Címkearchívumok: Szandi

Dagasztó manók

Mindig a Kerek Perecnél találkozunk. Ezt tanultam meg először erről a városról, miközben a Kerek Perecre nem is volt kiírva, hogy az a Kerek Perec. Elvégre mindenki tudja – fel sem merült, hogy kiírják-e, miközben nekem szükségem lett volna rá. Pont így találkozunk ma a Kerek Perecnél, nem kérdeztük, hogy van-e bárki, aki nem tudja, hogy a Kerek Perec az a Telekom üzlet.

Mert a Kerek Perec nem egy pékség és kávézó, hanem egy hely, ami előtt találkozunk. Mint a kedvenc százforintos, odajárunk most kutyatápért, mert állateledelbolt lett, vagy az a hamburgeres, leveses, fornettis, salátázós hely, ami most megint bezárt, és nem tudni, hogy miként fog újranyitni, de új pult van, szóval valaki biztosan kivette. És akkor az Aradi Büféről (hívja így bárki?) már tényleg nem is kell beszélnünk.

A becsődölt könyvesbolthálózat szegedi üzletének a helyén török étterem nyílik, a Petőfi sugárúti dohányboltba korábban máshol kellett bemenni, nyomtatószalonból pedig kettő volt a BTK körül, a sugárút felőli nyitott hétkor. Fel tudjuk osztani a várost aszerint, hogy mit árultak akkor a trolimegálló mögötti üzletben, amikor te érkeztél, vagy, hogy lehetett-e kártyával fizetni a kávédért az út túloldalán. A város folyamatosan újrateremti magát, és mi nem csak térben, de időben is képesek vagyunk kijelölni a magunkét. Mindig itt ittam az első két óra között a kávét – mutat a nő a szolárium felé. Mekkora butaság lenne egy szoláriumban kávézni.

Már itt laktam, amikor újra kinyitottak a Virág cukrászdák, először lekváros kenyeres fagyit ettem a Kis Virágban. A legjobb barátomnak már evidens, hogy vannak, tőlem tudta meg, hogy nem voltak mindig, és hogy egyáltalán nagy dolog, hogy újra kinyitottak. Honnan tudná – mondja, és tényleg. Honnan tudná. Vajon van-e bármi állandó a Liquor Store-on kívül, aminél biztosabb aztán tényleg, …biztosan volt élet előtte is a városban.

A város olyan, mint az a kopott ház a Kossuth Lajos sugárút és a Párizsi körút sarkán. Nem az, amelyikben a turkáló van, hanem annak a túloldalán, ahol a kisbolt volt régen. Volt valamilyen süti, amit mindig ott vettem, de már nem emlékszem igazán az egészre, csak hogy megálltam ott biciklivel. Kis piros korlát volt, oda lehetett kötni. Az a ház régen csak egyemeletes volt, lehet látni a téglákig kopott homlokzatokon, hogy egészen másból építették, és az ablakok is mások, lehet, hogy a belmagasság is eltér. Csak úgy felhúztak rá még egy emeletet, beköltöztek, és azóta is élet van benne, fel sem merül, hogy lehetne másként is.

Milyen volt, emlékszel? A pékmanók dagasztottak a kirakatban, nem néztek a járókelőkre, megvolt a maguk dolga, nem értek rá egész nap bámészkodni. Amikor ide kerültem, nekem úgy mutatták, mint valamit, amiről illik tudni, vagy amit elégszer meg kell nézni, hogy ehhez a városhoz tartozz. Milyen butaság. Dagasztó manók egy telefonüzlet kirakatában.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Egérút

Reggel még hideg van és az emberek télikabátban járnak, összehúzzák magukat, alig látszanak ki sapkájuk alól. Az épületek is elbújnak, nagy sálként gomolyog a köd. Délre erőre kap a Nap, a levegő is könnyebb lesz, a madarak birtokba veszik az eget. Kitavaszodik. Délután nehéz lesz már a kabát, valaki dereka köré tekeri, más a kezében viszi, mindenki szabadulna tőle, terhek nélkül örülne a madárcsicsergésnek, a virágoknak, a jó időnek. Aztán újra hűl a levegő, a járókelők, akik egész délután andalogtak, este már a lehető legrövidebb úton igyekeznek haza. Március van, átmeneti évszak, tél és tavasz között oda- ės visszalendül az idő, ahogy az úszó fordul egyik parttól a másikig, és vissza.

Aki reggel elindul, még nem tudja, hogy mire számíthat, a tél marad mégis az erősebb  vagy a tavasz diadalmaskodik, és mint a rég elhagyott házba visszatérő utód, lerántja a leplet az épületekről. Aki reggel elindul, megszokta már a kabátot, a téli készülődést, de szabadulna is tőle. 

Most is reggel van, és el indulok. Ez egyszer korán keltem, büszke vagyok magamra, bár ahelyett, hogy a dolgomat végezném, sétálni megyek, mintha az idő hiány volna, amit csak úgy ki kell tölteni, nem pedig egy szűk kis egérút, amiben sokáig magunk előtt görgetett dolgaink végül fennakadnak. Sétálni indulok, de nincs hova. Világjárvány van, karantén, korábbi vonatkoztatási pontjaim lehúzták a rolót, besötétítették a kirakataikat. A sarkon a pizzéria a forgalom hiányában bezárt, pedig jól esett az utcáról kifordulva belesétálni az oregánóillatba. Az írószer, aminek a kirakata elegáns töltőtollakkal és finom papírokkal volt tele, most szintén sötét. Innen általában a park felé megyek, ahol a kutyák versenyt futnak az iskolába igyekvő gyerekekkel. Most alig járnak páran, a kutyák is szomorúak, nincsenek itt a játszópajtásaik.

Az első meetingig még egy fél óra, addig kiérek a folyópartra, vetek egy futó pillantást a vízre, a lomha tömegre, ahogy lassan, de feltartóztathatatlanul halad előre, nem cipel semmit, nem halogat, mindenhonnan továbbáll, miután a városoknak és falvaknak megmutatja a Nap fényét a vízen.

Van egy kedvenc helyem a nagy platán alatt a korlátnál. Oda tartok. Mindig üres, még a legnagyobb reggeli forgalomban is. Most, hogy alig vannak az utcákon, foglalt. Egy lány áll ott, most ő élvezi a látványt. Talán az ő reggeli állomásai is megszűntek, és most idecsalta a nagy platán, a víz, a köd. Nem láttam még errefelé, talán nem is itt lakik, messziről sétálhatott ide, olyan helyről, ahol még ennyi vigasz sincs. Nem háborgatom. Hagyom, hadd bontakozzon ki előtte a reggel, a tél, a tavasz, hadd érezze, ahogy beborítja a köd. Ez most az ő reggele. Visszafordulok, a meeting 15 perc múlva kezdődik.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Ültetés

Az első tavaszi nap a buszon ér a faluból a városba menet. Az ablakon besütő fény más, sokkal melegebb, mint a bágyadt téli napsugár, élettel telibb, mintha puhán kibélelné a teret és lesimítaná a tárgyak éleit.

Vannak, akik boldogan az ablak felé fordulnak, meglazítják a szorosra kötött sálat, kigombolják kabátjukat, és fürödnek a fényben. Mások még a télben ragadtak, ott van dolguk. Talán sietnek, rendezniük kell a még januárról maradt számlát, vagy a december óta késő fizetésüket veszik fel. Ők behúzzák a függönyöket, még ültő helyükben is idegesen remeg a lábuk, kezük keresztbe téve, mintha várnának valakit, aki elszámolással tartozik nekik. Talán a buszsofőrt szuggerálják, gyerünk fiam, taposs a gázra, nem érünk rá. És vannak, akik csak üldögélnek, leeresztett kézzel maguk elé merednek, munkából jönnek vagy munkába mennek, földről, gyárba, műszakról, hivatalba. Fáradtak, és csak ennyi idejük adatott, amíg nem kell emelni, szedni, felvenni, visszahívni, amíg elérhetetlenek lehetnek. Kívülről a jármű amin most mind együtt utazunk, olyan, mint egy foghíjas állkapocs: függöny – ablak – ablak – függöny – függöny – ablak. Némán haladunk át a vidéken.

A városhatárnál, a temetőnél az úttest mellett két idős ember: egy férfi és egy nő. Házasok, gondolom. Egy idős pár, őszi-tavaszi kabátban, munkálatokhoz öltözve. A temetőbe tartanak, de mintha kertészkedni mennének. Tavasz van, ilyenkor indul a temetői szezon is, megnyitják a vizet a vízcsapokban, virággal, kancsóval, kis lapáttal, gyomlálni mennek az emberek, cserélik a vizet, ültetik az árvácskát.

Kiskoromban mindig én voltam, aki új vizet hozott. Nem szívesség volt, hanem erőpróba: elbírom-e a kannát. Először ketten fogtuk az unokatestvéremmel, aztán egyedül én, két kézzel, útközben a fele víz kiömlött. Aztán már elég volt egy kézzel is, végül már az ujjaim hegyével fogtam csak át a kanna fülét. Mióta elbírom, nem hozom többé.

Most majd az unokatestvérem kisfián lesz a sor. Majd ő készül neki, már a temetőbe menet dörzsölgeti a kis tenyerét, mert előre érzi, hogy felsérti majd a kanna füle, ő tölti meg vízzel, és ahogy egyre nehezebb lesz, a földre rakja. Ő fogja maga után hullajtani a vízcseppeket a poros úton, ahogy szinte két kézzel húzza a nagy kannát, ami minderről semmit sem tud, csak tehetetlenül tűri a víztömeg és a karok ellentétes irányú munkáját.

Mikor kicsi voltam, én is játszottam a sírok között. Szaladgáltam köztük, olyan volt a sok kis átjáró, mint egy labirintus. Itt vannak a dédiék – mondja az unokatestvérem. Itt vannak elültetve – mondja a kisfia. Tavasz van, minden egyre élénkebb lesz, a színek üres edényét megtölti a fény. Kiperegnek a földből a békák és a bogarak, kipattannak a rügyek a fákon. Kezdődnek a földeken a munkák, valaki megköti a cipőjét Romániában, indulnak a buszok Magyarországra. Valaki megköti a cipőjét Magyarországon, indulnak a buszok Németországba. A munkásszállók melletti kocsmákba és éttermekbe új áru érkezik, az asztalra sárga nárcisz kerül.

Ezer akarat éled a természetben. Virágok, gyerekek, bogarak, állatok, dolgozók között nekem már nincs hely.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

A reggel két része

Két része van a reggeli dohányzásnak. Az előtte és az utána. Sőt, két része van a reggeleknek, két része van a munkaidőnek, két része van a napnak. A portásnő legkésőbb 7:18-ra kisétál az épület elé, tudja, hogy hol az az öt méteren túl, ahol már lehet dohányozni, és ott áll a bordó, a derekánál behúzott kabátjában. Vár valakit. Minden reggel. Persze nem feltűnően, csak úgy vár. Mintha dohányzás közben csak úgy várna valakit.

Ez egy rítus, amire készülni kell. Felveszi a kabátját, nem az utcait, hanem amelyiket csak a munkában használja dohányzásra, hogy az legyen füstös. Előszedi a fiókból az elegáns öngyújtóját, a doboz cigarettát, megnézi magát a fülke sarkának a sötét üvegében, ahol mindig le van húzva a redőny, és ha mindent rendben talál, elindul. Tizenkét lépcső amíg leér, hat lépés a kapu, még hét az öt méter. Elővesz egy szálat, a füstszűrő végén megpöcögteti, elegáns mozdulatnak tartja ezt, az egyik kollégájától látta, bár nem érti igazán, mire jó.

Egy szál cigi hat perc, ha késik vagy nem jön, két szálat is elszív, a második tarthat nyolc percig is, tizennégy perc a maximum, amit hajlandó erre áldozni a munkaidejéből. Persze ez nem áldozat. Nem lenne áldozat elszívni a harmadik szálat sem. Reggel nyolc előtt a portán nem keresi senki, nem is szokták. Persze lehetnének véletlen esetek, de a portásnő pontosan tudja, hogy nincsenek. Ez a dolga. Végignéz minden reggelt, ahogy mindig ugyanaz történik.

A véletleneknek esélye sincs, még ha egy-két perc késés véletlennek is tűnik. A 7:19-es villamos például 7:20-kor kanyarodik ki a sugárútra, az emberek mégis rugózó lábakkal várják, hogy zöldre váltson a lámpa, még elérhetik a 19-est is, még ha nem is indultak időben. A portásnő nevet rajtuk, ha elérték, mert tudja, hogy a reménykedőknek áll a világ, mosolyog azokon is, akiknek várni kell a következőre.

Hite szerint a megállóban egyedül álló emberek a legszomorúbbak, mert ők mindig lekésték. Az ember ne legyen magába, egyedül, úgy gondolja. Erre mindig szív egy nagyot, bólogat néhányat csak úgy. Az ember tényleg ne legyen egyedül.

7:23, elteszi a csikket a zsebhamutartójába, amit az egyik kollégával vettek a céges kiránduláson. Hülyeségnek tűnt, egy zárható kis fém rekesz, lila hagymavirágok ráfestve. Passzol a dohányzós kabátjához, bár ezt még nem vette észre. A zsebébe mélyeszti, új  szálat vesz elő, megkocogtatja, kémleli a körutat, mielőtt rágyújt. Próbál unottnak látszani, de az első szál után mindig aggódni kezd. Megnézi a közeledő embereket: mi van, ha ma nem jön, mi van, ha soha többet nem jön. Mi volna? Semmi persze, próbálja nyugtatni a szívét és a légzését a portásnő. Az élet menne tovább, ahogy megy is.

A második szál negyedik slukkjánál tűnik fel ma a kék kabát, ahogy siklik a kerékpársávban. Először csak távolról, de bárhol felismerni ezt a közeledő lazúrkék foltot. Egyre közeledik, a portásnő felkészül a találkozás pillanatára, elég messze van még ahhoz, hogy nagyot szívjon, majd eltartva leereszti a cigarettát, visszaszámol a maradék száz méteren, már a 39 előtt gurul, 37, 35b, 35a, 34, a portásnő pedig csak nézi. Egy pillanatig, mint minden reggel egy vonalban van a két test, majd a férfi lassít, befordul az átkelőre, és eltűnik a következő sarkon.

Még egy fél érdektelen cigaretta marad a portásnő ujjai között, de azt már gyorsabban szívja. Az már tulajdonképpen tényleg érdektelen. Reggel van, valamennyire fázik is, bár ezt egy portás sosem vallaná be. Nyolcig még ihat egy teát is. Elkezdődhet a nap.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

A mindjárt ottlevők

Te is tudod, hogy csak kétféle ember van, és azt is, hogy mindketten ugyanolyan szomorúnak tűnnek. Az egyikük a telefonját nyomkodja. Közösségi oldalak, e-mail fiókok nyílnak meg, záródnak le az ujjai alatt, képeket görget, időzik, le, időzik, le. Egy régi barát a tanulásról posztol, le, a matektanárnő Prágában járt, boldognak tűnik. Le.  Néha felnevet, ha egy jó mémet talált, vicceset, váratlant, de az sem tart sokáig. Megtöri a villamos rendes zaját.  Nem szokás ez. A nevetés. Pláne egyedül.

A másikféle ember kifelé néz. Próbálja elfelejteni, hogy másokkal van összezárva, igyekszik nem észrevenni a közelséget, a saját sorbarendezettségét. Kívül tágasabb, így tekintetével a mindenkori kintet keresi. Nem fókuszál rá tereptárgyakra: épületek, táblák, fák, biciklisek. Nem lát semmit, pláne semmi olyat, amit nézni érdemes.

Menekülni próbálnak, de nem úgy. Nem a valóság elől, és nem tudatosan. Mármint nem úgy a valóság elől. Nem törik meg az utazást kínos szemkontaktusokkal, nem néznek vissza rájuk, nem mérnek végig másokat öntudatlanul, és nem látják, hogyha ők mégis megmérettetnek. Nincs dolguk a villamoson ülőkkel. Ott sincsenek, ahogy mások se. A villamos sincs sehol a két állomás között.

A villamoson képtelenség lenni, ez az utazás első szabálya. Ha be is kéne vallani, csak annyit írnak, hogy „Mindjárt ott vagyok”. Két helyzet van: tíz percre vannak bárhonnan, vagy épp most fognak leszállni. Amikor érzik,  talán már eljött az idő, felnéznek. Akkor először keresnek: soha fel nem tűnt házfalak és fák kanyarulatai szerint mérlegelnek. Észre sem veszik, de felismernek egy helyet valami alapján, amiről soha nem is tudták, hogy létezik, és amit azonnal el is fognak felejteni. Arra figyelnek, hogy most ők jönnek.

Az egyikféle ember is elteszi a telefonját. Innentől már csak egyféle ember van. Nem szól másokhoz, de úgy nyomja meg a leszállásjelzőt, hogy mindenki értse, aki közte és az ajtó között áll. Le fog szállni. Próbál nem rágörcsölni, nem fontos annyira. Az utolsó lehetséges pillanatig ülve marad. Csak akkor áll fel, amikor már beértek a megállóba. Az ajtónyitás előtt. Nem tolakszik, de céltudatosan tart kifelé. Megnézi, hol van a villamosnak és a peronnak a határa. Inkább csak odapillant. Minden nap itt száll le, tudja, kívülről, de azért odapillant. Ahogy a pap is mindig olvassa a Miatyánkot. Legalábbis mindig előtte van a könyv.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Reggeli zene

David Bowie – The Man Who Sold The World

We passed upon the stair

Kilépek a nagy tízemeletesből, tél van, reggel, de a fény nem hoz vigaszt: csak erősebb így a házak szürkesége. Ugyanaz az út mindig. Hiába is magyaráznám, milyen fárasztó, hogy már én érzem magam úgy, mint egy kitaposott cipő, amit lassan koptat, formál, kitapos a beton, a lakótelep, az út, te azt mondanád: én választottam ezt a munkát, lakóhelyet, életet. Elcserélném veled. Na jó, nem minden percét, de ezt a reggelt például igen: nem kell se a szürke ég, se a lassú, de folytonos szél, ami, ha nem fújna, talán el is veszteném az egyensúlyom, mert már nem volna minek ellentartani. Előveszem a fülhallgatóm, zenét kapcsolok.

We spoke of was and when

Ezzel járulok hozzá a reggelhez: a kukásautó járja végig a házakat, a munkások legallyaznak egy túl terebélyes fát, a boltos kinyit, jönnek menetrend szerint a buszok, és én ezeket minden reggel más dallamra figyelem. A hörgő metál alatt a buszsofőr komor tekintete, mint az alvilág kapujának őrzője, Bach alatt észreveszem az eleganciát az eladó mozgásában: ahogy felemeli az újonnan érkezett árut, nem görnyed, kezében a dobozzal teljesen kiegyenesedik. Most haladok el a kirakatsor előtt. Legalább két percig nem vagyok egyedül. Ketten sétálunk, a tükörképem meg én.

Although I wasn’t there
He said I was his friend

Nem szeretném tudni, ma hogy nézek ki. Csak álmosan magamra vettem a legfelső ruhát a szekrényből, meg sem fésülködtem. A fürdőszobatükör kíméletes, rajtam kívül csak a jól ismert tárgyakat, a fogkefét, a fogkrémet mutatja, de ezek a kirakatok alattomosak: itt a legújabb divat, minden, ami ezen a reggelen lehettél volna. Az ember csak bámul a ruhákra és cipőkre, ha ezeket hordanám, nem kéne erőlködnöm, ők majd kezeskednek értem, amíg nem döntöm el, hogy ki is legyek. 

Which came as some surprise
I spoke into his eyes, ’I thought you died alone
A long long time ago’

Állok a megállóban, körülöttem megkezdődik a csúcsidő. Nem tudok olyan gyorsan megpördülni a tengelyem körül, hogy belássam az egészet: a menetrendet nézem, rajtuk a letépett matricák ottmaradt csonkjait, a szemben levő tízemeletest, ami kihúzza magát, ahogy megcsillan az ablakain a fény, a földön egy összecsomósodott zsebkendőt, a csatorna felé gurítja a szél. Valakinek biztos tartogat ennél szebbet is a reggel. Rólam sem árul el semmit, hogy mit látok: ki tudja, ki vagyok a szemközti ház ötödik emeletéről nézve, ahogy árnyékom hosszúra nyúlva szegeződik a körút felé. Ki tudja, aki mögöttem áll, mit lát belőlem: egy kabátot, leszegett fejet, fülhallgatót, táskát, vagy a részletek valami olyan rendszerét, amire nem gondoltam volna soha.

 „Oh no
Not me
I never lost control
You’re face to face
With the man who sold the world

Nem gondolok az anyukára, aki a két kisgyerekét óvodába viszi, nem gondolok a buszsofőrre, akinek tegnap vesztett a kedvenc csapata, és harmadik hete megy ki magánba hétvégente, nem gondolok a diákra, aki történelemből felel, és most évszámokat mormol, nem gondolok a férfira, aki ma kezd az új munkahelyén, amit három hónap munkanélküliség után kapott, nem gondolok a nyugdíjasra, aki vásárolni megy, mert csak a boltban tud emberekkel beszélni, nem gondolok az emberekre, akik ezen a buszon ülnek velem, mert célba kell érnem, ahogy nekik is, csak hagyom őket menni, hagyom őket menni tovább.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Orsiék Szegedre jöttek a lezárások idején

Orsi és Gergő Kispesten beugrottak egy odúba, és a Honvéd téren másztak ki. Érkezésük nem ért minket váratlanul. Hetekkel korábban megbeszéltük, hogy jönnek, előtte való este számunkra is világossá vált, hogy tényleg. Most először megnézik a várost, jönnek itt lenni, és örülnének, ha csatlakoznánk.

Orsi, biztosan hallottál róla, van egy ilyen világjárvány, bezártak mindent, azt sem tudjuk, hogy hol tudunk majd pisilni, egyébként is szét fogunk fagyni, cigizni se fogunk tudni maszk nélkül, nem tudunk hová beülni sem. Nincs értelme most jönni. Tényleg nincs.

Orsiék mégis jöttek szombaton reggel, és mi prezentálni szerettünk volna nekik valamit. Orsi, Gergő, ez itt Szeged, ez itt a szegediség, vigyétek magatokkal, jó emlék lesz. Először a Csiga pékséget kellett megmutatni, mert mindig ezzel kell kezdeni. Kezdetben volt a Csiga pékség, írja a város íratlan történelme, de benézve az üvegen, bármilyen hihetetlenül hangzik is, tulajdonképpen alig látunk valamit, ami többé tenné azt bármilyen más pékségnél.

Éhesek voltak, örültek a pizzás csigának, ez is egy szegedi öröm, mégha nem is értik, hogy most Szegedet esznek a Csiga pékségből. Egy nagyobb belvárosi kerülővel forralt bort ittunk a vásárban, de nem a karácsonyiban, hanem az igaziban. Édességet vettünk olcsón, megkóstoltuk a szénsavas vérnarancs gyümölcslevet, éreztük benne az olasz vérnarancsmezők déli lankáinak ízét, de valójában a lankáknak nincs túl jó íze.

Igazából bolhapiacolni mentünk, a forralt bor meg a vérnarancslé csak a felvezetés volt. Nyújtás az akció előtt, amit csak izomból lehet csinálni. A nap nagy része így Szeged összeöntött kincseinek és lomjainak a megtekintésével telt, alapos, mindenre kiterjedő munkát végeztünk. Alkudtunk egy szárnyasoltárra, amit végül nem vettünk meg, mert nem közeledtek eléggé a javasolt árak. Válogattunk könyveket, én több Michael Endét is hazahoztam, került Gergő igazi hálós cekkerébe állítható sámfa (tudod, amivel a levetett cipőkbe lehet belülről megtámasztani), bögréből kinyúló kéz a fül helyén, és néhány nipp még, igazi kincsek, amiket cipelhetett a nap további részében.

Mert a nap további része cipekedősen telt. Cipekedősen, de nyugodtan. Lassan. Sétálósan. Városnézősen. Meg-megállósan, mert mindent meg kell nézni, és mindent meg kell beszélni. Bevárjuk egymást, mosolygunk egymásra, nem csak azért, mert muszáj és így illik. Nem siettünk sehová.

Enni olyan helyre mentünk, ahol még mi sem jártunk, persze elvitelre, szemben a parkban leültünk, én tudtam, hogy lesz itt pad, mert mindig ide kérem át szavazáskor magam, de egyébként én sem járok erre. Három pad volt, egészen rájuk sütött a nap. Félkörben ültünk, Gergő szerint úgy, mint Az utolsó vacsoránál, csak az egyik oldalon, vagy  mint a Jóbarátokban, hogy a néző is odaférjen.

Evés közben beszéltük ki leginkább a várost, pedig mind tudjuk, hogy evés közben nem beszélünk. Nem csendben ülni találkoztunk, és egyébként is volt mondanivalónk, ami nem tudott várni. Orsi mellett azt tanulom, hogy nem kell várni, hogy a jelenben kell elmondani, és a jelenben kell élni, és Szegeden beszéltünk erről végre, ami ugyanezt tanítja. Evés után elszívni két szál cigit egy parkban Orsiékkal, az olyan, mintha nem lenne lezárva a világ, és mintha nem azért lennénk ott, mert sehová nem lehet beülni.

Utoljára az ősz odasütött ránk a padokra, sötétedés előtt egy cukrászdába menekültünk forró kávéért, én aztán azt a töltésre ejtettem, amíg a Tiszát néztük. Az este, ahogy minden jó történet, a Dóm tér közepén fekvő padokon zárult. Arról beszélgettünk, hogy ez olyan, mint egy filmben, ahogy ülünk ott, és arról beszélgetünk, hogy ez olyan, mint egy filmben, amiben azt is mondják, hogy ez olyan, mint egy filmben.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Mindig is egy kikötővárosban akartam élni. Nem tudom, hogy pontosan honnan jön ez a vágy, de mindig is vonzott a távolból kibontakozó hajók, a minden tájékról érkező hajósoktól hemzsegő kocsmák és a titokzatos rakományokat rejtő kamrák gondolata. Kiskoromban persze könnyebb volt ezt elképzelni. Kalóz akartam lenni, talán, mert nem ismertem a törvényeket, csak a szabadságot, és azt akartam, hogy minél tovább tartson.  Vitorlás volt a jelem az óvodában, ezt hímezte édesanyám a tornazsákomba, hajómatricát ragasztott az étkészletemre, tolltartómra. Ez különböztette meg azt, ami az enyém.

Azt képzeltem, az utcasarkok a kikötővárosokban is derékszögűek, és ugyanúgy körutak tartják össze, ahogy a szülővárosomban, de ahogy a sugárút a kikötő minden tervezést felrúgó kavalkádjába ér, a kínkeservesen felépített rend kifullad, legyőzi a tenger. A hullámok megtörnek dokkokon, de ez csak hadicsel: végül mindig a kő veszít, ahogy az alga, a kagylók, a halak birtokba veszik az emberek számára láthatatlan tájat.

Nem tudom, milyen lett volna egy ilyen helyen felnőni. Hogy mit éreztem volna, látva a város szánalmas próbálkozásait a rendre: a vámtiszteket, akik fejüket kapkodva próbálják lejegyezni a bemenő és kimenő hajókat, a csendőröket, akik az utcalámpák fénykörében ácsorognak, mert nem mernek bemenni a sötét sikátorokba, a nagy, lomha, formátlan hadihajókat a távolban, amik ugrásra kész varangyként tespednek a horizonton.

A szülővárosom egy megyeszékhely Magyarországon, a Dél-Alföldön, közel a határhoz. Két folyó találkozásánál fekszik, tengere nincs. Itt rakodták ki az erdélyi sót, majd innen szállították más városokba. Kalóz nem lehettem volna, csak kereskedőket fosztogató betyár, vagy sószállító hajók biztos kezű kapitánya. Látom a tömböket, ahogy lomhán hevernek egymáson, miközben a munkások körbejárják, nézik, tapogatják őket, fogást keresve rajtuk. Látom a vámosokat és adószedőket, akik mindent lemérnek, könyvekbe írnak, és viszik a hivatalokba. Egy kikötőváros a szárazföld belsejében, ahogy magzatpózban gubózik a folyószeglet köré, azon lüktet, mint egy nagy szív.

A város körül kis falvak tarkította síkság. Kisebb foltnyi erdők, nagy esőzésekkor a pangó belvízben madarak isznak, szúnyogot csipegetnek, mint valami oázisban. A buszról messze ellátni, az utak hosszúak és egyenesek, nem úgy, mint a hegyekben. Nincsenek hajtűkanyarok, új és új völgyek a sarkon túl: ami van, az mindig a következő falu, jelzőlámpa, bekötőút, tanya. Azon kívül nincs más, csak a távolság, a horizont, a tér, mintha itt kezdett volna építkezni a teremtés első napján az Isten.

Mikor utazom, és hoz a busz a falvak felől a városba, az utcákon át be a folyóparti fasorra, nézelődöm, hol egyik, hol másik szememet takarom le, mintha távcsőbe néznék a fedélzeten: keresem a látószöget, amiből a folyó, a só, a horizont tengerré áll össze. Ha megvan, már csak azt kell eldöntenem, ki vagyok: betyár, csendőr, adószedő, kalóz, vámtiszt. Bármivé válok, a város velem játszik, így kísér a következő megállóig.

Szalagavatós táncpróbára megyek. Ahogy a fasoron sétálok, a keringőt gyakorlom, gondosan a macskakövekhez illesztve a lépéseimet. Jövőre már nem ebben a városban tanulok. Máshol fogok élni. Megpróbálom az eszembe vésni ezt a pillanatot. Ki tudja, mire emlékszem majd ezekből az estékből, utcákból, keringőből. Ezt most nem akarom elfelejteni. Tél van, vékony jéghártyák úsznak a vízen, a ködtől a híd túloldaláig sem látni. Késésben vagyok, de nem akaródzik továbbindulni. Mintha várnék valamire. Arra, hogy a ködből kibontakozzon egy hajóorr, egy fehér vitorla, és megérkezzen a só, amivel felszórják az utcákat, amit nagy, vörös húsokba dörzsölnek, ami beleivódik az utcakövek közé, a városba, és minden lakójába, kioldhatatlanul. 

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Galambtérkép

A parkban ülök, ahol mi is ültünk mindig. Szeretek így késő ősszel, télen elüldögélni ezeken a padokon. A fákon nincsenek levelek, a tér tiszta és átlátszó, minden felesleget legyalul a metsző fagy. Ülök, nézelődöm: télikabátos idő. Már mindenki belátta, hogy a téllel nem lehet alkudozni: őszi kabát, de vastag sállal, télikabát, de kigombolva, zakóra esőkabát és sapka – nevetséges kísérletek arra, hogy elhalasszuk a szembenézést az újabb hidegekkel, a beismerést, hogy itt az idő elővenni a szekrény mélyéről a kesztyűt, a puha sálat, a nagy, vastag kabátot. Ülök a padon, kezem a zsebemben, tartogatom a meleget, szinte meg sem mozdulok, fegyelmez a hideg.

Nyáron a padok tele vannak szeméttel: sörös doboz, vodkásüveg, csipszes zacskó, csokipapír. Augusztus végén mi is  reggelig söröztünk ezeken a padokon. Most hajnalban belefagy a víz a farostok közé, lassan feszíti szét a deszkákat. Eltűntek az üvegek, a zacskók: az emberek minél kevesebb időt akarnak kint tölteni, fűtött szobáról fűtött szobára igyekeznek – lakás, autó, munkahely, kocsma, busz. Annyira üres a tér, hogy fel sem tűnne, ha egyik pillanatról a másikra eltűnne mindenki.

A nyár minden maradékát felszámolták, egyetlen dolog maradt. A padokkal szemben a tér hosszanti oldalának régi, impozáns épületét még kora tavasszal kezdték felújítani, úgy volt, hogy mire jönnek a hidegek, elkészülnek vele, de kényes a meló – szigetelés, műemlékvédelmi jelentőség, engedélyek, papírok. Az építkezést félbehagyták, a munkásokat elküldték, az állványok maradtak és a lyukas, koszos ponyva, amibe galambok fészkelték be magukat.

Mikor itt ültünk nyár végén, már elhagyatottan állt az építkezés. Galambok szálltak ki-be a ponyva alól, emlékszem, mondtad, mennyire utálod őket. Hogy ilyen sokan vannak, hogy betegségeket terjesztenek, hogy a szemük olyan kifejezéstelen, mint azoknak az őrülteknek, akik merednek maguk elé a villamoson, aztán egyszer csak ordítozni kezdenek, és törnek-zúznak maguk körül. Már nem jössz többet, nem kell sietniük az építkezéssel, megnyugodhatnak a galambok is.

Még utoljára számba veszem: dolgok amiket szerettél, dolgok amiket nem szerettél. Utóbbiakkal már együtt tudok érezni. Ha vizsgálnák az agytevékenységeidet ugyanaz az agyi terület lángolna fel, akár rám, akár a galambokra gondolsz. Valahol mellettük ülök a fejedben.

Én is kenyérmorzsákon élek, csapzottan járkálok a városban, vagy gubbasztok egy széken, az emberek a tekintetemet keresik. Vizslatják, élek-e még? Ismerem az utcákat, az eldugott helyeket, ahol kényelmesen el lehet tölteni egy délutánt is: padokat, beugrókat, ajtóréseket. Aki szüntelenül csak egyedül akar lenni, új várost ismer meg: az SBO-ra csoszogó hajléktalan útvonalát hajnalban, akit a részeg fiatalok megint összevertek, az éjjeli műszakra induló buszsofőrt, aki még nem tudja, kirángatják-e megint a helyéről az éjféli járaton vagy békén hagyják. Úgy ismerem már a várost, mint a galambok, akik az agyad félelemközpontjában laknak: hibákban érzem magam a legotthonosabban: leszállni a rossz megállóban, belelépni egy hányásba úgy, hogy utána még utcákon keresztül nyomot hagy a cipőm.

A püspöki palota árkádjai alatt tele vannak szarva a macskakövek. A párkányokon, csöveken és a falak mélyedéseiben tobzódnak a galambok. Szürke a hátuk, szürke a szárnyuk, beleolvadnak a környezetbe, és mintha hullámozna, türemkedne a fal, a boltozatok. Maga a pokol: a bűz, a fertőzésveszély, a monoton, lassú szárnysuhogás. A galambdúcokban a fejek, amik egymás szárnyai alá vágynak, mind egyszerre akarnak összezsugorodni, így lesznek hullámzó tömeggé, ami nem bír magával.

Ha erre járnál, talán észrevennél. Én biztos meglátnálak, szép lennél, határozott, elfoglalt. Egy pillanatra találkozna a tekintetünk. Először boldog lennék, majd rögtön egy galamb szárnya alá akarnám dugni a fejemet, hogy azt képzelhessem, valójában tőlük undorodsz.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Apámnak elmagyarázni a villamost

Ha 12:40-kor hív, pont megúszhatjuk a villamost. Ha röviden beszélünk, még néha 42-kor is. Ha előbb vagy később hív, ki kell mennem a konyhába, mert oda nem hallatszik be a zaj.

Apámnak nem magától értetődő, hogy villamos jár a házunk előtt vasárnap kora délután. Vagy hogy tulajdonképpen bármikor, ha hív, elmehet egy a házunk előtt. Mindig aggódva kérdezi, mi ez a zaj, én pedig utálom hétről hétre elmagyarázni.

Sosem látott még villamost. Ez az igazság. Az első villamos neki három átszállásra és 230 kilométerre van. Nekem ki kell mennem a ház elé. Érteni véli persze a villamost, hogy az út közepén megy, síneken. Olyan, mint a vonat. Vasutas volt, azt jól érti. Csak itt biztosan kisebb a szerelvény, gyakrabban áll meg, több az állóhely (mert az emberek sietnek, ugye) és itt robog az út mellett, az út és a házunk között. Szóval majdnem olyan, mint a vonat. Mert végül is sínen megy, és ha végre otthon is kiépítik a vasúti felsővezetéket ahogy évtizedek óta ígérik, akkor már tényleg majdnem olyan lesz.

Persze sosem lesz olyan, csak áltatom őt, hogy érti. Biztos azt hiszi, hogy vannak mozdonyok is, és hogy a kalauzok csengetnek, mielőtt elindulunk. Régen így volt egyébként. A csengő nem az ajtó záródását jelezte, hanem a közelgő indulást. Fejezzük be a beszállást.

Igazából a villamos olyan, mint a busz, csak azt meg nem kell magyarázni, sőt, az a kötött pálya miatt fel sem merül. Annak a hangján sem csodálkozna, pedig tényleg olyan. Egy ember teszi ki a személyzetet, és mindent a technika old meg, amit apám elképzel. Sorompó sincs. Az elágazásoknál a lámpák rendje szerint közlekedik, a városi forgalommal teljesen megszokták egymást. A kettes például ugyanúgy dugóban áll a Somogyin szeptember elején.

Szóval ez egy busz, ami a síneken megy, de nem tévesztendő össze azokkal a buszokkal, amik a külvárosokból jönnek és a Vásárhelyi Pál utcánál a villamossíneken mennek a Mars tér felé. Azok tényleg buszok. A villamosok meg azok, amik köztük jönnek. Sárgák, de ez nem definitív jegyük. Szegeden is vannak nem sárga villamosok. Debrecenben csak az új villamosokon van sárga szín, de ott a kék a jellemző. Miskolcon zöldek és pirosak a kocsik. Nem mintha a színük behallatszana a telefonba, csak azért mondom, hogy értsd, milyen nehéz elmagyarázni. Hogy értsd, miért megyek ki mindig a konyhába, amikor megszólal a telefon. Nem titkolózni akarok, csak tényleg mindenkinek egyszerűbb így.

Kép: Szandi
Szöveg: Sziszi