Amikor mosodában ülök, annak van egy biztonsága. Hatvanhét perc mosásra és szárításra, hatvanhét perc magamra, a belső épülésemre. Hogy zavartalanul olvashassak, hogy visszakeressem azt a cikket, amit már napok óta meg akarok nézni, vagy hogy lelkiismeretfurdalás nélkül görgethessek és görgethessek a közösségi médiák között. Többféle stratégia van, én az elején netezek, cikkeket olvasgatok, lelassulok, maximum tíz percig, és csak aztán szedem elő a könyvet, amit  magammal vittem. Ez is mindig döntés: tartok-e már ott, hogy bele tudjak feledkezni, olvasmányos-e annyira, hogy ne nézzek fel belőle, ha mások jönnek. Ha ekkor telefonon keresnek, nem vagyok elérhető. Egyébként is nehezen viselem, ha valaki ott telefonál, én biztosan nem vetemednék erre. Félidőnél nézek csak rá a telefonra, miután már átpakoltam a mosógépből a szárítóba, de az is csak néhány pillanat.

Néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy elolvassam a hírt: Szegedre érkezik Őszentsége Ferenc pápa magyarországi látogatásakor. Ez a néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy megértsem, ebből a hírből nem fogok tudni visszatérni. A letett könyvem ott fog maradni, most máson kell gondolkodnom. Itt lesz a pápa, írtam a barátaimnak, nem értették, hogy hol itt, nem értették, honnan szedem ezt, hogy ez megint valami hülye szerepjáték-e, vagy mit is jelent ez pontosan. Magyarországon? Budapesten? Szegeden? Úgy kellett volna egyből írnom, hogy Szegeden, úgy értették volna, bár talán úgy sem. Nyilván mindenki a maga életében volt, ahogy én is a mosodában ültem, vártam a szárítógépet, nekem is kétszer kellett elolvasnom, hogy egyszer elhiggyem, pedig a szárítógépre várva az ember fogékonyabb a valószínűtlenre. Linkeltem a cikket, újra mindenkinek, olyan volt, mintha én láttam volna meg először, mindenkinek friss volt a hír, de a Messengeren keresztül senki nem tudta kifejezni a valódi meglepettségét, valószínűleg én sem.

Nem tudom, hogy milyen útvonalakon szokott utazni a Pápa, melyik utcákat járná be Szegeden, melyik sugárúton élő ismerősöm erkélyére kellene felkönyörögnöm magam, ha látni szeretném, nem tudom, hogy járnának-e aznap a villamosok. Kíváncsi vagyok, lenne-e más programja a nagy hivatalos találkozókon kívül, hogy bemenne-e a Csiga pékségbe, vagy inna-e valahol egy kávét, ahol mi is szoktunk. Nyilván nem, ha mégis, akkor küldene valakit maga helyett, biztosan van erre embere, de közben mégis el tudtam képzelni. Ülök valahol, és bejön Őszentsége Ferenc Pápa, latinul, olaszul, vagy spanyolul kérne? Milyen kávét inna, hagyna-e borravalót? Ülhetnék-e annál az asztalnál, ahol Ferenc pápa ült, elmesélhetném-e az unokámnak, ahogy anyám mesélt II. János Pál pápáról, aki Pécsen volt ’91-ben, és az anyám pont nem látta, de mindig elmondta, hogy pont nem látta, mielőtt felhajtottunk Pécsnél az autópályára – arról jött be a városba a Pápa, közvetítette a tévé is.

Mert, ugyan most ide nem jön, de közben mégis: a lehetőséget, épp annyira éltem meg valószínűtlennek, mint ahogy azt éltem volna, ha itt lenne. Majd elmesélem az unokáimnak, hogy ezeken az utcákon, majdnem járt a pápa, éppen ezeken az utcákon, amiken én már annyit jártam, hogy kívülről tudom őket. Majdnem ezeken az utcákon járt a pápa, és majdnem ivott itt kávét, és majdnem bejött a pékségbe, és majdnem láttam, ahogy Szeged utcáit járja a pápamobil, és volt egy fél nap, amíg ez elképesztően valóságos volt, az unokáim pedig nem fogják érteni, ahogy én sem értem anyámat. Hogy a tereken, az én tereimen, ahol péksütit tömök a fejembe két megálló között, ahol a barátaim hangüzeneteit hallgatom, vagy ahol a zebrára várva a napfénybe fordítom az arcom, ott majdnem ott volt a Pápa, erről nem lehet pontosan beszélni.