Mindig elfeledkezem róla, hogy egyszer csak elkezd korán sötétedni, ezért minden nyár végén, ősz elején meglepődöm rajta. Most jobban megérint az egész helyzet, mint ahogy a korábbiakra emlékszem. Már nem vagyok egyetemista, egyedül élek, nincs miért hazasietnem, meglett a szokott rendje a munka utáni beüléseknek a barátaimmal, eszünk még egy sütit, vacsorázunk vagy csak fröccsözünk, megbeszéljük kivel mi történt aznap, elhasználjuk a még el nem használt szavainkat. Egyszerűen még beszélnünk kell aznap valakivel, és ezek jó alkalmak.

Általában nyolckor végzek: a nyár közepén ilyenkor még javában tűzött a nap, az aranyórákban zártam, gyönyörű fényekben. Lassan alkonyodott, még egy-két óra könnyen van ilyenkor a napban, nem volt a maradásnak az a tilalma mint most, hogy haza kell érnünk időben, mert holnap korán kelünk, miközben tudjuk, nem kel egyikünk sem korábban most sem. Egyszerűen csak érezzük, haza kell indulnunk, ideje készülődni már a pihenéshez, beülni a sorozatunk elé, egy-két részt még megnézhetünk, de az ajtón kívül már nem várhat minket program.

Az egésznek anyámhoz van köze, és mindannyiunk anyjához, úgy hiszem. Falun nőttem fel, de ezek nem csak a mi történeteink, a városiaktól is hallok  hasonlókat. Legkésőbb akkor kellett hazaindulnunk, amikor felkapcsolják a köztéri lámpákat, sötétedésre már otthon kell lennünk, vagy legalább olyan közel, hogy halljuk, ha a szüleink kiáltanak. Ezért voltunk mindig jobb barátságban azokkal, akikkel két-három házban szomszédok voltunk, mert még maradhattunk valamennyit kint, amíg aztán tényleg haza nem kiabálnak minket.

A közvilágítási naptár szerint, amelyet – az előző bekezdés olvasói számára ez talán meglepő lehet – nem a szülői munkaközösség állít össze, 20:00-kor, a legvilágosabb júniusi, júliusi hetekben is 20:05-kor már felkapcsolják a lámpákat, de ez nyáron még sincs hatással az életünkre. Talán a tanítási szünetek rendje erre szocializált minket, és ezt követjük akkor is, ha már nem vonatkozik ránk a tanév rendje és gyerekeink sincsenek. Talán a meleg napokon csak este mozdulunk ki szívesen, talán tényleg csak arról van szó, hogy hosszabbak az esték, talán minderről együttvéve.

A nyárban ez biztosan könnyebb. Van kedvünk kiülni a padra, vagy kimenni a rakpartra, hiába vannak szúnyogok. Szívesen ücsörgünk a teraszokon, még akkor is, ha körülöttünk már pakolgatják a székeket, és teljesen elsötétül a város, megritkul az autóforgalom. Van kedvünk sétálni, fagyit venni a gyorsétterembe beszaladva, és örülni annak, hogy felnőttek vagyunk, és tényleg akkor fagyizunk, amikor csak akarunk. A többi évszakban elveszik valami ebből. A találkozásaink megtervezését most nem a nyaralások különböző időpontja, hanem a kedvünk és a napi energiáink nehezítik meg, és válaszaink sincsenek arra, mit csinálhatnánk. Nem ülhetünk a rakparton sokáig, el sem indulunk, és már sötétedik. A teraszok bezárnak, még ha készek is lennénk a hidegben ülni, és végül egészen magunkra maradunk. A belső anyánkon mosolygunk, hogy nem maradtunk kint sokáig, a lámpa is nemrég gyulladt fel, és amúgy is, dolgozni voltunk, a belső anyánk pedig büszke ránk, mert dolgozni, persze, mehetünk.