Byung-Chul Han filozófus szerint a fák hosszú életének titka, hogy nem mozognak. Nem könyökölnek egymásba a villamoson, nem vágnak gorombaságokat a síró kisbabáját csitító anyuka fejéhez, nem kérik meg a vonaton a flegma arcú fiatal srácot, hogy rakja fel a bőröndjét. A fákat semmilyen kényszer nem mozgatja, az egyetlen felelősségük, hogy önmagukat növesszék és terebélyesedjenek a fény felé.

Ez egy fűtött szobából vagy egy télikertből igazán megnyugtatóan hangzik, de egy olyan hőhullám idején, mint a mostani, rettegéssel tölt el a gondolat, hogy a fák, nehéz kéreg-subájukkal kókadoznak a kórházudvaron, ligetben, vagy a Széchenyi téren. Kész bűntudat az árnyékban hűsölni, tudva, hogy a forró sugarak terhét ők cipelik helyettünk.

Nem utazhatnak, az utcasarok, az erdő, a folyópart marad a lakóhelyük, ahova a városvezetés helyezte, vagy magkorukban a szél sodorta őket. Azzal a vízzel gazdálkodnak, ami van, azzal a fénnyel, ami jut. Ha az egyiknek túl sok jut az egyikből, másiknak meg a másikból, nem cserélhetik el, ha vihar jön, a gyökerükkel nem kapaszkodhatnak egymásba, mert elválasztják őket a vízvezetékek és a kövek. 

A városi fák munkások. A tűző napon dolgoznak értünk, megkötik a szén-dioxidot, termelik az oxigént, közben árnyékot adnak. A felnőttek természetesnek veszik, hogy ők értünk vannak, elüldögélnek az árnyékukban, megpihennek,  aztán mennek is tovább, de a gyerekek ölelgetik őket, felismerik az igazságot: a fák, fejükön a kócos lombokkal, értünk dolgoznak, és ezért elismerést érdemelnek. 

Hogy nem mozognak, tény. Ismerik a föld alatti vízerek rendszerét, a szelek irányát, a kártevő és hasznos állatokat, a föld minőségét, látják felkelni és lenyugodni a Napot, télen csimbókokban lóg róluk a jég. Néznek utánunk, ahogy este, amikor már hűvös van, elindulunk sörözni a barátainkkal, mellettünk állnak, amikor megpróbálunk vonatindulás előtt elszívni egy utolsó cigit. De ők nem mennek el.