Hazafelé a villamosmegállóból mindössze néhány saroknyi út. Hat háztömb és egy tér, amit keresztbe át kell szelni. Lakóövezet, tíz után alig vannak az utcán, pedig azt szeretem ezekben a terekben, hogy sötétedésig bőven vannak kint emberek, gyerekek is, egész családok, az egész telep, de tíz után már rég sötétedés után van, pláne hétköznap, pláne egy hűvösebb őszi estén. Nem így szeretem ezeket utcákat, de van egy bája ennek a sötétnek is. Hogy hallatszik a csoszogásom és a levelek mozgása a talpam alatt, hogy ablakok világítanak a térre, és hogy pár perc múlva az én ablakom is de fog világítani.

Egy beszélgetésről jövök, Karafiáth Orsolya beszélgetett a Nyugiban. Egy ponton Emily Dickinsont idézte arról beszélve, hogy vannak emberek, akik számára minden történés eseményszámba megy. Ezen gondolkozom, mióta eljöttem, hogy valahogy dilettánsnak tűnik ezt mondani, de mégis, tudom, hogy én is ilyen ember vagyok. Elszökken mellettem egy béka. Tudom, butaság, de azt hittem Tarjánban csak sünök vannak, és hogy minden levélmotozással őket hallom. Ezt majd meg kell beszélnem egy barátommal, mert vele fejtegetjük, hogy Tarján volt-e előbb, vagy a sünök. Ökotudatos, olvasott emberek révén azt kell gondolnunk, hogy a sünök, és velük a természet volt előbb, de például Japánban patkányszerű városi élősködőnek tartják őket.

Aztán meg lehull egy levél elém. Sima levél a nem is tudom milyen fajta fákról, de nagyon szépen esik a sötét utcán, a lámpa, amikor egy magasságba kerülnek egy pillanatig átsüt rajta, aztán alábbszáll. Nagyon szépen érkezik meg egymagában. Szép, de ezt nem lehet leírni igazán, megélni tényleg nem giccses, hanem szép, de lehetetlen érvényesen beszélni a szépről. Kábé egy olyan barátom van, aki értené ezt, és nem ingatná a fejét, pedig én is mindig ingatom a fejem, amikor ő mesél ilyenekről. Ő látja a szép dolgokat, sőt, rengeteg szép dolgot lát, azt hiszem ezért is szeretem, bár csak ritkán lelkesedem vele.

 Egy férfi árnya jelenik meg. Nagyobb dobozokat hoz le a szelektív kukába, értem, mit érez, épp a hétvégén vettem új bútorokat, én sem éreztem akkor, hogy legális volna ekkora dobozokat kidobni. Lehet, hogy csak most ért rá lehozni, vagy lehet bármi miatt is ebben a szokatlan időpontban kint, tudom, hogy nem kell egyből a szégyenre gondolni, csak mert a sötétben történik. Olyan ez a férfi, mint Matyinak egy régi képén. Csak az árnyéka látszik, de tényleg olyan, mintha tilosban járna, bár éjjel mindenki olyan, mintha tilosban járna, nyilván ez sem segíti megítélni a helyzetet. Elég könnyed mozdulattal hajtja fel a kukát és dobja be a szemetet, most volt ürítés, hallottam koppani a dobozokat. Nyugodtan fordít hátat, rutinos, az ilyen ember nem járhat tilosban, nincs is hírértéke az egésznek, csak eszembe jutott Matyi képe róla.

Arról, hogy én olyan ember vagyok, akivel események történnek, így bizonyosodom meg. Nem vizsgáltam különösen magamat, csak tudom, hogy több figyelmet szentelek egy szépen hulló levélnek, meglepődöm egy közelemben neszező békán, és gondolkodom a férfin, aki épp most hozta le a papírszemetét. Elrontom a gondolkodás közben a kapukódomat, de ez állandó helyzet nálam, többször sikertelen az első próbálkozásom, mint ahányszor sikeres. Mindkettőn tudok mosolyogni, amíg felérek a lakásba. Ez is esemény, hogy beírom a kódot és felmegyek a lépcsőn, hogy nem kapcsolom fel a villanyt, mert sötétben is tudok nyitni, hogy a maradék négy kocka csokit amit a konyhaasztalon hagytam, most megeszem egyből a pohár víz után, amit hazaérve mindig megiszom.

Még mindig a Neptunból írom ki a személyes adataimat. A személyigazolvány szám, adószám, TAJ szám a Saját adatok fül alatt, a bankszámlaszámom a Pénzügyeknél. Nincs már jogviszonyom, novembertől elúszik az összes diákkedvezményem, de a Neptunt mégis használom.

Az EHA kódomat írom be hozzá, amit még az ETR generált a nevemből, sosem tanultam meg a Neptunét, jó lenne azt mondani, hogy dacból, de itt persze lustaságról van szó, meg arról, hogy igazán sosem volt rá szükségem. Azt hiszem ez könnyítette meg a leginkább akkor az átállást erre gyűlölt rendszerre. Mégsem gyűlölöm a Neptunt. Tudtam használni, a tárgyfelvétel az ETR-nél is bajos volt, az ösztöndíjak utalása sem a Neptun miatt csúszott, ha csúszott, más dolgom alig volt vele, most pedig végképp nincs közöm hozzá.

Nem érkeznek már körüzenetek, nem néztem meg a The Welcome Camp összegyetemi gólyatábor programját, ami számomra tényleg az első nagy szegedi buli volt. Csak most láttam, hogy ismét rektori szünet volt arra a péntekre, ez az első hír a Neptun felületén, már csak megszokásból olvastam el. Nincs közöm hozzá, és ez egy arculcsapó helyzet. Hogy csak az állandó, hogy a Neptunból írom ki az adataimat, minden más eltelt az időben, nem egy rektor ad nekem szünetet, nem órák között ugrom be egyetemi programokra, hanem akkor, ha a munkaidőm engedi.

Ideje lenne már csinálnom egy dokumentumot az adataimmal, amit egyszerűbben meg tudok nyitni, ez volna a felnőtt magatartás, de én még nem vagyok az a felnőtt, akire igazán szükségem lenne. Itt vagyok ebben az átmenetiségben, tudom, hogy merre tartok, tudom, hogy csak egy döntés lesz majd megcsinálni ezt a dokumentumot.

Mert én olyan ember vagyok, akinek az idejében még ETR volt, és láttam, ahogy a katalógusban egyre kevesebben írják az eha kódjukat a Neptun kódjuk helyett. Láttam, hogy átnevezik az Összegyetemi Gólyatábort The Welcome Campé. Az A. Platzba ültünk be előszőr, a Lexi Caféban még laptopot is kölcsönöztem egyszer – gyorsan kellett kiosztmányt készítenem az egyik referátumom mellé, és szükségem volt rá – és én még az az évfolyam vagyok, aki tudott fénymásolni a TIK-ben, sőt, több évfolyamtársam dolgozott is ott a fénymásolónál.

Mert mára én is olyan ember lettem, akinek bezárt helyeken és a járása ritmusában vannak az emlékei. Azért álltam kint a JATE Klub előtt a sorban múlt hét szerdán, mert reméltem, hogy tényleg beengednek majd. Mert hiányzik egy olyan klub a városból, ami nem kávézós vagy nagykoncerteket tart, hanem olyanokat, mint amiket JATE tartott. És hiányzik a kompromisszumok nélküli Rongy kocsma, ahol túl sok mindent csináltam először, és hiányzik a Kaméleon Pizzéria sajtkrémlevese is, még ha az egyik legkedvesebb kocsma nyílt is a helyén, amit szintén öröm látogatni. Én is olyan ember lettem, aki a hiányérzetével és a nagy történeteivel traktálja az embereket, pedig nincsenek nagy történetei. Élek egy városban, ami gyorsabban változott nálam, pedig azt hittem, velem ez nem történik majd meg.

Amikor először merült fel, hogy szemetet szedjünk, elhamarkodott ötletnek tűnt. Olyannak, amit túl gyorsan döntöttünk el. Amíg szépen süt a nap, és amíg mozgathatóak az emberek kinti programokra — vitt minket a hév, hogy legyen nekünk is szemétszedésünk. Csak aztán gondoltunk bele, hogy hol is gyűjtenénk, és hogy mit is pontosan.  Merthogy tudni illik, szép környéken lakunk egy egyébként is szép városban. Bőven vannak kint kukák, játszótereken, padok mellett, menet közben a járdáknál, és nem is igazán szoktunk szemetet látni. Kutyaszart, azt mondjuk szoktunk, főleg a töltésen, de azt külön gyűjtik, és már egyébként is, bemondtuk, hogy ez lesz a program. Szemetet fogunk gyűjteni.

 Aznap délután esni kezdett, csak futózápor volt, a krétarajzokat sem mosta el az udvaron, de úgy készültünk, hogy lesz még ilyen eső. Csak kis köröket terveztünk be, a közeli parkolók, játszóterek, kis utcák, házak közti udvarok, iskolák. Két iskola is van a közelben, lakótelepes övezet, különböző felszereltségű játszóterekkel, különböző parkok padokkal a különböző korcsoportoknak. Már lassan kiismerjük az egésznek a rendjét, megértjük, hogy mi hol ülhetünk kint, hol nem.

Amikor készültünk, azt hittük alig találunk valamit a két-háromszáz méteres körben. Gondolkodtunk, hogy vigyünk-e közösen egy kis zsákot, vagy mindenki vigyen sajátot, végül mindenki tépett magának egyet, egyszerűbb így. Mi van, ha többfelé válunk, ha mondjuk megint nekiered az eső, de még gyorsan felkapkodnánk, meg egyébként is, legyen mindenkinél egy zsák. És akkor elindultunk, kellettek a zsákok, hamar találtunk szemeteket. Blokkokat, csokis csomagolásokat, pékárus papírokat, fóliákat cigispapírokról, felesüvegeket, amik mellett bizonyára nap mint nap elmegyünk észrevétlenül.

Egy tiszta városban élünk, nem is rossz környéken, mindig is így gondoltam, és ez most sincs másként. Amikor elindultam szemetet gyűjteni, tudatosítanom kellett, hogy szemetet keresek, nem csak a bejárt, megszokott útvonalon sétálok bevásárolni vagy találkozni másokkal egy számunkra kijelölt padon. Egy társam lehajolt, felszedte az első zacskót, amit talált, és én csak akkor néztem körbe. Nem tudatosítottam volna magamtól, hogy szemét van az út szélén, nem vettem volna észre, hiába volt rajtam a gumikesztyű, hiába volt a kezemben a zsák. Sok kuka van ezen a környéken, nyilván oda dobom én is a péksütik kiürült papírját, az útközben elmajszolt túró rudi csomagolását, mások is így tesznek, szoktam is látni.

Többször álltam meg szemétszedés közben egy-egy darab felett, elgondolkodtam, hogy miért nem a kihelyezett szemetesbe dobom, miért a zsákomba, öt-hat méterre van a kuka, nem is kellene tovább cipelnem, butaság, de mégiscsak erre volt a zsákom, és ezért kapott mindenki saját zsákot, és egyébként is, látni, ahogy telik egy kukászsák, annak megvan ez a valamiféle pszichológiája. A “nem lakom egy szemetes környéken, de…” pszichológiája, “a hat méteren belül van szemetes, és mégis…” pszichológiája, én pedig tanulom, tanultam a környékemet két záporeső között.

Az első éjszaka Jollyt hallgattak az ablakom alatt, de valahogy ez mégsem zavart. Mindig lájkoltam azokat a kommenteket, hogy akik csendre vágynak, azok költözzenek tanyára, de most nem kommentekről van szó, hanem elméletről és gyakorlatról. Mert amikor utoljára laktam lakótelepen, akkor még én voltam a lent hangoskodó kamasz, fociztunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk. Boroztunk a nap egy későbbi pontján, nálunk azt mondják, alsópolcos szar borokból is meg kell innod a magadét ahhoz, hogy ember legyél, és mi ott lassan meg is ittuk. Utoljára akkor hallgattunk Jollyt, közben egy kis G-za is befutott, elég lokális pécsi rappersrác volt a tízes évek közepén, itt lakunk a piszkos délen, Baranya megye közepében, Pécsen, Majka: Belehalok – mitől volt olyan azonosulható az a dal is –, Dögös Robi, Kaposváron is feltámadt a szél, fúj a szél, jaj, mit mesél. A barátaim jórésze Kaposvárra, míg mi Pécsre jártunk középsuliba, mind hoztuk a magunkét.

Amikor igent mondtam erre a lakásra, akkor én az otthonosságára mondtam igent. Hogy a villamos és a trolimegállók között van, a nagykörúttól három-négy percre, mégis igazi lakóövezet, kis belső udvarokkal, amikben élet is van, tényleg olyan, mint otthon. Minden lépcsőház előtt van pad, és tényleg használják is, rá lehet mosolyogni a játszó szülőkre, a gyülekező kiskamaszokra, még le is shazamoztam az egyik számot, amit hallgattak, lehet, hogy máskor már el merem majd kérni, nem kell, hogy a technika közénk álljon.

És valahogy én is telepi lettem, mintha ugyanúgy lehetne folytatni. Kétszáz kilométer, hét év, új kérdések, másik, de mégis egyforma padokon, ezeken a nyár végi estéken most már jobb borokkal. Ezeken a padokon tényleg mindent meg lehet beszélni. Ezeken a padokon lemegy a nap, és közben biztonságban tudjuk magunkat. Odalátszik a konyhaablakunk, ha még mindig otthon laknék, az anyám bármikor láthatna, ez fontos volt, anyámnak is, és azoknak is, akik ezeket a tömböket tervezték. Mégis, anyám tekintetétől néhány tíz méterre is, sosem voltam szabadabb, mint ott, és jó rájönni, hogy az a szabadság még mindig megtartható.

Még nem ismerem Tibiéket, az itteni Tibiéket, akikkel lehet együtt lógni, és akikkel mindent át lehet beszélni, de tudom, hogy meg fogom ismerni őket. Akkor még könnyű volt, leültem a pálya szélére, néztem őket, vártam, hogy majd pihennek, és így álltam be közéjük játszani az egyetlen kapuba kapusnak. Független voltam a csapatoktól, ez tetszett nekik, Patrik ezen nevetett, később kiderült, hogy velük amúgy valahogy rokonok is vagyunk, a nagyapám meg a mamája testvérek. Nem ezekkel a srácokkal nőttem fel, de velük voltam kamasz, és ez elég volt ahhoz, hogy otthon legyek. Fiatal felnőttnek lenni, és nem focizni, így talán majd másként lesz minden, de belakható lesz ez is, ezért költöztem ide, mert tudom, hogy be fogom tudni lakni.

Ez a járdaszakasz épp le van zárva, a villamos is nyári szüneten van, múltkor az SZTK elől indultak a buszok, amik a Ságvárival szemben szoktak, akkor ott újították a járdát. Az ablakomból rálátok a Cédrus Liget építkezésére, és a belváros felett is vannak daruk. Alattunk folyamatos a gépzaj, néhány méterre van tőlünk egy autószervíz, ezt már megszoktam, de azt eddig nem vettem észre, hogy az építkezésekkel, felújításokkal is ez a helyzet. Az Oroszlán utca az egyik kedvenc utcám, és úgy megyek el a kordonok mellett, mintha örökké így lett volna, az ember megszokja a módosított menetrendeket, áthelyezett megállókat is.

Újítják, így kell erről beszélni. Javítanak, helyreállítanak, felfrissítik a homlokzatokat, gyalogátkelőket, útsávokat, állványok és felmárkázott belátásgátló építési hálók mögé vonják az épületeket, ide és ide hamarosan új automatákat helyeznek, itt hamarosan új üzlet nyílik, már festik át a homlokzatokat, cserélik a ledes reklámtáblákat, a barátaim utcájában korszerűsítik a gázhálózatot. Terminusok tömkelege közül választhatsz, ha a bosszúságodat vagy a reménységedet akarod kifejezni. Ne haragudj a késésért, de megint…, képzeld, elsétáltam a pizzéria előtt, és szerintem valami nyílni fog a helyén…, kezdünk naponta mondatokat, és mind ugyanarról szólnak.

Arról, hogy egy város sosem épül meg. Mint egy tanya, olyan a város, van dolog az egész évben, és mint odakint a természettel, mi is megtanultunk ezzel élni. Mindig van munka, a járdákat tényleg fel kell újítani, és mire minden járdát felújítottak, kezdhetik majd elölről, a homlokzatok között néhányon jobban koptatja az idő, a zebrák biztonságát szavatolni kell, és az új lakópark sem hülyeség, bár sosem fogok ott lakni, mégis, talán lenyomja majd a lakásárakat. Minden elvégzett munka a várost építi, még ha építeni valamit, ami sosem fog megépülni, őrjítő és reménytelen is.

Mert Bábel tornyát is így világítanák ki, nagy reflektorokkal, és így kerítenék el, szalagokkal, kordonokkal, védőhálókkal, falemezekkel, és a bábeliek csak kerülgetnék őket, fel sem fogva, hogy valamit kerülgetnek. Esténként, mint egy tájat, néznék az ablakból a nem is olyan távoli fényt, a magas darukat, amik mozdulatlanul állnak miután mindenki hazament. Kóvályognának a bóják és a friss járdafestés mellett másnap, harmadnap a távolabbi buszmegállónál szállnának le, mert úgy nem kell átvágniuk az új építkezésen. Adaptálódnának, és nem várják el, hogy valaha is megépüljön majd a város.