Mindig is büszke voltam arra, hogy egy olyan városban élek, aminek van folyója. Sokat meséltek róla, hogy a középkorban a folyók a kereskedelem érrendszereként szolgáltak, de a szárazföldi közlekedés fejlődésével a forgalom átterelődött a sínekre és autópályákra. Ma már  egy folyó a városok számára nem létszükséglet, inkább dísz, vagy legalábbis úgy tűnik. Nem esély a munkára, inkább lehetőség a kikapcsolódásra.  Ma már lemehetünk a laposra, koktélozhatunk, pihenhetünk a napernyők alatt, sőt, hétvégén nem kell az autóktól tartani a rakparton sem: nem kell küzdenünk, csalnunk, trükköznünk a folyópartért, mert kényelmes hozzáférésünk van a Tiszához.

Ez persze nem volt mindig így. Volt idő, hogy nem tudtam megmondani, tulajdonképpen mire is való egy folyó a városban. Úgy tűnt, olyan, mint aminek most a mesterdiploma tűnik, hogy nem tudjuk pontosan, hogy mire való, de jó, ha van. Régen, bármennyire is hihetetlen, még a hét minden napján az autóké volt a rakpart, a Belvárosi híd újszegedi oldalán pedig a “A vízbe menni tilos!” tábla volt az egyetlen kihelyezett tereptárgy, csak az fogadta a folyóba vágyókat. 

A folyó, ha valóban a város része, maga is köztér, nyitott, hajózható, alkalmas kajak- és kenutúrára, evezésre, vitorlázásra, más vízisportokra. A Tiszára valamiért sosem tudtam úgy gondolni, mint egy közösségi térre: a kenus, kajakos és evezős sportklubok a Vízitelepen, a korzóktól messze telepedtek le, a kirándulásra alkalmas, a nagyközönség számára is elérhető hajóbérlés szintén a belvárostól messzebb, a sűrűn benőtt partok úszóházaiban zajlott, ahova ritkán vetődik csak úgy, egy délutáni séta alkalmával az ember. Úszóházi élet sincs már úgy, ahogy régen volt, a sakkozó, tollasozó, nagyokat beszélgető társaságok már nem fürdőruhában, hanem nyári öltönyökben ülnek ugyanott, az immár étteremként működő hajókon. 

A parthoz nem vezetett széles, korzózásra alkalmas út. A csak sétálni vágyók a fasor magasából tekinthettek le a folyóra, de az igazán vagányok a rakpart lépcsőit és az újszegedi oldal tűzrakóhelyeit vették birtokba. Szúnyogcsípések és vörösre égések árán, de a parton ülhettek, egész születésnapokat tartottak a rakparton a száguldó autók között is. Úgy tűnt, igazán csak ők tudják, hogy milyen, ha egy városnak van folyója. 

Az igazán közösségi élmény nem is maga a Tisza volt, hanem a tiszavirágzás: ebben az egész város osztozik a folyóval. Sétálhatsz a főfasoron, ülhetsz a rakparton, nézheted a gyermekklinikáról, a csónakodból, a hídról, a kérészek leélik a maguk egy napnyi életét, és megosztják veled és a folyóval, megosztják mindenkivel. Ilyenkor a folyó lesz a fő attrakció, mintha az maga is egy utca lenne a városból, ahol mutatványosok szórakoztatják az egybegyűlteket. Ezt a város nem tudja, csak a Tisza: az évszakok változásainak jelzését hiába is várnád a várostól, azt csak a természet tudja megadni. A tiszavirágok megszületnek, meghalnak. Nyár van.

A jó idővel megjelentek persze a vitorlázók és evezősök is, de mint egy sztrádán, csak átszáguldottak a Tisza városi szakaszán. Ma már a laposról nézve nem is értjük, miért akarna valaki egy csónakban izzadni a nyugágyak helyett, de régen, a forró betonról nézve egy csónak maga volt a megváltás. Néztünk utánuk a rakpartról, erőt gyűjtve, hogy visszamenjünk a városba, megmásszuk a lépcsőket és megkeressük a megfelelő kis utcát befelé. Sok a szúnyog, árnyék nincs, majd visszajövünk éjjel, amikor miénk itt minden, gondoltuk. Ha már a víz nem a miénk, legalább a part legyen, ezt hittük.