Azzal viccelődtünk, hogy szabadulóbulit kellene csapni. Hogy börtönéből szabadult sas lelkem. Hogy a Csillagban nem lenne ennyi feszkó, mint itt, és ezért nem is jó a hasonlat. A gyásznak hasonlatokra és humorra van szüksége, mert csak azokon keresztül válik érthetővé. Mint mikor a kőszívű ember hal meg a maga tisztességével: nem volt jó apa, de embert nevelt belőlünk.
Először csak azt vettem észre, hogy könnyebb. Előbb lett könnyű, minthogy felfogtam volna az elmúlását, leoldódtak az elvárások, az ígéretek, a megfelelési kényszerek, és én még nem értettem, hogy azok nem az életnek, csak egy időszaknak szóltak. Meglepődtem, amikor először dicsértem őszintén. Mindig azt hittem, a halottról vagy jót, vagy semmit szabály szerint fogok élni, és majd nem beszélek arról, hogy nem volt jó. Aztán kicsúszik, hogy jó volt. Hozzátettem, hogy de azért jó, hogy vége, nevettem, hallottam magam kívülről, de tudtam, hogy már megtörtént, kimondtam.
Jó volt. Ezzel a tudattal léptem ki záróvizsga után az egyetemről. Hét év, az embert nevelt belőlem, gondoltam, és már nem volt bennem sem feszültség, sem harag. Jó volt, jó hogy vége, gondoltam, és közben nem tudtam kilépni ebből a mondatból. Hét év, az egy új város, új barátok, új szakma, új hobbik, új élet. Felnövés és emberré válás. A húszas éveim fele, az eddigi életem 28 százaléka, több, mint a negyede.
Jó lenne leltárt készíteni. Hány párnát vettem, hány csíkos zoknit, hány száz könyvet, mennyit újonnan, mennyit egy-egy másik egyetemistától, mennyit antikváriumok polcairól? Elhasználtam-e egy teljes kiló sót vagy egy egész zacskó füstölt pirospaprikát? Minden évben vettem legalább egy napszemüveget, mert mindig eltöröm őket, vagy egy barátom töri el, vagy valakinek odaadom. A féléves diákbérletek szelvényeit szeptemberben dobtam ki, nem tudtam, hogy miért őrizgettem, biztosan lesznek fontosabb emléktárgyaim is, legalábis így gondoltam.
Nem lehet leltárt készíteni hét évről, ha nem leltároztam korábban. Két nagy táskával érkeztem a városba, a nevelőapám kollégájának a fia hozott el. Térképen kerestük a Rókusi mekit, hogy együnk valamit a többórás út végén. A kedvenc könyvemet az első hetekben elhagytam véletlenül, hónapokkal később kaptam másik példányt egy barátomtól. Nem volt bérletem, rosszul pályáztam, így gyalog ismertem ki az egyetem és a kollégium közötti útvonalakat. Soha nem ettem annyi barackot és szilvát, mint abban az évben, mert a Mars tér mindig útközben volt, lehetett csak néhány darabot venni. Nem lehet így elmesélni hét évet.
Az első szabad estéken sokat gondolkozom. Nagyrészt közterek padjain vagy bizonyos kocsmák asztala mellett, különböző társaságokban. Végül nem szervezünk szabadulóbulit, amúgy sem tudom, hogyan kell ünnepelni magam. Helyette iszunk, beszélgetünk, könyvbemutatókra, kocsmakoncertekre megyünk. Már senki nem vár tőlem többet. Nincsenek beadandók, nem kell másnap korán kelnem, nincsenek olyan feladataim, amiknek nem látom az értelmét. Jó érzés van bennem, mert amikor kiléptem a záróvizsga után a teremből, azt éreztem, hogy ez jó volt. Hét év volt, és nem utálom azt, aki időközben lett belőlem, ebben a hét évben, ezen az egyetemen, ebben a városban, ezek között az emberek között.
Nincs más alkalom arra, hogy ezt átgondoljam, csak az utolsó villamosok útja hazafelé. Ha tartanánk szabadulóbulit, az sem erről szólna. Most fogom fel, hogy lehet hálásnak lenni valakinek, akiről sok rosszat mondtál, és érezhetem jól magam anélkül, hogy ne érezném érvényesnek a korábbi haragot. Hét év múlva harminckét éves leszek, és el sem tudom képzelni, milyen lesz majd. Ilyen hét év, vannak benne haragok, feszült napok, hetek, hónapok, és van hely mellette a hálának is.
