Címkearchívumok: Sziszi

Átúszni a Tiszát

Ha tizenkilenc évesen egy új városban különböző társasággal és különböző palack borokkal a bokád mellett mindig ugyanazt a pontot nézed, egyszer csak elkezdesz azon gondolkozni, hogy milyen lehetett volna itt felnőni.

Csak ülsz a rakpart lépcsőin, beszélgettek, semmiségekről, de mélyen, ahogyan csak az elsős bölcsészek tudnak. Közben nem veszed le a szemed a Lapos homokjáról. Persze még fogalmad sincs róla, hogy Laposnak hívják, de tudod, hogy mindig ott lettél volna. Ott ültél volna lent egész kamaszkorodban, és nézted volna a másik partot.

Persze ha ott nőttél volna fel, tudnál úszni. Így csak seggest ugrani tudsz, mert annyi helyetek volt a gátnál, ami felduzzasztotta a patakot. Intim volt, mint idegenekkel egy nagyobb családi medencében, de alig voltatok rá, pedig a helyet mindenki ismeri. Most így jobban belegondolva, elég vadromantikus volt az egész. Mintha a Pál utcai fiúk leugrottak volna Csónakoshoz.

Nem tudom, hogy átúsztad-e volna a Tiszát. Azt hiszem, nem. Mindig is stréber voltál, de nagyon szerettél volna elég punk lenni ahhoz, hogy tegyél valamit, amin valaki úgy igazán felcseszi magát. Valószínűleg vízi hullának lenni elég idegesítő dolog, mégis, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem tetted volna meg.

De biztosan elindultál volna néhányszor. Játszottál volna a lehetséges megfelelő pillanatokkal. Tizenöt-tizenhat évesen az ember pont annyira vágyja a halált, mint az életet, és te mindig dönteni akartál. Megmérni, hogy érdemes vagy-e. Persze, tudtad volna, hogy igazából nem tesz alkalmassá az életre a jó kartempó, az erős tüdő és a kitartó lábmozgás, de nagyon tenni akartál valamit.

Persze könnyebb így. Hogy nem itt nőttél fel. Nem kell egy életen át bánnod, hogy nem tetted meg. Hogy nem voltál rá képes. Hogy meg se próbáltad. Most már tudod, hogy ilyeneket csak a kamaszok csinálnak, és érted, hogy valójában mennyire nem jelentett volna semmit, még úgy is, hogy akkor számodra ez érte volna az egyetlen mindent. A szembe rakpart legalsó lépcsőjét megérinteni az ujjaddal.

Azon persze biztosan nem gondolkodtál volna, hogy hogyan fogsz visszajutni. Hogy marad-e majd elég erőd visszaúszni, vagy majd kigyalogolsz, és átsétálsz a hídon. Vagy hogy majd lestoppolod a parti őrség egyik csónakját. Az nagyon punk lett volna. Egész kamaszkorodban ezen vihogtál volna, hogy amúgy ők a felelősek azért, hogy jó legyen a parti, és te ültél a csónakjukban. Talán még egy cikket is kanyarítottak volna belőle a nyári uborkaszüret közepén. Apád biztosan büszke lett volna rád. Persze anyád is, de ő azt mondaná, hogy aggódott. Nem számított, hogy te is, mert most te bizonyítottál.

Ha öreg leszel és demens, majd azt fogod hazudni az unokáidnak, hogy egyszer átúsztad a Tiszát és a parti őrség vitt vissza. Még jó régen, amikor jobban néztél ki, de végül az egészet szárazon megúsztad. Mesélni fogsz nekik az apád büszke tekintetéről is. Persze nem fogod tudni, hogy hazudtál, fel se merül majd, mert hát tényleg olyan valóságosnak tűnik. Minden pillanatát átélted és átgondoltad már. Azt azért érezni fogod, hogy a szóviccedet nem vették észre. Talán az egészre nem is figyeltek. 

Kép: Matyi
Szöveg: Sziszi

Apámnak elmagyarázni a villamost

Ha 12:40-kor hív, pont megúszhatjuk a villamost. Ha röviden beszélünk, még néha 42-kor is. Ha előbb vagy később hív, ki kell mennem a konyhába, mert oda nem hallatszik be a zaj.

Apámnak nem magától értetődő, hogy villamos jár a házunk előtt vasárnap kora délután. Vagy hogy tulajdonképpen bármikor, ha hív, elmehet egy a házunk előtt. Mindig aggódva kérdezi, mi ez a zaj, én pedig utálom hétről hétre elmagyarázni.

Sosem látott még villamost. Ez az igazság. Az első villamos neki három átszállásra és 230 kilométerre van. Nekem ki kell mennem a ház elé. Érteni véli persze a villamost, hogy az út közepén megy, síneken. Olyan, mint a vonat. Vasutas volt, azt jól érti. Csak itt biztosan kisebb a szerelvény, gyakrabban áll meg, több az állóhely (mert az emberek sietnek, ugye) és itt robog az út mellett, az út és a házunk között. Szóval majdnem olyan, mint a vonat. Mert végül is sínen megy, és ha végre otthon is kiépítik a vasúti felsővezetéket ahogy évtizedek óta ígérik, akkor már tényleg majdnem olyan lesz.

Persze sosem lesz olyan, csak áltatom őt, hogy érti. Biztos azt hiszi, hogy vannak mozdonyok is, és hogy a kalauzok csengetnek, mielőtt elindulunk. Régen így volt egyébként. A csengő nem az ajtó záródását jelezte, hanem a közelgő indulást. Fejezzük be a beszállást.

Igazából a villamos olyan, mint a busz, csak azt meg nem kell magyarázni, sőt, az a kötött pálya miatt fel sem merül. Annak a hangján sem csodálkozna, pedig tényleg olyan. Egy ember teszi ki a személyzetet, és mindent a technika old meg, amit apám elképzel. Sorompó sincs. Az elágazásoknál a lámpák rendje szerint közlekedik, a városi forgalommal teljesen megszokták egymást. A kettes például ugyanúgy dugóban áll a Somogyin szeptember elején.

Szóval ez egy busz, ami a síneken megy, de nem tévesztendő össze azokkal a buszokkal, amik a külvárosokból jönnek és a Vásárhelyi Pál utcánál a villamossíneken mennek a Mars tér felé. Azok tényleg buszok. A villamosok meg azok, amik köztük jönnek. Sárgák, de ez nem definitív jegyük. Szegeden is vannak nem sárga villamosok. Debrecenben csak az új villamosokon van sárga szín, de ott a kék a jellemző. Miskolcon zöldek és pirosak a kocsik. Nem mintha a színük behallatszana a telefonba, csak azért mondom, hogy értsd, milyen nehéz elmagyarázni. Hogy értsd, miért megyek ki mindig a konyhába, amikor megszólal a telefon. Nem titkolózni akarok, csak tényleg mindenkinek egyszerűbb így.

Kép: Szandi
Szöveg: Sziszi

Bezzeg

Igazából ilyen az egész élet. Az egész életben szombat délután van. Kora ősz. Még dögmeleg, amikor jólesne egy fagyi. Egy olyan háromgombócos, háromgömbös, mert önfenntartó vagyok, és úgysem ebédeltem nagyon, és egyébként is megérdemlem. Igazából tényleg az egész ilyen, hogy valahogy mindig alulra kerülnek azok a gombócok, amik a leggyorsabban olvadnak, felülre meg csak úgy ímmel-ámmal odanyomják a harmadik gombócot, hogy aztán lebucskázzon a pólómon és a nadrágomon, majd fájdalmas, de halk ploccsanással, pluccsanással a térkőre érkezzen.

Megbuktam. Nem a fagyievésben, hanem az életben. Szombat délután, a tér közepén. Mindenki engem néz. Hogy nézd a szerencsétlent. Nézi a gombócát. Nézi, hogy mit csináljon. Aztán otthagyja. Hátazilyen.

Itt már nincs mivel magyarázni a bizonyítványt. A maradék két gombóc a kezemben, a ruhám is elárul. Mindenki látta. Még mindig figyelnek. Nem próbálom meg felszedni ezzel az egy szalvétával. Hülyeség is lenne. Szétolvadna a kézmelegtől, nem tudnám megfogni. Amúgy sem tudok egyszerre mindkét kezemre figyelni, mert gondolom beteg voltam, amikor az oviban azt tanították. Leesne a másik is. Tényleg. Továbbsétálok. Úgy is van. Továbbmegyek. Ezek meg nézzenek csak.

Majd hazamennek, aztán elmesélik otthon, hogy a hülye hogy járt. És igazuk lesz, persze. Elmegyek a villamosig. Magamra veszem a boldog, fagylaltot evő, mindjárt jóllakó óvodás kisfiúpózt, és vonulni kezdek. Mert mindjárt szétolvad ez is. Még szerencse, hogy édes tölcsért kértem. Azért az tartósabb. Bár könnyebben törik. Még szerencse, hogy nem tört el.

Még mindig néznek. Nem is értem, hogy mi érdekes van ebben. Mármint jó, odanéznek, pont. De hogy ezek nem idenéznek, hanem néznek. Mint a moziban. Engem.

Biztos a ruhámat nézik. Foltos. Attól a kurva harmadik gombóctól. Ezek meg biztosan a falánkság nagy metaforáját keresik. Igen, ha az Antikrisztus eljönne, ez a szett lehetne a falánkság oltárán. Bár eléggé bűntudatom van most ettől a gondolattól, szóval lehet, hogy mégsem ereklyének való. Értsd, antiereklyének.

Remélem, a villamosra majd felengednek. Mármint nem akarok gyalog hazamenni. Lustaság. Persze, ez is egy főbűn, de akkor se. Pláne így. Kevélység. Tényleg elesett a maradék emberségem. Csak ne néznének. Mert hogy ez bezzeg érdekli őket. Hogy hogy néz ki az a szerencsétlen.

Még mindig néznek. Mindjárt odaérek hozzájuk, ők mégis bámulnak. Engem, és azt a pontot, ahol végleg elbuktam, ahol még  ott a harmadik gombóc. Nem hiszem el, hogy nem olvadt el. Nem hiszem el, hogy még mindig nézik. Lassan az én fagyim elfogy, a foltok is felszáradnak, tényleg dög meleg van, de azért még nézik.

Most itt befordulok, és nem fognak látni. Ez lesz. Átteszem a másik oldalra a válltáskám, hátha takar valamit. Most már van értelme tagadni az egyértelműt. Ők nem tudják. Ezek itt már nem láttak semmit.

Még két perc a villamosig. Nekidőlök a megállónak, az is  takarja a foltot bizonyos szögből. A villamos már közeledni látszik. Majd csak az utolsó pillanatban lépek oda úgyis, ráérek még. A kanyarban most fordul ki két gólyalábas fazon. Színes ruhában, feltűnőek, csendesek. Mindenki őket nézi. Ez bezzeg érdekli őket. A gólyalábasok.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi