Címkearchívumok: Matyi

Paletta

Barna steppelt kabátban hozzuk haza a szatyrokat a boltból, görnyedten, mint egy falevél. Mi lett a nyári nagyvonalúságunkkal? A könnyedségünkkel, hogy azt se tudtuk, hétfő van-e, vagy péntek, mégis úgy halmoztuk az élményeket, mintha egyszerre lenne az összes nap? Most egy merő köd az utca, csak a levelek világítanak, és az el-elsuhanó autók lámpái. Korán esteledik, igyekeznek haza, mindenki menekíti a maga kis világát a sötét elől. Pedig nem változott sok minden, az őszben ugyanúgy van sárga, mint a nyárban, csak nem az égen, hanem a földön, a reggeli sárga, a délutáni narancs és az alkonyati bíbor összekeveredve, de mégis külön-külön fekszenek az avarban. Fölöttük az ágak egyre csupaszabbak, a váz állva marad, kell még jövőre is. Abból építkezik a természet, amit talál a következő tavasz elején. Valami kicsit meghagy a nyárból, egy vezérfonalat, ahonnan újrakezdheti. Egy alomnyi macskát Alsóvárosban, egy rózsatövet a Vasas Szent Péter utcán, egy graffitit a Vízitelep előtt. Idén egy elhagyott gyárat nézett ki a Fonógyári úton. Régen üres, nem jár erre senki, de a raktárépület nagy ablakain minden délután besüt a nap, és olyan fényárba borítja a kihalt betoncsarnokot, mintha egy dolgos nyári nap kezdetét jelezné. Innen kezdődik újra az építkezés fél év múlva. Addig ki kell keverni az új tavasz színeit. A Mátyás téren egy férfi kutyasétáltatás közben átgázol egy levélkupacon, ami most a földön hever, de jövőre naplemente lesz a színeiből. Most szétszereli az eszközeit a táj, ősz van, kicsi sorsok hevernek mozaikban: bevásárlás, egyetem, ebéd, excel-táblázatok, egy új szobanövény, egy új polc, egy új könyv, egy régi barát, stb. Egyiket sem szabad elhagyni, mindet el kell rakni, be kell spájzolni, hogy legyen honnan folytatni, hogy ne szakadjon meg, hogy emlékezzünk rá a tél elmúltával is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

A vasárnapi bevásárlás

Az ősember számára az élelemgyűjtés küzdelmet jelentett, harcot az anyatermészet erői ellen. Kiválasztani az ugyanolyan színű bogyók közül azt az árnyalatot, ami nem öl meg, célozni és eltalálni a rohanó vaddisznót, legyűrni és feldarabolni a mamutot. Később, ahogy a természeti erőforrásokban bővelkedő helyeken – folyópartokon, hegyvidékek és síkságok találkozásánál – megalapították az első városokat, az élelemszerzés küzdelmes része a falakon kívül maradt. A nehéz munka árán megszerzett hús, hal, gyümölcs és zöldség messzi vidékekről áramlott a városok piacaira, ahol az eladók kis asztalaikon kínálták portékájukat a vevőknek. 

Innentől a városlakók számára az élelmiszer beszerzése már nem a természet ellen vívott harc, hanem társasági esemény, alkalom a találkozásra, a hírek átadására, a pletykára. A piacozás örömében minden polgár, legyen az plebejus vagy patrícius, együtt osztozott, legalább addig, amíg nem kellett alkudni az árra. 

Manapság az élelmiszer megszerzése nem küzdelem és nem is társasági esemény, hanem  egy szükséglet puszta kielégítése. Átmenet munka és Netflix között. A vásárló levedli jól öltözött dolgozó énjét, de még nem kényelmesedett bele teljesen az otthoni játszósruhába. Ezt még ki kell bírni, aztán mehetek haza. Vagy fordítva: egész hétvégén pihent, főzött, nézte az esti filmet, vendégségben volt, aztán most itt van megint a vasárnap, holnap hétfő, és semmi sincs otthon. Megint menni kell a boltba, átgondolni hogy melyik nap mi lesz majd vacsorára a jövő héten, hogy kinek lesz névnapja az irodában, hogy mennyi csoki fér még bele a fogyókúrába. 

A vasárnapi bevásárláshoz nem elég a sarki kisbolt. El kell menni a szupermarketbe, a város szélére, ahol amúgy sosem lenne az embernek dolga, csak ilyenkor jön erre, télen csúszkál a parkoló befagyott tócsáin, nyáron szenved a beton ontotta hőtől. Ide nem lehet csak úgy, felkészületlenül érkezni – a vasárnapi bevásárláshoz nem elég a kosár, kocsit kell vinni, gondoskodni kell hozzá az aprópénzről is. 

Bent a szupermarketben zene szól, de nem hallani pontosan mi, csak a ritmust érzi az ember, hogy menni kell, mert szűk a hely, mert már megint sor van a zöldségmérlegnél, dönteni kell a hentespultnál, hogy 20 vagy 25 deka csirkemell legyen, hogy megvegyük-e a kemény zsömlét, vagy jó a kifli, hogy kipróbáljuk-e a növényi tejet most az egyszer, ha már úgyis akciós. Mindenki erre a ritmusra lép, dönt, gondol, pakol a kocsiba, úgy járja át ez a hullámzó, közös ütem a tömeget, mintha egyetlen mellkas lélegzetvétele lenne.

A csipszeknél találkozom egy párral, és véletlenül meghallom, hogy ugyanazt a filmet szeretnék megnézni este, amit én. A gyümölcsöknél egy nő árgus szemekkel keres valamit, talán egy recepthez valami egzotikus gyümölcsöt, amit élőben még sose látott. A mireliteknél elfogyott a szalámis pizza, mindenki azt eszi, csak ananászos maradt. Egy idős néni keménycukorkát tesz a kosarába, pont ez a fajta volt mindig a nagyszüleimnél is, biztosan ő is az unokák miatt veszi. A kasszánál előttem álló férfi oldalast, szalonnát, kolbászt pakol a szalagra. Megfordul és körbenéz. Biztos számít rá, hogy sokan megbámulják. Az én kocsimat méregeti: almák, ananászos pizza, csipsz, uborka, vaj, kenyér, a szokásos. Egy olyan fiatal kosara ez, aki már tud négy-öt fajta ételt, de még ragaszkodik a recepthez. Ebben a kosárban nincs helye improvizációnak, gondosan ügyel a költségvetés diktálta rendre, majd a sarki boltban lehet könnyelmű. 
Amikor én következem, a pénztáros beolvassa a termékeket, a csipszet, a pizzát, a vajat, mennyi a jonagold kódja, 12?, kérdezi a szomszéd kasszában neki háttal ülő kollégáját, na, tudsz te, látod, válaszolja az. Kitolom a kocsit, veszek egy utolsó nagy levegőt, mintha egy levegővel hazacipelhetném, amit vettem, a parkolóból autók fordulnak ki, mindannyiunkkal folytatódik a vasárnap.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Egy nagy kaland, körjárattal maximum negyven perc

Ma elég korán kellett kelnünk, de legalább ma minket is elvisznek. A nagybani piacok mindig hajnalban hangosak, és ez a piac sem másmilyen. Az igazak álmából keltettek fel, de nem baj, bírom én ezeket a reggeleket. Fiatal vagyok, friss, és tele vagyok vitaminokkal, mint egy jó reggeli smoothie, vagy mint egy egészségesebb köret a mekik gyerekmenüjében.

Tudod, sokat gondolkozom azon, hogy hová fogok kerülni. Hogy mi leszek majd. Csak fekszem a ládán összekötözve a többiekkel, nézek felfelé, látom a sátor ponyváját, érzem az éjszaka csípős hidegét, és arra gondolok, hogy el fognak vinni engem, és hogy jó lesz-e az nekem. Biztosan jó lesz, persze, csak tudod, attól félek, hogy nekem nem lesz majd olyan egyszerű. Engem csak úgy idepakoltak, hogy minden köteg egységnyi tömegű legyen, és amikor felszedtek is, külön szedtek fel, méregették, hogy melyik csoportba tegyenek, talán nekik sem volt egyértelmű, bár nem látom át feltétlenül az egész válogatást.

Szóval csak azt akartam mondani, hogy nem akarom túlbonyolítani a felnőtt létet, bár szeretném menőn csinálni. Badass kis gyökér akarok lenni, úgy képzelem, hogy majd az is leszek. Nagy kalandokra vágyom, még mielőtt megérkezem, és ha ennyire vágyunk valamit, az biztosan azért van, mert meg kell történjen velünk az a valami.

Úgy képzelem, hogy most elvisznek, de nem megyek messze, mondjuk csak ide a Mars térre, ahonnan majd hajnalba jönnek pakolni. Még elég messze vagyunk az asztaltól, először a távolabbra menő ládák mennek el, hogy ők is időben odaérjenek. Én majd csak később kerülök sorra, vagyis mi, én és a társaim, akikkel össze vagyok kötve, meg a többiek, akikkel egy ládában vagyunk. Fekszünk egymáson, nézzünk a fóliasátrat, amin átsütnek a lámpák és amin lassan majd a nap is elkezd átsütni, és nem tudom, hogy a többiek gondolkodnak-e ilyeneken.

Úgy képzelem, hogy majd egy bácsi fog megvenni, akit a felesége küld ki a piacra reggelente, míg ő a többi mindent készíti elő. Pulcsis bácsi, aki nem lép ki az utcára szép pulcsi nélkül, pláne, ha troliznia is kell, meg bejönnie a belvárosba. Egy vászonszatyorba tesz majd, amit az unokájától kapott. Mindig szépre mossa a felesége, kikeményíti, büszkék rá, tisztán tartják, pedig már sokat cipeltek benne. 

Aztán mennénk tojásért, enne egy lángost, csak tejföllel, próbál figyelni a kokeszterinjére, de azért az ember megkíván egy lángost. Csak a legvégén megyünk a henteshez, hogy a legkevesebbet menjünk a hússal hűtés nélkül, bár most csak hurkát venne, mondjuk, jó véreset, meg tepertőt, csak mert szép nagy darabok látszanak most, friss vágásból. Még elnézelődne röviden, épp lekéste a trolit, tíz perc a következőig, de nem akar tíz percet állni a megállóban. Elmegyünk még egyszer a zöldséges mellett, ahonnan engem is vett, és lassan, biztos öreges tempóban elindulnánk kifelé. Még megveszi a lapokat, amiket már nem járat, inkább bent veszi meg néha őket, aztán tényleg megjön a troli.

Úgy képzelem, hogy előre ülünk majd. Hogy ez a bácsi elől szeret ülni, látni akarja az utat, az utcákat, kirakatokat nézeget közben, én is kilátok majd a térdére tett szatyrok közül, és majd megértem, mekkora az a város, ahol troli kell, meg minden ilyesmi, hogy ez egy akkora város, amekkorát nem lehet csak úgy bejárni, mint a répaföldeket, fóliás sátrakat. Egyre kisebbek lesznek majd az épületek, ahogy távolodunk a Mars tértől, egyre több helyen látszik a nedves és zöld fű. Aztán egyszer csak leszállásra készül a bácsim. Mielőtt felkel, maga mellé teszi a szatyrokat, megigazítja a pulcsiját, és… …és amikor újra felvenné a szatyrokat, az enyémet pont elfelejtené felvenni.

Biztosan valami ilyesmi történne, hiszen így kezdődnek a nagy kalandok. Csak néhány megálló múlva vennének észre, én mégis csak élvezném, nyugodt lennék. Tudom, hogy minden rendben lenne, csak egy ilyen kis kaland volna, amit most is gondolok magamnak. Odavisznek a sofőrhöz, hogy ezt a szatyrot itt hagyta valaki, a sofőr bemondaná a többi kollégájának meg a talált tárgyas diszpécsernek, hogy ha valaki keresne egy szatyrot, vászonszatyrot, ami fent maradt a trolin tele zöldségekkel, akkor az nála van, én pedig addig a vezetőfülkéből látnám az egész várost, és úgy érezném, hogy most elérkezett az a nagy kaland, amire mindig is vágytam, amióta kidugtam a fejem a földből.

Nem lenne nagy dolog. Úgy képzelem, hogy csak mennénk egy fél kört, maximum negyven percet, de az a világ legjobb negyven perce lenne. Hogy az tényleg olyan lenne, mintha mindent, de mindent láthatnék. Nagyokat forogna velem az élet. Aztán persze minden jó lenne, nem lenne galiba ebből, sőt, a bácsim ott várna rám és a szatyorra a buszmegálló túloldalán, és nagyot nevetnének a sofőrrel, hogy bárkivel megesik, ők is mosolyognának a bajszuk alatt és én is a világ legboldogabb répája lennék akkor, és jaj, hát az úgy nagyon jó lenne.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Plusz körök

Az utolsó két hétben plusz körökre mész a villamossal, leülsz kakaós csigát enni egy Dugonics téri padra, és csak nézed a lélegző várost magad körül. Megvárod a következő buszt, ülsz a megállóban, figyelsz, minden apró Szeged részletet megpróbálsz magadba szívni, mert tudod, hogy soha többet nem lesz ilyen buszmegállóban ücsörgős, 74Y-t váró délelőttöd. Nézed, ahogy begurul a nyolcas, ahogy emberek szállnak le a róla, akik mind tartanak valahová. Nekik ez egy ugyanolyan szürke hétköznap, mint a többi. A troliról leszállók már nem utasok többé, csak leszállók, akik tartanak valahonnan valahová, és ez így lesz velük még sokszor. Ezt jelenti élni valahol: napi rutinok, trolik, szokásos körök, villamosok.

Most ülsz a megállóban, te nem tartasz sehová, nézed a járókelőket, akik utasok voltak, vagy akik azok lesznek. A türelmetlenkedő néni melletted fél percenként csekkolja, hogy jön-e már a troli. Bármelyik fél percben jöhet, mit képzel, hogy még van három perce, jöhetne már. Nincs idő fél perceket várni, hármat pláne, menni kell, meg kell főzni a húslevest, le kell vinni a kutyát sétálni, el kell menni a boltba paprikáért, be kell fizetni a csekkeket. 

Nincs több időd itt. Nincs időd éveket bepótolni két hét alatt, nem tudsz elbúcsúzni, mégis járod a várost, leülsz. Dugonics tér. Fél 11. Minden délelőtt fél 11-kor jön egy kantáros nadrágos néni, aki virágokat locsol a Nagyáruház előtti szökőkút körül, mert ez a dolga,  a virágoknak kell a víz.  

Túl sokat ültél itt, tovább kell menned. Minden térkő emléket rejt, minden lépésnél más jut az eszedbe. A passzázs mögötti részen régen kínai étterem volt, vasárnaponként ide jártál, mindig elvitelre kérted az illatos csirkét. Ráláttál innen a Dóm egyik tornyára, eljátszottál a gondolattal, milyen lenne csak egy toronnyal. Aki nem ismeri a várost, és nem látta még a Dómot, innen nézve azt hinné, csak egy tornya van, és ebben semmi szokatlant nem látna.

 Az Aradira érsz, ez az egyik gyűjtőhely, itt szállnak le egyetemisták, ha egyetemre igyekeznek, ságváris diákok, nyugdíjasok az SZTK felé. A villamoson megáll az idő, sokan leszálláskor csekkolják a tájékoztató táblán, hány percük maradt beérni az egyetemre, a Ságváriba, az SZTK-ba, de bármennyire is késésben vannak, mindig beérnek.

Felszállsz a kettesre, és a nagy körforgalom után, a kolinál szállsz le. Régen mázlistának érezted magad, ha éppen elcsípted az egyest, ami a plázához tart, mert azzal pár méterrel hamarabb kerültél haza. Az egyes villamos a kiváltságosoknak jár, azoknak, akik éppen óra egészkor állnak a megállóban. Már nem törődsz ezzel, csak elmosolyodsz rajta. A pláza Aldijában csokis-narancsos nápolyit veszel, amit bármelyik város bármelyik Aldijában megvehetnél, mégis Szegeden teszed, mert ehhez a városhoz köt. 

Hazavillamosozol, arra gondolsz közben, milyen menő dolog ez, hiszen az országban csupán négy város lakói tudják ezt megtenni. Te köztük vagy. Leszállsz, már csak pár száz méter, mire hazaérsz. Előtted nem messze egy néni ácsorog, nézelődik, szemmel láthatólag eltévedt. Talán nem szegedi, vagy még sosem volt a város ezen részén. Belegondolva, számodra is elég nagy ez a város ahhoz, hogy eltévedj benne. Hat év kevés ahhoz, hogy bejárj minden kis zegzugot, mi van, ha  évtizedek sem elegendők? Már mellette haladsz el, mikor leszólít: Hölgyem, ön szegedi? Épp ezt kérdezi, épp most. Elmosolyodsz, bólintasz egyet, megkérdezed, miben segíthetsz. 

Fotó: Matyi
Szöveg: Szandi

Arról, hogy hogyan lesz az embernek helye

Eljön az a pillanat, hogy miután egy új városba költözöl, már egyre kevesebbet kell nézned a Google térképet. Már tudod az utat az állomástól hazáig, és közben egy pékségbe is be tudsz ugrani. Tudod, hol kell bevásárolni, hogy hol az iroda, az egyetem, a fontos buszmegállók és hogy melyik villamos vonala van a legközelebb hozzád. Mikor még először mentél az állomásról hazáig, vagy otthonról az egyetemre, borzasztó hosszúnak tűnt az út. Azóta minden nappal mintha egyre közelebb lenne az úticél: egyre később indulsz el, és egyre magabiztosabban hazudod, hogy csak tíz perc gyalog. Tudod melyik háznál fordulj balra, tudod melyik kirakatban nézd meg magad. Mindent tudsz, anélkül, hogy tanultad volna valaha. Egyszerűen csak itt adnak neked helyet a házak, mintha ők döntenének arról, hogy merre mész, nem te.

Sétálsz az egyre jobban bejáratott úton, és már nem csak az jár a fejedben, hogy időben beérj órára. Nézelődsz, próbálod elképzelni, hogy vajon az, aki már éveket, évtizedeket leélt itt, hova mehet. Van-e törzshelye, ahol mindig a szokásosat kapja, van-e kedvenc péksége, ami előtt minden reggel elsétál, van-e kedvenc banki ügyintézője, aki miatt mindig ugyanabban az órában megy be a bankba, van-e kedvenc buszsofőrje, aki miatt mindig ugyanakkor indul útnak. Gondolkozol, hogy hogyan nézhet ki a város belülről, amit te egyelőre csak tizenöt perces sétákon keresztül látsz, de ami bizonyára, telis-tele van mellékvágányokkal, cirkalmas kerülőkkel és ravasz féregjáratokkal. Vajon neked mi lesz a helyed? Ahova mindig jársz, ahol ismernek, ahol mindig csak a szokásosat adják neked, amit majd, ha kérdezik, hogy mi a törzshelyed, az egekig dicsérsz, amiről mesélsz majd az otthoniaknak. Ami majd az új otthonod lesz itt. 

Eddig csak beköltözni akartál, kényelemre vágytál, de már kalandot keresel: te is akarsz magadnak valamit ebből a városból, egy helyet, egy olyat, ami tényleg a tiéd. Elsétálsz egy játszótér mellett: ha itt nőttél volna fel, bizonyára ez is lehetne a helyed, gyerekkorodban itt hintáztál volna, kamaszkorodban itt ittál volna, szintén hintázás közben, még mindig jóleső bizsergés járna át, amikor elsétálsz mellette. De ez nem a te helyed, idegen, csak arra tudsz gondolni, hogy itt mások érzik otthon magukat és nem te, hát maradjon az övék.

Aztán meglátsz egy fagyizót. Idejöttél volna az első szerelmeddel, te vaníliásat ettél volna, ő epreset, aztán soha nem jöttél volna ide, miután szakítottatok. Aztán átmész a zebrán, elsétálsz egy vendéglő mellett, ami egy nagy téglaház aljában van, kis terasz, és egy bronz szobor, ami mintha lefolyna a talapzatról. Ez semmiképpen sem a te helyed, a hely konyhájából kicsapó illatok neked túl nehezek, a szobrot meg nem érted. Ide maximum osztálytalálkozóra jönnél, meg a keresztfiad ballagására, akkor meg már túl késő, hogy a te helyed legyen. 

Kell-e egyáltalán egy konkrét hely ahhoz, hogy azt mondhasd, szegedi vagyok? Ha erőnek erejével kiszemelsz egy helyet, egy idő után majd úgyis ráunsz, és talán majd évek múlva, az egyetem végén, költözés előtt, az utolsó Szegeden töltött éjszaka bukkansz rá arra a kis pizzázóra, ami mellett minden reggel elmentél, aminek az illatával mindig elteltél, ahova volt, hogy csak úgy beugrottál egy szelet pizzára, ahol télen olyan finom volt a forralt bor, és ami, bár sose gondoltad volna, a legjobban fog hiányozni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Egy múzeumban élni

Egy évekkel ezelőtti szegedi polgármester-választáson az egyik jelölt egy interjúban azt mondta: „Szeged olyan, mint egy múzeum, jó ide járni, de nem jó itt élni”. Alig kilenc éves lehettem akkor. Korábban sejtésem sem volt róla, hogy egy múzeumban élek, de – őszintén szólva – tetszett a gondolat. Szerettem a múzeumokat, a nagy termeiket, tele óriási képekkel, a cipők kopogását a márványpadlón, a büfében a kólát és a sonkás meg szalámis szendvicseket. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet ott élni, de amikor az iskolával mentünk, mindig irigykedve figyeltem a teremőröket, akik egész nap ott lehettek, míg nekem vissza kellett mennem a kréta szagú osztályterembe a Pitagorasz-tételről, meg a többi butaságról tanulni.

Akkor, kilenc éves koromban, megegyeztem magammal hogy bármit beszél az a politikus, én tanulságként azt viszem magammal: „Szeged olyan, mint egy múzeum”. Aki pedig egy múzeumban él, annak már maga a séta is művészet. Elsétálni például a Reök-palota mellett, vagy a Kárász utca és a Dugonics tér saroképülete mellett (erről a tapasztalatról Sziszi már írt itt), emlékeztet arra, hogy vannak dolgok, amik nagyobbak, mint te, régebbiek, mint te, mégis közel vannak hozzád, és te felelősséggel tartozol értük. Van egy paktum a város és közted: egymáséi vagytok, vigyáztok egymásra. 

Egy múzeumban nem szabad hozzáérni a kiállított alkotásokhoz, ez persze eszébe se jutna senkinek, aki rendeltetésszerűen akarja használni a képeket és szobrokat. Azért készültek, hogy felfedjenek valamit, amire magunktól sosem, vagy legalábbis nem úgy gondoltunk volna, hogy érintés nélkül is tudjuk, valóságosak. Az épületeket se tapogatjuk, csak besétálunk és kisétálunk a nehéz ajtajain, és a bent töltött időben mi magunk is változunk: a Reök-palotában kicsit mi is szecessziósak leszünk, mert érezzük, hogy az valami más, mint a hétköznapok, több, könnyebb, szabadabb. Besétálunk egy épületbe, ami egy egészen más élet lehetőségét mutatja meg, mintha az egyik festményből egy  másikba mennénk egy múzeumban, és mi magunk lennénk a műalkotások, kiállítva egymás számára, egymás gyönyörűségére.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

A felsőévesek felelőssége

Megint kezdődik, és még hetekig el fog tartani. Tele lesznek elsősökkel a terek, a megállók, az egész belváros. Minden sarkon nézelődnek majd, összevetik a telefonképernyőnyi térképek vonalaival az utak valóságát, mérlegelnek, hátha az útvonaltervező mégsem a legrövidebb utat mutatja, gondolkodnak, hogy nyernének-e, ha átvágnának a játszótéren, vagy hogy tényleg következmények nélkül átjárható-e a kocsmaudvar.

Tudod, mi a közös szeptemberben egy 14 és egy 18 évesben? Hogy ugyanazokat az utakat próbálgatják, csak más kollégiumok és más tantermek között. Együtt tanulják, hogy a 2-es villamosnak nincs Boldogasszony sugárút megállója, és nekik a Bécsi körútnál kell leszállni, ismerkednek a nonstop Tesco extra sorainak az önkényes rendszerével, és még elolvassák az utcatáblákat, bármerre tartanak.

Építik magukban a várost, próbálgatják megtippelni a körutas-sugárutas rendszert vagy a legrövidebb útvonalat a part felé, amiről majd az egész családnak mesélniük kell. Néha próbálkoznak más buszokra szállni, hátha az egyszerűbb. A Liliom utcában volna dolguk, de kiutaznak a Viola utcába, és értetlenül állnak ott. Órájuk van biológia épület Szent-Györgyi Albert termébe, de a Dóm téren várnak egy szintén Szent-Györgyiről elnevezett terem előtt.

Elsőévesnek lenni olyan, mondják a TikTokon, mint amikor egy sorozatot az ötödik évadánál kezd valaki nézni. Nem érti, ki kicsoda, mi hol van, a miértekre már rákérdezni sem érdemes. És tényleg olyan: kritikákat olvasnak az előző évadokról, kollégiumokról, tanárokról, szabadon választható tárgyakról, térképeket és családfákat nyomtatnak, keresik az összefüggéseket, mert tudják, hogy ott vannak valahol.

Néha hozzánk szólnak, bátortalanul, hogy meg tudnánk-e mondani, és mi megmondjuk, büszkén. Meg tudjuk, és rajtunk látszik is, hogy minket meg lehet kérdezni. Igen, mi tudjuk, hogy melyik megállótól a legrövidebb az út a szinte eldugott egyetemi épületig, remek tippjeink vannak túlélés esetére, már ismerjük a lovasszobrok körüli nagy összesúgásokat, megtanultuk a szavakat, amik csak Szegeden jelentenek valami mást, és majd lassan elmeséljük nekik, mert kérdeznek, és mert nekünk is így mesélték.

Mert mi már tudjuk, hol van a BTK-n a Klemm Antal terem, a portás nevetett, amikor érdeklődtünk, azt mondta, jól figyeljetek: jobbra, a folyosó végén van egy lépcsőház, ott fel az elsőre, át jobbra a lengőfolyosón (azt sem tudtuk korábban, hogy a lengőfolyosó az a gang), és az első ajtón be, és ott már ki lesz írva. Csendesen mosolygunk azokon, akik kódok alapján próbálják keresgélni a termeket, magunkat látjuk bennük, de ők nem látják magukat bennünk, egyébként is mit mosolygunk az út közepén.

Csak az utolsó öt percben kérnének tőlünk segítséget, mert egyébként ez az ő harcuk. Az első hetekben korábban indulnak, mert még a menetrendben sem bíznak, számítanak arra is, hogy keresniük kell az útvonalakat, termeket, de ha kérdeznek, segítünk nekik, mert jó fejek vagyunk, és mert nekünk is segítettek.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Sárgadinnye ízű délutánok

Nem tudod elmagyarázni, de vannak azok a délutánok, amikről csak úgy tudod, hogy nagyon jók lesznek, pedig nem váltják meg a világot, te sem érsz el nagy sikereket, csupán egy mindennapi délután lesz, és te ki fogod élvezni ennek a délutánnak mindennapiságát. Nem úgy döntesz, hogy egy unalmas, dolgozós, e-mailezgetős, rendezkedős délelőtt után másként folytatod a napot, hanem csak egyszerűen érzed, hogy minden másként fog folytatódni.

Észreveszed, hogy a reggel felvett narancssárga pólód mennyire vidám színű, és hogy a rágó sárgadinnyés ízesítése amúgy mennyire jó is. Találkozol majd a barátaiddal, készülsz rá lélekben, villamost nézel, olyat, ami öt perccel előbb érkezik, nem olyat, amivel késnél, mert érzed, hogy ez nem az a késős délután, akkor sem, ha máskor sem csinálnak ebből ügyet. Nem kell meggyorsítanod a mozdulataidat, egyszerűen tudod, hogy takkra mindennel elkészülsz.

Reggel hűvösebbre készültél, de még most sem sül rád a hosszúnadrág, amúgy is állati jól áll a narancssárgával, ilyen szettben kellene elmenned meghódítani a világot, új parfüm, pár napja vetted, tulajdonképpen csak azért, mert az eddigi kifogyott, de élvezed, hogy ennek még nem szoktad meg az illatát. Ránézel az órádra, indulhatsz, a cipő a lábfejedre simul, hülyeség persze, de ma még a cipő is kényelmes.

Nincs háromszáz méter a villamosmegálló, de azt végig suhanod. Még fentről, de már hátulról süt a nap, még pici az árnyékod, de már biztosan szépen világítanak meg a sugarak. Olyan vagy, mint egy klippben, gondolod, de ezen a napon biztosan valami KFT klipben lennél. „Élveztük, mennyire jó ez a sablonos helyzet.” ez szólhatna a háttérben, vagy a Siker, pénz, csillogás, még moziba készülős első pillanatai: „Az ember néha filmszínházba vágyik”. Mert ez a nap tényleg olyan, mint egy KFT szám, hogy minden rendben van, és van hely benne mosolyogni, meg evidenciákról beszélni a cipők kényelmességéről.

Eléred a villamost. Éppen, de ez nem stresszforrás. Egyszerre siklotok be a megállóba, két lépésre vagy az ajtóig, addig úgyis kiszállnak. Van hely, nem csúcsidő, de nincsenek kevesen. Három megálló múlva már a barátaid is csatlakoznak hozzád, tudják, hogy a végében ülsz, mindig a végében ülsz, de mégis, ma valahogy evidensebb, hogy nem keresnek, csak rád néznek, egyből, felszállás után. Mosolyogtok, lekezeltek. Nincsenek nagy hogyvagyok, azok nem közétek meg nem is a villamosra valók. Még négy megálló, összeszedtek másokat, sőt, tulajdonképpen ők szednek fel titeket, mert ők vártak. Az előbb érkezők már szereztek bort, indulhat a délután további része, minden az eddigiek szerint.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Soha nem ér körbe

Nincs menetrendje, mint a villamosoknak, csak érezni lehet az olyan időket, amikor megint eljönnek. Azok a napok mégsem egyformák. Érhetnek otthon, a szobámban ülve is, amikor csak annyi napfényt látok, ami betűz az ablakon, és érhet rohanásban is, állomások között. Egyforma ezekben a napokban, hogy nem veszem észre bennük a megérkezésüket, csak utólag lehet elmagyarázni, mint a túlsózott levest.

Elalszom, de nem alszom nyugodtan ilyenkor. Gyerekkorom óta nem. Azt álmodom, hogy üldöznek, és nem tudom, hogy kik azok, de biztosan többen vannak, rám tudnának törni és menekülnöm kell előlük, tudom, hogy bántani akarnak, nem is élném túl, ha megtalálnának.

Menekülök, de a terek felmondják a maguk okszerű, helyes rendjét. Apám házának ajtaja a nagymamám udvarára nyílik, az ólak mögött a gyerekkori hátsó kert emelkedik, ami mögött a nővéremék háza áll, de benyitva megint apám hátsó szobájában találom magam, és így újra elölről. Soha nem ér körbe, bár bizonyos szobákba többször térek vissza, több irányból, több ajtón keresztül.

Néha azt hiszem, ott lepihenhetek. Még nem találhatnak meg, legalább tíz percem van, amíg ott keresnének. Nem tudom irányítani a menekülést. Ha az ajtón túl egy biztos búvóhelyet is ismernék – persze, fogalmam sincs biztos búvóhelyekről – az álmodás logikája szerint kint már úgysem annak a terei várnának. Az ajtóból sem fordulhatok vissza, akkor sem, ha volna is hová. Az sem jelentene biztosat. Érzem, hogy akkor hátba lőnének, elkapnának, két irányból is rám vetnék magukat.

Belakni egy várost, az az ilyen álmokkal ér véget. Már nem csak a gyerekkori helyszínek ugranak fel. Eltelt hat év, tele új terekkel, ahol majdnem biztonságban érezhetném magam, potenciális búvóhelyekkel, ahol talán néhány perccel később keresnek majd. Elbújhatnék tömegekben, a Kárász utcán sétálgató emberek között, a Széchényi téren csak egy üldögélő ember lennék, aki nem gyanakodva kémlel, hanem csak jó dolgában nem tudja mit csináljon, hát mindenkit megnéz. Aztán közelednék az OTP felé, és a vasalós ház helyén megint az otthoni ház állna az udvarán apám faházával.

Nincs menekvés ezekben a terekben sem. Ha a villamos el is megy épp mögöttem, és a ráragasztott reklámmatrica kitakarja a rohanásom irányát, a biztonság csak egy-egy pillanatig tart. Ha a nagyszüleim ablakából a rendőrséggel szemben mászok ki, akkor sem kérhetek segítséget, valójában egyedül vagyok a tereimben, senki nem tud a menekülésről, senki sem látja őket, én sem, de én tudom, hogy üldöznek, ők, a bárkik is, Szegeden, és régi otthonokon keresztül, nincs biztonság, nem lehet pihenni, amikor itt vannak.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Öt perc az alagút előtt

A Belvárosi Híd alatt van egy alagút. Autóút fut át rajta, se balról, se a víz felől nem lehet megkerülni, fel kell mászni a múzeumhoz és a fasoron át lehet továbbmenni a rakpart hídon túli részére. Hacsak nem vállalja fel valaki a veszélyt, hogy a folyton érkező autók között valahogy elkapjon egy szünetet, ami alatt átszalad a túloldalra.

Sokan nem értik, hogy hogy lehet valaki olyan felelőtlen, hogy csak úgy átszalad az alagúton, amikor igazán csak 5 perc lenne felsétálni a múzeumhoz, majd lesétálni a másik oldalon. Igazán kibírnak öt percet – mondják azok közül a derék szegedi polgárok közül sokan, akik Bortér vagy Pálinkafesztivál alkalmával keverednek a roskadásig telt sörpadoktól a rakpartra. Öt perc – rendes, polgári időben mérve – kevés, nem is lehet komolyan venni. Ha az idő pénz, öt perc körülbelül egy borravalónyi, amit a tehetősek nem is tudnak másra szánni, míg másoknak egy borravalónyi összeg több jelentėssel bír: kijön belőle pár zsemle és egy kenőmájas – egy vacsora.

Aki reggel autóval megy munkába és mindig pirosat kap, öt perccel később ér be. Aki gyalog jár, annak legalább a duplájába kerül, ha nincs szerencséje a közlekedési lámpákkal. Aki dobozos cigit szív, annak öt perc egy kényelmes cigiszünet, amibe még egy presszókávé is belefér, míg az, aki tekeri a cigijét, mind az öt percet beosztja, nem marad kihasználatlan egy másodperce sem.

Állva az alagút előtt, tudva, hogy már félórás késésben vagyok a barátaimtól, vagy a lánytól, akit szeretek, két választásom van: átszaladok két autó között, vagy bevállalom, hogy még öt perccel tovább várjanak rám. Ha visszautazhatnék az időben, hamarabb mennék el fürödni, hamarabb mosnék fogat – ha most lenne még tíz percem, abból ötöt boldogan feláldoznék, hogy ne kelljen rohannom az alagútban, ahol tudom, ha szembe jön egy autó, nem lehet elugrani oldalra, nincs más, csak én, és a több száz kiló fém.

Öt perc annyi, hogy rájövök, hogy már fél órát késtem, és gondolkozni kezdek, hogy tulajdonképpen mit is tudok nyújtani annak, aki még akkor is vár rám. Egy olyan ember, aki fél órát késik, az utána se lehet túl jó társaság. Fél óra késés nem arról tanúskodik, hogy az illető túl megbízható lenne, így nincs sok választása: ha öt perc a polgári szemlélet szerint nem is sok, annak, akinek már nincs sok ideje hátra, muszáj az alagutat választania, és csak annyit kívánhat, hogy ne kelljen szembenéznie egy autóval se. Talán ez az öt perc elég, hogy aki vár rá, megbocsássa azt a fél órát is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri