Még mindig a Neptunból írom ki a személyes adataimat. A személyigazolvány szám, adószám, TAJ szám a Saját adatok fül alatt, a bankszámlaszámom a Pénzügyeknél. Nincs már jogviszonyom, novembertől elúszik az összes diákkedvezményem, de a Neptunt mégis használom.

Az EHA kódomat írom be hozzá, amit még az ETR generált a nevemből, sosem tanultam meg a Neptunét, jó lenne azt mondani, hogy dacból, de itt persze lustaságról van szó, meg arról, hogy igazán sosem volt rá szükségem. Azt hiszem ez könnyítette meg a leginkább akkor az átállást erre gyűlölt rendszerre. Mégsem gyűlölöm a Neptunt. Tudtam használni, a tárgyfelvétel az ETR-nél is bajos volt, az ösztöndíjak utalása sem a Neptun miatt csúszott, ha csúszott, más dolgom alig volt vele, most pedig végképp nincs közöm hozzá.

Nem érkeznek már körüzenetek, nem néztem meg a The Welcome Camp összegyetemi gólyatábor programját, ami számomra tényleg az első nagy szegedi buli volt. Csak most láttam, hogy ismét rektori szünet volt arra a péntekre, ez az első hír a Neptun felületén, már csak megszokásból olvastam el. Nincs közöm hozzá, és ez egy arculcsapó helyzet. Hogy csak az állandó, hogy a Neptunból írom ki az adataimat, minden más eltelt az időben, nem egy rektor ad nekem szünetet, nem órák között ugrom be egyetemi programokra, hanem akkor, ha a munkaidőm engedi.

Ideje lenne már csinálnom egy dokumentumot az adataimmal, amit egyszerűbben meg tudok nyitni, ez volna a felnőtt magatartás, de én még nem vagyok az a felnőtt, akire igazán szükségem lenne. Itt vagyok ebben az átmenetiségben, tudom, hogy merre tartok, tudom, hogy csak egy döntés lesz majd megcsinálni ezt a dokumentumot.

Mert én olyan ember vagyok, akinek az idejében még ETR volt, és láttam, ahogy a katalógusban egyre kevesebben írják az eha kódjukat a Neptun kódjuk helyett. Láttam, hogy átnevezik az Összegyetemi Gólyatábort The Welcome Campé. Az A. Platzba ültünk be előszőr, a Lexi Caféban még laptopot is kölcsönöztem egyszer – gyorsan kellett kiosztmányt készítenem az egyik referátumom mellé, és szükségem volt rá – és én még az az évfolyam vagyok, aki tudott fénymásolni a TIK-ben, sőt, több évfolyamtársam dolgozott is ott a fénymásolónál.

Mert mára én is olyan ember lettem, akinek bezárt helyeken és a járása ritmusában vannak az emlékei. Azért álltam kint a JATE Klub előtt a sorban múlt hét szerdán, mert reméltem, hogy tényleg beengednek majd. Mert hiányzik egy olyan klub a városból, ami nem kávézós vagy nagykoncerteket tart, hanem olyanokat, mint amiket JATE tartott. És hiányzik a kompromisszumok nélküli Rongy kocsma, ahol túl sok mindent csináltam először, és hiányzik a Kaméleon Pizzéria sajtkrémlevese is, még ha az egyik legkedvesebb kocsma nyílt is a helyén, amit szintén öröm látogatni. Én is olyan ember lettem, aki a hiányérzetével és a nagy történeteivel traktálja az embereket, pedig nincsenek nagy történetei. Élek egy városban, ami gyorsabban változott nálam, pedig azt hittem, velem ez nem történik majd meg.

Amikor először merült fel, hogy szemetet szedjünk, elhamarkodott ötletnek tűnt. Olyannak, amit túl gyorsan döntöttünk el. Amíg szépen süt a nap, és amíg mozgathatóak az emberek kinti programokra — vitt minket a hév, hogy legyen nekünk is szemétszedésünk. Csak aztán gondoltunk bele, hogy hol is gyűjtenénk, és hogy mit is pontosan.  Merthogy tudni illik, szép környéken lakunk egy egyébként is szép városban. Bőven vannak kint kukák, játszótereken, padok mellett, menet közben a járdáknál, és nem is igazán szoktunk szemetet látni. Kutyaszart, azt mondjuk szoktunk, főleg a töltésen, de azt külön gyűjtik, és már egyébként is, bemondtuk, hogy ez lesz a program. Szemetet fogunk gyűjteni.

 Aznap délután esni kezdett, csak futózápor volt, a krétarajzokat sem mosta el az udvaron, de úgy készültünk, hogy lesz még ilyen eső. Csak kis köröket terveztünk be, a közeli parkolók, játszóterek, kis utcák, házak közti udvarok, iskolák. Két iskola is van a közelben, lakótelepes övezet, különböző felszereltségű játszóterekkel, különböző parkok padokkal a különböző korcsoportoknak. Már lassan kiismerjük az egésznek a rendjét, megértjük, hogy mi hol ülhetünk kint, hol nem.

Amikor készültünk, azt hittük alig találunk valamit a két-háromszáz méteres körben. Gondolkodtunk, hogy vigyünk-e közösen egy kis zsákot, vagy mindenki vigyen sajátot, végül mindenki tépett magának egyet, egyszerűbb így. Mi van, ha többfelé válunk, ha mondjuk megint nekiered az eső, de még gyorsan felkapkodnánk, meg egyébként is, legyen mindenkinél egy zsák. És akkor elindultunk, kellettek a zsákok, hamar találtunk szemeteket. Blokkokat, csokis csomagolásokat, pékárus papírokat, fóliákat cigispapírokról, felesüvegeket, amik mellett bizonyára nap mint nap elmegyünk észrevétlenül.

Egy tiszta városban élünk, nem is rossz környéken, mindig is így gondoltam, és ez most sincs másként. Amikor elindultam szemetet gyűjteni, tudatosítanom kellett, hogy szemetet keresek, nem csak a bejárt, megszokott útvonalon sétálok bevásárolni vagy találkozni másokkal egy számunkra kijelölt padon. Egy társam lehajolt, felszedte az első zacskót, amit talált, és én csak akkor néztem körbe. Nem tudatosítottam volna magamtól, hogy szemét van az út szélén, nem vettem volna észre, hiába volt rajtam a gumikesztyű, hiába volt a kezemben a zsák. Sok kuka van ezen a környéken, nyilván oda dobom én is a péksütik kiürült papírját, az útközben elmajszolt túró rudi csomagolását, mások is így tesznek, szoktam is látni.

Többször álltam meg szemétszedés közben egy-egy darab felett, elgondolkodtam, hogy miért nem a kihelyezett szemetesbe dobom, miért a zsákomba, öt-hat méterre van a kuka, nem is kellene tovább cipelnem, butaság, de mégiscsak erre volt a zsákom, és ezért kapott mindenki saját zsákot, és egyébként is, látni, ahogy telik egy kukászsák, annak megvan ez a valamiféle pszichológiája. A “nem lakom egy szemetes környéken, de…” pszichológiája, “a hat méteren belül van szemetes, és mégis…” pszichológiája, én pedig tanulom, tanultam a környékemet két záporeső között.

Az első éjszaka Jollyt hallgattak az ablakom alatt, de valahogy ez mégsem zavart. Mindig lájkoltam azokat a kommenteket, hogy akik csendre vágynak, azok költözzenek tanyára, de most nem kommentekről van szó, hanem elméletről és gyakorlatról. Mert amikor utoljára laktam lakótelepen, akkor még én voltam a lent hangoskodó kamasz, fociztunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk. Boroztunk a nap egy későbbi pontján, nálunk azt mondják, alsópolcos szar borokból is meg kell innod a magadét ahhoz, hogy ember legyél, és mi ott lassan meg is ittuk. Utoljára akkor hallgattunk Jollyt, közben egy kis G-za is befutott, elég lokális pécsi rappersrác volt a tízes évek közepén, itt lakunk a piszkos délen, Baranya megye közepében, Pécsen, Majka: Belehalok – mitől volt olyan azonosulható az a dal is –, Dögös Robi, Kaposváron is feltámadt a szél, fúj a szél, jaj, mit mesél. A barátaim jórésze Kaposvárra, míg mi Pécsre jártunk középsuliba, mind hoztuk a magunkét.

Amikor igent mondtam erre a lakásra, akkor én az otthonosságára mondtam igent. Hogy a villamos és a trolimegállók között van, a nagykörúttól három-négy percre, mégis igazi lakóövezet, kis belső udvarokkal, amikben élet is van, tényleg olyan, mint otthon. Minden lépcsőház előtt van pad, és tényleg használják is, rá lehet mosolyogni a játszó szülőkre, a gyülekező kiskamaszokra, még le is shazamoztam az egyik számot, amit hallgattak, lehet, hogy máskor már el merem majd kérni, nem kell, hogy a technika közénk álljon.

És valahogy én is telepi lettem, mintha ugyanúgy lehetne folytatni. Kétszáz kilométer, hét év, új kérdések, másik, de mégis egyforma padokon, ezeken a nyár végi estéken most már jobb borokkal. Ezeken a padokon tényleg mindent meg lehet beszélni. Ezeken a padokon lemegy a nap, és közben biztonságban tudjuk magunkat. Odalátszik a konyhaablakunk, ha még mindig otthon laknék, az anyám bármikor láthatna, ez fontos volt, anyámnak is, és azoknak is, akik ezeket a tömböket tervezték. Mégis, anyám tekintetétől néhány tíz méterre is, sosem voltam szabadabb, mint ott, és jó rájönni, hogy az a szabadság még mindig megtartható.

Még nem ismerem Tibiéket, az itteni Tibiéket, akikkel lehet együtt lógni, és akikkel mindent át lehet beszélni, de tudom, hogy meg fogom ismerni őket. Akkor még könnyű volt, leültem a pálya szélére, néztem őket, vártam, hogy majd pihennek, és így álltam be közéjük játszani az egyetlen kapuba kapusnak. Független voltam a csapatoktól, ez tetszett nekik, Patrik ezen nevetett, később kiderült, hogy velük amúgy valahogy rokonok is vagyunk, a nagyapám meg a mamája testvérek. Nem ezekkel a srácokkal nőttem fel, de velük voltam kamasz, és ez elég volt ahhoz, hogy otthon legyek. Fiatal felnőttnek lenni, és nem focizni, így talán majd másként lesz minden, de belakható lesz ez is, ezért költöztem ide, mert tudom, hogy be fogom tudni lakni.

Ez a járdaszakasz épp le van zárva, a villamos is nyári szüneten van, múltkor az SZTK elől indultak a buszok, amik a Ságvárival szemben szoktak, akkor ott újították a járdát. Az ablakomból rálátok a Cédrus Liget építkezésére, és a belváros felett is vannak daruk. Alattunk folyamatos a gépzaj, néhány méterre van tőlünk egy autószervíz, ezt már megszoktam, de azt eddig nem vettem észre, hogy az építkezésekkel, felújításokkal is ez a helyzet. Az Oroszlán utca az egyik kedvenc utcám, és úgy megyek el a kordonok mellett, mintha örökké így lett volna, az ember megszokja a módosított menetrendeket, áthelyezett megállókat is.

Újítják, így kell erről beszélni. Javítanak, helyreállítanak, felfrissítik a homlokzatokat, gyalogátkelőket, útsávokat, állványok és felmárkázott belátásgátló építési hálók mögé vonják az épületeket, ide és ide hamarosan új automatákat helyeznek, itt hamarosan új üzlet nyílik, már festik át a homlokzatokat, cserélik a ledes reklámtáblákat, a barátaim utcájában korszerűsítik a gázhálózatot. Terminusok tömkelege közül választhatsz, ha a bosszúságodat vagy a reménységedet akarod kifejezni. Ne haragudj a késésért, de megint…, képzeld, elsétáltam a pizzéria előtt, és szerintem valami nyílni fog a helyén…, kezdünk naponta mondatokat, és mind ugyanarról szólnak.

Arról, hogy egy város sosem épül meg. Mint egy tanya, olyan a város, van dolog az egész évben, és mint odakint a természettel, mi is megtanultunk ezzel élni. Mindig van munka, a járdákat tényleg fel kell újítani, és mire minden járdát felújítottak, kezdhetik majd elölről, a homlokzatok között néhányon jobban koptatja az idő, a zebrák biztonságát szavatolni kell, és az új lakópark sem hülyeség, bár sosem fogok ott lakni, mégis, talán lenyomja majd a lakásárakat. Minden elvégzett munka a várost építi, még ha építeni valamit, ami sosem fog megépülni, őrjítő és reménytelen is.

Mert Bábel tornyát is így világítanák ki, nagy reflektorokkal, és így kerítenék el, szalagokkal, kordonokkal, védőhálókkal, falemezekkel, és a bábeliek csak kerülgetnék őket, fel sem fogva, hogy valamit kerülgetnek. Esténként, mint egy tájat, néznék az ablakból a nem is olyan távoli fényt, a magas darukat, amik mozdulatlanul állnak miután mindenki hazament. Kóvályognának a bóják és a friss járdafestés mellett másnap, harmadnap a távolabbi buszmegállónál szállnának le, mert úgy nem kell átvágniuk az új építkezésen. Adaptálódnának, és nem várják el, hogy valaha is megépüljön majd a város.

Szinte minden barátom itt lakik, sokat viccelődtünk azon, hogy Tarjánt majd egyszer lecsatolják a városról, és én magányosan maradok. Ez mostantól nem fordulhat elő.

A barátaim, akik nem Tarjánban laknak, azok a kilencvenes vonalán valahol. Makkosháza, Rókus, Alsóváros. Három percre van a lakás a kilencvenes megállójától.

Közel van a kedvenc kistermelői boltom. Ettől még, persze, nem kell minden hétvégén véreshurkát enni friss vágásból, de mégiscsak, jobb, hogy közelebb van.

Zápor-tó. Ez nem is igényel több magyarázatot.

Bár nem baj, ha elmondom, hogy mostanában sokat ülünk kint más tavaknál is.

Nem tudom még pontosan, hogy milyen munkahelyről is fogok hazajárni, de biztosan nagyobb eséllyel veszek majd kukoricás kenyeret útközben, mint eddig. Ha marad kukoricás kenyér (bár nem szokott), levihetem majd a kacsáknak.

Magasföldszint.

Tényleg konkrétan három percre van mindentől. Csak át kell menni az úton.

Több közvetlen vonal is visz a Mars térre. Minden nehézség nélkül mehetek továbbra is a piacra, vehetek kapros sajtot, fél fej kelkáposztát, és beszélgethetünk tovább a bácsival, akitől a póréhagymát és a kápia paprikát szoktam venni.

Igazából már elég jól kiismerem magam ezekben a tarjáni lakásokban. A gáztól fordulok kezet mosni, a hűtő másoknál bent van a szekrénysorban a falnál, de nem baj, hogy ott merőleges a szekrénysorra.

Eddig kiesett a Penny Market, ahol anyával otthon vásárolunk, vissza fog térni az életembe az otthoni tejszelet, mégsem kell hazaköltöznöm.

Már ott is azt a humuszt árulják, amelyik a legfinomabb az összes üzletláncban kapható humusz között.

A kisboltban cserélhetek szódát.

Valahogy a lakótömbök sok kis csendes udvarok szerint tagozódnak, a legszélső lakásban fogok lakni. A legszélső szoba ablaka elé húzom majd az asztalt, ott fogok írni. Már látom magam. Rendetlenség lesz majd az íróasztalom, de olyan tisztességes, szövegek közbeni rendetlenség, majd, ha végeztem, elpakolom úgyis, ami már nem kell.

Egyik ablak sem néz játszótérre.

Nem olvad ki a jégkrém, amíg hazaérek vele, se a derelye, pedig, ha az kiolvadna, vége lenne a világnak, az unokatestvéreimmel tudnánk mesélni nagy lekváros tésztás, összeolvadt csomókról.

Tényleg elképzeltem már, hogy ott élek. Hogy ott csinálok derelyét. Hogy listát írok a hűtőre a piachoz, hogy mindig tartok otthon répát a humuszhoz, hogy majd sokat ülünk ki a Zápor-tóhoz, hogy elég lesz az utolsó pillanatban elindulni, mégis mindenhová odaérek. Így akarok élni, és kivenni a lakást, az első lépést jelenti.

Várom, hogy ott éljek.

Két várost nem csak buszok kötnek össze, hanem az utasok is. Én is. A buszon ülök, és bennem van mindkét város. Egy osztálytalálkozóról jövök el. Hazafelé, így mondanám, hazaérek, az otthonhoz közeli megállónál szállok majd le, nem megyek be a Mars térig. Otthonról haza, ezen nevettünk sokat, azokkal, akikkel nem maradtunk a városban. Meddig maradunk itthon, mikor megyünk haza? Én csak egy napra mentem, nem is voltam a családomnál. Délelőtt még volt dolgom, aztán felszálltam a buszra, megérkezve átvettem a szállást, taxiba ültem. Késtem az osztálytalálkozóról, már mindenki bent ült, csak én nem, pedig abban a városban mindig pontos voltam, mindig én vártam másokra.

Két város dobog bennem. Ott tanultam meg beleszeretni egy városba, és mint egy első szerelem, csak a néhány fontosabb utcát bejárva másnap, másnaposan is éreztem, sosem múlik el. Régen ott dolgozott egy osztálytársam unokatestvére. Régen mindig ennél a padnál találkoztunk, a Batthyány mellszobornál. Mindig ugyanott vettünk gyrost, és tényleg elhittük, hogy az a legjobb a városban, lehet, hogy az is volt, bár nyilván kétlem, meg tudtuk volna ítélni. Emlékszem, amikor ez a hely nyílt, előtte turkáló volt, de volt levesező és pékség is. Csak egyszer ettem ott levest, pedig mindig akartam, szeretem a levesezőket, akár nyitnék is egyet, meg is van a helye, hogy hol.

Persze, már Szegeden nyitnám. Pixis lenne a neve, a logójáról is van elképzelésem. Nem akarok éttermet nyitni, csak hiányzik nekem egy olyan levesező, amilyet elképzelek, és valahogy beakadt ez a név is az évek alatt. Lehet, hogy nem is Szegeden nyitnám, néha eljátszom a gondolattal, hogy Pestre kellene vinni. Ott most van madártejes meg császármorzsás étterem is, ilyennek képzelem ezt a helyet is. Újhullámos, de kedves. Minden héten lenne tárkonyos raguleves, zsenge tavaszi zöldségleves és paradicsomleves, azt hiszem ezektől lenne az én levesezőm.

Két városba is szerelmes vagyok. A történeteikbe, a homlokzataikba, a belvárosaikba, az útvonalaiba, a sétálóutcákba és a szűk egyirányú sikátoraikba, és a buszútba is a két város között. Kívülről tudom a megállókat, pihenőidőket, tudom, hogy honnan jönnek vagy merre tartanak a járatok tovább. Tudom milyen elhagyni egy várost, amelyre aztán szeretettel gondolsz vissza. Tudom, hogy milyen szerelmesnek maradni, és úgy beszélni róla, hogy senki ne értse miért is jöttem el, mégsem szakad bele a szívem, a viszontlátások örömébe.

Anyám szerint a faluvégi erdőben úgy kell kisétálni magadból minden frusztrációt, ha mindig arra mész, amerre a szél is fúj. Tizenhárom voltam, amikor először költöztünk be egy városba, azt mondta, nem tizenhárom évesen kezd el félteni, megtanultam tájékozódni, úgyis mindig hazatalálok. Akkor még a köztéri lámpa felkapcsolása volt a határ, később már egy másik városból, az utolsó előtti vonat. Szegedről már csak néha megyek haza, mert innen nézve nincsenek határok. Mintha megint a falu végén laknék, kisétálnék a kedvenc városaim határához, megvárnám a lámpák felkapcsolódását, az utolsó előtti vonat elzakatolását, és közben nem fújna a szél és nem tudnám merre kell mozdulnom.

Azzal viccelődtünk, hogy szabadulóbulit kellene csapni. Hogy börtönéből szabadult sas lelkem. Hogy a Csillagban nem lenne ennyi feszkó, mint itt, és ezért nem is jó a hasonlat. A gyásznak hasonlatokra és humorra van szüksége, mert csak azokon keresztül válik érthetővé. Mint mikor a kőszívű ember hal meg a maga tisztességével: nem volt jó apa, de embert nevelt belőlünk.

Először csak azt vettem észre, hogy könnyebb. Előbb lett könnyű, minthogy felfogtam volna az elmúlását, leoldódtak az elvárások, az ígéretek, a megfelelési kényszerek, és én még nem értettem, hogy azok nem az életnek, csak egy időszaknak szóltak. Meglepődtem, amikor először dicsértem őszintén. Mindig azt hittem, a halottról vagy jót, vagy semmit szabály szerint fogok élni, és majd nem beszélek arról, hogy nem volt jó. Aztán kicsúszik, hogy jó volt. Hozzátettem, hogy de azért jó, hogy vége, nevettem, hallottam magam kívülről, de tudtam, hogy már megtörtént, kimondtam.

Jó volt. Ezzel a tudattal léptem ki záróvizsga után az egyetemről. Hét év, az embert nevelt belőlem, gondoltam, és már nem volt bennem sem feszültség, sem harag. Jó volt, jó hogy vége, gondoltam, és közben nem tudtam kilépni ebből a mondatból. Hét év, az egy új város, új barátok, új szakma, új hobbik, új élet. Felnövés és emberré válás. A húszas éveim fele, az eddigi életem 28 százaléka, több, mint a negyede.

Jó lenne leltárt készíteni. Hány párnát vettem, hány csíkos zoknit, hány száz könyvet, mennyit újonnan, mennyit egy-egy másik egyetemistától, mennyit antikváriumok polcairól? Elhasználtam-e egy teljes kiló sót vagy egy egész zacskó füstölt pirospaprikát? Minden évben vettem legalább egy napszemüveget, mert mindig eltöröm őket, vagy egy barátom töri el, vagy valakinek odaadom. A féléves diákbérletek szelvényeit szeptemberben dobtam ki, nem tudtam, hogy miért őrizgettem, biztosan lesznek fontosabb emléktárgyaim is, legalábis így gondoltam.

Nem lehet leltárt készíteni hét évről, ha nem leltároztam korábban. Két nagy táskával érkeztem a városba, a nevelőapám kollégájának a fia hozott el. Térképen kerestük a Rókusi mekit, hogy együnk valamit a többórás út végén. A kedvenc könyvemet az első hetekben elhagytam véletlenül, hónapokkal később kaptam másik példányt egy barátomtól. Nem volt bérletem, rosszul pályáztam, így gyalog ismertem ki az egyetem és a kollégium közötti útvonalakat. Soha nem ettem annyi barackot és szilvát, mint abban az évben, mert a Mars tér mindig útközben volt, lehetett csak néhány darabot venni. Nem lehet így elmesélni hét évet.

Az első szabad estéken sokat gondolkozom. Nagyrészt közterek padjain vagy bizonyos kocsmák asztala mellett, különböző társaságokban. Végül nem szervezünk szabadulóbulit, amúgy sem tudom, hogyan kell ünnepelni magam. Helyette iszunk, beszélgetünk, könyvbemutatókra, kocsmakoncertekre megyünk. Már senki nem vár tőlem többet. Nincsenek beadandók, nem kell másnap korán kelnem, nincsenek olyan feladataim, amiknek nem látom az értelmét. Jó érzés van bennem, mert amikor kiléptem a záróvizsga után a teremből, azt éreztem, hogy ez jó volt. Hét év volt, és nem utálom azt, aki időközben lett belőlem, ebben a hét évben, ezen az egyetemen, ebben a városban, ezek között az emberek között.

Nincs más alkalom arra, hogy ezt átgondoljam, csak az utolsó villamosok útja hazafelé. Ha tartanánk szabadulóbulit, az sem erről szólna. Most fogom fel, hogy lehet hálásnak lenni valakinek, akiről sok rosszat mondtál, és érezhetem jól magam anélkül, hogy ne érezném érvényesnek a korábbi haragot. Hét év múlva harminckét éves leszek, és el sem tudom képzelni, milyen lesz majd. Ilyen hét év, vannak benne haragok, feszült napok, hetek, hónapok, és van hely mellette a hálának is.

Úgy képzelem, hogy esténként kijárnak a ferencesek a Mátyás király térre, és összegyűjtik az ösztönösen odacsődült magányos embereket. Beviszik őket a nagy ebédlőbe, gyógyító paprikateát adnak nekik, ami feltüzeli szellemet, két jó szót szólnak hozzájuk, és az útjukra bocsájtják őket, az ég áldását kérve rájuk. Úgy képzelem, hogy a Mátyás király teret tényleg Mária őrzi, aki külön figyelemmel van a tér nyugalmára, a fű zöldjére, a kávé vagy a fagylalt ízére. Úgy képzelem, hogy ettől olyan időtlen az a tér, ettől telik másként az árnyékban egy délután.

Tudom, hogy hülyeség, de mégis, a városnak szüksége van ilyen terekre, és nekem városi embernek szükségem van arra a biztonságra, amit ezek jelenthetnek. Jobban akarom érezni magam attól, hogy átmegyek egy téren, keresem a pontokat, ahová leteríthetem a plédünket szombat délutánonként, és vágyom megtapasztalni, hogy milyen kilépni egy megyeszékhely nyüzsgő idejéből. Olyan otthont keresek a városban, ahol a legnagyobb örömök és a legnagyobb bánatok is megélhetőek. Padokat, ahonnan könnyebben állok fel, mert valami megsegített, fagyizókat, ahol az össze nem illő kedvenc ízeink is kérhetőek.

Mert szombat délutánokon és kedd estéken ezen a téren másként jár az idő. Szombaton bőven elmesélhetjük a leghosszabb történeteket is, jut idő a hosszabb kitérőre, magyarázatokra is, ha visszakérdeznek, még a válaszokat sem kell levágni. Kedd este lassabban égnek le a cigaretták, és a rutinból végzett mozdulatok mellett mindent végig lehet gondolni, amíg döntésre nem jutsz. Itt van idő egyedül lenni, de el tudod mesélni azt is, mire jutottál, meg tudod mutatni hol ültél, tudsz nevetni azon, mi mindent gondoltál közben.

Úgy képzelem, hogy itt fagyipénzen adják a válaszokat és a nagy nevetéseket. Úgy képzelem, hogy itt a kávé több energiát gyűjt össze, mint amennyit a szervezetedben talál. Úgy képzelem, hogy itt a szellő nem csak a hőérzeten enyhít. Úgy képzelem, hogy ezek a padok kanapék, amikkel az otthonom van berendezve. Úgy képzelem, hogy ezekre a fákra, utakra, családi házakra néz az ablakom. Úgy képzelem, hogy nem zavar a lakásba beszűrődő gyerekzsivaj vagy a vidám kutyaugatás, sőt az teszi otthonossá az egészet, ettől van élet benne, ettől van élet bennünk.

Szerintem anya jobb abban, amikor értem kell jönni, de apa mellett mindig jobb zene szól. Amikor mindketten jöttek, akkor nagyokat beszélgettünk így, de mióta anya Újszegeden dolgozik, neki nem esik útba az iskola, de nem baj. Peti anyukája mindig később jön, együtt meg nem is baj, ha várni kell. El kell majd mesélnem anyának is, hogy Peti szerint olyan az iskola, mintha egész nap őket kellene várnunk.

Azt mondta, hogy a két Venn-diagram nem olvasható így egymásra. Szerintem meg de, igenis összeolvasható. Elég lett volna, ha csak ránéz az adatokra, de nem, szerinte nem, ez egyértelműen hibás módszer. Azt utálom benne a legjobban, hogy nem magyaráz el semmit, mitől hibás, vagy hogyan prezentáljam ezeket az adatokat és az átkozott összefüggéseket.

Hogy nem is tudnék lekanyarodni a következő utcán sem, azt nézem. Hogy esélyem sincs, csak itt állni és alig haladni. Képtelenség így szervezni az életet, be kell mennem a boltba is, ott is tömeg lesz, nem fogok odaférni a magos zsemléhez, de nem veszek vágott bucit megint, a múltkor is feltörte a szájpadlásomat az érdes teteje, normális szendvics zsemlét akarok venni, és kefirt, egész nap kívántam a kefirt, ahhoz kifli is kell majd, mint a táborban régen.

Nem maradt hely a kurzuson, későn jelentkeztem, sajnálják, de nem fért több bele. És tényleg az a rossz ebben, hogy ők komolyan sajnálták, látszott a tekintetükön, hogy sajnálják, és ha rajtuk múlna, ők szorítanának még egy helyet. Látszott, hogy nem rajtuk múlik, és amúgy nem is baj, hogy ez van, nem megy el rá három hétvége, nem megy el rá a pénz, csak közben így nem változik semmi. Mármint butaság persze, hallom magam ilyenkor, meg nem ezeken a kurzusokon múlik, csak ez legalább valami lenne.

Kivagyok már, de ezt nem lehet a főnöknek elmondani. A gyerek haja beleakadt tegnap a bőrkeményedésbe a kezemen, meg egyáltalán, ez nem embernek való. Ha nekidőlnék az ablaknak, el tudnék aludni, annak talán lenne is értelme. Aludni ehelyett a zötykölődés helyett. Bent kellene maradnom az építkezésen, ott aludni, másnap felkelni, lemosni magam a kerti csapnál. A gyerek alig lát így is úgy is, fáradt vagyok, egyszerűen tényleg ez van, kitesznek a sarkon a kocsiból, hazamegyek, levetem a törmelékes, poros ruhát a mosókonyhában, letusolok, próbálok jó apa lenni, meghallgatom azt, ami az oviban történt, megsimogatom a haját, azt kéne elmondanom a főnöknek, hogy jó apa akarok lenni.

Ez a reklám is faszság. Megint ránk akarnak kenni valamit a zöldek. Hogy a dugó mi vagyunk, és nem mi vagyunk a dugóban. Az ember csak zenét hallgatna vezetés közben, de a kurva reklámokat bele kell baszni a zenék közé, ideje beszélgetnünk a városról. Ideje beszélgetnünk a városról, nyenyenye, apám megint nekiáll magának fát vágni, ha nem érek haza, hiába van május, legyen bent fa estére, igaza van, csak várna meg az is, hogy mi az istenért nem.

Nem értem, hogy mi történt. Hiába nevetgélek azon, hogy ez már vagy a századik állásinterjúm, mintha vak és süket lettem volna mindenre, amit kérdeztek, és mindenre, amit mutatni akartak. Pedig ez, ez lehetett volna a nagy bumm, éreztem reggel, meg egész héten, és nagyon gyorsan hívtak be, és nagyon tetszene ez a pozíció, nem vállfapakolással kezdeni, ezt nekem találták ki, és mégis. Ki a fene tapossa meg véletlenül az előtte álló ruhákat, ki képes arra, hogy kidönste a tároló oldalát? Ki bízna így bárkire egy boltot, egy pénztárat, egyetlen ruhát is, egyetlen pakolnivaló vállfát? Miért nincs normális életem, mint mindenkinek?

Szeretem Katát. El fogom hívni kávézni, sőt, sütizni. És akkor aztán beszélgethetünk, meg sétálhatunk is utána, mondjuk a Vértónál, az úgyis kettőnk között van, és akkor elmondom neki. Tudom, mindig a fiúk mondják ki, Zoliék már kinevetnétek, de ki fogom mondani. Lehet, hogy nem ezt, hanem azt, hogy szerintem lehetne komolyabb is köztünk, vagy hogy nagyon megkedveltem az utóbbi időben. Vagy hogy szeretem, hogy hangosan nevet, és hogy kedves, ahogy lenyalja a kanalat, mielőtt a csésze mellé teszi. Nem, ezt nem mondom el neki, azt fogja hinni, hogy valami perverz vagyok. Csak elmondom neki, valamikor sütizés és sétálás közben. Talán sétálás közben, már becukrozva, hátha úgy könnyebb. Vagy sütizés közben, hátha nem ér rá sétálni, vagy nem lesz kedve, mert új szandált vett, és lehet feltörte a lábát.

Mennyi időt vesz el, de tényleg ez a dugóban ülés minden nap. Mint egy ilyen köztes tér, érted, még nem vagy munkában, de még nem vagy otthon, ez is felbasz. Dugóban ülsz azért, hogy munkába mehess, ennél csak az csesz fel jobban, ha munkahelyek nem fizetik a benzinpénzt vagy a bérletet, hanem fizessen az ember, ha dolgozni menne, hogy legyen mit enniük, meg hol aludniuk. Most azért van dugó, mert emberek munkából jönnek, nincs jól kitalálva, hogy hol lakjanak, és hol legyen a munkahelyük, naponta kétszer ülünk a dugóba, és érted, ez konkrétan holtidő. Ilyeneken van időm nekem is gondolkodni, hogy rossz-e a világ, és hogy mi mindenért azt. Emberek, ülünk a dugóban, érted, és faszságokon gondolkodunk, megváltjuk magunknak a világot, aztán kiszállunk nagy sokára, otthon meg nincsen semmi következménye az egésznek, bekapcsolom a tévét, melegítek a főzelékből, és el is felejtem a dugót, meg hogy gondolkodtam közben bármin, ezek a gondolatok nincsenek, ahogy ez az idő sincs, bármennyire hosszúnak is tűnik.