Kétféle ember van, és egy valamire való baráti társaságban mindkettőből van legalább egy. Az egyikük hisz a kényelemben, nyugodt, tudja, hogy a világot arra rendezték be, hogy őt szolgálja. A másikuk mindig előre tart, mindig csak előre, szerinte úgy van értelme élni, mindennek a mozgást és az előre jutásukat kell segítenie, és a világ eszerint is működik, ahogy a föld sem szűnik meg előre forogni, úgy megy ő is.

Aztán ez a kétfajta ember a baráti társaságával elhatározza, hogy lemegy a kocsmába. Már együtt vannak, találkoztak a város egy bizonyos pontján, közös eseményen voltak, egyetemi óráról jönnek ki, mindegy is mit csináltak. Felszállnak a villamosra. Egyikük kényelmesen helyet foglal, keresi a legjobbakat, ahol körben tudnak lenni, folytathatják a beszélgetést úgy, hogy nem zavarják azt a néhány utast, akivel ezen az estébe hajló órán útitársakká váltak. A másikuk viszont nem ül le, csak négy megálló, öt maximum, de annál nem lehet több, nem is érti, miért ülnek le a többiek, hiszen ők sietnek, nem érnek rá ülni.

Valójában a nem is értem a fő tapasztalata ezeknek a helyzeteknek. A hogy lehet így élni kérdés folyamatos belső mantrázása. A miért ül le és miért nem ül le kérdések eredendő belső feszültsége, ami sosem beszélődik ki, talán nem is érdemes igazán a kibeszélésre, de mégis mindig ott van. Cinikus kis mosolyokat szül arról, hogy értetlen a másik, megbocsájtó fejingatásokat, egy-egy sokszor elismételt belső poént, épp mielőtt visszatér a beszélgetés a korábbi kerékvágásba.

Ismered ezeket az embereket te is. Ők az én barátaim és a te barátaid, velük vitatkozol, hogy át kellene-e szállni a másik járatra egy a kocsmátokhoz közelebbi megállóért, vagy hogy egyáltalán melyik pontnál érdemes véget vetni az utazásnak, ha a két megálló kocsmához menjetek. Van a kocsmától távolabb eső megálló, az jön előbb, és van a közelebb lévő, ami majd még egy következő megálló, ráadásul ott mindig szabálytalanul kelünk át az úton.

Amíg becsukja, elindul, megy, leáll, kinyitja, simán odaérnénk az előbbi megállótól, mondja valaki, nyilván igazuk is van, csakhogy nem sietünk sehová sem, amúgy is, rohanjon az, akinek rohannivalója van, gondolják a kényelmesek, akik szerint nem ők mennek át szabálytalanul, hanem a lámpa és zebra van rossz helyen, mert ott kellene, hogy legyen, ahol haszna volna.

Kertész Imre apja sosem gyalogolt visszafelé, ő is a távolabbi megállónál szállt le. A harmincas-negyvenes években nyilván más volt a villamos, de mégis ugyanez a dilemma. Mindig csak előre, mint az olasz futuristák, vagy mindig csak kényelmesen, ahogy a test megkívánja, mint az impresszionisták. Mindig van ez a kétféle ember, mindig vitatkoznak. 1803 óta van lóvasút, 1879 óta van villamos, és még nem jutottak megoldásra, és tudjuk, nem a mi társaságunk lesz az, amelyik perlekedés nélkül biztos állásponton lesz majd.