Címkearchívumok: Szandi

Orsiék Szegedre jöttek a lezárások idején

Orsi és Gergő Kispesten beugrottak egy odúba, és a Honvéd téren másztak ki. Érkezésük nem ért minket váratlanul. Hetekkel korábban megbeszéltük, hogy jönnek, előtte való este számunkra is világossá vált, hogy tényleg. Most először megnézik a várost, jönnek itt lenni, és örülnének, ha csatlakoznánk.

Orsi, biztosan hallottál róla, van egy ilyen világjárvány, bezártak mindent, azt sem tudjuk, hogy hol tudunk majd pisilni, egyébként is szét fogunk fagyni, cigizni se fogunk tudni maszk nélkül, nem tudunk hová beülni sem. Nincs értelme most jönni. Tényleg nincs.

Orsiék mégis jöttek szombaton reggel, és mi prezentálni szerettünk volna nekik valamit. Orsi, Gergő, ez itt Szeged, ez itt a szegediség, vigyétek magatokkal, jó emlék lesz. Először a Csiga pékséget kellett megmutatni, mert mindig ezzel kell kezdeni. Kezdetben volt a Csiga pékség, írja a város íratlan történelme, de benézve az üvegen, bármilyen hihetetlenül hangzik is, tulajdonképpen alig látunk valamit, ami többé tenné azt bármilyen más pékségnél.

Éhesek voltak, örültek a pizzás csigának, ez is egy szegedi öröm, mégha nem is értik, hogy most Szegedet esznek a Csiga pékségből. Egy nagyobb belvárosi kerülővel forralt bort ittunk a vásárban, de nem a karácsonyiban, hanem az igaziban. Édességet vettünk olcsón, megkóstoltuk a szénsavas vérnarancs gyümölcslevet, éreztük benne az olasz vérnarancsmezők déli lankáinak ízét, de valójában a lankáknak nincs túl jó íze.

Igazából bolhapiacolni mentünk, a forralt bor meg a vérnarancslé csak a felvezetés volt. Nyújtás az akció előtt, amit csak izomból lehet csinálni. A nap nagy része így Szeged összeöntött kincseinek és lomjainak a megtekintésével telt, alapos, mindenre kiterjedő munkát végeztünk. Alkudtunk egy szárnyasoltárra, amit végül nem vettünk meg, mert nem közeledtek eléggé a javasolt árak. Válogattunk könyveket, én több Michael Endét is hazahoztam, került Gergő igazi hálós cekkerébe állítható sámfa (tudod, amivel a levetett cipőkbe lehet belülről megtámasztani), bögréből kinyúló kéz a fül helyén, és néhány nipp még, igazi kincsek, amiket cipelhetett a nap további részében.

Mert a nap további része cipekedősen telt. Cipekedősen, de nyugodtan. Lassan. Sétálósan. Városnézősen. Meg-megállósan, mert mindent meg kell nézni, és mindent meg kell beszélni. Bevárjuk egymást, mosolygunk egymásra, nem csak azért, mert muszáj és így illik. Nem siettünk sehová.

Enni olyan helyre mentünk, ahol még mi sem jártunk, persze elvitelre, szemben a parkban leültünk, én tudtam, hogy lesz itt pad, mert mindig ide kérem át szavazáskor magam, de egyébként én sem járok erre. Három pad volt, egészen rájuk sütött a nap. Félkörben ültünk, Gergő szerint úgy, mint Az utolsó vacsoránál, csak az egyik oldalon, vagy  mint a Jóbarátokban, hogy a néző is odaférjen.

Evés közben beszéltük ki leginkább a várost, pedig mind tudjuk, hogy evés közben nem beszélünk. Nem csendben ülni találkoztunk, és egyébként is volt mondanivalónk, ami nem tudott várni. Orsi mellett azt tanulom, hogy nem kell várni, hogy a jelenben kell elmondani, és a jelenben kell élni, és Szegeden beszéltünk erről végre, ami ugyanezt tanítja. Evés után elszívni két szál cigit egy parkban Orsiékkal, az olyan, mintha nem lenne lezárva a világ, és mintha nem azért lennénk ott, mert sehová nem lehet beülni.

Utoljára az ősz odasütött ránk a padokra, sötétedés előtt egy cukrászdába menekültünk forró kávéért, én aztán azt a töltésre ejtettem, amíg a Tiszát néztük. Az este, ahogy minden jó történet, a Dóm tér közepén fekvő padokon zárult. Arról beszélgettünk, hogy ez olyan, mint egy filmben, ahogy ülünk ott, és arról beszélgetünk, hogy ez olyan, mint egy filmben, amiben azt is mondják, hogy ez olyan, mint egy filmben.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Mindig is egy kikötővárosban akartam élni. Nem tudom, hogy pontosan honnan jön ez a vágy, de mindig is vonzott a távolból kibontakozó hajók, a minden tájékról érkező hajósoktól hemzsegő kocsmák és a titokzatos rakományokat rejtő kamrák gondolata. Kiskoromban persze könnyebb volt ezt elképzelni. Kalóz akartam lenni, talán, mert nem ismertem a törvényeket, csak a szabadságot, és azt akartam, hogy minél tovább tartson.  Vitorlás volt a jelem az óvodában, ezt hímezte édesanyám a tornazsákomba, hajómatricát ragasztott az étkészletemre, tolltartómra. Ez különböztette meg azt, ami az enyém.

Azt képzeltem, az utcasarkok a kikötővárosokban is derékszögűek, és ugyanúgy körutak tartják össze, ahogy a szülővárosomban, de ahogy a sugárút a kikötő minden tervezést felrúgó kavalkádjába ér, a kínkeservesen felépített rend kifullad, legyőzi a tenger. A hullámok megtörnek dokkokon, de ez csak hadicsel: végül mindig a kő veszít, ahogy az alga, a kagylók, a halak birtokba veszik az emberek számára láthatatlan tájat.

Nem tudom, milyen lett volna egy ilyen helyen felnőni. Hogy mit éreztem volna, látva a város szánalmas próbálkozásait a rendre: a vámtiszteket, akik fejüket kapkodva próbálják lejegyezni a bemenő és kimenő hajókat, a csendőröket, akik az utcalámpák fénykörében ácsorognak, mert nem mernek bemenni a sötét sikátorokba, a nagy, lomha, formátlan hadihajókat a távolban, amik ugrásra kész varangyként tespednek a horizonton.

A szülővárosom egy megyeszékhely Magyarországon, a Dél-Alföldön, közel a határhoz. Két folyó találkozásánál fekszik, tengere nincs. Itt rakodták ki az erdélyi sót, majd innen szállították más városokba. Kalóz nem lehettem volna, csak kereskedőket fosztogató betyár, vagy sószállító hajók biztos kezű kapitánya. Látom a tömböket, ahogy lomhán hevernek egymáson, miközben a munkások körbejárják, nézik, tapogatják őket, fogást keresve rajtuk. Látom a vámosokat és adószedőket, akik mindent lemérnek, könyvekbe írnak, és viszik a hivatalokba. Egy kikötőváros a szárazföld belsejében, ahogy magzatpózban gubózik a folyószeglet köré, azon lüktet, mint egy nagy szív.

A város körül kis falvak tarkította síkság. Kisebb foltnyi erdők, nagy esőzésekkor a pangó belvízben madarak isznak, szúnyogot csipegetnek, mint valami oázisban. A buszról messze ellátni, az utak hosszúak és egyenesek, nem úgy, mint a hegyekben. Nincsenek hajtűkanyarok, új és új völgyek a sarkon túl: ami van, az mindig a következő falu, jelzőlámpa, bekötőút, tanya. Azon kívül nincs más, csak a távolság, a horizont, a tér, mintha itt kezdett volna építkezni a teremtés első napján az Isten.

Mikor utazom, és hoz a busz a falvak felől a városba, az utcákon át be a folyóparti fasorra, nézelődöm, hol egyik, hol másik szememet takarom le, mintha távcsőbe néznék a fedélzeten: keresem a látószöget, amiből a folyó, a só, a horizont tengerré áll össze. Ha megvan, már csak azt kell eldöntenem, ki vagyok: betyár, csendőr, adószedő, kalóz, vámtiszt. Bármivé válok, a város velem játszik, így kísér a következő megállóig.

Szalagavatós táncpróbára megyek. Ahogy a fasoron sétálok, a keringőt gyakorlom, gondosan a macskakövekhez illesztve a lépéseimet. Jövőre már nem ebben a városban tanulok. Máshol fogok élni. Megpróbálom az eszembe vésni ezt a pillanatot. Ki tudja, mire emlékszem majd ezekből az estékből, utcákból, keringőből. Ezt most nem akarom elfelejteni. Tél van, vékony jéghártyák úsznak a vízen, a ködtől a híd túloldaláig sem látni. Késésben vagyok, de nem akaródzik továbbindulni. Mintha várnék valamire. Arra, hogy a ködből kibontakozzon egy hajóorr, egy fehér vitorla, és megérkezzen a só, amivel felszórják az utcákat, amit nagy, vörös húsokba dörzsölnek, ami beleivódik az utcakövek közé, a városba, és minden lakójába, kioldhatatlanul. 

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Galambtérkép

A parkban ülök, ahol mi is ültünk mindig. Szeretek így késő ősszel, télen elüldögélni ezeken a padokon. A fákon nincsenek levelek, a tér tiszta és átlátszó, minden felesleget legyalul a metsző fagy. Ülök, nézelődöm: télikabátos idő. Már mindenki belátta, hogy a téllel nem lehet alkudozni: őszi kabát, de vastag sállal, télikabát, de kigombolva, zakóra esőkabát és sapka – nevetséges kísérletek arra, hogy elhalasszuk a szembenézést az újabb hidegekkel, a beismerést, hogy itt az idő elővenni a szekrény mélyéről a kesztyűt, a puha sálat, a nagy, vastag kabátot. Ülök a padon, kezem a zsebemben, tartogatom a meleget, szinte meg sem mozdulok, fegyelmez a hideg.

Nyáron a padok tele vannak szeméttel: sörös doboz, vodkásüveg, csipszes zacskó, csokipapír. Augusztus végén mi is  reggelig söröztünk ezeken a padokon. Most hajnalban belefagy a víz a farostok közé, lassan feszíti szét a deszkákat. Eltűntek az üvegek, a zacskók: az emberek minél kevesebb időt akarnak kint tölteni, fűtött szobáról fűtött szobára igyekeznek – lakás, autó, munkahely, kocsma, busz. Annyira üres a tér, hogy fel sem tűnne, ha egyik pillanatról a másikra eltűnne mindenki.

A nyár minden maradékát felszámolták, egyetlen dolog maradt. A padokkal szemben a tér hosszanti oldalának régi, impozáns épületét még kora tavasszal kezdték felújítani, úgy volt, hogy mire jönnek a hidegek, elkészülnek vele, de kényes a meló – szigetelés, műemlékvédelmi jelentőség, engedélyek, papírok. Az építkezést félbehagyták, a munkásokat elküldték, az állványok maradtak és a lyukas, koszos ponyva, amibe galambok fészkelték be magukat.

Mikor itt ültünk nyár végén, már elhagyatottan állt az építkezés. Galambok szálltak ki-be a ponyva alól, emlékszem, mondtad, mennyire utálod őket. Hogy ilyen sokan vannak, hogy betegségeket terjesztenek, hogy a szemük olyan kifejezéstelen, mint azoknak az őrülteknek, akik merednek maguk elé a villamoson, aztán egyszer csak ordítozni kezdenek, és törnek-zúznak maguk körül. Már nem jössz többet, nem kell sietniük az építkezéssel, megnyugodhatnak a galambok is.

Még utoljára számba veszem: dolgok amiket szerettél, dolgok amiket nem szerettél. Utóbbiakkal már együtt tudok érezni. Ha vizsgálnák az agytevékenységeidet ugyanaz az agyi terület lángolna fel, akár rám, akár a galambokra gondolsz. Valahol mellettük ülök a fejedben.

Én is kenyérmorzsákon élek, csapzottan járkálok a városban, vagy gubbasztok egy széken, az emberek a tekintetemet keresik. Vizslatják, élek-e még? Ismerem az utcákat, az eldugott helyeket, ahol kényelmesen el lehet tölteni egy délutánt is: padokat, beugrókat, ajtóréseket. Aki szüntelenül csak egyedül akar lenni, új várost ismer meg: az SBO-ra csoszogó hajléktalan útvonalát hajnalban, akit a részeg fiatalok megint összevertek, az éjjeli műszakra induló buszsofőrt, aki még nem tudja, kirángatják-e megint a helyéről az éjféli járaton vagy békén hagyják. Úgy ismerem már a várost, mint a galambok, akik az agyad félelemközpontjában laknak: hibákban érzem magam a legotthonosabban: leszállni a rossz megállóban, belelépni egy hányásba úgy, hogy utána még utcákon keresztül nyomot hagy a cipőm.

A püspöki palota árkádjai alatt tele vannak szarva a macskakövek. A párkányokon, csöveken és a falak mélyedéseiben tobzódnak a galambok. Szürke a hátuk, szürke a szárnyuk, beleolvadnak a környezetbe, és mintha hullámozna, türemkedne a fal, a boltozatok. Maga a pokol: a bűz, a fertőzésveszély, a monoton, lassú szárnysuhogás. A galambdúcokban a fejek, amik egymás szárnyai alá vágynak, mind egyszerre akarnak összezsugorodni, így lesznek hullámzó tömeggé, ami nem bír magával.

Ha erre járnál, talán észrevennél. Én biztos meglátnálak, szép lennél, határozott, elfoglalt. Egy pillanatra találkozna a tekintetünk. Először boldog lennék, majd rögtön egy galamb szárnya alá akarnám dugni a fejemet, hogy azt képzelhessem, valójában tőlük undorodsz.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Apámnak elmagyarázni a villamost

Ha 12:40-kor hív, pont megúszhatjuk a villamost. Ha röviden beszélünk, még néha 42-kor is. Ha előbb vagy később hív, ki kell mennem a konyhába, mert oda nem hallatszik be a zaj.

Apámnak nem magától értetődő, hogy villamos jár a házunk előtt vasárnap kora délután. Vagy hogy tulajdonképpen bármikor, ha hív, elmehet egy a házunk előtt. Mindig aggódva kérdezi, mi ez a zaj, én pedig utálom hétről hétre elmagyarázni.

Sosem látott még villamost. Ez az igazság. Az első villamos neki három átszállásra és 230 kilométerre van. Nekem ki kell mennem a ház elé. Érteni véli persze a villamost, hogy az út közepén megy, síneken. Olyan, mint a vonat. Vasutas volt, azt jól érti. Csak itt biztosan kisebb a szerelvény, gyakrabban áll meg, több az állóhely (mert az emberek sietnek, ugye) és itt robog az út mellett, az út és a házunk között. Szóval majdnem olyan, mint a vonat. Mert végül is sínen megy, és ha végre otthon is kiépítik a vasúti felsővezetéket ahogy évtizedek óta ígérik, akkor már tényleg majdnem olyan lesz.

Persze sosem lesz olyan, csak áltatom őt, hogy érti. Biztos azt hiszi, hogy vannak mozdonyok is, és hogy a kalauzok csengetnek, mielőtt elindulunk. Régen így volt egyébként. A csengő nem az ajtó záródását jelezte, hanem a közelgő indulást. Fejezzük be a beszállást.

Igazából a villamos olyan, mint a busz, csak azt meg nem kell magyarázni, sőt, az a kötött pálya miatt fel sem merül. Annak a hangján sem csodálkozna, pedig tényleg olyan. Egy ember teszi ki a személyzetet, és mindent a technika old meg, amit apám elképzel. Sorompó sincs. Az elágazásoknál a lámpák rendje szerint közlekedik, a városi forgalommal teljesen megszokták egymást. A kettes például ugyanúgy dugóban áll a Somogyin szeptember elején.

Szóval ez egy busz, ami a síneken megy, de nem tévesztendő össze azokkal a buszokkal, amik a külvárosokból jönnek és a Vásárhelyi Pál utcánál a villamossíneken mennek a Mars tér felé. Azok tényleg buszok. A villamosok meg azok, amik köztük jönnek. Sárgák, de ez nem definitív jegyük. Szegeden is vannak nem sárga villamosok. Debrecenben csak az új villamosokon van sárga szín, de ott a kék a jellemző. Miskolcon zöldek és pirosak a kocsik. Nem mintha a színük behallatszana a telefonba, csak azért mondom, hogy értsd, milyen nehéz elmagyarázni. Hogy értsd, miért megyek ki mindig a konyhába, amikor megszólal a telefon. Nem titkolózni akarok, csak tényleg mindenkinek egyszerűbb így.

Kép: Szandi
Szöveg: Sziszi