Az ablaknál enni

Soha nem jutott eddig az eszembe, pedig mintha erre lenne kitalálva. A könyöklőpárkány magassága, az ablak melletti kis asztal, a sugárúttal merőleges kilátás. Bár az utcán most egyáltalán nem látszik semmi, párpercenként tűnik fel néhány autó, a hangjuk előre ígéri őket, és utánuk is hallatszik még. Két villamosmegállónyira ellátok ebben az esti fényben is, nyilván, ha jár valaki a járdán, azt nem szúrom ki, csak a város látszik, ahogy alszik, a Hold, ahogy nem alszik, a lámpák világító messzi sora, és a város sötétbe érő árnyéka a horizonton.

Az ablaknál enni. Picit úgy érzem, mintha felfedeztem volna valami újat, valami igazán nagyot, amitől nem lehet többé ugyanúgy élni az életet. Nyilván spicces vagyok, nem erősen, de annyira, hogy jó ötletnek tűnjön az ablaknál enni. Bár józanul sosem merült fel ez bennem, de lehet, hogy úgy is jó ötletnek tűnne, csak így hozta a helyzet, így érkezett a nagy felfedezés. Boroztunk, ez az a bizonyos helyzet, és ennem kell. Nagyon ki vagyok a bortól másnap, ezt kellene megelőzni, mert reggel konzultációt beszéltem meg a tanárommal, szerencsére csak tízre, de mégis, nem kockáztathatok.

Nem tudom, miért ittam egyáltalán, pláne bort, amiről ugye pontosan tudom, hogy egyáltalán nem bírom. Na jó, de, pontosan tudom: azért ittam bort, mert szeretem a rozé fröccsöt. Mint a nevelőapám a paradicsomos húsgombócot, pedig szétégeti a gyomrát, még napokig rosszul van utána, mégis, látnod kellene, ahogy eszi, olyan örömmel, hogy jó ránézni, kicsattan. Valahogy így vagyok én is a borral, hogy nekem olyankor nincsen holnap, mi úgy tűnik ilyen család vagyunk. Nem a következmények szocializáltak.

Vettem a piacon kolbászt, csípőset. Megtaláltam a helyet, ahol nem nagyon száraz, és pont jól csíp a csípős, főzés közben is jól engedi ki magából, meg így, kenyér mellé is jó. Nagyobb darabokat vágtam csak, most nem szendvicset eszem, hülyeség is lenne, ráadásul a vajam el is fogyott a héten. Katonákat tépek a szeletelt kenyérből, maradt még pár deka a kapros sajtból, amit a múltkor vettem, nagyobb darabokat vágok abból is. Picit azért furcsa belegondolni, hogy kapor és bor egy gyomorban, de közben tudom, hogy működni fog. Mostanában amúgy is kívánom a kaprot, mindent kaporral ennék, amit ésszerű kaporral enni, talán vashiányom van, és ezt üzeni a szervezetem, talán tényleg csak kívánom a kaprot. Régen azt hittem, hogy csak a tökfőzelék lehet kapros, boldogtalan gyerek voltam, nem tudtam, mi a jó.

Számhoz emelem a sajtot, a kolbászt, a kenyeret, és csak nézek kifelé a még hűvös esti levegőbe. Lehet, hogy valaki közeledve az épülethez most engem néz, ahogy az egyetlen világító ablakban eszem, nézi a kapros sajtomat, a jó kolbászt, nyilván lehetetlen, hogy ennyire pontosan lásson mindent, de közben mégis, érted, lehet. Lehet, hogy azzal, hogy az utcát nézem, épp szemezek valakivel, aki sétál a sötétben, és épp azon gondolkozik, hogy szemez-e velem, ha sokáig néz. Ha nézi az evésemet. Hogy sajt, kolbász, kenyér, apró katonák ritmusa szerint emelem a kezem, ő közben talán még mindig szemez velem, én még mindig szemezek vele, de nem látom, én vagyok a világosban, és én vagyok magasabban, meg amúgy is, lefoglal a sajt is, a kolbász is, a kenyér is, nem érek rá igazán figyelni. Ha szemezek vele, az csak a véletlen műve, ezt ő sem gondolja másképp, nyilván nem is gondol rólam semmit, világítok csak bele az éjszakába, eszem az ablaknál, ő csak menne haza, ahogy én is mentem tíz perccel ezelőtt, jó éjszakát neki, eszem még, aztán jó éjszakát nekem is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük