Ültetés

Az első tavaszi nap a buszon ér a faluból a városba menet. Az ablakon besütő fény más, sokkal melegebb, mint a bágyadt téli napsugár, élettel telibb, mintha puhán kibélelné a teret és lesimítaná a tárgyak éleit.

Vannak, akik boldogan az ablak felé fordulnak, meglazítják a szorosra kötött sálat, kigombolják kabátjukat, és fürödnek a fényben. Mások még a télben ragadtak, ott van dolguk. Talán sietnek, rendezniük kell a még januárról maradt számlát, vagy a december óta késő fizetésüket veszik fel. Ők behúzzák a függönyöket, még ültő helyükben is idegesen remeg a lábuk, kezük keresztbe téve, mintha várnának valakit, aki elszámolással tartozik nekik. Talán a buszsofőrt szuggerálják, gyerünk fiam, taposs a gázra, nem érünk rá. És vannak, akik csak üldögélnek, leeresztett kézzel maguk elé merednek, munkából jönnek vagy munkába mennek, földről, gyárba, műszakról, hivatalba. Fáradtak, és csak ennyi idejük adatott, amíg nem kell emelni, szedni, felvenni, visszahívni, amíg elérhetetlenek lehetnek. Kívülről a jármű amin most mind együtt utazunk, olyan, mint egy foghíjas állkapocs: függöny – ablak – ablak – függöny – függöny – ablak. Némán haladunk át a vidéken.

A városhatárnál, a temetőnél az úttest mellett két idős ember: egy férfi és egy nő. Házasok, gondolom. Egy idős pár, őszi-tavaszi kabátban, munkálatokhoz öltözve. A temetőbe tartanak, de mintha kertészkedni mennének. Tavasz van, ilyenkor indul a temetői szezon is, megnyitják a vizet a vízcsapokban, virággal, kancsóval, kis lapáttal, gyomlálni mennek az emberek, cserélik a vizet, ültetik az árvácskát.

Kiskoromban mindig én voltam, aki új vizet hozott. Nem szívesség volt, hanem erőpróba: elbírom-e a kannát. Először ketten fogtuk az unokatestvéremmel, aztán egyedül én, két kézzel, útközben a fele víz kiömlött. Aztán már elég volt egy kézzel is, végül már az ujjaim hegyével fogtam csak át a kanna fülét. Mióta elbírom, nem hozom többé.

Most majd az unokatestvérem kisfián lesz a sor. Majd ő készül neki, már a temetőbe menet dörzsölgeti a kis tenyerét, mert előre érzi, hogy felsérti majd a kanna füle, ő tölti meg vízzel, és ahogy egyre nehezebb lesz, a földre rakja. Ő fogja maga után hullajtani a vízcseppeket a poros úton, ahogy szinte két kézzel húzza a nagy kannát, ami minderről semmit sem tud, csak tehetetlenül tűri a víztömeg és a karok ellentétes irányú munkáját.

Mikor kicsi voltam, én is játszottam a sírok között. Szaladgáltam köztük, olyan volt a sok kis átjáró, mint egy labirintus. Itt vannak a dédiék – mondja az unokatestvérem. Itt vannak elültetve – mondja a kisfia. Tavasz van, minden egyre élénkebb lesz, a színek üres edényét megtölti a fény. Kiperegnek a földből a békák és a bogarak, kipattannak a rügyek a fákon. Kezdődnek a földeken a munkák, valaki megköti a cipőjét Romániában, indulnak a buszok Magyarországra. Valaki megköti a cipőjét Magyarországon, indulnak a buszok Németországba. A munkásszállók melletti kocsmákba és éttermekbe új áru érkezik, az asztalra sárga nárcisz kerül.

Ezer akarat éled a természetben. Virágok, gyerekek, bogarak, állatok, dolgozók között nekem már nincs hely.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Az így akarok élni ház

Nekem hat év után is olyan minden alkalommal, mintha először látnám. Hogy ilyen ház nincs is. Olyan, hogy szívesen élek ezzel a házzal egy világban, mert ha ez a ház van, akkor bármi lehet. De kezdjük az elején. Magyar Ede nyilván egy zseni volt, de ahogy a szecesszió, úgy az alkotó is megbomlott a tízes évekre, és már eklektikus lett az Ungár-Mayer Palota. De mondjuk ki rögtön: itt az eklektikus szót a legnemesebb értelmében használjuk, bár mind görcsöt kapnánk, ha ezt a homlokzatot kellene puzzle-ből kiraknunk, és legkevésbé a rózsaszín falakkal volnának problémáink.

Nem fogok hazudni, ez a ház lenyűgöz, mint egy turistát. Minden nap lenyűgöződni nézek fel rá. Csodálni azt, hogy lehet ilyen is. Egy ház. Érted. Hogy úgy szép, úgy gyönyörű, hogy egy pillanatig nem lesz giccses, pedig itt aztán minden van. Táncoló lányok, nyilván tündérek vagy szirének, akik hajótestű homlokzatdíszeket csábítottak a hullámzó erkélyek közé, örökké fiatal boszorkányok, akik értik, hogy ők ennek a háznak a tetejére vannak zárva, de köszönik szépen, nekik ez jó így. Sokat süt a nap, érdekesek az emberek, felkúszik a kávé és a frissen sült KFC csirkeszárny illata. A boszorkányoknak ennyi elég is.

Nyilván az egész a hivalkodásról szól. Erre a telekre nem is engedték volna, hogy három emeletet építsenek, de valljuk be, két és fél emeletről nem is lehetne már a messziről jövő embernek is látványoskodni. És persze a tobzódó homlokzatok sem véletlenül sikerültek így, noha az egész véletlennek is tűnhetne nyilván, ha nem értenénk, de hát értjük mi. Mégis csak így kellene engedni a hivalkodást. Csak olyan homlokzatokkal, amik megszolgálják azt.

És közben ez a ház szép, izomból, de minden erőlködés nélkül. Százmillió benne egy lakás, de ne is lakjanak benne olcsóbban. Nekem sincs rá pénzem, és nem is tudnék egy ilyen házban lakni. Otthoni melegítőben, kitaposott papucsban, kócos hajjal kifelé bámulni az ablakon. Azért érted, kócos hajjal nézzél ki a belső udvarra inkább egy ilyen házból. Műemléki védelem alatt állnál te is, védenéd a homlokzatod. Időnként felújítanak. Én csak csodáló tudok lenni.

Hogy érted, végig tudok menni a Kárász utcán a Klauzál tértől indulva úgy, hogy csak az Eldorádó lófejű, embertestű torzójára kapjam fel a fejem, bár azt is már inkább megszokásból. Végig unalmas, mérsékelten elegáns babaház épületek, majdnem egyformák. Aztán Wagner-palotánál a Mekivel szemben már melegszik, mert végül is szecesszió az is, és aztán bumm. Még mindig. A tobzódásában, a teljes és befogadhatatlan pompájában és felszabadító miafeneségében. Hogy egyáltalán lehetséges az, hogy egy ház ilyen legyen. Érted. Tudom, hogy ezzel kezdtem, de nem tudok róla többet vagy mást. Hat éve sem tudtam, hat év múlva sem fogok tudni. Nekem elég annyi, hogy létezik. Csak így volna szabad létezni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Cézár a lépcsőházban

Amikor kicsi voltam, a lépcsőházunkban az egyik lakásban élt egy macska. Cézárnak hívták. Furcsa névnek gondoltam. Hallottam már olyat, hogy nagy testű, daliás németjuhászokat Hektórnak vagy Vezérnek nevezzenek, de hogy egy fekete macskát Cézárnak hívjanak, olyat még soha. Cézár sem volt kicsi, bár nem is volt túl nagy. Már arra sem emlékszem pontosan, fiú volt-e vagy lány. A neve alapján most már azt mondanám, fiú volt, de kecsesebben, óvatosabban járt, mint a kandúrok, mancsát mintha az ő számára előre kivájt kis mélyedésekbe illesztette volna. Sárga szeme világított, mintha mindenről tudna, amit aznap nem mertem elmondani otthon, és minden rosszasággal együtt, azt is mondaná: megbocsátok.

Cézár gazdája egy fiatal pár volt. Nevettek, ha csókolommal köszöntem nekik, nyugodtan mondd, hogy szia, és anya is mondta, hogy nyugodtan mondjam, hogy szia. Onnantól jó hangosan köszöntem nekik minden reggel, mikor találkoztunk, Sziasztok. Hogy mindenki tudja, én már a nálam öregebbeknek is köszönhetek így. Korán mentek a munkába mind a ketten, általában összetalálkoztunk a lépcsőfordulóban, ők, anya, meg én – és Cézár. Nem akarták bezárni a macskát a lakásba egész napra, ezért hagyták, hogy szabadon kóboroljon a lépcsőházban. Kati néni, a szigorú alsó szomszéd morgott eleinte, de miután Cézár egy nap odasétált hozzá, és puha mancsát a papucsából enyhén előtűnő lábfejére helyezte, utána sokkal kedvesebb lett. Valahányszor látta Cézárt, megsimogatta, még a lakásba is beengedte néha, ahol adott neki egy kis maradék húst vagy tejet.

Az elején féltem Cézártól. Koromfekete szőre volt, a sárga szeme úgy világított, mint ébredő bozóttűz a nagymamám kertjében, amikor augusztus 20-án éjjel a szomszéd telekről tűzijátékot lőnek fel, és mi figyeljük a keretet, hogy hol kap lángra. De Cézár szelíd volt. Persze tudott volna bántani, mert bár puhán járt és még egy kisgyereknek is eltűrte, hogy selymes mancsait simogassa, valójában nagy erő szunnyadt benne. 

Nagyon szerettem Cézárral lenni, amikor már engem is a bizalmi körébe fogadott. Valahányszor elindultunk reggel, ő ott volt, és amikor hazaértünk, a lépcsőházban várt minket. Néha hétvégén is kiengedték a gazdái, és akkor egész nap rongylabdával játszottunk, én gurítottam, és ő úgy tett, mintha egérre vadászna, a lépcsőfordulóból rárontott,  harapdálta, ütögette jobbra-balra.

Sokszor szerettem volna reggel Cézárral maradni. Mikor mentünk az óvodába, arra gondoltam, milyen jó Cézárnak, aki otthon marad, kénye-kedve szerint járkál a lépcsőházban, mintha az ő birodalma lenne. Az óvodát nem szerettem, mert mindenki focizott, és én nem tudtam focizni. Nem is igazán értettem, mi ez a nagy hűhó a labda körül, és hogy miért kell olyan erősen nekirúgni a kapusnak, hogy szegény ijedtében elhúzódjon, és a földre vesse magát. Úgy szerettem volna játszani, ahogy Cézárral. Csendben, mozdulatlanul figyelni valamit. Egy rongylabdát vagy egy egeret. Kiszámítani a mozdulatait. A fejével gondolkodni mindaddig, amíg már olyan jól nem ismerem, hogy olyan legyen, mintha én lennék az, akit figyelnek. Ilyenkor kell ugrani.

Aztán iskolába mentem, de még jobban szerettem volna Cézárral lenni. Az óvodában nem volt kötelező focizni, színezhettem is helyette. De az iskolában nem játéknak hívták, hanem tornaórának, ami mindig focival ért véget a fiúknak. Én voltam a kapus. Nem volt szabad elhúzódnom a labda elől, bármennyire is féltem. Más órákon viszont egy helyben kellett ülni. Nem volt szabad akkor szaladni, amikor én szerettem volna, csak a tornaórán, de akkor meg nem szerettem volna. Csak Cézárral, úgy, hogy fut előlem, mert ő a jaguár, én meg a vadász, aki nem megy haza a jaguár bőre nélkül.

Az iskolában is tanultunk jaguárokról. És távoli országokról, tájakról, növényekről, amik magas fákon élnek, meg más állatokról az óceánok mélyén. Egyre szívesebben jártam már iskolába, és egyre jobban vártam, hogy reggel elinduljak. Nem volt már kötelező focizni sem, lehetett kosarazni vagy futni. Egyre több osztálytársamat ismertem meg, sokszor délután is együtt maradtunk, fogócskáztunk az udvaron, a téren. Egyre kevesebbszer jutott eszembe, hogy milyen jó volna Cézárral játszani. Egyedül mentem már az iskolába és haza is egyedül jöttem. Ismertem a terek nevét, kezdtem megismerni a várost, emlékeztem, melyik utcán van a kedvenc tejivóm, és hol lehet gofrit kapni. Nem akartam otthon maradni többé sem reggelente, sem hétvégén.

Egyik délután arra jöttem haza, hogy sírás  visszhangzik a lépcsőházban. Cézár fiatal gazdái és Kati néni egymás vállán zokogtak. Cézár megszökött. Szép nyári nap volt és valaki nyitva hagyta a lépcsőház nagy ablakait. Senki sem találta Cézárt az utcán sem, nyoma veszett, féltünk, hogy soha többé nem kerül elő. Plakátokat raktunk ki a villanypóznákra, felhívtuk az állatmenhelyeket is, de hetekig, hónapokig semmi hír nem jött. A fiatal pár elköltözött. Sziasztok. Utánuk soha többet nem köszöntem így senkinek a lépcsőházban.

Egyre többet gondoltam távoli országokra, és egyre kevesebbet Cézárra. De nem felejtettem el. A legváratlanabb pillanatokban jutott eszembe. Éjjel, ha hazafelé sétáltam egy buliból, azt képzeltem, hogy tisztes távolságból Cézár követ, vigyázza a léptemet hazáig. Ő már biztosan végigjárta a város összes utcáját, sikátorát, ösvényét. Ő már olyanokat is látott az éjszakában, amiket én még soha, és most engem néz, ahogy egyedül megyek hazafelé. Figyel a világító sárga szemével.

Aztán úgy alakult, hogy egy távoli országban folytattam az iskolát. Új könyveim lettek, nem az anyanyelvemen íródtak, a füzetembe is ezen a másik nyelven írtam, és ezen a nyelven beszéltem a többiekkel is. Új dolgokat tanultam, és rengeteget felejtettem is. Nem emlékeztem például a régi iskolatáskámra, nem emlékeztem arra, mi volt a kedvenc szendvicsem az iskolabüfében, nem emlékeztem arra, milyen volt a kora tavaszi reggeleken futni menni az osztállyal, ahogy arra sem, hogy melyik utcában van a kedvenc tejivóm. Nem emlékeztem, mit ittam mindig abban a kocsmában, ami azóta bezárt, vagy hogy melyik buliban hagytam el azt a kesztyűmet, amit négy évig hordtam minden télen.

Most újra itt vagyok. A szülővárosomban. Egy világjárvány miatt éjszakára kijárási korlátozásokat léptettek érvénybe a hatóságok. Egy rövid kis sétára indulok a városba, ki a folyópartra. Mindig szerettem nézni, ahogy kavarog a víz felett a köd a téli hidegben. Hazaindulnék, de az úton, ahol évekig jártam most felújítási munkálatokat végeznek. Cézár biztos hazatalálna innen. Magamon éreztem a világító, sárga tekintetét. Figyel, mint régen a rongylabdát. Most kiderül, emlékszem-e még rá, hogy mikor kell ugrani.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

A reggel két része

Két része van a reggeli dohányzásnak. Az előtte és az utána. Sőt, két része van a reggeleknek, két része van a munkaidőnek, két része van a napnak. A portásnő legkésőbb 7:18-ra kisétál az épület elé, tudja, hogy hol az az öt méteren túl, ahol már lehet dohányozni, és ott áll a bordó, a derekánál behúzott kabátjában. Vár valakit. Minden reggel. Persze nem feltűnően, csak úgy vár. Mintha dohányzás közben csak úgy várna valakit.

Ez egy rítus, amire készülni kell. Felveszi a kabátját, nem az utcait, hanem amelyiket csak a munkában használja dohányzásra, hogy az legyen füstös. Előszedi a fiókból az elegáns öngyújtóját, a doboz cigarettát, megnézi magát a fülke sarkának a sötét üvegében, ahol mindig le van húzva a redőny, és ha mindent rendben talál, elindul. Tizenkét lépcső amíg leér, hat lépés a kapu, még hét az öt méter. Elővesz egy szálat, a füstszűrő végén megpöcögteti, elegáns mozdulatnak tartja ezt, az egyik kollégájától látta, bár nem érti igazán, mire jó.

Egy szál cigi hat perc, ha késik vagy nem jön, két szálat is elszív, a második tarthat nyolc percig is, tizennégy perc a maximum, amit hajlandó erre áldozni a munkaidejéből. Persze ez nem áldozat. Nem lenne áldozat elszívni a harmadik szálat sem. Reggel nyolc előtt a portán nem keresi senki, nem is szokták. Persze lehetnének véletlen esetek, de a portásnő pontosan tudja, hogy nincsenek. Ez a dolga. Végignéz minden reggelt, ahogy mindig ugyanaz történik.

A véletleneknek esélye sincs, még ha egy-két perc késés véletlennek is tűnik. A 7:19-es villamos például 7:20-kor kanyarodik ki a sugárútra, az emberek mégis rugózó lábakkal várják, hogy zöldre váltson a lámpa, még elérhetik a 19-est is, még ha nem is indultak időben. A portásnő nevet rajtuk, ha elérték, mert tudja, hogy a reménykedőknek áll a világ, mosolyog azokon is, akiknek várni kell a következőre.

Hite szerint a megállóban egyedül álló emberek a legszomorúbbak, mert ők mindig lekésték. Az ember ne legyen magába, egyedül, úgy gondolja. Erre mindig szív egy nagyot, bólogat néhányat csak úgy. Az ember tényleg ne legyen egyedül.

7:23, elteszi a csikket a zsebhamutartójába, amit az egyik kollégával vettek a céges kiránduláson. Hülyeségnek tűnt, egy zárható kis fém rekesz, lila hagymavirágok ráfestve. Passzol a dohányzós kabátjához, bár ezt még nem vette észre. A zsebébe mélyeszti, új  szálat vesz elő, megkocogtatja, kémleli a körutat, mielőtt rágyújt. Próbál unottnak látszani, de az első szál után mindig aggódni kezd. Megnézi a közeledő embereket: mi van, ha ma nem jön, mi van, ha soha többet nem jön. Mi volna? Semmi persze, próbálja nyugtatni a szívét és a légzését a portásnő. Az élet menne tovább, ahogy megy is.

A második szál negyedik slukkjánál tűnik fel ma a kék kabát, ahogy siklik a kerékpársávban. Először csak távolról, de bárhol felismerni ezt a közeledő lazúrkék foltot. Egyre közeledik, a portásnő felkészül a találkozás pillanatára, elég messze van még ahhoz, hogy nagyot szívjon, majd eltartva leereszti a cigarettát, visszaszámol a maradék száz méteren, már a 39 előtt gurul, 37, 35b, 35a, 34, a portásnő pedig csak nézi. Egy pillanatig, mint minden reggel egy vonalban van a két test, majd a férfi lassít, befordul az átkelőre, és eltűnik a következő sarkon.

Még egy fél érdektelen cigaretta marad a portásnő ujjai között, de azt már gyorsabban szívja. Az már tulajdonképpen tényleg érdektelen. Reggel van, valamennyire fázik is, bár ezt egy portás sosem vallaná be. Nyolcig még ihat egy teát is. Elkezdődhet a nap.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Nincs jel

Tíz perc és ott vagyok, most már kajak, eskü, de mondtam, hogy menjetek, majd megtalállak titeket. A Google Térkép szerint a menetidő legalább fél óra gyalog, de egy algoritmus semmit sem tudhat a szégyenről. Semmit sem tudhat arról, hogy ha bármi rossz történik azon az estén, az biztosan a késő hibája lesz. Szaporázod a lépteid, a telefonodra pillantasz, most már rohansz, azaz csak rohannál, egyenesen, de újabb és újabb utcasarkok, kereszteződések törik az utad. Ha átvághatnál a házakon és a kertek alatt, a kerítések között suhanva már rég ott lennél. Az első borodat talán már meg is ittad volna. Vagy a másodikat. Mi bajuk ezeknek az utcáknak azzal, ha iszom?

Nézed a telefonod képernyőjét, rajta a térképet, a kék pöttyöt, ami lassan, nagyon lassan halad előre a szaggatott vonalon. Gyászolod a házak fölött átívelő légvonalat, új és új mellékutcákba terel az algoritmus. Elképzeled a digitális jelet, ahogy fénysebességgel hagyja el a telefonod, a városod, a kontinenst, a Földet, felmegy a sztratoszférába, egy műholdra, majd visszaverődik, és egy másik kontinens felé veszi az irányt, hogy egy nagy adatfeldolgozó-központból újra útnak induljon, vissza a telefonodba. Nem is tudja, hogy azért töri magát, hogy te megfeledkezhess magadról, és arról, hogy olyan emberekkel vagy, akikkel valójában gyűlölitek egymást. Bolygóméretű rendszerek mozognak, az égbolton át cikáznak a hullámok érted, és te még mindig a Jósika utcán vagy. Rosszul vetted a levegőt és szúr az oldalad. Semmi baj édesem, csak beszorult egy kis légbuborék, jut szedbe édesanyád hangja. Látod két izomrost között a kis buborékot, szabadulni próbál, retteg.  

Kapkodod a levegőt, nem ér annyit egy fesztivál, hogy szívrohamot kapj, gondolod, adsz időt a testednek, úgyis azt érzed majd, hogy ezért a szarért nem érte meg így rohanni. Mire odaérsz mindenki részeg lesz, neked meg vagy elmegy a kedved az egésztől, vagy erőszakosan próbálod utolérni őket. Megbánod, hogy egyáltalán elmentél. Azt mondják, az alkalmazások átveszik az uralmat az életünk felett, és te egy SMS-re vársz, egy értesítésre, egy emlékeztetőre: Kedves Ügyfelünk, sajnos a ma esti lealjasodáshoz nem rendelkezik kellő töltöttséggel, térjen haza az akkumulátorhoz. De nincs jel, a térkép sem frissül. Elfogyott a mobilneted, vagy csak a házak árnyékolják a vételt. Az emlékezetedre kell hagyatkoznod, rohansz tovább, már nemsokára ott vagy.

Kiérsz a sugárútra, megállsz, körbenézel, mielőtt átmennél a kereszteződésen. Fülledt nyári este van. Az autók állnak, és már rohannál át a túloldalra, de először meg kell győződnöd, hogy lehet-e, szét kell nézned, a fényszórók és a város fényei között keresed a jelet. Ekkor veszed észre a lámpát, pirosa túlragyogja az utcalámpákat a nyári estében, mintha minden fénynek ez kölcsönözné a színét, mintha ebből lett volna a város kékje, a zöldje, narancssárgája. Rajta nagy fekete nyíl: visszafelé mutat, oda, ahonnan jöttél, vissza a kis utcára, és még messzebb, a magad mögött hagyott sarkokra és kereszteződésekre. Haza. Rezegni kezd tenyeredben a telefon: keresnek a többiek. Mióta is mondtad, hogy még tíz perc? Negyed órája? Húsz perce? Türelmetlenek. Nem várnak többet. Vagy csak tudni akarják, hogy meddig várjanak. Elhinnék, ha azt mondanád, nem mész? Persze nem azért, mert nincs kedved mulatni, hanem mert kaptál egy jelet arról, hogy neked nem szabad. Nem szabad újra végighallgatni ugyanazokat a vicceket, és nevetni, mintha nem volnának megalázóak, nem szabad berúgnod, és szép lassan elveszteni minden gátlást, nem szabad azt hinned, hogy ez a szabadság.

Nézed a lámpát, nézed a telefont. Egy isteni jelre vártál, és most kaptál rögtön kettőt is. Két este közül kell választanod. Ácsorogsz, a telefon még mindig rezeg, a lámpa még mindig piros, az autók várnak, a barátaid várnak, mozdulni kéne. Rohanni előre, vagy erőből meghátrálni. Beszorultál. Buborék vagy két bolygóméretű izomrost között. Az égbolton át cikáznak a hullámok. Rettegsz.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

A mindjárt ottlevők

Te is tudod, hogy csak kétféle ember van, és azt is, hogy mindketten ugyanolyan szomorúnak tűnnek. Az egyikük a telefonját nyomkodja. Közösségi oldalak, e-mail fiókok nyílnak meg, záródnak le az ujjai alatt, képeket görget, időzik, le, időzik, le. Egy régi barát a tanulásról posztol, le, a matektanárnő Prágában járt, boldognak tűnik. Le.  Néha felnevet, ha egy jó mémet talált, vicceset, váratlant, de az sem tart sokáig. Megtöri a villamos rendes zaját.  Nem szokás ez. A nevetés. Pláne egyedül.

A másikféle ember kifelé néz. Próbálja elfelejteni, hogy másokkal van összezárva, igyekszik nem észrevenni a közelséget, a saját sorbarendezettségét. Kívül tágasabb, így tekintetével a mindenkori kintet keresi. Nem fókuszál rá tereptárgyakra: épületek, táblák, fák, biciklisek. Nem lát semmit, pláne semmi olyat, amit nézni érdemes.

Menekülni próbálnak, de nem úgy. Nem a valóság elől, és nem tudatosan. Mármint nem úgy a valóság elől. Nem törik meg az utazást kínos szemkontaktusokkal, nem néznek vissza rájuk, nem mérnek végig másokat öntudatlanul, és nem látják, hogyha ők mégis megmérettetnek. Nincs dolguk a villamoson ülőkkel. Ott sincsenek, ahogy mások se. A villamos sincs sehol a két állomás között.

A villamoson képtelenség lenni, ez az utazás első szabálya. Ha be is kéne vallani, csak annyit írnak, hogy „Mindjárt ott vagyok”. Két helyzet van: tíz percre vannak bárhonnan, vagy épp most fognak leszállni. Amikor érzik,  talán már eljött az idő, felnéznek. Akkor először keresnek: soha fel nem tűnt házfalak és fák kanyarulatai szerint mérlegelnek. Észre sem veszik, de felismernek egy helyet valami alapján, amiről soha nem is tudták, hogy létezik, és amit azonnal el is fognak felejteni. Arra figyelnek, hogy most ők jönnek.

Az egyikféle ember is elteszi a telefonját. Innentől már csak egyféle ember van. Nem szól másokhoz, de úgy nyomja meg a leszállásjelzőt, hogy mindenki értse, aki közte és az ajtó között áll. Le fog szállni. Próbál nem rágörcsölni, nem fontos annyira. Az utolsó lehetséges pillanatig ülve marad. Csak akkor áll fel, amikor már beértek a megállóba. Az ajtónyitás előtt. Nem tolakszik, de céltudatosan tart kifelé. Megnézi, hol van a villamosnak és a peronnak a határa. Inkább csak odapillant. Minden nap itt száll le, tudja, kívülről, de azért odapillant. Ahogy a pap is mindig olvassa a Miatyánkot. Legalábbis mindig előtte van a könyv.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Reggeli zene

David Bowie – The Man Who Sold The World

We passed upon the stair

Kilépek a nagy tízemeletesből, tél van, reggel, de a fény nem hoz vigaszt: csak erősebb így a házak szürkesége. Ugyanaz az út mindig. Hiába is magyaráznám, milyen fárasztó, hogy már én érzem magam úgy, mint egy kitaposott cipő, amit lassan koptat, formál, kitapos a beton, a lakótelep, az út, te azt mondanád: én választottam ezt a munkát, lakóhelyet, életet. Elcserélném veled. Na jó, nem minden percét, de ezt a reggelt például igen: nem kell se a szürke ég, se a lassú, de folytonos szél, ami, ha nem fújna, talán el is veszteném az egyensúlyom, mert már nem volna minek ellentartani. Előveszem a fülhallgatóm, zenét kapcsolok.

We spoke of was and when

Ezzel járulok hozzá a reggelhez: a kukásautó járja végig a házakat, a munkások legallyaznak egy túl terebélyes fát, a boltos kinyit, jönnek menetrend szerint a buszok, és én ezeket minden reggel más dallamra figyelem. A hörgő metál alatt a buszsofőr komor tekintete, mint az alvilág kapujának őrzője, Bach alatt észreveszem az eleganciát az eladó mozgásában: ahogy felemeli az újonnan érkezett árut, nem görnyed, kezében a dobozzal teljesen kiegyenesedik. Most haladok el a kirakatsor előtt. Legalább két percig nem vagyok egyedül. Ketten sétálunk, a tükörképem meg én.

Although I wasn’t there
He said I was his friend

Nem szeretném tudni, ma hogy nézek ki. Csak álmosan magamra vettem a legfelső ruhát a szekrényből, meg sem fésülködtem. A fürdőszobatükör kíméletes, rajtam kívül csak a jól ismert tárgyakat, a fogkefét, a fogkrémet mutatja, de ezek a kirakatok alattomosak: itt a legújabb divat, minden, ami ezen a reggelen lehettél volna. Az ember csak bámul a ruhákra és cipőkre, ha ezeket hordanám, nem kéne erőlködnöm, ők majd kezeskednek értem, amíg nem döntöm el, hogy ki is legyek. 

Which came as some surprise
I spoke into his eyes, ’I thought you died alone
A long long time ago’

Állok a megállóban, körülöttem megkezdődik a csúcsidő. Nem tudok olyan gyorsan megpördülni a tengelyem körül, hogy belássam az egészet: a menetrendet nézem, rajtuk a letépett matricák ottmaradt csonkjait, a szemben levő tízemeletest, ami kihúzza magát, ahogy megcsillan az ablakain a fény, a földön egy összecsomósodott zsebkendőt, a csatorna felé gurítja a szél. Valakinek biztos tartogat ennél szebbet is a reggel. Rólam sem árul el semmit, hogy mit látok: ki tudja, ki vagyok a szemközti ház ötödik emeletéről nézve, ahogy árnyékom hosszúra nyúlva szegeződik a körút felé. Ki tudja, aki mögöttem áll, mit lát belőlem: egy kabátot, leszegett fejet, fülhallgatót, táskát, vagy a részletek valami olyan rendszerét, amire nem gondoltam volna soha.

 „Oh no
Not me
I never lost control
You’re face to face
With the man who sold the world

Nem gondolok az anyukára, aki a két kisgyerekét óvodába viszi, nem gondolok a buszsofőrre, akinek tegnap vesztett a kedvenc csapata, és harmadik hete megy ki magánba hétvégente, nem gondolok a diákra, aki történelemből felel, és most évszámokat mormol, nem gondolok a férfira, aki ma kezd az új munkahelyén, amit három hónap munkanélküliség után kapott, nem gondolok a nyugdíjasra, aki vásárolni megy, mert csak a boltban tud emberekkel beszélni, nem gondolok az emberekre, akik ezen a buszon ülnek velem, mert célba kell érnem, ahogy nekik is, csak hagyom őket menni, hagyom őket menni tovább.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Rakottkrumplinak való

Mert nem elég az, hogy tőlük zeng a lakótelep, még beszélgetnek is az emberrel, nem is gondolják, hogy az embernek dolga lenne, dohog magában Betti, amikor sikerül bejutnia megpakolt szatyraival a lakásba.

Szép krumplikat és szép füstöltet kapott a Mars téren, öröm őket hazacipelni, ha az embernek a karja is leszakad, akkor is, de ezek nem tudják mi az, csak a pletykálás megy, ha meghallgatja őket, elmegy az ideje, ha nem, kibeszélik őt is. Pedig Betti sietett, tényleg tele volt mindkét keze. A krumpli mellé vett tojást, sajtot, kolbászt és lecsókolbászt, tejfölt, újhagymát… Ahogy egy jó rakott krumplihoz kell.

Nem tétlenkedik. Tálat vesz elő, vizet tölt bele, kiveszi a kukát és a székek közé teszi, majd leül, és nekilát a krumplipucolásnak. Mert a kurva Kati néniéket megint nem sikerült megúsznom, füstölög tovább. Ez a vénasszony, ha tehetné, egész nap pletykálkodna. Persze neki Orsi hoz a szocotthonból ebédet, ennek meg az még vacsorára is elég. Semmi dolga nincsen. Még két perc, és az orrára csapom az ajtót. Még szerencse, hogy megjött Gizi néni, na az meg a zsák foltja, de legalább megszabadultam tőlük. Ezek felől az ebédből aztán vacsora se lenne. Ezen a nyomorult lakótelepen mindig résen kell lenni. Itt nem figyelsz, és ellopják az idődet, az életed, a szemed is kilopják.

Aztán én még ne mondjak semmit. A szegény Dávidka, az. A szerencsétlen annyi időre hagyta lent a biciklijét, hogy felment az öregapjához a patika felé a receptekért, aztán már nem is kellett többet tekernie. Ez is vicces. A vénasszonyok bent ülnek egész nap az ablakban, ilyenkor persze egyik sem látott semmit. De ha a gyerek rugdossa a kavicsokat, akkor nem röstellnek feljönni a fájós lábukkal a negyedikre. Jó is, hogy eszembe jutott! Ha végzek a rakott krumplival, én is behozom a két kis szekrényt a lépcsőházból, mielőtt valakinek nagyon megtetszik.

Csöngetnek. Ilyenkor. Legalább már a krumplit megpucolta, nem aközben zavarognak. Biztos a futár. Délutánra ígérte az SMS, de hát ezek is olyanok, mint a vakondokok. Bármilyenek. Betti keresi a tárcáját, tudja, hogy kivette a szatyorból. Igen, az éjjeliszekrényre tette. Csöngetnek, másodszor. Pillanat, kiáltja Betti, és egy pillanat múlva tényleg nyitja az ajtót. Futár. Egy hatalmas csomaggal. Mármint nem olyan hatalmassal, de elég naggyal, egy csomaghoz képest. Olyan hatcipőnyi. Vagy tizenhét kozmetikai ajándékcsomagnyi. Negyven nokiásdoboznyi. Száz doboz tamponnyi. Szóval nem akkora, mint amit gondolt amikor Attila arra kérte, vegye majd át a csomagot. Mindegy. Ötezer-hétszáz forint. Hatezer. Maradjon, viszlát. Köszönöm, szép napot. Szép napot, mondta Betti is, majd berugdosta a csomagot annyira, hogy be tudja csukni az ajtót.

Ez is megvolt már ma legalább, veszi tudomásul, majd visszasétál a konyhába, a konyhaszekrényben matat a tojásfőző lábasért, majd meglepetten és értetlenül fordul az asztal felé: mégis mit fog majd másfél kiló karikára vágott nyers krumpliból csinálni, ha ugye rakott krumplit, azt nem.

Fotó: Matyi
Írás: Sziszi

Orsiék Szegedre jöttek a lezárások idején

Orsi és Gergő Kispesten beugrottak egy odúba, és a Honvéd téren másztak ki. Érkezésük nem ért minket váratlanul. Hetekkel korábban megbeszéltük, hogy jönnek, előtte való este számunkra is világossá vált, hogy tényleg. Most először megnézik a várost, jönnek itt lenni, és örülnének, ha csatlakoznánk.

Orsi, biztosan hallottál róla, van egy ilyen világjárvány, bezártak mindent, azt sem tudjuk, hogy hol tudunk majd pisilni, egyébként is szét fogunk fagyni, cigizni se fogunk tudni maszk nélkül, nem tudunk hová beülni sem. Nincs értelme most jönni. Tényleg nincs.

Orsiék mégis jöttek szombaton reggel, és mi prezentálni szerettünk volna nekik valamit. Orsi, Gergő, ez itt Szeged, ez itt a szegediség, vigyétek magatokkal, jó emlék lesz. Először a Csiga pékséget kellett megmutatni, mert mindig ezzel kell kezdeni. Kezdetben volt a Csiga pékség, írja a város íratlan történelme, de benézve az üvegen, bármilyen hihetetlenül hangzik is, tulajdonképpen alig látunk valamit, ami többé tenné azt bármilyen más pékségnél.

Éhesek voltak, örültek a pizzás csigának, ez is egy szegedi öröm, mégha nem is értik, hogy most Szegedet esznek a Csiga pékségből. Egy nagyobb belvárosi kerülővel forralt bort ittunk a vásárban, de nem a karácsonyiban, hanem az igaziban. Édességet vettünk olcsón, megkóstoltuk a szénsavas vérnarancs gyümölcslevet, éreztük benne az olasz vérnarancsmezők déli lankáinak ízét, de valójában a lankáknak nincs túl jó íze.

Igazából bolhapiacolni mentünk, a forralt bor meg a vérnarancslé csak a felvezetés volt. Nyújtás az akció előtt, amit csak izomból lehet csinálni. A nap nagy része így Szeged összeöntött kincseinek és lomjainak a megtekintésével telt, alapos, mindenre kiterjedő munkát végeztünk. Alkudtunk egy szárnyasoltárra, amit végül nem vettünk meg, mert nem közeledtek eléggé a javasolt árak. Válogattunk könyveket, én több Michael Endét is hazahoztam, került Gergő igazi hálós cekkerébe állítható sámfa (tudod, amivel a levetett cipőkbe lehet belülről megtámasztani), bögréből kinyúló kéz a fül helyén, és néhány nipp még, igazi kincsek, amiket cipelhetett a nap további részében.

Mert a nap további része cipekedősen telt. Cipekedősen, de nyugodtan. Lassan. Sétálósan. Városnézősen. Meg-megállósan, mert mindent meg kell nézni, és mindent meg kell beszélni. Bevárjuk egymást, mosolygunk egymásra, nem csak azért, mert muszáj és így illik. Nem siettünk sehová.

Enni olyan helyre mentünk, ahol még mi sem jártunk, persze elvitelre, szemben a parkban leültünk, én tudtam, hogy lesz itt pad, mert mindig ide kérem át szavazáskor magam, de egyébként én sem járok erre. Három pad volt, egészen rájuk sütött a nap. Félkörben ültünk, Gergő szerint úgy, mint Az utolsó vacsoránál, csak az egyik oldalon, vagy  mint a Jóbarátokban, hogy a néző is odaférjen.

Evés közben beszéltük ki leginkább a várost, pedig mind tudjuk, hogy evés közben nem beszélünk. Nem csendben ülni találkoztunk, és egyébként is volt mondanivalónk, ami nem tudott várni. Orsi mellett azt tanulom, hogy nem kell várni, hogy a jelenben kell elmondani, és a jelenben kell élni, és Szegeden beszéltünk erről végre, ami ugyanezt tanítja. Evés után elszívni két szál cigit egy parkban Orsiékkal, az olyan, mintha nem lenne lezárva a világ, és mintha nem azért lennénk ott, mert sehová nem lehet beülni.

Utoljára az ősz odasütött ránk a padokra, sötétedés előtt egy cukrászdába menekültünk forró kávéért, én aztán azt a töltésre ejtettem, amíg a Tiszát néztük. Az este, ahogy minden jó történet, a Dóm tér közepén fekvő padokon zárult. Arról beszélgettünk, hogy ez olyan, mint egy filmben, ahogy ülünk ott, és arról beszélgetünk, hogy ez olyan, mint egy filmben, amiben azt is mondják, hogy ez olyan, mint egy filmben.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Mindig is egy kikötővárosban akartam élni. Nem tudom, hogy pontosan honnan jön ez a vágy, de mindig is vonzott a távolból kibontakozó hajók, a minden tájékról érkező hajósoktól hemzsegő kocsmák és a titokzatos rakományokat rejtő kamrák gondolata. Kiskoromban persze könnyebb volt ezt elképzelni. Kalóz akartam lenni, talán, mert nem ismertem a törvényeket, csak a szabadságot, és azt akartam, hogy minél tovább tartson.  Vitorlás volt a jelem az óvodában, ezt hímezte édesanyám a tornazsákomba, hajómatricát ragasztott az étkészletemre, tolltartómra. Ez különböztette meg azt, ami az enyém.

Azt képzeltem, az utcasarkok a kikötővárosokban is derékszögűek, és ugyanúgy körutak tartják össze, ahogy a szülővárosomban, de ahogy a sugárút a kikötő minden tervezést felrúgó kavalkádjába ér, a kínkeservesen felépített rend kifullad, legyőzi a tenger. A hullámok megtörnek dokkokon, de ez csak hadicsel: végül mindig a kő veszít, ahogy az alga, a kagylók, a halak birtokba veszik az emberek számára láthatatlan tájat.

Nem tudom, milyen lett volna egy ilyen helyen felnőni. Hogy mit éreztem volna, látva a város szánalmas próbálkozásait a rendre: a vámtiszteket, akik fejüket kapkodva próbálják lejegyezni a bemenő és kimenő hajókat, a csendőröket, akik az utcalámpák fénykörében ácsorognak, mert nem mernek bemenni a sötét sikátorokba, a nagy, lomha, formátlan hadihajókat a távolban, amik ugrásra kész varangyként tespednek a horizonton.

A szülővárosom egy megyeszékhely Magyarországon, a Dél-Alföldön, közel a határhoz. Két folyó találkozásánál fekszik, tengere nincs. Itt rakodták ki az erdélyi sót, majd innen szállították más városokba. Kalóz nem lehettem volna, csak kereskedőket fosztogató betyár, vagy sószállító hajók biztos kezű kapitánya. Látom a tömböket, ahogy lomhán hevernek egymáson, miközben a munkások körbejárják, nézik, tapogatják őket, fogást keresve rajtuk. Látom a vámosokat és adószedőket, akik mindent lemérnek, könyvekbe írnak, és viszik a hivatalokba. Egy kikötőváros a szárazföld belsejében, ahogy magzatpózban gubózik a folyószeglet köré, azon lüktet, mint egy nagy szív.

A város körül kis falvak tarkította síkság. Kisebb foltnyi erdők, nagy esőzésekkor a pangó belvízben madarak isznak, szúnyogot csipegetnek, mint valami oázisban. A buszról messze ellátni, az utak hosszúak és egyenesek, nem úgy, mint a hegyekben. Nincsenek hajtűkanyarok, új és új völgyek a sarkon túl: ami van, az mindig a következő falu, jelzőlámpa, bekötőút, tanya. Azon kívül nincs más, csak a távolság, a horizont, a tér, mintha itt kezdett volna építkezni a teremtés első napján az Isten.

Mikor utazom, és hoz a busz a falvak felől a városba, az utcákon át be a folyóparti fasorra, nézelődöm, hol egyik, hol másik szememet takarom le, mintha távcsőbe néznék a fedélzeten: keresem a látószöget, amiből a folyó, a só, a horizont tengerré áll össze. Ha megvan, már csak azt kell eldöntenem, ki vagyok: betyár, csendőr, adószedő, kalóz, vámtiszt. Bármivé válok, a város velem játszik, így kísér a következő megállóig.

Szalagavatós táncpróbára megyek. Ahogy a fasoron sétálok, a keringőt gyakorlom, gondosan a macskakövekhez illesztve a lépéseimet. Jövőre már nem ebben a városban tanulok. Máshol fogok élni. Megpróbálom az eszembe vésni ezt a pillanatot. Ki tudja, mire emlékszem majd ezekből az estékből, utcákból, keringőből. Ezt most nem akarom elfelejteni. Tél van, vékony jéghártyák úsznak a vízen, a ködtől a híd túloldaláig sem látni. Késésben vagyok, de nem akaródzik továbbindulni. Mintha várnék valamire. Arra, hogy a ködből kibontakozzon egy hajóorr, egy fehér vitorla, és megérkezzen a só, amivel felszórják az utcákat, amit nagy, vörös húsokba dörzsölnek, ami beleivódik az utcakövek közé, a városba, és minden lakójába, kioldhatatlanul. 

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri