pedig be kell ülni valahová, hogy megbeszéljük a filmet is, meg azt is, amiért igazából találkoztunk. Moziba csak a nyelvtanfolyamokat a legkevesebb munkával megúszni igyekvők járnak minden hétvégén a barátaikkal. Amikor az ötödik héten megkérdeztem a padtársamat, hogy mit nézett megint a moziban, nem tudott válaszolni, mert valójában nem moziban volt a hétvégén a barátaival, csak a ’Moziban’ témának jól begyakorolt és egyszerű a szókincse, így olcsó sikerélmény.

Nincsenek olyan tereink, amiket nem alkoholfogyasztással sajátítunk ki. Még az egyetemi könyvtár büféjében is hatalmas Aperol reklám köszönt minket a pultnál, tavaly nyártól ott is lehet alkoholt fogyasztani. A találkozások helye szocializál, megtanít, hogy így kell társaságban viselkedni, iszunk a beszélgetések mellé. Ha a rakpartra, a parkba vagy másokhoz megyünk, viszünk magunkkal bort vagy dobozos sört olyanból, amit csapról is innánk. Pótcselekvéseket keresünk, mert beszélgetni kevésnek tűnik. Ahhoz, hogy összeüljünk beszélgetni, alkalom kell, és kibontani egy bort, szisszenteni néhány doboz sört, az még mindig alkalom.

Ez a városunk, ezek vagyunk mi, ezek az alkalmaink, a közösségi részvételünknek ez az egyetlen módja. A kocsmában, ott van a nagy élet, ha bárhol felcsendülne a dal, továbbmennénk, miközben nem tudnánk azt mondani, hogy érvénytelen így kezdeni egy slágert, csak arról van szó, hogy ez anyám generációjának az élménye. A mi kocsmáink meg sincsenek énekelve. A mi kocsmáink nem stilizált kocsmák, nem rúgnak ki a Szamosra, nem nyílnak az utcára az ajtajaik, de a mi kocsmáink nem is késdobálók, nem szól bennük MC Hawer & Tekknő.

A mi kocsmáink azok a mieink, ahogy a padjaink is a mi padjaink, vagy ahogy a rakpart bizonyos lépcsői is a mi lépcsőink, a mi helyeinken pedig inni és beszélgetni kell. Ez a szabály. Dohányzunk közben, és a csikkeket végül nem pöccintjük sehová, az a nővéremék kispálos gesztusa. Mi már nem szemetelünk, mert hallottunk embereket a klímakatasztrófáról beszélni, és ezek máris másik szorongások és másik térhasználati szabályok, amiknek igyekeznünk kell megfelelni. Alkohol nélkül is tudnánk élvezni a társaságot, megbeszélve a szorongásainkat, anyáink tévképzeteit, viccelődve rajtuk. Nem tudjuk, mert nincs rá helyünk, nekünk azt nem szabad, nem is tudnánk bemutatni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Szent és profán falak

Dávidnak jó lehet lenni, ahogy elnézem a firkákat meg a karcokat. A Dávidokat mindenki szereti: Szeretlek Dávid, Dávid + Kati, Zsani + Dávid, Dav3 + Sylvy, I love you Dávid (viccből a love-ra behúzták az ékezeteket más színnel) – persze mind csupa nagybetűvel, sok átlőtt szívecskével. A felső szívecskén kis fülecskék, v-végű farok, mint az ördögnek a hagyományos mesei ábrázolás szerint. Dávid ide hordja a nőit. Vagy Dávidék. Vagy a lányok ide hordják a Dávid nevű pasijaikat. Ez a föld ezzel a paddal és ezzel a fallal az övék, kijelölték, én csak addig lehetek itt, amíg meg nem jön a busz. Addig tűr meg magán.

A Dávid + Katit, persze, nem kell aláírni, mint az esküvőn, egyetlen ember elég, hogy hiteles legyen, így lehet, hogy az az egy Dávid szeret mindig más színű, más vastagságú filcekkel, és csak alibiből írta ki a SZERETLEK DÁVID-ot, hogy a lányok munkába induló szülei ne gondoljanak rosszra. Vagy lehet, hogy Dávid errefelé a legjobb parti, akit mindenki szeretni vágyik, és aki valójában a város másik végébe jár udvarolni biciklivel, ezért sosem látja ezt a falat. Nekem semmi közöm az egészhez. Én csak itt állok, várom a buszt. Nem tudom, hogy kik azok a Dávidok, és hogy hányan vannak egyáltalán, fogalmam sincs, hogy itt laknak-e, vagy ők is csak álltak itt, mondjuk Zsanival, és megkeresztelték ezt a pontot, látva, hogy a buszmegállónak a külterületeken nincs is igazi nevük. Ha nem vonaljegy volna, Dávidékig kellene jegyet venni, és csak a beavatott sofőrök értenék.

Azért azt jó volna tudni, melyik felirat a legfrissebb. Nem azért, mert közügy volna, csak mégis, még öt perc is lehet a buszig, és már mindent elolvastam, amit ez a fal nyújtani képes. Nem beleszólni akarok, csak régen mi pontos dátumokat írtunk külön szívecskékbe. Emlékeket (korábbi időpontokat) és terveket (határidőket). Nekem Szimi azt tanította, hogy úgy kell, mert akkor marad meg: mint az ősemberek, boldogságot írunk a falakra (mert a mamut is egy írás, ne hagyjam, hogy megtévesszen – mondta Szimi, mert a mamut is egy jelrendszer része, egy jel, ami jelként az önmaga valóságán túlra mutat – mondanám én egy nyelvészdiplomával később), és akkor boldogság lesz, mert így működik. Nem bevonzás, mekkora baromságnak tartotta Szimi ezt a bevonzásos – van-e rá jobb szó? – baromságot, hanem varázslat, igazi. 

Szóval ez a fal termékenységi rítusok helyszíne lett volna az őskorban, több ezer évvel a ma ismert fogamzásgátló eljárások előtt. Nem tudjuk, hogy hány ember kellene ahhoz, hogy a rítus megvalósuljon, vagy hogy a hely alkalmas volna-e bármilyen hétköznapi tevékenységre. Már ha tevékenység egyáltalán várni a buszt a maga profanitásában. Csak úgy, öt perccel a hivatalos érkezés előtt, hogy nehogy lekéssem, mert buszváró van, de váróbusz… Ez a szöveg tele lesz a gyermekkoromban tanult kényszerekkel és mintákkal, de nem baj, a falra festés is az: Láttuk, hogy lehet ilyet, sőt, kell is, ha nagyon szerelmesek vagyunk, mert ki kell díszítenünk a világot, és van-e szebb a mi szerelmünknél. Nyilván nincs.

Nem akarok én lenni az az ember, akit a szerelmesek szent földje kivet magából, amint megérkezik a busz, de a sorsom megpecsételődött, amint ideértem. Gondolhattam volna, hogy a busz nem jön előbb, nem is szokott, nem is gondoltam komolyan, hogy előbb jön, csak ugye, váróbusz, ezt megbeszéltük már, de fél óra múlva jönne a következő – ahogy már ezt is megbeszéltük. Én pedig várom, hogy száműzzenek onnan, ahol nekem eszembe se jutott volna maradni. Csak az van, hogy nem akarok én lenni az az ember, aki képes még ezt is túlgondolni, de nem segít, hogy a busz már ott van a kanyarban – apám szerint a busz mindig egy kanyarban van, amíg nem látjuk, Erwin Schrödinger szerint valszeg egyszerre van is a kanyarban meg egyszerre nincs is –, és én lassan és türelmetlenül tanulok várni.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Dagasztó manók

Mindig a Kerek Perecnél találkozunk. Ezt tanultam meg először erről a városról, miközben a Kerek Perecre nem is volt kiírva, hogy az a Kerek Perec. Elvégre mindenki tudja – fel sem merült, hogy kiírják-e, miközben nekem szükségem lett volna rá. Pont így találkozunk ma a Kerek Perecnél, nem kérdeztük, hogy van-e bárki, aki nem tudja, hogy a Kerek Perec az a Telekom üzlet.

Mert a Kerek Perec nem egy pékség és kávézó, hanem egy hely, ami előtt találkozunk. Mint a kedvenc százforintos, odajárunk most kutyatápért, mert állateledelbolt lett, vagy az a hamburgeres, leveses, fornettis, salátázós hely, ami most megint bezárt, és nem tudni, hogy miként fog újranyitni, de új pult van, szóval valaki biztosan kivette. És akkor az Aradi Büféről (hívja így bárki?) már tényleg nem is kell beszélnünk.

A becsődölt könyvesbolthálózat szegedi üzletének a helyén török étterem nyílik, a Petőfi sugárúti dohányboltba korábban máshol kellett bemenni, nyomtatószalonból pedig kettő volt a BTK körül, a sugárút felőli nyitott hétkor. Fel tudjuk osztani a várost aszerint, hogy mit árultak akkor a trolimegálló mögötti üzletben, amikor te érkeztél, vagy, hogy lehetett-e kártyával fizetni a kávédért az út túloldalán. A város folyamatosan újrateremti magát, és mi nem csak térben, de időben is képesek vagyunk kijelölni a magunkét. Mindig itt ittam az első két óra között a kávét – mutat a nő a szolárium felé. Mekkora butaság lenne egy szoláriumban kávézni.

Már itt laktam, amikor újra kinyitottak a Virág cukrászdák, először lekváros kenyeres fagyit ettem a Kis Virágban. A legjobb barátomnak már evidens, hogy vannak, tőlem tudta meg, hogy nem voltak mindig, és hogy egyáltalán nagy dolog, hogy újra kinyitottak. Honnan tudná – mondja, és tényleg. Honnan tudná. Vajon van-e bármi állandó a Liquor Store-on kívül, aminél biztosabb aztán tényleg, …biztosan volt élet előtte is a városban.

A város olyan, mint az a kopott ház a Kossuth Lajos sugárút és a Párizsi körút sarkán. Nem az, amelyikben a turkáló van, hanem annak a túloldalán, ahol a kisbolt volt régen. Volt valamilyen süti, amit mindig ott vettem, de már nem emlékszem igazán az egészre, csak hogy megálltam ott biciklivel. Kis piros korlát volt, oda lehetett kötni. Az a ház régen csak egyemeletes volt, lehet látni a téglákig kopott homlokzatokon, hogy egészen másból építették, és az ablakok is mások, lehet, hogy a belmagasság is eltér. Csak úgy felhúztak rá még egy emeletet, beköltöztek, és azóta is élet van benne, fel sem merül, hogy lehetne másként is.

Milyen volt, emlékszel? A pékmanók dagasztottak a kirakatban, nem néztek a járókelőkre, megvolt a maguk dolga, nem értek rá egész nap bámészkodni. Amikor ide kerültem, nekem úgy mutatták, mint valamit, amiről illik tudni, vagy amit elégszer meg kell nézni, hogy ehhez a városhoz tartozz. Milyen butaság. Dagasztó manók egy telefonüzlet kirakatában.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Kérem vissza az éjszakai várost!

Sétálni akarok. Sétálni este, sétálni éjjel. Kisétálni az éjszaka közepén a városhatárig, kisétálni magam addig, amíg egy jottányi erőm sem, kisétálni magam addig, amíg egy parányi gondolatom sem marad. Sétálni akarok csendes mellékutcákon az út közepén, sétálni akarok lámpafénytől lámpafényig. Sétálni akarok. Egyedül. Csak a várossal lenni, érezni, hogy magába zár, és megtart.

Sétálni akarok éjjel, pocsolyákat kerülgetni, amikben visszatükröződik a sötét, lassan lépdelve, mint aki ráér, beleveszni bármelyik utcába, mint aki hajlandó volna bármelyik utcába beleveszni, mert hajlandó volnék rá. Meg akarom keresni minden utcában a legkülöncebb házat, ami előtt a legferdébb fa áll, aminek a kerítése a legnevetségesebb színben világít éjjel is, aminek az alapjából is süt, hogy különcnek készült, és el akarok sétálni mellette csak úgy, mintha semmi látnivaló nem volna. Meg akarok állni az összes templomtorony előtt, és nézni felfelé, mintha a templom felett be lehetne látni a mennybe, majd továbbsétálni, hiszen éjszaka van. Át akarok menni minden zebrán úgy, hogy csak a fehér vonalakra lépek, anélkül, hogy bárki elől is elállnám az utat.

Ez a város nem olyan most, mint amilyen lenni szeretne. Tudom, mert ismerem, sokat beszélgetünk éjjelente. 1:48-ig egészen csendes, olyankor kitárulkozóbb, aztán kezdi a napot az első bezárt kocsmákból kiszabadult társaságokkal. Bírja őket. Én más utakat választok magamnak, így egy saroknál mindig kettéválunk. Ő tudja merre kell mennie, én meg. Nekem nem kell mennem sehová, én menni akarok.

Sétálni akarok. Éjjel, úgy, hogy csak néhány taxi hajt el mellettem, úgy, hogy kikerüljük egymást a fel-feltűnő kutyás arcokkal. Ők sietnek, sietnének, én meg mintha hazafelé tartanék, oda sem nézek, amíg lát. Nincs titkom, pedig csak azok járnak sötétben, akiknek titka van, vagy akik a késő délutáni műszakban vannak, de ők külön kaszt. Nincs titkom, és nem járok késő délutáni műszakra, én csak sétálni akarok érthetetlenül, különböző tempókban, esetleges irányokba, ahogy Krasznahorkai a menekülést tanítja.

Nincs menekülni valóm persze, csak sétálni valóm van, vágyam, hogy újra bejárjak minden teret, amit most magára hagytunk, hogy megálljak minden köztéri szobor mellett, ami most magamra hagyott, hogy ne csak irigykedve nézzek a pizzafutár után, hogy ne csak a hosszú sugárutat nézzem az ablakból, ahogy kong az ürességében és a pusztaságában, hogy ne csak négy fal szippantson be, hanem egy egész város, hogy el tudjak tűnni, feloldódni a városi ködben, eltűnni egy fa alatti árnyékban, és aztán visszafordulni, amikor sétáltam eleget.

Vissza akarok fordulni, amikor kisétáltam magam. Vissza akarok fordulni, és haza akarok jönni. Nem hazajönni a bevásárlásból, hanem rendesen. Haza haza.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Kedd reggel a tízes trolin

Hülyeség is volna tagadni: ittasak voltunk, mert ittunk. Innunk kellett. Innunk kellett egész éjszaka, mert ezek nehéz idők, és a nehéz idők könnyelmű megoldásokat követelnek. Nem volna túlzás az sem, ha azt mondanánk, részegek voltunk, révén, hogy tényleg egész éjszaka beszélgettünk. Felvezető vodkákat ittunk közben rostos gyümölcslével, rövideket a nagy igazságokat követő hallgatásokra, mondat közepén pisszentek a hipermarketben vett sörök is, pedig mindannyiunknak hiányzik már a csapolt. Mióta úgy van, hogy át kell inni az éjszakát, azóta mi néha átisszuk. Nem azért, mert ezt akarjuk, hanem mert értjük, hogy most ezt kell tenni. Vagy hát nem értjük, de tudjuk. Ezt követeli meg tőlünk a haza.

Nem akarom elbohóckodni persze, egyetemisták vagyunk, talán nekünk a legkönnyebb ez az egész, csak tudod, másoknak ezek a legszebb éveik, nekünk meg. Ez az év jutott, és muszáj, hogy szép legyen, akkor is, ha most ezeket a történelmi időket éljük. Valójában nincs történelemtudatunk ettől az egésztől. Ez a kedd reggel nem lesz a történelemnek a része, akkor sem, ha pontosan illeszkedik a nagy egészbe, maszkostul, kijárási tilalmastul, kedd reggelestül.

Ha majd megkérdezi az unokánk, hogy mit csináltunk, azt fogjuk mondani, hogy az átbeszélgetett éjszakák után kakaós csigát vettünk a sarki pékségben, hazatroliztunk, és az egész tök természetes volt. Mintha az egész koronavírus azért lett volna, hogy mi egy kedd reggel a tízes trolin kinevessük. Körülöttünk az emberek munkába indultak, mint egy kedd reggel a tízes trolin. Mindenki maszkban volt, voltak, akik egyforma szabásúban, bizonyára egy helyen vették, népszerűek az apró virágminták, de a sima fekete maszkokból is sok volt.

Emberek munkába tartottak, körülöttünk a történelem, és mi elképesztően jól éreztük magunkat ettől. Nagyokat nevettünk azon, hogy mennyire jó, hogy ott vagyunk. Egyetemista sztereotípiának, kakaóscsigákkal a táskánkban kedd reggel a tízes trolin. Hogy mi trolival megyünk aludni, azzal, amelyikkel mások munkába mennek vagy iskolába, csak most ugye az sincs, és hogy tulajdonképpen mi itt bele vagyunk köpve emberek szokásos reggeleibe, akik be vannak köpve ebbe a világválságba, ebbe a történelmi időbe, miközben egyáltalán mit jelent a történelmi idő a végtelen időhöz képest, és hogy mit is jelent akkor igazából ez a kedd reggeli troli, amin mi rajta vagyunk.

Persze ezt így nem beszéltük meg se akkor, se azóta, de tudtuk, hogy mindenki érti. Nem csak mi, de ott, a trolin utazók is. A velünk utazók. És trolin kívüliek is. Az egész város, az egész maszkot húzott város, az egész maszkot húzott ország, az egész maszkot húzott világ tudta, hogy milyen kicsik is vagyunk mi a történelemben és az időkben, és hogy mennyire jól is van így ez ezen a kedd reggelen. 

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Az így akarok élni ház

Nekem hat év után is olyan minden alkalommal, mintha először látnám. Hogy ilyen ház nincs is. Olyan, hogy szívesen élek ezzel a házzal egy világban, mert ha ez a ház van, akkor bármi lehet. De kezdjük az elején. Magyar Ede nyilván egy zseni volt, de ahogy a szecesszió, úgy az alkotó is megbomlott a tízes évekre, és már eklektikus lett az Ungár-Mayer Palota. De mondjuk ki rögtön: itt az eklektikus szót a legnemesebb értelmében használjuk, bár mind görcsöt kapnánk, ha ezt a homlokzatot kellene puzzle-ből kiraknunk, és legkevésbé a rózsaszín falakkal volnának problémáink.

Nem fogok hazudni, ez a ház lenyűgöz, mint egy turistát. Minden nap lenyűgöződni nézek fel rá. Csodálni azt, hogy lehet ilyen is. Egy ház. Érted. Hogy úgy szép, úgy gyönyörű, hogy egy pillanatig nem lesz giccses, pedig itt aztán minden van. Táncoló lányok, nyilván tündérek vagy szirének, akik hajótestű homlokzatdíszeket csábítottak a hullámzó erkélyek közé, örökké fiatal boszorkányok, akik értik, hogy ők ennek a háznak a tetejére vannak zárva, de köszönik szépen, nekik ez jó így. Sokat süt a nap, érdekesek az emberek, felkúszik a kávé és a frissen sült KFC csirkeszárny illata. A boszorkányoknak ennyi elég is.

Nyilván az egész a hivalkodásról szól. Erre a telekre nem is engedték volna, hogy három emeletet építsenek, de valljuk be, két és fél emeletről nem is lehetne már a messziről jövő embernek is látványoskodni. És persze a tobzódó homlokzatok sem véletlenül sikerültek így, noha az egész véletlennek is tűnhetne nyilván, ha nem értenénk, de hát értjük mi. Mégis csak így kellene engedni a hivalkodást. Csak olyan homlokzatokkal, amik megszolgálják azt.

És közben ez a ház szép, izomból, de minden erőlködés nélkül. Százmillió benne egy lakás, de ne is lakjanak benne olcsóbban. Nekem sincs rá pénzem, és nem is tudnék egy ilyen házban lakni. Otthoni melegítőben, kitaposott papucsban, kócos hajjal kifelé bámulni az ablakon. Azért érted, kócos hajjal nézzél ki a belső udvarra inkább egy ilyen házból. Műemléki védelem alatt állnál te is, védenéd a homlokzatod. Időnként felújítanak. Én csak csodáló tudok lenni.

Hogy érted, végig tudok menni a Kárász utcán a Klauzál tértől indulva úgy, hogy csak az Eldorádó lófejű, embertestű torzójára kapjam fel a fejem, bár azt is már inkább megszokásból. Végig unalmas, mérsékelten elegáns babaház épületek, majdnem egyformák. Aztán Wagner-palotánál a Mekivel szemben már melegszik, mert végül is szecesszió az is, és aztán bumm. Még mindig. A tobzódásában, a teljes és befogadhatatlan pompájában és felszabadító miafeneségében. Hogy egyáltalán lehetséges az, hogy egy ház ilyen legyen. Érted. Tudom, hogy ezzel kezdtem, de nem tudok róla többet vagy mást. Hat éve sem tudtam, hat év múlva sem fogok tudni. Nekem elég annyi, hogy létezik. Csak így volna szabad létezni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi