Címkearchívumok: Matyi

Helyek, amik a rosszba visznek

Alkohol nélkül is tudnám élvezni a társaságot – gondolom, miközben erről a generációmnak semmiféle tapasztalata nincs. Én is a rakparton tanultam meg szeretni a sör ízét, de néha elgondolkodom rajta, hogy csak megszoktam. Szeptemberi estéken tanultam meg letüdőzni a cigifüstöt, mert menő körben állni, két ujj közé fogni a cigarettát, és gesztikulálni, miközben megbeszéljük a világ legkisebb dolgait. Anyám szerint mindig mások visznek a rosszba, és bár túlzásnak érzem a moralizálását, anyámnak ebben majdnem teljesen igaza van.

Anyám nem tudja, hogy lehetőségünk sincs találkozni csupán a találkozásunk kedvéért. Hogy nem lehet egymáshoz felmenni, és hogy nincs másutt sem tér rá. Anyám presszóba jár, milyen szép szó ugyanarra. Ibolya Presszó, egy nagy múltú kávéház is viseli ezt a nevet Budapesten a Ferenciek terén, ez nem az. Ott találkozik Edittel és Erzsivel, barátnők így hárman, a városba került falusi tirpákok, a tirpák a szabolcsi nyelvjárásban háziast jelent, ők pedig büszke tirpákok. Nekik is csak ritkán van úgy, hogy nem a presszóba mennek értekezni, hanem valamelyikükhöz, vagy még ritkábban étteremben esznek, de akkora asztal felett képtelenség habzó szájjal mondani és mondani. Nem is szeretik annyira.

Menjünk moziba. Logikusan hangzik: közösségi tér, de a moziban nem lehet beszélgetni, mozi után pedig be kell ülni valahová, hogy megbeszéljük a filmet is, meg azt is, amiért igazából találkoztunk. Moziba csak a nyelvtanfolyamokat a legkevesebb munkával megúszni igyekvők járnak minden hétvégén a barátaikkal. Amikor az ötödik héten megkérdeztem a padtársamat, hogy mit nézett megint a moziban, nem tudott válaszolni, mert valójában nem moziban volt a hétvégén a barátaival, csak a ’Moziban’ témának jól begyakorolt és egyszerű a szókincse, így olcsó sikerélmény.

Nincsenek olyan tereink, amiket nem alkoholfogyasztással sajátítunk ki. Még az egyetemi könyvtár büféjében is hatalmas Aperol reklám köszönt minket a pultnál, tavaly nyártól ott is lehet alkoholt fogyasztani. A találkozások helye szocializál, megtanít, hogy így kell társaságban viselkedni, iszunk a beszélgetések mellé. Ha a rakpartra, a parkba vagy másokhoz megyünk, viszünk magunkkal bort vagy dobozos sört olyanból, amit csapról is innánk. Pótcselekvéseket keresünk, mert beszélgetni kevésnek tűnik. Ahhoz, hogy összeüljünk beszélgetni, alkalom kell, és kibontani egy bort, szisszenteni néhány doboz sört, az még mindig alkalom.

Ez a városunk, ezek vagyunk mi, ezek az alkalmaink, a közösségi részvételünknek ez az egyetlen módja. A kocsmában, ott van a nagy élet, ha bárhol felcsendülne a dal, továbbmennénk, miközben nem tudnánk azt mondani, hogy érvénytelen így kezdeni egy slágert, csak arról van szó, hogy ez anyám generációjának az élménye. A mi kocsmáink meg sincsenek énekelve. A mi kocsmáink nem stilizált kocsmák, nem rúgnak ki a Szamosra, nem nyílnak az utcára az ajtajaik, de a mi kocsmáink nem is késdobálók, nem szól bennük MC Hawer & Tekknő.

A mi kocsmáink azok a mieink, ahogy a padjaink is a mi padjaink, vagy ahogy a rakpart bizonyos lépcsői is a mi lépcsőink, a mi helyeinken pedig inni és beszélgetni kell. Ez a szabály. Dohányzunk közben, és a csikkeket végül nem pöccintjük sehová, az a nővéremék kispálos gesztusa. Mi már nem szemetelünk, mert hallottunk embereket a klímakatasztrófáról beszélni, és ezek máris másik szorongások és másik térhasználati szabályok, amiknek igyekeznünk kell megfelelni. Alkohol nélkül is tudnánk élvezni a társaságot, megbeszélve a szorongásainkat, anyáink tévképzeteit, viccelődve rajtuk. Nem tudjuk, mert nincs rá helyünk, nekünk azt nem szabad, nem is tudnánk bemutatni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Tűz

Már rendesen sötét volt, és alig jártak az utcákon, amikor hazaindult. Kora tavasz volt, az a napközben tavaszi, éjjel őszi idő. Ahogy egyre gyorsabban szedte a lábait, egyre sűrűbben kavargott előtte a lehelete.

A léptei visszhangzottak, és arra gondolt, ha ő ilyen erősen hallja, akkor biztos másnak is tisztán kivehető: valaki jár az utcán, egy lány, kicsiket lépked, magas sarkakon, és egyedül van.

Otthon majd bezárja az ajtót, nekitámasztja a vasalót, gyertyát gyújt és beül a kád forró  vízbe. Ha erősen gondol rá, talán kisebbnek tűnik az út, amit még meg kell tennie, és  észrevétlenül ér haza.

Mennyi ház, mennyi lehúzott redőny.  Mindegyik mögött van valaki, egy ember, egy család, tévét néznek együtt, vacsoráznak, beszélgetnek. Legrosszabb esetben zörgetni fog, verni az ablakot olyan hangosan, hogy már ne lehessen figyelmen kívül hagyni. Hogy azok is érezzék, hogy baj van, akik nincsenek ennyire egyedül.

Nem volna szabad gondolnia semmire, figyelnie kell, hegyezni a füleit, hogy mikor szövődik gyors kis léptei visszhangjába egy másik, tompább zaj, valaki más széles és gyors lépteinek hangja, valaki másé, aki számára nem jelentene erőfeszítést, hogy utolérje.

Lassan jön az első sarok, ahol be kell fordulnia. Falhoz lapuljon, vagy az úttesten menjen?  A falnak nekiszoríthatják, az úttesten viszont könnyebben észreveszik, ott meztelennek érezné magát. Majd a kanyart a sarkon szélesen veszi be, köszörüli a torkát, segítség, próbálja, keres egy ritmust, egy dallamot a szóhoz, hogy könnyebb legyen kimondani. 

Akkor érezte magát így, amikor általános iskolában verset kellett mondani. Félt a lelátón ülők szemébe nézni, tudta, hogy beszélnie kell, de nem tudta, hogy képes lesz-e rá. Nem hallotta a saját hangját, nem jutottak eszébe a szavak.

Segítség. Ezt gyakorolta magában. Segítség. Torkaszakadtából kell kiáltania, ha azt akarja, hogy meghallják, ha azt akarja, hogy elhiggyék. Itt kint hideg van, bent meg meleg. Mi nem keressük a bajt, ez a mondat jutott eszébe valami filmből, hogy az emberek mindig ezt mondják. Nem keresik a bajt, ezért ha valakit megtalál a baj, a tragédia, akkor őt sem keresi senki.

Eszébe jutott egy régi kampányfilm. Tűz van, ezt kell kiabálni. Még középiskolában vetítették nekik, a filmesek igyekeztek nem túl erőszakos jeleneteket filmre vinni: kopasz férfi fekete kabátban, szőke lány kopott farmerben, kicsit dulakodtak, aztán a lány azt kiáltotta, „Tűz van! Tűz van!”. Nézte a fiúk arcát: megértik-e, hogy ilyen érzés éjjel hazafelé sétálni, eszükbe jut-e a városon át tartó saját részeg imbolygásuk szombat éjjelente, hogy mi lenne, ha lányként tennék meg ugyanazt az utat, hogy akkor mernének-e olyan nagy hanggal üvöltözni a kocsmában tudva, hogy még haza kell érniük, és bármi rossz történik, azért ők lesznek a hibásak, miért nem hívtál taxit, miért vetted fel ezt a szoknyát, miért nem aludtál a barátnődnél?

Tűz van. Ezt kell majd mondani. Befordult a keresztutcába, ahol senki sem lesett rá. Mintha a saját léptei mellett valaki másét is hallaná. Fülelni próbál, de nem akar lassítani, nem akar  könnyű célpont lenni. Tűz van, erre ki fognak jönni. Tudják, hogy nincs tűz, de ha ezt meghallják, még talán megértik, hogy itt egy ember küzd egy másikkal, itt nem lehet késlekedni.

Tűz van. Érzi, ahogy fogy a levegő, látja a lángokat, ahogy felfutnak a falakra. Egyre közelebb jönnek, érte nyúlnak, meg akarják érinteni, megragadni a derekát. 

Tűz van, és bár a tűz elől menekülne, a természettől kevésbé fél, mint egy másik embertől. A tűzzel talán lehetne alkudni, átfutni rajta, aztán hemperegni a földön, de egy emberrel soha, az nem hagyja abba addig, amíg meg nem kapja, amit akar. Tűz van. Nincs tűz. Ha tűz lenne, volna idő segítséget hívni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Látni tanulok

A modern irodalomelmélet szerint két ember még soha nem olvasta ugyanazt a szöveget, sőt, én sem olvashatom kétszer ugyanazt. Ezt érzem, amikor bejárom a számomra ismerős tereket. Együtt változunk: az épületek, a napszakok, meg én. Újraalkotom magam, átszabom a múltam, kihagyok bizonyos fejezeteket, húzok rajtuk, tömörítem őket aszerint, hogy most ki akarok lenni. Aztán vannak a történetek, amik kiszakadnak belőlem, és szavak (nevelőapám), amik ártalmatlanok, mégis túl sokat mondanak el.

Ich lerne sehen. Látni tanulok – írja Rilke. Látni tanulok én is: látni azt, ahogy az emberek magukban hordják a tereket, amiket elhagytak. Vannak, akik kibolyhosodott kabátban, kiszáradt körömágyakban és sárga bőrkeményedésekben hordják az alföldi kis falut és a szikár földeket, mások fojtó parfümökben, jólszabott ruhákban és ápolt hajvégekben viselik a velük született jólét alapvetését, a belvárosi polgári lakást, nagy ablakokkal, fehér párnákkal és biedermeier bútorokkal.

Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Ich weiß nicht, woran es liegt, es dringt alles tiefer in mich hinein und bleibt nicht an der Stelle stehen, wo es sonst immer zu Ende war.

Egy nap több százan várakozunk a Reök-palota előtti villamosmegállóban, és egyikünk sem látja ugyanazt. Megkérdezhetném a mellettem álló fiatal babakocsis nőt, hogy ő mit lát onnan, két méterrel balra, az árnyékos rész végén. El is mondaná az érkező villamost, a szemben lévő, piros SZERetet graffitit, a Gogol utca sarkát vagy a körforgalmat a fölötte futó vezetékekkel, esetleg a szemben várakozók kabátjának vagy hajának a színéről beszélne, egy fiút szövetkabátban és Nike cipőben, mondaná, meg egy hosszú barna hajú lányt piros kabátban és bolyhos sapkában. Mégsem kapnék választ. Nem ismerem a kiejtett szavak előtt eltelt nap eseményeit és várakozásait. És ha még ezeket el is mesélné, nem látom a múltat, a teljes perspektívát, amiből beszél.

Erről a belső tájról nem tudtam eddig. Most minden odakerül. Ich habe ein Inneres, vor dem ich vorher nichts wusste. Alles geht jetzt dorthin.

Fél kettőkor munkásruhában ül egy férfi a buszon, a ruhájából olaj és fémforgács, a hajából a zsíros ebéd szaga árad. Én ott állok mellette, Zara bársonykabátban, friss manikűrrel, festett hajjal. Ő kicsit feszeng, mert valószínűleg úgy nézek ki, mint egy értelmiségi, úgy akarok kinézni, mint egy értelmiségi, és ő nem tudja, hogy én tudom, hogy ő most délutános, hogy a bágyadtsága az ebéd miatt van, és hogy gyerekként én pont egy ilyen férfit vártam haza, egy olaj és fémforgácsszagút, akiért esténként az ágy szélén ülve virrasztottam, hogy azt mondhassam neki, jó éjszakát, apa.

Látni tanulok, és magányos vagyok, mert már nem hiszek abban, hogy létezik olyan út két ember között, aminek a végpontja valóban a másik. Megcsaljuk egymást, másnak hazudjuk magunkat, és növeljük a távolságot.

Látom, hogy hazudok magamnak én is, amikor azt mantrázom, hogy az apám története nem határoz meg. Ebbe a szövegbe is beleírta magát. Arról panaszkodom, hogy az emberek túl távol vannak tőlem, és úgy csinálok, mintha én nem lennék túl távol magamtól. Azt hazudom, hogy büszke vagyok az önállóságomra és a függetlenségemre, miközben évekig tartott, mire megtanultam együtt élni a tudattal, hogy már nincs egyben a családom.

Minden nap újraolvasom magam, és nem olvasom kétszer ugyanazt. Ez megrémít. Mint egy héjat, én is hordom magam körül a tereket, amik meghatároztak. A szegedi öt évet, a bölcsészkar festett üvegablakait, a sörszagú pincekocsmákat, a színház festett kupoláját, a 2-es villamost, a 10-es trolit és a 20-as buszt, a Tiszát és a rakparton hagyott szemetet. És hordom magamban a balatoni falut, a nagyanyám olajfoltos tapétáját, a lomtalanításkor gyűjtött bútorokat, a garázs benzinszagát, a frissen nyírt fű zöldjét a nadrágjaim térdén és egy egész, alkoholszaggal átitatott gyerekkort.

Hogy mi történik ott, nem tudom.[1] Ich weiß nicht, was dort geschieht.


[1] Görgey Gábor fordítása.

Fotó: Matyi
Szöveg: Katona Alexa

Kérem vissza az éjszakai várost!

Sétálni akarok. Sétálni este, sétálni éjjel. Kisétálni az éjszaka közepén a városhatárig, kisétálni magam addig, amíg egy jottányi erőm sem, kisétálni magam addig, amíg egy parányi gondolatom sem marad. Sétálni akarok csendes mellékutcákon az út közepén, sétálni akarok lámpafénytől lámpafényig. Sétálni akarok. Egyedül. Csak a várossal lenni, érezni, hogy magába zár, és megtart.

Sétálni akarok éjjel, pocsolyákat kerülgetni, amikben visszatükröződik a sötét, lassan lépdelve, mint aki ráér, beleveszni bármelyik utcába, mint aki hajlandó volna bármelyik utcába beleveszni, mert hajlandó volnék rá. Meg akarom keresni minden utcában a legkülöncebb házat, ami előtt a legferdébb fa áll, aminek a kerítése a legnevetségesebb színben világít éjjel is, aminek az alapjából is süt, hogy különcnek készült, és el akarok sétálni mellette csak úgy, mintha semmi látnivaló nem volna. Meg akarok állni az összes templomtorony előtt, és nézni felfelé, mintha a templom felett be lehetne látni a mennybe, majd továbbsétálni, hiszen éjszaka van. Át akarok menni minden zebrán úgy, hogy csak a fehér vonalakra lépek, anélkül, hogy bárki elől is elállnám az utat.

Ez a város nem olyan most, mint amilyen lenni szeretne. Tudom, mert ismerem, sokat beszélgetünk éjjelente. 1:48-ig egészen csendes, olyankor kitárulkozóbb, aztán kezdi a napot az első bezárt kocsmákból kiszabadult társaságokkal. Bírja őket. Én más utakat választok magamnak, így egy saroknál mindig kettéválunk. Ő tudja merre kell mennie, én meg. Nekem nem kell mennem sehová, én menni akarok.

Sétálni akarok. Éjjel, úgy, hogy csak néhány taxi hajt el mellettem, úgy, hogy kikerüljük egymást a fel-feltűnő kutyás arcokkal. Ők sietnek, sietnének, én meg mintha hazafelé tartanék, oda sem nézek, amíg lát. Nincs titkom, pedig csak azok járnak sötétben, akiknek titka van, vagy akik a késő délutáni műszakban vannak, de ők külön kaszt. Nincs titkom, és nem járok késő délutáni műszakra, én csak sétálni akarok érthetetlenül, különböző tempókban, esetleges irányokba, ahogy Krasznahorkai a menekülést tanítja.

Nincs menekülni valóm persze, csak sétálni valóm van, vágyam, hogy újra bejárjak minden teret, amit most magára hagytunk, hogy megálljak minden köztéri szobor mellett, ami most magamra hagyott, hogy ne csak irigykedve nézzek a pizzafutár után, hogy ne csak a hosszú sugárutat nézzem az ablakból, ahogy kong az ürességében és a pusztaságában, hogy ne csak négy fal szippantson be, hanem egy egész város, hogy el tudjak tűnni, feloldódni a városi ködben, eltűnni egy fa alatti árnyékban, és aztán visszafordulni, amikor sétáltam eleget.

Vissza akarok fordulni, amikor kisétáltam magam. Vissza akarok fordulni, és haza akarok jönni. Nem hazajönni a bevásárlásból, hanem rendesen. Haza haza.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

A sárkány száműzetése

Vannak a városnak olyan részei, amiket csak akkor látok, amikor elhagyom és amikor megérkezem. Találgatom, hogy milyen lehet ezekben a kerületekben élni? Állandónak maradni ott, ahol mindenki csak átutazik. Egy ilyen helyről nézve lehetetlennek tűnhet, hogy ebben a sok autóban, kamionban és buszban emberek ülnek. Az egymás után érkező járművek olyanok, mintha egy nagy sárkány részei lennének, ami így, darabokra szakadva próbál visszatérni szülőhelyére, ahonnan ezer éve száműzték a tisztes polgárok.

Az iparnegyedek látványa az első és az utolsó élmény minden városból. Nincs díszítés, nincs pompa, a dolgok helyét a célszerűség határozza meg. Eső után van, szürkül, felkapcsolták a reflektorokat a gyárudvaron, a nagy üres tér közepén egyetlen vödör. Minden bizonnyal munkások hagyták ott, hogy holnap visszatérhessenek a félbehagyott feladatukhoz, de ezt ez a vödör nem tudja. Számára nincs tér, csak az, ahova épp viszik, neki nincs idő, csak annyi, ami éppen van: most ez a szürkület, az udvar, a bezáródó távlatok.

A gyárak után mindig egy töltés következik. Mintha egy városfal lenne, amit a külső ellenség miatt emeltek, holott éppen a várost átszelő folyót hivatott megzabolázni. A töltésen belül tízemeletesek sorakoznak. Első látásra otromba, szürke óriások, de ezekből az ablakokból nyílik a legszebb kilátás a városra.  Aki itt él, annak ez a látvány osztályrész. Nem épületeket lát, mint a kilátók turistái, hanem mozgást a nagy egészben, a fények remegését, az élet fojtott készülődését, amit tavaszodván, az első meleg napsütéskor először ő érez.

Mintha itt véget is érne a város, és egy új tartomány kezdődne a maga uraival: sűrű tuják mögé rejtőző házak, drótkerítéses, szőlőlugasos kiskertek. Errefelé a tekintet nem kalandozhat olyan szabadon, lombok rejtik a házakat, de az utcák szélesebbek, az autók sem sietnek: bőséges a tér és az idő. Az itt élők megtartják maguknak.

Hogy mi jön ezután, nem tudom. Talán egy gótikus óváros fogad bent, talán felhőkarcolók. Talán széles promenád a folyó mentén, talán magas homlokú épületek, amik egymással versengve másolják ablakaikba a felhőket. Talán szuvenírboltok, felespoharakon a Himnusz, kulacson a Szent Korona, strandtörölközőn a Hiszekegy. Talán csak csönd, az utca jobb- és bal oldaláról egymással farkasszemet néző plakátfejek. Arisztokratikus sárga, polgári törtfehér, munkásbarna, matrózkék, menedzserszürke.

Bármi is vár rám, egyelőre a város határában veszteglek, dugó van, csak a kocsisort látom magam előtt, a szürkületben egyre erősebb fényeket elúszni az autók íves karosszériáján. Amikor megérkezem, nem lesz bátorságom felemelni a tekintetem az úttestről. Elképzelem ezt a várost, mert csak így juthatok közelebb hozzá.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Kedd reggel a tízes trolin

Hülyeség is volna tagadni: ittasak voltunk, mert ittunk. Innunk kellett. Innunk kellett egész éjszaka, mert ezek nehéz idők, és a nehéz idők könnyelmű megoldásokat követelnek. Nem volna túlzás az sem, ha azt mondanánk, részegek voltunk, révén, hogy tényleg egész éjszaka beszélgettünk. Felvezető vodkákat ittunk közben rostos gyümölcslével, rövideket a nagy igazságokat követő hallgatásokra, mondat közepén pisszentek a hipermarketben vett sörök is, pedig mindannyiunknak hiányzik már a csapolt. Mióta úgy van, hogy át kell inni az éjszakát, azóta mi néha átisszuk. Nem azért, mert ezt akarjuk, hanem mert értjük, hogy most ezt kell tenni. Vagy hát nem értjük, de tudjuk. Ezt követeli meg tőlünk a haza.

Nem akarom elbohóckodni persze, egyetemisták vagyunk, talán nekünk a legkönnyebb ez az egész, csak tudod, másoknak ezek a legszebb éveik, nekünk meg. Ez az év jutott, és muszáj, hogy szép legyen, akkor is, ha most ezeket a történelmi időket éljük. Valójában nincs történelemtudatunk ettől az egésztől. Ez a kedd reggel nem lesz a történelemnek a része, akkor sem, ha pontosan illeszkedik a nagy egészbe, maszkostul, kijárási tilalmastul, kedd reggelestül.

Ha majd megkérdezi az unokánk, hogy mit csináltunk, azt fogjuk mondani, hogy az átbeszélgetett éjszakák után kakaós csigát vettünk a sarki pékségben, hazatroliztunk, és az egész tök természetes volt. Mintha az egész koronavírus azért lett volna, hogy mi egy kedd reggel a tízes trolin kinevessük. Körülöttünk az emberek munkába indultak, mint egy kedd reggel a tízes trolin. Mindenki maszkban volt, voltak, akik egyforma szabásúban, bizonyára egy helyen vették, népszerűek az apró virágminták, de a sima fekete maszkokból is sok volt.

Emberek munkába tartottak, körülöttünk a történelem, és mi elképesztően jól éreztük magunkat ettől. Nagyokat nevettünk azon, hogy mennyire jó, hogy ott vagyunk. Egyetemista sztereotípiának, kakaóscsigákkal a táskánkban kedd reggel a tízes trolin. Hogy mi trolival megyünk aludni, azzal, amelyikkel mások munkába mennek vagy iskolába, csak most ugye az sincs, és hogy tulajdonképpen mi itt bele vagyunk köpve emberek szokásos reggeleibe, akik be vannak köpve ebbe a világválságba, ebbe a történelmi időbe, miközben egyáltalán mit jelent a történelmi idő a végtelen időhöz képest, és hogy mit is jelent akkor igazából ez a kedd reggeli troli, amin mi rajta vagyunk.

Persze ezt így nem beszéltük meg se akkor, se azóta, de tudtuk, hogy mindenki érti. Nem csak mi, de ott, a trolin utazók is. A velünk utazók. És trolin kívüliek is. Az egész város, az egész maszkot húzott város, az egész maszkot húzott ország, az egész maszkot húzott világ tudta, hogy milyen kicsik is vagyunk mi a történelemben és az időkben, és hogy mennyire jól is van így ez ezen a kedd reggelen. 

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Az így akarok élni ház

Nekem hat év után is olyan minden alkalommal, mintha először látnám. Hogy ilyen ház nincs is. Olyan, hogy szívesen élek ezzel a házzal egy világban, mert ha ez a ház van, akkor bármi lehet. De kezdjük az elején. Magyar Ede nyilván egy zseni volt, de ahogy a szecesszió, úgy az alkotó is megbomlott a tízes évekre, és már eklektikus lett az Ungár-Mayer Palota. De mondjuk ki rögtön: itt az eklektikus szót a legnemesebb értelmében használjuk, bár mind görcsöt kapnánk, ha ezt a homlokzatot kellene puzzle-ből kiraknunk, és legkevésbé a rózsaszín falakkal volnának problémáink.

Nem fogok hazudni, ez a ház lenyűgöz, mint egy turistát. Minden nap lenyűgöződni nézek fel rá. Csodálni azt, hogy lehet ilyen is. Egy ház. Érted. Hogy úgy szép, úgy gyönyörű, hogy egy pillanatig nem lesz giccses, pedig itt aztán minden van. Táncoló lányok, nyilván tündérek vagy szirének, akik hajótestű homlokzatdíszeket csábítottak a hullámzó erkélyek közé, örökké fiatal boszorkányok, akik értik, hogy ők ennek a háznak a tetejére vannak zárva, de köszönik szépen, nekik ez jó így. Sokat süt a nap, érdekesek az emberek, felkúszik a kávé és a frissen sült KFC csirkeszárny illata. A boszorkányoknak ennyi elég is.

Nyilván az egész a hivalkodásról szól. Erre a telekre nem is engedték volna, hogy három emeletet építsenek, de valljuk be, két és fél emeletről nem is lehetne már a messziről jövő embernek is látványoskodni. És persze a tobzódó homlokzatok sem véletlenül sikerültek így, noha az egész véletlennek is tűnhetne nyilván, ha nem értenénk, de hát értjük mi. Mégis csak így kellene engedni a hivalkodást. Csak olyan homlokzatokkal, amik megszolgálják azt.

És közben ez a ház szép, izomból, de minden erőlködés nélkül. Százmillió benne egy lakás, de ne is lakjanak benne olcsóbban. Nekem sincs rá pénzem, és nem is tudnék egy ilyen házban lakni. Otthoni melegítőben, kitaposott papucsban, kócos hajjal kifelé bámulni az ablakon. Azért érted, kócos hajjal nézzél ki a belső udvarra inkább egy ilyen házból. Műemléki védelem alatt állnál te is, védenéd a homlokzatod. Időnként felújítanak. Én csak csodáló tudok lenni.

Hogy érted, végig tudok menni a Kárász utcán a Klauzál tértől indulva úgy, hogy csak az Eldorádó lófejű, embertestű torzójára kapjam fel a fejem, bár azt is már inkább megszokásból. Végig unalmas, mérsékelten elegáns babaház épületek, majdnem egyformák. Aztán Wagner-palotánál a Mekivel szemben már melegszik, mert végül is szecesszió az is, és aztán bumm. Még mindig. A tobzódásában, a teljes és befogadhatatlan pompájában és felszabadító miafeneségében. Hogy egyáltalán lehetséges az, hogy egy ház ilyen legyen. Érted. Tudom, hogy ezzel kezdtem, de nem tudok róla többet vagy mást. Hat éve sem tudtam, hat év múlva sem fogok tudni. Nekem elég annyi, hogy létezik. Csak így volna szabad létezni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Cézár a lépcsőházban

Amikor kicsi voltam, a lépcsőházunkban az egyik lakásban élt egy macska. Cézárnak hívták. Furcsa névnek gondoltam. Hallottam már olyat, hogy nagy testű, daliás németjuhászokat Hektórnak vagy Vezérnek nevezzenek, de hogy egy fekete macskát Cézárnak hívjanak, olyat még soha. Cézár sem volt kicsi, bár nem is volt túl nagy. Már arra sem emlékszem pontosan, fiú volt-e vagy lány. A neve alapján most már azt mondanám, fiú volt, de kecsesebben, óvatosabban járt, mint a kandúrok, mancsát mintha az ő számára előre kivájt kis mélyedésekbe illesztette volna. Sárga szeme világított, mintha mindenről tudna, amit aznap nem mertem elmondani otthon, és minden rosszasággal együtt, azt is mondaná: megbocsátok.

Cézár gazdája egy fiatal pár volt. Nevettek, ha csókolommal köszöntem nekik, nyugodtan mondd, hogy szia, és anya is mondta, hogy nyugodtan mondjam, hogy szia. Onnantól jó hangosan köszöntem nekik minden reggel, mikor találkoztunk, Sziasztok. Hogy mindenki tudja, én már a nálam öregebbeknek is köszönhetek így. Korán mentek a munkába mind a ketten, általában összetalálkoztunk a lépcsőfordulóban, ők, anya, meg én – és Cézár. Nem akarták bezárni a macskát a lakásba egész napra, ezért hagyták, hogy szabadon kóboroljon a lépcsőházban. Kati néni, a szigorú alsó szomszéd morgott eleinte, de miután Cézár egy nap odasétált hozzá, és puha mancsát a papucsából enyhén előtűnő lábfejére helyezte, utána sokkal kedvesebb lett. Valahányszor látta Cézárt, megsimogatta, még a lakásba is beengedte néha, ahol adott neki egy kis maradék húst vagy tejet.

Az elején féltem Cézártól. Koromfekete szőre volt, a sárga szeme úgy világított, mint ébredő bozóttűz a nagymamám kertjében, amikor augusztus 20-án éjjel a szomszéd telekről tűzijátékot lőnek fel, és mi figyeljük a keretet, hogy hol kap lángra. De Cézár szelíd volt. Persze tudott volna bántani, mert bár puhán járt és még egy kisgyereknek is eltűrte, hogy selymes mancsait simogassa, valójában nagy erő szunnyadt benne. 

Nagyon szerettem Cézárral lenni, amikor már engem is a bizalmi körébe fogadott. Valahányszor elindultunk reggel, ő ott volt, és amikor hazaértünk, a lépcsőházban várt minket. Néha hétvégén is kiengedték a gazdái, és akkor egész nap rongylabdával játszottunk, én gurítottam, és ő úgy tett, mintha egérre vadászna, a lépcsőfordulóból rárontott,  harapdálta, ütögette jobbra-balra.

Sokszor szerettem volna reggel Cézárral maradni. Mikor mentünk az óvodába, arra gondoltam, milyen jó Cézárnak, aki otthon marad, kénye-kedve szerint járkál a lépcsőházban, mintha az ő birodalma lenne. Az óvodát nem szerettem, mert mindenki focizott, és én nem tudtam focizni. Nem is igazán értettem, mi ez a nagy hűhó a labda körül, és hogy miért kell olyan erősen nekirúgni a kapusnak, hogy szegény ijedtében elhúzódjon, és a földre vesse magát. Úgy szerettem volna játszani, ahogy Cézárral. Csendben, mozdulatlanul figyelni valamit. Egy rongylabdát vagy egy egeret. Kiszámítani a mozdulatait. A fejével gondolkodni mindaddig, amíg már olyan jól nem ismerem, hogy olyan legyen, mintha én lennék az, akit figyelnek. Ilyenkor kell ugrani.

Aztán iskolába mentem, de még jobban szerettem volna Cézárral lenni. Az óvodában nem volt kötelező focizni, színezhettem is helyette. De az iskolában nem játéknak hívták, hanem tornaórának, ami mindig focival ért véget a fiúknak. Én voltam a kapus. Nem volt szabad elhúzódnom a labda elől, bármennyire is féltem. Más órákon viszont egy helyben kellett ülni. Nem volt szabad akkor szaladni, amikor én szerettem volna, csak a tornaórán, de akkor meg nem szerettem volna. Csak Cézárral, úgy, hogy fut előlem, mert ő a jaguár, én meg a vadász, aki nem megy haza a jaguár bőre nélkül.

Az iskolában is tanultunk jaguárokról. És távoli országokról, tájakról, növényekről, amik magas fákon élnek, meg más állatokról az óceánok mélyén. Egyre szívesebben jártam már iskolába, és egyre jobban vártam, hogy reggel elinduljak. Nem volt már kötelező focizni sem, lehetett kosarazni vagy futni. Egyre több osztálytársamat ismertem meg, sokszor délután is együtt maradtunk, fogócskáztunk az udvaron, a téren. Egyre kevesebbszer jutott eszembe, hogy milyen jó volna Cézárral játszani. Egyedül mentem már az iskolába és haza is egyedül jöttem. Ismertem a terek nevét, kezdtem megismerni a várost, emlékeztem, melyik utcán van a kedvenc tejivóm, és hol lehet gofrit kapni. Nem akartam otthon maradni többé sem reggelente, sem hétvégén.

Egyik délután arra jöttem haza, hogy sírás  visszhangzik a lépcsőházban. Cézár fiatal gazdái és Kati néni egymás vállán zokogtak. Cézár megszökött. Szép nyári nap volt és valaki nyitva hagyta a lépcsőház nagy ablakait. Senki sem találta Cézárt az utcán sem, nyoma veszett, féltünk, hogy soha többé nem kerül elő. Plakátokat raktunk ki a villanypóznákra, felhívtuk az állatmenhelyeket is, de hetekig, hónapokig semmi hír nem jött. A fiatal pár elköltözött. Sziasztok. Utánuk soha többet nem köszöntem így senkinek a lépcsőházban.

Egyre többet gondoltam távoli országokra, és egyre kevesebbet Cézárra. De nem felejtettem el. A legváratlanabb pillanatokban jutott eszembe. Éjjel, ha hazafelé sétáltam egy buliból, azt képzeltem, hogy tisztes távolságból Cézár követ, vigyázza a léptemet hazáig. Ő már biztosan végigjárta a város összes utcáját, sikátorát, ösvényét. Ő már olyanokat is látott az éjszakában, amiket én még soha, és most engem néz, ahogy egyedül megyek hazafelé. Figyel a világító sárga szemével.

Aztán úgy alakult, hogy egy távoli országban folytattam az iskolát. Új könyveim lettek, nem az anyanyelvemen íródtak, a füzetembe is ezen a másik nyelven írtam, és ezen a nyelven beszéltem a többiekkel is. Új dolgokat tanultam, és rengeteget felejtettem is. Nem emlékeztem például a régi iskolatáskámra, nem emlékeztem arra, mi volt a kedvenc szendvicsem az iskolabüfében, nem emlékeztem arra, milyen volt a kora tavaszi reggeleken futni menni az osztállyal, ahogy arra sem, hogy melyik utcában van a kedvenc tejivóm. Nem emlékeztem, mit ittam mindig abban a kocsmában, ami azóta bezárt, vagy hogy melyik buliban hagytam el azt a kesztyűmet, amit négy évig hordtam minden télen.

Most újra itt vagyok. A szülővárosomban. Egy világjárvány miatt éjszakára kijárási korlátozásokat léptettek érvénybe a hatóságok. Egy rövid kis sétára indulok a városba, ki a folyópartra. Mindig szerettem nézni, ahogy kavarog a víz felett a köd a téli hidegben. Hazaindulnék, de az úton, ahol évekig jártam most felújítási munkálatokat végeznek. Cézár biztos hazatalálna innen. Magamon éreztem a világító, sárga tekintetét. Figyel, mint régen a rongylabdát. Most kiderül, emlékszem-e még rá, hogy mikor kell ugrani.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Nincs jel

Tíz perc és ott vagyok, most már kajak, eskü, de mondtam, hogy menjetek, majd megtalállak titeket. A Google Térkép szerint a menetidő legalább fél óra gyalog, de egy algoritmus semmit sem tudhat a szégyenről. Semmit sem tudhat arról, hogy ha bármi rossz történik azon az estén, az biztosan a késő hibája lesz. Szaporázod a lépteid, a telefonodra pillantasz, most már rohansz, azaz csak rohannál, egyenesen, de újabb és újabb utcasarkok, kereszteződések törik az utad. Ha átvághatnál a házakon és a kertek alatt, a kerítések között suhanva már rég ott lennél. Az első borodat talán már meg is ittad volna. Vagy a másodikat. Mi bajuk ezeknek az utcáknak azzal, ha iszom?

Nézed a telefonod képernyőjét, rajta a térképet, a kék pöttyöt, ami lassan, nagyon lassan halad előre a szaggatott vonalon. Gyászolod a házak fölött átívelő légvonalat, új és új mellékutcákba terel az algoritmus. Elképzeled a digitális jelet, ahogy fénysebességgel hagyja el a telefonod, a városod, a kontinenst, a Földet, felmegy a sztratoszférába, egy műholdra, majd visszaverődik, és egy másik kontinens felé veszi az irányt, hogy egy nagy adatfeldolgozó-központból újra útnak induljon, vissza a telefonodba. Nem is tudja, hogy azért töri magát, hogy te megfeledkezhess magadról, és arról, hogy olyan emberekkel vagy, akikkel valójában gyűlölitek egymást. Bolygóméretű rendszerek mozognak, az égbolton át cikáznak a hullámok érted, és te még mindig a Jósika utcán vagy. Rosszul vetted a levegőt és szúr az oldalad. Semmi baj édesem, csak beszorult egy kis légbuborék, jut szedbe édesanyád hangja. Látod két izomrost között a kis buborékot, szabadulni próbál, retteg.  

Kapkodod a levegőt, nem ér annyit egy fesztivál, hogy szívrohamot kapj, gondolod, adsz időt a testednek, úgyis azt érzed majd, hogy ezért a szarért nem érte meg így rohanni. Mire odaérsz mindenki részeg lesz, neked meg vagy elmegy a kedved az egésztől, vagy erőszakosan próbálod utolérni őket. Megbánod, hogy egyáltalán elmentél. Azt mondják, az alkalmazások átveszik az uralmat az életünk felett, és te egy SMS-re vársz, egy értesítésre, egy emlékeztetőre: Kedves Ügyfelünk, sajnos a ma esti lealjasodáshoz nem rendelkezik kellő töltöttséggel, térjen haza az akkumulátorhoz. De nincs jel, a térkép sem frissül. Elfogyott a mobilneted, vagy csak a házak árnyékolják a vételt. Az emlékezetedre kell hagyatkoznod, rohansz tovább, már nemsokára ott vagy.

Kiérsz a sugárútra, megállsz, körbenézel, mielőtt átmennél a kereszteződésen. Fülledt nyári este van. Az autók állnak, és már rohannál át a túloldalra, de először meg kell győződnöd, hogy lehet-e, szét kell nézned, a fényszórók és a város fényei között keresed a jelet. Ekkor veszed észre a lámpát, pirosa túlragyogja az utcalámpákat a nyári estében, mintha minden fénynek ez kölcsönözné a színét, mintha ebből lett volna a város kékje, a zöldje, narancssárgája. Rajta nagy fekete nyíl: visszafelé mutat, oda, ahonnan jöttél, vissza a kis utcára, és még messzebb, a magad mögött hagyott sarkokra és kereszteződésekre. Haza. Rezegni kezd tenyeredben a telefon: keresnek a többiek. Mióta is mondtad, hogy még tíz perc? Negyed órája? Húsz perce? Türelmetlenek. Nem várnak többet. Vagy csak tudni akarják, hogy meddig várjanak. Elhinnék, ha azt mondanád, nem mész? Persze nem azért, mert nincs kedved mulatni, hanem mert kaptál egy jelet arról, hogy neked nem szabad. Nem szabad újra végighallgatni ugyanazokat a vicceket, és nevetni, mintha nem volnának megalázóak, nem szabad berúgnod, és szép lassan elveszteni minden gátlást, nem szabad azt hinned, hogy ez a szabadság.

Nézed a lámpát, nézed a telefont. Egy isteni jelre vártál, és most kaptál rögtön kettőt is. Két este közül kell választanod. Ácsorogsz, a telefon még mindig rezeg, a lámpa még mindig piros, az autók várnak, a barátaid várnak, mozdulni kéne. Rohanni előre, vagy erőből meghátrálni. Beszorultál. Buborék vagy két bolygóméretű izomrost között. Az égbolton át cikáznak a hullámok. Rettegsz.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Rakottkrumplinak való

Mert nem elég az, hogy tőlük zeng a lakótelep, még beszélgetnek is az emberrel, nem is gondolják, hogy az embernek dolga lenne, dohog magában Betti, amikor sikerül bejutnia megpakolt szatyraival a lakásba.

Szép krumplikat és szép füstöltet kapott a Mars téren, öröm őket hazacipelni, ha az embernek a karja is leszakad, akkor is, de ezek nem tudják mi az, csak a pletykálás megy, ha meghallgatja őket, elmegy az ideje, ha nem, kibeszélik őt is. Pedig Betti sietett, tényleg tele volt mindkét keze. A krumpli mellé vett tojást, sajtot, kolbászt és lecsókolbászt, tejfölt, újhagymát… Ahogy egy jó rakott krumplihoz kell.

Nem tétlenkedik. Tálat vesz elő, vizet tölt bele, kiveszi a kukát és a székek közé teszi, majd leül, és nekilát a krumplipucolásnak. Mert a kurva Kati néniéket megint nem sikerült megúsznom, füstölög tovább. Ez a vénasszony, ha tehetné, egész nap pletykálkodna. Persze neki Orsi hoz a szocotthonból ebédet, ennek meg az még vacsorára is elég. Semmi dolga nincsen. Még két perc, és az orrára csapom az ajtót. Még szerencse, hogy megjött Gizi néni, na az meg a zsák foltja, de legalább megszabadultam tőlük. Ezek felől az ebédből aztán vacsora se lenne. Ezen a nyomorult lakótelepen mindig résen kell lenni. Itt nem figyelsz, és ellopják az idődet, az életed, a szemed is kilopják.

Aztán én még ne mondjak semmit. A szegény Dávidka, az. A szerencsétlen annyi időre hagyta lent a biciklijét, hogy felment az öregapjához a patika felé a receptekért, aztán már nem is kellett többet tekernie. Ez is vicces. A vénasszonyok bent ülnek egész nap az ablakban, ilyenkor persze egyik sem látott semmit. De ha a gyerek rugdossa a kavicsokat, akkor nem röstellnek feljönni a fájós lábukkal a negyedikre. Jó is, hogy eszembe jutott! Ha végzek a rakott krumplival, én is behozom a két kis szekrényt a lépcsőházból, mielőtt valakinek nagyon megtetszik.

Csöngetnek. Ilyenkor. Legalább már a krumplit megpucolta, nem aközben zavarognak. Biztos a futár. Délutánra ígérte az SMS, de hát ezek is olyanok, mint a vakondokok. Bármilyenek. Betti keresi a tárcáját, tudja, hogy kivette a szatyorból. Igen, az éjjeliszekrényre tette. Csöngetnek, másodszor. Pillanat, kiáltja Betti, és egy pillanat múlva tényleg nyitja az ajtót. Futár. Egy hatalmas csomaggal. Mármint nem olyan hatalmassal, de elég naggyal, egy csomaghoz képest. Olyan hatcipőnyi. Vagy tizenhét kozmetikai ajándékcsomagnyi. Negyven nokiásdoboznyi. Száz doboz tamponnyi. Szóval nem akkora, mint amit gondolt amikor Attila arra kérte, vegye majd át a csomagot. Mindegy. Ötezer-hétszáz forint. Hatezer. Maradjon, viszlát. Köszönöm, szép napot. Szép napot, mondta Betti is, majd berugdosta a csomagot annyira, hogy be tudja csukni az ajtót.

Ez is megvolt már ma legalább, veszi tudomásul, majd visszasétál a konyhába, a konyhaszekrényben matat a tojásfőző lábasért, majd meglepetten és értetlenül fordul az asztal felé: mégis mit fog majd másfél kiló karikára vágott nyers krumpliból csinálni, ha ugye rakott krumplit, azt nem.

Fotó: Matyi
Írás: Sziszi