Mi, akik piacra járunk, piacra járunk szombat reggelente, kistermelői piacra járunk szombat délután, vásárba megyünk vasárnap délelőtt, ünnepek körül az ünnepi vásárok bódéit kerülgetjük, a könyvhét sátraiban vesszük az új olvasnivalót, hétközben megszokásból a Marketplace-en görgetünk, hogy van-e valami vágyott, megmentésre érdemes éjjeliszekrény, szeretett könyv, örökségben megtalált, értéktelennek tűnő hanglemez.

Mert mi, akik a piacra járunk, azt hisszük tudatosak vagyok, de ha csak megkívánjuk a spenótot, a jó spenótot, amiből egy nagy szatyornyi is pillanatok alatt esik össze a hőtől, azt vesszük, mi túrókrémet eszünk vacsorára, a két kisebb maroknyi túróból, amit csak úgy megvettünk, hogy jó lesz az majd, adunk egy esélyt a dagadó japán körtéknek, és nem a saját bőrünkön tapasztaljuk ki, hogy meg kell pucolni fogyasztás előtt, nekünk előre szólnak róla az eladók, nem is ronthatjuk el.

Mert mi, akik piacra járunk, tudjuk, hogy milyen a jó kapros sajt, tudjuk, hogy milyen gomolyát érdemes füstölve, és milyet natúran venni. Megszokott nénijeink vannak, akik megszokott mosollyal néznek ránk, ismerik már az ízlésünket, átnézik a portékájukat, amikor közeledünk, néha meglepjük őket és a gyomrunkat egy másik választással, abból csak kisebb darabot adjon, ki tudja, annyira fogjuk-e szeretni, vágyunk-e majd még reggeli után egy-két szeletre belőle.

Nekünk, akik a piacra járnak, kedvezményt ad középen a bácsi, akihez hagymáért megyünk, mert fontos tudatnia, hogy nem egy alja helyen vesszük, ő is úr, ezt ő szokta így, nevetve megindokolni, ő tudja, hogy mi is az elitek vagyunk, velünk lehet viccelni, mosolygunk, elmeséljük másoknak, megírjuk, ő tudja, 60 forint körül van az átlagos hagyma feje, és 60 forintokból áll a gazdagság.

Mert mi, akik a piacra járunk, mindenből akarnak venni, mindent meg akarunk főzni, minden szépet magunkba akarunk fogadni. Lekvárt veszünk, rögtön kétfélét, egy szokásosat és egy olyat, amit eddig sosem kóstoltunk, egy darabosabbat és egy passzírozottat, ki akarjuk sajátítani az ízeket, mert mi a piacra a legjobbért megyünk, és pontosan tudjuk, hogy a pár száz forintért adott alma is lehet a legfinomabb, hogy a nagyobb retek is lehet a legfrissebb, és hogy néha a csípős paprikát a kápiától csak a gyakorlott szemek és az eladók tudják megkülönböztetni.

Mert mi, akik a piacra járunk, tudunk mindent, amit az eladók mondanak. Tudjuk, hogy a vágott virág vizébe egy pici sót is kell tenni, az az asszony mondta ezt, akitől a vágott virágot vesszük. Nem egy csokorral, rögtön kettővel nyúl felénk, tukmálja, mert tudja, aki virágot vesz, nárciszt, háromszázért nyolc szálat, az éppen szívesen vesz két csokrot is hatszázért, tizenhat szál így tavasszal, ez az igazi dísze a piacra járók otthonainak.

Mert mi, akik a piacra járunk, tudjuk, hogy mi az a szerelem így tavasszal, hogy magunknak venni nárciszt, az szerelmes tavasz, hogy a néni mosolya és az eladó ugratása mindig egy kicsi szerelem, mindig egy kicsi kielégülés, hogy a hentestől a legszebbet kérni, olyan szépet, mint a henteslegény, az rítus, hogy az eladónő érintése, amikor átnyújtja a zacskót, az intimitás.

Mert bennünk – akik a piacra járunk és nem ismerjük egymást, de egymásra mosolygunk a nárciszainkkal, és ha el is állja a paradicsomos ládák előtti teret, ha ingatjuk is a fejünket, mikor átfurakodik valaki mellettünk – van valami közös túl azon, mint amit a reggeli rántotta és a mellé evett paradicsom, vagy a nagyra nyújtott lángos méregetése jelent. Nekünk közösek a rítusaink, hasonlóan figyelünk. Átlátunk egy piacnyi teret, egy ládányi gyümölcsöt, a vén kofák tanácsai pedig, mint a lekvárba maradt nagy gyümölcsdarabokat a zselé, mindannyiunkat körbelengenek.

A nővérem még hisz a régi viccben, hogy akkor van tavasz, amikor az óvodásokat már hosszabb időre kiviszik délelőtt, és amikor már batnak a matkák. Pedig a tavasz az előbb van, mint a bátortalan óvónénik döntése, akik nem akarnak lebetegíteni egy egész csoportot: menjenek-e ki, fel lehet-e ülni a hintára, meddig lehet ülni a padon anélkül, hogy bárki felfázna, a kiizzadt gyerekek hogyan ne vegyék le a kabátjukat mégsem.

Toxikus maszkulinitás, minden más esetben így hívnám azt, ami a tavasszal van, de tavasszal én is bűnös vagyok. A fiúkat nem tanítják meg igazán arra, hogy figyeljenek az egészségükre, hogy kövessék pontosan az érzeteiket, a fiúk amúgy sem fáznak, nem zavarja őket a huzat, a fiúk elvannak, kényelmesen szeretnek öltözködni, a fiúruhák olyanok is, nem szépek, mint a lányoké, hanem kényelmesek. A fiúk pulóverei, néhányuknak máris a pólói, rövidnagrágjai úgy tűnnek elő, mintha a betondzsungel első hóvirágai volnának, a kabátok, mint a lelógó sziromlevelek a táskákban és kezekben, bátrabbak és későn indulók az első meleg napra otthon is hagyják.

A szettek még nem az igaziak, bakancs és póló párosítás is fel-fel tűnik. Feladat előszedni a vékonyabb cipőket, hátrébb, lejjebb kerültek a cipősszekrényekben, talán még korai is azokat viselni. A nővérem ismerősei pontosan tudják, hogy a bokánk fázik meg először, meg a derekunk. Nem tudom, hogy így van-e, de elég sokszor mondják, hogy igaznak fogadjuk el. A pulóver választások is még esetlenek, a meleg mindenkit váratlanul ért, azokat is, akiknek – érthetetlen módon – több időjárás app is van a telefonjukon. Itt nem a hőfokokról van szó ugyanis, hanem az érzet biztosságáról: tavasz van, jó idő, egypulcsis délután. A döntésről, hogy most olyan az idő, hogy dönthetünk így akkor is, ha a legmenőbb pulcsijaink épp mosásban vannak. Az első napok nem a divatról szólnak, hanem az érzésről, még ha mind csodálattal nézzük is azokat, akik így is olyanok, mintha az Instagramról estek volna ki.

A tavasz az emberektől lesz tavasz, nem a matkák batásától. Attól lesz a tavasz, hogy a város azonnal tele lesz biciklisekkel, mindegyikük csak erre a napsütéses időre várt, a lányok előszedik a napszemüvegeiket, a nénik és a bölcsészek a nehéz sálaikat színes, vidám kendőkre, lengébb körsálakra cserélik, az iskolás fiúk pedig nem tudnak kapaszkodni a villamoson, úgy szorítják magukhoz levetett kabátjukat, a tornazsák, hátitáska, kabát együttállásban minden figyelmükre szükségük van. A tavasz attól van, hogy megint elgondolkozol, mit vegyél fel reggel, és próbálsz tippelgetni az ablakból látható alakolból, de mindenki másként van felöltözve.

Átmeneti évszak, így mondják, és mindenki a maga tempójában halad ezen az átmenetiségen. Nincsenek jó döntések, egy vékony kabáttal többet viselve meleged tud lenni, anélkül viszont fázol, ha árnyékban kell lenned. Születhettél volna Miamiba, gondolod, vagy bárhová, ahol mindig nyár van, és nem kell ezeket a dögnehéz ruhákat cipelned, nem kell eleve vesztes döntéseket hoznod reggelente, de te ide születtél, az évi két átmeneti évszak földjére, a napfény városába, ahol vannak egypulcsis és kiskabátos napfények is, meg lesznek majd pólós napok is, lehet, hogy ahhoz neked még korán van, de tudod, hogy lesznek majd, már csak néhány reggelt és délutánt kell túlélni, és lesznek.

A Vértónál ültünk, a domb közepén. Kimentünk tanulni, mert egy olyan meleg tavaszi nap volt, amikor képtelenség a szobában maradni úgy, hogy az ablakból a hátunkba süt a nap. Amúgy is, mindig azt mondtad, nem lehet háttal ülni az ablaknak, mert kitakarjuk a testünkkel a fényt. Rosszul van berendezve a szoba, mindig erre jutottál. Kimentünk a Vértóhoz, vittünk pokrócot, vizet, szendvicset, a lefűzött tételeket, és aztán a városról beszélgettünk, amelyikben valahogy tényleg új életet tudtunk kezdeni. Valójában nem is kellett tanulnunk, legalábbis egyikünk sem erőltette igazán.

Egy kocsmában ültünk, és nem is emlékszem már, hogy miről beszélgettünk, csak az érzés maradt meg, és néhány emlék. Beszéltünk arról a csoporttársadról, aki valami elképesztően kínos, de te mégis kedveled, mert legalább tud magán nevetni, és hogy szerinted az ilyen emberek a legjobbak. Kínosak voltunk mi is. Azt hittük, hogy a szar bort tényleg meg lehet inni, ha macifröccsöt veszel, pedig borász az egész családod.

Valójában talán soha nem kocsmázni indultunk, meg soha nem nagy beszélgetésekhez ültünk le. Sokat sétáltunk például azokon a napokon, amikor mindkettőnknek benti dolgai voltak, és ki kellett szellőztetni a fejünket, vagy amikor egy nehezebb feladatból ki kellett szakítanunk magunkat. Azt hiszem, abba a bizonyos kocsmába is így kerültünk: elindultunk, és a sokadik sarkon beültünk egy fröccsre.

Tudod, van az, amiért huszonnégy évesen, végzősként már nagyon utáljuk az elsőéveseket, hogy az elsősök esetlenek, keresik magukat a nagy független egyetemista lét kabátjában, amibe bele kell nőni, próbálgatják, hogy hogyan lenne jó. Ezek voltunk mi is azokban az években a Vértónál, a kocsmákban, a város kis utcáiban bolyongva. Azt hittük, kiismerjük magunkat egy városban, mert már értjük a sugárutak, körutak rendszerét, nagyjából minden busznak, trolinak tudjuk a vonalát, találtunk már helyeket, ahol olcsón ehettünk jót, láttuk, hogy mennyivel előbb kell lemenni a villamosra. Csak arról nem voltak fogalmaink, hogy mi magunk milyenek vagyunk, milyenek lehetünk ebben a városban.

Aztán új kedvenc helyeim lettek, olyanok, amikben veled sosem jártam. Tudom, hogy mit kérek ki, ha nincs kedvem sörözni, tudom, hogy melyik a kedvenc utcám, amit nem csak azért szeretek, mert útba esik, vagy mert két három olyan üzlet van benne, ahová szívesen térünk be. Tudom, hogy milyen ember akarok lenni ebben a városban. Talán belenőttem abba kabátba, vagy legalábbis biztosan kényelmesebb már, és neked erről fogalmad sincs.

Mindig ilyen felnőtt szerettem volna lenni, és erre is melletted jöttem rá. Olyan, aki kimegy sétálni, ha szép az idő. Nyilván ezért jutsz mostanában gyakran eszembe. Szerdán hajnalban esett a hó, sötétedés előtt pedig dzsekiben haza tudtam sétálni, ezt a szöveget pedig nyitott ablaknál írom, és kitakarom a napfényt a testemmel.

Csak azt kerülgetem itt, hogy, nagyon szeretném, ha látnád ezt a várost úgy, ahogy meg akarom neked mutatni. Azt szeretném, ha látnád ezt a várost, és látnál ebben a városban engem, úgy, ahogy csak most tudok lenni. Szeretném neked megmutatni ezeket a helyeket, szeretném, ha innál a kedvencemből, és jó lenne nagyokat beszélgetve hazasétálni is.

Nem tudom, hogy vagy-e most valahol, de szeretném hinni, hogy látod ezt a várost, úgy, ahogy én nagyon, de nagyon meg akarom mutatni neked. És szeretném hinni, hogy látsz ebben a városban engem úgy, ahogy csak most tudok lenni. Szeretném hinni, hogy meg tudtam neked mutatni ezeket a helyeket, szeretném hinni, hogy tudod, milyen jó az új kedvencem, és hogy amikor nagyokat gondolkodok hazasétálva, akkor, ha egy picit is, de veled gondolkodom.

Igazatok van, tudom, és igaza van a kutyának is, amiért halkan nyüszít, és sajnálom a gazdáját, aki csak próbálja megérteni miről is van szó, és simogatja és vigasztalja a szerencsétlent. Tényleg értem, és én is utálom, amikor kajaszag van a villamoson, pláne, ha ilyen, még meleg, picit olajos is, bár a karfiol illata dominálja az egészet, rántott karfiol illat. Tudom, nem mindenki ismeri fel, csak mi ez a szag, idegesít, miért utazik velünk, tudom, tudom, tudom. Nektek is igazatok van.

Tulajdonképpen tudtam, hogy ez lesz, de valahogy mégis így csináltam, azt hittem, valahogy véletlenül mégsem alakul majd így, és minden rendben lesz. Tudjátok, ez volt az első doboz, aminek megtaláltam a tetejét, beleszedtem már a rizst, a karfiolt, felborult az időrendem, nem volt időm új dobozt keresni, a tetőket próbálgatni, és ez végülis tart. Tényleg nem esik ki belőle semmi, és záródik, megtartja a kaját, de láttam, hogy nem passzol pontosan, hogy valahogy nincs minden rendben vele, hogy nem pattan mindenütt egyszerre teljesen rá. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz, hogy ez fog történni, hogy most ülünk itt a kajám illatában, és most ti úgy utáltok engem, mint ahogy én utálok mindig másokat, akiknek kajaillatuk van, és kiskutyástól, többiekestől, mindenestül nektek van igazatok.

Elmondom az egészet. Reggel kezdődött. Azt hittem tegnap este még, hogy ez egy szuper nap lesz. Időben felkelek, letusolok, megírom a házit, megnézek két részt Netflixen főzés közben, azt hittem, hogy még enni is fogok tudni otthon, aztán szépen felszállok a villamosra, bemegyek a könyvtárba, beviszem a könyvet, amit már két hete be kellett volna vinnem (szerintem lassan az én késedelmimből fizetik a rezsit), és óra előtt még egy kávét is képzeltem magamnak, ad abszurdum a távolabbi pékségből, ahol jobb a kávé, de nagyobb a sor (brit tudósok keresik az összefüggéseket).

Nos, nem egészen így történt, bár majd leszállva egy kávét még magamba kell öntenem valahol, de jól látjátok, ez már az a villamos, amivel késve érnék be, el sem tettem a könyvtári könyveket, tudtam, hogy ez nem az a nap lesz. Szóval felkeltem, letusoltam, leültem egy pillanatra csak, száradni, gondolkodni, már kivettem a gyorsfagyasztott rántott sajt és rántott karfiol maradványaimat, majd… visszaaludtam, miközben a híreket görgettem. Konkrétan ez történt, nem hiszitek el. Elárult a testem. És csak este leszek megint otthon, a kiolvasztott dolgokat már nem tehettem vissza, meg kellett sütnöm, szóval a forró olaj mellett gyorsan megcsináltam a házit, ne hazudjunk, az összecsaptam az ide való ige, ha égettebb szagot érzel, igen, abban is igazad van, az a hármas feladat alatt volt, azt hittem be tudom időben fejezni, tudod, mind azt hisszük van még időnk megfordítani, aztán persze, nincs.

Szóval, csak azt akarom mondani, hogy értelek titeket. Tudom. Ez most nem sikerült, nagyon nem, és valószínűleg egész nap ez lesz velem. Tényleg, sajnálom, bocsánat, a kutya gazdijától különösen, tudok mindent, amit ilyenkor el lehet mondani, mi lenne, ha mindenki ezt csinálná, miért nem megyek gyalog, ésatöbbi, tudom, de nem sikerült ez a mai, és nagyon megértem, hogy utáltok, csak ennyit szerettem volna, és hogy tartsatok ki, mindjárt leszálltok, és akkor jó lesz majd, nem megyek veletek tovább, kivéve a azt a magas srácot elől, vele egy előadáson leszek, tőle különösen is bocsánatot kérek.

Tudom, hogy nem egy nap alatt történik minden, de a fejemben tényleg olyan, mintha csak egyetlen nap volna bármelyik átmeneti évszak. Tavasszal egyszer csak minden zöld lesz, olyan friss, tavaszi, levélzöld, és ősszel egyetlen pillanat alatt sárgulnak be a lombok, jellemzően délutánra, tanítás utánra, még sötétedés előttre. Persze lehet, hogy csak ekkor veszem észre: reggel még az anyámat sem ismerném fel a villamoson, aztán egyetem, ebéd, egyetem. Lehet, hogy éjjel történik, nem tudom, de én tényleg a délutánt képzelem így, a korábban lemenő napnak az utolsó meleg őszi sugaraitól sárgállik, barnul be minden.

Nyilván a kritikus tömegről van itt szó, a hány levélnek kell besárgulnia és lehullnia ahhoz, hogy észrevegyem tapasztalatáról. Bizonyára előtte is vannak levelek, apám szomszédjának a diófái már augusztus végén elkezdenek hullani, amikor még a tárgyaimat sem vettem fel, de azok nem azok a levelek. Az egy fecske nem csinál nyarat helyzete ősszel is létezik, lehullt levelekben mérem az őszt, rengeteg sárga, még el nem söpört, a járások tempója és típusa szerint mozgó könnyű levélben, amikor végignézel egy utcán, és árad ezekben a színekben.

Mindig van egy ilyen pillanat. Tudjuk, a természet felveszi hálóköntösét, a tarkát, amit jó nézni. Olvas valamit, mielőtt aludni tér, azt hiszik valami mulandóságról szólót, de szerintem nem így van, az ősz hard filozófiát olvas, ráér, elbóbiskol felette, meg-meg álmodja az elolvasott bekezdéseket, értelmez, és ért, odahallgat a villamosmegállóba, mit beszélünk, mosolyog rajtunk. Tudom, hogy közhely, de az ősz tényleg nem meghalni, nem elmúlni tér meg.

Ahol az ősz jár, ott nem remegnek meg az utak. Tudom, hogy Ady így képzeli, de szó sincs nagy gesztusokról, pusztulásról, halálról. Az ősznek szép a járása, magabiztos, élete teljében van, elég végignézni az utat a villamosmegállóig, elég érezni a hátamon a melegét, amíg várok. Az ősz az öröm afelett, hogy újra lehet az utca azon oldalán járni, amelyiket nem fedi az árnyék, az ősz ünnepli azokat a szegedieket, akik tudják, hogy nem kell az iskolatáska helyére pakolni még a napszemüveget.

Az ősz nem csak a ginkgo biloba fák, hanem a platánok is a ligetben, a jegenyefák a sugárutak mentén, és minden lombhullató fa az ősz, mind-mind a szegedi őszről beszélnek, tudják, hogy az ünneplő ruhák lehetnek ragyogó sárgák, mélybarnák, harsogó vörösek, és ősszel ünnepelnünk kell, mert a színeket, a jó órákat, az iskola végét, a munkahelyi sikereket, és az elért villamost is meg kell ünnepelnünk, azt is, hogy itt van az ősz, azt, hogy itt van újra.