Címkearchívumok: Lóri

Ültetés

Az első tavaszi nap a buszon ér a faluból a városba menet. Az ablakon besütő fény más, sokkal melegebb, mint a bágyadt téli napsugár, élettel telibb, mintha puhán kibélelné a teret és lesimítaná a tárgyak éleit.

Vannak, akik boldogan az ablak felé fordulnak, meglazítják a szorosra kötött sálat, kigombolják kabátjukat, és fürödnek a fényben. Mások még a télben ragadtak, ott van dolguk. Talán sietnek, rendezniük kell a még januárról maradt számlát, vagy a december óta késő fizetésüket veszik fel. Ők behúzzák a függönyöket, még ültő helyükben is idegesen remeg a lábuk, kezük keresztbe téve, mintha várnának valakit, aki elszámolással tartozik nekik. Talán a buszsofőrt szuggerálják, gyerünk fiam, taposs a gázra, nem érünk rá. És vannak, akik csak üldögélnek, leeresztett kézzel maguk elé merednek, munkából jönnek vagy munkába mennek, földről, gyárba, műszakról, hivatalba. Fáradtak, és csak ennyi idejük adatott, amíg nem kell emelni, szedni, felvenni, visszahívni, amíg elérhetetlenek lehetnek. Kívülről a jármű amin most mind együtt utazunk, olyan, mint egy foghíjas állkapocs: függöny – ablak – ablak – függöny – függöny – ablak. Némán haladunk át a vidéken.

A városhatárnál, a temetőnél az úttest mellett két idős ember: egy férfi és egy nő. Házasok, gondolom. Egy idős pár, őszi-tavaszi kabátban, munkálatokhoz öltözve. A temetőbe tartanak, de mintha kertészkedni mennének. Tavasz van, ilyenkor indul a temetői szezon is, megnyitják a vizet a vízcsapokban, virággal, kancsóval, kis lapáttal, gyomlálni mennek az emberek, cserélik a vizet, ültetik az árvácskát.

Kiskoromban mindig én voltam, aki új vizet hozott. Nem szívesség volt, hanem erőpróba: elbírom-e a kannát. Először ketten fogtuk az unokatestvéremmel, aztán egyedül én, két kézzel, útközben a fele víz kiömlött. Aztán már elég volt egy kézzel is, végül már az ujjaim hegyével fogtam csak át a kanna fülét. Mióta elbírom, nem hozom többé.

Most majd az unokatestvérem kisfián lesz a sor. Majd ő készül neki, már a temetőbe menet dörzsölgeti a kis tenyerét, mert előre érzi, hogy felsérti majd a kanna füle, ő tölti meg vízzel, és ahogy egyre nehezebb lesz, a földre rakja. Ő fogja maga után hullajtani a vízcseppeket a poros úton, ahogy szinte két kézzel húzza a nagy kannát, ami minderről semmit sem tud, csak tehetetlenül tűri a víztömeg és a karok ellentétes irányú munkáját.

Mikor kicsi voltam, én is játszottam a sírok között. Szaladgáltam köztük, olyan volt a sok kis átjáró, mint egy labirintus. Itt vannak a dédiék – mondja az unokatestvérem. Itt vannak elültetve – mondja a kisfia. Tavasz van, minden egyre élénkebb lesz, a színek üres edényét megtölti a fény. Kiperegnek a földből a békák és a bogarak, kipattannak a rügyek a fákon. Kezdődnek a földeken a munkák, valaki megköti a cipőjét Romániában, indulnak a buszok Magyarországra. Valaki megköti a cipőjét Magyarországon, indulnak a buszok Németországba. A munkásszállók melletti kocsmákba és éttermekbe új áru érkezik, az asztalra sárga nárcisz kerül.

Ezer akarat éled a természetben. Virágok, gyerekek, bogarak, állatok, dolgozók között nekem már nincs hely.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Cézár a lépcsőházban

Amikor kicsi voltam, a lépcsőházunkban az egyik lakásban élt egy macska. Cézárnak hívták. Furcsa névnek gondoltam. Hallottam már olyat, hogy nagy testű, daliás németjuhászokat Hektórnak vagy Vezérnek nevezzenek, de hogy egy fekete macskát Cézárnak hívjanak, olyat még soha. Cézár sem volt kicsi, bár nem is volt túl nagy. Már arra sem emlékszem pontosan, fiú volt-e vagy lány. A neve alapján most már azt mondanám, fiú volt, de kecsesebben, óvatosabban járt, mint a kandúrok, mancsát mintha az ő számára előre kivájt kis mélyedésekbe illesztette volna. Sárga szeme világított, mintha mindenről tudna, amit aznap nem mertem elmondani otthon, és minden rosszasággal együtt, azt is mondaná: megbocsátok.

Cézár gazdája egy fiatal pár volt. Nevettek, ha csókolommal köszöntem nekik, nyugodtan mondd, hogy szia, és anya is mondta, hogy nyugodtan mondjam, hogy szia. Onnantól jó hangosan köszöntem nekik minden reggel, mikor találkoztunk, Sziasztok. Hogy mindenki tudja, én már a nálam öregebbeknek is köszönhetek így. Korán mentek a munkába mind a ketten, általában összetalálkoztunk a lépcsőfordulóban, ők, anya, meg én – és Cézár. Nem akarták bezárni a macskát a lakásba egész napra, ezért hagyták, hogy szabadon kóboroljon a lépcsőházban. Kati néni, a szigorú alsó szomszéd morgott eleinte, de miután Cézár egy nap odasétált hozzá, és puha mancsát a papucsából enyhén előtűnő lábfejére helyezte, utána sokkal kedvesebb lett. Valahányszor látta Cézárt, megsimogatta, még a lakásba is beengedte néha, ahol adott neki egy kis maradék húst vagy tejet.

Az elején féltem Cézártól. Koromfekete szőre volt, a sárga szeme úgy világított, mint ébredő bozóttűz a nagymamám kertjében, amikor augusztus 20-án éjjel a szomszéd telekről tűzijátékot lőnek fel, és mi figyeljük a keretet, hogy hol kap lángra. De Cézár szelíd volt. Persze tudott volna bántani, mert bár puhán járt és még egy kisgyereknek is eltűrte, hogy selymes mancsait simogassa, valójában nagy erő szunnyadt benne. 

Nagyon szerettem Cézárral lenni, amikor már engem is a bizalmi körébe fogadott. Valahányszor elindultunk reggel, ő ott volt, és amikor hazaértünk, a lépcsőházban várt minket. Néha hétvégén is kiengedték a gazdái, és akkor egész nap rongylabdával játszottunk, én gurítottam, és ő úgy tett, mintha egérre vadászna, a lépcsőfordulóból rárontott,  harapdálta, ütögette jobbra-balra.

Sokszor szerettem volna reggel Cézárral maradni. Mikor mentünk az óvodába, arra gondoltam, milyen jó Cézárnak, aki otthon marad, kénye-kedve szerint járkál a lépcsőházban, mintha az ő birodalma lenne. Az óvodát nem szerettem, mert mindenki focizott, és én nem tudtam focizni. Nem is igazán értettem, mi ez a nagy hűhó a labda körül, és hogy miért kell olyan erősen nekirúgni a kapusnak, hogy szegény ijedtében elhúzódjon, és a földre vesse magát. Úgy szerettem volna játszani, ahogy Cézárral. Csendben, mozdulatlanul figyelni valamit. Egy rongylabdát vagy egy egeret. Kiszámítani a mozdulatait. A fejével gondolkodni mindaddig, amíg már olyan jól nem ismerem, hogy olyan legyen, mintha én lennék az, akit figyelnek. Ilyenkor kell ugrani.

Aztán iskolába mentem, de még jobban szerettem volna Cézárral lenni. Az óvodában nem volt kötelező focizni, színezhettem is helyette. De az iskolában nem játéknak hívták, hanem tornaórának, ami mindig focival ért véget a fiúknak. Én voltam a kapus. Nem volt szabad elhúzódnom a labda elől, bármennyire is féltem. Más órákon viszont egy helyben kellett ülni. Nem volt szabad akkor szaladni, amikor én szerettem volna, csak a tornaórán, de akkor meg nem szerettem volna. Csak Cézárral, úgy, hogy fut előlem, mert ő a jaguár, én meg a vadász, aki nem megy haza a jaguár bőre nélkül.

Az iskolában is tanultunk jaguárokról. És távoli országokról, tájakról, növényekről, amik magas fákon élnek, meg más állatokról az óceánok mélyén. Egyre szívesebben jártam már iskolába, és egyre jobban vártam, hogy reggel elinduljak. Nem volt már kötelező focizni sem, lehetett kosarazni vagy futni. Egyre több osztálytársamat ismertem meg, sokszor délután is együtt maradtunk, fogócskáztunk az udvaron, a téren. Egyre kevesebbszer jutott eszembe, hogy milyen jó volna Cézárral játszani. Egyedül mentem már az iskolába és haza is egyedül jöttem. Ismertem a terek nevét, kezdtem megismerni a várost, emlékeztem, melyik utcán van a kedvenc tejivóm, és hol lehet gofrit kapni. Nem akartam otthon maradni többé sem reggelente, sem hétvégén.

Egyik délután arra jöttem haza, hogy sírás  visszhangzik a lépcsőházban. Cézár fiatal gazdái és Kati néni egymás vállán zokogtak. Cézár megszökött. Szép nyári nap volt és valaki nyitva hagyta a lépcsőház nagy ablakait. Senki sem találta Cézárt az utcán sem, nyoma veszett, féltünk, hogy soha többé nem kerül elő. Plakátokat raktunk ki a villanypóznákra, felhívtuk az állatmenhelyeket is, de hetekig, hónapokig semmi hír nem jött. A fiatal pár elköltözött. Sziasztok. Utánuk soha többet nem köszöntem így senkinek a lépcsőházban.

Egyre többet gondoltam távoli országokra, és egyre kevesebbet Cézárra. De nem felejtettem el. A legváratlanabb pillanatokban jutott eszembe. Éjjel, ha hazafelé sétáltam egy buliból, azt képzeltem, hogy tisztes távolságból Cézár követ, vigyázza a léptemet hazáig. Ő már biztosan végigjárta a város összes utcáját, sikátorát, ösvényét. Ő már olyanokat is látott az éjszakában, amiket én még soha, és most engem néz, ahogy egyedül megyek hazafelé. Figyel a világító sárga szemével.

Aztán úgy alakult, hogy egy távoli országban folytattam az iskolát. Új könyveim lettek, nem az anyanyelvemen íródtak, a füzetembe is ezen a másik nyelven írtam, és ezen a nyelven beszéltem a többiekkel is. Új dolgokat tanultam, és rengeteget felejtettem is. Nem emlékeztem például a régi iskolatáskámra, nem emlékeztem arra, mi volt a kedvenc szendvicsem az iskolabüfében, nem emlékeztem arra, milyen volt a kora tavaszi reggeleken futni menni az osztállyal, ahogy arra sem, hogy melyik utcában van a kedvenc tejivóm. Nem emlékeztem, mit ittam mindig abban a kocsmában, ami azóta bezárt, vagy hogy melyik buliban hagytam el azt a kesztyűmet, amit négy évig hordtam minden télen.

Most újra itt vagyok. A szülővárosomban. Egy világjárvány miatt éjszakára kijárási korlátozásokat léptettek érvénybe a hatóságok. Egy rövid kis sétára indulok a városba, ki a folyópartra. Mindig szerettem nézni, ahogy kavarog a víz felett a köd a téli hidegben. Hazaindulnék, de az úton, ahol évekig jártam most felújítási munkálatokat végeznek. Cézár biztos hazatalálna innen. Magamon éreztem a világító, sárga tekintetét. Figyel, mint régen a rongylabdát. Most kiderül, emlékszem-e még rá, hogy mikor kell ugrani.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Nincs jel

Tíz perc és ott vagyok, most már kajak, eskü, de mondtam, hogy menjetek, majd megtalállak titeket. A Google Térkép szerint a menetidő legalább fél óra gyalog, de egy algoritmus semmit sem tudhat a szégyenről. Semmit sem tudhat arról, hogy ha bármi rossz történik azon az estén, az biztosan a késő hibája lesz. Szaporázod a lépteid, a telefonodra pillantasz, most már rohansz, azaz csak rohannál, egyenesen, de újabb és újabb utcasarkok, kereszteződések törik az utad. Ha átvághatnál a házakon és a kertek alatt, a kerítések között suhanva már rég ott lennél. Az első borodat talán már meg is ittad volna. Vagy a másodikat. Mi bajuk ezeknek az utcáknak azzal, ha iszom?

Nézed a telefonod képernyőjét, rajta a térképet, a kék pöttyöt, ami lassan, nagyon lassan halad előre a szaggatott vonalon. Gyászolod a házak fölött átívelő légvonalat, új és új mellékutcákba terel az algoritmus. Elképzeled a digitális jelet, ahogy fénysebességgel hagyja el a telefonod, a városod, a kontinenst, a Földet, felmegy a sztratoszférába, egy műholdra, majd visszaverődik, és egy másik kontinens felé veszi az irányt, hogy egy nagy adatfeldolgozó-központból újra útnak induljon, vissza a telefonodba. Nem is tudja, hogy azért töri magát, hogy te megfeledkezhess magadról, és arról, hogy olyan emberekkel vagy, akikkel valójában gyűlölitek egymást. Bolygóméretű rendszerek mozognak, az égbolton át cikáznak a hullámok érted, és te még mindig a Jósika utcán vagy. Rosszul vetted a levegőt és szúr az oldalad. Semmi baj édesem, csak beszorult egy kis légbuborék, jut szedbe édesanyád hangja. Látod két izomrost között a kis buborékot, szabadulni próbál, retteg.  

Kapkodod a levegőt, nem ér annyit egy fesztivál, hogy szívrohamot kapj, gondolod, adsz időt a testednek, úgyis azt érzed majd, hogy ezért a szarért nem érte meg így rohanni. Mire odaérsz mindenki részeg lesz, neked meg vagy elmegy a kedved az egésztől, vagy erőszakosan próbálod utolérni őket. Megbánod, hogy egyáltalán elmentél. Azt mondják, az alkalmazások átveszik az uralmat az életünk felett, és te egy SMS-re vársz, egy értesítésre, egy emlékeztetőre: Kedves Ügyfelünk, sajnos a ma esti lealjasodáshoz nem rendelkezik kellő töltöttséggel, térjen haza az akkumulátorhoz. De nincs jel, a térkép sem frissül. Elfogyott a mobilneted, vagy csak a házak árnyékolják a vételt. Az emlékezetedre kell hagyatkoznod, rohansz tovább, már nemsokára ott vagy.

Kiérsz a sugárútra, megállsz, körbenézel, mielőtt átmennél a kereszteződésen. Fülledt nyári este van. Az autók állnak, és már rohannál át a túloldalra, de először meg kell győződnöd, hogy lehet-e, szét kell nézned, a fényszórók és a város fényei között keresed a jelet. Ekkor veszed észre a lámpát, pirosa túlragyogja az utcalámpákat a nyári estében, mintha minden fénynek ez kölcsönözné a színét, mintha ebből lett volna a város kékje, a zöldje, narancssárgája. Rajta nagy fekete nyíl: visszafelé mutat, oda, ahonnan jöttél, vissza a kis utcára, és még messzebb, a magad mögött hagyott sarkokra és kereszteződésekre. Haza. Rezegni kezd tenyeredben a telefon: keresnek a többiek. Mióta is mondtad, hogy még tíz perc? Negyed órája? Húsz perce? Türelmetlenek. Nem várnak többet. Vagy csak tudni akarják, hogy meddig várjanak. Elhinnék, ha azt mondanád, nem mész? Persze nem azért, mert nincs kedved mulatni, hanem mert kaptál egy jelet arról, hogy neked nem szabad. Nem szabad újra végighallgatni ugyanazokat a vicceket, és nevetni, mintha nem volnának megalázóak, nem szabad berúgnod, és szép lassan elveszteni minden gátlást, nem szabad azt hinned, hogy ez a szabadság.

Nézed a lámpát, nézed a telefont. Egy isteni jelre vártál, és most kaptál rögtön kettőt is. Két este közül kell választanod. Ácsorogsz, a telefon még mindig rezeg, a lámpa még mindig piros, az autók várnak, a barátaid várnak, mozdulni kéne. Rohanni előre, vagy erőből meghátrálni. Beszorultál. Buborék vagy két bolygóméretű izomrost között. Az égbolton át cikáznak a hullámok. Rettegsz.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Reggeli zene

David Bowie – The Man Who Sold The World

We passed upon the stair

Kilépek a nagy tízemeletesből, tél van, reggel, de a fény nem hoz vigaszt: csak erősebb így a házak szürkesége. Ugyanaz az út mindig. Hiába is magyaráznám, milyen fárasztó, hogy már én érzem magam úgy, mint egy kitaposott cipő, amit lassan koptat, formál, kitapos a beton, a lakótelep, az út, te azt mondanád: én választottam ezt a munkát, lakóhelyet, életet. Elcserélném veled. Na jó, nem minden percét, de ezt a reggelt például igen: nem kell se a szürke ég, se a lassú, de folytonos szél, ami, ha nem fújna, talán el is veszteném az egyensúlyom, mert már nem volna minek ellentartani. Előveszem a fülhallgatóm, zenét kapcsolok.

We spoke of was and when

Ezzel járulok hozzá a reggelhez: a kukásautó járja végig a házakat, a munkások legallyaznak egy túl terebélyes fát, a boltos kinyit, jönnek menetrend szerint a buszok, és én ezeket minden reggel más dallamra figyelem. A hörgő metál alatt a buszsofőr komor tekintete, mint az alvilág kapujának őrzője, Bach alatt észreveszem az eleganciát az eladó mozgásában: ahogy felemeli az újonnan érkezett árut, nem görnyed, kezében a dobozzal teljesen kiegyenesedik. Most haladok el a kirakatsor előtt. Legalább két percig nem vagyok egyedül. Ketten sétálunk, a tükörképem meg én.

Although I wasn’t there
He said I was his friend

Nem szeretném tudni, ma hogy nézek ki. Csak álmosan magamra vettem a legfelső ruhát a szekrényből, meg sem fésülködtem. A fürdőszobatükör kíméletes, rajtam kívül csak a jól ismert tárgyakat, a fogkefét, a fogkrémet mutatja, de ezek a kirakatok alattomosak: itt a legújabb divat, minden, ami ezen a reggelen lehettél volna. Az ember csak bámul a ruhákra és cipőkre, ha ezeket hordanám, nem kéne erőlködnöm, ők majd kezeskednek értem, amíg nem döntöm el, hogy ki is legyek. 

Which came as some surprise
I spoke into his eyes, ’I thought you died alone
A long long time ago’

Állok a megállóban, körülöttem megkezdődik a csúcsidő. Nem tudok olyan gyorsan megpördülni a tengelyem körül, hogy belássam az egészet: a menetrendet nézem, rajtuk a letépett matricák ottmaradt csonkjait, a szemben levő tízemeletest, ami kihúzza magát, ahogy megcsillan az ablakain a fény, a földön egy összecsomósodott zsebkendőt, a csatorna felé gurítja a szél. Valakinek biztos tartogat ennél szebbet is a reggel. Rólam sem árul el semmit, hogy mit látok: ki tudja, ki vagyok a szemközti ház ötödik emeletéről nézve, ahogy árnyékom hosszúra nyúlva szegeződik a körút felé. Ki tudja, aki mögöttem áll, mit lát belőlem: egy kabátot, leszegett fejet, fülhallgatót, táskát, vagy a részletek valami olyan rendszerét, amire nem gondoltam volna soha.

 „Oh no
Not me
I never lost control
You’re face to face
With the man who sold the world

Nem gondolok az anyukára, aki a két kisgyerekét óvodába viszi, nem gondolok a buszsofőrre, akinek tegnap vesztett a kedvenc csapata, és harmadik hete megy ki magánba hétvégente, nem gondolok a diákra, aki történelemből felel, és most évszámokat mormol, nem gondolok a férfira, aki ma kezd az új munkahelyén, amit három hónap munkanélküliség után kapott, nem gondolok a nyugdíjasra, aki vásárolni megy, mert csak a boltban tud emberekkel beszélni, nem gondolok az emberekre, akik ezen a buszon ülnek velem, mert célba kell érnem, ahogy nekik is, csak hagyom őket menni, hagyom őket menni tovább.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Mindig is egy kikötővárosban akartam élni. Nem tudom, hogy pontosan honnan jön ez a vágy, de mindig is vonzott a távolból kibontakozó hajók, a minden tájékról érkező hajósoktól hemzsegő kocsmák és a titokzatos rakományokat rejtő kamrák gondolata. Kiskoromban persze könnyebb volt ezt elképzelni. Kalóz akartam lenni, talán, mert nem ismertem a törvényeket, csak a szabadságot, és azt akartam, hogy minél tovább tartson.  Vitorlás volt a jelem az óvodában, ezt hímezte édesanyám a tornazsákomba, hajómatricát ragasztott az étkészletemre, tolltartómra. Ez különböztette meg azt, ami az enyém.

Azt képzeltem, az utcasarkok a kikötővárosokban is derékszögűek, és ugyanúgy körutak tartják össze, ahogy a szülővárosomban, de ahogy a sugárút a kikötő minden tervezést felrúgó kavalkádjába ér, a kínkeservesen felépített rend kifullad, legyőzi a tenger. A hullámok megtörnek dokkokon, de ez csak hadicsel: végül mindig a kő veszít, ahogy az alga, a kagylók, a halak birtokba veszik az emberek számára láthatatlan tájat.

Nem tudom, milyen lett volna egy ilyen helyen felnőni. Hogy mit éreztem volna, látva a város szánalmas próbálkozásait a rendre: a vámtiszteket, akik fejüket kapkodva próbálják lejegyezni a bemenő és kimenő hajókat, a csendőröket, akik az utcalámpák fénykörében ácsorognak, mert nem mernek bemenni a sötét sikátorokba, a nagy, lomha, formátlan hadihajókat a távolban, amik ugrásra kész varangyként tespednek a horizonton.

A szülővárosom egy megyeszékhely Magyarországon, a Dél-Alföldön, közel a határhoz. Két folyó találkozásánál fekszik, tengere nincs. Itt rakodták ki az erdélyi sót, majd innen szállították más városokba. Kalóz nem lehettem volna, csak kereskedőket fosztogató betyár, vagy sószállító hajók biztos kezű kapitánya. Látom a tömböket, ahogy lomhán hevernek egymáson, miközben a munkások körbejárják, nézik, tapogatják őket, fogást keresve rajtuk. Látom a vámosokat és adószedőket, akik mindent lemérnek, könyvekbe írnak, és viszik a hivatalokba. Egy kikötőváros a szárazföld belsejében, ahogy magzatpózban gubózik a folyószeglet köré, azon lüktet, mint egy nagy szív.

A város körül kis falvak tarkította síkság. Kisebb foltnyi erdők, nagy esőzésekkor a pangó belvízben madarak isznak, szúnyogot csipegetnek, mint valami oázisban. A buszról messze ellátni, az utak hosszúak és egyenesek, nem úgy, mint a hegyekben. Nincsenek hajtűkanyarok, új és új völgyek a sarkon túl: ami van, az mindig a következő falu, jelzőlámpa, bekötőút, tanya. Azon kívül nincs más, csak a távolság, a horizont, a tér, mintha itt kezdett volna építkezni a teremtés első napján az Isten.

Mikor utazom, és hoz a busz a falvak felől a városba, az utcákon át be a folyóparti fasorra, nézelődöm, hol egyik, hol másik szememet takarom le, mintha távcsőbe néznék a fedélzeten: keresem a látószöget, amiből a folyó, a só, a horizont tengerré áll össze. Ha megvan, már csak azt kell eldöntenem, ki vagyok: betyár, csendőr, adószedő, kalóz, vámtiszt. Bármivé válok, a város velem játszik, így kísér a következő megállóig.

Szalagavatós táncpróbára megyek. Ahogy a fasoron sétálok, a keringőt gyakorlom, gondosan a macskakövekhez illesztve a lépéseimet. Jövőre már nem ebben a városban tanulok. Máshol fogok élni. Megpróbálom az eszembe vésni ezt a pillanatot. Ki tudja, mire emlékszem majd ezekből az estékből, utcákból, keringőből. Ezt most nem akarom elfelejteni. Tél van, vékony jéghártyák úsznak a vízen, a ködtől a híd túloldaláig sem látni. Késésben vagyok, de nem akaródzik továbbindulni. Mintha várnék valamire. Arra, hogy a ködből kibontakozzon egy hajóorr, egy fehér vitorla, és megérkezzen a só, amivel felszórják az utcákat, amit nagy, vörös húsokba dörzsölnek, ami beleivódik az utcakövek közé, a városba, és minden lakójába, kioldhatatlanul. 

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Galambtérkép

A parkban ülök, ahol mi is ültünk mindig. Szeretek így késő ősszel, télen elüldögélni ezeken a padokon. A fákon nincsenek levelek, a tér tiszta és átlátszó, minden felesleget legyalul a metsző fagy. Ülök, nézelődöm: télikabátos idő. Már mindenki belátta, hogy a téllel nem lehet alkudozni: őszi kabát, de vastag sállal, télikabát, de kigombolva, zakóra esőkabát és sapka – nevetséges kísérletek arra, hogy elhalasszuk a szembenézést az újabb hidegekkel, a beismerést, hogy itt az idő elővenni a szekrény mélyéről a kesztyűt, a puha sálat, a nagy, vastag kabátot. Ülök a padon, kezem a zsebemben, tartogatom a meleget, szinte meg sem mozdulok, fegyelmez a hideg.

Nyáron a padok tele vannak szeméttel: sörös doboz, vodkásüveg, csipszes zacskó, csokipapír. Augusztus végén mi is  reggelig söröztünk ezeken a padokon. Most hajnalban belefagy a víz a farostok közé, lassan feszíti szét a deszkákat. Eltűntek az üvegek, a zacskók: az emberek minél kevesebb időt akarnak kint tölteni, fűtött szobáról fűtött szobára igyekeznek – lakás, autó, munkahely, kocsma, busz. Annyira üres a tér, hogy fel sem tűnne, ha egyik pillanatról a másikra eltűnne mindenki.

A nyár minden maradékát felszámolták, egyetlen dolog maradt. A padokkal szemben a tér hosszanti oldalának régi, impozáns épületét még kora tavasszal kezdték felújítani, úgy volt, hogy mire jönnek a hidegek, elkészülnek vele, de kényes a meló – szigetelés, műemlékvédelmi jelentőség, engedélyek, papírok. Az építkezést félbehagyták, a munkásokat elküldték, az állványok maradtak és a lyukas, koszos ponyva, amibe galambok fészkelték be magukat.

Mikor itt ültünk nyár végén, már elhagyatottan állt az építkezés. Galambok szálltak ki-be a ponyva alól, emlékszem, mondtad, mennyire utálod őket. Hogy ilyen sokan vannak, hogy betegségeket terjesztenek, hogy a szemük olyan kifejezéstelen, mint azoknak az őrülteknek, akik merednek maguk elé a villamoson, aztán egyszer csak ordítozni kezdenek, és törnek-zúznak maguk körül. Már nem jössz többet, nem kell sietniük az építkezéssel, megnyugodhatnak a galambok is.

Még utoljára számba veszem: dolgok amiket szerettél, dolgok amiket nem szerettél. Utóbbiakkal már együtt tudok érezni. Ha vizsgálnák az agytevékenységeidet ugyanaz az agyi terület lángolna fel, akár rám, akár a galambokra gondolsz. Valahol mellettük ülök a fejedben.

Én is kenyérmorzsákon élek, csapzottan járkálok a városban, vagy gubbasztok egy széken, az emberek a tekintetemet keresik. Vizslatják, élek-e még? Ismerem az utcákat, az eldugott helyeket, ahol kényelmesen el lehet tölteni egy délutánt is: padokat, beugrókat, ajtóréseket. Aki szüntelenül csak egyedül akar lenni, új várost ismer meg: az SBO-ra csoszogó hajléktalan útvonalát hajnalban, akit a részeg fiatalok megint összevertek, az éjjeli műszakra induló buszsofőrt, aki még nem tudja, kirángatják-e megint a helyéről az éjféli járaton vagy békén hagyják. Úgy ismerem már a várost, mint a galambok, akik az agyad félelemközpontjában laknak: hibákban érzem magam a legotthonosabban: leszállni a rossz megállóban, belelépni egy hányásba úgy, hogy utána még utcákon keresztül nyomot hagy a cipőm.

A püspöki palota árkádjai alatt tele vannak szarva a macskakövek. A párkányokon, csöveken és a falak mélyedéseiben tobzódnak a galambok. Szürke a hátuk, szürke a szárnyuk, beleolvadnak a környezetbe, és mintha hullámozna, türemkedne a fal, a boltozatok. Maga a pokol: a bűz, a fertőzésveszély, a monoton, lassú szárnysuhogás. A galambdúcokban a fejek, amik egymás szárnyai alá vágynak, mind egyszerre akarnak összezsugorodni, így lesznek hullámzó tömeggé, ami nem bír magával.

Ha erre járnál, talán észrevennél. Én biztos meglátnálak, szép lennél, határozott, elfoglalt. Egy pillanatra találkozna a tekintetünk. Először boldog lennék, majd rögtön egy galamb szárnya alá akarnám dugni a fejemet, hogy azt képzelhessem, valójában tőlük undorodsz.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

A városi nomád

Tudtam, hogy kellett volna sál is.” Összehúzod magadon a kabátot, behúzod a nyakad, ahogy a buszmegállóban állsz. Felkapod a lábad, járkálsz, de csak épp annyira, hogy ne tűnj türelmetlennek, idegesnek. Összegörnyedsz, hogy védd a nyakad a szúrós hidegtől, pár perc múlva fájni kezd a hátad, gyorsan kihúzod magad, nehogy szégyenben maradj bárki előtt is, aki ezen az őszi reggelen erre tévedne. Amikor elindultál, nem vettél sálat. Hiába vizsgáltad a szobából a felhőket, figyelted kint a lombokat, ahogy fújja a leveleket a szél, eltévesztetted az évszakot, a tél és a nyár egyértelmű, az ősszel és tavasszal szemben viszont tanácstalan vagy. Biztos mindenki így van ezzel, gondolod. Biztos mindenki összezavarodik, amikor elkezdik bepakolni az asztalokat és székeket a sétálóutcán az éttermek és bárok teraszairól.

Feltűnik egy ember. Bakancsot visel, széldzsekit, a hátán túrahátizsák. Fiatal, úgy húsz és harminc között. Kirándulni megy vagy munkába? Bármelyik is, biztos van nála egy kulacs, termosz, apró zseblámpa, műanyag dobozban ebéd, rántott cukkini zöldséges rizzsel. Te csak állsz, próbálod kitalálni, ki ő. Hogy járhat ilyen fesztelenül ilyen ismerősen a városban, miközben bármikor képes lenne elhagyni mindent.

Határozott, minden eshetőségre felkészült, esőre, szélre, napsütésre, októbertől márciusig biztonságban van. Nem úgy, mint te, aki még sálat sem vettél fel reggel, és már fáj a hátad a kuporgástól, ahogy próbálod a kabátod gyűrődéseiben tartani a meleget. Úgy érzed magad, mint egy kisgyerek, akire ráparancsolt a tanító, a hirtelen érkező ősz, és ez a széldzsekis, túrahátizsákos városi nomád mindent jobban csinál nálad.

Pedig hidd el, neki ez nem kedvtelés: életösztön. A városi nomádok megtanulták, hogy az életben semmi sem biztos: a fejük fölött házasságok értek véget, apák, anyák mentek el, majd jöttek helyettük mások, csőd szélére került családok költöztek el az új építésű, terméskő falú amerikai konyhás házukból, és elegáns ruhába öltözött, épnek tűnő emberekről derült ki egyik pillanatról a másikra, hogy a testükben burjánzó sejtek miatt már csak hónapjaik vannak hátra. Nap mint nap értesülnek róla, hogy távoli országokból százezrek indulnak el, hogy olyan földet keressenek, ahol erdők vannak és folyók, és a romok között nem katonák, hanem turisták járkálnak fel-alá.

Ők azok, akik mindig elvágyódnak: a városból az erdőbe, erdőből a tengerpartra, tengerpartról a hegyekbe. Ismerik a rejtett ösvényeket, a rövidebb utakat, ami másnak emigráció, nekik túra, a határőrök idegenvezetők: “tud egy jó kocsmát errefelé?”, “melyik a legszebb út a régi erődhöz?”. A város terep, az otthon fedezék, a tér zóna, az utca átjáró, a panoráma les, a munka zsákmány.

Nézed őt. Te nem tudnál így élni. Azon gondolkozol, hogy állna neked ez a széldzseki, milyen kulacsot vennél. Eszedbe jut nagyapád bicskája, amit ki akartál nyitni, de letört a körmöd. Ekkor találkozik a tekintetetek. Észrevette, hogy nézed: te, a városlakó, a polgár, őt, a felfedezőt. Ne érezd magad kényelmetlenül, nem vet meg, amiért minden kényelmet adottnak veszel. A szemében nem látsz gőgöt, de még eltökéltséget sem. Érdeklődést látsz. Ilyet utoljára falun láttál, a macskák néztek így, akik a nagyszüleid kertjébe tévedtek. Kóbor jószág, felméri a környezetét, vizsgálódik. Nem tudja, kiben bízhat meg. Mégis te érzed magad állatnak, elkényelmesedett házi kedvencnek, és őbenne látod az idegent, aki hiába érkezik messziről, mindig szívesen látott vendég a házban, olyan helyekre is bejáratos, ahova te sosem mehetnél.

Megszólítanád, hogy kifaggasd, kérdezd az élményeiről, de mintha mi sem történt volna, továbbsétál. Mintha neki nem jelentene semmit ez a találkozás. Csak megy tovább, rád se néz, magadra hagy az őszi reggelben.

Nézel utána. Szégyenkezel. Se kulacsod, se késed. A rántott cukkinit sem szereted, salátát is csak a kollégáid miatt rendelsz, utána muszáj megjutalmaznod magad egy csipsszel. Nem tudnál egyszerre itt hagyni mindent. Nem a halottak, nem is az élők marasztalnak. A Földváry utca és a Petőfi sugárút sarkán az a gyorsétkezde, ahova néha csak úgy befordulsz, minden ok nélkül, a lábad készen találja már a mozdulatot a sarkon. A Csuka utcában mindig ugyanott mész át a túloldalra munkába menet, általános iskolás korodban még azért csináltad, hogy szerencsét hozzon, most már inkább kegyelemből: nem akarsz már a nap elején megsemmisíteni valamit, ami régen olyan fontos volt. Nem, ha minden összeomlana sem tudnál elmenni. Nem vagy nomád, nem is akarsz az lenni. Ezen az őszi reggelen amúgy is nehéz elképzelni, hogy küszöbön állna a klímakatasztrófa. Majd ha beérsz, veszel egy kávét az automatából. Mondjuk a termosz, na az nem hülyeség. Talán a hétvégén kipróbálsz egy új kocsmát is. Elmész a múzeumba, ahol utoljára gyerekkorodban voltál, kibiciklizel Magyarország legmélyebb pontjára a várostól szélére, beiratkozol a helyi könyvtárba. Írni kéne a többieknek is, végre megszervezni az osztálytalálkozót, elmenni velük egy szabadulószobába. Dolgod van még, feladatod. Maradsz. Ameddig kell.

This image has an empty alt attribute; its file name is Matyi_jav-1-1024x1024.png
Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri