A Mars térnél a Mérey utca felé zebra szeli át a körutat. Amikor a Méreyn parkoló telekocsik felé rohanok, mindig feltűnik, hogy futva sem érek át a zöldön úgy, hogy ne villogjon. Ha én, egy huszonéves fiatal is csak épp odaér a túloldalra, akkor az idősebbeknek vagy a mozgásukban korlátozottaknak már pirosba, az indulásra váró, egyre erősebben berregő autók sorfala előtt kell megérkezniük.
Ez nem csak tervezési hiba, vagy apró kellemetlenség, hanem a városi együttélés alapvető dilemmája. Minél szélesebb egy út, annál fontosabb az autós közlekedés szempontjából, nem állhatnak az autók sokáig a piros lámpánál, mert bedugul az egész környék. Ugyanakkor minél szélesebb egy út, annál több idő kell a gyalogosoknak, hogy átérjenek rajta, míg az autósok annál inkább sietnének. A konfliktusból a nagyobb és gyorsabb autók kerülnek ki győztesen, így pont a legszélesebb utakon át tart a legrövidebb ideig a zöld. Ez eredményezi azt a gyalogosok számára ellentmondásos helyzetet, hogy minél hosszabb egy zebra, annál rövidebb idejük van arra, hogy átérjenek. Ez a zebra-paradoxon.
A város nagy közlekedési csomópontjainak közelében találkozhatunk a zebra-paradoxonnal. Ez talán azért nem tűnt fel nekem eddig, mert a Mars teret, vagy a Mérey utcát időszűke miatt szaladva közelítem meg. A rohanás közben vannak szövetségeseim és ellenfeleim. Az első nagy ellenfél persze rögtön az idő, ami csak rohan előttem, és lehetetlen utolérni. Másik ellenfél a Mérey utcai zebra, ami épp mindig csak egy pár lépéssel rövidebb, pont csak egy kicsi hiányzik, hogy még a villogás előtt átérjek. Ellenfelek még a biciklisek, a nagy társaságban egymás mellett sétálók, az ácsorgók, az andalgók, az araszolók, tulajdonképpen mindenki, aki nem rohan olyan eszeveszetten, mint én.
Szövetséges például a kedves sofőr, aki a késők kedvéért öt perccel később indul, az autós, aki átenged az úton, vagy a zebra, ami a Gábor Dénes utcáján vezet át. Ez egy kis utca, ami a börtön felől vezet ki a körútra, van benne középiskola és diszkó is, a piac oldalsó bejárata is innen nyílik, igazi kis város a városban. Az utca körút felőli végén a kis zebra, mintha átvállalná a nagy zebráktól az összes időt és odaadná azt a gyalogosoknak. Háromszor is átér rajta az ember, a piros pedig nagyon rövid. Itt olyan, mintha a város csak a gyalogosokért lenne, mintha lenne idő csak úgy ácsorogni, andalogni, araszolni, mintha az ember mindig zöld utat kapna, hogy használja, élje a várost, amiben lakik.
Egy felvonulást onnan lehet megismerni, hogy hirtelen két részre osztja a várost: vonulókra és nem vonulókra. Amikor nincs felvonulás, mindenki járókelő, mindenki a saját célja felé halad, ahova a leggyorsabb, legrövidebb úton szeretne eljutni. A felvonulás azonban egy közös cél mentén gyűjti össze ezeket a járőkelőket, akik így együtt, egy kígyózó menetoszlopként barangolnak a városban. Nem kevesebbet, hanem minél többet akarnak sétálni, minél több utcára eljutni, hogy minél többen lássák őket. A többiek, a fel nem vonulók pedig vagy csatlakoznak, vagy hátramaradnak a vonulás után megürült utcákon.
Egy felvonulás, például a klímaváltozás elleni intézkedéseket sürgető menet, lehet kicsi és nagy is. Van olyan, hogy le kell zárni az egész belvárost, de vannak egyetlen tó köré rendezett menetelések is, ahol a résztvevők táblákkal, molinókkal hívják fel a figyelmet az élővilágra leselkedő veszélyekre. Így egyben, a tábláival, a molinóival, a zászlókkal, szlogenekkel, jól skandálható rigmusaival egy közös ügyről szól, miközben az egyszerű résztvevő szintjén már-már művészi élménnyel is felér. Ha egy felvonulás szemlélői vagyunk és kiragadunk a tömegből egyetlen embert, akit hosszú percekig nézünk, nem szükségszerűen látunk rajta harciasságot, elköteleződést, vagy tántoríthatatlan magabiztosságot, egy boldog, önfeledt embernek is tűnhet, aki akár a ligetben is elsétálhat mellettünk egy délutánon, vagy a Kárász utcán egy mozgalmas estén. Egy felvonulás sok ilyen emberből áll, akik mind ugyanazt az útvonalat járják be, akkor is, ha a felvonuláson kívüli életükben nem is tévednének erre.
A felvonulásokat általában a belvárosokban rendezik: a menet egy közlekedési csomópont közelében indul el, majd az egyre duzzadó tömeg a körutak és sugárutak valamelyikén halad a város szíve felé, a körútról a Kálvária sugárútra fordul, onnan a Dugonics térre, majd a Somogyi utcán továbbhaladva a Kárász utcára és célba veszi a Széchenyi teret. Páran persze kerülnek a Magyar Ede tér felé. Mint a sziklarepedésekbe ömlő víz, a menet a kisebb ellenállás felé halad.
De elképzelhető volna egészen másfajta felvonulás is. Lehetséges, hogy be se jönne a belvárosig. Lehet, hogy Szegedről indulna Dorozsmára vagy Domaszékre, vagy a határra, sőt, az is lehet, hogy Szeged körül zajlana, mintha bekerítené a várost. És az is lehet, hogy nem kell se tömeg, se előre lefoglalt tér, se rendőri felvezetés. Lehet, hogy nem lesz a város utcáin hömpölygő tömeg, mégis minden résztvevő magától tudja, hogy mit kell tennie, és együtt indul el. Észre se fogjuk venni, és már el is kezdődik az utolsó nagy felvonulás, az irdatlan tömeg pici cseppenként hagyja el a várost, a vidéket, felszáll a magasba, vagy kifolyik a határon, és maga mögött nem hagy semmit, csak kiszáradt földeket, repedezett folyómedret és egy örökké szomjazó várost.
Ez a járdaszakasz épp le van zárva, a villamos is nyári szüneten van, múltkor az SZTK elől indultak a buszok, amik a Ságvárival szemben szoktak, akkor ott újították a járdát. Az ablakomból rálátok a Cédrus Liget építkezésére, és a belváros felett is vannak daruk. Alattunk folyamatos a gépzaj, néhány méterre van tőlünk egy autószervíz, ezt már megszoktam, de azt eddig nem vettem észre, hogy az építkezésekkel, felújításokkal is ez a helyzet. Az Oroszlán utca az egyik kedvenc utcám, és úgy megyek el a kordonok mellett, mintha örökké így lett volna, az ember megszokja a módosított menetrendeket, áthelyezett megállókat is.
Újítják, így kell erről beszélni. Javítanak, helyreállítanak, felfrissítik a homlokzatokat, gyalogátkelőket, útsávokat, állványok és felmárkázott belátásgátló építési hálók mögé vonják az épületeket, ide és ide hamarosan új automatákat helyeznek, itt hamarosan új üzlet nyílik, már festik át a homlokzatokat, cserélik a ledes reklámtáblákat, a barátaim utcájában korszerűsítik a gázhálózatot. Terminusok tömkelege közül választhatsz, ha a bosszúságodat vagy a reménységedet akarod kifejezni. Ne haragudj a késésért, de megint…, képzeld, elsétáltam a pizzéria előtt, és szerintem valami nyílni fog a helyén…, kezdünk naponta mondatokat, és mind ugyanarról szólnak.
Arról, hogy egy város sosem épül meg. Mint egy tanya, olyan a város, van dolog az egész évben, és mint odakint a természettel, mi is megtanultunk ezzel élni. Mindig van munka, a járdákat tényleg fel kell újítani, és mire minden járdát felújítottak, kezdhetik majd elölről, a homlokzatok között néhányon jobban koptatja az idő, a zebrák biztonságát szavatolni kell, és az új lakópark sem hülyeség, bár sosem fogok ott lakni, mégis, talán lenyomja majd a lakásárakat. Minden elvégzett munka a várost építi, még ha építeni valamit, ami sosem fog megépülni, őrjítő és reménytelen is.
Mert Bábel tornyát is így világítanák ki, nagy reflektorokkal, és így kerítenék el, szalagokkal, kordonokkal, védőhálókkal, falemezekkel, és a bábeliek csak kerülgetnék őket, fel sem fogva, hogy valamit kerülgetnek. Esténként, mint egy tájat, néznék az ablakból a nem is olyan távoli fényt, a magas darukat, amik mozdulatlanul állnak miután mindenki hazament. Kóvályognának a bóják és a friss járdafestés mellett másnap, harmadnap a távolabbi buszmegállónál szállnának le, mert úgy nem kell átvágniuk az új építkezésen. Adaptálódnának, és nem várják el, hogy valaha is megépüljön majd a város.
Amikor először mentem a SZVSE pályára a Pulz utcán keresztül egy hajnali tesióra miatt, rájöttem, hogy az addig a város határának hitt sportpálya és az attól kőhajításnyira levő pláza valójában nincs is annyira távol azoktól az utcáktól és terektől, ahol a mindennapjaimat élem.
Korábban fel sem merült bennem, hogy tömegközlekedés nélkül el lehet jutni ezekre a helyekre. Egyértelmű volt, hogy a kettes villamos visz ki odáig, felszállok, érvényesítem a jegyem, a jármű pedig, mint egy nagy bölcs polip, ismerve az óceán áramlatait, elszállít a kanyargó sínek mentén.
Egyértelmű volt, hogy a város szélére a legforgalmasabb szakaszon keresztül vezet az út, hogy a kettes villamos nélkül nem lehet eljutni a SZVSE pályára és a plázába, hogy a mozi valójában a kettes vonalon kezdődik, ahogy a hajnali futásfelmérők is. Azért építették ezt a szakaszt, hogy összekösse a központot a perifériával, és hogy aki moziba, meg futni, meg focizni szeretne, az mehessen, és aki nem a központban lakik, az is zarándokoljon ki a Kossuth Lajos sugárút végére, mert ez a város rendje, a kis utcák forgalmát egy nagy áramlat gyűjti össze és szállítja tovább. Hiszen így logikus, nem?
Nos, valóban így tűnt logikusnak. A hatékony szervezés lényege, hogy a sok önálló buzgalmat egy nagy rendszerbe terelje, ahol aztán nincs különcködés, lassú téblábolás, egymás kerülgetése a szűk utcákon. Mindenkinek ott a helye a sugárúton, ahol a célra szegezett tekintettel egyenesen haladhat tovább.
Persze, így logikus, így természetes. Aztán az történt, hogy angol órára mentem a Pulz utcába. Korábban csak úgy elrohantam az utca mellett, átvágtam rajta, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ennyit köszönhetek neki. Általában mindenhonnan elkésem, aznap, az első angol óra előtt viszont annyira izgultam, hogy negyed órával korábban odaértem.
Nem csöngettem még fel, sétálni kezdtem. Az óra az utca egészen Mars térhez közeli végén volt, és én kíváncsi voltam, hova lyukadok ki, ha elindulok kifelé. Három-, és négyemeletes lakóházak váltakoztak a kertes kisházakkal, majd a börtön magas, vasdróttal szegélyezett fala, aztán valami ipari létesítmény, színes vaskerítés, fák, egy borostyánnal befutott torony. Egy ilyen utca végén egy parkot képzel az ember, valami olyasmit, mint Tarjánban a Zápor-tó, talán épp ezért nem számítottam arra, amit pedig puszta józan ésszel kikövetkeztethettem volna. Az utca a Mars tértől a Vásárhelyi Pál útba fut, egy alig tíz perces sétába telik, mire az ember eljut a SZVSE pályáig, onnan pedig már tényleg csak egy köpés a pláza.
Hittem is, meg nem is. Valahogy úgy tűnt, mintha csak az én angol óra előtti sétám kedvéért állt volna össze ez, csak úgy, viccből. Megfogadtam, hogy ha a szükség órájában, a hajnali futásfelmérő előtt is ugyanígy itt lesz minden, majd akkor elhiszem.
Aztán tényleg úgy lett. Mentem hajnalban, melegítőben, nem vittem váltás ruhát. Sétáltam a Pulz utcán, közeledtem a tízemeleteshez, és úgy éreztem magam, mintha valami olyat tudtam volna meg arról a városról, ahol élek, ami alapjaiban változtatja meg, hogy hogyan tekintek rá. A Pulz utca hirtelen egy általam addig nem ismert környékből egy aduász lett, amiről csak én tudok, egy rejtett utca, egy féregjárat, mintha meghekkeltem volna a várost. Hirtelen úgy éreztem, soha többé nincs szükségem a kettes villamosra, se semmilyen tömegközlekedési eszközre, mert engem a Pulz utca visz futni, ő visz moziba, angol órára, és másra nincs is szükségem, csak hogy a Mars tér és a Vásárhelyi Pál út között örökké itt várjon rám.
Szinte minden barátom itt lakik, sokat viccelődtünk azon, hogy Tarjánt majd egyszer lecsatolják a városról, és én magányosan maradok. Ez mostantól nem fordulhat elő.
A barátaim, akik nem Tarjánban laknak, azok a kilencvenes vonalán valahol. Makkosháza, Rókus, Alsóváros. Három percre van a lakás a kilencvenes megállójától.
Közel van a kedvenc kistermelői boltom. Ettől még, persze, nem kell minden hétvégén véreshurkát enni friss vágásból, de mégiscsak, jobb, hogy közelebb van.
Zápor-tó. Ez nem is igényel több magyarázatot.
Bár nem baj, ha elmondom, hogy mostanában sokat ülünk kint más tavaknál is.
Nem tudom még pontosan, hogy milyen munkahelyről is fogok hazajárni, de biztosan nagyobb eséllyel veszek majd kukoricás kenyeret útközben, mint eddig. Ha marad kukoricás kenyér (bár nem szokott), levihetem majd a kacsáknak.
Magasföldszint.
Tényleg konkrétan három percre van mindentől. Csak át kell menni az úton.
Több közvetlen vonal is visz a Mars térre. Minden nehézség nélkül mehetek továbbra is a piacra, vehetek kapros sajtot, fél fej kelkáposztát, és beszélgethetünk tovább a bácsival, akitől a póréhagymát és a kápia paprikát szoktam venni.
Igazából már elég jól kiismerem magam ezekben a tarjáni lakásokban. A gáztól fordulok kezet mosni, a hűtő másoknál bent van a szekrénysorban a falnál, de nem baj, hogy ott merőleges a szekrénysorra.
Eddig kiesett a Penny Market, ahol anyával otthon vásárolunk, vissza fog térni az életembe az otthoni tejszelet, mégsem kell hazaköltöznöm.
Már ott is azt a humuszt árulják, amelyik a legfinomabb az összes üzletláncban kapható humusz között.
A kisboltban cserélhetek szódát.
Valahogy a lakótömbök sok kis csendes udvarok szerint tagozódnak, a legszélső lakásban fogok lakni. A legszélső szoba ablaka elé húzom majd az asztalt, ott fogok írni. Már látom magam. Rendetlenség lesz majd az íróasztalom, de olyan tisztességes, szövegek közbeni rendetlenség, majd, ha végeztem, elpakolom úgyis, ami már nem kell.
Egyik ablak sem néz játszótérre.
Nem olvad ki a jégkrém, amíg hazaérek vele, se a derelye, pedig, ha az kiolvadna, vége lenne a világnak, az unokatestvéreimmel tudnánk mesélni nagy lekváros tésztás, összeolvadt csomókról.
Tényleg elképzeltem már, hogy ott élek. Hogy ott csinálok derelyét. Hogy listát írok a hűtőre a piachoz, hogy mindig tartok otthon répát a humuszhoz, hogy majd sokat ülünk ki a Zápor-tóhoz, hogy elég lesz az utolsó pillanatban elindulni, mégis mindenhová odaérek. Így akarok élni, és kivenni a lakást, az első lépést jelenti.
Két várost nem csak buszok kötnek össze, hanem az utasok is. Én is. A buszon ülök, és bennem van mindkét város. Egy osztálytalálkozóról jövök el. Hazafelé, így mondanám, hazaérek, az otthonhoz közeli megállónál szállok majd le, nem megyek be a Mars térig. Otthonról haza, ezen nevettünk sokat, azokkal, akikkel nem maradtunk a városban. Meddig maradunk itthon, mikor megyünk haza? Én csak egy napra mentem, nem is voltam a családomnál. Délelőtt még volt dolgom, aztán felszálltam a buszra, megérkezve átvettem a szállást, taxiba ültem. Késtem az osztálytalálkozóról, már mindenki bent ült, csak én nem, pedig abban a városban mindig pontos voltam, mindig én vártam másokra.
Két város dobog bennem. Ott tanultam meg beleszeretni egy városba, és mint egy első szerelem, csak a néhány fontosabb utcát bejárva másnap, másnaposan is éreztem, sosem múlik el. Régen ott dolgozott egy osztálytársam unokatestvére. Régen mindig ennél a padnál találkoztunk, a Batthyány mellszobornál. Mindig ugyanott vettünk gyrost, és tényleg elhittük, hogy az a legjobb a városban, lehet, hogy az is volt, bár nyilván kétlem, meg tudtuk volna ítélni. Emlékszem, amikor ez a hely nyílt, előtte turkáló volt, de volt levesező és pékség is. Csak egyszer ettem ott levest, pedig mindig akartam, szeretem a levesezőket, akár nyitnék is egyet, meg is van a helye, hogy hol.
Persze, már Szegeden nyitnám. Pixis lenne a neve, a logójáról is van elképzelésem. Nem akarok éttermet nyitni, csak hiányzik nekem egy olyan levesező, amilyet elképzelek, és valahogy beakadt ez a név is az évek alatt. Lehet, hogy nem is Szegeden nyitnám, néha eljátszom a gondolattal, hogy Pestre kellene vinni. Ott most van madártejes meg császármorzsás étterem is, ilyennek képzelem ezt a helyet is. Újhullámos, de kedves. Minden héten lenne tárkonyos raguleves, zsenge tavaszi zöldségleves és paradicsomleves, azt hiszem ezektől lenne az én levesezőm.
Két városba is szerelmes vagyok. A történeteikbe, a homlokzataikba, a belvárosaikba, az útvonalaiba, a sétálóutcákba és a szűk egyirányú sikátoraikba, és a buszútba is a két város között. Kívülről tudom a megállókat, pihenőidőket, tudom, hogy honnan jönnek vagy merre tartanak a járatok tovább. Tudom milyen elhagyni egy várost, amelyre aztán szeretettel gondolsz vissza. Tudom, hogy milyen szerelmesnek maradni, és úgy beszélni róla, hogy senki ne értse miért is jöttem el, mégsem szakad bele a szívem, a viszontlátások örömébe.
Anyám szerint a faluvégi erdőben úgy kell kisétálni magadból minden frusztrációt, ha mindig arra mész, amerre a szél is fúj. Tizenhárom voltam, amikor először költöztünk be egy városba, azt mondta, nem tizenhárom évesen kezd el félteni, megtanultam tájékozódni, úgyis mindig hazatalálok. Akkor még a köztéri lámpa felkapcsolása volt a határ, később már egy másik városból, az utolsó előtti vonat. Szegedről már csak néha megyek haza, mert innen nézve nincsenek határok. Mintha megint a falu végén laknék, kisétálnék a kedvenc városaim határához, megvárnám a lámpák felkapcsolódását, az utolsó előtti vonat elzakatolását, és közben nem fújna a szél és nem tudnám merre kell mozdulnom.
Byung-Chul Han filozófus szerint a fák hosszú életének titka, hogy nem mozognak. Nem könyökölnek egymásba a villamoson, nem vágnak gorombaságokat a síró kisbabáját csitító anyuka fejéhez, nem kérik meg a vonaton a flegma arcú fiatal srácot, hogy rakja fel a bőröndjét. A fákat semmilyen kényszer nem mozgatja, az egyetlen felelősségük, hogy önmagukat növesszék és terebélyesedjenek a fény felé.
Ez egy fűtött szobából vagy egy télikertből igazán megnyugtatóan hangzik, de egy olyan hőhullám idején, mint a mostani, rettegéssel tölt el a gondolat, hogy a fák, nehéz kéreg-subájukkal kókadoznak a kórházudvaron, ligetben, vagy a Széchenyi téren. Kész bűntudat az árnyékban hűsölni, tudva, hogy a forró sugarak terhét ők cipelik helyettünk.
Nem utazhatnak, az utcasarok, az erdő, a folyópart marad a lakóhelyük, ahova a városvezetés helyezte, vagy magkorukban a szél sodorta őket. Azzal a vízzel gazdálkodnak, ami van, azzal a fénnyel, ami jut. Ha az egyiknek túl sok jut az egyikből, másiknak meg a másikból, nem cserélhetik el, ha vihar jön, a gyökerükkel nem kapaszkodhatnak egymásba, mert elválasztják őket a vízvezetékek és a kövek.
A városi fák munkások. A tűző napon dolgoznak értünk, megkötik a szén-dioxidot, termelik az oxigént, közben árnyékot adnak. A felnőttek természetesnek veszik, hogy ők értünk vannak, elüldögélnek az árnyékukban, megpihennek, aztán mennek is tovább, de a gyerekek ölelgetik őket, felismerik az igazságot: a fák, fejükön a kócos lombokkal, értünk dolgoznak, és ezért elismerést érdemelnek.
Hogy nem mozognak, tény. Ismerik a föld alatti vízerek rendszerét, a szelek irányát, a kártevő és hasznos állatokat, a föld minőségét, látják felkelni és lenyugodni a Napot, télen csimbókokban lóg róluk a jég. Néznek utánunk, ahogy este, amikor már hűvös van, elindulunk sörözni a barátainkkal, mellettünk állnak, amikor megpróbálunk vonatindulás előtt elszívni egy utolsó cigit. De ők nem mennek el.
Azzal viccelődtünk, hogy szabadulóbulit kellene csapni. Hogy börtönéből szabadult sas lelkem. Hogy a Csillagban nem lenne ennyi feszkó, mint itt, és ezért nem is jó a hasonlat. A gyásznak hasonlatokra és humorra van szüksége, mert csak azokon keresztül válik érthetővé. Mint mikor a kőszívű ember hal meg a maga tisztességével: nem volt jó apa, de embert nevelt belőlünk.
Először csak azt vettem észre, hogy könnyebb. Előbb lett könnyű, minthogy felfogtam volna az elmúlását, leoldódtak az elvárások, az ígéretek, a megfelelési kényszerek, és én még nem értettem, hogy azok nem az életnek, csak egy időszaknak szóltak. Meglepődtem, amikor először dicsértem őszintén. Mindig azt hittem, a halottról vagy jót, vagy semmit szabály szerint fogok élni, és majd nem beszélek arról, hogy nem volt jó. Aztán kicsúszik, hogy jó volt. Hozzátettem, hogy de azért jó, hogy vége, nevettem, hallottam magam kívülről, de tudtam, hogy már megtörtént, kimondtam.
Jó volt. Ezzel a tudattal léptem ki záróvizsga után az egyetemről. Hét év, az embert nevelt belőlem, gondoltam, és már nem volt bennem sem feszültség, sem harag. Jó volt, jó hogy vége, gondoltam, és közben nem tudtam kilépni ebből a mondatból. Hét év, az egy új város, új barátok, új szakma, új hobbik, új élet. Felnövés és emberré válás. A húszas éveim fele, az eddigi életem 28 százaléka, több, mint a negyede.
Jó lenne leltárt készíteni. Hány párnát vettem, hány csíkos zoknit, hány száz könyvet, mennyit újonnan, mennyit egy-egy másik egyetemistától, mennyit antikváriumok polcairól? Elhasználtam-e egy teljes kiló sót vagy egy egész zacskó füstölt pirospaprikát? Minden évben vettem legalább egy napszemüveget, mert mindig eltöröm őket, vagy egy barátom töri el, vagy valakinek odaadom. A féléves diákbérletek szelvényeit szeptemberben dobtam ki, nem tudtam, hogy miért őrizgettem, biztosan lesznek fontosabb emléktárgyaim is, legalábis így gondoltam.
Nem lehet leltárt készíteni hét évről, ha nem leltároztam korábban. Két nagy táskával érkeztem a városba, a nevelőapám kollégájának a fia hozott el. Térképen kerestük a Rókusi mekit, hogy együnk valamit a többórás út végén. A kedvenc könyvemet az első hetekben elhagytam véletlenül, hónapokkal később kaptam másik példányt egy barátomtól. Nem volt bérletem, rosszul pályáztam, így gyalog ismertem ki az egyetem és a kollégium közötti útvonalakat. Soha nem ettem annyi barackot és szilvát, mint abban az évben, mert a Mars tér mindig útközben volt, lehetett csak néhány darabot venni. Nem lehet így elmesélni hét évet.
Az első szabad estéken sokat gondolkozom. Nagyrészt közterek padjain vagy bizonyos kocsmák asztala mellett, különböző társaságokban. Végül nem szervezünk szabadulóbulit, amúgy sem tudom, hogyan kell ünnepelni magam. Helyette iszunk, beszélgetünk, könyvbemutatókra, kocsmakoncertekre megyünk. Már senki nem vár tőlem többet. Nincsenek beadandók, nem kell másnap korán kelnem, nincsenek olyan feladataim, amiknek nem látom az értelmét. Jó érzés van bennem, mert amikor kiléptem a záróvizsga után a teremből, azt éreztem, hogy ez jó volt. Hét év volt, és nem utálom azt, aki időközben lett belőlem, ebben a hét évben, ezen az egyetemen, ebben a városban, ezek között az emberek között.
Nincs más alkalom arra, hogy ezt átgondoljam, csak az utolsó villamosok útja hazafelé. Ha tartanánk szabadulóbulit, az sem erről szólna. Most fogom fel, hogy lehet hálásnak lenni valakinek, akiről sok rosszat mondtál, és érezhetem jól magam anélkül, hogy ne érezném érvényesnek a korábbi haragot. Hét év múlva harminckét éves leszek, és el sem tudom képzelni, milyen lesz majd. Ilyen hét év, vannak benne haragok, feszült napok, hetek, hónapok, és van hely mellette a hálának is.
Úgy képzelem, hogy esténként kijárnak a ferencesek a Mátyás király térre, és összegyűjtik az ösztönösen odacsődült magányos embereket. Beviszik őket a nagy ebédlőbe, gyógyító paprikateát adnak nekik, ami feltüzeli szellemet, két jó szót szólnak hozzájuk, és az útjukra bocsájtják őket, az ég áldását kérve rájuk. Úgy képzelem, hogy a Mátyás király teret tényleg Mária őrzi, aki külön figyelemmel van a tér nyugalmára, a fű zöldjére, a kávé vagy a fagylalt ízére. Úgy képzelem, hogy ettől olyan időtlen az a tér, ettől telik másként az árnyékban egy délután.
Tudom, hogy hülyeség, de mégis, a városnak szüksége van ilyen terekre, és nekem városi embernek szükségem van arra a biztonságra, amit ezek jelenthetnek. Jobban akarom érezni magam attól, hogy átmegyek egy téren, keresem a pontokat, ahová leteríthetem a plédünket szombat délutánonként, és vágyom megtapasztalni, hogy milyen kilépni egy megyeszékhely nyüzsgő idejéből. Olyan otthont keresek a városban, ahol a legnagyobb örömök és a legnagyobb bánatok is megélhetőek. Padokat, ahonnan könnyebben állok fel, mert valami megsegített, fagyizókat, ahol az össze nem illő kedvenc ízeink is kérhetőek.
Mert szombat délutánokon és kedd estéken ezen a téren másként jár az idő. Szombaton bőven elmesélhetjük a leghosszabb történeteket is, jut idő a hosszabb kitérőre, magyarázatokra is, ha visszakérdeznek, még a válaszokat sem kell levágni. Kedd este lassabban égnek le a cigaretták, és a rutinból végzett mozdulatok mellett mindent végig lehet gondolni, amíg döntésre nem jutsz. Itt van idő egyedül lenni, de el tudod mesélni azt is, mire jutottál, meg tudod mutatni hol ültél, tudsz nevetni azon, mi mindent gondoltál közben.
Úgy képzelem, hogy itt fagyipénzen adják a válaszokat és a nagy nevetéseket. Úgy képzelem, hogy itt a kávé több energiát gyűjt össze, mint amennyit a szervezetedben talál. Úgy képzelem, hogy itt a szellő nem csak a hőérzeten enyhít. Úgy képzelem, hogy ezek a padok kanapék, amikkel az otthonom van berendezve. Úgy képzelem, hogy ezekre a fákra, utakra, családi házakra néz az ablakom. Úgy képzelem, hogy nem zavar a lakásba beszűrődő gyerekzsivaj vagy a vidám kutyaugatás, sőt az teszi otthonossá az egészet, ettől van élet benne, ettől van élet bennünk.
Szerintem anya jobb abban, amikor értem kell jönni, de apa mellett mindig jobb zene szól. Amikor mindketten jöttek, akkor nagyokat beszélgettünk így, de mióta anya Újszegeden dolgozik, neki nem esik útba az iskola, de nem baj. Peti anyukája mindig később jön, együtt meg nem is baj, ha várni kell. El kell majd mesélnem anyának is, hogy Peti szerint olyan az iskola, mintha egész nap őket kellene várnunk.
Azt mondta, hogy a két Venn-diagram nem olvasható így egymásra. Szerintem meg de, igenis összeolvasható. Elég lett volna, ha csak ránéz az adatokra, de nem, szerinte nem, ez egyértelműen hibás módszer. Azt utálom benne a legjobban, hogy nem magyaráz el semmit, mitől hibás, vagy hogyan prezentáljam ezeket az adatokat és az átkozott összefüggéseket.
Hogy nem is tudnék lekanyarodni a következő utcán sem, azt nézem. Hogy esélyem sincs, csak itt állni és alig haladni. Képtelenség így szervezni az életet, be kell mennem a boltba is, ott is tömeg lesz, nem fogok odaférni a magos zsemléhez, de nem veszek vágott bucit megint, a múltkor is feltörte a szájpadlásomat az érdes teteje, normális szendvics zsemlét akarok venni, és kefirt, egész nap kívántam a kefirt, ahhoz kifli is kell majd, mint a táborban régen.
Nem maradt hely a kurzuson, későn jelentkeztem, sajnálják, de nem fért több bele. És tényleg az a rossz ebben, hogy ők komolyan sajnálták, látszott a tekintetükön, hogy sajnálják, és ha rajtuk múlna, ők szorítanának még egy helyet. Látszott, hogy nem rajtuk múlik, és amúgy nem is baj, hogy ez van, nem megy el rá három hétvége, nem megy el rá a pénz, csak közben így nem változik semmi. Mármint butaság persze, hallom magam ilyenkor, meg nem ezeken a kurzusokon múlik, csak ez legalább valami lenne.
Kivagyok már, de ezt nem lehet a főnöknek elmondani. A gyerek haja beleakadt tegnap a bőrkeményedésbe a kezemen, meg egyáltalán, ez nem embernek való. Ha nekidőlnék az ablaknak, el tudnék aludni, annak talán lenne is értelme. Aludni ehelyett a zötykölődés helyett. Bent kellene maradnom az építkezésen, ott aludni, másnap felkelni, lemosni magam a kerti csapnál. A gyerek alig lát így is úgy is, fáradt vagyok, egyszerűen tényleg ez van, kitesznek a sarkon a kocsiból, hazamegyek, levetem a törmelékes, poros ruhát a mosókonyhában, letusolok, próbálok jó apa lenni, meghallgatom azt, ami az oviban történt, megsimogatom a haját, azt kéne elmondanom a főnöknek, hogy jó apa akarok lenni.
Ez a reklám is faszság. Megint ránk akarnak kenni valamit a zöldek. Hogy a dugó mi vagyunk, és nem mi vagyunk a dugóban. Az ember csak zenét hallgatna vezetés közben, de a kurva reklámokat bele kell baszni a zenék közé, ideje beszélgetnünk a városról. Ideje beszélgetnünk a városról, nyenyenye, apám megint nekiáll magának fát vágni, ha nem érek haza, hiába van május, legyen bent fa estére, igaza van, csak várna meg az is, hogy mi az istenért nem.
Nem értem, hogy mi történt. Hiába nevetgélek azon, hogy ez már vagy a századik állásinterjúm, mintha vak és süket lettem volna mindenre, amit kérdeztek, és mindenre, amit mutatni akartak. Pedig ez, ez lehetett volna a nagy bumm, éreztem reggel, meg egész héten, és nagyon gyorsan hívtak be, és nagyon tetszene ez a pozíció, nem vállfapakolással kezdeni, ezt nekem találták ki, és mégis. Ki a fene tapossa meg véletlenül az előtte álló ruhákat, ki képes arra, hogy kidönste a tároló oldalát? Ki bízna így bárkire egy boltot, egy pénztárat, egyetlen ruhát is, egyetlen pakolnivaló vállfát? Miért nincs normális életem, mint mindenkinek?
Szeretem Katát. El fogom hívni kávézni, sőt, sütizni. És akkor aztán beszélgethetünk, meg sétálhatunk is utána, mondjuk a Vértónál, az úgyis kettőnk között van, és akkor elmondom neki. Tudom, mindig a fiúk mondják ki, Zoliék már kinevetnétek, de ki fogom mondani. Lehet, hogy nem ezt, hanem azt, hogy szerintem lehetne komolyabb is köztünk, vagy hogy nagyon megkedveltem az utóbbi időben. Vagy hogy szeretem, hogy hangosan nevet, és hogy kedves, ahogy lenyalja a kanalat, mielőtt a csésze mellé teszi. Nem, ezt nem mondom el neki, azt fogja hinni, hogy valami perverz vagyok. Csak elmondom neki, valamikor sütizés és sétálás közben. Talán sétálás közben, már becukrozva, hátha úgy könnyebb. Vagy sütizés közben, hátha nem ér rá sétálni, vagy nem lesz kedve, mert új szandált vett, és lehet feltörte a lábát.
Mennyi időt vesz el, de tényleg ez a dugóban ülés minden nap. Mint egy ilyen köztes tér, érted, még nem vagy munkában, de még nem vagy otthon, ez is felbasz. Dugóban ülsz azért, hogy munkába mehess, ennél csak az csesz fel jobban, ha munkahelyek nem fizetik a benzinpénzt vagy a bérletet, hanem fizessen az ember, ha dolgozni menne, hogy legyen mit enniük, meg hol aludniuk. Most azért van dugó, mert emberek munkából jönnek, nincs jól kitalálva, hogy hol lakjanak, és hol legyen a munkahelyük, naponta kétszer ülünk a dugóba, és érted, ez konkrétan holtidő. Ilyeneken van időm nekem is gondolkodni, hogy rossz-e a világ, és hogy mi mindenért azt. Emberek, ülünk a dugóban, érted, és faszságokon gondolkodunk, megváltjuk magunknak a világot, aztán kiszállunk nagy sokára, otthon meg nincsen semmi következménye az egésznek, bekapcsolom a tévét, melegítek a főzelékből, és el is felejtem a dugót, meg hogy gondolkodtam közben bármin, ezek a gondolatok nincsenek, ahogy ez az idő sincs, bármennyire hosszúnak is tűnik.
