A tavasz legnyilvánvalóbb jele a természet feléledése: kergetőznek a macskák, élénkül a madárcsicsergés, visszatérnek a gólyák. Az állat-, és növényvilág teljes összhangban indul újra, nincs egy nagy vezényszó vagy parancs, egyszerűen minden tudja, hogy már tavasz van, és hogy mi ilyenkor a pontos teendő.

Ezzel szemben az ember megpróbál különalkukat kötni a változással maga kényelméhez, stílusához szabva. Nincs kedve elővenni az átmeneti kabátot, ezért a télikabátjában jár hetekig a verőfényes napsütésben, vagy épp ellenkezőleg, rühelli a feketét, ezért már rég elővette színes kiskabátját, amit akkor is közszemlére tesz, ha még délután is hártyás jég feszül a pocsolyák vizén.

Mindenkinek saját évszakai vannak, nem tavasza, nyara, ősze és tele, hanem pufimellényes, napszemüveges, orkánkabátos és síkabátos időszakai, az év rövid-, és hosszúnadrágos részei, sapkás és nem sapkás, sálas vagy sál nélküli hetek, hónapok, amikor az ember hozzáválogathatja a maga a színeit a természetéhez. Egy párducmintás télikabát, egy vörös sál vagy egy rózsaszín csizma is új adalékul szolgálhat a városi látkép karácsonyi vásártól – májusi borfesztiválon át a disznótoros fesztiválokig ismert változásához.

Tegyük fel például, hogy április közepén kinézünk az utcára: vannak, akik pólóban és baseballsapkában járnak, mások vastag kabátban, sállal a nyakuk körül, páran bőrdzsekiben. Ha a madaraknak kéne eldönteniük a mi viselkedésünk alapján, hogy mikortól kezdhetnek énekelni, talán májusig nem dalolnának, mert nem tudnák eldönteni, hogy ez már a tavasz, vagy csak valami furcsa ünnep, amikor mindenki annak az évszaknak hódol, ahova lelke szerint a leginkább tartozik.