Nem tudom, hogyan alakult így, de szabállyá vált. Babonává, talán szerződéssé köztem és a város között. Csak úgy hagyhatom el a várost, ha készítek egy képet kintről, az utolsó estéről vagy az aznap reggelről, és a város cserébe gyönyörű lesz azon a képen. A sugárút végére egészen lila naplementét varázsol, vagy hatalmas teliholdat az égre, vihar utáni dupla szivárványt, kontrasztot a fehér homlokzat és a bársonykék sötét közé. Alkalmat teremt, hogy ne alibi képek készüljenek, hanem igaziak, amikkel ő is elbúcsúzik tőlem.

Hazatérve pedig épp az arany órában szállok le a buszról, és a legszebb árnyékok vetülnek rá a ház falára, azonnal értem, hogy megérkeztem, és hogy várt rám. Én veszek egy mély levegőt, nekimosolyodom annak, hogy megint itt vagyok, csak néhány percnyire van már az ágyam, az íróasztalom, az olvasatlan könyvek, amiket végül nem választottam ki erre az utazásra. És akkor megint készül egy kép, megállok, elengedem a bőrönd fogantyúját, mosolygok miközben megnyitom a kamera appot, próbálkozom beállítani a megfelelő fókuszt, lövök egyet, kettőt, hármat, de mindig az első lesz a legjobb végül, mert onnantól már ismét ide tartozom.

Az utazás előtti és az utazás utáni kép között eltelt idő már csak az emlékekben létezik aztán, keretbe foglalta őket a város. Minden, ami azon az időn túl van, már továbbgondolás, ami a városi mindennapokból és az utazás új tapasztalataiból egyszerre következnek, de már csak itt tudom alkalmazni őket. Ide tartoznak azok is, egy új várost építek belőle, egy másféle életet. Mint például az a töltött túrós fánk, amivel a nyírségben kínáltak minket. Az én konyhámban az már Mars téri túróból készül újra, és az édes túrós krémbe is teszek kaprot, mint a Bödön piacon a lepényes hölgy. Vagy mint a menta, amit a pesti barátaim küldtek haza. Az enyémek sosem bokrosodtak meg, hamar le tudtam legelni őket, de már több konyhában is van ebből a növényből, ezt annyira jól sikerült továbbnevelni.

A várossal igényt formálunk egymásra és egymás tapasztalataira, szükségünk van a közös titkokra, de ki kell jelölnünk a határainkat. Ettől és eddig csak az enyém az idő, néhány instaposzt nem azokról a könyvekről szól, amiket Szegeden olvastam, nem az itteni barátaimról sztorizok, új tereket járok be, nem erről a városról küldök hangüzeneteket, de egy képpel megígérem, szerződöm arra, hogy visszatérek, és egy következő képpel, mint egy munkamániás, szabadabban érkezem meg a szabadság után.