Ahogy busszal a nagyváros vasútállomásához tartottam, hogy elutazzak a kisvárosba, ahol napjaim általában töltöm, nem a szokásos, a zsúfolt utcáktól való félelmet éreztem, hanem azt, hogy ez a város, ahol a leszálló utasok miatt a villamosmegállóba eljutni is kész adjkirálykatonát játék, nem fenyegetést, hanem az egyetlen igazán nyugalmas helyet jelenti számomra. 

Ahelyett, hogy átszállnék egyre kisebb járművekre, hogy egyre kisebb utakon utazhassak, inkább megkeresem a forgalom legközepét, és elbújok úgy, hogy senki se lásson. Vitt a busz a városon át, szűk utcákon, korom színű házak között, néztem a keskeny, rácsos ablakokat, és arra gondoltam, ma nem a barátságos kertes házban szeretnék aludni, hanem egy ilyen ablak mögött, úgy, hogy tudom, hogy kint ezerféle ember, ezerféle szándékkal ezerféle helyre tart, és én, itt a keskeny ablak mögül, mint ostromlott városból az ellenséges hadsereg sürgés-forgását nézhetem őket anélkül, hogy tudnák, hogy itt vagyok. 

Így történt, hogy nem mentem haza. Itt vagyok egy kis hotelszobában a nagyváros egyik legforgalmasabb pontján, ahol a szirénázó mentőautók egybefolynak a hangszóróról zenét hallgató fiatalok éneklésével. Piros zöld, sárga és fehér fényreklámok borítják körbe a házak magas homlokzatait, mint a rivális bandák, leosztották a játékteret, hogy melyik logó, melyik szín a tér melyik szegletét világíthatja meg. 

De engem nem is ezek érdekeltek. Nem a zaj, nem az óriási fénycsövek, nem a villamosok, nem a buszok, hanem az, hogy ott lent a járókelők mind tartanak valahová, várakoznak a zebránál, állnak egymás mellett a villamoson, megvan a céljuk, a történetük, a feladataik, én pedig állok, messze tőlük, egy keskeny ablak mögött. Nem tartok sehova, és ha majd hátat fordítok mindannak, ami kint van, akkor az egész város a villamosaival, buszaival és járókelőivel végleg egyedül hagy.