Hazafelé a villamosmegállóból mindössze néhány saroknyi út. Hat háztömb és egy tér, amit keresztbe át kell szelni. Lakóövezet, tíz után alig vannak az utcán, pedig azt szeretem ezekben a terekben, hogy sötétedésig bőven vannak kint emberek, gyerekek is, egész családok, az egész telep, de tíz után már rég sötétedés után van, pláne hétköznap, pláne egy hűvösebb őszi estén. Nem így szeretem ezeket utcákat, de van egy bája ennek a sötétnek is. Hogy hallatszik a csoszogásom és a levelek mozgása a talpam alatt, hogy ablakok világítanak a térre, és hogy pár perc múlva az én ablakom is de fog világítani.
Egy beszélgetésről jövök, Karafiáth Orsolya beszélgetett a Nyugiban. Egy ponton Emily Dickinsont idézte arról beszélve, hogy vannak emberek, akik számára minden történés eseményszámba megy. Ezen gondolkozom, mióta eljöttem, hogy valahogy dilettánsnak tűnik ezt mondani, de mégis, tudom, hogy én is ilyen ember vagyok. Elszökken mellettem egy béka. Tudom, butaság, de azt hittem Tarjánban csak sünök vannak, és hogy minden levélmotozással őket hallom. Ezt majd meg kell beszélnem egy barátommal, mert vele fejtegetjük, hogy Tarján volt-e előbb, vagy a sünök. Ökotudatos, olvasott emberek révén azt kell gondolnunk, hogy a sünök, és velük a természet volt előbb, de például Japánban patkányszerű városi élősködőnek tartják őket.
Aztán meg lehull egy levél elém. Sima levél a nem is tudom milyen fajta fákról, de nagyon szépen esik a sötét utcán, a lámpa, amikor egy magasságba kerülnek egy pillanatig átsüt rajta, aztán alábbszáll. Nagyon szépen érkezik meg egymagában. Szép, de ezt nem lehet leírni igazán, megélni tényleg nem giccses, hanem szép, de lehetetlen érvényesen beszélni a szépről. Kábé egy olyan barátom van, aki értené ezt, és nem ingatná a fejét, pedig én is mindig ingatom a fejem, amikor ő mesél ilyenekről. Ő látja a szép dolgokat, sőt, rengeteg szép dolgot lát, azt hiszem ezért is szeretem, bár csak ritkán lelkesedem vele.
Egy férfi árnya jelenik meg. Nagyobb dobozokat hoz le a szelektív kukába, értem, mit érez, épp a hétvégén vettem új bútorokat, én sem éreztem akkor, hogy legális volna ekkora dobozokat kidobni. Lehet, hogy csak most ért rá lehozni, vagy lehet bármi miatt is ebben a szokatlan időpontban kint, tudom, hogy nem kell egyből a szégyenre gondolni, csak mert a sötétben történik. Olyan ez a férfi, mint Matyinak egy régi képén. Csak az árnyéka látszik, de tényleg olyan, mintha tilosban járna, bár éjjel mindenki olyan, mintha tilosban járna, nyilván ez sem segíti megítélni a helyzetet. Elég könnyed mozdulattal hajtja fel a kukát és dobja be a szemetet, most volt ürítés, hallottam koppani a dobozokat. Nyugodtan fordít hátat, rutinos, az ilyen ember nem járhat tilosban, nincs is hírértéke az egésznek, csak eszembe jutott Matyi képe róla.
Arról, hogy én olyan ember vagyok, akivel események történnek, így bizonyosodom meg. Nem vizsgáltam különösen magamat, csak tudom, hogy több figyelmet szentelek egy szépen hulló levélnek, meglepődöm egy közelemben neszező békán, és gondolkodom a férfin, aki épp most hozta le a papírszemetét. Elrontom a gondolkodás közben a kapukódomat, de ez állandó helyzet nálam, többször sikertelen az első próbálkozásom, mint ahányszor sikeres. Mindkettőn tudok mosolyogni, amíg felérek a lakásba. Ez is esemény, hogy beírom a kódot és felmegyek a lépcsőn, hogy nem kapcsolom fel a villanyt, mert sötétben is tudok nyitni, hogy a maradék négy kocka csokit amit a konyhaasztalon hagytam, most megeszem egyből a pohár víz után, amit hazaérve mindig megiszom.
