Szinte minden barátom itt lakik, sokat viccelődtünk azon, hogy Tarjánt majd egyszer lecsatolják a városról, és én magányosan maradok. Ez mostantól nem fordulhat elő.

A barátaim, akik nem Tarjánban laknak, azok a kilencvenes vonalán valahol. Makkosháza, Rókus, Alsóváros. Három percre van a lakás a kilencvenes megállójától.

Közel van a kedvenc kistermelői boltom. Ettől még, persze, nem kell minden hétvégén véreshurkát enni friss vágásból, de mégiscsak, jobb, hogy közelebb van.

Zápor-tó. Ez nem is igényel több magyarázatot.

Bár nem baj, ha elmondom, hogy mostanában sokat ülünk kint más tavaknál is.

Nem tudom még pontosan, hogy milyen munkahelyről is fogok hazajárni, de biztosan nagyobb eséllyel veszek majd kukoricás kenyeret útközben, mint eddig. Ha marad kukoricás kenyér (bár nem szokott), levihetem majd a kacsáknak.

Magasföldszint.

Tényleg konkrétan három percre van mindentől. Csak át kell menni az úton.

Több közvetlen vonal is visz a Mars térre. Minden nehézség nélkül mehetek továbbra is a piacra, vehetek kapros sajtot, fél fej kelkáposztát, és beszélgethetünk tovább a bácsival, akitől a póréhagymát és a kápia paprikát szoktam venni.

Igazából már elég jól kiismerem magam ezekben a tarjáni lakásokban. A gáztól fordulok kezet mosni, a hűtő másoknál bent van a szekrénysorban a falnál, de nem baj, hogy ott merőleges a szekrénysorra.

Eddig kiesett a Penny Market, ahol anyával otthon vásárolunk, vissza fog térni az életembe az otthoni tejszelet, mégsem kell hazaköltöznöm.

Már ott is azt a humuszt árulják, amelyik a legfinomabb az összes üzletláncban kapható humusz között.

A kisboltban cserélhetek szódát.

Valahogy a lakótömbök sok kis csendes udvarok szerint tagozódnak, a legszélső lakásban fogok lakni. A legszélső szoba ablaka elé húzom majd az asztalt, ott fogok írni. Már látom magam. Rendetlenség lesz majd az íróasztalom, de olyan tisztességes, szövegek közbeni rendetlenség, majd, ha végeztem, elpakolom úgyis, ami már nem kell.

Egyik ablak sem néz játszótérre.

Nem olvad ki a jégkrém, amíg hazaérek vele, se a derelye, pedig, ha az kiolvadna, vége lenne a világnak, az unokatestvéreimmel tudnánk mesélni nagy lekváros tésztás, összeolvadt csomókról.

Tényleg elképzeltem már, hogy ott élek. Hogy ott csinálok derelyét. Hogy listát írok a hűtőre a piachoz, hogy mindig tartok otthon répát a humuszhoz, hogy majd sokat ülünk ki a Zápor-tóhoz, hogy elég lesz az utolsó pillanatban elindulni, mégis mindenhová odaérek. Így akarok élni, és kivenni a lakást, az első lépést jelenti.

Várom, hogy ott éljek.