Címkearchívumok: Matyi

Dugók

Szerintem anya jobb abban, amikor értem kell jönni, de apa mellett mindig jobb zene szól. Amikor mindketten jöttek, akkor nagyokat beszélgettünk így, de mióta anya Újszegeden dolgozik, neki nem esik útba az iskola, de nem baj. Peti anyukája mindig később jön, együtt meg nem is baj, ha várni kell. El kell majd mesélnem anyának is, hogy Peti szerint olyan az iskola, mintha egész nap őket kellene várnunk.

Azt mondta, hogy a két Venn-diagram nem olvasható így egymásra. Szerintem meg de, igenis összeolvasható. Elég lett volna, ha csak ránéz az adatokra, de nem, szerinte nem, ez egyértelműen hibás módszer. Azt utálom benne a legjobban, hogy nem magyaráz el semmit, mitől hibás, vagy hogyan prezentáljam ezeket az adatokat és az átkozott összefüggéseket.

Hogy nem is tudnék lekanyarodni a következő utcán sem, azt nézem. Hogy esélyem sincs, csak itt állni és alig haladni. Képtelenség így szervezni az életet, be kell mennem a boltba is, ott is tömeg lesz, nem fogok odaférni a magos zsemléhez, de nem veszek vágott bucit megint, a múltkor is feltörte a szájpadlásomat az érdes teteje, normális szendvics zsemlét akarok venni, és kefirt, egész nap kívántam a kefirt, ahhoz kifli is kell majd, mint a táborban régen.

Nem maradt hely a kurzuson, későn jelentkeztem, sajnálják, de nem fért több bele. És tényleg az a rossz ebben, hogy ők komolyan sajnálták, látszott a tekintetükön, hogy sajnálják, és ha rajtuk múlna, ők szorítanának még egy helyet. Látszott, hogy nem rajtuk múlik, és amúgy nem is baj, hogy ez van, nem megy el rá három hétvége, nem megy el rá a pénz, csak közben így nem változik semmi. Mármint butaság persze, hallom magam ilyenkor, meg nem ezeken a kurzusokon múlik, csak ez legalább valami lenne.

Kivagyok már, de ezt nem lehet a főnöknek elmondani. A gyerek haja beleakadt tegnap a bőrkeményedésbe a kezemen, meg egyáltalán, ez nem embernek való. Ha nekidőlnék az ablaknak, el tudnék aludni, annak talán lenne is értelme. Aludni ehelyett a zötykölődés helyett. Bent kellene maradnom az építkezésen, ott aludni, másnap felkelni, lemosni magam a kerti csapnál. A gyerek alig lát így is úgy is, fáradt vagyok, egyszerűen tényleg ez van, kitesznek a sarkon a kocsiból, hazamegyek, levetem a törmelékes, poros ruhát a mosókonyhában, letusolok, próbálok jó apa lenni, meghallgatom azt, ami az oviban történt, megsimogatom a haját, azt kéne elmondanom a főnöknek, hogy jó apa akarok lenni.

Ez a reklám is faszság. Megint ránk akarnak kenni valamit a zöldek. Hogy a dugó mi vagyunk, és nem mi vagyunk a dugóban. Az ember csak zenét hallgatna vezetés közben, de a kurva reklámokat bele kell baszni a zenék közé, ideje beszélgetnünk a városról. Ideje beszélgetnünk a városról, nyenyenye, apám megint nekiáll magának fát vágni, ha nem érek haza, hiába van május, legyen bent fa estére, igaza van, csak várna meg az is, hogy mi az istenért nem.

Nem értem, hogy mi történt. Hiába nevetgélek azon, hogy ez már vagy a századik állásinterjúm, mintha vak és süket lettem volna mindenre, amit kérdeztek, és mindenre, amit mutatni akartak. Pedig ez, ez lehetett volna a nagy bumm, éreztem reggel, meg egész héten, és nagyon gyorsan hívtak be, és nagyon tetszene ez a pozíció, nem vállfapakolással kezdeni, ezt nekem találták ki, és mégis. Ki a fene tapossa meg véletlenül az előtte álló ruhákat, ki képes arra, hogy kidönste a tároló oldalát? Ki bízna így bárkire egy boltot, egy pénztárat, egyetlen ruhát is, egyetlen pakolnivaló vállfát? Miért nincs normális életem, mint mindenkinek?

Szeretem Katát. El fogom hívni kávézni, sőt, sütizni. És akkor aztán beszélgethetünk, meg sétálhatunk is utána, mondjuk a Vértónál, az úgyis kettőnk között van, és akkor elmondom neki. Tudom, mindig a fiúk mondják ki, Zoliék már kinevetnétek, de ki fogom mondani. Lehet, hogy nem ezt, hanem azt, hogy szerintem lehetne komolyabb is köztünk, vagy hogy nagyon megkedveltem az utóbbi időben. Vagy hogy szeretem, hogy hangosan nevet, és hogy kedves, ahogy lenyalja a kanalat, mielőtt a csésze mellé teszi. Nem, ezt nem mondom el neki, azt fogja hinni, hogy valami perverz vagyok. Csak elmondom neki, valamikor sütizés és sétálás közben. Talán sétálás közben, már becukrozva, hátha úgy könnyebb. Vagy sütizés közben, hátha nem ér rá sétálni, vagy nem lesz kedve, mert új szandált vett, és lehet feltörte a lábát.

Mennyi időt vesz el, de tényleg ez a dugóban ülés minden nap. Mint egy ilyen köztes tér, érted, még nem vagy munkában, de még nem vagy otthon, ez is felbasz. Dugóban ülsz azért, hogy munkába mehess, ennél csak az csesz fel jobban, ha munkahelyek nem fizetik a benzinpénzt vagy a bérletet, hanem fizessen az ember, ha dolgozni menne, hogy legyen mit enniük, meg hol aludniuk. Most azért van dugó, mert emberek munkából jönnek, nincs jól kitalálva, hogy hol lakjanak, és hol legyen a munkahelyük, naponta kétszer ülünk a dugóba, és érted, ez konkrétan holtidő. Ilyeneken van időm nekem is gondolkodni, hogy rossz-e a világ, és hogy mi mindenért azt. Emberek, ülünk a dugóban, érted, és faszságokon gondolkodunk, megváltjuk magunknak a világot, aztán kiszállunk nagy sokára, otthon meg nincsen semmi következménye az egésznek, bekapcsolom a tévét, melegítek a főzelékből, és el is felejtem a dugót, meg hogy gondolkodtam közben bármin, ezek a gondolatok nincsenek, ahogy ez az idő sincs, bármennyire hosszúnak is tűnik.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

A nap, amikor eltűntek

Ki nem állhattam őket, de miután eltűntek, nem hogy tágabbak, de szűkebbek lettek az utcák, mintha nem csak ők, de a tér darabjai is eltűntek volna velük. Továbbra is voltak parkok, és volt bennük élet, a fák kis ereiben a kéreg alatt csobogott a víz, a levelek szívták be a napsugarakat, de már nem volt miért, mert nem volt, aki az egészet elrontsa azzal, hogy folyamatosan lábatlankodik. A vakító napsütésben nem volt kire haragudni, kit kikerülni, kit elkívánni valahova nagyon messzire, nem volt viszonyítási pont a nyugalomhoz, mert megszűnt az örökös sertepertélés és téblábolás, mert eltűntek. Továbbra is voltak padok, de nem volt értelme többé azoknak sem, mert hiányzott a szokásos látvány: idős hölgy eteti a galambokat.

Miután eltűntek, először a Széchenyi térre mentem, mert ilyenkor tavasszal csapatokba verődve szoktak fel-alá sétálni nagy peckesen, de most az egész tér kihalt, csak a szobrok maradtak, amikről így tavasszal mindig csapatostul lógtak a kisebbek. Most csak mi vagyunk, és a miénk lehetne minden, mégsem tudunk vele mit kezdeni, mert így már nem jó, csak akkor kell, ha nekik is kell, ha tőlük kell elhódítani.

Olyan szemtelenek voltak, hogy nem tértek ki előlünk, csak mentek a szemük után, mi meg nem győztünk kitérni előlük. Volt, hogy azt hittük, észre sem vesznek minket, és élik a maguk kis szürke életét, mintha két párhuzamos város lenne, egy a miénk, egy pedig az övék, aminek persze így, hogy nincsenek többé, örökre vége. Biztos nekik is voltak vackaik, elvégre éjjel eltűntek, csak pár kódorgott az utcán. Biztos voltak csemetéik, fiókáik, akiket gondoztak és neveltek, akikhez siettek vissza, akik érdekében rohangáltak fel-alá. Most a fészkeik elhagyatottan konganak, ki tudja, talán majd mások, akik nagyobbak náluk, elfoglalják őket.

A fák és a virágok még megvannak, ezekben van valami örömünk, de a város nem igazi város nélkülük, elvégre nem azért lettek az utcák ilyen kacskaringósak, zegzugosak, nem azért lett ennyi búvóhely, beugró és sétány, hogy az ökörnyál ússzon végig rajtuk. Nem, ezek nekik épültek, hogy élelmet gyűjtsenek, legyen hova húzódniuk, hogy saját kis színtereket kapjon ez a zegzugokra tördelt kis életük.

Mert hiába, azon a napon, amikor eltűntek az emberek, mi galambok rájöttünk, hogy ez valójában mégiscsak az ő városuk, és bár nincs bennük annyi türelem, mint azokban a szobrokban, amiket önmagukról mintáztak, és amik még azt is hagyják, hogy ráüljünk a fejükre, attól még lehettünk volna velük kicsit kedvesebbek is.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Amikor megnyerem a lottót

Anyám trénere szerint nem feltételes módban kell kívánni. Nem arról kell beszélnem, hogy mi lenne, ha megnyerném a lottót, hanem, hogy mi lesz akkor, amikor megnyerem. Nem tudom, hogy hogyan mondhatnám el az anyámnak, hogy nekem tényleg ezek a kijelentő mód, jövő idők a terveim, és hogy a jövőmről csak úgy tudok gondolkodni, hogy elalvás előtt ezekhez az alárendelő mondatokhoz írok főmondatokat.

Amikor megnyerem majd a lottót, két lakást fogok venni magamnak. Egyet a belvárosban, közel a kedvenc kocsmánkhoz, közel a nonstophoz, ha bármire szükségem van, közel a jó iskolákhoz – gondolni kell a még tervben sem lévő gyerekekre is –, és közel ahhoz a felújított játszótérhez, ahol sok mindenről beszélgettünk már éjszakánként, viszont nem annyira közel hozzá, hogy felhangozzon a gyerekzsivaj.

A másik lakás a Rókuson lesz, közel a kettes megállójához. Azután sem akarok vezetni, hogy megnyertem a lottót, akkor is félek majd a forgalomtól, a figyelemzavarom sem múlik majd el a pénztől. Talán többet fogok majd taxit hívni, de azért fontos az is, hogy karnyújtásnyira maradjon a kettes: a legtöbb barátom a pályája mentén lakik, a kedvenc könyvesboltom és kedvenc lacipecsenyésem is csak néhány méterre van a megállóktól, a fodrászom szalonjából is rálátni a sínekre és az elhaladó járművekre. Azt hiszem, ebben a másik lakásban fogok élni. Innen szervezem majd az életem, a belvárosiba csak akkor megyek majd, ha úgy hozza, mert éjfél után már nem jár a kettes, vagy mert ki akarok kapcsolódni a mindennapokból. Az egy nyaraló lakás lesz a belvárosban, és sokat fogok ott nyaralni, nézem az erkélyről órákon át a forgalmat, az volna tökéletes, ha a konyhaablakból a Tisza is látszana.

Amikor megnyerem a lottót, számlát nyitok a kedvenc helyeimen, hogy ne húzzuk a fizetéssel egymás idejét minden sör vagy minden zacskó ropi után, és hogy minél több időt töltsek a barátaimmal, akik pontosan ugyanazok az arcok lesznek, mint akik most. Csak az ehet a ropimból, akikkel fagyoskodtunk a nonstopba menet, vagy akivel hintáztunk és válogattunk kavicsokat nyári éjszakákon.

Amikor megnyerem a lottót, majd nem azért fogok piacra járni, mert ott olcsóbbak, hanem mert ott finomabbak a zöldségek és gyümölcsök, és mert úgy készítenek kapros sajtot, ahogy azt én megszerettem. Sokat beszélgetek majd akkor is a kofákkal, recepteket cserélünk, összemosolygunk a nénivel, akitől vágott virágot veszek, és mindig nagy borravalót hagyok, mert ezek az emberek aztán tényleg megérdemlik.

Egy barátom szerint, aki bújja a pszichorovatot minden magazinban, a slow, a lassúság az ellenkultúra ebben a felgyorsult világban, én pedig, amikor megnyerem majd a lottót, eszerint fogok élni. Persze ez nem ellenkultúra, mondaná a barátom, hanem luxus, és nem értené meg, hogy ugyanazt a véres hurkát eszem majd a főút melletti lacipecsenyés műanyag székében, és ugyanazt a fröccsöt iszom majd őt hallgatva a hátsó asztalnál, és virágból is azt fogom megvenni, amit jobban megsütött a nap, vagy beakadt valahol a szállító kosárban, csak közben lassú leszek majd. Talán nem progresszíven lassú, ezt nem értené, azt hiszem, hanem csak úgy, lassú, mint én, és ahogy a város lassú tud lenni egy főút melletti műanyag asztalnál vagy a piacok nyüzsgő forgatagában.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Saját évszak

A tavasz legnyilvánvalóbb jele a természet feléledése: kergetőznek a macskák, élénkül a madárcsicsergés, visszatérnek a gólyák. Az állat-, és növényvilág teljes összhangban indul újra, nincs egy nagy vezényszó vagy parancs, egyszerűen minden tudja, hogy már tavasz van, és hogy mi ilyenkor a pontos teendő.

Ezzel szemben az ember megpróbál különalkukat kötni a változással maga kényelméhez, stílusához szabva. Nincs kedve elővenni az átmeneti kabátot, ezért a télikabátjában jár hetekig a verőfényes napsütésben, vagy épp ellenkezőleg, rühelli a feketét, ezért már rég elővette színes kiskabátját, amit akkor is közszemlére tesz, ha még délután is hártyás jég feszül a pocsolyák vizén.

Mindenkinek saját évszakai vannak, nem tavasza, nyara, ősze és tele, hanem pufimellényes, napszemüveges, orkánkabátos és síkabátos időszakai, az év rövid-, és hosszúnadrágos részei, sapkás és nem sapkás, sálas vagy sál nélküli hetek, hónapok, amikor az ember hozzáválogathatja a maga a színeit a természetéhez. Egy párducmintás télikabát, egy vörös sál vagy egy rózsaszín csizma is új adalékul szolgálhat a városi látkép karácsonyi vásártól – májusi borfesztiválon át a disznótoros fesztiválokig ismert változásához.

Tegyük fel például, hogy április közepén kinézünk az utcára: vannak, akik pólóban és baseballsapkában járnak, mások vastag kabátban, sállal a nyakuk körül, páran bőrdzsekiben. Ha a madaraknak kéne eldönteniük a mi viselkedésünk alapján, hogy mikortól kezdhetnek énekelni, talán májusig nem dalolnának, mert nem tudnák eldönteni, hogy ez már a tavasz, vagy csak valami furcsa ünnep, amikor mindenki annak az évszaknak hódol, ahova lelke szerint a leginkább tartozik.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Az ablaknál enni

Soha nem jutott eddig az eszembe, pedig mintha erre lenne kitalálva. A könyöklőpárkány magassága, az ablak melletti kis asztal, a sugárúttal merőleges kilátás. Bár az utcán most egyáltalán nem látszik semmi, párpercenként tűnik fel néhány autó, a hangjuk előre ígéri őket, és utánuk is hallatszik még. Két villamosmegállónyira ellátok ebben az esti fényben is, nyilván, ha jár valaki a járdán, azt nem szúrom ki, csak a város látszik, ahogy alszik, a Hold, ahogy nem alszik, a lámpák világító messzi sora, és a város sötétbe érő árnyéka a horizonton.

Az ablaknál enni. Picit úgy érzem, mintha felfedeztem volna valami újat, valami igazán nagyot, amitől nem lehet többé ugyanúgy élni az életet. Nyilván spicces vagyok, nem erősen, de annyira, hogy jó ötletnek tűnjön az ablaknál enni. Bár józanul sosem merült fel ez bennem, de lehet, hogy úgy is jó ötletnek tűnne, csak így hozta a helyzet, így érkezett a nagy felfedezés. Boroztunk, ez az a bizonyos helyzet, és ennem kell. Nagyon ki vagyok a bortól másnap, ezt kellene megelőzni, mert reggel konzultációt beszéltem meg a tanárommal, szerencsére csak tízre, de mégis, nem kockáztathatok.

Nem tudom, miért ittam egyáltalán, pláne bort, amiről ugye pontosan tudom, hogy egyáltalán nem bírom. Na jó, de, pontosan tudom: azért ittam bort, mert szeretem a rozé fröccsöt. Mint a nevelőapám a paradicsomos húsgombócot, pedig szétégeti a gyomrát, még napokig rosszul van utána, mégis, látnod kellene, ahogy eszi, olyan örömmel, hogy jó ránézni, kicsattan. Valahogy így vagyok én is a borral, hogy nekem olyankor nincsen holnap, mi úgy tűnik ilyen család vagyunk. Nem a következmények szocializáltak.

Vettem a piacon kolbászt, csípőset. Megtaláltam a helyet, ahol nem nagyon száraz, és pont jól csíp a csípős, főzés közben is jól engedi ki magából, meg így, kenyér mellé is jó. Nagyobb darabokat vágtam csak, most nem szendvicset eszem, hülyeség is lenne, ráadásul a vajam el is fogyott a héten. Katonákat tépek a szeletelt kenyérből, maradt még pár deka a kapros sajtból, amit a múltkor vettem, nagyobb darabokat vágok abból is. Picit azért furcsa belegondolni, hogy kapor és bor egy gyomorban, de közben tudom, hogy működni fog. Mostanában amúgy is kívánom a kaprot, mindent kaporral ennék, amit ésszerű kaporral enni, talán vashiányom van, és ezt üzeni a szervezetem, talán tényleg csak kívánom a kaprot. Régen azt hittem, hogy csak a tökfőzelék lehet kapros, boldogtalan gyerek voltam, nem tudtam, mi a jó.

Számhoz emelem a sajtot, a kolbászt, a kenyeret, és csak nézek kifelé a még hűvös esti levegőbe. Lehet, hogy valaki közeledve az épülethez most engem néz, ahogy az egyetlen világító ablakban eszem, nézi a kapros sajtomat, a jó kolbászt, nyilván lehetetlen, hogy ennyire pontosan lásson mindent, de közben mégis, érted, lehet. Lehet, hogy azzal, hogy az utcát nézem, épp szemezek valakivel, aki sétál a sötétben, és épp azon gondolkozik, hogy szemez-e velem, ha sokáig néz. Ha nézi az evésemet. Hogy sajt, kolbász, kenyér, apró katonák ritmusa szerint emelem a kezem, ő közben talán még mindig szemez velem, én még mindig szemezek vele, de nem látom, én vagyok a világosban, és én vagyok magasabban, meg amúgy is, lefoglal a sajt is, a kolbász is, a kenyér is, nem érek rá igazán figyelni. Ha szemezek vele, az csak a véletlen műve, ezt ő sem gondolja másképp, nyilván nem is gondol rólam semmit, világítok csak bele az éjszakába, eszem az ablaknál, ő csak menne haza, ahogy én is mentem tíz perccel ezelőtt, jó éjszakát neki, eszem még, aztán jó éjszakát nekem is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Kalapos nők, katonák

Vannak a saját tereink, ahol mi hozzuk a szabályokat. Egy szoba, ahol csak mi hagyhatjuk fent a cipőt, egy kert, ahol senki sem szól ránk, ha halogatjuk a fűnyírást, egy sír, ahol mi cseréljük az árvácskákat. Ezek a terek olyanok, mint mi, és senki elvárásainak nem kell megfelelniük. 

Vannak közös tereink is. Ezekben is rengeteg időt töltünk, de aligha kezeljük őket térként. Adottnak vesszük a feltételeket, elfogadjuk, hogy valakik egyszer eldöntötték, milyen lesz a szőnyeg színe az irodában, a kancsó alakja a menzán vagy a zene a szökőkút mellett. 

Pedig ezek a terek is lehetnek kényelmesek vagy kényelmetlenek, szépek, vagy csúnyák, nyomasztóak, vagy vidámak, könnyűek vagy nehezek, hívogatóak, vagy taszítóak, és ha egy közös tér tele van taszító, nyomasztó, csúnya tárgyakkal, akkor lassan kiszorulunk, idegennek, oda nem illőnek, nemlétezőnek érezzük magunkat a saját munkahelyünkön, iskolánkban, városunkban. 

De ki dönti el, hogy ki érezheti magát otthon, és ki nem? Ki dönti el, hogy milyen tárgyak töltik meg a közös tereinket? Ki dönti el, hogy milyen színű a szőnyeg, milyen alakú a kancsó és milyen zene szól a szökőkút mellett? A főnök, aki nem akar sokat költeni takarításra, vagy csak egyszerűen a sötétszürke a kedvenc színe? A konyhafőnök, aki óriási tenyerével átéri a széles nyakú vizeskancsót? A rektor, akit munka közben zavar a jazz? 

Miért van például ennyi szobor a háborúról? Hadvezérek, huszárok, szuronyos, tisztelgő katonák a róluk elnevezett tereken, mintha a csaták, amikben harcoltak, sosem értek volna véget, csak lelassultak, hogy állóképekké merevítve örökké uralkodjanak az utcákon.

Kiket gyászol, kiket őriz meg a kollektív emlékezet? Azokat, akik hazatérnek? Azokat, akik ott maradtak? Azokat, akik itt maradtak? Akiket erőszakkal elhurcoltak? Akiket erőszakkal lefogtak? Miért hisszük, hogy egy tábornok szép, és egy kenyeret szelő nő unalmas? 

Hova csoportosítják a katonákat a városokban? A jogi kar előtt lovashuszár van, a Hősök kapujánál két óriási honvéd. A törvény és a rend nevében vonulnak fel, mégis úgy tűnik, nagyobb biztonság vár a rakparton üldögélő nők, és tiszavirágok között. Csak két sarok, ugyanaz a város, mégis két teljesen különböző tér, teljesen különböző tanulságokkal.

Egy katonától megtanulhatjuk a fegyelmet és a kitartást, de a rakparti kalapos nő rendelkezik azzal, amivel a huszár nem: tavaszi délutánokkal, korzókkal, a teraszok zsongásával, és a kutyasétáltatók találkozásaival. Hiába igyekeznek emlékeztetni a huszárokra, a város valójában a kalapos nőé, ő tanít minket nem csak haladni, de bóklászni, nem csak nem beszélni, de hallgatni, nem csak lakni, de otthon lenni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Kiadós reggeli, kilátással a sugárútra

Egész éjjel fent vagyok olyankor, mert csak éjjel tudok írni. Nappal nem fog az agyam, csak erőltetem, és dúl bennem a belső ellenállás: nem akarok és nem is fogok dolgozni. Csak este tíztől gyengül meg ez a páncél, akkor olvasni kezdek. A tanáraim szerint azért, mert így nyílik meg a nyelv, hogy olvasunk, mielőtt bármit írnánk, én nem direkt akarom megnyitni a nyelvet, csak így tanultam mindig is. Először az olvasás – abban van az elmélet: csak ma értem, anyám sosem magyarázta ezt el pontosan –, aztán az írás, ahol ellenőrzöm, hogy megtanultam-e mindent.

Írnom kellett. Pár napja azon nevetett egy egész kocsma egy irodalmi beszélgetésen, hogy ideális esetben egy tanulmányt nem lehet egy hónap alatt megírni. Nyilván igaza van annak, aki így tartja, de az első, sokszor pontatlan, figyelmetlen, hosszú mondatos, helyenként egészen botrányos nyelvtanú szövegezéshez elég 1-2 ilyen éjszaka. Aztán ezt majd lehet, és kell is javítani hosszú nappalokon át, mégis el kell készüljön ez az első változat, amiben először látok mindent a jegyzeteimből, amiben először ébredek rá pontos viszonyokra, amikor kötőszót választok.

Ezek az éjszakák nem olyanok, mint a többi, amikor hajnal négykor bealszok a csak még egy rész előtt, vagy amikor egy nagy buliban is megérzem, hogy elfáradtam. Ezek az éjszakák cipelnek a hátukon, csak pisilni kelek fel, sétálni valamennyit, de közben új és új lapokat veszek magam elé, átnézem, hogy pontosan értem-e még a gondolatmenetemet, amelyet sosem vezettem még le korábban, de tudom, hogy működni fog. Ezeken az éjszakákon a villamosokkal mérem az időt, ó, máris itt az első, reggel negyedóránként jár, saccolok, hogy hányat hallottam, aztán egyszer csak derengeni fog az ég alja. Amikor felkelek az asztaltól, egész világos van, hallom már a beérkező első forgalmat. Érezni kezdem, hogy ha nem is fejeztem be, és még egy-két oldal marad – annyi mindig marad, főleg, mert nem tudok befejezést írni, pláne fáradtan nem –, mára végeztem.

Ez nem az a nyugodt, pihentető lezárás persze, egy egész éjszaka gondolkodása nem kapcsol ki csak úgy. Ilyenkor nem lehet benyomni egy gombot, és aludni menni, ha elhúztam a függönyt. Ezektől az éjszakáktól úgy kell búcsúzni, mint az elejtett medvék lelkétől. Vadászként le kell mosnom magamról a kifolyt vért és az út porát, lakodalmat kell ülnöm látva az éjszaka utolsó nyomait, és sokat kell gondolkodnom is, csak megadni a módját mindannak, ami az éjszaka történt. Lementem a boltba, volt a reggelihez sonkám, de kellett hozzá valami pékáru, a kakaót is megkívántam, az ízét is, a cukortartalmát is, vettem abból is.

Most, azaz 7:32-kor a Kossuth Lajos sugárút végén, a nyolcadik emeletről bámészkodom. Közben dobozos kakaót iszom, fokhagymás fűszervajas bagettet eszem sonkával és azzal a néhány darab koktélparadicsommal, amit még a hűtőben találtam. A befelé jövő autósáv előttem tele van, nincs dugó rajta, de látszik a tömeg, a villamos, ami felkanyarodik, az utolsó, amivel gond és átszállás nélkül beérnék az egyetemre, ha lenne reggel nyolckor órám, de nincs. Én nem vagyok része ezeknek az embertömegeknek, nekem nem kell mennem sehová ma.

Megreggelizem majd, megágyazom, és elteszem magam, ennyi maradt csak erre a délelőttre. Délben felkelek majd, készítek magamnak kávét, és aztán indulhat a nap, olvasok valamit, befejezést írok azokhoz a gondolatokhoz, amikre most aludtam egyet, rengeteg időt elcseszek majd a formázással, mert a belső ellenállásom dolgát végezve ellenáll majd, aztán majd befejezem az egészet, valamikor, napokkal ez a reggel, és napokkal a déli ébredés után. Várom már.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Messze tőlük

Ahogy busszal a nagyváros vasútállomásához tartottam, hogy elutazzak a kisvárosba, ahol napjaim általában töltöm, nem a szokásos, a zsúfolt utcáktól való félelmet éreztem, hanem azt, hogy ez a város, ahol a leszálló utasok miatt a villamosmegállóba eljutni is kész adjkirálykatonát játék, nem fenyegetést, hanem az egyetlen igazán nyugalmas helyet jelenti számomra. 

Ahelyett, hogy átszállnék egyre kisebb járművekre, hogy egyre kisebb utakon utazhassak, inkább megkeresem a forgalom legközepét, és elbújok úgy, hogy senki se lásson. Vitt a busz a városon át, szűk utcákon, korom színű házak között, néztem a keskeny, rácsos ablakokat, és arra gondoltam, ma nem a barátságos kertes házban szeretnék aludni, hanem egy ilyen ablak mögött, úgy, hogy tudom, hogy kint ezerféle ember, ezerféle szándékkal ezerféle helyre tart, és én, itt a keskeny ablak mögül, mint ostromlott városból az ellenséges hadsereg sürgés-forgását nézhetem őket anélkül, hogy tudnák, hogy itt vagyok. 

Így történt, hogy nem mentem haza. Itt vagyok egy kis hotelszobában a nagyváros egyik legforgalmasabb pontján, ahol a szirénázó mentőautók egybefolynak a hangszóróról zenét hallgató fiatalok éneklésével. Piros zöld, sárga és fehér fényreklámok borítják körbe a házak magas homlokzatait, mint a rivális bandák, leosztották a játékteret, hogy melyik logó, melyik szín a tér melyik szegletét világíthatja meg. 

De engem nem is ezek érdekeltek. Nem a zaj, nem az óriási fénycsövek, nem a villamosok, nem a buszok, hanem az, hogy ott lent a járókelők mind tartanak valahová, várakoznak a zebránál, állnak egymás mellett a villamoson, megvan a céljuk, a történetük, a feladataik, én pedig állok, messze tőlük, egy keskeny ablak mögött. Nem tartok sehova, és ha majd hátat fordítok mindannak, ami kint van, akkor az egész város a villamosaival, buszaival és járókelőivel végleg egyedül hagy.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Beyoncé Szeged belvárosában, amikor épp nincs klipforgatása

Tudod, az a vers jutott eszembe, amit olvastuk talán a múlt héten, tudod, amelyik arról szól, hogy minden rendben. Hogy nincsen semmi igazán említésre méltó, csak jó minden. Erről a délelőttről jutott eszembe. Hogy könnyen tudtam öltözni, egyik ruhámat a másik után, nem úgy, mintha kismadarak öltöztetnének, de mégis könnyen. Jó tempóban, talán így jobban érted.  Volt időm rendesen befűzni az övet, nem útközben kellett igazgatni, megnéztem, hogy melyik kardigán megy a felsőmhöz, nem csak úgy találomra felvettem egyet. A Spotify is jó tempóban váltott, ritka kegy nála, de a zene minősége sem romlott, amikor a mesterséges intelligencia átvette az irányítást a dalválasztás felett. Amikor indulásnál felvettem a fülhallgatót, nem kellett állítgatni, új zenét keresni, működött minden, tényleg olyan, mint az a vers, ezt akarom elmesélni.

Nem kellett korán indulnom, délben volt az első órám. Előtte átvettem a könyvesboltban a rendelésemet, Catherine Millet memoárja, amiben a gyerekkoráról ír, akciós volt online, reggel kaptam az SMS-t, hogy át lehet venni. Beugrottam nyomtatni, ott vettem borítékot is, tényleg, majd emlékeztess, hogy kell mennem postára, a szerződéseket is, amiket nyomtattam, meg mást is fel kell adnom, majd elmesélem azt is, és nem tudom elmagyarázni, csak valahogy az egész gördült. Érted, tudom, hogy kinevetsz, tényleg hülye szó, de ez a helyzet, zajlott, gördült minden, ahogy annak történnie kell.

Közben még mindig kurvajó zene szólt, bepisilnél, ha tudnád. Jó, elmondom, Julia Lindholm, úgysem ismered. Akkor hallgattam sokat, amikor a német nyelvvizsgára készültem, az egyik levélbe bele is írtam az egyik számnak a címét, hogy wir leben nur einmal, csak egyszer élünk. Igen, az érvelésbe írtam, kellett még négy szó, mondhatjuk, meg a humort amúgy is bírják, gondolom. Jobb, mint unalmasan leírni, hogy szerintem ne menjünk stoppal Kenyába akkor sem, hogy ha ez a legnagyobb álmunk. Igen, az önmegvalósítás volt a téma, mindegy is, nem ezt akarom mesélni.

Szóval Julia Lindholm szólt, fantasztikus nő, vakítani lehet a hangjával, olyan boldog az egész nő. ABBA-t énekelt a karrierje elején, németül, amúgy csak három évvel idősebb nálam, a múltkor megnéztem, de volt egy közös dala Dr. Albannal is, meg saját dalokat is ír. Ilyen közhelyes az összes, de annyira szép meg érthető, egy aranybánya volt, amikor németeztem. Az van ezzel a nővel, hogy vidám és annyira vegytisztán vidám, hogy belehalsz. És érted, ezt akarom elmesélni.

Mentem át az úton, tudod, ott a nyomtató mellett, megállt minden autó, ezen pont pár napja nevettünk Csabival, ott ötven méterenként van zebra, ha akarna sem tudna gyorsan menni vagy nem megállni szerencsétlen autós, mindegy. Mentem át az úton, aztán meg a téren tovább, és sütött a nap, tök vidám szettem volt, sárga-kék-farmer, az övem sem baszkolódott, pedig mostanában mindig baszkolódik, lehet elnyúlt már, vagy nem tudom, van-e az öveknek ilyen lejárati idejük, hogy tönkre tudnak-e menni.

Szóval mentem, és minden rendben volt, sétáltam, és tudod, van az az érzés, hogy egy klipben vagy. Hogy minden rendben lesz, és hogy amíg a zene nem áll meg, addig felvétel van, és addig nem lehet gond. És akkor így felbasztam magam magamon, bár nem ez a jó szó, de hogy mégis. Azt jutott eszembe, érted, hogy tényleg ennyi vagyok-e, hogy csak mert jó nekem, akkor egyből egy ilyen filmbeli hülye vagyok-e, vagy hát egyből annak kell-e képzelnem magam. Ne is mondd, mert nem is kell mondanod, tudom, megint túl jó volt minden, és csináltam magamnak problémát, csak elkezdtem figyelni arra, hogy nem egy videóklipben vagyok. Pedig ahogy mentem át, olyanok voltak a fények is, mint egy jól megválasztott objektíven át a felvétel, vidám zene szól, vidám voltam, de az mégsem volt egy videóklip.

És hogy nem voltam dühös, ne érts félre, azt hiszem elég radikálisan fogalmaztam meg az előbb a problémát, csak így tényleg meglepődtem magamon, hogy majdnem nem tudtam ebből az egészből kiszakadni. Pedig ez nem a klip volt, hanem Szeged, nem egy híresség volt, hanem én, épp órára mentem, Julia Lindholmot hallgattam, érted, annak örültem, hogy óra előtt még lesz időm pisilni is, és oké, szép meg jó, meg örömteli, meg minden, de nehéz volt túllépni ezen a klip témán csak úgy. Nem tudom ennek van-e értelme, de szerintem tökre van, hogy figyelmeztetnem kellett magamat, hogy oké. Hogy jó minden, de ez nem klip, érted. Hogy nem volt klip.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Az első és egyetlen villamosmegálló-vita

Kétféle ember van, és egy valamire való baráti társaságban mindkettőből van legalább egy. Az egyikük hisz a kényelemben, nyugodt, tudja, hogy a világot arra rendezték be, hogy őt szolgálja. A másikuk mindig előre tart, mindig csak előre, szerinte úgy van értelme élni, mindennek a mozgást és az előre jutásukat kell segítenie, és a világ eszerint is működik, ahogy a föld sem szűnik meg előre forogni, úgy megy ő is.

Aztán ez a kétfajta ember a baráti társaságával elhatározza, hogy lemegy a kocsmába. Már együtt vannak, találkoztak a város egy bizonyos pontján, közös eseményen voltak, egyetemi óráról jönnek ki, mindegy is mit csináltak. Felszállnak a villamosra. Egyikük kényelmesen helyet foglal, keresi a legjobbakat, ahol körben tudnak lenni, folytathatják a beszélgetést úgy, hogy nem zavarják azt a néhány utast, akivel ezen az estébe hajló órán útitársakká váltak. A másikuk viszont nem ül le, csak négy megálló, öt maximum, de annál nem lehet több, nem is érti, miért ülnek le a többiek, hiszen ők sietnek, nem érnek rá ülni.

Valójában a nem is értem a fő tapasztalata ezeknek a helyzeteknek. A hogy lehet így élni kérdés folyamatos belső mantrázása. A miért ül le és miért nem ül le kérdések eredendő belső feszültsége, ami sosem beszélődik ki, talán nem is érdemes igazán a kibeszélésre, de mégis mindig ott van. Cinikus kis mosolyokat szül arról, hogy értetlen a másik, megbocsájtó fejingatásokat, egy-egy sokszor elismételt belső poént, épp mielőtt visszatér a beszélgetés a korábbi kerékvágásba.

Ismered ezeket az embereket te is. Ők az én barátaim és a te barátaid, velük vitatkozol, hogy át kellene-e szállni a másik járatra egy a kocsmátokhoz közelebbi megállóért, vagy hogy egyáltalán melyik pontnál érdemes véget vetni az utazásnak, ha a két megálló kocsmához menjetek. Van a kocsmától távolabb eső megálló, az jön előbb, és van a közelebb lévő, ami majd még egy következő megálló, ráadásul ott mindig szabálytalanul kelünk át az úton.

Amíg becsukja, elindul, megy, leáll, kinyitja, simán odaérnénk az előbbi megállótól, mondja valaki, nyilván igazuk is van, csakhogy nem sietünk sehová sem, amúgy is, rohanjon az, akinek rohannivalója van, gondolják a kényelmesek, akik szerint nem ők mennek át szabálytalanul, hanem a lámpa és zebra van rossz helyen, mert ott kellene, hogy legyen, ahol haszna volna.

Kertész Imre apja sosem gyalogolt visszafelé, ő is a távolabbi megállónál szállt le. A harmincas-negyvenes években nyilván más volt a villamos, de mégis ugyanez a dilemma. Mindig csak előre, mint az olasz futuristák, vagy mindig csak kényelmesen, ahogy a test megkívánja, mint az impresszionisták. Mindig van ez a kétféle ember, mindig vitatkoznak. 1803 óta van lóvasút, 1879 óta van villamos, és még nem jutottak megoldásra, és tudjuk, nem a mi társaságunk lesz az, amelyik perlekedés nélkül biztos állásponton lesz majd.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi