Igazából ilyen az egész élet. Az egész életben szombat délután van. Kora ősz. Még dögmeleg, amikor jólesne egy fagyi. Egy olyan háromgombócos, háromgömbös, mert önfenntartó vagyok, és úgysem ebédeltem nagyon, és egyébként is megérdemlem. Igazából tényleg az egész ilyen, hogy valahogy mindig alulra kerülnek azok a gombócok, amik a leggyorsabban olvadnak, felülre meg csak úgy ímmel-ámmal odanyomják a harmadik gombócot, hogy aztán lebucskázzon a pólómon és a nadrágomon, majd fájdalmas, de halk ploccsanással, pluccsanással a térkőre érkezzen.

Megbuktam. Nem a fagyievésben, hanem az életben. Szombat délután, a tér közepén. Mindenki engem néz. Hogy nézd a szerencsétlent. Nézi a gombócát. Nézi, hogy mit csináljon. Aztán otthagyja. Hátazilyen.

Itt már nincs mivel magyarázni a bizonyítványt. A maradék két gombóc a kezemben, a ruhám is elárul. Mindenki látta. Még mindig figyelnek. Nem próbálom meg felszedni ezzel az egy szalvétával. Hülyeség is lenne. Szétolvadna a kézmelegtől, nem tudnám megfogni. Amúgy sem tudok egyszerre mindkét kezemre figyelni, mert gondolom beteg voltam, amikor az oviban azt tanították. Leesne a másik is. Tényleg. Továbbsétálok. Úgy is van. Továbbmegyek. Ezek meg nézzenek csak.

Majd hazamennek, aztán elmesélik otthon, hogy a hülye hogy járt. És igazuk lesz, persze. Elmegyek a villamosig. Magamra veszem a boldog, fagylaltot evő, mindjárt jóllakó óvodás kisfiúpózt, és vonulni kezdek. Mert mindjárt szétolvad ez is. Még szerencse, hogy édes tölcsért kértem. Azért az tartósabb. Bár könnyebben törik. Még szerencse, hogy nem tört el.

Még mindig néznek. Nem is értem, hogy mi érdekes van ebben. Mármint jó, odanéznek, pont. De hogy ezek nem idenéznek, hanem néznek. Mint a moziban. Engem.

Biztos a ruhámat nézik. Foltos. Attól a kurva harmadik gombóctól. Ezek meg biztosan a falánkság nagy metaforáját keresik. Igen, ha az Antikrisztus eljönne, ez a szett lehetne a falánkság oltárán. Bár eléggé bűntudatom van most ettől a gondolattól, szóval lehet, hogy mégsem ereklyének való. Értsd, antiereklyének.

Remélem, a villamosra majd felengednek. Mármint nem akarok gyalog hazamenni. Lustaság. Persze, ez is egy főbűn, de akkor se. Pláne így. Kevélység. Tényleg elesett a maradék emberségem. Csak ne néznének. Mert hogy ez bezzeg érdekli őket. Hogy hogy néz ki az a szerencsétlen.

Még mindig néznek. Mindjárt odaérek hozzájuk, ők mégis bámulnak. Engem, és azt a pontot, ahol végleg elbuktam, ahol még  ott a harmadik gombóc. Nem hiszem el, hogy nem olvadt el. Nem hiszem el, hogy még mindig nézik. Lassan az én fagyim elfogy, a foltok is felszáradnak, tényleg dög meleg van, de azért még nézik.

Most itt befordulok, és nem fognak látni. Ez lesz. Átteszem a másik oldalra a válltáskám, hátha takar valamit. Most már van értelme tagadni az egyértelműt. Ők nem tudják. Ezek itt már nem láttak semmit.

Még két perc a villamosig. Nekidőlök a megállónak, az is  takarja a foltot bizonyos szögből. A villamos már közeledni látszik. Majd csak az utolsó pillanatban lépek oda úgyis, ráérek még. A kanyarban most fordul ki két gólyalábas fazon. Színes ruhában, feltűnőek, csendesek. Mindenki őket nézi. Ez bezzeg érdekli őket. A gólyalábasok.