Címkearchívumok: Matyi

A felsőévesek felelőssége

Megint kezdődik, és még hetekig el fog tartani. Tele lesznek elsősökkel a terek, a megállók, az egész belváros. Minden sarkon nézelődnek majd, összevetik a telefonképernyőnyi térképek vonalaival az utak valóságát, mérlegelnek, hátha az útvonaltervező mégsem a legrövidebb utat mutatja, gondolkodnak, hogy nyernének-e, ha átvágnának a játszótéren, vagy hogy tényleg következmények nélkül átjárható-e a kocsmaudvar.

Tudod, mi a közös szeptemberben egy 14 és egy 18 évesben? Hogy ugyanazokat az utakat próbálgatják, csak más kollégiumok és más tantermek között. Együtt tanulják, hogy a 2-es villamosnak nincs Boldogasszony sugárút megállója, és nekik a Bécsi körútnál kell leszállni, ismerkednek a nonstop Tesco extra sorainak az önkényes rendszerével, és még elolvassák az utcatáblákat, bármerre tartanak.

Építik magukban a várost, próbálgatják megtippelni a körutas-sugárutas rendszert vagy a legrövidebb útvonalat a part felé, amiről majd az egész családnak mesélniük kell. Néha próbálkoznak más buszokra szállni, hátha az egyszerűbb. A Liliom utcában volna dolguk, de kiutaznak a Viola utcába, és értetlenül állnak ott. Órájuk van biológia épület Szent-Györgyi Albert termébe, de a Dóm téren várnak egy szintén Szent-Györgyiről elnevezett terem előtt.

Elsőévesnek lenni olyan, mondják a TikTokon, mint amikor egy sorozatot az ötödik évadánál kezd valaki nézni. Nem érti, ki kicsoda, mi hol van, a miértekre már rákérdezni sem érdemes. És tényleg olyan: kritikákat olvasnak az előző évadokról, kollégiumokról, tanárokról, szabadon választható tárgyakról, térképeket és családfákat nyomtatnak, keresik az összefüggéseket, mert tudják, hogy ott vannak valahol.

Néha hozzánk szólnak, bátortalanul, hogy meg tudnánk-e mondani, és mi megmondjuk, büszkén. Meg tudjuk, és rajtunk látszik is, hogy minket meg lehet kérdezni. Igen, mi tudjuk, hogy melyik megállótól a legrövidebb az út a szinte eldugott egyetemi épületig, remek tippjeink vannak túlélés esetére, már ismerjük a lovasszobrok körüli nagy összesúgásokat, megtanultuk a szavakat, amik csak Szegeden jelentenek valami mást, és majd lassan elmeséljük nekik, mert kérdeznek, és mert nekünk is így mesélték.

Mert mi már tudjuk, hol van a BTK-n a Klemm Antal terem, a portás nevetett, amikor érdeklődtünk, azt mondta, jól figyeljetek: jobbra, a folyosó végén van egy lépcsőház, ott fel az elsőre, át jobbra a lengőfolyosón (azt sem tudtuk korábban, hogy a lengőfolyosó az a gang), és az első ajtón be, és ott már ki lesz írva. Csendesen mosolygunk azokon, akik kódok alapján próbálják keresgélni a termeket, magunkat látjuk bennük, de ők nem látják magukat bennünk, egyébként is mit mosolygunk az út közepén.

Csak az utolsó öt percben kérnének tőlünk segítséget, mert egyébként ez az ő harcuk. Az első hetekben korábban indulnak, mert még a menetrendben sem bíznak, számítanak arra is, hogy keresniük kell az útvonalakat, termeket, de ha kérdeznek, segítünk nekik, mert jó fejek vagyunk, és mert nekünk is segítettek.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Sárgadinnye ízű délutánok

Nem tudod elmagyarázni, de vannak azok a délutánok, amikről csak úgy tudod, hogy nagyon jók lesznek, pedig nem váltják meg a világot, te sem érsz el nagy sikereket, csupán egy mindennapi délután lesz, és te ki fogod élvezni ennek a délutánnak mindennapiságát. Nem úgy döntesz, hogy egy unalmas, dolgozós, e-mailezgetős, rendezkedős délelőtt után másként folytatod a napot, hanem csak egyszerűen érzed, hogy minden másként fog folytatódni.

Észreveszed, hogy a reggel felvett narancssárga pólód mennyire vidám színű, és hogy a rágó sárgadinnyés ízesítése amúgy mennyire jó is. Találkozol majd a barátaiddal, készülsz rá lélekben, villamost nézel, olyat, ami öt perccel előbb érkezik, nem olyat, amivel késnél, mert érzed, hogy ez nem az a késős délután, akkor sem, ha máskor sem csinálnak ebből ügyet. Nem kell meggyorsítanod a mozdulataidat, egyszerűen tudod, hogy takkra mindennel elkészülsz.

Reggel hűvösebbre készültél, de még most sem sül rád a hosszúnadrág, amúgy is állati jól áll a narancssárgával, ilyen szettben kellene elmenned meghódítani a világot, új parfüm, pár napja vetted, tulajdonképpen csak azért, mert az eddigi kifogyott, de élvezed, hogy ennek még nem szoktad meg az illatát. Ránézel az órádra, indulhatsz, a cipő a lábfejedre simul, hülyeség persze, de ma még a cipő is kényelmes.

Nincs háromszáz méter a villamosmegálló, de azt végig suhanod. Még fentről, de már hátulról süt a nap, még pici az árnyékod, de már biztosan szépen világítanak meg a sugarak. Olyan vagy, mint egy klippben, gondolod, de ezen a napon biztosan valami KFT klipben lennél. „Élveztük, mennyire jó ez a sablonos helyzet.” ez szólhatna a háttérben, vagy a Siker, pénz, csillogás, még moziba készülős első pillanatai: „Az ember néha filmszínházba vágyik”. Mert ez a nap tényleg olyan, mint egy KFT szám, hogy minden rendben van, és van hely benne mosolyogni, meg evidenciákról beszélni a cipők kényelmességéről.

Eléred a villamost. Éppen, de ez nem stresszforrás. Egyszerre siklotok be a megállóba, két lépésre vagy az ajtóig, addig úgyis kiszállnak. Van hely, nem csúcsidő, de nincsenek kevesen. Három megálló múlva már a barátaid is csatlakoznak hozzád, tudják, hogy a végében ülsz, mindig a végében ülsz, de mégis, ma valahogy evidensebb, hogy nem keresnek, csak rád néznek, egyből, felszállás után. Mosolyogtok, lekezeltek. Nincsenek nagy hogyvagyok, azok nem közétek meg nem is a villamosra valók. Még négy megálló, összeszedtek másokat, sőt, tulajdonképpen ők szednek fel titeket, mert ők vártak. Az előbb érkezők már szereztek bort, indulhat a délután további része, minden az eddigiek szerint.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Soha nem ér körbe

Nincs menetrendje, mint a villamosoknak, csak érezni lehet az olyan időket, amikor megint eljönnek. Azok a napok mégsem egyformák. Érhetnek otthon, a szobámban ülve is, amikor csak annyi napfényt látok, ami betűz az ablakon, és érhet rohanásban is, állomások között. Egyforma ezekben a napokban, hogy nem veszem észre bennük a megérkezésüket, csak utólag lehet elmagyarázni, mint a túlsózott levest.

Elalszom, de nem alszom nyugodtan ilyenkor. Gyerekkorom óta nem. Azt álmodom, hogy üldöznek, és nem tudom, hogy kik azok, de biztosan többen vannak, rám tudnának törni és menekülnöm kell előlük, tudom, hogy bántani akarnak, nem is élném túl, ha megtalálnának.

Menekülök, de a terek felmondják a maguk okszerű, helyes rendjét. Apám házának ajtaja a nagymamám udvarára nyílik, az ólak mögött a gyerekkori hátsó kert emelkedik, ami mögött a nővéremék háza áll, de benyitva megint apám hátsó szobájában találom magam, és így újra elölről. Soha nem ér körbe, bár bizonyos szobákba többször térek vissza, több irányból, több ajtón keresztül.

Néha azt hiszem, ott lepihenhetek. Még nem találhatnak meg, legalább tíz percem van, amíg ott keresnének. Nem tudom irányítani a menekülést. Ha az ajtón túl egy biztos búvóhelyet is ismernék – persze, fogalmam sincs biztos búvóhelyekről – az álmodás logikája szerint kint már úgysem annak a terei várnának. Az ajtóból sem fordulhatok vissza, akkor sem, ha volna is hová. Az sem jelentene biztosat. Érzem, hogy akkor hátba lőnének, elkapnának, két irányból is rám vetnék magukat.

Belakni egy várost, az az ilyen álmokkal ér véget. Már nem csak a gyerekkori helyszínek ugranak fel. Eltelt hat év, tele új terekkel, ahol majdnem biztonságban érezhetném magam, potenciális búvóhelyekkel, ahol talán néhány perccel később keresnek majd. Elbújhatnék tömegekben, a Kárász utcán sétálgató emberek között, a Széchényi téren csak egy üldögélő ember lennék, aki nem gyanakodva kémlel, hanem csak jó dolgában nem tudja mit csináljon, hát mindenkit megnéz. Aztán közelednék az OTP felé, és a vasalós ház helyén megint az otthoni ház állna az udvarán apám faházával.

Nincs menekvés ezekben a terekben sem. Ha a villamos el is megy épp mögöttem, és a ráragasztott reklámmatrica kitakarja a rohanásom irányát, a biztonság csak egy-egy pillanatig tart. Ha a nagyszüleim ablakából a rendőrséggel szemben mászok ki, akkor sem kérhetek segítséget, valójában egyedül vagyok a tereimben, senki nem tud a menekülésről, senki sem látja őket, én sem, de én tudom, hogy üldöznek, ők, a bárkik is, Szegeden, és régi otthonokon keresztül, nincs biztonság, nem lehet pihenni, amikor itt vannak.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Öt perc az alagút előtt

A Belvárosi Híd alatt van egy alagút. Autóút fut át rajta, se balról, se a víz felől nem lehet megkerülni, fel kell mászni a múzeumhoz és a fasoron át lehet továbbmenni a rakpart hídon túli részére. Hacsak nem vállalja fel valaki a veszélyt, hogy a folyton érkező autók között valahogy elkapjon egy szünetet, ami alatt átszalad a túloldalra.

Sokan nem értik, hogy hogy lehet valaki olyan felelőtlen, hogy csak úgy átszalad az alagúton, amikor igazán csak 5 perc lenne felsétálni a múzeumhoz, majd lesétálni a másik oldalon. Igazán kibírnak öt percet – mondják azok közül a derék szegedi polgárok közül sokan, akik Bortér vagy Pálinkafesztivál alkalmával keverednek a roskadásig telt sörpadoktól a rakpartra. Öt perc – rendes, polgári időben mérve – kevés, nem is lehet komolyan venni. Ha az idő pénz, öt perc körülbelül egy borravalónyi, amit a tehetősek nem is tudnak másra szánni, míg másoknak egy borravalónyi összeg több jelentėssel bír: kijön belőle pár zsemle és egy kenőmájas – egy vacsora.

Aki reggel autóval megy munkába és mindig pirosat kap, öt perccel később ér be. Aki gyalog jár, annak legalább a duplájába kerül, ha nincs szerencséje a közlekedési lámpákkal. Aki dobozos cigit szív, annak öt perc egy kényelmes cigiszünet, amibe még egy presszókávé is belefér, míg az, aki tekeri a cigijét, mind az öt percet beosztja, nem marad kihasználatlan egy másodperce sem.

Állva az alagút előtt, tudva, hogy már félórás késésben vagyok a barátaimtól, vagy a lánytól, akit szeretek, két választásom van: átszaladok két autó között, vagy bevállalom, hogy még öt perccel tovább várjanak rám. Ha visszautazhatnék az időben, hamarabb mennék el fürödni, hamarabb mosnék fogat – ha most lenne még tíz percem, abból ötöt boldogan feláldoznék, hogy ne kelljen rohannom az alagútban, ahol tudom, ha szembe jön egy autó, nem lehet elugrani oldalra, nincs más, csak én, és a több száz kiló fém.

Öt perc annyi, hogy rájövök, hogy már fél órát késtem, és gondolkozni kezdek, hogy tulajdonképpen mit is tudok nyújtani annak, aki még akkor is vár rám. Egy olyan ember, aki fél órát késik, az utána se lehet túl jó társaság. Fél óra késés nem arról tanúskodik, hogy az illető túl megbízható lenne, így nincs sok választása: ha öt perc a polgári szemlélet szerint nem is sok, annak, akinek már nincs sok ideje hátra, muszáj az alagutat választania, és csak annyit kívánhat, hogy ne kelljen szembenéznie egy autóval se. Talán ez az öt perc elég, hogy aki vár rá, megbocsássa azt a fél órát is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Egy utolsó szegedi este

Ismered azt a viccet? Két Eközben Szegeden blogger ül a kocsmában. Mármint tulajdonképpen a harmadikban. Az első tele volt kedd este, a második zárt rendezvényt tartott, megint csak: kedd este, és lőn, ez a harmadik kocsma, három a magyar igazság, a ráadásról meg esik majd még szó. Szóval vannak ezek az Eközben Szegedenes arcok, ülnek a kocsmában. Jó fejek, megdicsérik egymás között a wc ajtó színét – mentazöld –, gondolkodnak arról, hogy milyen adottságok mentén van tele az egyik kocsma és nincs tele a másik – nyilván erre a körutas-sugárutas rendszert hozzák fel, mert ez a kocsma, ha csak pár saroknyira is, de mégiscsak kintebb van, és belátják, amúgy a közeg is más, ebben a harmadikban nincs a csapon hidegkomlós, ilyen urbanisztikai tényezőket is átbeszélnek. Számlát nyitott nekik a pultos, felírják nekik, megbízhatóknak tűnnek, olyanoknak, akik majd az este végén tényleg ki fogják fizetni a fogyasztásukat, a jéger kört sem tagadnák le – végső soron ezek a rendes eközbenes srácok tényleg olyanok, a jéger kört sem tagadták le.

A pultos lány mosolyog rájuk, ha elmegy mellettünk, mert hevesen gesztikulálnak, beszélgetnek, figyelnek. Elöl hagyják a laptopot, mint valami falusiak, látszik, hogy otthon érzik magukat, nem feszengenek, pedig egyikük most van itt először, a másikuk sem igazán visszajáró. Nekik eddig csak a harmadik kocsma volt, meg amúgy is, nekik is kiesik, ha csak pár saroknyira is. Pedig itt jó a zene, valamelyikük leshazamoz több számot is. Meg lehetne kérdezni, mi szól, ez olyan hely, de nem kérdezi meg, ahhoz fel kell állni, oda kellene menni, lehet, hogy véget érne, mire a pultos figyelni tudna rá.

Aztán egyszer csak annyi lesz az idő, hogy lehet beszélni az utolsó buszokról, villamosokról. Egyikük az egyik közeli településre megy –  Szegednek ugye nem agglomerációja van, hanem környéke, néhány közeli településsel – a másikuk Újrókusig menne. Amikor a menetrendet nézik, épp az utolsó villamos megy el, amivel odaérhetnének a Mars térre. Kérnek két pohár gyümölcslevet, meglepni vele a szervezetüket, az utolsó villamosra majd kiérnek. Fizetnek bankkártyával, de készpénzben hagynak borravalót. A villamos felé mennek. Kevesen tudják, hogy 00:05-kor még indítanak egy-egy kettest a két végállomásról, nincs benne a menetrendben, de mint rendesen, szállít utasokat. Azt gondolják, még elérik.

Villamos persze még sosem suhant el olyan szépen, mint ott. Két úgynevezett városi blogger is látja, ettől szép. Hogy elsuhant, mint az utolsó utáni villamos. Akár vissza is mehetnének, gondolják, és tulajdonképpen tényleg. Amúgy is milyen kedves volt a pultos lány, mondja az egyikük, tényleg, az ilyen embereknek kell pultosnak lenniük, mondja a másik. Én nem volnék képes ezt csinálni. Kedvesnek lenni, meg nem szétesni két kérésnél többnél, egyikük, másikuk helyesel, egyetértenek. Két eközben blogger nagy egyetértésben betérnek a kocsmába. Megint. Kérnek egy sört, ugyanolyat mint eddig. A pultos nevet rajtuk, kiviszi, mondja, egyikük, történetesen a lírai én (akinek amúgy a dolga lett volna az első helyen asztalt foglalni, de amúgy meg milyen pompás asztalt szereztek maguk alá), elmondja, hogy már az úton visszafelé is megbeszélték, hogy mennyire kedves, és hogy csak ilyen embereknek kellene pultozniuk.

A helyükre mennek. Az asztalukhoz. Lett asztaluk, pedig másodszor járnak itt. Otthonos, és jó a zene, ebben fél óránként meg tudnak állapodni. Mama Cassnak is ilyen dalai vannak, Dream a Little Dream of Me szerű ezeknek is a hangulata. Biztosan ismered, bizonygatja az egyikük. Csodálatos dolgokról folynak a szavak, lassan két asztal marad, a másiknál is oszlanak az emberek, nekik is ideje volna oszlaniuk. Az utoljára maradt lány még beszélget a pultossal, nem szép dolog hallgatózni, de pont csend van, biztosan angyal szállt el az asztaluk felett, és egyébként is, ők az eközbenes bloggerek, az ilyen eközbenes pillanatokért élnek, meg kell értened.

Ez volt az utolsó éjszakája Szegeden, erről mesél, hogy hat évig lakott itt, az egyetem és az otthona között volt ez a kis kocsma, nekik épp útba esett, de sosem tért be. Most mégis jó, jó hogy van ilyen hely, meg hát, köszöni, hogy szuperkedves volt a kiszolgálás. Nem látjuk, de biztosan borravalót is ad közben, hallatszik a hangján, hogy tényleg hálás. Pestre költözik, de most még egyet összeültek a barátaikkal, és nagyon jó volt, így, még egyszer köszönik, mondja.

Halkan készülődik két szegedi blogger egy kocsmában. Ezt ismered? Nem akarnak elveszteni szavakat ebből. Úgy érzik, ez szép, olyan, amit azért meg kéne majd írni. Látszik, hogy mindketten így gondolják. Én voltam a gyorsabb.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Arról, hogy mennyibe kerül a technika a parasztoknak

Egész délután azon bosszankodtam, hogy le van merülve a telefonom. Nem tudtam visszakeresni egy régi beszélgetésnek azt a részét, amikor az épp olvasott regényről kevésbé lelkesítően beszéltem, és nem tudtam rákeresni a Google-ben arra sem, hogy mi a címe a szerző korábbi regényének, ami valami olyasmi, mint a Kecsketej, azóta tudom, meg is beszéltük, hogy egyáltalán nem olyan a címe, mint a Kecsketej, de nem mondom meg a címét, mindegy is. A tendenciáról van szó, hogy egy lemerült telefonnal szinte eszköztelen voltam, még azt sem tudtam megnézni, hogy pontosan mennyi az idő.

Csak két sört ittam a többiekkel, én a további körökben szódáztam. Mostanában rengeteg szódát iszom, meleg van, szomjas vagyok, nem kívánom a sört, attól csak pisilni kell, büdös is, normális folyadékra van szükségem. Míg a többiek újratölteni vagy mosdóba mentek, én csak bámészkodtam, olvasgattam az itallapot, vannak helyek, ahol már ötven forint a szóda decije – rablás –, de itt még korrekt áron van. Nézegettem azt is – volt még arra is idő –, hogy mennyire jön át az ágakon a maradék fény. Rendes körülmények között Facebookon ellenőriztem volna, hogy lemaradtam-e valamiről – bár nyilván nem, sosem –, vagy az e-mail postaládámból töröltem volna a Neptun új emlékeztetőjét a ki nem töltött kérdőíveimről – nem fogom őket kitölteni, igazán megtanulhatta volna már a rendszer.

Így lett, hogy végül nem tudom, hogy mikor indultunk el hazafelé. A hold már javában fent volt, de nem értem a hold járásának sajátos rendszerét, abból pedig különösen nem tudom megtippelni a pontos időt. Közben a barátok irány szerint tova – még bőven jártak a trolik, én egyedül értem a villamosmegállóba, nem néztem az időre, tulajdonképpen nem is tartottam fontosnak, láttam, hogy még három perc a kettesig. Három perc, az pont jó, kettőnél látod már közeledni, egynél már tényleg mindjárt ott van, már elhagyta a kedvenc kávézómat, ahol minden csodálatos volna, ha lenne mosdója, megérkezett, és felszálltam.

Majdnem üres villamoson utazni este az szinte olyan, mint egy videóklipben. Üvegnek támasztod a fejed, nézel kifelé, fények, homlokzatok tükröződnek a szemedben, tudod milyen dal szólna most a telefonodról, ha nem volna lemerülve. Beszűrődik mások beszélgetése és mások csendje, de nem vészesen, már megbeszéltük, ez a villamoson lévő idő és tér igazából nincs. Aztán felszálltak az ellenőrök, és hirtelen lett ittje a térnek és mostja az időnek: tapogattam a diákom és a bérletem után. E-bérletet vettem, mert kevés jegypénztárról tudom, hogy hol van, amúgy is mindig nálam a telefonom, tapogattam az ujjlenyomat olvasót, nem érzékelte, persze, le van merülve, kaptam a fejemhez. Nem volt mit tenni, vártam a véget, jöttek elölről és hátulról, mondtam, hogy lemerült a telefonom, bekapcsoltam újra, hogyan, hátha abban a fél percben a következő kikapcsolásig meg tudom mutatni. Bekapcsolt, megnyitottam az alkalmazást, vártam, kattintottam a bérletre, ellenőrzésre felmutatás, és hopp, megint elszállt, látták – kérdeztem, sajnos nem – mondták, tényleg sajnálták, látszott rajtuk.

Akkor nincs mit tenni, mondták, de később be tudom vinni bemutatni, ugye, kérdeztem, be persze, de most személyit és lakcímkártyát kérnek, és adnak majd egy csekket, de ne ijedjek meg, ezt nem kell befizetnem, ha három munkanapon belül beviszem, vagy ha nem megy három munkanapon belül, mert mondjuk dolgozom nyitvatartási időben, akkor is hívjam fel őket, itt lesz majd a telefonszám, adnak majd egy másik időpontot, de fontos, hogy már nem a Kossuth sugárúton vannak, hanem a József Attilán, igen, ott a furcsán bepakolt kisbolttal szemben, a bicikliboltnak majdnem a szomszédjában, és ott csak kilencszáz forint lesz.

Mások is jártak így, megértik, persze, tele van még ez az e-rendszer hibával, még rengeteg mindent kell neki megtanítani, látják ők is, meg hát ilyen, ha az ember otthon felejti az energiabankját, igazából nem otthon felejtettem, hanem a karantén eleje óta nem vettem elő a fiókból, nahát, ez meg a másik, mondták, nevettek, nevettünk, jó hangulatban ment a szó, Mars tér, ők leszálltak, de mindenképp adjam be három napon belül, vagy hívjam fel őket, nem ér ez az egész kilencszáznál többet, mondták, nem, tényleg nem, mosolyogtam rájuk, kilencszáz forint egy lemerült telefonért, gondoltam magamban, az végülis olyan legalább, amit meg lehet írni, aztán meg most megírom, jó így is, kilencszáz forint az két korsó sör, majdnem négy korsó szóda a drágább helyeken.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Vészhelyzetek helyszínéhez útközben

Ha próféta lennék, azt mondanám, térjetek meg és bánjátok meg a bűneiteket. Értetlenkedve néznék rátok, és azt kérdezném, ti hogyhogy nem halljátok a szirénákat, nektek hogy nem sorvad el az elmétek, ti hogy vagytok képesek így létezni még. Ha próféta lennék, a nyolcadikon laknék, épp mint most, közel az Úrhoz, elsőként tudomást szerezve az esőről, a város szélén, hogy az apokalipszis lódobogását is elsőként halljam meg.  

De persze nem vagyok próféta, és amúgy sincs értelme az egésznek. Nincs itt a világvége, vagy ha itt is van, nem a sziréna hangjából tudni. Az van csak, hogy november óta be vagyok zárva, és volt időm figyelni. Az van csak, hogy most lett olyan az idő, hogy tárva-nyitva legyen az ablak, ami így már nem szűri a két főút kereszteződésének az állandó zaját. Nem tanyára akarok költözni, nem csendet akarok, csak mást, mint amit most ez a négy fal és ez a két főút nyújtani tud.

Ha volt előző életem, egyszer biztosan bennégtem egy házban, talán valami háború idején. Hallottam a szirénákat, de nem volt elég időm kimenekülni. Persze, erről szól a sziréna hangja, hogy belehasít a levegőbe, hogy észreveszed, uralja a tudatodat, és nem tudod megszokni. Hogy megszólalhat tízpercenként is, felkapod a fejed, de én tényleg érzem az összerezzenést, hogy mi van, ha most. Mentők, tűzoltók, rendőrök, nemzetbiztonsági járművek szirénái üvöltenek, ha vészhelyzet van, vagy egy vészhelyzet helyszínére tartanak. Tízpercenként vészhelyzet van, és a házunk mellett járművek tartanak a vészhelyzet helyszínére a két főút valamelyikén.

Apám szerint ilyen volt az ő apja is. Tízpercenként vészhelyzetet hirdetett, pánikból pánikba rohantak, pánik helyszínéről egy másik pánik helyszínére. Apámtól azt tanultam, hogy az ilyet utálni kell, ahogy utálta a saját apját is, de most itt lakom, a vészhelyzetek felé útközben, és nem tudom, hogy ez hogyan is lehetne otthon.

Persze, hülyeség ez is, mint prófétának lenni. Másfél év bezártság után lehet-e egyáltalán bármilyen hely otthon, ahol távol vagy a már végre ismét láthatóan mosolygó emberektől, akik már végre nem potenciális fertőzők. Mint egy testvér egy végtelenül hosszú tavaszi-nyári-őszi-téli-tavaszi szünetben. Mint egy testvér, aki mellett folyton szirénáznak, aki mellett nyolcpercenként mindkét irányba megy el a villamos, aki magába zár a saját kényszerképzeteibe, szirénáiba, villamosmenetrendjébe, hiába bizonygatom, hogy nincs itt a világvége, hogy nem vagyok próféta. Hiába szólítalak fel titeket: Menjetek ki!

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Inkognitó

A srácok most hozzák be az új kerti bútorokat, szóval gondoltam, itt az ideje egy gyors ciginek. Rég nem álltam itt, szemben a bejárattal, a túloldalon, ahol rendszerint a sok kis részeg gyerek üldögél a padkán vagy prüszkölve próbál magán könnyíteni a ház falának fordulva. Majd jönnek nemsokára, ne félj, nyitnak a helyek, tele lesz a kert, ez a padka is. Alig bírnak már magukkal, várják, hogy újra kiszabaduljanak. Nekünk kellett már egy kis ráncfelvarrás, a régi székek és asztalok már rozogák voltak, le kellett cserélni őket, ez a jó pár hónap csend épp alkalmas erre.

Azért jó lesz, ha már újraindul itt minden. Ja igen, az emberek is, meg a buli, persze, meg hát a bevétel, meg a fizetés, érted. Kutya hónapok voltak ezek, nem is tudom, hogy maradtunk a víz felett. Jönnek megint a gyerekek, tántorogjanak, én leszarom, hányjanak, engem nem érdekel, csak igyák a sört, meg egyék a pizzát, ne balfaszkodjanak, ne verekedjenek, legyen minél kevesebb dolgom velük. Érezzék jól magukat, én majd figyelek, hogy minden oké legyen. A jó biztonsági őrt észre sem veszed, mert rend van, és mert beleolvad a környezetbe. Inkognitó, így kell ezt.

Jól van, hallom, bepakolták már az asztalokat, jönnek a székek. Lassan már megyek én is, csak a tél alatt, meg ebben az okádék időben úgy fáj a hátam, hogy hihetetlen. Szar ez az idő, most is hol esik, hol nem, olyan, mint a záróránál a vendég. Még egyet inna, nem lehet, megy az ajtó felé, visszafordul, nem, most már tényleg vége, de még egyet, csak egyet, nem, mert akkor mindenkinek még egyet. Sose lesz vége.

Matematika baszod, hiába egyetemista, nem látja be. Ha neki adnak még egy unicumot, akkor jön a többi, az utcáról benéznek még egy sörre, naaa főnök, csak egyet, ő is kapott, nem, most már aztán tényleg vége. Bezárunk, üres lesz az egész hely, és akkor jövünk mi: szisszentünk egy sört, lecsapunk egy felest, beszélgetünk, kártyázunk hajnalig, aztán haza, úgyis csak délután nyitunk.

A záróra hiányzik a legjobban, a karantén előtt nem is volt egy igazi, teljes zárásunk. Egyik nap még dolgoztunk, aztán már nem. Nem volt utolsó, elmenni soha nem akaró vendég, nem volt utolsó utáni unicum, nem volt kártyázás hajnalig, egyszerűen megszakadt minden. Na jó, elszívok még egy cigit itt, a nyitást rábízom a srácokra, nagyon várták már, én majd zárórakor leszek résen, hogy a következő Nagy Zárás ne vegyülhessen el csak úgy, észrevétlenül, inkognitóban.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

András, Dugonics András

Már írtam róla, hogy a Dugonics téren eléggé leköt az Ungár–Meyer-palota. Hogy letaglóz, és hogy minden gondolatomat uralja a maga szabadságával, így most nem arról a házról lesz szó. Most továbbjövünk két gondolattal, tovább az Aradi tér felé haladva, de lassú léptekkel. Ez a poszt most arról fog szólni, hogy van ez a tér, ami egyből olyan, mintha kettő lenne: az egyik, amit elképzelsz, ha a Dugonics térről beszélek, és a másik, ami eszedbe sem jutna, hacsak nem kell bemenned a kistescóba. Egyszer majd írok erről valami szociográfiait. Hogy hová tudod lekötni a biciklidet a körút egyik, és hová a másik oldalán, hogy hová tudsz kiülni, vagy hogy melyik féltéren mekkora az egy négyzetméterre eső fagyiárus.

A Dugó tér, nevezzük nevén, ha már van neki, igazi közösségi gyűjtőhely, egyetemisták, turisták keresik fel – írja róla a szeretlekmagyarorszag.hu, de persze NEKÜNK ezt nem kell bemutatni, értjük, éljük, szeretjük. A miénk, mondhatnánk, de nem akarok A tanúból idézni ide, meg nincs is bennem az a féle kesergés. Tényleg szeretem, tényleg a sajátomnak érzem.

Csak az érdekel, hogy az mégis hogy a fenében van, hogy a Kossuth Lajos sugárúton lakom (nevezzük egyszerűen, a Kossuth végén), és hogy ehhez képest a Dugonics tér, az miért nem Dugonics András tér (és amúgy a Széchenyi térrel ugyanez, a Dóm teret értem). A piarista szerzetes tér közepén álló szobra volt az első, közadakozásból a város polgárai állíttatták, három évvel a nagyárvíz, 50 évvel az egyetem városba költöztetése előtt. Milyen szép gesztus ez: szobrot állítani valakinek, aki a matematikát és a bölcsészettudományt egyaránt bírja. András napkor meg kellene koszorúzni a szobrát, hátat fordítva a világító szarvasnak. Na jó, értjük már, miért nem csinálják. A szarvasnak csak egy szelfi kedvéért fordíthatunk hátat. Kamerába néz, nem pislog, mosoly, MOSOLY, itt repül a kismadár (amúgy ezen a téren alig vannak galambok), többet csináltam, biztosan jó lesz majd valamelyik (valakiről).

Szóval, hogy megyünk ott a téren, ami annyira szegedi tér, hogy még az Eközben Szegeden beharangozó videóját is ott vették fel (most tegyünk úgy, mintha ez a szegediség minősített esete volna), és biztonságban vagyunk. A Kárász utcától a kanyarig a hagyományosan az első magyar regénynek tartott Etelka, egy igen ritka magyar kis-asszony Világos váratt, Árpád és Zoltán Fejedelmink ideikben szerzője tart szemmel minket másfélszeres bronztekintetével, középen figyel minket József Attila, szintén másfélszeres, szintén bronz, és végül a Nagyáruház plexinapja vizslat minket rafináltan, elkapja a tekintetét, ha odanézünk, oroszlánnak is tudja álcázni magát, egyszerre öreg és fiatal, és ha már itt tartunk, egyáltalán fiú-e vagy lány? András vagy Andrea? András-e itt minden, és mi is a név egyáltalán.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Helyek, amik a rosszba visznek

Alkohol nélkül is tudnám élvezni a társaságot – gondolom, miközben erről a generációmnak semmiféle tapasztalata nincs. Én is a rakparton tanultam meg szeretni a sör ízét, de néha elgondolkodom rajta, hogy csak megszoktam. Szeptemberi estéken tanultam meg letüdőzni a cigifüstöt, mert menő körben állni, két ujj közé fogni a cigarettát, és gesztikulálni, miközben megbeszéljük a világ legkisebb dolgait. Anyám szerint mindig mások visznek a rosszba, és bár túlzásnak érzem a moralizálását, anyámnak ebben majdnem teljesen igaza van.

Anyám nem tudja, hogy lehetőségünk sincs találkozni csupán a találkozásunk kedvéért. Hogy nem lehet egymáshoz felmenni, és hogy nincs másutt sem tér rá. Anyám presszóba jár, milyen szép szó ugyanarra. Ibolya Presszó, egy nagy múltú kávéház is viseli ezt a nevet Budapesten a Ferenciek terén, ez nem az. Ott találkozik Edittel és Erzsivel, barátnők így hárman, a városba került falusi tirpákok, a tirpák a szabolcsi nyelvjárásban háziast jelent, ők pedig büszke tirpákok. Nekik is csak ritkán van úgy, hogy nem a presszóba mennek értekezni, hanem valamelyikükhöz, vagy még ritkábban étteremben esznek, de akkora asztal felett képtelenség habzó szájjal mondani és mondani. Nem is szeretik annyira.

Menjünk moziba. Logikusan hangzik: közösségi tér, de a moziban nem lehet beszélgetni, mozi után pedig be kell ülni valahová, hogy megbeszéljük a filmet is, meg azt is, amiért igazából találkoztunk. Moziba csak a nyelvtanfolyamokat a legkevesebb munkával megúszni igyekvők járnak minden hétvégén a barátaikkal. Amikor az ötödik héten megkérdeztem a padtársamat, hogy mit nézett megint a moziban, nem tudott válaszolni, mert valójában nem moziban volt a hétvégén a barátaival, csak a ’Moziban’ témának jól begyakorolt és egyszerű a szókincse, így olcsó sikerélmény.

Nincsenek olyan tereink, amiket nem alkoholfogyasztással sajátítunk ki. Még az egyetemi könyvtár büféjében is hatalmas Aperol reklám köszönt minket a pultnál, tavaly nyártól ott is lehet alkoholt fogyasztani. A találkozások helye szocializál, megtanít, hogy így kell társaságban viselkedni, iszunk a beszélgetések mellé. Ha a rakpartra, a parkba vagy másokhoz megyünk, viszünk magunkkal bort vagy dobozos sört olyanból, amit csapról is innánk. Pótcselekvéseket keresünk, mert beszélgetni kevésnek tűnik. Ahhoz, hogy összeüljünk beszélgetni, alkalom kell, és kibontani egy bort, szisszenteni néhány doboz sört, az még mindig alkalom.

Ez a városunk, ezek vagyunk mi, ezek az alkalmaink, a közösségi részvételünknek ez az egyetlen módja. A kocsmában, ott van a nagy élet, ha bárhol felcsendülne a dal, továbbmennénk, miközben nem tudnánk azt mondani, hogy érvénytelen így kezdeni egy slágert, csak arról van szó, hogy ez anyám generációjának az élménye. A mi kocsmáink meg sincsenek énekelve. A mi kocsmáink nem stilizált kocsmák, nem rúgnak ki a Szamosra, nem nyílnak az utcára az ajtajaik, de a mi kocsmáink nem is késdobálók, nem szól bennük MC Hawer & Tekknő.

A mi kocsmáink azok a mieink, ahogy a padjaink is a mi padjaink, vagy ahogy a rakpart bizonyos lépcsői is a mi lépcsőink, a mi helyeinken pedig inni és beszélgetni kell. Ez a szabály. Dohányzunk közben, és a csikkeket végül nem pöccintjük sehová, az a nővéremék kispálos gesztusa. Mi már nem szemetelünk, mert hallottunk embereket a klímakatasztrófáról beszélni, és ezek máris másik szorongások és másik térhasználati szabályok, amiknek igyekeznünk kell megfelelni. Alkohol nélkül is tudnánk élvezni a társaságot, megbeszélve a szorongásainkat, anyáink tévképzeteit, viccelődve rajtuk. Nem tudjuk, mert nincs rá helyünk, nekünk azt nem szabad, nem is tudnánk bemutatni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi