Címkearchívumok: Sziszi

Kedd reggel a tízes trolin

Hülyeség is volna tagadni: ittasak voltunk, mert ittunk. Innunk kellett. Innunk kellett egész éjszaka, mert ezek nehéz idők, és a nehéz idők könnyelmű megoldásokat követelnek. Nem volna túlzás az sem, ha azt mondanánk, részegek voltunk, révén, hogy tényleg egész éjszaka beszélgettünk. Felvezető vodkákat ittunk közben rostos gyümölcslével, rövideket a nagy igazságokat követő hallgatásokra, mondat közepén pisszentek a hipermarketben vett sörök is, pedig mindannyiunknak hiányzik már a csapolt. Mióta úgy van, hogy át kell inni az éjszakát, azóta mi néha átisszuk. Nem azért, mert ezt akarjuk, hanem mert értjük, hogy most ezt kell tenni. Vagy hát nem értjük, de tudjuk. Ezt követeli meg tőlünk a haza.

Nem akarom elbohóckodni persze, egyetemisták vagyunk, talán nekünk a legkönnyebb ez az egész, csak tudod, másoknak ezek a legszebb éveik, nekünk meg. Ez az év jutott, és muszáj, hogy szép legyen, akkor is, ha most ezeket a történelmi időket éljük. Valójában nincs történelemtudatunk ettől az egésztől. Ez a kedd reggel nem lesz a történelemnek a része, akkor sem, ha pontosan illeszkedik a nagy egészbe, maszkostul, kijárási tilalmastul, kedd reggelestül.

Ha majd megkérdezi az unokánk, hogy mit csináltunk, azt fogjuk mondani, hogy az átbeszélgetett éjszakák után kakaós csigát vettünk a sarki pékségben, hazatroliztunk, és az egész tök természetes volt. Mintha az egész koronavírus azért lett volna, hogy mi egy kedd reggel a tízes trolin kinevessük. Körülöttünk az emberek munkába indultak, mint egy kedd reggel a tízes trolin. Mindenki maszkban volt, voltak, akik egyforma szabásúban, bizonyára egy helyen vették, népszerűek az apró virágminták, de a sima fekete maszkokból is sok volt.

Emberek munkába tartottak, körülöttünk a történelem, és mi elképesztően jól éreztük magunkat ettől. Nagyokat nevettünk azon, hogy mennyire jó, hogy ott vagyunk. Egyetemista sztereotípiának, kakaóscsigákkal a táskánkban kedd reggel a tízes trolin. Hogy mi trolival megyünk aludni, azzal, amelyikkel mások munkába mennek vagy iskolába, csak most ugye az sincs, és hogy tulajdonképpen mi itt bele vagyunk köpve emberek szokásos reggeleibe, akik be vannak köpve ebbe a világválságba, ebbe a történelmi időbe, miközben egyáltalán mit jelent a történelmi idő a végtelen időhöz képest, és hogy mit is jelent akkor igazából ez a kedd reggeli troli, amin mi rajta vagyunk.

Persze ezt így nem beszéltük meg se akkor, se azóta, de tudtuk, hogy mindenki érti. Nem csak mi, de ott, a trolin utazók is. A velünk utazók. És trolin kívüliek is. Az egész város, az egész maszkot húzott város, az egész maszkot húzott ország, az egész maszkot húzott világ tudta, hogy milyen kicsik is vagyunk mi a történelemben és az időkben, és hogy mennyire jól is van így ez ezen a kedd reggelen. 

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Az így akarok élni ház

Nekem hat év után is olyan minden alkalommal, mintha először látnám. Hogy ilyen ház nincs is. Olyan, hogy szívesen élek ezzel a házzal egy világban, mert ha ez a ház van, akkor bármi lehet. De kezdjük az elején. Magyar Ede nyilván egy zseni volt, de ahogy a szecesszió, úgy az alkotó is megbomlott a tízes évekre, és már eklektikus lett az Ungár-Mayer Palota. De mondjuk ki rögtön: itt az eklektikus szót a legnemesebb értelmében használjuk, bár mind görcsöt kapnánk, ha ezt a homlokzatot kellene puzzle-ből kiraknunk, és legkevésbé a rózsaszín falakkal volnának problémáink.

Nem fogok hazudni, ez a ház lenyűgöz, mint egy turistát. Minden nap lenyűgöződni nézek fel rá. Csodálni azt, hogy lehet ilyen is. Egy ház. Érted. Hogy úgy szép, úgy gyönyörű, hogy egy pillanatig nem lesz giccses, pedig itt aztán minden van. Táncoló lányok, nyilván tündérek vagy szirének, akik hajótestű homlokzatdíszeket csábítottak a hullámzó erkélyek közé, örökké fiatal boszorkányok, akik értik, hogy ők ennek a háznak a tetejére vannak zárva, de köszönik szépen, nekik ez jó így. Sokat süt a nap, érdekesek az emberek, felkúszik a kávé és a frissen sült KFC csirkeszárny illata. A boszorkányoknak ennyi elég is.

Nyilván az egész a hivalkodásról szól. Erre a telekre nem is engedték volna, hogy három emeletet építsenek, de valljuk be, két és fél emeletről nem is lehetne már a messziről jövő embernek is látványoskodni. És persze a tobzódó homlokzatok sem véletlenül sikerültek így, noha az egész véletlennek is tűnhetne nyilván, ha nem értenénk, de hát értjük mi. Mégis csak így kellene engedni a hivalkodást. Csak olyan homlokzatokkal, amik megszolgálják azt.

És közben ez a ház szép, izomból, de minden erőlködés nélkül. Százmillió benne egy lakás, de ne is lakjanak benne olcsóbban. Nekem sincs rá pénzem, és nem is tudnék egy ilyen házban lakni. Otthoni melegítőben, kitaposott papucsban, kócos hajjal kifelé bámulni az ablakon. Azért érted, kócos hajjal nézzél ki a belső udvarra inkább egy ilyen házból. Műemléki védelem alatt állnál te is, védenéd a homlokzatod. Időnként felújítanak. Én csak csodáló tudok lenni.

Hogy érted, végig tudok menni a Kárász utcán a Klauzál tértől indulva úgy, hogy csak az Eldorádó lófejű, embertestű torzójára kapjam fel a fejem, bár azt is már inkább megszokásból. Végig unalmas, mérsékelten elegáns babaház épületek, majdnem egyformák. Aztán Wagner-palotánál a Mekivel szemben már melegszik, mert végül is szecesszió az is, és aztán bumm. Még mindig. A tobzódásában, a teljes és befogadhatatlan pompájában és felszabadító miafeneségében. Hogy egyáltalán lehetséges az, hogy egy ház ilyen legyen. Érted. Tudom, hogy ezzel kezdtem, de nem tudok róla többet vagy mást. Hat éve sem tudtam, hat év múlva sem fogok tudni. Nekem elég annyi, hogy létezik. Csak így volna szabad létezni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

A reggel két része

Két része van a reggeli dohányzásnak. Az előtte és az utána. Sőt, két része van a reggeleknek, két része van a munkaidőnek, két része van a napnak. A portásnő legkésőbb 7:18-ra kisétál az épület elé, tudja, hogy hol az az öt méteren túl, ahol már lehet dohányozni, és ott áll a bordó, a derekánál behúzott kabátjában. Vár valakit. Minden reggel. Persze nem feltűnően, csak úgy vár. Mintha dohányzás közben csak úgy várna valakit.

Ez egy rítus, amire készülni kell. Felveszi a kabátját, nem az utcait, hanem amelyiket csak a munkában használja dohányzásra, hogy az legyen füstös. Előszedi a fiókból az elegáns öngyújtóját, a doboz cigarettát, megnézi magát a fülke sarkának a sötét üvegében, ahol mindig le van húzva a redőny, és ha mindent rendben talál, elindul. Tizenkét lépcső amíg leér, hat lépés a kapu, még hét az öt méter. Elővesz egy szálat, a füstszűrő végén megpöcögteti, elegáns mozdulatnak tartja ezt, az egyik kollégájától látta, bár nem érti igazán, mire jó.

Egy szál cigi hat perc, ha késik vagy nem jön, két szálat is elszív, a második tarthat nyolc percig is, tizennégy perc a maximum, amit hajlandó erre áldozni a munkaidejéből. Persze ez nem áldozat. Nem lenne áldozat elszívni a harmadik szálat sem. Reggel nyolc előtt a portán nem keresi senki, nem is szokták. Persze lehetnének véletlen esetek, de a portásnő pontosan tudja, hogy nincsenek. Ez a dolga. Végignéz minden reggelt, ahogy mindig ugyanaz történik.

A véletleneknek esélye sincs, még ha egy-két perc késés véletlennek is tűnik. A 7:19-es villamos például 7:20-kor kanyarodik ki a sugárútra, az emberek mégis rugózó lábakkal várják, hogy zöldre váltson a lámpa, még elérhetik a 19-est is, még ha nem is indultak időben. A portásnő nevet rajtuk, ha elérték, mert tudja, hogy a reménykedőknek áll a világ, mosolyog azokon is, akiknek várni kell a következőre.

Hite szerint a megállóban egyedül álló emberek a legszomorúbbak, mert ők mindig lekésték. Az ember ne legyen magába, egyedül, úgy gondolja. Erre mindig szív egy nagyot, bólogat néhányat csak úgy. Az ember tényleg ne legyen egyedül.

7:23, elteszi a csikket a zsebhamutartójába, amit az egyik kollégával vettek a céges kiránduláson. Hülyeségnek tűnt, egy zárható kis fém rekesz, lila hagymavirágok ráfestve. Passzol a dohányzós kabátjához, bár ezt még nem vette észre. A zsebébe mélyeszti, új  szálat vesz elő, megkocogtatja, kémleli a körutat, mielőtt rágyújt. Próbál unottnak látszani, de az első szál után mindig aggódni kezd. Megnézi a közeledő embereket: mi van, ha ma nem jön, mi van, ha soha többet nem jön. Mi volna? Semmi persze, próbálja nyugtatni a szívét és a légzését a portásnő. Az élet menne tovább, ahogy megy is.

A második szál negyedik slukkjánál tűnik fel ma a kék kabát, ahogy siklik a kerékpársávban. Először csak távolról, de bárhol felismerni ezt a közeledő lazúrkék foltot. Egyre közeledik, a portásnő felkészül a találkozás pillanatára, elég messze van még ahhoz, hogy nagyot szívjon, majd eltartva leereszti a cigarettát, visszaszámol a maradék száz méteren, már a 39 előtt gurul, 37, 35b, 35a, 34, a portásnő pedig csak nézi. Egy pillanatig, mint minden reggel egy vonalban van a két test, majd a férfi lassít, befordul az átkelőre, és eltűnik a következő sarkon.

Még egy fél érdektelen cigaretta marad a portásnő ujjai között, de azt már gyorsabban szívja. Az már tulajdonképpen tényleg érdektelen. Reggel van, valamennyire fázik is, bár ezt egy portás sosem vallaná be. Nyolcig még ihat egy teát is. Elkezdődhet a nap.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

A mindjárt ottlevők

Te is tudod, hogy csak kétféle ember van, és azt is, hogy mindketten ugyanolyan szomorúnak tűnnek. Az egyikük a telefonját nyomkodja. Közösségi oldalak, e-mail fiókok nyílnak meg, záródnak le az ujjai alatt, képeket görget, időzik, le, időzik, le. Egy régi barát a tanulásról posztol, le, a matektanárnő Prágában járt, boldognak tűnik. Le.  Néha felnevet, ha egy jó mémet talált, vicceset, váratlant, de az sem tart sokáig. Megtöri a villamos rendes zaját.  Nem szokás ez. A nevetés. Pláne egyedül.

A másikféle ember kifelé néz. Próbálja elfelejteni, hogy másokkal van összezárva, igyekszik nem észrevenni a közelséget, a saját sorbarendezettségét. Kívül tágasabb, így tekintetével a mindenkori kintet keresi. Nem fókuszál rá tereptárgyakra: épületek, táblák, fák, biciklisek. Nem lát semmit, pláne semmi olyat, amit nézni érdemes.

Menekülni próbálnak, de nem úgy. Nem a valóság elől, és nem tudatosan. Mármint nem úgy a valóság elől. Nem törik meg az utazást kínos szemkontaktusokkal, nem néznek vissza rájuk, nem mérnek végig másokat öntudatlanul, és nem látják, hogyha ők mégis megmérettetnek. Nincs dolguk a villamoson ülőkkel. Ott sincsenek, ahogy mások se. A villamos sincs sehol a két állomás között.

A villamoson képtelenség lenni, ez az utazás első szabálya. Ha be is kéne vallani, csak annyit írnak, hogy „Mindjárt ott vagyok”. Két helyzet van: tíz percre vannak bárhonnan, vagy épp most fognak leszállni. Amikor érzik,  talán már eljött az idő, felnéznek. Akkor először keresnek: soha fel nem tűnt házfalak és fák kanyarulatai szerint mérlegelnek. Észre sem veszik, de felismernek egy helyet valami alapján, amiről soha nem is tudták, hogy létezik, és amit azonnal el is fognak felejteni. Arra figyelnek, hogy most ők jönnek.

Az egyikféle ember is elteszi a telefonját. Innentől már csak egyféle ember van. Nem szól másokhoz, de úgy nyomja meg a leszállásjelzőt, hogy mindenki értse, aki közte és az ajtó között áll. Le fog szállni. Próbál nem rágörcsölni, nem fontos annyira. Az utolsó lehetséges pillanatig ülve marad. Csak akkor áll fel, amikor már beértek a megállóba. Az ajtónyitás előtt. Nem tolakszik, de céltudatosan tart kifelé. Megnézi, hol van a villamosnak és a peronnak a határa. Inkább csak odapillant. Minden nap itt száll le, tudja, kívülről, de azért odapillant. Ahogy a pap is mindig olvassa a Miatyánkot. Legalábbis mindig előtte van a könyv.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Rakottkrumplinak való

Mert nem elég az, hogy tőlük zeng a lakótelep, még beszélgetnek is az emberrel, nem is gondolják, hogy az embernek dolga lenne, dohog magában Betti, amikor sikerül bejutnia megpakolt szatyraival a lakásba.

Szép krumplikat és szép füstöltet kapott a Mars téren, öröm őket hazacipelni, ha az embernek a karja is leszakad, akkor is, de ezek nem tudják mi az, csak a pletykálás megy, ha meghallgatja őket, elmegy az ideje, ha nem, kibeszélik őt is. Pedig Betti sietett, tényleg tele volt mindkét keze. A krumpli mellé vett tojást, sajtot, kolbászt és lecsókolbászt, tejfölt, újhagymát… Ahogy egy jó rakott krumplihoz kell.

Nem tétlenkedik. Tálat vesz elő, vizet tölt bele, kiveszi a kukát és a székek közé teszi, majd leül, és nekilát a krumplipucolásnak. Mert a kurva Kati néniéket megint nem sikerült megúsznom, füstölög tovább. Ez a vénasszony, ha tehetné, egész nap pletykálkodna. Persze neki Orsi hoz a szocotthonból ebédet, ennek meg az még vacsorára is elég. Semmi dolga nincsen. Még két perc, és az orrára csapom az ajtót. Még szerencse, hogy megjött Gizi néni, na az meg a zsák foltja, de legalább megszabadultam tőlük. Ezek felől az ebédből aztán vacsora se lenne. Ezen a nyomorult lakótelepen mindig résen kell lenni. Itt nem figyelsz, és ellopják az idődet, az életed, a szemed is kilopják.

Aztán én még ne mondjak semmit. A szegény Dávidka, az. A szerencsétlen annyi időre hagyta lent a biciklijét, hogy felment az öregapjához a patika felé a receptekért, aztán már nem is kellett többet tekernie. Ez is vicces. A vénasszonyok bent ülnek egész nap az ablakban, ilyenkor persze egyik sem látott semmit. De ha a gyerek rugdossa a kavicsokat, akkor nem röstellnek feljönni a fájós lábukkal a negyedikre. Jó is, hogy eszembe jutott! Ha végzek a rakott krumplival, én is behozom a két kis szekrényt a lépcsőházból, mielőtt valakinek nagyon megtetszik.

Csöngetnek. Ilyenkor. Legalább már a krumplit megpucolta, nem aközben zavarognak. Biztos a futár. Délutánra ígérte az SMS, de hát ezek is olyanok, mint a vakondokok. Bármilyenek. Betti keresi a tárcáját, tudja, hogy kivette a szatyorból. Igen, az éjjeliszekrényre tette. Csöngetnek, másodszor. Pillanat, kiáltja Betti, és egy pillanat múlva tényleg nyitja az ajtót. Futár. Egy hatalmas csomaggal. Mármint nem olyan hatalmassal, de elég naggyal, egy csomaghoz képest. Olyan hatcipőnyi. Vagy tizenhét kozmetikai ajándékcsomagnyi. Negyven nokiásdoboznyi. Száz doboz tamponnyi. Szóval nem akkora, mint amit gondolt amikor Attila arra kérte, vegye majd át a csomagot. Mindegy. Ötezer-hétszáz forint. Hatezer. Maradjon, viszlát. Köszönöm, szép napot. Szép napot, mondta Betti is, majd berugdosta a csomagot annyira, hogy be tudja csukni az ajtót.

Ez is megvolt már ma legalább, veszi tudomásul, majd visszasétál a konyhába, a konyhaszekrényben matat a tojásfőző lábasért, majd meglepetten és értetlenül fordul az asztal felé: mégis mit fog majd másfél kiló karikára vágott nyers krumpliból csinálni, ha ugye rakott krumplit, azt nem.

Fotó: Matyi
Írás: Sziszi

Orsiék Szegedre jöttek a lezárások idején

Orsi és Gergő Kispesten beugrottak egy odúba, és a Honvéd téren másztak ki. Érkezésük nem ért minket váratlanul. Hetekkel korábban megbeszéltük, hogy jönnek, előtte való este számunkra is világossá vált, hogy tényleg. Most először megnézik a várost, jönnek itt lenni, és örülnének, ha csatlakoznánk.

Orsi, biztosan hallottál róla, van egy ilyen világjárvány, bezártak mindent, azt sem tudjuk, hogy hol tudunk majd pisilni, egyébként is szét fogunk fagyni, cigizni se fogunk tudni maszk nélkül, nem tudunk hová beülni sem. Nincs értelme most jönni. Tényleg nincs.

Orsiék mégis jöttek szombaton reggel, és mi prezentálni szerettünk volna nekik valamit. Orsi, Gergő, ez itt Szeged, ez itt a szegediség, vigyétek magatokkal, jó emlék lesz. Először a Csiga pékséget kellett megmutatni, mert mindig ezzel kell kezdeni. Kezdetben volt a Csiga pékség, írja a város íratlan történelme, de benézve az üvegen, bármilyen hihetetlenül hangzik is, tulajdonképpen alig látunk valamit, ami többé tenné azt bármilyen más pékségnél.

Éhesek voltak, örültek a pizzás csigának, ez is egy szegedi öröm, mégha nem is értik, hogy most Szegedet esznek a Csiga pékségből. Egy nagyobb belvárosi kerülővel forralt bort ittunk a vásárban, de nem a karácsonyiban, hanem az igaziban. Édességet vettünk olcsón, megkóstoltuk a szénsavas vérnarancs gyümölcslevet, éreztük benne az olasz vérnarancsmezők déli lankáinak ízét, de valójában a lankáknak nincs túl jó íze.

Igazából bolhapiacolni mentünk, a forralt bor meg a vérnarancslé csak a felvezetés volt. Nyújtás az akció előtt, amit csak izomból lehet csinálni. A nap nagy része így Szeged összeöntött kincseinek és lomjainak a megtekintésével telt, alapos, mindenre kiterjedő munkát végeztünk. Alkudtunk egy szárnyasoltárra, amit végül nem vettünk meg, mert nem közeledtek eléggé a javasolt árak. Válogattunk könyveket, én több Michael Endét is hazahoztam, került Gergő igazi hálós cekkerébe állítható sámfa (tudod, amivel a levetett cipőkbe lehet belülről megtámasztani), bögréből kinyúló kéz a fül helyén, és néhány nipp még, igazi kincsek, amiket cipelhetett a nap további részében.

Mert a nap további része cipekedősen telt. Cipekedősen, de nyugodtan. Lassan. Sétálósan. Városnézősen. Meg-megállósan, mert mindent meg kell nézni, és mindent meg kell beszélni. Bevárjuk egymást, mosolygunk egymásra, nem csak azért, mert muszáj és így illik. Nem siettünk sehová.

Enni olyan helyre mentünk, ahol még mi sem jártunk, persze elvitelre, szemben a parkban leültünk, én tudtam, hogy lesz itt pad, mert mindig ide kérem át szavazáskor magam, de egyébként én sem járok erre. Három pad volt, egészen rájuk sütött a nap. Félkörben ültünk, Gergő szerint úgy, mint Az utolsó vacsoránál, csak az egyik oldalon, vagy  mint a Jóbarátokban, hogy a néző is odaférjen.

Evés közben beszéltük ki leginkább a várost, pedig mind tudjuk, hogy evés közben nem beszélünk. Nem csendben ülni találkoztunk, és egyébként is volt mondanivalónk, ami nem tudott várni. Orsi mellett azt tanulom, hogy nem kell várni, hogy a jelenben kell elmondani, és a jelenben kell élni, és Szegeden beszéltünk erről végre, ami ugyanezt tanítja. Evés után elszívni két szál cigit egy parkban Orsiékkal, az olyan, mintha nem lenne lezárva a világ, és mintha nem azért lennénk ott, mert sehová nem lehet beülni.

Utoljára az ősz odasütött ránk a padokra, sötétedés előtt egy cukrászdába menekültünk forró kávéért, én aztán azt a töltésre ejtettem, amíg a Tiszát néztük. Az este, ahogy minden jó történet, a Dóm tér közepén fekvő padokon zárult. Arról beszélgettünk, hogy ez olyan, mint egy filmben, ahogy ülünk ott, és arról beszélgetünk, hogy ez olyan, mint egy filmben, amiben azt is mondják, hogy ez olyan, mint egy filmben.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Átúszni a Tiszát

Ha tizenkilenc évesen egy új városban különböző társasággal és különböző palack borokkal a bokád mellett mindig ugyanazt a pontot nézed, egyszer csak elkezdesz azon gondolkozni, hogy milyen lehetett volna itt felnőni.

Csak ülsz a rakpart lépcsőin, beszélgettek, semmiségekről, de mélyen, ahogyan csak az elsős bölcsészek tudnak. Közben nem veszed le a szemed a Lapos homokjáról. Persze még fogalmad sincs róla, hogy Laposnak hívják, de tudod, hogy mindig ott lettél volna. Ott ültél volna lent egész kamaszkorodban, és nézted volna a másik partot.

Persze ha ott nőttél volna fel, tudnál úszni. Így csak seggest ugrani tudsz, mert annyi helyetek volt a gátnál, ami felduzzasztotta a patakot. Intim volt, mint idegenekkel egy nagyobb családi medencében, de alig voltatok rá, pedig a helyet mindenki ismeri. Most így jobban belegondolva, elég vadromantikus volt az egész. Mintha a Pál utcai fiúk leugrottak volna Csónakoshoz.

Nem tudom, hogy átúsztad-e volna a Tiszát. Azt hiszem, nem. Mindig is stréber voltál, de nagyon szerettél volna elég punk lenni ahhoz, hogy tegyél valamit, amin valaki úgy igazán felcseszi magát. Valószínűleg vízi hullának lenni elég idegesítő dolog, mégis, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem tetted volna meg.

De biztosan elindultál volna néhányszor. Játszottál volna a lehetséges megfelelő pillanatokkal. Tizenöt-tizenhat évesen az ember pont annyira vágyja a halált, mint az életet, és te mindig dönteni akartál. Megmérni, hogy érdemes vagy-e. Persze, tudtad volna, hogy igazából nem tesz alkalmassá az életre a jó kartempó, az erős tüdő és a kitartó lábmozgás, de nagyon tenni akartál valamit.

Persze könnyebb így. Hogy nem itt nőttél fel. Nem kell egy életen át bánnod, hogy nem tetted meg. Hogy nem voltál rá képes. Hogy meg se próbáltad. Most már tudod, hogy ilyeneket csak a kamaszok csinálnak, és érted, hogy valójában mennyire nem jelentett volna semmit, még úgy is, hogy akkor számodra ez érte volna az egyetlen mindent. A szembe rakpart legalsó lépcsőjét megérinteni az ujjaddal.

Azon persze biztosan nem gondolkodtál volna, hogy hogyan fogsz visszajutni. Hogy marad-e majd elég erőd visszaúszni, vagy majd kigyalogolsz, és átsétálsz a hídon. Vagy hogy majd lestoppolod a parti őrség egyik csónakját. Az nagyon punk lett volna. Egész kamaszkorodban ezen vihogtál volna, hogy amúgy ők a felelősek azért, hogy jó legyen a parti, és te ültél a csónakjukban. Talán még egy cikket is kanyarítottak volna belőle a nyári uborkaszüret közepén. Apád biztosan büszke lett volna rád. Persze anyád is, de ő azt mondaná, hogy aggódott. Nem számított, hogy te is, mert most te bizonyítottál.

Ha öreg leszel és demens, majd azt fogod hazudni az unokáidnak, hogy egyszer átúsztad a Tiszát és a parti őrség vitt vissza. Még jó régen, amikor jobban néztél ki, de végül az egészet szárazon megúsztad. Mesélni fogsz nekik az apád büszke tekintetéről is. Persze nem fogod tudni, hogy hazudtál, fel se merül majd, mert hát tényleg olyan valóságosnak tűnik. Minden pillanatát átélted és átgondoltad már. Azt azért érezni fogod, hogy a szóviccedet nem vették észre. Talán az egészre nem is figyeltek. 

Kép: Matyi
Szöveg: Sziszi

Apámnak elmagyarázni a villamost

Ha 12:40-kor hív, pont megúszhatjuk a villamost. Ha röviden beszélünk, még néha 42-kor is. Ha előbb vagy később hív, ki kell mennem a konyhába, mert oda nem hallatszik be a zaj.

Apámnak nem magától értetődő, hogy villamos jár a házunk előtt vasárnap kora délután. Vagy hogy tulajdonképpen bármikor, ha hív, elmehet egy a házunk előtt. Mindig aggódva kérdezi, mi ez a zaj, én pedig utálom hétről hétre elmagyarázni.

Sosem látott még villamost. Ez az igazság. Az első villamos neki három átszállásra és 230 kilométerre van. Nekem ki kell mennem a ház elé. Érteni véli persze a villamost, hogy az út közepén megy, síneken. Olyan, mint a vonat. Vasutas volt, azt jól érti. Csak itt biztosan kisebb a szerelvény, gyakrabban áll meg, több az állóhely (mert az emberek sietnek, ugye) és itt robog az út mellett, az út és a házunk között. Szóval majdnem olyan, mint a vonat. Mert végül is sínen megy, és ha végre otthon is kiépítik a vasúti felsővezetéket ahogy évtizedek óta ígérik, akkor már tényleg majdnem olyan lesz.

Persze sosem lesz olyan, csak áltatom őt, hogy érti. Biztos azt hiszi, hogy vannak mozdonyok is, és hogy a kalauzok csengetnek, mielőtt elindulunk. Régen így volt egyébként. A csengő nem az ajtó záródását jelezte, hanem a közelgő indulást. Fejezzük be a beszállást.

Igazából a villamos olyan, mint a busz, csak azt meg nem kell magyarázni, sőt, az a kötött pálya miatt fel sem merül. Annak a hangján sem csodálkozna, pedig tényleg olyan. Egy ember teszi ki a személyzetet, és mindent a technika old meg, amit apám elképzel. Sorompó sincs. Az elágazásoknál a lámpák rendje szerint közlekedik, a városi forgalommal teljesen megszokták egymást. A kettes például ugyanúgy dugóban áll a Somogyin szeptember elején.

Szóval ez egy busz, ami a síneken megy, de nem tévesztendő össze azokkal a buszokkal, amik a külvárosokból jönnek és a Vásárhelyi Pál utcánál a villamossíneken mennek a Mars tér felé. Azok tényleg buszok. A villamosok meg azok, amik köztük jönnek. Sárgák, de ez nem definitív jegyük. Szegeden is vannak nem sárga villamosok. Debrecenben csak az új villamosokon van sárga szín, de ott a kék a jellemző. Miskolcon zöldek és pirosak a kocsik. Nem mintha a színük behallatszana a telefonba, csak azért mondom, hogy értsd, milyen nehéz elmagyarázni. Hogy értsd, miért megyek ki mindig a konyhába, amikor megszólal a telefon. Nem titkolózni akarok, csak tényleg mindenkinek egyszerűbb így.

Kép: Szandi
Szöveg: Sziszi

Bezzeg

Igazából ilyen az egész élet. Az egész életben szombat délután van. Kora ősz. Még dögmeleg, amikor jólesne egy fagyi. Egy olyan háromgombócos, háromgömbös, mert önfenntartó vagyok, és úgysem ebédeltem nagyon, és egyébként is megérdemlem. Igazából tényleg az egész ilyen, hogy valahogy mindig alulra kerülnek azok a gombócok, amik a leggyorsabban olvadnak, felülre meg csak úgy ímmel-ámmal odanyomják a harmadik gombócot, hogy aztán lebucskázzon a pólómon és a nadrágomon, majd fájdalmas, de halk ploccsanással, pluccsanással a térkőre érkezzen.

Megbuktam. Nem a fagyievésben, hanem az életben. Szombat délután, a tér közepén. Mindenki engem néz. Hogy nézd a szerencsétlent. Nézi a gombócát. Nézi, hogy mit csináljon. Aztán otthagyja. Hátazilyen.

Itt már nincs mivel magyarázni a bizonyítványt. A maradék két gombóc a kezemben, a ruhám is elárul. Mindenki látta. Még mindig figyelnek. Nem próbálom meg felszedni ezzel az egy szalvétával. Hülyeség is lenne. Szétolvadna a kézmelegtől, nem tudnám megfogni. Amúgy sem tudok egyszerre mindkét kezemre figyelni, mert gondolom beteg voltam, amikor az oviban azt tanították. Leesne a másik is. Tényleg. Továbbsétálok. Úgy is van. Továbbmegyek. Ezek meg nézzenek csak.

Majd hazamennek, aztán elmesélik otthon, hogy a hülye hogy járt. És igazuk lesz, persze. Elmegyek a villamosig. Magamra veszem a boldog, fagylaltot evő, mindjárt jóllakó óvodás kisfiúpózt, és vonulni kezdek. Mert mindjárt szétolvad ez is. Még szerencse, hogy édes tölcsért kértem. Azért az tartósabb. Bár könnyebben törik. Még szerencse, hogy nem tört el.

Még mindig néznek. Nem is értem, hogy mi érdekes van ebben. Mármint jó, odanéznek, pont. De hogy ezek nem idenéznek, hanem néznek. Mint a moziban. Engem.

Biztos a ruhámat nézik. Foltos. Attól a kurva harmadik gombóctól. Ezek meg biztosan a falánkság nagy metaforáját keresik. Igen, ha az Antikrisztus eljönne, ez a szett lehetne a falánkság oltárán. Bár eléggé bűntudatom van most ettől a gondolattól, szóval lehet, hogy mégsem ereklyének való. Értsd, antiereklyének.

Remélem, a villamosra majd felengednek. Mármint nem akarok gyalog hazamenni. Lustaság. Persze, ez is egy főbűn, de akkor se. Pláne így. Kevélység. Tényleg elesett a maradék emberségem. Csak ne néznének. Mert hogy ez bezzeg érdekli őket. Hogy hogy néz ki az a szerencsétlen.

Még mindig néznek. Mindjárt odaérek hozzájuk, ők mégis bámulnak. Engem, és azt a pontot, ahol végleg elbuktam, ahol még  ott a harmadik gombóc. Nem hiszem el, hogy nem olvadt el. Nem hiszem el, hogy még mindig nézik. Lassan az én fagyim elfogy, a foltok is felszáradnak, tényleg dög meleg van, de azért még nézik.

Most itt befordulok, és nem fognak látni. Ez lesz. Átteszem a másik oldalra a válltáskám, hátha takar valamit. Most már van értelme tagadni az egyértelműt. Ők nem tudják. Ezek itt már nem láttak semmit.

Még két perc a villamosig. Nekidőlök a megállónak, az is  takarja a foltot bizonyos szögből. A villamos már közeledni látszik. Majd csak az utolsó pillanatban lépek oda úgyis, ráérek még. A kanyarban most fordul ki két gólyalábas fazon. Színes ruhában, feltűnőek, csendesek. Mindenki őket nézi. Ez bezzeg érdekli őket. A gólyalábasok.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi