Kiadós reggeli, kilátással a sugárútra

Egész éjjel fent vagyok olyankor, mert csak éjjel tudok írni. Nappal nem fog az agyam, csak erőltetem, és dúl bennem a belső ellenállás: nem akarok és nem is fogok dolgozni. Csak este tíztől gyengül meg ez a páncél, akkor olvasni kezdek. A tanáraim szerint azért, mert így nyílik meg a nyelv, hogy olvasunk, mielőtt bármit írnánk, én nem direkt akarom megnyitni a nyelvet, csak így tanultam mindig is. Először az olvasás – abban van az elmélet: csak ma értem, anyám sosem magyarázta ezt el pontosan –, aztán az írás, ahol ellenőrzöm, hogy megtanultam-e mindent.

Írnom kellett. Pár napja azon nevetett egy egész kocsma egy irodalmi beszélgetésen, hogy ideális esetben egy tanulmányt nem lehet egy hónap alatt megírni. Nyilván igaza van annak, aki így tartja, de az első, sokszor pontatlan, figyelmetlen, hosszú mondatos, helyenként egészen botrányos nyelvtanú szövegezéshez elég 1-2 ilyen éjszaka. Aztán ezt majd lehet, és kell is javítani hosszú nappalokon át, mégis el kell készüljön ez az első változat, amiben először látok mindent a jegyzeteimből, amiben először ébredek rá pontos viszonyokra, amikor kötőszót választok.

Ezek az éjszakák nem olyanok, mint a többi, amikor hajnal négykor bealszok a csak még egy rész előtt, vagy amikor egy nagy buliban is megérzem, hogy elfáradtam. Ezek az éjszakák cipelnek a hátukon, csak pisilni kelek fel, sétálni valamennyit, de közben új és új lapokat veszek magam elé, átnézem, hogy pontosan értem-e még a gondolatmenetemet, amelyet sosem vezettem még le korábban, de tudom, hogy működni fog. Ezeken az éjszakákon a villamosokkal mérem az időt, ó, máris itt az első, reggel negyedóránként jár, saccolok, hogy hányat hallottam, aztán egyszer csak derengeni fog az ég alja. Amikor felkelek az asztaltól, egész világos van, hallom már a beérkező első forgalmat. Érezni kezdem, hogy ha nem is fejeztem be, és még egy-két oldal marad – annyi mindig marad, főleg, mert nem tudok befejezést írni, pláne fáradtan nem –, mára végeztem.

Ez nem az a nyugodt, pihentető lezárás persze, egy egész éjszaka gondolkodása nem kapcsol ki csak úgy. Ilyenkor nem lehet benyomni egy gombot, és aludni menni, ha elhúztam a függönyt. Ezektől az éjszakáktól úgy kell búcsúzni, mint az elejtett medvék lelkétől. Vadászként le kell mosnom magamról a kifolyt vért és az út porát, lakodalmat kell ülnöm látva az éjszaka utolsó nyomait, és sokat kell gondolkodnom is, csak megadni a módját mindannak, ami az éjszaka történt. Lementem a boltba, volt a reggelihez sonkám, de kellett hozzá valami pékáru, a kakaót is megkívántam, az ízét is, a cukortartalmát is, vettem abból is.

Most, azaz 7:32-kor a Kossuth Lajos sugárút végén, a nyolcadik emeletről bámészkodom. Közben dobozos kakaót iszom, fokhagymás fűszervajas bagettet eszem sonkával és azzal a néhány darab koktélparadicsommal, amit még a hűtőben találtam. A befelé jövő autósáv előttem tele van, nincs dugó rajta, de látszik a tömeg, a villamos, ami felkanyarodik, az utolsó, amivel gond és átszállás nélkül beérnék az egyetemre, ha lenne reggel nyolckor órám, de nincs. Én nem vagyok része ezeknek az embertömegeknek, nekem nem kell mennem sehová ma.

Megreggelizem majd, megágyazom, és elteszem magam, ennyi maradt csak erre a délelőttre. Délben felkelek majd, készítek magamnak kávét, és aztán indulhat a nap, olvasok valamit, befejezést írok azokhoz a gondolatokhoz, amikre most aludtam egyet, rengeteg időt elcseszek majd a formázással, mert a belső ellenállásom dolgát végezve ellenáll majd, aztán majd befejezem az egészet, valamikor, napokkal ez a reggel, és napokkal a déli ébredés után. Várom már.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük