Vannak a saját tereink, ahol mi hozzuk a szabályokat. Egy szoba, ahol csak mi hagyhatjuk fent a cipőt, egy kert, ahol senki sem szól ránk, ha halogatjuk a fűnyírást, egy sír, ahol mi cseréljük az árvácskákat. Ezek a terek olyanok, mint mi, és senki elvárásainak nem kell megfelelniük. 

Vannak közös tereink is. Ezekben is rengeteg időt töltünk, de aligha kezeljük őket térként. Adottnak vesszük a feltételeket, elfogadjuk, hogy valakik egyszer eldöntötték, milyen lesz a szőnyeg színe az irodában, a kancsó alakja a menzán vagy a zene a szökőkút mellett. 

Pedig ezek a terek is lehetnek kényelmesek vagy kényelmetlenek, szépek, vagy csúnyák, nyomasztóak, vagy vidámak, könnyűek vagy nehezek, hívogatóak, vagy taszítóak, és ha egy közös tér tele van taszító, nyomasztó, csúnya tárgyakkal, akkor lassan kiszorulunk, idegennek, oda nem illőnek, nemlétezőnek érezzük magunkat a saját munkahelyünkön, iskolánkban, városunkban. 

De ki dönti el, hogy ki érezheti magát otthon, és ki nem? Ki dönti el, hogy milyen tárgyak töltik meg a közös tereinket? Ki dönti el, hogy milyen színű a szőnyeg, milyen alakú a kancsó és milyen zene szól a szökőkút mellett? A főnök, aki nem akar sokat költeni takarításra, vagy csak egyszerűen a sötétszürke a kedvenc színe? A konyhafőnök, aki óriási tenyerével átéri a széles nyakú vizeskancsót? A rektor, akit munka közben zavar a jazz? 

Miért van például ennyi szobor a háborúról? Hadvezérek, huszárok, szuronyos, tisztelgő katonák a róluk elnevezett tereken, mintha a csaták, amikben harcoltak, sosem értek volna véget, csak lelassultak, hogy állóképekké merevítve örökké uralkodjanak az utcákon.

Kiket gyászol, kiket őriz meg a kollektív emlékezet? Azokat, akik hazatérnek? Azokat, akik ott maradtak? Azokat, akik itt maradtak? Akiket erőszakkal elhurcoltak? Akiket erőszakkal lefogtak? Miért hisszük, hogy egy tábornok szép, és egy kenyeret szelő nő unalmas? 

Hova csoportosítják a katonákat a városokban? A jogi kar előtt lovashuszár van, a Hősök kapujánál két óriási honvéd. A törvény és a rend nevében vonulnak fel, mégis úgy tűnik, nagyobb biztonság vár a rakparton üldögélő nők, és tiszavirágok között. Csak két sarok, ugyanaz a város, mégis két teljesen különböző tér, teljesen különböző tanulságokkal.

Egy katonától megtanulhatjuk a fegyelmet és a kitartást, de a rakparti kalapos nő rendelkezik azzal, amivel a huszár nem: tavaszi délutánokkal, korzókkal, a teraszok zsongásával, és a kutyasétáltatók találkozásaival. Hiába igyekeznek emlékeztetni a huszárokra, a város valójában a kalapos nőé, ő tanít minket nem csak haladni, de bóklászni, nem csak nem beszélni, de hallgatni, nem csak lakni, de otthon lenni.

Ahogy busszal a nagyváros vasútállomásához tartottam, hogy elutazzak a kisvárosba, ahol napjaim általában töltöm, nem a szokásos, a zsúfolt utcáktól való félelmet éreztem, hanem azt, hogy ez a város, ahol a leszálló utasok miatt a villamosmegállóba eljutni is kész adjkirálykatonát játék, nem fenyegetést, hanem az egyetlen igazán nyugalmas helyet jelenti számomra. 

Ahelyett, hogy átszállnék egyre kisebb járművekre, hogy egyre kisebb utakon utazhassak, inkább megkeresem a forgalom legközepét, és elbújok úgy, hogy senki se lásson. Vitt a busz a városon át, szűk utcákon, korom színű házak között, néztem a keskeny, rácsos ablakokat, és arra gondoltam, ma nem a barátságos kertes házban szeretnék aludni, hanem egy ilyen ablak mögött, úgy, hogy tudom, hogy kint ezerféle ember, ezerféle szándékkal ezerféle helyre tart, és én, itt a keskeny ablak mögül, mint ostromlott városból az ellenséges hadsereg sürgés-forgását nézhetem őket anélkül, hogy tudnák, hogy itt vagyok. 

Így történt, hogy nem mentem haza. Itt vagyok egy kis hotelszobában a nagyváros egyik legforgalmasabb pontján, ahol a szirénázó mentőautók egybefolynak a hangszóróról zenét hallgató fiatalok éneklésével. Piros zöld, sárga és fehér fényreklámok borítják körbe a házak magas homlokzatait, mint a rivális bandák, leosztották a játékteret, hogy melyik logó, melyik szín a tér melyik szegletét világíthatja meg. 

De engem nem is ezek érdekeltek. Nem a zaj, nem az óriási fénycsövek, nem a villamosok, nem a buszok, hanem az, hogy ott lent a járókelők mind tartanak valahová, várakoznak a zebránál, állnak egymás mellett a villamoson, megvan a céljuk, a történetük, a feladataik, én pedig állok, messze tőlük, egy keskeny ablak mögött. Nem tartok sehova, és ha majd hátat fordítok mindannak, ami kint van, akkor az egész város a villamosaival, buszaival és járókelőivel végleg egyedül hagy.

Nyáron, még ha az ember az irodában, konyhán, vagy a szalag mellett izzad is, egy kicsit mindig olyan, mintha hétvége volna. Amint az ember letette a műszakját, kilép az utcára, ahol délután van vagy hajnal, vagy késő éjszaka, a levegő már kellemesebb, az idő elviselhetőbb, és ekkor rájön, hogy bár már nyolc, tíz vagy tizenkét órája talpon van, de itt kint tulajdonképpen végig hétvége volt, és az emberek végig kint fagyiztak a szökőkutaknál, üldögéltek a fák árnyékában, a kutyát sétáltattak a parkban, úsztak, labdáztak, a kocsmákban hűsöltek, mintha egy nagy zsákból gurultak volna szét, ki-ki a város azon szegletébe, ahova a leginkább illik. 

Ezt kínálja a nyár, mindenhova életet hoz. Nem csak az emberek vágynak a társaságra, de a bokor körül dongó méhek, és a rakparton éjjel cikázó patkányok is. A legeseménytelenebb utcában is lakik legalább két macska, akik örökös területharcukkal megtörik az utca csendjét.

De ehhez képest egy egy téli nap: Bármelyik műszak is érjen véget, sötét van, az utcán csak a kukásautó közlekedik, meg néhány taxi. A pékség nyitva van, onnan az ablak alatti résekből mindig megnyugtató kenyérillat árad, de a boltok, éttermek, kávézók mind vastag ajtók és ablakok mögött őrzik a saját illatukat. 

Az emberek csak átrohannak az utcán, mindenki siet valahova, be, a melegbe, mintha folyvást  valami fontos találkozóra kellene odaérniük. Szétszórja az embereket a hideg, csak a forralt boros standok körül alakul ki torlódás, egyébként olyan üres az utca, mintha hétvégén is hétköznap lenne, egyetlen, hosszú kedd, amikor még ki tudja, mit tartogat a hét. A legkellemesebb meglepetés ilyenkor a hó, mert attól kicsit tényleg olyan, mint nyáron:  újra értelmet ad annak, hogy az emberek útnak induljanak, összegyűljenek szánkózni, hóembert építeni, és újra otthonuk legyen a tér, az utca, a liget. A természet a takarója alatt szuszog, hagyja, hadd legyen egy kicsit minden az embereké, ha már annyira szeretnének valaminek örülni.

Barna steppelt kabátban hozzuk haza a szatyrokat a boltból, görnyedten, mint egy falevél. Mi lett a nyári nagyvonalúságunkkal? A könnyedségünkkel, hogy azt se tudtuk, hétfő van-e, vagy péntek, mégis úgy halmoztuk az élményeket, mintha egyszerre lenne az összes nap? Most egy merő köd az utca, csak a levelek világítanak, és az el-elsuhanó autók lámpái. Korán esteledik, igyekeznek haza, mindenki menekíti a maga kis világát a sötét elől. Pedig nem változott sok minden, az őszben ugyanúgy van sárga, mint a nyárban, csak nem az égen, hanem a földön, a reggeli sárga, a délutáni narancs és az alkonyati bíbor összekeveredve, de mégis külön-külön fekszenek az avarban. Fölöttük az ágak egyre csupaszabbak, a váz állva marad, kell még jövőre is. Abból építkezik a természet, amit talál a következő tavasz elején. Valami kicsit meghagy a nyárból, egy vezérfonalat, ahonnan újrakezdheti. Egy alomnyi macskát Alsóvárosban, egy rózsatövet a Vasas Szent Péter utcán, egy graffitit a Vízitelep előtt. Idén egy elhagyott gyárat nézett ki a Fonógyári úton. Régen üres, nem jár erre senki, de a raktárépület nagy ablakain minden délután besüt a nap, és olyan fényárba borítja a kihalt betoncsarnokot, mintha egy dolgos nyári nap kezdetét jelezné. Innen kezdődik újra az építkezés fél év múlva. Addig ki kell keverni az új tavasz színeit. A Mátyás téren egy férfi kutyasétáltatás közben átgázol egy levélkupacon, ami most a földön hever, de jövőre naplemente lesz a színeiből. Most szétszereli az eszközeit a táj, ősz van, kicsi sorsok hevernek mozaikban: bevásárlás, egyetem, ebéd, excel-táblázatok, egy új szobanövény, egy új polc, egy új könyv, egy régi barát, stb. Egyiket sem szabad elhagyni, mindet el kell rakni, be kell spájzolni, hogy legyen honnan folytatni, hogy ne szakadjon meg, hogy emlékezzünk rá a tél elmúltával is.

Az ősember számára az élelemgyűjtés küzdelmet jelentett, harcot az anyatermészet erői ellen. Kiválasztani az ugyanolyan színű bogyók közül azt az árnyalatot, ami nem öl meg, célozni és eltalálni a rohanó vaddisznót, legyűrni és feldarabolni a mamutot. Később, ahogy a természeti erőforrásokban bővelkedő helyeken – folyópartokon, hegyvidékek és síkságok találkozásánál – megalapították az első városokat, az élelemszerzés küzdelmes része a falakon kívül maradt. A nehéz munka árán megszerzett hús, hal, gyümölcs és zöldség messzi vidékekről áramlott a városok piacaira, ahol az eladók kis asztalaikon kínálták portékájukat a vevőknek. 

Innentől a városlakók számára az élelmiszer beszerzése már nem a természet ellen vívott harc, hanem társasági esemény, alkalom a találkozásra, a hírek átadására, a pletykára. A piacozás örömében minden polgár, legyen az plebejus vagy patrícius, együtt osztozott, legalább addig, amíg nem kellett alkudni az árra. 

Manapság az élelmiszer megszerzése nem küzdelem és nem is társasági esemény, hanem  egy szükséglet puszta kielégítése. Átmenet munka és Netflix között. A vásárló levedli jól öltözött dolgozó énjét, de még nem kényelmesedett bele teljesen az otthoni játszósruhába. Ezt még ki kell bírni, aztán mehetek haza. Vagy fordítva: egész hétvégén pihent, főzött, nézte az esti filmet, vendégségben volt, aztán most itt van megint a vasárnap, holnap hétfő, és semmi sincs otthon. Megint menni kell a boltba, átgondolni hogy melyik nap mi lesz majd vacsorára a jövő héten, hogy kinek lesz névnapja az irodában, hogy mennyi csoki fér még bele a fogyókúrába. 

A vasárnapi bevásárláshoz nem elég a sarki kisbolt. El kell menni a szupermarketbe, a város szélére, ahol amúgy sosem lenne az embernek dolga, csak ilyenkor jön erre, télen csúszkál a parkoló befagyott tócsáin, nyáron szenved a beton ontotta hőtől. Ide nem lehet csak úgy, felkészületlenül érkezni – a vasárnapi bevásárláshoz nem elég a kosár, kocsit kell vinni, gondoskodni kell hozzá az aprópénzről is. 

Bent a szupermarketben zene szól, de nem hallani pontosan mi, csak a ritmust érzi az ember, hogy menni kell, mert szűk a hely, mert már megint sor van a zöldségmérlegnél, dönteni kell a hentespultnál, hogy 20 vagy 25 deka csirkemell legyen, hogy megvegyük-e a kemény zsömlét, vagy jó a kifli, hogy kipróbáljuk-e a növényi tejet most az egyszer, ha már úgyis akciós. Mindenki erre a ritmusra lép, dönt, gondol, pakol a kocsiba, úgy járja át ez a hullámzó, közös ütem a tömeget, mintha egyetlen mellkas lélegzetvétele lenne.

A csipszeknél találkozom egy párral, és véletlenül meghallom, hogy ugyanazt a filmet szeretnék megnézni este, amit én. A gyümölcsöknél egy nő árgus szemekkel keres valamit, talán egy recepthez valami egzotikus gyümölcsöt, amit élőben még sose látott. A mireliteknél elfogyott a szalámis pizza, mindenki azt eszi, csak ananászos maradt. Egy idős néni keménycukorkát tesz a kosarába, pont ez a fajta volt mindig a nagyszüleimnél is, biztosan ő is az unokák miatt veszi. A kasszánál előttem álló férfi oldalast, szalonnát, kolbászt pakol a szalagra. Megfordul és körbenéz. Biztos számít rá, hogy sokan megbámulják. Az én kocsimat méregeti: almák, ananászos pizza, csipsz, uborka, vaj, kenyér, a szokásos. Egy olyan fiatal kosara ez, aki már tud négy-öt fajta ételt, de még ragaszkodik a recepthez. Ebben a kosárban nincs helye improvizációnak, gondosan ügyel a költségvetés diktálta rendre, majd a sarki boltban lehet könnyelmű. 
Amikor én következem, a pénztáros beolvassa a termékeket, a csipszet, a pizzát, a vajat, mennyi a jonagold kódja, 12?, kérdezi a szomszéd kasszában neki háttal ülő kollégáját, na, tudsz te, látod, válaszolja az. Kitolom a kocsit, veszek egy utolsó nagy levegőt, mintha egy levegővel hazacipelhetném, amit vettem, a parkolóból autók fordulnak ki, mindannyiunkkal folytatódik a vasárnap.

Eljön az a pillanat, hogy miután egy új városba költözöl, már egyre kevesebbet kell nézned a Google térképet. Már tudod az utat az állomástól hazáig, és közben egy pékségbe is be tudsz ugrani. Tudod, hol kell bevásárolni, hogy hol az iroda, az egyetem, a fontos buszmegállók és hogy melyik villamos vonala van a legközelebb hozzád. Mikor még először mentél az állomásról hazáig, vagy otthonról az egyetemre, borzasztó hosszúnak tűnt az út. Azóta minden nappal mintha egyre közelebb lenne az úticél: egyre később indulsz el, és egyre magabiztosabban hazudod, hogy csak tíz perc gyalog. Tudod melyik háznál fordulj balra, tudod melyik kirakatban nézd meg magad. Mindent tudsz, anélkül, hogy tanultad volna valaha. Egyszerűen csak itt adnak neked helyet a házak, mintha ők döntenének arról, hogy merre mész, nem te.

Sétálsz az egyre jobban bejáratott úton, és már nem csak az jár a fejedben, hogy időben beérj órára. Nézelődsz, próbálod elképzelni, hogy vajon az, aki már éveket, évtizedeket leélt itt, hova mehet. Van-e törzshelye, ahol mindig a szokásosat kapja, van-e kedvenc péksége, ami előtt minden reggel elsétál, van-e kedvenc banki ügyintézője, aki miatt mindig ugyanabban az órában megy be a bankba, van-e kedvenc buszsofőrje, aki miatt mindig ugyanakkor indul útnak. Gondolkozol, hogy hogyan nézhet ki a város belülről, amit te egyelőre csak tizenöt perces sétákon keresztül látsz, de ami bizonyára, telis-tele van mellékvágányokkal, cirkalmas kerülőkkel és ravasz féregjáratokkal. Vajon neked mi lesz a helyed? Ahova mindig jársz, ahol ismernek, ahol mindig csak a szokásosat adják neked, amit majd, ha kérdezik, hogy mi a törzshelyed, az egekig dicsérsz, amiről mesélsz majd az otthoniaknak. Ami majd az új otthonod lesz itt. 

Eddig csak beköltözni akartál, kényelemre vágytál, de már kalandot keresel: te is akarsz magadnak valamit ebből a városból, egy helyet, egy olyat, ami tényleg a tiéd. Elsétálsz egy játszótér mellett: ha itt nőttél volna fel, bizonyára ez is lehetne a helyed, gyerekkorodban itt hintáztál volna, kamaszkorodban itt ittál volna, szintén hintázás közben, még mindig jóleső bizsergés járna át, amikor elsétálsz mellette. De ez nem a te helyed, idegen, csak arra tudsz gondolni, hogy itt mások érzik otthon magukat és nem te, hát maradjon az övék.

Aztán meglátsz egy fagyizót. Idejöttél volna az első szerelmeddel, te vaníliásat ettél volna, ő epreset, aztán soha nem jöttél volna ide, miután szakítottatok. Aztán átmész a zebrán, elsétálsz egy vendéglő mellett, ami egy nagy téglaház aljában van, kis terasz, és egy bronz szobor, ami mintha lefolyna a talapzatról. Ez semmiképpen sem a te helyed, a hely konyhájából kicsapó illatok neked túl nehezek, a szobrot meg nem érted. Ide maximum osztálytalálkozóra jönnél, meg a keresztfiad ballagására, akkor meg már túl késő, hogy a te helyed legyen. 

Kell-e egyáltalán egy konkrét hely ahhoz, hogy azt mondhasd, szegedi vagyok? Ha erőnek erejével kiszemelsz egy helyet, egy idő után majd úgyis ráunsz, és talán majd évek múlva, az egyetem végén, költözés előtt, az utolsó Szegeden töltött éjszaka bukkansz rá arra a kis pizzázóra, ami mellett minden reggel elmentél, aminek az illatával mindig elteltél, ahova volt, hogy csak úgy beugrottál egy szelet pizzára, ahol télen olyan finom volt a forralt bor, és ami, bár sose gondoltad volna, a legjobban fog hiányozni.