Nem kell Kassáknak igazat adni. Lehet, hogy a fák alapjában véve nem is teherbe esett lányok, de tényleg van valami bennük. Hogy olyanok, mintha. Leendés (devenir) van bennük, alig észlelhető, határozatlan körvonalú lehetőségek a valamivé alakulás küszöbterületén. Nem tudom, mit jelent leendeni, és nem tudom, mi a helyzet a fákkal, csak azt tudom, hogy percekig tudom nézni őket. Még rügyezés előtt, már virágzásában, melyik hol tart a kitavaszodásban, nagy nyári teljes lombjaikban, és az első őszbe hajló sárgulásban. Csak azt tudom, hogy amikor a belvárosból sétálok éjjel hazafelé, hajlandó vagyok nagyobbat kerülni azért, hogy a kedvenc fáim árnyékát lássam az utcányi háztömb falán, és meg-megállok lámpák alatt figyelni a fényjátékokat a legkisebb ágakon is.

Lekötnek a fák, mert képesek kitölteni a horizontot, csak ezt tudom. Hogy elég munka közben kimenni a jól megérdemelt cigiszünetre, hogy felnézve történjen velem valami igazi. A gomolyfelhők felettük, mint amilyeneket óvodában festettünk, lenyűgöznek azzal, hogy tényleg olyanok tudnak lenni, mint a képzeletünkben vagy a kezünk alatt, és az ágak ezer apró, egymáshoz pontosan kapcsolódó darabra bontják ezt az egyébként végtelen eget, a zöld lombok valódi kontrasztok. Még ha a fák nem is teherbe esett lányok alapjában véve, van bennük valami, ami nem ereszti el a tekintetet.

Hogy ha felkelnének és háborúba indulnának, mint az entek A gyűrűk ura legszívfacsaróbb epizódjában, én azon sem lepődnék meg. Ha ágkezeikkel kapaszkodva ölelnék körbe a világot, és össze akarnák roppantani, hogy történjen végre valami, én nem csodálkoznék rajta. Másként vannak ezek a fák, az látszik rajtuk, utánozhatatlanul másként. Hiába tervezünk városokat, hiába kezdünk új és új, egymásba kanyarodó utcákat, sosem fogunk tudni ilyen pontosat létrehozni, mint ezek az ágak, legyenek azok a sötét panelok között, a tágas parkok, játszóterek közepén is vagy a munkahelyünk udvarán. Elég felfelé nézni, és látni, az egésznek az egységét és valóságát – megépíthetetlenek és egyedülállóak.

Fákat nézni éjjel hintázás közben, amikor még nincs kedved hazamenni. Fákat nézni a dohányzóban, kitölteni velük két munka közötti űrt. Fákat nézni a világ legbiztonságosabb beszélgetése után az első hűvös nyárvégi estén. A fákban van valami, ami miatt lehetetlen betelni velük. Mindig ugyanott állnak, de más felettük az ég, más körülöttük a fény, változnak az évszakok, telnek az évek, növekednek, terebélyesednek, de a fákban ott van valamiféle ígéret, hogy mindig itt lesznek, talán ebben van ez az egész nyugalmuk. Vagy talán mégis Kassáknak van valamennyire igaza.