Címkearchívumok: Matyi

Egy utolsó szegedi este

Ismered azt a viccet? Két Eközben Szegeden blogger ül a kocsmában. Mármint tulajdonképpen a harmadikban. Az első tele volt kedd este, a második zárt rendezvényt tartott, megint csak: kedd este, és lőn, ez a harmadik kocsma, három a magyar igazság, a ráadásról meg esik majd még szó. Szóval vannak ezek az Eközben Szegedenes arcok, ülnek a kocsmában. Jó fejek, megdicsérik egymás között a wc ajtó színét – mentazöld –, gondolkodnak arról, hogy milyen adottságok mentén van tele az egyik kocsma és nincs tele a másik – nyilván erre a körutas-sugárutas rendszert hozzák fel, mert ez a kocsma, ha csak pár saroknyira is, de mégiscsak kintebb van, és belátják, amúgy a közeg is más, ebben a harmadikban nincs a csapon hidegkomlós, ilyen urbanisztikai tényezőket is átbeszélnek. Számlát nyitott nekik a pultos, felírják nekik, megbízhatóknak tűnnek, olyanoknak, akik majd az este végén tényleg ki fogják fizetni a fogyasztásukat, a jéger kört sem tagadnák le – végső soron ezek a rendes eközbenes srácok tényleg olyanok, a jéger kört sem tagadták le.

A pultos lány mosolyog rájuk, ha elmegy mellettünk, mert hevesen gesztikulálnak, beszélgetnek, figyelnek. Elöl hagyják a laptopot, mint valami falusiak, látszik, hogy otthon érzik magukat, nem feszengenek, pedig egyikük most van itt először, a másikuk sem igazán visszajáró. Nekik eddig csak a harmadik kocsma volt, meg amúgy is, nekik is kiesik, ha csak pár saroknyira is. Pedig itt jó a zene, valamelyikük leshazamoz több számot is. Meg lehetne kérdezni, mi szól, ez olyan hely, de nem kérdezi meg, ahhoz fel kell állni, oda kellene menni, lehet, hogy véget érne, mire a pultos figyelni tudna rá.

Aztán egyszer csak annyi lesz az idő, hogy lehet beszélni az utolsó buszokról, villamosokról. Egyikük az egyik közeli településre megy –  Szegednek ugye nem agglomerációja van, hanem környéke, néhány közeli településsel – a másikuk Újrókusig menne. Amikor a menetrendet nézik, épp az utolsó villamos megy el, amivel odaérhetnének a Mars térre. Kérnek két pohár gyümölcslevet, meglepni vele a szervezetüket, az utolsó villamosra majd kiérnek. Fizetnek bankkártyával, de készpénzben hagynak borravalót. A villamos felé mennek. Kevesen tudják, hogy 00:05-kor még indítanak egy-egy kettest a két végállomásról, nincs benne a menetrendben, de mint rendesen, szállít utasokat. Azt gondolják, még elérik.

Villamos persze még sosem suhant el olyan szépen, mint ott. Két úgynevezett városi blogger is látja, ettől szép. Hogy elsuhant, mint az utolsó utáni villamos. Akár vissza is mehetnének, gondolják, és tulajdonképpen tényleg. Amúgy is milyen kedves volt a pultos lány, mondja az egyikük, tényleg, az ilyen embereknek kell pultosnak lenniük, mondja a másik. Én nem volnék képes ezt csinálni. Kedvesnek lenni, meg nem szétesni két kérésnél többnél, egyikük, másikuk helyesel, egyetértenek. Két eközben blogger nagy egyetértésben betérnek a kocsmába. Megint. Kérnek egy sört, ugyanolyat mint eddig. A pultos nevet rajtuk, kiviszi, mondja, egyikük, történetesen a lírai én (akinek amúgy a dolga lett volna az első helyen asztalt foglalni, de amúgy meg milyen pompás asztalt szereztek maguk alá), elmondja, hogy már az úton visszafelé is megbeszélték, hogy mennyire kedves, és hogy csak ilyen embereknek kellene pultozniuk.

A helyükre mennek. Az asztalukhoz. Lett asztaluk, pedig másodszor járnak itt. Otthonos, és jó a zene, ebben fél óránként meg tudnak állapodni. Mama Cassnak is ilyen dalai vannak, Dream a Little Dream of Me szerű ezeknek is a hangulata. Biztosan ismered, bizonygatja az egyikük. Csodálatos dolgokról folynak a szavak, lassan két asztal marad, a másiknál is oszlanak az emberek, nekik is ideje volna oszlaniuk. Az utoljára maradt lány még beszélget a pultossal, nem szép dolog hallgatózni, de pont csend van, biztosan angyal szállt el az asztaluk felett, és egyébként is, ők az eközbenes bloggerek, az ilyen eközbenes pillanatokért élnek, meg kell értened.

Ez volt az utolsó éjszakája Szegeden, erről mesél, hogy hat évig lakott itt, az egyetem és az otthona között volt ez a kis kocsma, nekik épp útba esett, de sosem tért be. Most mégis jó, jó hogy van ilyen hely, meg hát, köszöni, hogy szuperkedves volt a kiszolgálás. Nem látjuk, de biztosan borravalót is ad közben, hallatszik a hangján, hogy tényleg hálás. Pestre költözik, de most még egyet összeültek a barátaikkal, és nagyon jó volt, így, még egyszer köszönik, mondja.

Halkan készülődik két szegedi blogger egy kocsmában. Ezt ismered? Nem akarnak elveszteni szavakat ebből. Úgy érzik, ez szép, olyan, amit azért meg kéne majd írni. Látszik, hogy mindketten így gondolják. Én voltam a gyorsabb.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Arról, hogy mennyibe kerül a technika a parasztoknak

Egész délután azon bosszankodtam, hogy le van merülve a telefonom. Nem tudtam visszakeresni egy régi beszélgetésnek azt a részét, amikor az épp olvasott regényről kevésbé lelkesítően beszéltem, és nem tudtam rákeresni a Google-ben arra sem, hogy mi a címe a szerző korábbi regényének, ami valami olyasmi, mint a Kecsketej, azóta tudom, meg is beszéltük, hogy egyáltalán nem olyan a címe, mint a Kecsketej, de nem mondom meg a címét, mindegy is. A tendenciáról van szó, hogy egy lemerült telefonnal szinte eszköztelen voltam, még azt sem tudtam megnézni, hogy pontosan mennyi az idő.

Csak két sört ittam a többiekkel, én a további körökben szódáztam. Mostanában rengeteg szódát iszom, meleg van, szomjas vagyok, nem kívánom a sört, attól csak pisilni kell, büdös is, normális folyadékra van szükségem. Míg a többiek újratölteni vagy mosdóba mentek, én csak bámészkodtam, olvasgattam az itallapot, vannak helyek, ahol már ötven forint a szóda decije – rablás –, de itt még korrekt áron van. Nézegettem azt is – volt még arra is idő –, hogy mennyire jön át az ágakon a maradék fény. Rendes körülmények között Facebookon ellenőriztem volna, hogy lemaradtam-e valamiről – bár nyilván nem, sosem –, vagy az e-mail postaládámból töröltem volna a Neptun új emlékeztetőjét a ki nem töltött kérdőíveimről – nem fogom őket kitölteni, igazán megtanulhatta volna már a rendszer.

Így lett, hogy végül nem tudom, hogy mikor indultunk el hazafelé. A hold már javában fent volt, de nem értem a hold járásának sajátos rendszerét, abból pedig különösen nem tudom megtippelni a pontos időt. Közben a barátok irány szerint tova – még bőven jártak a trolik, én egyedül értem a villamosmegállóba, nem néztem az időre, tulajdonképpen nem is tartottam fontosnak, láttam, hogy még három perc a kettesig. Három perc, az pont jó, kettőnél látod már közeledni, egynél már tényleg mindjárt ott van, már elhagyta a kedvenc kávézómat, ahol minden csodálatos volna, ha lenne mosdója, megérkezett, és felszálltam.

Majdnem üres villamoson utazni este az szinte olyan, mint egy videóklipben. Üvegnek támasztod a fejed, nézel kifelé, fények, homlokzatok tükröződnek a szemedben, tudod milyen dal szólna most a telefonodról, ha nem volna lemerülve. Beszűrődik mások beszélgetése és mások csendje, de nem vészesen, már megbeszéltük, ez a villamoson lévő idő és tér igazából nincs. Aztán felszálltak az ellenőrök, és hirtelen lett ittje a térnek és mostja az időnek: tapogattam a diákom és a bérletem után. E-bérletet vettem, mert kevés jegypénztárról tudom, hogy hol van, amúgy is mindig nálam a telefonom, tapogattam az ujjlenyomat olvasót, nem érzékelte, persze, le van merülve, kaptam a fejemhez. Nem volt mit tenni, vártam a véget, jöttek elölről és hátulról, mondtam, hogy lemerült a telefonom, bekapcsoltam újra, hogyan, hátha abban a fél percben a következő kikapcsolásig meg tudom mutatni. Bekapcsolt, megnyitottam az alkalmazást, vártam, kattintottam a bérletre, ellenőrzésre felmutatás, és hopp, megint elszállt, látták – kérdeztem, sajnos nem – mondták, tényleg sajnálták, látszott rajtuk.

Akkor nincs mit tenni, mondták, de később be tudom vinni bemutatni, ugye, kérdeztem, be persze, de most személyit és lakcímkártyát kérnek, és adnak majd egy csekket, de ne ijedjek meg, ezt nem kell befizetnem, ha három munkanapon belül beviszem, vagy ha nem megy három munkanapon belül, mert mondjuk dolgozom nyitvatartási időben, akkor is hívjam fel őket, itt lesz majd a telefonszám, adnak majd egy másik időpontot, de fontos, hogy már nem a Kossuth sugárúton vannak, hanem a József Attilán, igen, ott a furcsán bepakolt kisbolttal szemben, a bicikliboltnak majdnem a szomszédjában, és ott csak kilencszáz forint lesz.

Mások is jártak így, megértik, persze, tele van még ez az e-rendszer hibával, még rengeteg mindent kell neki megtanítani, látják ők is, meg hát ilyen, ha az ember otthon felejti az energiabankját, igazából nem otthon felejtettem, hanem a karantén eleje óta nem vettem elő a fiókból, nahát, ez meg a másik, mondták, nevettek, nevettünk, jó hangulatban ment a szó, Mars tér, ők leszálltak, de mindenképp adjam be három napon belül, vagy hívjam fel őket, nem ér ez az egész kilencszáznál többet, mondták, nem, tényleg nem, mosolyogtam rájuk, kilencszáz forint egy lemerült telefonért, gondoltam magamban, az végülis olyan legalább, amit meg lehet írni, aztán meg most megírom, jó így is, kilencszáz forint az két korsó sör, majdnem négy korsó szóda a drágább helyeken.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Vészhelyzetek helyszínéhez útközben

Ha próféta lennék, azt mondanám, térjetek meg és bánjátok meg a bűneiteket. Értetlenkedve néznék rátok, és azt kérdezném, ti hogyhogy nem halljátok a szirénákat, nektek hogy nem sorvad el az elmétek, ti hogy vagytok képesek így létezni még. Ha próféta lennék, a nyolcadikon laknék, épp mint most, közel az Úrhoz, elsőként tudomást szerezve az esőről, a város szélén, hogy az apokalipszis lódobogását is elsőként halljam meg.  

De persze nem vagyok próféta, és amúgy sincs értelme az egésznek. Nincs itt a világvége, vagy ha itt is van, nem a sziréna hangjából tudni. Az van csak, hogy november óta be vagyok zárva, és volt időm figyelni. Az van csak, hogy most lett olyan az idő, hogy tárva-nyitva legyen az ablak, ami így már nem szűri a két főút kereszteződésének az állandó zaját. Nem tanyára akarok költözni, nem csendet akarok, csak mást, mint amit most ez a négy fal és ez a két főút nyújtani tud.

Ha volt előző életem, egyszer biztosan bennégtem egy házban, talán valami háború idején. Hallottam a szirénákat, de nem volt elég időm kimenekülni. Persze, erről szól a sziréna hangja, hogy belehasít a levegőbe, hogy észreveszed, uralja a tudatodat, és nem tudod megszokni. Hogy megszólalhat tízpercenként is, felkapod a fejed, de én tényleg érzem az összerezzenést, hogy mi van, ha most. Mentők, tűzoltók, rendőrök, nemzetbiztonsági járművek szirénái üvöltenek, ha vészhelyzet van, vagy egy vészhelyzet helyszínére tartanak. Tízpercenként vészhelyzet van, és a házunk mellett járművek tartanak a vészhelyzet helyszínére a két főút valamelyikén.

Apám szerint ilyen volt az ő apja is. Tízpercenként vészhelyzetet hirdetett, pánikból pánikba rohantak, pánik helyszínéről egy másik pánik helyszínére. Apámtól azt tanultam, hogy az ilyet utálni kell, ahogy utálta a saját apját is, de most itt lakom, a vészhelyzetek felé útközben, és nem tudom, hogy ez hogyan is lehetne otthon.

Persze, hülyeség ez is, mint prófétának lenni. Másfél év bezártság után lehet-e egyáltalán bármilyen hely otthon, ahol távol vagy a már végre ismét láthatóan mosolygó emberektől, akik már végre nem potenciális fertőzők. Mint egy testvér egy végtelenül hosszú tavaszi-nyári-őszi-téli-tavaszi szünetben. Mint egy testvér, aki mellett folyton szirénáznak, aki mellett nyolcpercenként mindkét irányba megy el a villamos, aki magába zár a saját kényszerképzeteibe, szirénáiba, villamosmenetrendjébe, hiába bizonygatom, hogy nincs itt a világvége, hogy nem vagyok próféta. Hiába szólítalak fel titeket: Menjetek ki!

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Inkognitó

A srácok most hozzák be az új kerti bútorokat, szóval gondoltam, itt az ideje egy gyors ciginek. Rég nem álltam itt, szemben a bejárattal, a túloldalon, ahol rendszerint a sok kis részeg gyerek üldögél a padkán vagy prüszkölve próbál magán könnyíteni a ház falának fordulva. Majd jönnek nemsokára, ne félj, nyitnak a helyek, tele lesz a kert, ez a padka is. Alig bírnak már magukkal, várják, hogy újra kiszabaduljanak. Nekünk kellett már egy kis ráncfelvarrás, a régi székek és asztalok már rozogák voltak, le kellett cserélni őket, ez a jó pár hónap csend épp alkalmas erre.

Azért jó lesz, ha már újraindul itt minden. Ja igen, az emberek is, meg a buli, persze, meg hát a bevétel, meg a fizetés, érted. Kutya hónapok voltak ezek, nem is tudom, hogy maradtunk a víz felett. Jönnek megint a gyerekek, tántorogjanak, én leszarom, hányjanak, engem nem érdekel, csak igyák a sört, meg egyék a pizzát, ne balfaszkodjanak, ne verekedjenek, legyen minél kevesebb dolgom velük. Érezzék jól magukat, én majd figyelek, hogy minden oké legyen. A jó biztonsági őrt észre sem veszed, mert rend van, és mert beleolvad a környezetbe. Inkognitó, így kell ezt.

Jól van, hallom, bepakolták már az asztalokat, jönnek a székek. Lassan már megyek én is, csak a tél alatt, meg ebben az okádék időben úgy fáj a hátam, hogy hihetetlen. Szar ez az idő, most is hol esik, hol nem, olyan, mint a záróránál a vendég. Még egyet inna, nem lehet, megy az ajtó felé, visszafordul, nem, most már tényleg vége, de még egyet, csak egyet, nem, mert akkor mindenkinek még egyet. Sose lesz vége.

Matematika baszod, hiába egyetemista, nem látja be. Ha neki adnak még egy unicumot, akkor jön a többi, az utcáról benéznek még egy sörre, naaa főnök, csak egyet, ő is kapott, nem, most már aztán tényleg vége. Bezárunk, üres lesz az egész hely, és akkor jövünk mi: szisszentünk egy sört, lecsapunk egy felest, beszélgetünk, kártyázunk hajnalig, aztán haza, úgyis csak délután nyitunk.

A záróra hiányzik a legjobban, a karantén előtt nem is volt egy igazi, teljes zárásunk. Egyik nap még dolgoztunk, aztán már nem. Nem volt utolsó, elmenni soha nem akaró vendég, nem volt utolsó utáni unicum, nem volt kártyázás hajnalig, egyszerűen megszakadt minden. Na jó, elszívok még egy cigit itt, a nyitást rábízom a srácokra, nagyon várták már, én majd zárórakor leszek résen, hogy a következő Nagy Zárás ne vegyülhessen el csak úgy, észrevétlenül, inkognitóban.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

András, Dugonics András

Már írtam róla, hogy a Dugonics téren eléggé leköt az Ungár–Meyer-palota. Hogy letaglóz, és hogy minden gondolatomat uralja a maga szabadságával, így most nem arról a házról lesz szó. Most továbbjövünk két gondolattal, tovább az Aradi tér felé haladva, de lassú léptekkel. Ez a poszt most arról fog szólni, hogy van ez a tér, ami egyből olyan, mintha kettő lenne: az egyik, amit elképzelsz, ha a Dugonics térről beszélek, és a másik, ami eszedbe sem jutna, hacsak nem kell bemenned a kistescóba. Egyszer majd írok erről valami szociográfiait. Hogy hová tudod lekötni a biciklidet a körút egyik, és hová a másik oldalán, hogy hová tudsz kiülni, vagy hogy melyik féltéren mekkora az egy négyzetméterre eső fagyiárus.

A Dugó tér, nevezzük nevén, ha már van neki, igazi közösségi gyűjtőhely, egyetemisták, turisták keresik fel – írja róla a szeretlekmagyarorszag.hu, de persze NEKÜNK ezt nem kell bemutatni, értjük, éljük, szeretjük. A miénk, mondhatnánk, de nem akarok A tanúból idézni ide, meg nincs is bennem az a féle kesergés. Tényleg szeretem, tényleg a sajátomnak érzem.

Csak az érdekel, hogy az mégis hogy a fenében van, hogy a Kossuth Lajos sugárúton lakom (nevezzük egyszerűen, a Kossuth végén), és hogy ehhez képest a Dugonics tér, az miért nem Dugonics András tér (és amúgy a Széchenyi térrel ugyanez, a Dóm teret értem). A piarista szerzetes tér közepén álló szobra volt az első, közadakozásból a város polgárai állíttatták, három évvel a nagyárvíz, 50 évvel az egyetem városba költöztetése előtt. Milyen szép gesztus ez: szobrot állítani valakinek, aki a matematikát és a bölcsészettudományt egyaránt bírja. András napkor meg kellene koszorúzni a szobrát, hátat fordítva a világító szarvasnak. Na jó, értjük már, miért nem csinálják. A szarvasnak csak egy szelfi kedvéért fordíthatunk hátat. Kamerába néz, nem pislog, mosoly, MOSOLY, itt repül a kismadár (amúgy ezen a téren alig vannak galambok), többet csináltam, biztosan jó lesz majd valamelyik (valakiről).

Szóval, hogy megyünk ott a téren, ami annyira szegedi tér, hogy még az Eközben Szegeden beharangozó videóját is ott vették fel (most tegyünk úgy, mintha ez a szegediség minősített esete volna), és biztonságban vagyunk. A Kárász utcától a kanyarig a hagyományosan az első magyar regénynek tartott Etelka, egy igen ritka magyar kis-asszony Világos váratt, Árpád és Zoltán Fejedelmink ideikben szerzője tart szemmel minket másfélszeres bronztekintetével, középen figyel minket József Attila, szintén másfélszeres, szintén bronz, és végül a Nagyáruház plexinapja vizslat minket rafináltan, elkapja a tekintetét, ha odanézünk, oroszlánnak is tudja álcázni magát, egyszerre öreg és fiatal, és ha már itt tartunk, egyáltalán fiú-e vagy lány? András vagy Andrea? András-e itt minden, és mi is a név egyáltalán.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Helyek, amik a rosszba visznek

Alkohol nélkül is tudnám élvezni a társaságot – gondolom, miközben erről a generációmnak semmiféle tapasztalata nincs. Én is a rakparton tanultam meg szeretni a sör ízét, de néha elgondolkodom rajta, hogy csak megszoktam. Szeptemberi estéken tanultam meg letüdőzni a cigifüstöt, mert menő körben állni, két ujj közé fogni a cigarettát, és gesztikulálni, miközben megbeszéljük a világ legkisebb dolgait. Anyám szerint mindig mások visznek a rosszba, és bár túlzásnak érzem a moralizálását, anyámnak ebben majdnem teljesen igaza van.

Anyám nem tudja, hogy lehetőségünk sincs találkozni csupán a találkozásunk kedvéért. Hogy nem lehet egymáshoz felmenni, és hogy nincs másutt sem tér rá. Anyám presszóba jár, milyen szép szó ugyanarra. Ibolya Presszó, egy nagy múltú kávéház is viseli ezt a nevet Budapesten a Ferenciek terén, ez nem az. Ott találkozik Edittel és Erzsivel, barátnők így hárman, a városba került falusi tirpákok, a tirpák a szabolcsi nyelvjárásban háziast jelent, ők pedig büszke tirpákok. Nekik is csak ritkán van úgy, hogy nem a presszóba mennek értekezni, hanem valamelyikükhöz, vagy még ritkábban étteremben esznek, de akkora asztal felett képtelenség habzó szájjal mondani és mondani. Nem is szeretik annyira.

Menjünk moziba. Logikusan hangzik: közösségi tér, de a moziban nem lehet beszélgetni, mozi után pedig be kell ülni valahová, hogy megbeszéljük a filmet is, meg azt is, amiért igazából találkoztunk. Moziba csak a nyelvtanfolyamokat a legkevesebb munkával megúszni igyekvők járnak minden hétvégén a barátaikkal. Amikor az ötödik héten megkérdeztem a padtársamat, hogy mit nézett megint a moziban, nem tudott válaszolni, mert valójában nem moziban volt a hétvégén a barátaival, csak a ’Moziban’ témának jól begyakorolt és egyszerű a szókincse, így olcsó sikerélmény.

Nincsenek olyan tereink, amiket nem alkoholfogyasztással sajátítunk ki. Még az egyetemi könyvtár büféjében is hatalmas Aperol reklám köszönt minket a pultnál, tavaly nyártól ott is lehet alkoholt fogyasztani. A találkozások helye szocializál, megtanít, hogy így kell társaságban viselkedni, iszunk a beszélgetések mellé. Ha a rakpartra, a parkba vagy másokhoz megyünk, viszünk magunkkal bort vagy dobozos sört olyanból, amit csapról is innánk. Pótcselekvéseket keresünk, mert beszélgetni kevésnek tűnik. Ahhoz, hogy összeüljünk beszélgetni, alkalom kell, és kibontani egy bort, szisszenteni néhány doboz sört, az még mindig alkalom.

Ez a városunk, ezek vagyunk mi, ezek az alkalmaink, a közösségi részvételünknek ez az egyetlen módja. A kocsmában, ott van a nagy élet, ha bárhol felcsendülne a dal, továbbmennénk, miközben nem tudnánk azt mondani, hogy érvénytelen így kezdeni egy slágert, csak arról van szó, hogy ez anyám generációjának az élménye. A mi kocsmáink meg sincsenek énekelve. A mi kocsmáink nem stilizált kocsmák, nem rúgnak ki a Szamosra, nem nyílnak az utcára az ajtajaik, de a mi kocsmáink nem is késdobálók, nem szól bennük MC Hawer & Tekknő.

A mi kocsmáink azok a mieink, ahogy a padjaink is a mi padjaink, vagy ahogy a rakpart bizonyos lépcsői is a mi lépcsőink, a mi helyeinken pedig inni és beszélgetni kell. Ez a szabály. Dohányzunk közben, és a csikkeket végül nem pöccintjük sehová, az a nővéremék kispálos gesztusa. Mi már nem szemetelünk, mert hallottunk embereket a klímakatasztrófáról beszélni, és ezek máris másik szorongások és másik térhasználati szabályok, amiknek igyekeznünk kell megfelelni. Alkohol nélkül is tudnánk élvezni a társaságot, megbeszélve a szorongásainkat, anyáink tévképzeteit, viccelődve rajtuk. Nem tudjuk, mert nincs rá helyünk, nekünk azt nem szabad, nem is tudnánk bemutatni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Tűz

Már rendesen sötét volt, és alig jártak az utcákon, amikor hazaindult. Kora tavasz volt, az a napközben tavaszi, éjjel őszi idő. Ahogy egyre gyorsabban szedte a lábait, egyre sűrűbben kavargott előtte a lehelete.

A léptei visszhangzottak, és arra gondolt, ha ő ilyen erősen hallja, akkor biztos másnak is tisztán kivehető: valaki jár az utcán, egy lány, kicsiket lépked, magas sarkakon, és egyedül van.

Otthon majd bezárja az ajtót, nekitámasztja a vasalót, gyertyát gyújt és beül a kád forró  vízbe. Ha erősen gondol rá, talán kisebbnek tűnik az út, amit még meg kell tennie, és  észrevétlenül ér haza.

Mennyi ház, mennyi lehúzott redőny.  Mindegyik mögött van valaki, egy ember, egy család, tévét néznek együtt, vacsoráznak, beszélgetnek. Legrosszabb esetben zörgetni fog, verni az ablakot olyan hangosan, hogy már ne lehessen figyelmen kívül hagyni. Hogy azok is érezzék, hogy baj van, akik nincsenek ennyire egyedül.

Nem volna szabad gondolnia semmire, figyelnie kell, hegyezni a füleit, hogy mikor szövődik gyors kis léptei visszhangjába egy másik, tompább zaj, valaki más széles és gyors lépteinek hangja, valaki másé, aki számára nem jelentene erőfeszítést, hogy utolérje.

Lassan jön az első sarok, ahol be kell fordulnia. Falhoz lapuljon, vagy az úttesten menjen?  A falnak nekiszoríthatják, az úttesten viszont könnyebben észreveszik, ott meztelennek érezné magát. Majd a kanyart a sarkon szélesen veszi be, köszörüli a torkát, segítség, próbálja, keres egy ritmust, egy dallamot a szóhoz, hogy könnyebb legyen kimondani. 

Akkor érezte magát így, amikor általános iskolában verset kellett mondani. Félt a lelátón ülők szemébe nézni, tudta, hogy beszélnie kell, de nem tudta, hogy képes lesz-e rá. Nem hallotta a saját hangját, nem jutottak eszébe a szavak.

Segítség. Ezt gyakorolta magában. Segítség. Torkaszakadtából kell kiáltania, ha azt akarja, hogy meghallják, ha azt akarja, hogy elhiggyék. Itt kint hideg van, bent meg meleg. Mi nem keressük a bajt, ez a mondat jutott eszébe valami filmből, hogy az emberek mindig ezt mondják. Nem keresik a bajt, ezért ha valakit megtalál a baj, a tragédia, akkor őt sem keresi senki.

Eszébe jutott egy régi kampányfilm. Tűz van, ezt kell kiabálni. Még középiskolában vetítették nekik, a filmesek igyekeztek nem túl erőszakos jeleneteket filmre vinni: kopasz férfi fekete kabátban, szőke lány kopott farmerben, kicsit dulakodtak, aztán a lány azt kiáltotta, „Tűz van! Tűz van!”. Nézte a fiúk arcát: megértik-e, hogy ilyen érzés éjjel hazafelé sétálni, eszükbe jut-e a városon át tartó saját részeg imbolygásuk szombat éjjelente, hogy mi lenne, ha lányként tennék meg ugyanazt az utat, hogy akkor mernének-e olyan nagy hanggal üvöltözni a kocsmában tudva, hogy még haza kell érniük, és bármi rossz történik, azért ők lesznek a hibásak, miért nem hívtál taxit, miért vetted fel ezt a szoknyát, miért nem aludtál a barátnődnél?

Tűz van. Ezt kell majd mondani. Befordult a keresztutcába, ahol senki sem lesett rá. Mintha a saját léptei mellett valaki másét is hallaná. Fülelni próbál, de nem akar lassítani, nem akar  könnyű célpont lenni. Tűz van, erre ki fognak jönni. Tudják, hogy nincs tűz, de ha ezt meghallják, még talán megértik, hogy itt egy ember küzd egy másikkal, itt nem lehet késlekedni.

Tűz van. Érzi, ahogy fogy a levegő, látja a lángokat, ahogy felfutnak a falakra. Egyre közelebb jönnek, érte nyúlnak, meg akarják érinteni, megragadni a derekát. 

Tűz van, és bár a tűz elől menekülne, a természettől kevésbé fél, mint egy másik embertől. A tűzzel talán lehetne alkudni, átfutni rajta, aztán hemperegni a földön, de egy emberrel soha, az nem hagyja abba addig, amíg meg nem kapja, amit akar. Tűz van. Nincs tűz. Ha tűz lenne, volna idő segítséget hívni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Látni tanulok

A modern irodalomelmélet szerint két ember még soha nem olvasta ugyanazt a szöveget, sőt, én sem olvashatom kétszer ugyanazt. Ezt érzem, amikor bejárom a számomra ismerős tereket. Együtt változunk: az épületek, a napszakok, meg én. Újraalkotom magam, átszabom a múltam, kihagyok bizonyos fejezeteket, húzok rajtuk, tömörítem őket aszerint, hogy most ki akarok lenni. Aztán vannak a történetek, amik kiszakadnak belőlem, és szavak (nevelőapám), amik ártalmatlanok, mégis túl sokat mondanak el.

Ich lerne sehen. Látni tanulok – írja Rilke. Látni tanulok én is: látni azt, ahogy az emberek magukban hordják a tereket, amiket elhagytak. Vannak, akik kibolyhosodott kabátban, kiszáradt körömágyakban és sárga bőrkeményedésekben hordják az alföldi kis falut és a szikár földeket, mások fojtó parfümökben, jólszabott ruhákban és ápolt hajvégekben viselik a velük született jólét alapvetését, a belvárosi polgári lakást, nagy ablakokkal, fehér párnákkal és biedermeier bútorokkal.

Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Ich weiß nicht, woran es liegt, es dringt alles tiefer in mich hinein und bleibt nicht an der Stelle stehen, wo es sonst immer zu Ende war.

Egy nap több százan várakozunk a Reök-palota előtti villamosmegállóban, és egyikünk sem látja ugyanazt. Megkérdezhetném a mellettem álló fiatal babakocsis nőt, hogy ő mit lát onnan, két méterrel balra, az árnyékos rész végén. El is mondaná az érkező villamost, a szemben lévő, piros SZERetet graffitit, a Gogol utca sarkát vagy a körforgalmat a fölötte futó vezetékekkel, esetleg a szemben várakozók kabátjának vagy hajának a színéről beszélne, egy fiút szövetkabátban és Nike cipőben, mondaná, meg egy hosszú barna hajú lányt piros kabátban és bolyhos sapkában. Mégsem kapnék választ. Nem ismerem a kiejtett szavak előtt eltelt nap eseményeit és várakozásait. És ha még ezeket el is mesélné, nem látom a múltat, a teljes perspektívát, amiből beszél.

Erről a belső tájról nem tudtam eddig. Most minden odakerül. Ich habe ein Inneres, vor dem ich vorher nichts wusste. Alles geht jetzt dorthin.

Fél kettőkor munkásruhában ül egy férfi a buszon, a ruhájából olaj és fémforgács, a hajából a zsíros ebéd szaga árad. Én ott állok mellette, Zara bársonykabátban, friss manikűrrel, festett hajjal. Ő kicsit feszeng, mert valószínűleg úgy nézek ki, mint egy értelmiségi, úgy akarok kinézni, mint egy értelmiségi, és ő nem tudja, hogy én tudom, hogy ő most délutános, hogy a bágyadtsága az ebéd miatt van, és hogy gyerekként én pont egy ilyen férfit vártam haza, egy olaj és fémforgácsszagút, akiért esténként az ágy szélén ülve virrasztottam, hogy azt mondhassam neki, jó éjszakát, apa.

Látni tanulok, és magányos vagyok, mert már nem hiszek abban, hogy létezik olyan út két ember között, aminek a végpontja valóban a másik. Megcsaljuk egymást, másnak hazudjuk magunkat, és növeljük a távolságot.

Látom, hogy hazudok magamnak én is, amikor azt mantrázom, hogy az apám története nem határoz meg. Ebbe a szövegbe is beleírta magát. Arról panaszkodom, hogy az emberek túl távol vannak tőlem, és úgy csinálok, mintha én nem lennék túl távol magamtól. Azt hazudom, hogy büszke vagyok az önállóságomra és a függetlenségemre, miközben évekig tartott, mire megtanultam együtt élni a tudattal, hogy már nincs egyben a családom.

Minden nap újraolvasom magam, és nem olvasom kétszer ugyanazt. Ez megrémít. Mint egy héjat, én is hordom magam körül a tereket, amik meghatároztak. A szegedi öt évet, a bölcsészkar festett üvegablakait, a sörszagú pincekocsmákat, a színház festett kupoláját, a 2-es villamost, a 10-es trolit és a 20-as buszt, a Tiszát és a rakparton hagyott szemetet. És hordom magamban a balatoni falut, a nagyanyám olajfoltos tapétáját, a lomtalanításkor gyűjtött bútorokat, a garázs benzinszagát, a frissen nyírt fű zöldjét a nadrágjaim térdén és egy egész, alkoholszaggal átitatott gyerekkort.

Hogy mi történik ott, nem tudom.[1] Ich weiß nicht, was dort geschieht.


[1] Görgey Gábor fordítása.

Fotó: Matyi
Szöveg: Katona Alexa

Kérem vissza az éjszakai várost!

Sétálni akarok. Sétálni este, sétálni éjjel. Kisétálni az éjszaka közepén a városhatárig, kisétálni magam addig, amíg egy jottányi erőm sem, kisétálni magam addig, amíg egy parányi gondolatom sem marad. Sétálni akarok csendes mellékutcákon az út közepén, sétálni akarok lámpafénytől lámpafényig. Sétálni akarok. Egyedül. Csak a várossal lenni, érezni, hogy magába zár, és megtart.

Sétálni akarok éjjel, pocsolyákat kerülgetni, amikben visszatükröződik a sötét, lassan lépdelve, mint aki ráér, beleveszni bármelyik utcába, mint aki hajlandó volna bármelyik utcába beleveszni, mert hajlandó volnék rá. Meg akarom keresni minden utcában a legkülöncebb házat, ami előtt a legferdébb fa áll, aminek a kerítése a legnevetségesebb színben világít éjjel is, aminek az alapjából is süt, hogy különcnek készült, és el akarok sétálni mellette csak úgy, mintha semmi látnivaló nem volna. Meg akarok állni az összes templomtorony előtt, és nézni felfelé, mintha a templom felett be lehetne látni a mennybe, majd továbbsétálni, hiszen éjszaka van. Át akarok menni minden zebrán úgy, hogy csak a fehér vonalakra lépek, anélkül, hogy bárki elől is elállnám az utat.

Ez a város nem olyan most, mint amilyen lenni szeretne. Tudom, mert ismerem, sokat beszélgetünk éjjelente. 1:48-ig egészen csendes, olyankor kitárulkozóbb, aztán kezdi a napot az első bezárt kocsmákból kiszabadult társaságokkal. Bírja őket. Én más utakat választok magamnak, így egy saroknál mindig kettéválunk. Ő tudja merre kell mennie, én meg. Nekem nem kell mennem sehová, én menni akarok.

Sétálni akarok. Éjjel, úgy, hogy csak néhány taxi hajt el mellettem, úgy, hogy kikerüljük egymást a fel-feltűnő kutyás arcokkal. Ők sietnek, sietnének, én meg mintha hazafelé tartanék, oda sem nézek, amíg lát. Nincs titkom, pedig csak azok járnak sötétben, akiknek titka van, vagy akik a késő délutáni műszakban vannak, de ők külön kaszt. Nincs titkom, és nem járok késő délutáni műszakra, én csak sétálni akarok érthetetlenül, különböző tempókban, esetleges irányokba, ahogy Krasznahorkai a menekülést tanítja.

Nincs menekülni valóm persze, csak sétálni valóm van, vágyam, hogy újra bejárjak minden teret, amit most magára hagytunk, hogy megálljak minden köztéri szobor mellett, ami most magamra hagyott, hogy ne csak irigykedve nézzek a pizzafutár után, hogy ne csak a hosszú sugárutat nézzem az ablakból, ahogy kong az ürességében és a pusztaságában, hogy ne csak négy fal szippantson be, hanem egy egész város, hogy el tudjak tűnni, feloldódni a városi ködben, eltűnni egy fa alatti árnyékban, és aztán visszafordulni, amikor sétáltam eleget.

Vissza akarok fordulni, amikor kisétáltam magam. Vissza akarok fordulni, és haza akarok jönni. Nem hazajönni a bevásárlásból, hanem rendesen. Haza haza.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

A sárkány száműzetése

Vannak a városnak olyan részei, amiket csak akkor látok, amikor elhagyom és amikor megérkezem. Találgatom, hogy milyen lehet ezekben a kerületekben élni? Állandónak maradni ott, ahol mindenki csak átutazik. Egy ilyen helyről nézve lehetetlennek tűnhet, hogy ebben a sok autóban, kamionban és buszban emberek ülnek. Az egymás után érkező járművek olyanok, mintha egy nagy sárkány részei lennének, ami így, darabokra szakadva próbál visszatérni szülőhelyére, ahonnan ezer éve száműzték a tisztes polgárok.

Az iparnegyedek látványa az első és az utolsó élmény minden városból. Nincs díszítés, nincs pompa, a dolgok helyét a célszerűség határozza meg. Eső után van, szürkül, felkapcsolták a reflektorokat a gyárudvaron, a nagy üres tér közepén egyetlen vödör. Minden bizonnyal munkások hagyták ott, hogy holnap visszatérhessenek a félbehagyott feladatukhoz, de ezt ez a vödör nem tudja. Számára nincs tér, csak az, ahova épp viszik, neki nincs idő, csak annyi, ami éppen van: most ez a szürkület, az udvar, a bezáródó távlatok.

A gyárak után mindig egy töltés következik. Mintha egy városfal lenne, amit a külső ellenség miatt emeltek, holott éppen a várost átszelő folyót hivatott megzabolázni. A töltésen belül tízemeletesek sorakoznak. Első látásra otromba, szürke óriások, de ezekből az ablakokból nyílik a legszebb kilátás a városra.  Aki itt él, annak ez a látvány osztályrész. Nem épületeket lát, mint a kilátók turistái, hanem mozgást a nagy egészben, a fények remegését, az élet fojtott készülődését, amit tavaszodván, az első meleg napsütéskor először ő érez.

Mintha itt véget is érne a város, és egy új tartomány kezdődne a maga uraival: sűrű tuják mögé rejtőző házak, drótkerítéses, szőlőlugasos kiskertek. Errefelé a tekintet nem kalandozhat olyan szabadon, lombok rejtik a házakat, de az utcák szélesebbek, az autók sem sietnek: bőséges a tér és az idő. Az itt élők megtartják maguknak.

Hogy mi jön ezután, nem tudom. Talán egy gótikus óváros fogad bent, talán felhőkarcolók. Talán széles promenád a folyó mentén, talán magas homlokú épületek, amik egymással versengve másolják ablakaikba a felhőket. Talán szuvenírboltok, felespoharakon a Himnusz, kulacson a Szent Korona, strandtörölközőn a Hiszekegy. Talán csak csönd, az utca jobb- és bal oldaláról egymással farkasszemet néző plakátfejek. Arisztokratikus sárga, polgári törtfehér, munkásbarna, matrózkék, menedzserszürke.

Bármi is vár rám, egyelőre a város határában veszteglek, dugó van, csak a kocsisort látom magam előtt, a szürkületben egyre erősebb fényeket elúszni az autók íves karosszériáján. Amikor megérkezem, nem lesz bátorságom felemelni a tekintetem az úttestről. Elképzelem ezt a várost, mert csak így juthatok közelebb hozzá.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri