Egy térről és az első tavaszról

Ez tulajdonképpen egy egész jó tér, mondod. Arról mesélsz, hogy régen sokat jártál erre. Abba a pékségbe például, milyen jó pékség volt, akkora buktákkal, mint a fél karod. Én még mindig járok oda, de nem szoktam buktát venni, mondom. Megijesztenek a nagy bukták egyébként is. Attól félek, hogy nagyon megkívánom, és alig töltik meg valamivel, és ehetem a tésztát magába. De ez nem annak a pékségnek a hibája, nem is egy konkrét pékségé, ez csak valahogy kialakult bennem. Azt mondod, ilyenek az ígéretek is, és nevetsz.

Az első jó időre kiülünk minden tavasszal, ez a mi vesztünk. Az egyik. És hogy február végén is lehet tavasz, ez a másik, mondod. Én utálok havat lapátolni, és ha tisztában vagyok is a globális klímakatasztrófa fenyegetettségével, mégis könnyebb bűntudat és felelősségérzet nélkük kint ülni a napon. Hogyan magyarázzam el neked, hogy falusi gyerek vagyok, akit az anyja minden télen kiküldött havat dobálni, és nekünk még voltak nagy teleink.

És egyébként is azt gondolom, hogy egy munkanap végén kell a D vitamin, kellenek a kigombolt kabátok, kell pár pillanat itt ülve. Ezt nem lehet megbeszélni. Mi az, hogy kell, kérdeznéd. Jól esik, pontosítanám, de az csak az ízlésednek szólna, nem a pontosságnak. Kell, szerintem ezt csak így lehet kifejezni, így hát bele se kezdek. Vannak viták, amit egyikünk sem nyerhet meg, de nem is érdemesek arra, hogy megvívjuk őket.

Mint a padok. A tulajdonképpen székek az elzárt szökőkút körül, olyanok néha a vitáink. Egyszemélyesek. Összeférhetetlenek, nem vállalhatnak közösséget. Erre elmondanád, hogy ezeket a hajléktalanok ellen készítik ilyenre, és én tehetetlen lennék a metaforáimmal. Igazad van, de hogy beszélgetni nem egy padra, hanem a letakart szökőkút hideg kövére ülünk le, az mégiscsak tarthatatlan.

Hogy kölcsönadod a sálad, az például jól esik. Arra üljek, mert neked hosszú a kabátod, bírod, de én se fázzak meg ebben az első tavaszban, mert ez tényleg rohadt egy idő. Megcsal. Hogy azt hiszed már lehet, de még nem, bőven nem. Tudom, hogy csak a helyzetről beszélsz, de mégis olyan, mintha. Nem gondolom, hogy rohadt lennél, csak nem tudom, mit engedhetek meg neked vagy magamnak. Magunknak, ezen elmosolyodom. Hogy lehet ilyen is.

Úgy mondod ki a tér nevét, mint a villamos bemondója a megálló előtt. Ha én beszélek egy térről, abban mindig van valami, ezt pár hete mondtad. Szerelem, vagy bármi viszonyulás. Nem tudom, hogy igazad volt-e, de azt tudom, hogy olyan ember vagyok, aki szereti, ha ilyeneket mondanak neki. Mert nekem a tér mindig jelent valamit, ezt mondtam, elnevettem, talán kacérkodtam is veled meg a gondolattal, hogy így van.

Hogy jelenthet-e egy tér szerelmet. Ezen gondolkozom, miközben beszélsz hozzám, de azért rád is figyelek. Úgy csevegsz, mint a sugárút, ezért könnyű rád figyelni. Folynak a szavaid bele az esteledő városba, de nem kiszámíthatóan, mint a villamos érkezése, hanem szünetekkel, megakadásokkal, gyorsulásokkal, mint egy fáradt szülő autójának tempója a hazafelé úton. Szeretek figyelni rád most az első tavaszon, ezen épp úgy elmosolyodom, mint azon, amit épp magyarázni próbálsz. Az ezredfordulós építkezésről mesélsz, hogy kell legyen valami a Britney és ez a ház között, például, hogy giccsesen szépre álmodtak mindent az ezredfordulón, mint ezt a házat is.

Olyan, mintha az én szavaimat mondanád ki, ezért nevettem fel, és látom rajtad, hogy észrevetted. Nem gondoltam sosem erre, de gondolhattam volna, mondom, és tényleg ezt akarom mondani. Egy régi Facebook teszt szerint a Wannabe volt a sláger a Spice Girlstől, amikor megszülettem, és akkor lett 750 éves a város is, mondom. Nagy idők voltak, nevetünk. És mégis, minden pillanat ide vezetett, mondod, ide, erre a térre, mondod tovább. Úgy beszélsz a térről, ahogy egy hangosbemondó sosem tenné, és figyelek rád, mint aki egy új villamosvonalra száll fel, és csak az állomás nevéről tudja, hogy meddig is utazik.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük