Utak, szelek

Két várost nem csak buszok kötnek össze, hanem az utasok is. Én is. A buszon ülök, és bennem van mindkét város. Egy osztálytalálkozóról jövök el. Hazafelé, így mondanám, hazaérek, az otthonhoz közeli megállónál szállok majd le, nem megyek be a Mars térig. Otthonról haza, ezen nevettünk sokat, azokkal, akikkel nem maradtunk a városban. Meddig maradunk itthon, mikor megyünk haza? Én csak egy napra mentem, nem is voltam a családomnál. Délelőtt még volt dolgom, aztán felszálltam a buszra, megérkezve átvettem a szállást, taxiba ültem. Késtem az osztálytalálkozóról, már mindenki bent ült, csak én nem, pedig abban a városban mindig pontos voltam, mindig én vártam másokra.

Két város dobog bennem. Ott tanultam meg beleszeretni egy városba, és mint egy első szerelem, csak a néhány fontosabb utcát bejárva másnap, másnaposan is éreztem, sosem múlik el. Régen ott dolgozott egy osztálytársam unokatestvére. Régen mindig ennél a padnál találkoztunk, a Batthyány mellszobornál. Mindig ugyanott vettünk gyrost, és tényleg elhittük, hogy az a legjobb a városban, lehet, hogy az is volt, bár nyilván kétlem, meg tudtuk volna ítélni. Emlékszem, amikor ez a hely nyílt, előtte turkáló volt, de volt levesező és pékség is. Csak egyszer ettem ott levest, pedig mindig akartam, szeretem a levesezőket, akár nyitnék is egyet, meg is van a helye, hogy hol.

Persze, már Szegeden nyitnám. Pixis lenne a neve, a logójáról is van elképzelésem. Nem akarok éttermet nyitni, csak hiányzik nekem egy olyan levesező, amilyet elképzelek, és valahogy beakadt ez a név is az évek alatt. Lehet, hogy nem is Szegeden nyitnám, néha eljátszom a gondolattal, hogy Pestre kellene vinni. Ott most van madártejes meg császármorzsás étterem is, ilyennek képzelem ezt a helyet is. Újhullámos, de kedves. Minden héten lenne tárkonyos raguleves, zsenge tavaszi zöldségleves és paradicsomleves, azt hiszem ezektől lenne az én levesezőm.

Két városba is szerelmes vagyok. A történeteikbe, a homlokzataikba, a belvárosaikba, az útvonalaiba, a sétálóutcákba és a szűk egyirányú sikátoraikba, és a buszútba is a két város között. Kívülről tudom a megállókat, pihenőidőket, tudom, hogy honnan jönnek vagy merre tartanak a járatok tovább. Tudom milyen elhagyni egy várost, amelyre aztán szeretettel gondolsz vissza. Tudom, hogy milyen szerelmesnek maradni, és úgy beszélni róla, hogy senki ne értse miért is jöttem el, mégsem szakad bele a szívem, a viszontlátások örömébe.

Anyám szerint a faluvégi erdőben úgy kell kisétálni magadból minden frusztrációt, ha mindig arra mész, amerre a szél is fúj. Tizenhárom voltam, amikor először költöztünk be egy városba, azt mondta, nem tizenhárom évesen kezd el félteni, megtanultam tájékozódni, úgyis mindig hazatalálok. Akkor még a köztéri lámpa felkapcsolása volt a határ, később már egy másik városból, az utolsó előtti vonat. Szegedről már csak néha megyek haza, mert innen nézve nincsenek határok. Mintha megint a falu végén laknék, kisétálnék a kedvenc városaim határához, megvárnám a lámpák felkapcsolódását, az utolsó előtti vonat elzakatolását, és közben nem fújna a szél és nem tudnám merre kell mozdulnom.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Arról, hogy a fák nem utaznak

Byung-Chul Han filozófus szerint a fák hosszú életének titka, hogy nem mozognak. Nem könyökölnek egymásba a villamoson, nem vágnak gorombaságokat a síró kisbabáját csitító anyuka fejéhez, nem kérik meg a vonaton a flegma arcú fiatal srácot, hogy rakja fel a bőröndjét. A fákat semmilyen kényszer nem mozgatja, az egyetlen felelősségük, hogy önmagukat növesszék és terebélyesedjenek a fény felé.

Ez egy fűtött szobából vagy egy télikertből igazán megnyugtatóan hangzik, de egy olyan hőhullám idején, mint a mostani, rettegéssel tölt el a gondolat, hogy a fák, nehéz kéreg-subájukkal kókadoznak a kórházudvaron, ligetben, vagy a Széchenyi téren. Kész bűntudat az árnyékban hűsölni, tudva, hogy a forró sugarak terhét ők cipelik helyettünk.

Nem utazhatnak, az utcasarok, az erdő, a folyópart marad a lakóhelyük, ahova a városvezetés helyezte, vagy magkorukban a szél sodorta őket. Azzal a vízzel gazdálkodnak, ami van, azzal a fénnyel, ami jut. Ha az egyiknek túl sok jut az egyikből, másiknak meg a másikból, nem cserélhetik el, ha vihar jön, a gyökerükkel nem kapaszkodhatnak egymásba, mert elválasztják őket a vízvezetékek és a kövek. 

A városi fák munkások. A tűző napon dolgoznak értünk, megkötik a szén-dioxidot, termelik az oxigént, közben árnyékot adnak. A felnőttek természetesnek veszik, hogy ők értünk vannak, elüldögélnek az árnyékukban, megpihennek,  aztán mennek is tovább, de a gyerekek ölelgetik őket, felismerik az igazságot: a fák, fejükön a kócos lombokkal, értünk dolgoznak, és ezért elismerést érdemelnek. 

Hogy nem mozognak, tény. Ismerik a föld alatti vízerek rendszerét, a szelek irányát, a kártevő és hasznos állatokat, a föld minőségét, látják felkelni és lenyugodni a Napot, télen csimbókokban lóg róluk a jég. Néznek utánunk, ahogy este, amikor már hűvös van, elindulunk sörözni a barátainkkal, mellettünk állnak, amikor megpróbálunk vonatindulás előtt elszívni egy utolsó cigit. De ők nem mennek el.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Az első szabad esték

Azzal viccelődtünk, hogy szabadulóbulit kellene csapni. Hogy börtönéből szabadult sas lelkem. Hogy a Csillagban nem lenne ennyi feszkó, mint itt, és ezért nem is jó a hasonlat. A gyásznak hasonlatokra és humorra van szüksége, mert csak azokon keresztül válik érthetővé. Mint mikor a kőszívű ember hal meg a maga tisztességével: nem volt jó apa, de embert nevelt belőlünk.

Először csak azt vettem észre, hogy könnyebb. Előbb lett könnyű, minthogy felfogtam volna az elmúlását, leoldódtak az elvárások, az ígéretek, a megfelelési kényszerek, és én még nem értettem, hogy azok nem az életnek, csak egy időszaknak szóltak. Meglepődtem, amikor először dicsértem őszintén. Mindig azt hittem, a halottról vagy jót, vagy semmit szabály szerint fogok élni, és majd nem beszélek arról, hogy nem volt jó. Aztán kicsúszik, hogy jó volt. Hozzátettem, hogy de azért jó, hogy vége, nevettem, hallottam magam kívülről, de tudtam, hogy már megtörtént, kimondtam.

Jó volt. Ezzel a tudattal léptem ki záróvizsga után az egyetemről. Hét év, az embert nevelt belőlem, gondoltam, és már nem volt bennem sem feszültség, sem harag. Jó volt, jó hogy vége, gondoltam, és közben nem tudtam kilépni ebből a mondatból. Hét év, az egy új város, új barátok, új szakma, új hobbik, új élet. Felnövés és emberré válás. A húszas éveim fele, az eddigi életem 28 százaléka, több, mint a negyede.

Jó lenne leltárt készíteni. Hány párnát vettem, hány csíkos zoknit, hány száz könyvet, mennyit újonnan, mennyit egy-egy másik egyetemistától, mennyit antikváriumok polcairól? Elhasználtam-e egy teljes kiló sót vagy egy egész zacskó füstölt pirospaprikát? Minden évben vettem legalább egy napszemüveget, mert mindig eltöröm őket, vagy egy barátom töri el, vagy valakinek odaadom. A féléves diákbérletek szelvényeit szeptemberben dobtam ki, nem tudtam, hogy miért őrizgettem, biztosan lesznek fontosabb emléktárgyaim is, legalábis így gondoltam.

Nem lehet leltárt készíteni hét évről, ha nem leltároztam korábban. Két nagy táskával érkeztem a városba, a nevelőapám kollégájának a fia hozott el. Térképen kerestük a Rókusi mekit, hogy együnk valamit a többórás út végén. A kedvenc könyvemet az első hetekben elhagytam véletlenül, hónapokkal később kaptam másik példányt egy barátomtól. Nem volt bérletem, rosszul pályáztam, így gyalog ismertem ki az egyetem és a kollégium közötti útvonalakat. Soha nem ettem annyi barackot és szilvát, mint abban az évben, mert a Mars tér mindig útközben volt, lehetett csak néhány darabot venni. Nem lehet így elmesélni hét évet.

Az első szabad estéken sokat gondolkozom. Nagyrészt közterek padjain vagy bizonyos kocsmák asztala mellett, különböző társaságokban. Végül nem szervezünk szabadulóbulit, amúgy sem tudom, hogyan kell ünnepelni magam. Helyette iszunk, beszélgetünk, könyvbemutatókra, kocsmakoncertekre megyünk. Már senki nem vár tőlem többet. Nincsenek beadandók, nem kell másnap korán kelnem, nincsenek olyan feladataim, amiknek nem látom az értelmét. Jó érzés van bennem, mert amikor kiléptem a záróvizsga után a teremből, azt éreztem, hogy ez jó volt. Hét év volt, és nem utálom azt, aki időközben lett belőlem, ebben a hét évben, ezen az egyetemen, ebben a városban, ezek között az emberek között.

Nincs más alkalom arra, hogy ezt átgondoljam, csak az utolsó villamosok útja hazafelé. Ha tartanánk szabadulóbulit, az sem erről szólna. Most fogom fel, hogy lehet hálásnak lenni valakinek, akiről sok rosszat mondtál, és érezhetem jól magam anélkül, hogy ne érezném érvényesnek a korábbi haragot. Hét év múlva harminckét éves leszek, és el sem tudom képzelni, milyen lesz majd. Ilyen hét év, vannak benne haragok, feszült napok, hetek, hónapok, és van hely mellette a hálának is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Folyóparti város

Mindig is büszke voltam arra, hogy egy olyan városban élek, aminek van folyója. Sokat meséltek róla, hogy a középkorban a folyók a kereskedelem érrendszereként szolgáltak, de a szárazföldi közlekedés fejlődésével a forgalom átterelődött a sínekre és autópályákra. Ma már  egy folyó a városok számára nem létszükséglet, inkább dísz, vagy legalábbis úgy tűnik. Nem esély a munkára, inkább lehetőség a kikapcsolódásra.  Ma már lemehetünk a laposra, koktélozhatunk, pihenhetünk a napernyők alatt, sőt, hétvégén nem kell az autóktól tartani a rakparton sem: nem kell küzdenünk, csalnunk, trükköznünk a folyópartért, mert kényelmes hozzáférésünk van a Tiszához.

Ez persze nem volt mindig így. Volt idő, hogy nem tudtam megmondani, tulajdonképpen mire is való egy folyó a városban. Úgy tűnt, olyan, mint aminek most a mesterdiploma tűnik, hogy nem tudjuk pontosan, hogy mire való, de jó, ha van. Régen, bármennyire is hihetetlen, még a hét minden napján az autóké volt a rakpart, a Belvárosi híd újszegedi oldalán pedig a “A vízbe menni tilos!” tábla volt az egyetlen kihelyezett tereptárgy, csak az fogadta a folyóba vágyókat. 

A folyó, ha valóban a város része, maga is köztér, nyitott, hajózható, alkalmas kajak- és kenutúrára, evezésre, vitorlázásra, más vízisportokra. A Tiszára valamiért sosem tudtam úgy gondolni, mint egy közösségi térre: a kenus, kajakos és evezős sportklubok a Vízitelepen, a korzóktól messze telepedtek le, a kirándulásra alkalmas, a nagyközönség számára is elérhető hajóbérlés szintén a belvárostól messzebb, a sűrűn benőtt partok úszóházaiban zajlott, ahova ritkán vetődik csak úgy, egy délutáni séta alkalmával az ember. Úszóházi élet sincs már úgy, ahogy régen volt, a sakkozó, tollasozó, nagyokat beszélgető társaságok már nem fürdőruhában, hanem nyári öltönyökben ülnek ugyanott, az immár étteremként működő hajókon. 

A parthoz nem vezetett széles, korzózásra alkalmas út. A csak sétálni vágyók a fasor magasából tekinthettek le a folyóra, de az igazán vagányok a rakpart lépcsőit és az újszegedi oldal tűzrakóhelyeit vették birtokba. Szúnyogcsípések és vörösre égések árán, de a parton ülhettek, egész születésnapokat tartottak a rakparton a száguldó autók között is. Úgy tűnt, igazán csak ők tudják, hogy milyen, ha egy városnak van folyója. 

Az igazán közösségi élmény nem is maga a Tisza volt, hanem a tiszavirágzás: ebben az egész város osztozik a folyóval. Sétálhatsz a főfasoron, ülhetsz a rakparton, nézheted a gyermekklinikáról, a csónakodból, a hídról, a kérészek leélik a maguk egy napnyi életét, és megosztják veled és a folyóval, megosztják mindenkivel. Ilyenkor a folyó lesz a fő attrakció, mintha az maga is egy utca lenne a városból, ahol mutatványosok szórakoztatják az egybegyűlteket. Ezt a város nem tudja, csak a Tisza: az évszakok változásainak jelzését hiába is várnád a várostól, azt csak a természet tudja megadni. A tiszavirágok megszületnek, meghalnak. Nyár van.

A jó idővel megjelentek persze a vitorlázók és evezősök is, de mint egy sztrádán, csak átszáguldottak a Tisza városi szakaszán. Ma már a laposról nézve nem is értjük, miért akarna valaki egy csónakban izzadni a nyugágyak helyett, de régen, a forró betonról nézve egy csónak maga volt a megváltás. Néztünk utánuk a rakpartról, erőt gyűjtve, hogy visszamenjünk a városba, megmásszuk a lépcsőket és megkeressük a megfelelő kis utcát befelé. Sok a szúnyog, árnyék nincs, majd visszajövünk éjjel, amikor miénk itt minden, gondoltuk. Ha már a víz nem a miénk, legalább a part legyen, ezt hittük.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

A nem számunkra tervezett terek

Azért nem férünk el a panel konyhájában, mert nem akarták, hogy elférjünk. Ekkorára építették. Direkt. Mert a szocialista építészet embereszménye szerint nem itthon eszünk az asztalnál, hanem az üzemi és iskolai étkezdékben, így nem kell, hogy nagyobb konyhánk legyen, épp csak akkora, ami az előszoba végében megmaradt volna. A konyha nem nappali, minden próbálkozásunk ellenére sem lehet az. A szocialista ember nappalijának a lakóközösség egészét szánták. A művelődési házzal, a játszótérrel és a füves udvarral a két tömbház között. A szocialista ember nappal nincs otthon, nem kell neki tér erre, gondolták, és nem is terveztek semmit arra a helyzetre, ha mind egyszerre szeretnénk leülni. Persze, a szocialista ember is beszélget nagyokat ulti közben az asztalra dőlve, de azt a kocsmában teszi, a szocialista fiatalok a napköziben írják a házit és a művelődési ház kis termébe járnak társasozni, és lent futkároznak a többiekkel egész nap. Másfél szoba, a nagy a felnőtteké, a gyerekeknek két kis asztal, két kis heverő, laposabb szekrények. Itt nem lehet szétszórni a legót, sem hatalmas bunkikat építeni a takarókból, ezek a terek nem arra vannak.

Azért oldalazva megyünk be a fürdőbe, mert senki nem gondolt bele, hogy szeretnénk saját mosógépet. Mert végsősoron miért is szeretnénk, Patyolatokat képzeltek az alagsorba, vagy legalábbis egy-két sarkon belül valahová biztosan. Állami tulajdonú Patyolatokat a legkivállóbb szovjet mosógépekkel és kiváló dolgozókkal, akik a mi szennyesünket mossák. Ez is a tervezett szolgáltatóipar része, minden telepen egy kis várost építettek, fodrászüzemmel, bolttal, kocsmával, padokkal, játszóterekkel, ahol jó együtt lenni. Mi már nem vagyunk együtt velük, nem is vágyunk egymásra. Sem a fúrókra, sem a hangosakra, sem a felettünk kopácsolóra, sem a lépcsőházban szemetelőkre, sem a kisgyerekesekre, sem a dohányzókra, sem az olajos kajaszagot eregetőkre. Senkire.

Nincs szükségünk a városra, amit körénk építettek, ez a színtiszta igazság. Köszönünk, mosolygunk, de nem jegyezzük meg egymás arcát, tartjuk a másiknak a liftet, de csak mert tudjuk, mit jelent várni rá. Nincs szó közösségi tapasztalatokról, talán csak a szemben lakó szimpatikus párral, vagy a kedves nénivel a magasföldszinten, de ennyi. Nem járunk össze bográcsozni a parkoló végébe, és pogácsát is csak akkor viszünk át, ha baromi sok tésztát kevertünk ki, és nem tudjuk, mit is kezdhetnénk már ennyivel. Nem a közösségekre volna szükségünk, hanem nagyobb terekre annál, mint amit nekünk építettek. Hely ahhoz, hogy a konyhaasztalnál is átnézhessük a házit, hogy tudjunk kártyázni amíg a hús le nem fő a csontról, és hogy tudjunk mozogni a hálóban akkor is, ha nem lehet az erkélyre teregetni.

Az élet, amit élünk, nem az, amire ezt a lakást nekünk építették. Itt szocialista embernek kell lenni, alattunk is felettünk még kilenc lakásban ugyanott van a gáztűzhely, ugyanonnan veszik le sót, ugyanúgy hasukat behúzva járnak fürödni, a lépcsőházban lehetnek ezzel még húsz lakásban, és akkor még mindig nem beszéltünk a tömbről, vagy azon túl az egész lakótelepről. Azt mondják, addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, és én nem értem, ki döntötte el, hogy meddig kell érnie a takarónak. Hogy lehet, hogy kilóg a lábfejem, ha a vállamra húzom. A takaró élhetetlen, de nem fogjuk nagyobbra cserélni, akkor kidobhatnánk az összes ágyneműhuzatot, az ágyazni is másként kéne akkor.

Itt fogunk élni, mi, a lépcsőház, a tömb, a lakótelep, a város, az ország, a régió, a kontinens, a világ, és a szocialista embereszmény égisze alatt egyesülve behúzzuk a hasunkat, majd beállunk a kádba, felpöccintjük a csap tusológombját. Megvárjuk, amíg ideér a melegvíz, és aztán átadjuk magunkat a fürdőszoba kis ablakán át a kilátásnak, és előtörnek azok a gondolataink, amelyeket csak tusolás közben lehet elgondolni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Növényapa

Már ideje lenne megtanulni felelősséget vállalni. A fiatal felnőtt pénzt keres, és ez nem második kamaszkor: hétfőn kilencre bent kell lennie, nem maradhat hajnal négyig a városban. Persze senki nem tiltja meg, akkor amúgyis megtenné: már saját magának tartozik azzal, hogy időt szánjon a minőségi alvásra, olvasta, hogy az időskori demencia esélyét növelő legkomolyabb kockázati tényező az alváshiány, neki pedig gondolnia kell a jövőjére. Érettségi van, diploma van, innentől bármi lesz, azt te csinálod meg magadnak, mondogatja magának, nincs mentség, cserébe viszont kényszerek sincsenek, ha akarsz, húsz évig ugyanaz az iroda, aztán esetleg hétvégi telek hitelre a Tisza-holtágon, de még mindig benne van a lehetőség, hogy majd létrehozod azt a cikket, verset, videót, dalt, képet, ami aztán kizökkenti helyéről az időt és elhozza a változást.

Persze, mindez csak akkor kezdődhet el, ha már megtanultál felelősséget vállalni. Ami valami olyasmit jelent, mint hogy felismered, még sokan léteznek rajtad kívül, de nem, nem úgy, mint nyáron a villamoson, ahol egy nagy szagban osztoztok nagymamával, egyetemistával, száz kilós bácsival és kismamával, hanem, úgy, hogy rájössz, közöd van hozzájuk, és te a kilencven kilóddal éppúgy helyet foglalsz el, egy olyan  helyet, ahol valaki más is állhatna, ezért megbecsülöd magad, és próbálsz legalább jól viselkedni ezeken a számodra kiszorított a helyeken.

Például eszel salátát. Iszol vizet. Magadnak készítesz ebédet. Enyhíted az emberi szenvedést. Kivonulsz a kapitalizmusból, de hagysz magad mögött egy ösvényt másoknak is. Ez persze nem megy egyik napról a másikra. Marx is tőzsdézett, hogy megéljen, neked is kell enned. A forradalom az ebédszünet után folytatódik.

Lépésekre kell bontani, algoritmizálni kell. Ezt az informatikus barátod mondja mindig. Ő például termelői piacra jár, mert a munkahelye mellett kéthetente tartanak. Neked ilyenekre nincs időd, ezért te az Aldiba mész és bűntudatból veszel egy paradicsompalántát. Ez lesz a te nyári projekted: mindenki klímaszorong, a hőhullám közepén megjelennek a klímaváltozás emberi testre gyakorolt hatásairól és a társadalom összeomlásáról szóló cikkek, te pedig minden ilyen után egy pohár vízzel meglocsolod a kis paradicsomodat. Ő a te Parád, nem a klíma. Para, a paradicsom olyan neked, mint egy gyerek. Te vagy az apja. Nem kell rászólni, cserébe vele is sokat kell foglalkozni, új földet kell venni, tápoldatot, vizet, napsütéses helyre tenni, de úgy, hogy ne is érje túl sok, ilyen kényes paradicsomot még nem is láttál.

Egy növény apja vagy. Növényapa. Minden, amit mutatni tudnál a világból ennek a paradicsomnak, haszontalan. Nem olvas elemzéseket, nem ért az Excelhez, nem tudja használni a Microsoft Office programcsomagot, angolul se beszél társalgási szinten, havi százhúszezer forint passzív jövedelem sem érdekli. A lelkesedésed lankad. Először a kánikulára fogod. Aztán bepótolod a kimaradt locsolást, cserébe napokig rá se nézel, hisz már adtál elég vizet, nehogy elrohadjon. Aztán még arról is elfeledkezel, hogy létezik. Mikor egy hét múlva kimész az erkélyre, már csak egy karó, amit egy barnás inda ölel körbe. Ez a megújulás sem sikerült, dobhatod ki a paradicsomod. Marad neked két zacskó virágföld. És idő. Rengeteg idő.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Lakás a Mátyás király téren

Úgy képzelem, hogy esténként kijárnak a ferencesek a Mátyás király térre, és összegyűjtik az ösztönösen odacsődült magányos embereket. Beviszik őket a nagy ebédlőbe, gyógyító paprikateát adnak nekik, ami feltüzeli szellemet, két jó szót szólnak hozzájuk, és az útjukra bocsájtják őket, az ég áldását kérve rájuk. Úgy képzelem, hogy a Mátyás király teret tényleg Mária őrzi, aki külön figyelemmel van a tér nyugalmára, a fű zöldjére, a kávé vagy a fagylalt ízére. Úgy képzelem, hogy ettől olyan időtlen az a tér, ettől telik másként az árnyékban egy délután.

Tudom, hogy hülyeség, de mégis, a városnak szüksége van ilyen terekre, és nekem városi embernek szükségem van arra a biztonságra, amit ezek jelenthetnek. Jobban akarom érezni magam attól, hogy átmegyek egy téren, keresem a pontokat, ahová leteríthetem a plédünket szombat délutánonként, és vágyom megtapasztalni, hogy milyen kilépni egy megyeszékhely nyüzsgő idejéből. Olyan otthont keresek a városban, ahol a legnagyobb örömök és a legnagyobb bánatok is megélhetőek. Padokat, ahonnan könnyebben állok fel, mert valami megsegített, fagyizókat, ahol az össze nem illő kedvenc ízeink is kérhetőek.

Mert szombat délutánokon és kedd estéken ezen a téren másként jár az idő. Szombaton bőven elmesélhetjük a leghosszabb történeteket is, jut idő a hosszabb kitérőre, magyarázatokra is, ha visszakérdeznek, még a válaszokat sem kell levágni. Kedd este lassabban égnek le a cigaretták, és a rutinból végzett mozdulatok mellett mindent végig lehet gondolni, amíg döntésre nem jutsz. Itt van idő egyedül lenni, de el tudod mesélni azt is, mire jutottál, meg tudod mutatni hol ültél, tudsz nevetni azon, mi mindent gondoltál közben.

Úgy képzelem, hogy itt fagyipénzen adják a válaszokat és a nagy nevetéseket. Úgy képzelem, hogy itt a kávé több energiát gyűjt össze, mint amennyit a szervezetedben talál. Úgy képzelem, hogy itt a szellő nem csak a hőérzeten enyhít. Úgy képzelem, hogy ezek a padok kanapék, amikkel az otthonom van berendezve. Úgy képzelem, hogy ezekre a fákra, utakra, családi házakra néz az ablakom. Úgy képzelem, hogy nem zavar a lakásba beszűrődő gyerekzsivaj vagy a vidám kutyaugatás, sőt az teszi otthonossá az egészet, ettől van élet benne, ettől van élet bennünk.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

A szökőkutakról

Bár éghajlatunk szerencsére mind a négy évszak áldásaiból és átkaiból részesít minket, kétségtelen, hogy a városokat nyarakhoz építették. Például a szökőkutakhoz, amelyek igazán csak a kánikulában nyernek értelmet. Nyáron használják őket, télen el is zárják a vizet bennük, bele is fagyna, ha nem így tennének. Az év felében magasba törő vízszobrokat formálnak, hogy valamiféle enyhet adjanak a forróságtól szenvedő polgároknak, télen pedig hideg betonkráterként éktelenkednek a tereken. Nyaranta a természet előretolt helyőrségei, télen tátongó sebek. 

Ha télen egy olyan ember érkezne a városba, mondjuk épp egy északi ország lakója, aki nem ismeri a szökőkutat, az nem is látná a földbe süllyesztett mélyedéseknek az értelmét, nem értené, hogy mi célt szolgálhatnak. Talán ez a város ennyire szereti a fiataljait, hogy gördeszkapályákat épít nekik városszerte? Vagy ezek nagy, közös városi disznóvágások színterei, és azért ilyen az alakjuk, hogy összegyűjtse a vért? Vagy egy nehezen érthető művészeti projekt kísérletezik épp a terekkel? 

A téli város még nem teljes, és nem érthető, de a nyár közeledtével lassan minden visszanyeri a funkcióját. A szökőkút például  felfrissíti a levegőt, találkozóhely, látványosság, sőt a víz zenei kísérettel mozog, így voltaképp tánc is. A szépség egyesül bennük a praktikummal, innen lehet tudni, hogy bár ezeket a szökőkutakat városi kezek építették városiaknak, inkább tartozik a természethez, mint a városhoz. 

Ezért szeretünk annyira megpihenni a csobogó víznél egy tikkasztó napon, ezért üldögélünk  éjjel sörözés közben a padkán, mert bár a legforgalmasabb tér közepén vagyunk, mégis olyan mintha egy patak mellett ülnénk, ahol senki nem sürget, senki nem akar tőlünk semmit. Csak mi vagyunk, és a kristálytiszta, átlátszóan egyszerű, mégis, nélkülözhetetlen víz.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Dugók

Szerintem anya jobb abban, amikor értem kell jönni, de apa mellett mindig jobb zene szól. Amikor mindketten jöttek, akkor nagyokat beszélgettünk így, de mióta anya Újszegeden dolgozik, neki nem esik útba az iskola, de nem baj. Peti anyukája mindig később jön, együtt meg nem is baj, ha várni kell. El kell majd mesélnem anyának is, hogy Peti szerint olyan az iskola, mintha egész nap őket kellene várnunk.

Azt mondta, hogy a két Venn-diagram nem olvasható így egymásra. Szerintem meg de, igenis összeolvasható. Elég lett volna, ha csak ránéz az adatokra, de nem, szerinte nem, ez egyértelműen hibás módszer. Azt utálom benne a legjobban, hogy nem magyaráz el semmit, mitől hibás, vagy hogyan prezentáljam ezeket az adatokat és az átkozott összefüggéseket.

Hogy nem is tudnék lekanyarodni a következő utcán sem, azt nézem. Hogy esélyem sincs, csak itt állni és alig haladni. Képtelenség így szervezni az életet, be kell mennem a boltba is, ott is tömeg lesz, nem fogok odaférni a magos zsemléhez, de nem veszek vágott bucit megint, a múltkor is feltörte a szájpadlásomat az érdes teteje, normális szendvics zsemlét akarok venni, és kefirt, egész nap kívántam a kefirt, ahhoz kifli is kell majd, mint a táborban régen.

Nem maradt hely a kurzuson, későn jelentkeztem, sajnálják, de nem fért több bele. És tényleg az a rossz ebben, hogy ők komolyan sajnálták, látszott a tekintetükön, hogy sajnálják, és ha rajtuk múlna, ők szorítanának még egy helyet. Látszott, hogy nem rajtuk múlik, és amúgy nem is baj, hogy ez van, nem megy el rá három hétvége, nem megy el rá a pénz, csak közben így nem változik semmi. Mármint butaság persze, hallom magam ilyenkor, meg nem ezeken a kurzusokon múlik, csak ez legalább valami lenne.

Kivagyok már, de ezt nem lehet a főnöknek elmondani. A gyerek haja beleakadt tegnap a bőrkeményedésbe a kezemen, meg egyáltalán, ez nem embernek való. Ha nekidőlnék az ablaknak, el tudnék aludni, annak talán lenne is értelme. Aludni ehelyett a zötykölődés helyett. Bent kellene maradnom az építkezésen, ott aludni, másnap felkelni, lemosni magam a kerti csapnál. A gyerek alig lát így is úgy is, fáradt vagyok, egyszerűen tényleg ez van, kitesznek a sarkon a kocsiból, hazamegyek, levetem a törmelékes, poros ruhát a mosókonyhában, letusolok, próbálok jó apa lenni, meghallgatom azt, ami az oviban történt, megsimogatom a haját, azt kéne elmondanom a főnöknek, hogy jó apa akarok lenni.

Ez a reklám is faszság. Megint ránk akarnak kenni valamit a zöldek. Hogy a dugó mi vagyunk, és nem mi vagyunk a dugóban. Az ember csak zenét hallgatna vezetés közben, de a kurva reklámokat bele kell baszni a zenék közé, ideje beszélgetnünk a városról. Ideje beszélgetnünk a városról, nyenyenye, apám megint nekiáll magának fát vágni, ha nem érek haza, hiába van május, legyen bent fa estére, igaza van, csak várna meg az is, hogy mi az istenért nem.

Nem értem, hogy mi történt. Hiába nevetgélek azon, hogy ez már vagy a századik állásinterjúm, mintha vak és süket lettem volna mindenre, amit kérdeztek, és mindenre, amit mutatni akartak. Pedig ez, ez lehetett volna a nagy bumm, éreztem reggel, meg egész héten, és nagyon gyorsan hívtak be, és nagyon tetszene ez a pozíció, nem vállfapakolással kezdeni, ezt nekem találták ki, és mégis. Ki a fene tapossa meg véletlenül az előtte álló ruhákat, ki képes arra, hogy kidönste a tároló oldalát? Ki bízna így bárkire egy boltot, egy pénztárat, egyetlen ruhát is, egyetlen pakolnivaló vállfát? Miért nincs normális életem, mint mindenkinek?

Szeretem Katát. El fogom hívni kávézni, sőt, sütizni. És akkor aztán beszélgethetünk, meg sétálhatunk is utána, mondjuk a Vértónál, az úgyis kettőnk között van, és akkor elmondom neki. Tudom, mindig a fiúk mondják ki, Zoliék már kinevetnétek, de ki fogom mondani. Lehet, hogy nem ezt, hanem azt, hogy szerintem lehetne komolyabb is köztünk, vagy hogy nagyon megkedveltem az utóbbi időben. Vagy hogy szeretem, hogy hangosan nevet, és hogy kedves, ahogy lenyalja a kanalat, mielőtt a csésze mellé teszi. Nem, ezt nem mondom el neki, azt fogja hinni, hogy valami perverz vagyok. Csak elmondom neki, valamikor sütizés és sétálás közben. Talán sétálás közben, már becukrozva, hátha úgy könnyebb. Vagy sütizés közben, hátha nem ér rá sétálni, vagy nem lesz kedve, mert új szandált vett, és lehet feltörte a lábát.

Mennyi időt vesz el, de tényleg ez a dugóban ülés minden nap. Mint egy ilyen köztes tér, érted, még nem vagy munkában, de még nem vagy otthon, ez is felbasz. Dugóban ülsz azért, hogy munkába mehess, ennél csak az csesz fel jobban, ha munkahelyek nem fizetik a benzinpénzt vagy a bérletet, hanem fizessen az ember, ha dolgozni menne, hogy legyen mit enniük, meg hol aludniuk. Most azért van dugó, mert emberek munkából jönnek, nincs jól kitalálva, hogy hol lakjanak, és hol legyen a munkahelyük, naponta kétszer ülünk a dugóba, és érted, ez konkrétan holtidő. Ilyeneken van időm nekem is gondolkodni, hogy rossz-e a világ, és hogy mi mindenért azt. Emberek, ülünk a dugóban, érted, és faszságokon gondolkodunk, megváltjuk magunknak a világot, aztán kiszállunk nagy sokára, otthon meg nincsen semmi következménye az egésznek, bekapcsolom a tévét, melegítek a főzelékből, és el is felejtem a dugót, meg hogy gondolkodtam közben bármin, ezek a gondolatok nincsenek, ahogy ez az idő sincs, bármennyire hosszúnak is tűnik.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

A nap, amikor eltűntek

Ki nem állhattam őket, de miután eltűntek, nem hogy tágabbak, de szűkebbek lettek az utcák, mintha nem csak ők, de a tér darabjai is eltűntek volna velük. Továbbra is voltak parkok, és volt bennük élet, a fák kis ereiben a kéreg alatt csobogott a víz, a levelek szívták be a napsugarakat, de már nem volt miért, mert nem volt, aki az egészet elrontsa azzal, hogy folyamatosan lábatlankodik. A vakító napsütésben nem volt kire haragudni, kit kikerülni, kit elkívánni valahova nagyon messzire, nem volt viszonyítási pont a nyugalomhoz, mert megszűnt az örökös sertepertélés és téblábolás, mert eltűntek. Továbbra is voltak padok, de nem volt értelme többé azoknak sem, mert hiányzott a szokásos látvány: idős hölgy eteti a galambokat.

Miután eltűntek, először a Széchenyi térre mentem, mert ilyenkor tavasszal csapatokba verődve szoktak fel-alá sétálni nagy peckesen, de most az egész tér kihalt, csak a szobrok maradtak, amikről így tavasszal mindig csapatostul lógtak a kisebbek. Most csak mi vagyunk, és a miénk lehetne minden, mégsem tudunk vele mit kezdeni, mert így már nem jó, csak akkor kell, ha nekik is kell, ha tőlük kell elhódítani.

Olyan szemtelenek voltak, hogy nem tértek ki előlünk, csak mentek a szemük után, mi meg nem győztünk kitérni előlük. Volt, hogy azt hittük, észre sem vesznek minket, és élik a maguk kis szürke életét, mintha két párhuzamos város lenne, egy a miénk, egy pedig az övék, aminek persze így, hogy nincsenek többé, örökre vége. Biztos nekik is voltak vackaik, elvégre éjjel eltűntek, csak pár kódorgott az utcán. Biztos voltak csemetéik, fiókáik, akiket gondoztak és neveltek, akikhez siettek vissza, akik érdekében rohangáltak fel-alá. Most a fészkeik elhagyatottan konganak, ki tudja, talán majd mások, akik nagyobbak náluk, elfoglalják őket.

A fák és a virágok még megvannak, ezekben van valami örömünk, de a város nem igazi város nélkülük, elvégre nem azért lettek az utcák ilyen kacskaringósak, zegzugosak, nem azért lett ennyi búvóhely, beugró és sétány, hogy az ökörnyál ússzon végig rajtuk. Nem, ezek nekik épültek, hogy élelmet gyűjtsenek, legyen hova húzódniuk, hogy saját kis színtereket kapjon ez a zegzugokra tördelt kis életük.

Mert hiába, azon a napon, amikor eltűntek az emberek, mi galambok rájöttünk, hogy ez valójában mégiscsak az ő városuk, és bár nincs bennük annyi türelem, mint azokban a szobrokban, amiket önmagukról mintáztak, és amik még azt is hagyják, hogy ráüljünk a fejükre, attól még lehettünk volna velük kicsit kedvesebbek is.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri