Szerintem anya jobb abban, amikor értem kell jönni, de apa mellett mindig jobb zene szól. Amikor mindketten jöttek, akkor nagyokat beszélgettünk így, de mióta anya Újszegeden dolgozik, neki nem esik útba az iskola, de nem baj. Peti anyukája mindig később jön, együtt meg nem is baj, ha várni kell. El kell majd mesélnem anyának is, hogy Peti szerint olyan az iskola, mintha egész nap őket kellene várnunk.

Azt mondta, hogy a két Venn-diagram nem olvasható így egymásra. Szerintem meg de, igenis összeolvasható. Elég lett volna, ha csak ránéz az adatokra, de nem, szerinte nem, ez egyértelműen hibás módszer. Azt utálom benne a legjobban, hogy nem magyaráz el semmit, mitől hibás, vagy hogyan prezentáljam ezeket az adatokat és az átkozott összefüggéseket.

Hogy nem is tudnék lekanyarodni a következő utcán sem, azt nézem. Hogy esélyem sincs, csak itt állni és alig haladni. Képtelenség így szervezni az életet, be kell mennem a boltba is, ott is tömeg lesz, nem fogok odaférni a magos zsemléhez, de nem veszek vágott bucit megint, a múltkor is feltörte a szájpadlásomat az érdes teteje, normális szendvics zsemlét akarok venni, és kefirt, egész nap kívántam a kefirt, ahhoz kifli is kell majd, mint a táborban régen.

Nem maradt hely a kurzuson, későn jelentkeztem, sajnálják, de nem fért több bele. És tényleg az a rossz ebben, hogy ők komolyan sajnálták, látszott a tekintetükön, hogy sajnálják, és ha rajtuk múlna, ők szorítanának még egy helyet. Látszott, hogy nem rajtuk múlik, és amúgy nem is baj, hogy ez van, nem megy el rá három hétvége, nem megy el rá a pénz, csak közben így nem változik semmi. Mármint butaság persze, hallom magam ilyenkor, meg nem ezeken a kurzusokon múlik, csak ez legalább valami lenne.

Kivagyok már, de ezt nem lehet a főnöknek elmondani. A gyerek haja beleakadt tegnap a bőrkeményedésbe a kezemen, meg egyáltalán, ez nem embernek való. Ha nekidőlnék az ablaknak, el tudnék aludni, annak talán lenne is értelme. Aludni ehelyett a zötykölődés helyett. Bent kellene maradnom az építkezésen, ott aludni, másnap felkelni, lemosni magam a kerti csapnál. A gyerek alig lát így is úgy is, fáradt vagyok, egyszerűen tényleg ez van, kitesznek a sarkon a kocsiból, hazamegyek, levetem a törmelékes, poros ruhát a mosókonyhában, letusolok, próbálok jó apa lenni, meghallgatom azt, ami az oviban történt, megsimogatom a haját, azt kéne elmondanom a főnöknek, hogy jó apa akarok lenni.

Ez a reklám is faszság. Megint ránk akarnak kenni valamit a zöldek. Hogy a dugó mi vagyunk, és nem mi vagyunk a dugóban. Az ember csak zenét hallgatna vezetés közben, de a kurva reklámokat bele kell baszni a zenék közé, ideje beszélgetnünk a városról. Ideje beszélgetnünk a városról, nyenyenye, apám megint nekiáll magának fát vágni, ha nem érek haza, hiába van május, legyen bent fa estére, igaza van, csak várna meg az is, hogy mi az istenért nem.

Nem értem, hogy mi történt. Hiába nevetgélek azon, hogy ez már vagy a századik állásinterjúm, mintha vak és süket lettem volna mindenre, amit kérdeztek, és mindenre, amit mutatni akartak. Pedig ez, ez lehetett volna a nagy bumm, éreztem reggel, meg egész héten, és nagyon gyorsan hívtak be, és nagyon tetszene ez a pozíció, nem vállfapakolással kezdeni, ezt nekem találták ki, és mégis. Ki a fene tapossa meg véletlenül az előtte álló ruhákat, ki képes arra, hogy kidönste a tároló oldalát? Ki bízna így bárkire egy boltot, egy pénztárat, egyetlen ruhát is, egyetlen pakolnivaló vállfát? Miért nincs normális életem, mint mindenkinek?

Szeretem Katát. El fogom hívni kávézni, sőt, sütizni. És akkor aztán beszélgethetünk, meg sétálhatunk is utána, mondjuk a Vértónál, az úgyis kettőnk között van, és akkor elmondom neki. Tudom, mindig a fiúk mondják ki, Zoliék már kinevetnétek, de ki fogom mondani. Lehet, hogy nem ezt, hanem azt, hogy szerintem lehetne komolyabb is köztünk, vagy hogy nagyon megkedveltem az utóbbi időben. Vagy hogy szeretem, hogy hangosan nevet, és hogy kedves, ahogy lenyalja a kanalat, mielőtt a csésze mellé teszi. Nem, ezt nem mondom el neki, azt fogja hinni, hogy valami perverz vagyok. Csak elmondom neki, valamikor sütizés és sétálás közben. Talán sétálás közben, már becukrozva, hátha úgy könnyebb. Vagy sütizés közben, hátha nem ér rá sétálni, vagy nem lesz kedve, mert új szandált vett, és lehet feltörte a lábát.

Mennyi időt vesz el, de tényleg ez a dugóban ülés minden nap. Mint egy ilyen köztes tér, érted, még nem vagy munkában, de még nem vagy otthon, ez is felbasz. Dugóban ülsz azért, hogy munkába mehess, ennél csak az csesz fel jobban, ha munkahelyek nem fizetik a benzinpénzt vagy a bérletet, hanem fizessen az ember, ha dolgozni menne, hogy legyen mit enniük, meg hol aludniuk. Most azért van dugó, mert emberek munkából jönnek, nincs jól kitalálva, hogy hol lakjanak, és hol legyen a munkahelyük, naponta kétszer ülünk a dugóba, és érted, ez konkrétan holtidő. Ilyeneken van időm nekem is gondolkodni, hogy rossz-e a világ, és hogy mi mindenért azt. Emberek, ülünk a dugóban, érted, és faszságokon gondolkodunk, megváltjuk magunknak a világot, aztán kiszállunk nagy sokára, otthon meg nincsen semmi következménye az egésznek, bekapcsolom a tévét, melegítek a főzelékből, és el is felejtem a dugót, meg hogy gondolkodtam közben bármin, ezek a gondolatok nincsenek, ahogy ez az idő sincs, bármennyire hosszúnak is tűnik.