Címkearchívumok: Lóri

Messze tőlük

Ahogy busszal a nagyváros vasútállomásához tartottam, hogy elutazzak a kisvárosba, ahol napjaim általában töltöm, nem a szokásos, a zsúfolt utcáktól való félelmet éreztem, hanem azt, hogy ez a város, ahol a leszálló utasok miatt a villamosmegállóba eljutni is kész adjkirálykatonát játék, nem fenyegetést, hanem az egyetlen igazán nyugalmas helyet jelenti számomra. 

Ahelyett, hogy átszállnék egyre kisebb járművekre, hogy egyre kisebb utakon utazhassak, inkább megkeresem a forgalom legközepét, és elbújok úgy, hogy senki se lásson. Vitt a busz a városon át, szűk utcákon, korom színű házak között, néztem a keskeny, rácsos ablakokat, és arra gondoltam, ma nem a barátságos kertes házban szeretnék aludni, hanem egy ilyen ablak mögött, úgy, hogy tudom, hogy kint ezerféle ember, ezerféle szándékkal ezerféle helyre tart, és én, itt a keskeny ablak mögül, mint ostromlott városból az ellenséges hadsereg sürgés-forgását nézhetem őket anélkül, hogy tudnák, hogy itt vagyok. 

Így történt, hogy nem mentem haza. Itt vagyok egy kis hotelszobában a nagyváros egyik legforgalmasabb pontján, ahol a szirénázó mentőautók egybefolynak a hangszóróról zenét hallgató fiatalok éneklésével. Piros zöld, sárga és fehér fényreklámok borítják körbe a házak magas homlokzatait, mint a rivális bandák, leosztották a játékteret, hogy melyik logó, melyik szín a tér melyik szegletét világíthatja meg. 

De engem nem is ezek érdekeltek. Nem a zaj, nem az óriási fénycsövek, nem a villamosok, nem a buszok, hanem az, hogy ott lent a járókelők mind tartanak valahová, várakoznak a zebránál, állnak egymás mellett a villamoson, megvan a céljuk, a történetük, a feladataik, én pedig állok, messze tőlük, egy keskeny ablak mögött. Nem tartok sehova, és ha majd hátat fordítok mindannak, ami kint van, akkor az egész város a villamosaival, buszaival és járókelőivel végleg egyedül hagy.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Tizenöt perc

Elkülönülő funkciók szerint territóriumokra osztani a szobát. Azt tanácsolják, leginkább így érdemes küzdeni a lustasággal a home office alatt. Az íróasztal maga az iroda, a kanapé az ebédlő, kávégép helyett pedig ott a konyhában a zacskós tej meg a kávépor. A hatékony munkavégzés a legfontosabb. Persze, mire az ember kitalálja maga körül a rendet, addigra vége is a munkanapnak. Hiába késik megint a leadandó feladatokkal, azt érzi, hogy ma is nagyot haladt: pályára állította a rendszert, ami majd hozzásegíti a hatékony munkavégzéshez. Érdemes kisebb időegységekre osztani a napot. Abbahagytam a sorozatozást, mert a részek időtartama nem volt ötösre vagy tízesre kerekíthető. Hogy időt spórolj, rakd egy helyre a leggyakrabban használt tárgyakat. A sarokban dezodor, füles, töltő, bögre, kulacs, villa, kanál, mélytányér, zacskós leves. Most már fél óra is elég arra, hogy összepakoljak, és elhagyjam a lakóhelyem. Zárd ki a kellemetlen zajokat, ingereket. Becsukom az ablakot, elzárom a csöpögő csapot, de a nagy csendben a régi hűtő folyamatos zúgása, amihez ugyan az évek alatt hozzászoktam, elviselhetetlenné válik. Nem lehet tőle figyelni, lelőhetetlenül duruzsol, mint egy város fölött cirkáló helikopter, vagy napozás közben az ember füle körül szemtelenkedő szúnyog. Veszélyezteti a rendet. Ne feledkezz meg az egészségedről, most az a legfontosabb, sétálj naponta legalább negyed órát, hogy felfrissülj. Még sose sétáltam azért, hogy nekem jó legyen. Általában csak a város egy pontjáról a másikba megyek rendkívül praktikus okokból: iskola, munka, találkozás valakivel, megbeszélés, ésatöbbi. Rendszerint ilyenkor a feladat jár a fejemben, ami úticélomban vár, és csak nagyritkán, egészen véletlenül csodálkozom rá arra, ha a nap épp úgy süt egy sarokra, hogy az egyik utca fénybe borul, a másik teljesen árnyékban marad. És akkor arra gondolok, ez igen, ezt is tudja az utca, nem csak a forgalmat, meg a galambszart. Most azonban sétálok, és nem azért, hogy elérjek valahova, hanem csak úgy, körbe. Tizenöt percig bármilyen véletlen számára lehetőséget adok arra, hogy meglepjen. Mutassa meg a város tizenöt perc alatt, hogy mit érdemes tudni, aztán úgyis visszamegyek az odúmba. Persze, ma nem történik semmi. Nyilván, mert mindenki tizenöt percekre szabadul el, és ha nincs közönség, nem érdemes műsort csinálni. Marad a tervezés. A homlokzatok mögött hallom duruzsolni az összes többi ősrégi hűtőt, a vízvezetékekben folyni és kavarogni a háztartások mindenféle hordalékát. Minden teszi a dolgát, innen nézve mégsem mozdul semmi. Mintha egy nagy rendszer lenne az egész, apró darabokra felszeletelve. Működik nélküled is, de te nem működsz nélküle.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Osztálytalálkozó

Ahogy elindul az ember a a Dugonics tértől a Kárász utcán át a Széchenyi térig, azt gondolhatja, hogy ilyen egy szegedi hétköznap. Tágas, egyenes, mindig a célra tart, a végén jutalom várja: télen a színes óriáskerék, nyáron a platánfák árnyéka. Pedig vannak másféle hétköznapok is, amik nem ilyen kényelmesek, nem ilyen elegánsak, és első ránézésre nem is találni bennük semmi különöset, a szépség bennük mélyen el van rejtve. Egy-egy bőkezű időszakot gyakran ilyen napok követnek, és nem marad más választásunk, ezeket az utakat is meg kell tenni.

Aki folytatja az útját, például a Takaréktár utcán, máris egy másik világba csöppen. Egy árnyas kis utca, egy kényelmes féregjárat vezet át a széles Tisza Lajos körútra, ami már egyáltalán nem sétatér, sőt valódi út, autós közlekedésre való, a munkába menők, a dolgukat intézők számára van építve, és róla a forgalmat, mint nagy víztömeget a kis hajszálcsövek, a felsővárosi utcák vezetik el. A Juhász Gyula utca egy lassuló pihegés, ahogy  szatyrokkal a kézben sétálsz este hatkor a boltból hazafelé: itt már az otthonlétre készülsz, és arra, hogy tényleg magad mögött hagyod a munkát. 

Innentől már itthon vagy, már minden ismerős, az autók, amik a házak előtt állnak, a macskák, akik átkelnek az úton, az utcanevek, amik egy rég eltűnt világról szólnak, amelyben még nem tanárok, könyvelők, social media managerek és önkormányzati képviselők éltek itt, hanem hajósok, cipészek és sóhordók. Errefelé nincsenek nagy áruházláncok, csak kocsmák és kisboltok, amik nem a heti nagybevásárlókat, hanem az egy zacskó cukorért leugrókat szolgálják ki. Ezt a környéket egyszerűen csak tudod: barátságos, ezért kiismerhető, unalmas, de nyugodt, neked már nem is tudna újat mutatni. 

Vannak ilyen napok. A szatyor vágja a tenyered, a kis utcán néha magad mögé nézel, de most már tényleg egy sarok, és hazaérsz. Úgy képzeled, hogy az út, amit ilyenkor végigjársz, felülről labirintusnak tűnik az eldugott utcákkal, amiknek a mélyén, mint téli álmát alvó állat, ott fekszel te. Mocorogsz, fészkelődsz, beilleszkedsz, laksz.

Aztán van olyan nap is, hogy a volt gimnáziumi osztálytársak találkozót szerveznek, és felmentek a Szent István téri víztorony tetejére. Nézed a környéket, ami már nem tud meglepni. A szemeddel egy darabon még tudod követni az utcákat, keresed a tied, de  nem labirintust látsz, hanem kis udvarokat és játszótereket, amiket körbezárnak a nagy házak. Azt látod, hogy olyan az egész, mint egy nagy osztálytalálkozó, a kis utcák, terek, sarki boltok csoportokban beszélgetnek, viccelődnek, pletykálnak. Vigyáznak egymásra.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Hosszú keddek

Nyáron, még ha az ember az irodában, konyhán, vagy a szalag mellett izzad is, egy kicsit mindig olyan, mintha hétvége volna. Amint az ember letette a műszakját, kilép az utcára, ahol délután van vagy hajnal, vagy késő éjszaka, a levegő már kellemesebb, az idő elviselhetőbb, és ekkor rájön, hogy bár már nyolc, tíz vagy tizenkét órája talpon van, de itt kint tulajdonképpen végig hétvége volt, és az emberek végig kint fagyiztak a szökőkutaknál, üldögéltek a fák árnyékában, a kutyát sétáltattak a parkban, úsztak, labdáztak, a kocsmákban hűsöltek, mintha egy nagy zsákból gurultak volna szét, ki-ki a város azon szegletébe, ahova a leginkább illik. 

Ezt kínálja a nyár, mindenhova életet hoz. Nem csak az emberek vágynak a társaságra, de a bokor körül dongó méhek, és a rakparton éjjel cikázó patkányok is. A legeseménytelenebb utcában is lakik legalább két macska, akik örökös területharcukkal megtörik az utca csendjét.

De ehhez képest egy egy téli nap: Bármelyik műszak is érjen véget, sötét van, az utcán csak a kukásautó közlekedik, meg néhány taxi. A pékség nyitva van, onnan az ablak alatti résekből mindig megnyugtató kenyérillat árad, de a boltok, éttermek, kávézók mind vastag ajtók és ablakok mögött őrzik a saját illatukat. 

Az emberek csak átrohannak az utcán, mindenki siet valahova, be, a melegbe, mintha folyvást  valami fontos találkozóra kellene odaérniük. Szétszórja az embereket a hideg, csak a forralt boros standok körül alakul ki torlódás, egyébként olyan üres az utca, mintha hétvégén is hétköznap lenne, egyetlen, hosszú kedd, amikor még ki tudja, mit tartogat a hét. A legkellemesebb meglepetés ilyenkor a hó, mert attól kicsit tényleg olyan, mint nyáron:  újra értelmet ad annak, hogy az emberek útnak induljanak, összegyűljenek szánkózni, hóembert építeni, és újra otthonuk legyen a tér, az utca, a liget. A természet a takarója alatt szuszog, hagyja, hadd legyen egy kicsit minden az embereké, ha már annyira szeretnének valaminek örülni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Graffitiváros

Sosem tudtam, hogy kik és hogyan csinálják a graffitiket. Úgy értem, nem tudom, hogy választják meg a tökéletes helyet és időt hozzá. Kivárják-e, amíg sötét lesz, hogy aztán legraffitizzenek egy utcát? Vagy vannak találkozási pontok, ahova időről időre összegyűlnek, csak úgy, aztán, ha már ott vannak, felfújnak a falra egy-két ábrát, és az este menő beszólásait? A kutyák a vizeletükkel jelölik meg a területüket, hogy világossá tegyék egymás számára, melyik háztömb kihez tartozik, és melyik utcában ki a főnök. A szerelmespárok belekarcolják a neveik kezdőbetűit a fába ott, ahol összejöttek, vagy ahol először csókolóztak, a buszsofőrök pedig az ujjukkal intenek egymásnak, amikor elhaladnak egymás mellett.

Úgy képzelem, a graffitisek is egymásnak üzennek a sok felirattal és krikszkraksszal. Megjelölnek egy-egy épületet, utcát, kerületet, hogy aki érti, tudja meg, hogy az már foglalt. A járókelők nem is tudják, de nap mint nap hercegségek és grófságok határait lépik át, és fogalmuk sincs róla, micsoda kegy ez. Ami számukra csak egy közönséges végállomás, az a helyi graffitiseknek csatatér. Nincs olyan egyszerű polgár, aki kijár a töltés és az állomás közé az elhagyott vagonokhoz. A legtöbb ember számára semmi érdekes nincs ezekben a haszontalan, ittfelejtett járművekben, de egy graffitisnek a végtelen lehetőséget jelentik. Ez a vászon, amin gyakorolhatnak, mielőtt a helyüket követelnének maguknak az utcán.

Nem egy város van, hanem el sem tudjuk képzelni, mennyi: a kutyáké, a szerelmespároké, a buszsofőröké, a graffitiseké. Mind tele van jellel, kerülőkkel, és rövidebb utakkal, búvóhelyekkel, találkozókkal és tiltott zónákkal. Talán nem is tudsz róla, de ma is elhaladtál egy névjegykártya mellett, amit az egyik graffitis hagyott ott annak, aki az ő falaira akar fújni. Mert a graffitisek városa falakból áll, és minden egyes fal egy lehetőség a bemutatkozásra valakinek: ki ő, és mit tud, mit tart fontosnak. Hogy elmondhassa, szeretlek Kati, ha csak annyit mondana, vagy hogy megkérdezhesse valakitől, akinek aznap épp nagyon rossz napja volt, és akitől amúgy senki sem kérdezné meg, hogy mi az ábra?

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Az első köd

Az első köd tényleg olyan, mintha az egész város úgy döntött volna, hogy plédbe takarózik és otthon marad. Amikor köd van, akkor nem kell sietni sehova, mert van kifogás késni, és amúgy is, a köd önmagában is eseményszámba megy, mindenki arra figyel. A lámpák fénye is puhább, mintha párnát szorítanának rá, nem lefelé süt, fényfoltot festve a betonra, hanem szanaszét, a köddel együtt gomolyog a levegőben, mint egy puha fonál.

Az első köd olyan, hogy tegnap még kabáttal a kézben jöttél haza az iskolából, mert délután meleg volt, ma meg már az egész utca egy nagy kabát körülötted, amiből ki sem látsz, de  valahogy mégis pontosan tudod az utat, nem akadsz el a felgyűrődött ujjban, csak mész, átszeled ezt a puha szövedéket. 

Persze a köd nem érted van, nem a te kényelmedért. A köd a levegőben jelenlévő vízgőz, ami alacsony hőmérsékleten kicsapódik, rajtad kívülálló okokból jön létre, majd tűnik el, őt is a hideg sarkallja cselekvésre, épp ahogy téged is, amikor kabátot veszel. Neked a köd az ősz hírvivője, az ablakán kinéző idős néni számára pedig lehet, hogy épp te vagy az, akivel egy új évszak veszi kezdetét: egy fiatal, télikabátban és bojtos sapkában, szürke hátizsákkal megy reggel az utcán – jé, máris kabát kell, el ne felejtsem a fülvédőmet – gondolja, majd elhúzza a függönyt.

Sétálsz és látsz egy alakot, előtted van, még nem tudni, közeledik, vagy csak te mész egyre gyorsabban. Vajon ő is lát? Ő is ezen gondolkodik? Vajon milyen az arca? Magas, szikár embernek tűnik, biztos szigorú. Ilyenekre gondolsz, pedig csak egy alakot látsz lassan kibontakozni a ködből. Izgulni kezdesz, mintha felelni mennél, mintha meg kéne szólítani, mintha elvárásai lennének feléd, pedig ez is csak egy ember, aki megy a dolgára, és valószínűleg nem is vesz észre téged. 

A hivatalos statisztikák szerint köd esetén a látótávolság 1 km-nél kisebb, de  minél többet eltakar, annál közelebb hozza egymáshoz az embereket. Mindenki osztozik annak az élményében, hogy így nem érvényesek a szokásos szabályok, most akár háttal is mehetnék az utcán, vagy ugrándozhatnék, most esemény van, köd, ami feledteti a mindennapok rutinját, saját viselkedést kíván.

Egyszerre vagyunk elrejtve és leplezve saját magunk és egymás előtt: még kíváncsibbak vagyunk egymásra, ha nem figyelhetjük már távolról, hogy ki közeledik. Görcsbe rándul a gyomrunk, szorongunk, majd némán haladunk el egymás mellett, mintha mi sem történt volna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Paletta

Barna steppelt kabátban hozzuk haza a szatyrokat a boltból, görnyedten, mint egy falevél. Mi lett a nyári nagyvonalúságunkkal? A könnyedségünkkel, hogy azt se tudtuk, hétfő van-e, vagy péntek, mégis úgy halmoztuk az élményeket, mintha egyszerre lenne az összes nap? Most egy merő köd az utca, csak a levelek világítanak, és az el-elsuhanó autók lámpái. Korán esteledik, igyekeznek haza, mindenki menekíti a maga kis világát a sötét elől. Pedig nem változott sok minden, az őszben ugyanúgy van sárga, mint a nyárban, csak nem az égen, hanem a földön, a reggeli sárga, a délutáni narancs és az alkonyati bíbor összekeveredve, de mégis külön-külön fekszenek az avarban. Fölöttük az ágak egyre csupaszabbak, a váz állva marad, kell még jövőre is. Abból építkezik a természet, amit talál a következő tavasz elején. Valami kicsit meghagy a nyárból, egy vezérfonalat, ahonnan újrakezdheti. Egy alomnyi macskát Alsóvárosban, egy rózsatövet a Vasas Szent Péter utcán, egy graffitit a Vízitelep előtt. Idén egy elhagyott gyárat nézett ki a Fonógyári úton. Régen üres, nem jár erre senki, de a raktárépület nagy ablakain minden délután besüt a nap, és olyan fényárba borítja a kihalt betoncsarnokot, mintha egy dolgos nyári nap kezdetét jelezné. Innen kezdődik újra az építkezés fél év múlva. Addig ki kell keverni az új tavasz színeit. A Mátyás téren egy férfi kutyasétáltatás közben átgázol egy levélkupacon, ami most a földön hever, de jövőre naplemente lesz a színeiből. Most szétszereli az eszközeit a táj, ősz van, kicsi sorsok hevernek mozaikban: bevásárlás, egyetem, ebéd, excel-táblázatok, egy új szobanövény, egy új polc, egy új könyv, egy régi barát, stb. Egyiket sem szabad elhagyni, mindet el kell rakni, be kell spájzolni, hogy legyen honnan folytatni, hogy ne szakadjon meg, hogy emlékezzünk rá a tél elmúltával is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

A vasárnapi bevásárlás

Az ősember számára az élelemgyűjtés küzdelmet jelentett, harcot az anyatermészet erői ellen. Kiválasztani az ugyanolyan színű bogyók közül azt az árnyalatot, ami nem öl meg, célozni és eltalálni a rohanó vaddisznót, legyűrni és feldarabolni a mamutot. Később, ahogy a természeti erőforrásokban bővelkedő helyeken – folyópartokon, hegyvidékek és síkságok találkozásánál – megalapították az első városokat, az élelemszerzés küzdelmes része a falakon kívül maradt. A nehéz munka árán megszerzett hús, hal, gyümölcs és zöldség messzi vidékekről áramlott a városok piacaira, ahol az eladók kis asztalaikon kínálták portékájukat a vevőknek. 

Innentől a városlakók számára az élelmiszer beszerzése már nem a természet ellen vívott harc, hanem társasági esemény, alkalom a találkozásra, a hírek átadására, a pletykára. A piacozás örömében minden polgár, legyen az plebejus vagy patrícius, együtt osztozott, legalább addig, amíg nem kellett alkudni az árra. 

Manapság az élelmiszer megszerzése nem küzdelem és nem is társasági esemény, hanem  egy szükséglet puszta kielégítése. Átmenet munka és Netflix között. A vásárló levedli jól öltözött dolgozó énjét, de még nem kényelmesedett bele teljesen az otthoni játszósruhába. Ezt még ki kell bírni, aztán mehetek haza. Vagy fordítva: egész hétvégén pihent, főzött, nézte az esti filmet, vendégségben volt, aztán most itt van megint a vasárnap, holnap hétfő, és semmi sincs otthon. Megint menni kell a boltba, átgondolni hogy melyik nap mi lesz majd vacsorára a jövő héten, hogy kinek lesz névnapja az irodában, hogy mennyi csoki fér még bele a fogyókúrába. 

A vasárnapi bevásárláshoz nem elég a sarki kisbolt. El kell menni a szupermarketbe, a város szélére, ahol amúgy sosem lenne az embernek dolga, csak ilyenkor jön erre, télen csúszkál a parkoló befagyott tócsáin, nyáron szenved a beton ontotta hőtől. Ide nem lehet csak úgy, felkészületlenül érkezni – a vasárnapi bevásárláshoz nem elég a kosár, kocsit kell vinni, gondoskodni kell hozzá az aprópénzről is. 

Bent a szupermarketben zene szól, de nem hallani pontosan mi, csak a ritmust érzi az ember, hogy menni kell, mert szűk a hely, mert már megint sor van a zöldségmérlegnél, dönteni kell a hentespultnál, hogy 20 vagy 25 deka csirkemell legyen, hogy megvegyük-e a kemény zsömlét, vagy jó a kifli, hogy kipróbáljuk-e a növényi tejet most az egyszer, ha már úgyis akciós. Mindenki erre a ritmusra lép, dönt, gondol, pakol a kocsiba, úgy járja át ez a hullámzó, közös ütem a tömeget, mintha egyetlen mellkas lélegzetvétele lenne.

A csipszeknél találkozom egy párral, és véletlenül meghallom, hogy ugyanazt a filmet szeretnék megnézni este, amit én. A gyümölcsöknél egy nő árgus szemekkel keres valamit, talán egy recepthez valami egzotikus gyümölcsöt, amit élőben még sose látott. A mireliteknél elfogyott a szalámis pizza, mindenki azt eszi, csak ananászos maradt. Egy idős néni keménycukorkát tesz a kosarába, pont ez a fajta volt mindig a nagyszüleimnél is, biztosan ő is az unokák miatt veszi. A kasszánál előttem álló férfi oldalast, szalonnát, kolbászt pakol a szalagra. Megfordul és körbenéz. Biztos számít rá, hogy sokan megbámulják. Az én kocsimat méregeti: almák, ananászos pizza, csipsz, uborka, vaj, kenyér, a szokásos. Egy olyan fiatal kosara ez, aki már tud négy-öt fajta ételt, de még ragaszkodik a recepthez. Ebben a kosárban nincs helye improvizációnak, gondosan ügyel a költségvetés diktálta rendre, majd a sarki boltban lehet könnyelmű. 
Amikor én következem, a pénztáros beolvassa a termékeket, a csipszet, a pizzát, a vajat, mennyi a jonagold kódja, 12?, kérdezi a szomszéd kasszában neki háttal ülő kollégáját, na, tudsz te, látod, válaszolja az. Kitolom a kocsit, veszek egy utolsó nagy levegőt, mintha egy levegővel hazacipelhetném, amit vettem, a parkolóból autók fordulnak ki, mindannyiunkkal folytatódik a vasárnap.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Arról, hogy hogyan lesz az embernek helye

Eljön az a pillanat, hogy miután egy új városba költözöl, már egyre kevesebbet kell nézned a Google térképet. Már tudod az utat az állomástól hazáig, és közben egy pékségbe is be tudsz ugrani. Tudod, hol kell bevásárolni, hogy hol az iroda, az egyetem, a fontos buszmegállók és hogy melyik villamos vonala van a legközelebb hozzád. Mikor még először mentél az állomásról hazáig, vagy otthonról az egyetemre, borzasztó hosszúnak tűnt az út. Azóta minden nappal mintha egyre közelebb lenne az úticél: egyre később indulsz el, és egyre magabiztosabban hazudod, hogy csak tíz perc gyalog. Tudod melyik háznál fordulj balra, tudod melyik kirakatban nézd meg magad. Mindent tudsz, anélkül, hogy tanultad volna valaha. Egyszerűen csak itt adnak neked helyet a házak, mintha ők döntenének arról, hogy merre mész, nem te.

Sétálsz az egyre jobban bejáratott úton, és már nem csak az jár a fejedben, hogy időben beérj órára. Nézelődsz, próbálod elképzelni, hogy vajon az, aki már éveket, évtizedeket leélt itt, hova mehet. Van-e törzshelye, ahol mindig a szokásosat kapja, van-e kedvenc péksége, ami előtt minden reggel elsétál, van-e kedvenc banki ügyintézője, aki miatt mindig ugyanabban az órában megy be a bankba, van-e kedvenc buszsofőrje, aki miatt mindig ugyanakkor indul útnak. Gondolkozol, hogy hogyan nézhet ki a város belülről, amit te egyelőre csak tizenöt perces sétákon keresztül látsz, de ami bizonyára, telis-tele van mellékvágányokkal, cirkalmas kerülőkkel és ravasz féregjáratokkal. Vajon neked mi lesz a helyed? Ahova mindig jársz, ahol ismernek, ahol mindig csak a szokásosat adják neked, amit majd, ha kérdezik, hogy mi a törzshelyed, az egekig dicsérsz, amiről mesélsz majd az otthoniaknak. Ami majd az új otthonod lesz itt. 

Eddig csak beköltözni akartál, kényelemre vágytál, de már kalandot keresel: te is akarsz magadnak valamit ebből a városból, egy helyet, egy olyat, ami tényleg a tiéd. Elsétálsz egy játszótér mellett: ha itt nőttél volna fel, bizonyára ez is lehetne a helyed, gyerekkorodban itt hintáztál volna, kamaszkorodban itt ittál volna, szintén hintázás közben, még mindig jóleső bizsergés járna át, amikor elsétálsz mellette. De ez nem a te helyed, idegen, csak arra tudsz gondolni, hogy itt mások érzik otthon magukat és nem te, hát maradjon az övék.

Aztán meglátsz egy fagyizót. Idejöttél volna az első szerelmeddel, te vaníliásat ettél volna, ő epreset, aztán soha nem jöttél volna ide, miután szakítottatok. Aztán átmész a zebrán, elsétálsz egy vendéglő mellett, ami egy nagy téglaház aljában van, kis terasz, és egy bronz szobor, ami mintha lefolyna a talapzatról. Ez semmiképpen sem a te helyed, a hely konyhájából kicsapó illatok neked túl nehezek, a szobrot meg nem érted. Ide maximum osztálytalálkozóra jönnél, meg a keresztfiad ballagására, akkor meg már túl késő, hogy a te helyed legyen. 

Kell-e egyáltalán egy konkrét hely ahhoz, hogy azt mondhasd, szegedi vagyok? Ha erőnek erejével kiszemelsz egy helyet, egy idő után majd úgyis ráunsz, és talán majd évek múlva, az egyetem végén, költözés előtt, az utolsó Szegeden töltött éjszaka bukkansz rá arra a kis pizzázóra, ami mellett minden reggel elmentél, aminek az illatával mindig elteltél, ahova volt, hogy csak úgy beugrottál egy szelet pizzára, ahol télen olyan finom volt a forralt bor, és ami, bár sose gondoltad volna, a legjobban fog hiányozni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Egy múzeumban élni

Egy évekkel ezelőtti szegedi polgármester-választáson az egyik jelölt egy interjúban azt mondta: „Szeged olyan, mint egy múzeum, jó ide járni, de nem jó itt élni”. Alig kilenc éves lehettem akkor. Korábban sejtésem sem volt róla, hogy egy múzeumban élek, de – őszintén szólva – tetszett a gondolat. Szerettem a múzeumokat, a nagy termeiket, tele óriási képekkel, a cipők kopogását a márványpadlón, a büfében a kólát és a sonkás meg szalámis szendvicseket. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet ott élni, de amikor az iskolával mentünk, mindig irigykedve figyeltem a teremőröket, akik egész nap ott lehettek, míg nekem vissza kellett mennem a kréta szagú osztályterembe a Pitagorasz-tételről, meg a többi butaságról tanulni.

Akkor, kilenc éves koromban, megegyeztem magammal hogy bármit beszél az a politikus, én tanulságként azt viszem magammal: „Szeged olyan, mint egy múzeum”. Aki pedig egy múzeumban él, annak már maga a séta is művészet. Elsétálni például a Reök-palota mellett, vagy a Kárász utca és a Dugonics tér saroképülete mellett (erről a tapasztalatról Sziszi már írt itt), emlékeztet arra, hogy vannak dolgok, amik nagyobbak, mint te, régebbiek, mint te, mégis közel vannak hozzád, és te felelősséggel tartozol értük. Van egy paktum a város és közted: egymáséi vagytok, vigyáztok egymásra. 

Egy múzeumban nem szabad hozzáérni a kiállított alkotásokhoz, ez persze eszébe se jutna senkinek, aki rendeltetésszerűen akarja használni a képeket és szobrokat. Azért készültek, hogy felfedjenek valamit, amire magunktól sosem, vagy legalábbis nem úgy gondoltunk volna, hogy érintés nélkül is tudjuk, valóságosak. Az épületeket se tapogatjuk, csak besétálunk és kisétálunk a nehéz ajtajain, és a bent töltött időben mi magunk is változunk: a Reök-palotában kicsit mi is szecessziósak leszünk, mert érezzük, hogy az valami más, mint a hétköznapok, több, könnyebb, szabadabb. Besétálunk egy épületbe, ami egy egészen más élet lehetőségét mutatja meg, mintha az egyik festményből egy  másikba mennénk egy múzeumban, és mi magunk lennénk a műalkotások, kiállítva egymás számára, egymás gyönyörűségére.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri