Már ideje lenne megtanulni felelősséget vállalni. A fiatal felnőtt pénzt keres, és ez nem második kamaszkor: hétfőn kilencre bent kell lennie, nem maradhat hajnal négyig a városban. Persze senki nem tiltja meg, akkor amúgyis megtenné: már saját magának tartozik azzal, hogy időt szánjon a minőségi alvásra, olvasta, hogy az időskori demencia esélyét növelő legkomolyabb kockázati tényező az alváshiány, neki pedig gondolnia kell a jövőjére. Érettségi van, diploma van, innentől bármi lesz, azt te csinálod meg magadnak, mondogatja magának, nincs mentség, cserébe viszont kényszerek sincsenek, ha akarsz, húsz évig ugyanaz az iroda, aztán esetleg hétvégi telek hitelre a Tisza-holtágon, de még mindig benne van a lehetőség, hogy majd létrehozod azt a cikket, verset, videót, dalt, képet, ami aztán kizökkenti helyéről az időt és elhozza a változást.

Persze, mindez csak akkor kezdődhet el, ha már megtanultál felelősséget vállalni. Ami valami olyasmit jelent, mint hogy felismered, még sokan léteznek rajtad kívül, de nem, nem úgy, mint nyáron a villamoson, ahol egy nagy szagban osztoztok nagymamával, egyetemistával, száz kilós bácsival és kismamával, hanem, úgy, hogy rájössz, közöd van hozzájuk, és te a kilencven kilóddal éppúgy helyet foglalsz el, egy olyan  helyet, ahol valaki más is állhatna, ezért megbecsülöd magad, és próbálsz legalább jól viselkedni ezeken a számodra kiszorított a helyeken.

Például eszel salátát. Iszol vizet. Magadnak készítesz ebédet. Enyhíted az emberi szenvedést. Kivonulsz a kapitalizmusból, de hagysz magad mögött egy ösvényt másoknak is. Ez persze nem megy egyik napról a másikra. Marx is tőzsdézett, hogy megéljen, neked is kell enned. A forradalom az ebédszünet után folytatódik.

Lépésekre kell bontani, algoritmizálni kell. Ezt az informatikus barátod mondja mindig. Ő például termelői piacra jár, mert a munkahelye mellett kéthetente tartanak. Neked ilyenekre nincs időd, ezért te az Aldiba mész és bűntudatból veszel egy paradicsompalántát. Ez lesz a te nyári projekted: mindenki klímaszorong, a hőhullám közepén megjelennek a klímaváltozás emberi testre gyakorolt hatásairól és a társadalom összeomlásáról szóló cikkek, te pedig minden ilyen után egy pohár vízzel meglocsolod a kis paradicsomodat. Ő a te Parád, nem a klíma. Para, a paradicsom olyan neked, mint egy gyerek. Te vagy az apja. Nem kell rászólni, cserébe vele is sokat kell foglalkozni, új földet kell venni, tápoldatot, vizet, napsütéses helyre tenni, de úgy, hogy ne is érje túl sok, ilyen kényes paradicsomot még nem is láttál.

Egy növény apja vagy. Növényapa. Minden, amit mutatni tudnál a világból ennek a paradicsomnak, haszontalan. Nem olvas elemzéseket, nem ért az Excelhez, nem tudja használni a Microsoft Office programcsomagot, angolul se beszél társalgási szinten, havi százhúszezer forint passzív jövedelem sem érdekli. A lelkesedésed lankad. Először a kánikulára fogod. Aztán bepótolod a kimaradt locsolást, cserébe napokig rá se nézel, hisz már adtál elég vizet, nehogy elrohadjon. Aztán még arról is elfeledkezel, hogy létezik. Mikor egy hét múlva kimész az erkélyre, már csak egy karó, amit egy barnás inda ölel körbe. Ez a megújulás sem sikerült, dobhatod ki a paradicsomod. Marad neked két zacskó virágföld. És idő. Rengeteg idő.