Címkearchívumok: Sziszi

Mi, akik piacra járunk

Mi, akik piacra járunk, piacra járunk szombat reggelente, kistermelői piacra járunk szombat délután, vásárba megyünk vasárnap délelőtt, ünnepek körül az ünnepi vásárok bódéit kerülgetjük, a könyvhét sátraiban vesszük az új olvasnivalót, hétközben megszokásból a Marketplace-en görgetünk, hogy van-e valami vágyott, megmentésre érdemes éjjeliszekrény, szeretett könyv, örökségben megtalált, értéktelennek tűnő hanglemez.

Mert mi, akik a piacra járunk, azt hisszük tudatosak vagyok, de ha csak megkívánjuk a spenótot, a jó spenótot, amiből egy nagy szatyornyi is pillanatok alatt esik össze a hőtől, azt vesszük, mi túrókrémet eszünk vacsorára, a két kisebb maroknyi túróból, amit csak úgy megvettünk, hogy jó lesz az majd, adunk egy esélyt a dagadó japán körtéknek, és nem a saját bőrünkön tapasztaljuk ki, hogy meg kell pucolni fogyasztás előtt, nekünk előre szólnak róla az eladók, nem is ronthatjuk el.

Mert mi, akik piacra járunk, tudjuk, hogy milyen a jó kapros sajt, tudjuk, hogy milyen gomolyát érdemes füstölve, és milyet natúran venni. Megszokott nénijeink vannak, akik megszokott mosollyal néznek ránk, ismerik már az ízlésünket, átnézik a portékájukat, amikor közeledünk, néha meglepjük őket és a gyomrunkat egy másik választással, abból csak kisebb darabot adjon, ki tudja, annyira fogjuk-e szeretni, vágyunk-e majd még reggeli után egy-két szeletre belőle.

Nekünk, akik a piacra járnak, kedvezményt ad középen a bácsi, akihez hagymáért megyünk, mert fontos tudatnia, hogy nem egy alja helyen vesszük, ő is úr, ezt ő szokta így, nevetve megindokolni, ő tudja, hogy mi is az elitek vagyunk, velünk lehet viccelni, mosolygunk, elmeséljük másoknak, megírjuk, ő tudja, 60 forint körül van az átlagos hagyma feje, és 60 forintokból áll a gazdagság.

Mert mi, akik a piacra járunk, mindenből akarnak venni, mindent meg akarunk főzni, minden szépet magunkba akarunk fogadni. Lekvárt veszünk, rögtön kétfélét, egy szokásosat és egy olyat, amit eddig sosem kóstoltunk, egy darabosabbat és egy passzírozottat, ki akarjuk sajátítani az ízeket, mert mi a piacra a legjobbért megyünk, és pontosan tudjuk, hogy a pár száz forintért adott alma is lehet a legfinomabb, hogy a nagyobb retek is lehet a legfrissebb, és hogy néha a csípős paprikát a kápiától csak a gyakorlott szemek és az eladók tudják megkülönböztetni.

Mert mi, akik a piacra járunk, tudunk mindent, amit az eladók mondanak. Tudjuk, hogy a vágott virág vizébe egy pici sót is kell tenni, az az asszony mondta ezt, akitől a vágott virágot vesszük. Nem egy csokorral, rögtön kettővel nyúl felénk, tukmálja, mert tudja, aki virágot vesz, nárciszt, háromszázért nyolc szálat, az éppen szívesen vesz két csokrot is hatszázért, tizenhat szál így tavasszal, ez az igazi dísze a piacra járók otthonainak.

Mert mi, akik a piacra járunk, tudjuk, hogy mi az a szerelem így tavasszal, hogy magunknak venni nárciszt, az szerelmes tavasz, hogy a néni mosolya és az eladó ugratása mindig egy kicsi szerelem, mindig egy kicsi kielégülés, hogy a hentestől a legszebbet kérni, olyan szépet, mint a henteslegény, az rítus, hogy az eladónő érintése, amikor átnyújtja a zacskót, az intimitás.

Mert bennünk – akik a piacra járunk és nem ismerjük egymást, de egymásra mosolygunk a nárciszainkkal, és ha el is állja a paradicsomos ládák előtti teret, ha ingatjuk is a fejünket, mikor átfurakodik valaki mellettünk – van valami közös túl azon, mint amit a reggeli rántotta és a mellé evett paradicsom, vagy a nagyra nyújtott lángos méregetése jelent. Nekünk közösek a rítusaink, hasonlóan figyelünk. Átlátunk egy piacnyi teret, egy ládányi gyümölcsöt, a vén kofák tanácsai pedig, mint a lekvárba maradt nagy gyümölcsdarabokat a zselé, mindannyiunkat körbelengenek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Tavasz van!

A nővérem még hisz a régi viccben, hogy akkor van tavasz, amikor az óvodásokat már hosszabb időre kiviszik délelőtt, és amikor már batnak a matkák. Pedig a tavasz az előbb van, mint a bátortalan óvónénik döntése, akik nem akarnak lebetegíteni egy egész csoportot: menjenek-e ki, fel lehet-e ülni a hintára, meddig lehet ülni a padon anélkül, hogy bárki felfázna, a kiizzadt gyerekek hogyan ne vegyék le a kabátjukat mégsem.

Toxikus maszkulinitás, minden más esetben így hívnám azt, ami a tavasszal van, de tavasszal én is bűnös vagyok. A fiúkat nem tanítják meg igazán arra, hogy figyeljenek az egészségükre, hogy kövessék pontosan az érzeteiket, a fiúk amúgy sem fáznak, nem zavarja őket a huzat, a fiúk elvannak, kényelmesen szeretnek öltözködni, a fiúruhák olyanok is, nem szépek, mint a lányoké, hanem kényelmesek. A fiúk pulóverei, néhányuknak máris a pólói, rövidnagrágjai úgy tűnnek elő, mintha a betondzsungel első hóvirágai volnának, a kabátok, mint a lelógó sziromlevelek a táskákban és kezekben, bátrabbak és későn indulók az első meleg napra otthon is hagyják.

A szettek még nem az igaziak, bakancs és póló párosítás is fel-fel tűnik. Feladat előszedni a vékonyabb cipőket, hátrébb, lejjebb kerültek a cipősszekrényekben, talán még korai is azokat viselni. A nővérem ismerősei pontosan tudják, hogy a bokánk fázik meg először, meg a derekunk. Nem tudom, hogy így van-e, de elég sokszor mondják, hogy igaznak fogadjuk el. A pulóver választások is még esetlenek, a meleg mindenkit váratlanul ért, azokat is, akiknek – érthetetlen módon – több időjárás app is van a telefonjukon. Itt nem a hőfokokról van szó ugyanis, hanem az érzet biztosságáról: tavasz van, jó idő, egypulcsis délután. A döntésről, hogy most olyan az idő, hogy dönthetünk így akkor is, ha a legmenőbb pulcsijaink épp mosásban vannak. Az első napok nem a divatról szólnak, hanem az érzésről, még ha mind csodálattal nézzük is azokat, akik így is olyanok, mintha az Instagramról estek volna ki.

A tavasz az emberektől lesz tavasz, nem a matkák batásától. Attól lesz a tavasz, hogy a város azonnal tele lesz biciklisekkel, mindegyikük csak erre a napsütéses időre várt, a lányok előszedik a napszemüvegeiket, a nénik és a bölcsészek a nehéz sálaikat színes, vidám kendőkre, lengébb körsálakra cserélik, az iskolás fiúk pedig nem tudnak kapaszkodni a villamoson, úgy szorítják magukhoz levetett kabátjukat, a tornazsák, hátitáska, kabát együttállásban minden figyelmükre szükségük van. A tavasz attól van, hogy megint elgondolkozol, mit vegyél fel reggel, és próbálsz tippelgetni az ablakból látható alakolból, de mindenki másként van felöltözve.

Átmeneti évszak, így mondják, és mindenki a maga tempójában halad ezen az átmenetiségen. Nincsenek jó döntések, egy vékony kabáttal többet viselve meleged tud lenni, anélkül viszont fázol, ha árnyékban kell lenned. Születhettél volna Miamiba, gondolod, vagy bárhová, ahol mindig nyár van, és nem kell ezeket a dögnehéz ruhákat cipelned, nem kell eleve vesztes döntéseket hoznod reggelente, de te ide születtél, az évi két átmeneti évszak földjére, a napfény városába, ahol vannak egypulcsis és kiskabátos napfények is, meg lesznek majd pólós napok is, lehet, hogy ahhoz neked még korán van, de tudod, hogy lesznek majd, már csak néhány reggelt és délutánt kell túlélni, és lesznek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Kiadós reggeli, kilátással a sugárútra

Egész éjjel fent vagyok olyankor, mert csak éjjel tudok írni. Nappal nem fog az agyam, csak erőltetem, és dúl bennem a belső ellenállás: nem akarok és nem is fogok dolgozni. Csak este tíztől gyengül meg ez a páncél, akkor olvasni kezdek. A tanáraim szerint azért, mert így nyílik meg a nyelv, hogy olvasunk, mielőtt bármit írnánk, én nem direkt akarom megnyitni a nyelvet, csak így tanultam mindig is. Először az olvasás – abban van az elmélet: csak ma értem, anyám sosem magyarázta ezt el pontosan –, aztán az írás, ahol ellenőrzöm, hogy megtanultam-e mindent.

Írnom kellett. Pár napja azon nevetett egy egész kocsma egy irodalmi beszélgetésen, hogy ideális esetben egy tanulmányt nem lehet egy hónap alatt megírni. Nyilván igaza van annak, aki így tartja, de az első, sokszor pontatlan, figyelmetlen, hosszú mondatos, helyenként egészen botrányos nyelvtanú szövegezéshez elég 1-2 ilyen éjszaka. Aztán ezt majd lehet, és kell is javítani hosszú nappalokon át, mégis el kell készüljön ez az első változat, amiben először látok mindent a jegyzeteimből, amiben először ébredek rá pontos viszonyokra, amikor kötőszót választok.

Ezek az éjszakák nem olyanok, mint a többi, amikor hajnal négykor bealszok a csak még egy rész előtt, vagy amikor egy nagy buliban is megérzem, hogy elfáradtam. Ezek az éjszakák cipelnek a hátukon, csak pisilni kelek fel, sétálni valamennyit, de közben új és új lapokat veszek magam elé, átnézem, hogy pontosan értem-e még a gondolatmenetemet, amelyet sosem vezettem még le korábban, de tudom, hogy működni fog. Ezeken az éjszakákon a villamosokkal mérem az időt, ó, máris itt az első, reggel negyedóránként jár, saccolok, hogy hányat hallottam, aztán egyszer csak derengeni fog az ég alja. Amikor felkelek az asztaltól, egész világos van, hallom már a beérkező első forgalmat. Érezni kezdem, hogy ha nem is fejeztem be, és még egy-két oldal marad – annyi mindig marad, főleg, mert nem tudok befejezést írni, pláne fáradtan nem –, mára végeztem.

Ez nem az a nyugodt, pihentető lezárás persze, egy egész éjszaka gondolkodása nem kapcsol ki csak úgy. Ilyenkor nem lehet benyomni egy gombot, és aludni menni, ha elhúztam a függönyt. Ezektől az éjszakáktól úgy kell búcsúzni, mint az elejtett medvék lelkétől. Vadászként le kell mosnom magamról a kifolyt vért és az út porát, lakodalmat kell ülnöm látva az éjszaka utolsó nyomait, és sokat kell gondolkodnom is, csak megadni a módját mindannak, ami az éjszaka történt. Lementem a boltba, volt a reggelihez sonkám, de kellett hozzá valami pékáru, a kakaót is megkívántam, az ízét is, a cukortartalmát is, vettem abból is.

Most, azaz 7:32-kor a Kossuth Lajos sugárút végén, a nyolcadik emeletről bámészkodom. Közben dobozos kakaót iszom, fokhagymás fűszervajas bagettet eszem sonkával és azzal a néhány darab koktélparadicsommal, amit még a hűtőben találtam. A befelé jövő autósáv előttem tele van, nincs dugó rajta, de látszik a tömeg, a villamos, ami felkanyarodik, az utolsó, amivel gond és átszállás nélkül beérnék az egyetemre, ha lenne reggel nyolckor órám, de nincs. Én nem vagyok része ezeknek az embertömegeknek, nekem nem kell mennem sehová ma.

Megreggelizem majd, megágyazom, és elteszem magam, ennyi maradt csak erre a délelőttre. Délben felkelek majd, készítek magamnak kávét, és aztán indulhat a nap, olvasok valamit, befejezést írok azokhoz a gondolatokhoz, amikre most aludtam egyet, rengeteg időt elcseszek majd a formázással, mert a belső ellenállásom dolgát végezve ellenáll majd, aztán majd befejezem az egészet, valamikor, napokkal ez a reggel, és napokkal a déli ébredés után. Várom már.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Beyoncé Szeged belvárosában, amikor épp nincs klipforgatása

Tudod, az a vers jutott eszembe, amit olvastuk talán a múlt héten, tudod, amelyik arról szól, hogy minden rendben. Hogy nincsen semmi igazán említésre méltó, csak jó minden. Erről a délelőttről jutott eszembe. Hogy könnyen tudtam öltözni, egyik ruhámat a másik után, nem úgy, mintha kismadarak öltöztetnének, de mégis könnyen. Jó tempóban, talán így jobban érted.  Volt időm rendesen befűzni az övet, nem útközben kellett igazgatni, megnéztem, hogy melyik kardigán megy a felsőmhöz, nem csak úgy találomra felvettem egyet. A Spotify is jó tempóban váltott, ritka kegy nála, de a zene minősége sem romlott, amikor a mesterséges intelligencia átvette az irányítást a dalválasztás felett. Amikor indulásnál felvettem a fülhallgatót, nem kellett állítgatni, új zenét keresni, működött minden, tényleg olyan, mint az a vers, ezt akarom elmesélni.

Nem kellett korán indulnom, délben volt az első órám. Előtte átvettem a könyvesboltban a rendelésemet, Catherine Millet memoárja, amiben a gyerekkoráról ír, akciós volt online, reggel kaptam az SMS-t, hogy át lehet venni. Beugrottam nyomtatni, ott vettem borítékot is, tényleg, majd emlékeztess, hogy kell mennem postára, a szerződéseket is, amiket nyomtattam, meg mást is fel kell adnom, majd elmesélem azt is, és nem tudom elmagyarázni, csak valahogy az egész gördült. Érted, tudom, hogy kinevetsz, tényleg hülye szó, de ez a helyzet, zajlott, gördült minden, ahogy annak történnie kell.

Közben még mindig kurvajó zene szólt, bepisilnél, ha tudnád. Jó, elmondom, Julia Lindholm, úgysem ismered. Akkor hallgattam sokat, amikor a német nyelvvizsgára készültem, az egyik levélbe bele is írtam az egyik számnak a címét, hogy wir leben nur einmal, csak egyszer élünk. Igen, az érvelésbe írtam, kellett még négy szó, mondhatjuk, meg a humort amúgy is bírják, gondolom. Jobb, mint unalmasan leírni, hogy szerintem ne menjünk stoppal Kenyába akkor sem, hogy ha ez a legnagyobb álmunk. Igen, az önmegvalósítás volt a téma, mindegy is, nem ezt akarom mesélni.

Szóval Julia Lindholm szólt, fantasztikus nő, vakítani lehet a hangjával, olyan boldog az egész nő. ABBA-t énekelt a karrierje elején, németül, amúgy csak három évvel idősebb nálam, a múltkor megnéztem, de volt egy közös dala Dr. Albannal is, meg saját dalokat is ír. Ilyen közhelyes az összes, de annyira szép meg érthető, egy aranybánya volt, amikor németeztem. Az van ezzel a nővel, hogy vidám és annyira vegytisztán vidám, hogy belehalsz. És érted, ezt akarom elmesélni.

Mentem át az úton, tudod, ott a nyomtató mellett, megállt minden autó, ezen pont pár napja nevettünk Csabival, ott ötven méterenként van zebra, ha akarna sem tudna gyorsan menni vagy nem megállni szerencsétlen autós, mindegy. Mentem át az úton, aztán meg a téren tovább, és sütött a nap, tök vidám szettem volt, sárga-kék-farmer, az övem sem baszkolódott, pedig mostanában mindig baszkolódik, lehet elnyúlt már, vagy nem tudom, van-e az öveknek ilyen lejárati idejük, hogy tönkre tudnak-e menni.

Szóval mentem, és minden rendben volt, sétáltam, és tudod, van az az érzés, hogy egy klipben vagy. Hogy minden rendben lesz, és hogy amíg a zene nem áll meg, addig felvétel van, és addig nem lehet gond. És akkor így felbasztam magam magamon, bár nem ez a jó szó, de hogy mégis. Azt jutott eszembe, érted, hogy tényleg ennyi vagyok-e, hogy csak mert jó nekem, akkor egyből egy ilyen filmbeli hülye vagyok-e, vagy hát egyből annak kell-e képzelnem magam. Ne is mondd, mert nem is kell mondanod, tudom, megint túl jó volt minden, és csináltam magamnak problémát, csak elkezdtem figyelni arra, hogy nem egy videóklipben vagyok. Pedig ahogy mentem át, olyanok voltak a fények is, mint egy jól megválasztott objektíven át a felvétel, vidám zene szól, vidám voltam, de az mégsem volt egy videóklip.

És hogy nem voltam dühös, ne érts félre, azt hiszem elég radikálisan fogalmaztam meg az előbb a problémát, csak így tényleg meglepődtem magamon, hogy majdnem nem tudtam ebből az egészből kiszakadni. Pedig ez nem a klip volt, hanem Szeged, nem egy híresség volt, hanem én, épp órára mentem, Julia Lindholmot hallgattam, érted, annak örültem, hogy óra előtt még lesz időm pisilni is, és oké, szép meg jó, meg örömteli, meg minden, de nehéz volt túllépni ezen a klip témán csak úgy. Nem tudom ennek van-e értelme, de szerintem tökre van, hogy figyelmeztetnem kellett magamat, hogy oké. Hogy jó minden, de ez nem klip, érted. Hogy nem volt klip.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Az első és egyetlen villamosmegálló-vita

Kétféle ember van, és egy valamire való baráti társaságban mindkettőből van legalább egy. Az egyikük hisz a kényelemben, nyugodt, tudja, hogy a világot arra rendezték be, hogy őt szolgálja. A másikuk mindig előre tart, mindig csak előre, szerinte úgy van értelme élni, mindennek a mozgást és az előre jutásukat kell segítenie, és a világ eszerint is működik, ahogy a föld sem szűnik meg előre forogni, úgy megy ő is.

Aztán ez a kétfajta ember a baráti társaságával elhatározza, hogy lemegy a kocsmába. Már együtt vannak, találkoztak a város egy bizonyos pontján, közös eseményen voltak, egyetemi óráról jönnek ki, mindegy is mit csináltak. Felszállnak a villamosra. Egyikük kényelmesen helyet foglal, keresi a legjobbakat, ahol körben tudnak lenni, folytathatják a beszélgetést úgy, hogy nem zavarják azt a néhány utast, akivel ezen az estébe hajló órán útitársakká váltak. A másikuk viszont nem ül le, csak négy megálló, öt maximum, de annál nem lehet több, nem is érti, miért ülnek le a többiek, hiszen ők sietnek, nem érnek rá ülni.

Valójában a nem is értem a fő tapasztalata ezeknek a helyzeteknek. A hogy lehet így élni kérdés folyamatos belső mantrázása. A miért ül le és miért nem ül le kérdések eredendő belső feszültsége, ami sosem beszélődik ki, talán nem is érdemes igazán a kibeszélésre, de mégis mindig ott van. Cinikus kis mosolyokat szül arról, hogy értetlen a másik, megbocsájtó fejingatásokat, egy-egy sokszor elismételt belső poént, épp mielőtt visszatér a beszélgetés a korábbi kerékvágásba.

Ismered ezeket az embereket te is. Ők az én barátaim és a te barátaid, velük vitatkozol, hogy át kellene-e szállni a másik járatra egy a kocsmátokhoz közelebbi megállóért, vagy hogy egyáltalán melyik pontnál érdemes véget vetni az utazásnak, ha a két megálló kocsmához menjetek. Van a kocsmától távolabb eső megálló, az jön előbb, és van a közelebb lévő, ami majd még egy következő megálló, ráadásul ott mindig szabálytalanul kelünk át az úton.

Amíg becsukja, elindul, megy, leáll, kinyitja, simán odaérnénk az előbbi megállótól, mondja valaki, nyilván igazuk is van, csakhogy nem sietünk sehová sem, amúgy is, rohanjon az, akinek rohannivalója van, gondolják a kényelmesek, akik szerint nem ők mennek át szabálytalanul, hanem a lámpa és zebra van rossz helyen, mert ott kellene, hogy legyen, ahol haszna volna.

Kertész Imre apja sosem gyalogolt visszafelé, ő is a távolabbi megállónál szállt le. A harmincas-negyvenes években nyilván más volt a villamos, de mégis ugyanez a dilemma. Mindig csak előre, mint az olasz futuristák, vagy mindig csak kényelmesen, ahogy a test megkívánja, mint az impresszionisták. Mindig van ez a kétféle ember, mindig vitatkoznak. 1803 óta van lóvasút, 1879 óta van villamos, és még nem jutottak megoldásra, és tudjuk, nem a mi társaságunk lesz az, amelyik perlekedés nélkül biztos állásponton lesz majd.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Azt szeretném, hogy lásd

A Vértónál ültünk, a domb közepén. Kimentünk tanulni, mert egy olyan meleg tavaszi nap volt, amikor képtelenség a szobában maradni úgy, hogy az ablakból a hátunkba süt a nap. Amúgy is, mindig azt mondtad, nem lehet háttal ülni az ablaknak, mert kitakarjuk a testünkkel a fényt. Rosszul van berendezve a szoba, mindig erre jutottál. Kimentünk a Vértóhoz, vittünk pokrócot, vizet, szendvicset, a lefűzött tételeket, és aztán a városról beszélgettünk, amelyikben valahogy tényleg új életet tudtunk kezdeni. Valójában nem is kellett tanulnunk, legalábbis egyikünk sem erőltette igazán.

Egy kocsmában ültünk, és nem is emlékszem már, hogy miről beszélgettünk, csak az érzés maradt meg, és néhány emlék. Beszéltünk arról a csoporttársadról, aki valami elképesztően kínos, de te mégis kedveled, mert legalább tud magán nevetni, és hogy szerinted az ilyen emberek a legjobbak. Kínosak voltunk mi is. Azt hittük, hogy a szar bort tényleg meg lehet inni, ha macifröccsöt veszel, pedig borász az egész családod.

Valójában talán soha nem kocsmázni indultunk, meg soha nem nagy beszélgetésekhez ültünk le. Sokat sétáltunk például azokon a napokon, amikor mindkettőnknek benti dolgai voltak, és ki kellett szellőztetni a fejünket, vagy amikor egy nehezebb feladatból ki kellett szakítanunk magunkat. Azt hiszem, abba a bizonyos kocsmába is így kerültünk: elindultunk, és a sokadik sarkon beültünk egy fröccsre.

Tudod, van az, amiért huszonnégy évesen, végzősként már nagyon utáljuk az elsőéveseket, hogy az elsősök esetlenek, keresik magukat a nagy független egyetemista lét kabátjában, amibe bele kell nőni, próbálgatják, hogy hogyan lenne jó. Ezek voltunk mi is azokban az években a Vértónál, a kocsmákban, a város kis utcáiban bolyongva. Azt hittük, kiismerjük magunkat egy városban, mert már értjük a sugárutak, körutak rendszerét, nagyjából minden busznak, trolinak tudjuk a vonalát, találtunk már helyeket, ahol olcsón ehettünk jót, láttuk, hogy mennyivel előbb kell lemenni a villamosra. Csak arról nem voltak fogalmaink, hogy mi magunk milyenek vagyunk, milyenek lehetünk ebben a városban.

Aztán új kedvenc helyeim lettek, olyanok, amikben veled sosem jártam. Tudom, hogy mit kérek ki, ha nincs kedvem sörözni, tudom, hogy melyik a kedvenc utcám, amit nem csak azért szeretek, mert útba esik, vagy mert két három olyan üzlet van benne, ahová szívesen térünk be. Tudom, hogy milyen ember akarok lenni ebben a városban. Talán belenőttem abba kabátba, vagy legalábbis biztosan kényelmesebb már, és neked erről fogalmad sincs.

Mindig ilyen felnőtt szerettem volna lenni, és erre is melletted jöttem rá. Olyan, aki kimegy sétálni, ha szép az idő. Nyilván ezért jutsz mostanában gyakran eszembe. Szerdán hajnalban esett a hó, sötétedés előtt pedig dzsekiben haza tudtam sétálni, ezt a szöveget pedig nyitott ablaknál írom, és kitakarom a napfényt a testemmel.

Csak azt kerülgetem itt, hogy, nagyon szeretném, ha látnád ezt a várost úgy, ahogy meg akarom neked mutatni. Azt szeretném, ha látnád ezt a várost, és látnál ebben a városban engem, úgy, ahogy csak most tudok lenni. Szeretném neked megmutatni ezeket a helyeket, szeretném, ha innál a kedvencemből, és jó lenne nagyokat beszélgetve hazasétálni is.

Nem tudom, hogy vagy-e most valahol, de szeretném hinni, hogy látod ezt a várost, úgy, ahogy én nagyon, de nagyon meg akarom mutatni neked. És szeretném hinni, hogy látsz ebben a városban engem úgy, ahogy csak most tudok lenni. Szeretném hinni, hogy meg tudtam neked mutatni ezeket a helyeket, szeretném hinni, hogy tudod, milyen jó az új kedvencem, és hogy amikor nagyokat gondolkodok hazasétálva, akkor, ha egy picit is, de veled gondolkodom.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Egészségügyi séta egy nagy gondolat előtt

Butaság volna ma hazasétálni, ezt ő pontosan tudta. Mínusz öt fokot is mondanak, nem is igazán úgy öltözött, mint aki haza fog sétálni, éjjel egy után a legtöbbször már taxit hív. Mostanra már egész magabiztosan száll be a taxikba, de régen szorongott az egésztől. Attól, hogy nem ismeri a forgatókönyvét, hogy nem tudja, beszélgetnie kell-e, nézheti-e a taxiórát, mennyivel korábban kell bemondani, hogy a sugárút szélén, a lámpa előtt tegye ki. Ma már könnyen kattint néhányat az alkalmazásban, örül annak is, hogy nem kell telefonálnia, csak az utat és a képernyőn megjelent térképet kell figyelnie és várnia, szól kétszáz méterrel korábban, azt is tudja, hogy adhat borravalót.

Ő most mégis gyalog indul haza, tudja, hogy ez nem az a hazasétálós este, de mégis, ez az éjjel lezáratlan így, hiába érezte magát kiválóan, jó társaságban, noha elképesztően fáradt, ez a nap még nem kerek így. Ha átfagyna, még útközben is tudna taxit hívni, bizonygatja magának, de tudja, hogy ez nem fog megtörténni, ez az éjjel most nem olyan, érzi, hogy maradt még gondolkodni valója, valamire még rá kell jönnie ma, a nyugtalanító, elalvás előtti forgolódás helyett sétál haza. Tudja, hogy csak pár saroknyira van a gondolat, ami egyenesebb a sugárútnál, és ami már napok óta érik benne, tudja, hogy ma biztosan megszületik majd.

És ő sétál, és vele sétál a kopogás, a cipőjének és a térkövek közé fagyott víznek, az üres városnak a hangja, és vele sétál a forgalom nélkül is zöldet-pirosat mutató villanyrendőr, a néhány elhaladó teherautó amik útközben elmennek mellette, és ő is csak sétál, mint akinek célja és iránya van. Mert tulajdonképpen neki is célja és iránya van, még ha ez naiv, üres motivációnak tűnik is. Nagy befektetés, nagy a kockázat, de tudja, hogy gondolni fog majd valamire, ami miatt képtelen volna nyugodtan hazataxizni, befeküdni az ágyába, és aludni reggelig.

Ő sétál, és a város úgy veszi körül, mint az a hely, ahol minden gondolat megszülethet, ő pedig tudja, hogy valaminek történnie kell még, valaminek, ami nem történés, hanem csak magában valami, mielőtt nyugodtan aludni tér. Egy sorozatban biztosan cigarettát szívnának ilyenkor, de ő nem dohányzik már egy ideje, egyébként is lefagyna a keze a parázs és a füst ellenére is. Csak tudja, hogy a sétálás is ilyen, mint a dohányzás, üres cselekvés, amitől várja, hogy rávezesse valamire.

De ebben a sétában legalább alig káros valami. Persze, tudja, napok óta a határérték felett a szmog, és meg is fázhatna, de érzi, hogy ma nem fog megfázni, hogy ezt a sétát a szervezete kívánja, az ösztönének a legmélye, ami nem baszhat így ki vele csak úgy. Tudja, hogy ez egy egészségügyi séta egy nagy gondolat előtt, ami majd ki tudja, hogy mihez vezet el. Nyilván semmihez, gondolja ő a maga cinizmusával, de tudja, hogy rájönni valamire már magában is valami. Tudja, hogy már csak két sarok, és ott van gondolatnál, és tudja, hogy az majd jó lesz. Még nem tudja miért, de biztos benne. Nem tudná elmagyarázni, hogy miért, de még sosem volt biztosabb semmiben.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Valahogy ilyen a rend

Ezt a homlokzatot nem én vettem észre, butaság is volna mást mondani. Évek óta találkozgatok emberekkel itt, futólag, könyvet cserélünk, táskát, egy gyors mosolyt, kedves történetet, és megyünk tovább mind a magunk dolga szerint. Találkozunk a Diginél, megszoktuk, tudjuk, hogy hol van, mindenfelé útba esik, jó helyen van, a barátaim egy részének amúgy is innen van nete. Vártam már kint egy közös ebéd után, amíg egy lány lepapírozza a költözését odabent, de valahogy nem néztem fel sosem, vagy hát, sosem tudatosult.

Egy srácnak, akibe épp hogy nem voltam szerelmes, ez volt a kedvenc homlokzata. Kérdezte, tudom-e hol van, meg hogy Digi van alatta, persze, tudom, mind tudjuk, hogy hol van a Digi, de még sosem néztem fel a homlokzatra, vallottam be pironkodva, vagy hát sosem tudatosult. Azt mondta, hogy ha észrevettem volna, biztosan tudatosult volna, és tényleg.

Ez a homlokzat gyönyörű, és a legjobb helyen van, télen nyáron is egészben csodálható, nézheted a villamost várva, vagy csak úgy, egy kis padra lecsücsülve. Kora esti fényben a legszebb, de reggel is megragyogja a magáét. Amíg a szemből jövő villamost várjátok a Petőfi sugárútról, elég csak felnézned rá, és látod, hogy ilyennek kell lennie ennek az egész napnak, ilyen jól sikerültnek, nagynak, pontosnak mégis könnyednek, mert képtelenség, hogy ne ilyen legyen, amikor megrajzolták sem tudták, hogy lehet majd ezt ilyen szépen is.

Mert ez a homlokzat nem a tervezésről szól, hanem arról, hogy észreveszed. Nem csak a tervezést dicséri, hanem azt, hogy használod, hogy magadba fogadod a látványt, hogy itt ez a város, amit nekünk építettek, hogy nézzünk felfelé, és akkor úgy lesz rend, hogy magunkba fogadjuk az egészet, és hogy mint egy puzzle utolsó darabját a helyére tesszük. Hogy ettől lesz rend. Hogy nem tudom, hogy lehet elmondani, mennyire köszönöm ezt a rendet és a homlokzatot. A reggeleket, amiket megbikázott  az újra és újra felismerés, hogy lehet így is, és különösen annak a biztonságát, hogy többé már képtelenség nem felfelé nézni, mert minden sejtemmel ebbe a rendbe igyekszem, mert biztosan tudom, hogy ez a rend jó.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Az elszökött macskának

Látszik rajta, hogy nem érti a szót. Hogy próbálja kibetűzni, gondolkodik, találkozott-e már bármi hasonlóval, ami segíthet kitalálni, mi van odaírva, mi van a lépcsősor és az oszlopok mögött, de nem talált fogódzót. A közművelődésért szó összetett és képzett alak, de ha nem látod a szóhatárokat, úgy nehéz megérteni, pláne, hogy még toldalékolt is, egy idegen nyelvű olvasónak láthatatlanul. Értem, hogy mit néz, de nem segítek neki, amíg nem szól. Szabad a gazda, kérdezném, de ezt is el kellene neki magyarázni. Mi az a gazda, mitől lesz szabad, én sem tudom, ezt csak úgy mondjuk. Jó, hogy nem kérdezem.

Mi ez az épület, néz rám. Múzeum, mondom, ez a városi múzeum, most újították fel, még nem voltam bent azóta, előtte nem szerettem annyira, mert Debrecenben akkora a városi múzeum, hogy letörik a lábad, de még csak a felénél tartasz, ez pedig csak egy délelőtti program, mondom a magamét, de ő még mindig a homlokzatot nézi, látszik, hogy érti már, múzeum, de rájött, hogy nem ez volt a megfelelő kérdés, én pedig nem válaszolok, úgy érzem, nem válaszolhatok. Nem szemétkedésből, hanem csak azért, mert ráérünk, és mert akkor segítek, ha kéri, ez a szabálya.

A szóból ered az egész, ami még uráli örökség, azt jelenthette: művel, ma is használjuk ebben a jelentésében. Művel, művelő, művelődik, művelődés ezek mind képzett szavak. Főnév volt, majd ige, melléknévi igenév, ige, főnév, és a célhatározó ragja, majd minderre rá a köz előtag. Összetett szó, így gondoljuk, de a köz olyan, mintha nem is volna magában szó, közügy, közkert, közvélekedés, közművelődés… Értem, hogy miért nem jön rá, hogy mit jelent, ami oda van írva.

De a múzeumot nem így írjátok, néz rám. Nem, tényleg nem, nem az van odaírva, nevetek. A közművelődésnek, magyarázom, valami olyasmit jelent, hogy az általános kulturális tudás terjesztésének, hogy a közösség egészének ajánl kulturális lehetőségeket. Valahogy így, így lehet elmagyarázni. És hogy az épület ebből a célból épült, úgy mondjuk, hogy a közművelődésnek ajánljuk, nevetek a tehetetlenségemen.

Náluk vannak ilyen kocsmák, nevet fel, kocsma az elszökött macskákhoz, fogadó Max Havelaarhez, ezek vicces, meg kedves nevek ott náluk, és ilyen lehet-e ez is, kérdezi. Merthogy most ő így képzelte. Mit mondhatsz erre, ilyen ez is, mondom, végsősoron ilyen ez is, mottót kapott, mint egy kocsma cégérrel, bár tudom, nálunk a kocsmáknak gagyi vicceskedő neveik vannak, és t-vel írják ki a votkát a megállító táblára, nyilván az is közművelődés. Hogy mondod el, hogy nem, az egyáltalán nem olyan, amikor de, tényleg olyan. Mint egy templom, ami búcsút tart az oltári szentjének, vagy mint egy kocsma, amit az elszökött macskáknak ajánlanak. Ott történik a közművelődésnek ajánlott munka, az a ház ennek van ajánlva. Olyan hát akkor, tényleg olyan.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Rántott karfiol

Igazatok van, tudom, és igaza van a kutyának is, amiért halkan nyüszít, és sajnálom a gazdáját, aki csak próbálja megérteni miről is van szó, és simogatja és vigasztalja a szerencsétlent. Tényleg értem, és én is utálom, amikor kajaszag van a villamoson, pláne, ha ilyen, még meleg, picit olajos is, bár a karfiol illata dominálja az egészet, rántott karfiol illat. Tudom, nem mindenki ismeri fel, csak mi ez a szag, idegesít, miért utazik velünk, tudom, tudom, tudom. Nektek is igazatok van.

Tulajdonképpen tudtam, hogy ez lesz, de valahogy mégis így csináltam, azt hittem, valahogy véletlenül mégsem alakul majd így, és minden rendben lesz. Tudjátok, ez volt az első doboz, aminek megtaláltam a tetejét, beleszedtem már a rizst, a karfiolt, felborult az időrendem, nem volt időm új dobozt keresni, a tetőket próbálgatni, és ez végülis tart. Tényleg nem esik ki belőle semmi, és záródik, megtartja a kaját, de láttam, hogy nem passzol pontosan, hogy valahogy nincs minden rendben vele, hogy nem pattan mindenütt egyszerre teljesen rá. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz, hogy ez fog történni, hogy most ülünk itt a kajám illatában, és most ti úgy utáltok engem, mint ahogy én utálok mindig másokat, akiknek kajaillatuk van, és kiskutyástól, többiekestől, mindenestül nektek van igazatok.

Elmondom az egészet. Reggel kezdődött. Azt hittem tegnap este még, hogy ez egy szuper nap lesz. Időben felkelek, letusolok, megírom a házit, megnézek két részt Netflixen főzés közben, azt hittem, hogy még enni is fogok tudni otthon, aztán szépen felszállok a villamosra, bemegyek a könyvtárba, beviszem a könyvet, amit már két hete be kellett volna vinnem (szerintem lassan az én késedelmimből fizetik a rezsit), és óra előtt még egy kávét is képzeltem magamnak, ad abszurdum a távolabbi pékségből, ahol jobb a kávé, de nagyobb a sor (brit tudósok keresik az összefüggéseket).

Nos, nem egészen így történt, bár majd leszállva egy kávét még magamba kell öntenem valahol, de jól látjátok, ez már az a villamos, amivel késve érnék be, el sem tettem a könyvtári könyveket, tudtam, hogy ez nem az a nap lesz. Szóval felkeltem, letusoltam, leültem egy pillanatra csak, száradni, gondolkodni, már kivettem a gyorsfagyasztott rántott sajt és rántott karfiol maradványaimat, majd… visszaaludtam, miközben a híreket görgettem. Konkrétan ez történt, nem hiszitek el. Elárult a testem. És csak este leszek megint otthon, a kiolvasztott dolgokat már nem tehettem vissza, meg kellett sütnöm, szóval a forró olaj mellett gyorsan megcsináltam a házit, ne hazudjunk, az összecsaptam az ide való ige, ha égettebb szagot érzel, igen, abban is igazad van, az a hármas feladat alatt volt, azt hittem be tudom időben fejezni, tudod, mind azt hisszük van még időnk megfordítani, aztán persze, nincs.

Szóval, csak azt akarom mondani, hogy értelek titeket. Tudom. Ez most nem sikerült, nagyon nem, és valószínűleg egész nap ez lesz velem. Tényleg, sajnálom, bocsánat, a kutya gazdijától különösen, tudok mindent, amit ilyenkor el lehet mondani, mi lenne, ha mindenki ezt csinálná, miért nem megyek gyalog, ésatöbbi, tudom, de nem sikerült ez a mai, és nagyon megértem, hogy utáltok, csak ennyit szerettem volna, és hogy tartsatok ki, mindjárt leszálltok, és akkor jó lesz majd, nem megyek veletek tovább, kivéve a azt a magas srácot elől, vele egy előadáson leszek, tőle különösen is bocsánatot kérek.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi