A nem számunkra tervezett terek

Azért nem férünk el a panel konyhájában, mert nem akarták, hogy elférjünk. Ekkorára építették. Direkt. Mert a szocialista építészet embereszménye szerint nem itthon eszünk az asztalnál, hanem az üzemi és iskolai étkezdékben, így nem kell, hogy nagyobb konyhánk legyen, épp csak akkora, ami az előszoba végében megmaradt volna. A konyha nem nappali, minden próbálkozásunk ellenére sem lehet az. A szocialista ember nappalijának a lakóközösség egészét szánták. A művelődési házzal, a játszótérrel és a füves udvarral a két tömbház között. A szocialista ember nappal nincs otthon, nem kell neki tér erre, gondolták, és nem is terveztek semmit arra a helyzetre, ha mind egyszerre szeretnénk leülni. Persze, a szocialista ember is beszélget nagyokat ulti közben az asztalra dőlve, de azt a kocsmában teszi, a szocialista fiatalok a napköziben írják a házit és a művelődési ház kis termébe járnak társasozni, és lent futkároznak a többiekkel egész nap. Másfél szoba, a nagy a felnőtteké, a gyerekeknek két kis asztal, két kis heverő, laposabb szekrények. Itt nem lehet szétszórni a legót, sem hatalmas bunkikat építeni a takarókból, ezek a terek nem arra vannak.

Azért oldalazva megyünk be a fürdőbe, mert senki nem gondolt bele, hogy szeretnénk saját mosógépet. Mert végsősoron miért is szeretnénk, Patyolatokat képzeltek az alagsorba, vagy legalábbis egy-két sarkon belül valahová biztosan. Állami tulajdonú Patyolatokat a legkivállóbb szovjet mosógépekkel és kiváló dolgozókkal, akik a mi szennyesünket mossák. Ez is a tervezett szolgáltatóipar része, minden telepen egy kis várost építettek, fodrászüzemmel, bolttal, kocsmával, padokkal, játszóterekkel, ahol jó együtt lenni. Mi már nem vagyunk együtt velük, nem is vágyunk egymásra. Sem a fúrókra, sem a hangosakra, sem a felettünk kopácsolóra, sem a lépcsőházban szemetelőkre, sem a kisgyerekesekre, sem a dohányzókra, sem az olajos kajaszagot eregetőkre. Senkire.

Nincs szükségünk a városra, amit körénk építettek, ez a színtiszta igazság. Köszönünk, mosolygunk, de nem jegyezzük meg egymás arcát, tartjuk a másiknak a liftet, de csak mert tudjuk, mit jelent várni rá. Nincs szó közösségi tapasztalatokról, talán csak a szemben lakó szimpatikus párral, vagy a kedves nénivel a magasföldszinten, de ennyi. Nem járunk össze bográcsozni a parkoló végébe, és pogácsát is csak akkor viszünk át, ha baromi sok tésztát kevertünk ki, és nem tudjuk, mit is kezdhetnénk már ennyivel. Nem a közösségekre volna szükségünk, hanem nagyobb terekre annál, mint amit nekünk építettek. Hely ahhoz, hogy a konyhaasztalnál is átnézhessük a házit, hogy tudjunk kártyázni amíg a hús le nem fő a csontról, és hogy tudjunk mozogni a hálóban akkor is, ha nem lehet az erkélyre teregetni.

Az élet, amit élünk, nem az, amire ezt a lakást nekünk építették. Itt szocialista embernek kell lenni, alattunk is felettünk még kilenc lakásban ugyanott van a gáztűzhely, ugyanonnan veszik le sót, ugyanúgy hasukat behúzva járnak fürödni, a lépcsőházban lehetnek ezzel még húsz lakásban, és akkor még mindig nem beszéltünk a tömbről, vagy azon túl az egész lakótelepről. Azt mondják, addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, és én nem értem, ki döntötte el, hogy meddig kell érnie a takarónak. Hogy lehet, hogy kilóg a lábfejem, ha a vállamra húzom. A takaró élhetetlen, de nem fogjuk nagyobbra cserélni, akkor kidobhatnánk az összes ágyneműhuzatot, az ágyazni is másként kéne akkor.

Itt fogunk élni, mi, a lépcsőház, a tömb, a lakótelep, a város, az ország, a régió, a kontinens, a világ, és a szocialista embereszmény égisze alatt egyesülve behúzzuk a hasunkat, majd beállunk a kádba, felpöccintjük a csap tusológombját. Megvárjuk, amíg ideér a melegvíz, és aztán átadjuk magunkat a fürdőszoba kis ablakán át a kilátásnak, és előtörnek azok a gondolataink, amelyeket csak tusolás közben lehet elgondolni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük