Én is olyan ember lettem

október 14, 2022UncategorizedMatyi, Szisziadmin

Még mindig a Neptunból írom ki a személyes adataimat. A személyigazolvány szám, adószám, TAJ szám a Saját adatok fül alatt, a bankszámlaszámom a Pénzügyeknél. Nincs már jogviszonyom, novembertől elúszik az összes diákkedvezményem, de a Neptunt mégis használom.

Az EHA kódomat írom be hozzá, amit még az ETR generált a nevemből, sosem tanultam meg a Neptunét, jó lenne azt mondani, hogy dacból, de itt persze lustaságról van szó, meg arról, hogy igazán sosem volt rá szükségem. Azt hiszem ez könnyítette meg a leginkább akkor az átállást erre gyűlölt rendszerre. Mégsem gyűlölöm a Neptunt. Tudtam használni, a tárgyfelvétel az ETR-nél is bajos volt, az ösztöndíjak utalása sem a Neptun miatt csúszott, ha csúszott, más dolgom alig volt vele, most pedig végképp nincs közöm hozzá.

Nem érkeznek már körüzenetek, nem néztem meg a The Welcome Camp összegyetemi gólyatábor programját, ami számomra tényleg az első nagy szegedi buli volt. Csak most láttam, hogy ismét rektori szünet volt arra a péntekre, ez az első hír a Neptun felületén, már csak megszokásból olvastam el. Nincs közöm hozzá, és ez egy arculcsapó helyzet. Hogy csak az állandó, hogy a Neptunból írom ki az adataimat, minden más eltelt az időben, nem egy rektor ad nekem szünetet, nem órák között ugrom be egyetemi programokra, hanem akkor, ha a munkaidőm engedi.

Ideje lenne már csinálnom egy dokumentumot az adataimmal, amit egyszerűbben meg tudok nyitni, ez volna a felnőtt magatartás, de én még nem vagyok az a felnőtt, akire igazán szükségem lenne. Itt vagyok ebben az átmenetiségben, tudom, hogy merre tartok, tudom, hogy csak egy döntés lesz majd megcsinálni ezt a dokumentumot.

Mert én olyan ember vagyok, akinek az idejében még ETR volt, és láttam, ahogy a katalógusban egyre kevesebben írják az eha kódjukat a Neptun kódjuk helyett. Láttam, hogy átnevezik az Összegyetemi Gólyatábort The Welcome Campé. Az A. Platzba ültünk be előszőr, a Lexi Caféban még laptopot is kölcsönöztem egyszer – gyorsan kellett kiosztmányt készítenem az egyik referátumom mellé, és szükségem volt rá – és én még az az évfolyam vagyok, aki tudott fénymásolni a TIK-ben, sőt, több évfolyamtársam dolgozott is ott a fénymásolónál.

Mert mára én is olyan ember lettem, akinek bezárt helyeken és a járása ritmusában vannak az emlékei. Azért álltam kint a JATE Klub előtt a sorban múlt hét szerdán, mert reméltem, hogy tényleg beengednek majd. Mert hiányzik egy olyan klub a városból, ami nem kávézós vagy nagykoncerteket tart, hanem olyanokat, mint amiket JATE tartott. És hiányzik a kompromisszumok nélküli Rongy kocsma, ahol túl sok mindent csináltam először, és hiányzik a Kaméleon Pizzéria sajtkrémlevese is, még ha az egyik legkedvesebb kocsma nyílt is a helyén, amit szintén öröm látogatni. Én is olyan ember lettem, aki a hiányérzetével és a nagy történeteivel traktálja az embereket, pedig nincsenek nagy történetei. Élek egy városban, ami gyorsabban változott nálam, pedig azt hittem, velem ez nem történik majd meg.

Egy közösségi szemétgyűjtés tanulságai

október 5, 2022UncategorizedMatyi, Szisziadmin

Amikor először merült fel, hogy szemetet szedjünk, elhamarkodott ötletnek tűnt. Olyannak, amit túl gyorsan döntöttünk el. Amíg szépen süt a nap, és amíg mozgathatóak az emberek kinti programokra — vitt minket a hév, hogy legyen nekünk is szemétszedésünk. Csak aztán gondoltunk bele, hogy hol is gyűjtenénk, és hogy mit is pontosan. Merthogy tudni illik, szép környéken lakunk egy egyébként is szép városban. Bőven vannak kint kukák, játszótereken, padok mellett, menet közben a járdáknál, és nem is igazán szoktunk szemetet látni. Kutyaszart, azt mondjuk szoktunk, főleg a töltésen, de azt külön gyűjtik, és már egyébként is, bemondtuk, hogy ez lesz a program. Szemetet fogunk gyűjteni.

Aznap délután esni kezdett, csak futózápor volt, a krétarajzokat sem mosta el az udvaron, de úgy készültünk, hogy lesz még ilyen eső. Csak kis köröket terveztünk be, a közeli parkolók, játszóterek, kis utcák, házak közti udvarok, iskolák. Két iskola is van a közelben, lakótelepes övezet, különböző felszereltségű játszóterekkel, különböző parkok padokkal a különböző korcsoportoknak. Már lassan kiismerjük az egésznek a rendjét, megértjük, hogy mi hol ülhetünk kint, hol nem.

Amikor készültünk, azt hittük alig találunk valamit a két-háromszáz méteres körben. Gondolkodtunk, hogy vigyünk-e közösen egy kis zsákot, vagy mindenki vigyen sajátot, végül mindenki tépett magának egyet, egyszerűbb így. Mi van, ha többfelé válunk, ha mondjuk megint nekiered az eső, de még gyorsan felkapkodnánk, meg egyébként is, legyen mindenkinél egy zsák. És akkor elindultunk, kellettek a zsákok, hamar találtunk szemeteket. Blokkokat, csokis csomagolásokat, pékárus papírokat, fóliákat cigispapírokról, felesüvegeket, amik mellett bizonyára nap mint nap elmegyünk észrevétlenül.

Egy tiszta városban élünk, nem is rossz környéken, mindig is így gondoltam, és ez most sincs másként. Amikor elindultam szemetet gyűjteni, tudatosítanom kellett, hogy szemetet keresek, nem csak a bejárt, megszokott útvonalon sétálok bevásárolni vagy találkozni másokkal egy számunkra kijelölt padon. Egy társam lehajolt, felszedte az első zacskót, amit talált, és én csak akkor néztem körbe. Nem tudatosítottam volna magamtól, hogy szemét van az út szélén, nem vettem volna észre, hiába volt rajtam a gumikesztyű, hiába volt a kezemben a zsák. Sok kuka van ezen a környéken, nyilván oda dobom én is a péksütik kiürült papírját, az útközben elmajszolt túró rudi csomagolását, mások is így tesznek, szoktam is látni.

Többször álltam meg szemétszedés közben egy-egy darab felett, elgondolkodtam, hogy miért nem a kihelyezett szemetesbe dobom, miért a zsákomba, öt-hat méterre van a kuka, nem is kellene tovább cipelnem, butaság, de mégiscsak erre volt a zsákom, és ezért kapott mindenki saját zsákot, és egyébként is, látni, ahogy telik egy kukászsák, annak megvan ez a valamiféle pszichológiája. A “nem lakom egy szemetes környéken, de…” pszichológiája, “a hat méteren belül van szemetes, és mégis…” pszichológiája, én pedig tanulom, tanultam a környékemet két záporeső között.

Kihagyott hely

szeptember 24, 2022UncategorizedLóri, Szandiadmin

Az első e-mailek a tanulmányi osztálytól már augusztus végén megérkeznek, felrázzák a fürdőruhákba, trikókba és papucsokba kényelmesedett diákokat a huszadika utáni, de még a SZIN előtti napok bágyadtságából. Ezek a levelek már fontos információkat tartalmaznak a tanév rendjét illetően, el kell őket olvasni, ki kell őket jegyzetelni, vagy legalábbis el kell menteni fontos levélként, hogy tudjuk, hol keressük később. Megindul a méricskélés, mire lesz szükség a hétköznapokban és mire nem. A nyaralókból a strandpapucs jó lesz tusolós papucsnak, a strandtörölköző aranyat ér majd a téli hónapokban, amikor a közös fürdőből a hűvös folyosón át vissza kell jutni a szobába.

Mindennek meglesz a rendje, és ez nem ijesztő, a november, a december, a január már észrevétlenül telik majd el. Akkor is, ha nem történik semmi különös, a rutin mozgásban tartja a napok folyását, mint a lomha kompot a serényen dolgozó hajócsavarok. Csak ez a szeptember ne volna, az átállás a nyári rendetlenségből az elvárt rendszerbe. Mint mikor a vendégek távoznak a vacsora után, kikísérjük őket, becsukjuk az ajtót utánuk, és hirtelen ott állunk a tornyosuló mosatlan és a visszarendezésre váró bútorok között. Kezdenünk kell velük valamit, hogy újra visszasüppedhessünk a megszokott fotelbe, a megszokott sorozat elé.

A szeptember nem is egy teljes jogú hónap, csak ütközőzóna, két évszak között. Kihagyott hely, ahol a nyár lelassíthat a sprintből, miután átadta a stafétát. A Szegedre először érkező egyetemisták még kiülhetnek a teraszokra, egy kis ízelítőt kapnak abból a nyárból, amit az itt felnövők minden évben megtapasztalnak, de nem lehet már csak úgy bemenni a városba, vagy kiülni a rakpartra egy üveg borral, mert tervezni kell: esik-e az eső, hideg lesz-e éjjel, kell-e pulóver, kell-e hosszúnadrág.

Véget ér a nyár, és mintha egy szűkülő járatban haladnánk, fogynak a lehetőségeink. Bezárnak a lángosos bódék a bevásárlóközpontok előtt, a Bortér után eltűnnek az utcai árusok, a hétvégéken esik a Balatonnál, és már a közvetlen vonat sem jár. A meg nem valósított nyári tervek a jövő évre maradnak. Május környékén majd felemlegetik, mikor már mindenki amúgy is arról beszél, hogy hova megy, mit csinál, milyen programjai lesznek. A szeptemberi átállásban viszont csak egyetlen szabály van: vergődd magad végig rajta. Ha szeptemberben nem utazol sehova, akkor már nem kérdezik vádlón a menzán, kávézóban, munkahelyen, iskolai folyosón, hogy „mi, hát mikor pihensz, ha nem most?”; „csak így hagytad elfolyni az egész szabadságot?”; „hogy fogod így bírni?”. Nem, a szeptember nem az élmények halmozásáról szól, hanem arról, hogy mindenki kicsit olyan, mint ez a hónap: nem mindig tudja, hogy mit akar, vissza is vágyik az augusztusba, de már várja is a sárguló leveleket, kicsit szétszórt, és van benne egy leheletnyi remény.

Galambetetés

szeptember 18, 2022UncategorizedSzandi, Zsófiadmin

Kiskoromban sokszor etettem a város galambjait. Hétvégenként a nagymamámmal összecsomagoltuk, és hosszú fülű szatyorba tettük a maradék kenyeret, ami mellé egy Sió dobozos üdítő is került, általában barackos. Négy-öt évesen egész napos kirándulásnak érződött, ahogy kisétáltunk a villamosmegállóba, majd a Reök-palotánál leszállva a Dóm térre mentünk.

Galambokat bárhol találhatunk Szegeden, a híd korlátján, a Széchenyi-tér szobrain, vagy a Mars-tér villanydrótjain, mégis időtlen idők óta a Dóm tér a hagyományos etetőhely, pontosan tudja ezt minden szegedi gyerek és galamb. A morzsákra váró madarak óriási csoportokban lepik el a teret, társalognak, a köveket vizsgálják, és közben fél szemmel minket lesnek. Peckesen lépkednek, mint a tér igazi urai. Az eléjük szórt morzsákat kegyesen fogadják, míg a szaladó lábak elől sértetten röppennek odébb. Csak etethetjük őket, de sosem érhetünk hozzájuk. A szegedi galambok büszkék, ők nem esznek a kezünkből, nem szállnak a fejünkre.

A különleges program szigorú menetrendet követ. Érkezéskor körbe kell futni lapos kockaköveken, amilyen gyorsan csak tudunk, el a Dóm előtt, majd végig az árkádok mentén, amíg ki nem fulladunk. Érdemes közben kiabálni és sikongatni, hogy mindenki lássa egyáltalán nem fáradtunk el. A teljes kört csak a legügyesebb és leggyorsabb gyerekek képesek végigfutni. A kisebbek, vagy a kevésbé ügyesek rövidebb távon érnek el egyéni eredményeket. A játék további szabálya, hogy mindig a legnagyobb csapat galamb közé kell beszaladni. Jutalom nélküli nyertes mindenki, aki eltűnik a felröppenő madarak között.

Miután lefutottuk a megfelelőnek ítélt közepes nagyságú kört, annak megkoronázásaként megittuk az üdítőt. Csak ezután következhetett az etetés, ahol bár én mindig jól laktam, a galambok éhesek maradtak. A morzsának szánt kenyér valahogy sokkal omlósabb, mint az otthoni. Finomabb, mint bármilyen hétvégi ebéd. Anya jobban szerette, haszáraz kenyeret vittünk, de én mindig kikönyörögtem a frisset. Jóízűen ettem a belsejét, csak a héj morzsáit adtam a galamboknak. Mikor elfogyott a morzsa, reménykedve szaladgáltak körülöttem, végül feladták és felháborodott búgás közepette magamra hagytak. Sosem aggódtam emiatt, haragjuk a következő hétvégére mindig megenyhült.

Az etetésnek a varázsa elhalványul, ha az ember eléri a hét-nyolc éves kort, de a galambok okosak. Ülnek a megszokott helyükön, bámulnak ki az árkádok alól, és várnak. Várják a következő gyerekeket, akik eljönnek, körberohanják a teret, és miközben befalják a kenyér nagy részét, néhány morzsát azért nekik is juttatnak.

Mostantól itt fogok élni

szeptember 10, 2022UncategorizedMatyi, Szisziadmin

Az első éjszaka Jollyt hallgattak az ablakom alatt, de valahogy ez mégsem zavart. Mindig lájkoltam azokat a kommenteket, hogy akik csendre vágynak, azok költözzenek tanyára, de most nem kommentekről van szó, hanem elméletről és gyakorlatról. Mert amikor utoljára laktam lakótelepen, akkor még én voltam a lent hangoskodó kamasz, fociztunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk. Boroztunk a nap egy későbbi pontján, nálunk azt mondják, alsópolcos szar borokból is meg kell innod a magadét ahhoz, hogy ember legyél, és mi ott lassan meg is ittuk. Utoljára akkor hallgattunk Jollyt, közben egy kis G-za is befutott, elég lokális pécsi rappersrác volt a tízes évek közepén, itt lakunk a piszkos délen, Baranya megye közepében, Pécsen, Majka: Belehalok – mitől volt olyan azonosulható az a dal is –, Dögös Robi, Kaposváron is feltámadt a szél, fúj a szél, jaj, mit mesél. A barátaim jórésze Kaposvárra, míg mi Pécsre jártunk középsuliba, mind hoztuk a magunkét.

Amikor igent mondtam erre a lakásra, akkor én az otthonosságára mondtam igent. Hogy a villamos és a trolimegállók között van, a nagykörúttól három-négy percre, mégis igazi lakóövezet, kis belső udvarokkal, amikben élet is van, tényleg olyan, mint otthon. Minden lépcsőház előtt van pad, és tényleg használják is, rá lehet mosolyogni a játszó szülőkre, a gyülekező kiskamaszokra, még le is shazamoztam az egyik számot, amit hallgattak, lehet, hogy máskor már el merem majd kérni, nem kell, hogy a technika közénk álljon.

És valahogy én is telepi lettem, mintha ugyanúgy lehetne folytatni. Kétszáz kilométer, hét év, új kérdések, másik, de mégis egyforma padokon, ezeken a nyár végi estéken most már jobb borokkal. Ezeken a padokon tényleg mindent meg lehet beszélni. Ezeken a padokon lemegy a nap, és közben biztonságban tudjuk magunkat. Odalátszik a konyhaablakunk, ha még mindig otthon laknék, az anyám bármikor láthatna, ez fontos volt, anyámnak is, és azoknak is, akik ezeket a tömböket tervezték. Mégis, anyám tekintetétől néhány tíz méterre is, sosem voltam szabadabb, mint ott, és jó rájönni, hogy az a szabadság még mindig megtartható.

Még nem ismerem Tibiéket, az itteni Tibiéket, akikkel lehet együtt lógni, és akikkel mindent át lehet beszélni, de tudom, hogy meg fogom ismerni őket. Akkor még könnyű volt, leültem a pálya szélére, néztem őket, vártam, hogy majd pihennek, és így álltam be közéjük játszani az egyetlen kapuba kapusnak. Független voltam a csapatoktól, ez tetszett nekik, Patrik ezen nevetett, később kiderült, hogy velük amúgy valahogy rokonok is vagyunk, a nagyapám meg a mamája testvérek. Nem ezekkel a srácokkal nőttem fel, de velük voltam kamasz, és ez elég volt ahhoz, hogy otthon legyek. Fiatal felnőttnek lenni, és nem focizni, így talán majd másként lesz minden, de belakható lesz ez is, ezért költöztem ide, mert tudom, hogy be fogom tudni lakni.

A zebra-paradoxon megoldása

szeptember 2, 2022UncategorizedLóri, Matyiadmin

A Mars térnél a Mérey utca felé zebra szeli át a körutat. Amikor a Méreyn parkoló telekocsik felé rohanok, mindig feltűnik, hogy futva sem érek át a zöldön úgy, hogy ne villogjon. Ha én, egy huszonéves fiatal is csak épp odaér a túloldalra, akkor az idősebbeknek vagy a mozgásukban korlátozottaknak már pirosba, az indulásra váró, egyre erősebben berregő autók sorfala előtt kell megérkezniük.

Ez nem csak tervezési hiba, vagy apró kellemetlenség, hanem a városi együttélés alapvető dilemmája. Minél szélesebb egy út, annál fontosabb az autós közlekedés szempontjából, nem állhatnak az autók sokáig a piros lámpánál, mert bedugul az egész környék. Ugyanakkor minél szélesebb egy út, annál több idő kell a gyalogosoknak, hogy átérjenek rajta, míg az autósok annál inkább sietnének. A konfliktusból a nagyobb és gyorsabb autók kerülnek ki győztesen, így pont a legszélesebb utakon át tart a legrövidebb ideig a zöld. Ez eredményezi azt a gyalogosok számára ellentmondásos helyzetet, hogy minél hosszabb egy zebra, annál rövidebb idejük van arra, hogy átérjenek. Ez a zebra-paradoxon.

A város nagy közlekedési csomópontjainak közelében találkozhatunk a zebra-paradoxonnal. Ez talán azért nem tűnt fel nekem eddig, mert a Mars teret, vagy a Mérey utcát időszűke miatt szaladva közelítem meg. A rohanás közben vannak szövetségeseim és ellenfeleim. Az első nagy ellenfél persze rögtön az idő, ami csak rohan előttem, és lehetetlen utolérni. Másik ellenfél a Mérey utcai zebra, ami épp mindig csak egy pár lépéssel rövidebb, pont csak egy kicsi hiányzik, hogy még a villogás előtt átérjek. Ellenfelek még a biciklisek, a nagy társaságban egymás mellett sétálók, az ácsorgók, az andalgók, az araszolók, tulajdonképpen mindenki, aki nem rohan olyan eszeveszetten, mint én.

Szövetséges például a kedves sofőr, aki a késők kedvéért öt perccel később indul, az autós, aki átenged az úton, vagy a zebra, ami a Gábor Dénes utcáján vezet át. Ez egy kis utca, ami a börtön felől vezet ki a körútra, van benne középiskola és diszkó is, a piac oldalsó bejárata is innen nyílik, igazi kis város a városban. Az utca körút felőli végén a kis zebra, mintha átvállalná a nagy zebráktól az összes időt és odaadná azt a gyalogosoknak. Háromszor is átér rajta az ember, a piros pedig nagyon rövid. Itt olyan, mintha a város csak a gyalogosokért lenne, mintha lenne idő csak úgy ácsorogni, andalogni, araszolni, mintha az ember mindig zöld utat kapna, hogy használja, élje a várost, amiben lakik.

Utazás előtt, utazás után

augusztus 30, 2022UncategorizedSzandi, Szisziadmin

Nem tudom, hogyan alakult így, de szabállyá vált. Babonává, talán szerződéssé köztem és a város között. Csak úgy hagyhatom el a várost, ha készítek egy képet kintről, az utolsó estéről vagy az aznap reggelről, és a város cserébe gyönyörű lesz azon a képen. A sugárút végére egészen lila naplementét varázsol, vagy hatalmas teliholdat az égre, vihar utáni dupla szivárványt, kontrasztot a fehér homlokzat és a bársonykék sötét közé. Alkalmat teremt, hogy ne alibi képek készüljenek, hanem igaziak, amikkel ő is elbúcsúzik tőlem.

Hazatérve pedig épp az arany órában szállok le a buszról, és a legszebb árnyékok vetülnek rá a ház falára, azonnal értem, hogy megérkeztem, és hogy várt rám. Én veszek egy mély levegőt, nekimosolyodom annak, hogy megint itt vagyok, csak néhány percnyire van már az ágyam, az íróasztalom, az olvasatlan könyvek, amiket végül nem választottam ki erre az utazásra. És akkor megint készül egy kép, megállok, elengedem a bőrönd fogantyúját, mosolygok miközben megnyitom a kamera appot, próbálkozom beállítani a megfelelő fókuszt, lövök egyet, kettőt, hármat, de mindig az első lesz a legjobb végül, mert onnantól már ismét ide tartozom.

Az utazás előtti és az utazás utáni kép között eltelt idő már csak az emlékekben létezik aztán, keretbe foglalta őket a város. Minden, ami azon az időn túl van, már továbbgondolás, ami a városi mindennapokból és az utazás új tapasztalataiból egyszerre következnek, de már csak itt tudom alkalmazni őket. Ide tartoznak azok is, egy új várost építek belőle, egy másféle életet. Mint például az a töltött túrós fánk, amivel a nyírségben kínáltak minket. Az én konyhámban az már Mars téri túróból készül újra, és az édes túrós krémbe is teszek kaprot, mint a Bödön piacon a lepényes hölgy. Vagy mint a menta, amit a pesti barátaim küldtek haza. Az enyémek sosem bokrosodtak meg, hamar le tudtam legelni őket, de már több konyhában is van ebből a növényből, ezt annyira jól sikerült továbbnevelni.

A várossal igényt formálunk egymásra és egymás tapasztalataira, szükségünk van a közös titkokra, de ki kell jelölnünk a határainkat. Ettől és eddig csak az enyém az idő, néhány instaposzt nem azokról a könyvekről szól, amiket Szegeden olvastam, nem az itteni barátaimról sztorizok, új tereket járok be, nem erről a városról küldök hangüzeneteket, de egy képpel megígérem, szerződöm arra, hogy visszatérek, és egy következő képpel, mint egy munkamániás, szabadabban érkezem meg a szabadság után.

Egy felvonulás lehetőségei

augusztus 27, 2022UncategorizedLóri, Matyiadmin

Egy felvonulást onnan lehet megismerni, hogy hirtelen két részre osztja a várost: vonulókra és nem vonulókra. Amikor nincs felvonulás, mindenki járókelő, mindenki a saját célja felé halad, ahova a leggyorsabb, legrövidebb úton szeretne eljutni. A felvonulás azonban egy közös cél mentén gyűjti össze ezeket a járőkelőket, akik így együtt, egy kígyózó menetoszlopként barangolnak a városban. Nem kevesebbet, hanem minél többet akarnak sétálni, minél több utcára eljutni, hogy minél többen lássák őket. A többiek, a fel nem vonulók pedig vagy csatlakoznak, vagy hátramaradnak a vonulás után megürült utcákon.

Egy felvonulás, például a klímaváltozás elleni intézkedéseket sürgető menet, lehet kicsi és nagy is. Van olyan, hogy le kell zárni az egész belvárost, de vannak egyetlen tó köré rendezett menetelések is, ahol a résztvevők táblákkal, molinókkal hívják fel a figyelmet az élővilágra leselkedő veszélyekre. Így egyben, a tábláival, a molinóival, a zászlókkal, szlogenekkel, jól skandálható rigmusaival egy közös ügyről szól, miközben az egyszerű résztvevő szintjén már-már művészi élménnyel is felér. Ha egy felvonulás szemlélői vagyunk és kiragadunk a tömegből egyetlen embert, akit hosszú percekig nézünk, nem szükségszerűen látunk rajta harciasságot, elköteleződést, vagy tántoríthatatlan magabiztosságot, egy boldog, önfeledt embernek is tűnhet, aki akár a ligetben is elsétálhat mellettünk egy délutánon, vagy a Kárász utcán egy mozgalmas estén. Egy felvonulás sok ilyen emberből áll, akik mind ugyanazt az útvonalat járják be, akkor is, ha a felvonuláson kívüli életükben nem is tévednének erre.

A felvonulásokat általában a belvárosokban rendezik: a menet egy közlekedési csomópont közelében indul el, majd az egyre duzzadó tömeg a körutak és sugárutak valamelyikén halad a város szíve felé, a körútról a Kálvária sugárútra fordul, onnan a Dugonics térre, majd a Somogyi utcán továbbhaladva a Kárász utcára és célba veszi a Széchenyi teret. Páran persze kerülnek a Magyar Ede tér felé. Mint a sziklarepedésekbe ömlő víz, a menet a kisebb ellenállás felé halad.

De elképzelhető volna egészen másfajta felvonulás is. Lehetséges, hogy be se jönne a belvárosig. Lehet, hogy Szegedről indulna Dorozsmára vagy Domaszékre, vagy a határra, sőt, az is lehet, hogy Szeged körül zajlana, mintha bekerítené a várost. És az is lehet, hogy nem kell se tömeg, se előre lefoglalt tér, se rendőri felvezetés. Lehet, hogy nem lesz a város utcáin hömpölygő tömeg, mégis minden résztvevő magától tudja, hogy mit kell tennie, és együtt indul el. Észre se fogjuk venni, és már el is kezdődik az utolsó nagy felvonulás, az irdatlan tömeg pici cseppenként hagyja el a várost, a vidéket, felszáll a magasba, vagy kifolyik a határon, és maga mögött nem hagy semmit, csak kiszáradt földeket, repedezett folyómedret és egy örökké szomjazó várost.

Egy város sosem épül meg

augusztus 16, 2022UncategorizedMatyi, Szisziadmin

Ez a járdaszakasz épp le van zárva, a villamos is nyári szüneten van, múltkor az SZTK elől indultak a buszok, amik a Ságvárival szemben szoktak, akkor ott újították a járdát. Az ablakomból rálátok a Cédrus Liget építkezésére, és a belváros felett is vannak daruk. Alattunk folyamatos a gépzaj, néhány méterre van tőlünk egy autószervíz, ezt már megszoktam, de azt eddig nem vettem észre, hogy az építkezésekkel, felújításokkal is ez a helyzet. Az Oroszlán utca az egyik kedvenc utcám, és úgy megyek el a kordonok mellett, mintha örökké így lett volna, az ember megszokja a módosított menetrendeket, áthelyezett megállókat is.

Újítják, így kell erről beszélni. Javítanak, helyreállítanak, felfrissítik a homlokzatokat, gyalogátkelőket, útsávokat, állványok és felmárkázott belátásgátló építési hálók mögé vonják az épületeket, ide és ide hamarosan új automatákat helyeznek, itt hamarosan új üzlet nyílik, már festik át a homlokzatokat, cserélik a ledes reklámtáblákat, a barátaim utcájában korszerűsítik a gázhálózatot. Terminusok tömkelege közül választhatsz, ha a bosszúságodat vagy a reménységedet akarod kifejezni. Ne haragudj a késésért, de megint…, képzeld, elsétáltam a pizzéria előtt, és szerintem valami nyílni fog a helyén…, kezdünk naponta mondatokat, és mind ugyanarról szólnak.

Arról, hogy egy város sosem épül meg. Mint egy tanya, olyan a város, van dolog az egész évben, és mint odakint a természettel, mi is megtanultunk ezzel élni. Mindig van munka, a járdákat tényleg fel kell újítani, és mire minden járdát felújítottak, kezdhetik majd elölről, a homlokzatok között néhányon jobban koptatja az idő, a zebrák biztonságát szavatolni kell, és az új lakópark sem hülyeség, bár sosem fogok ott lakni, mégis, talán lenyomja majd a lakásárakat. Minden elvégzett munka a várost építi, még ha építeni valamit, ami sosem fog megépülni, őrjítő és reménytelen is.

Mert Bábel tornyát is így világítanák ki, nagy reflektorokkal, és így kerítenék el, szalagokkal, kordonokkal, védőhálókkal, falemezekkel, és a bábeliek csak kerülgetnék őket, fel sem fogva, hogy valamit kerülgetnek. Esténként, mint egy tájat, néznék az ablakból a nem is olyan távoli fényt, a magas darukat, amik mozdulatlanul állnak miután mindenki hazament. Kóvályognának a bóják és a friss járdafestés mellett másnap, harmadnap a távolabbi buszmegállónál szállnának le, mert úgy nem kell átvágniuk az új építkezésen. Adaptálódnának, és nem várják el, hogy valaha is megépüljön majd a város.

Pulz utca

augusztus 14, 2022UncategorizedLóri, Matyiadmin

Amikor először mentem a SZVSE pályára a Pulz utcán keresztül egy hajnali tesióra miatt, rájöttem, hogy az addig a város határának hitt sportpálya és az attól kőhajításnyira levő pláza valójában nincs is annyira távol azoktól az utcáktól és terektől, ahol a mindennapjaimat élem.

Korábban fel sem merült bennem, hogy tömegközlekedés nélkül el lehet jutni ezekre a helyekre. Egyértelmű volt, hogy a kettes villamos visz ki odáig, felszállok, érvényesítem a jegyem, a jármű pedig, mint egy nagy bölcs polip, ismerve az óceán áramlatait, elszállít a kanyargó sínek mentén.

Egyértelmű volt, hogy a város szélére a legforgalmasabb szakaszon keresztül vezet az út, hogy a kettes villamos nélkül nem lehet eljutni a SZVSE pályára és a plázába, hogy a mozi valójában a kettes vonalon kezdődik, ahogy a hajnali futásfelmérők is. Azért építették ezt a szakaszt, hogy összekösse a központot a perifériával, és hogy aki moziba, meg futni, meg focizni szeretne, az mehessen, és aki nem a központban lakik, az is zarándokoljon ki a Kossuth Lajos sugárút végére, mert ez a város rendje, a kis utcák forgalmát egy nagy áramlat gyűjti össze és szállítja tovább. Hiszen így logikus, nem?

Nos, valóban így tűnt logikusnak. A hatékony szervezés lényege, hogy a sok önálló buzgalmat egy nagy rendszerbe terelje, ahol aztán nincs különcködés, lassú téblábolás, egymás kerülgetése a szűk utcákon. Mindenkinek ott a helye a sugárúton, ahol a célra szegezett tekintettel egyenesen haladhat tovább.

Persze, így logikus, így természetes. Aztán az történt, hogy angol órára mentem a Pulz utcába. Korábban csak úgy elrohantam az utca mellett, átvágtam rajta, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ennyit köszönhetek neki. Általában mindenhonnan elkésem, aznap, az első angol óra előtt viszont annyira izgultam, hogy negyed órával korábban odaértem.

Nem csöngettem még fel, sétálni kezdtem. Az óra az utca egészen Mars térhez közeli végén volt, és én kíváncsi voltam, hova lyukadok ki, ha elindulok kifelé. Három-, és négyemeletes lakóházak váltakoztak a kertes kisházakkal, majd a börtön magas, vasdróttal szegélyezett fala, aztán valami ipari létesítmény, színes vaskerítés, fák, egy borostyánnal befutott torony. Egy ilyen utca végén egy parkot képzel az ember, valami olyasmit, mint Tarjánban a Zápor-tó, talán épp ezért nem számítottam arra, amit pedig puszta józan ésszel kikövetkeztethettem volna. Az utca a Mars tértől a Vásárhelyi Pál útba fut, egy alig tíz perces sétába telik, mire az ember eljut a SZVSE pályáig, onnan pedig már tényleg csak egy köpés a pláza.

Hittem is, meg nem is. Valahogy úgy tűnt, mintha csak az én angol óra előtti sétám kedvéért állt volna össze ez, csak úgy, viccből. Megfogadtam, hogy ha a szükség órájában, a hajnali futásfelmérő előtt is ugyanígy itt lesz minden, majd akkor elhiszem.

Aztán tényleg úgy lett. Mentem hajnalban, melegítőben, nem vittem váltás ruhát. Sétáltam a Pulz utcán, közeledtem a tízemeleteshez, és úgy éreztem magam, mintha valami olyat tudtam volna meg arról a városról, ahol élek, ami alapjaiban változtatja meg, hogy hogyan tekintek rá. A Pulz utca hirtelen egy általam addig nem ismert környékből egy aduász lett, amiről csak én tudok, egy rejtett utca, egy féregjárat, mintha meghekkeltem volna a várost. Hirtelen úgy éreztem, soha többé nincs szükségem a kettes villamosra, se semmilyen tömegközlekedési eszközre, mert engem a Pulz utca visz futni, ő visz moziba, angol órára, és másra nincs is szükségem, csak hogy a Mars tér és a Vásárhelyi Pál út között örökké itt várjon rám.