Butaság volna ma hazasétálni, ezt ő pontosan tudta. Mínusz öt fokot is mondanak, nem is igazán úgy öltözött, mint aki haza fog sétálni, éjjel egy után a legtöbbször már taxit hív. Mostanra már egész magabiztosan száll be a taxikba, de régen szorongott az egésztől. Attól, hogy nem ismeri a forgatókönyvét, hogy nem tudja, beszélgetnie kell-e, nézheti-e a taxiórát, mennyivel korábban kell bemondani, hogy a sugárút szélén, a lámpa előtt tegye ki. Ma már könnyen kattint néhányat az alkalmazásban, örül annak is, hogy nem kell telefonálnia, csak az utat és a képernyőn megjelent térképet kell figyelnie és várnia, szól kétszáz méterrel korábban, azt is tudja, hogy adhat borravalót.

Ő most mégis gyalog indul haza, tudja, hogy ez nem az a hazasétálós este, de mégis, ez az éjjel lezáratlan így, hiába érezte magát kiválóan, jó társaságban, noha elképesztően fáradt, ez a nap még nem kerek így. Ha átfagyna, még útközben is tudna taxit hívni, bizonygatja magának, de tudja, hogy ez nem fog megtörténni, ez az éjjel most nem olyan, érzi, hogy maradt még gondolkodni valója, valamire még rá kell jönnie ma, a nyugtalanító, elalvás előtti forgolódás helyett sétál haza. Tudja, hogy csak pár saroknyira van a gondolat, ami egyenesebb a sugárútnál, és ami már napok óta érik benne, tudja, hogy ma biztosan megszületik majd.

És ő sétál, és vele sétál a kopogás, a cipőjének és a térkövek közé fagyott víznek, az üres városnak a hangja, és vele sétál a forgalom nélkül is zöldet-pirosat mutató villanyrendőr, a néhány elhaladó teherautó amik útközben elmennek mellette, és ő is csak sétál, mint akinek célja és iránya van. Mert tulajdonképpen neki is célja és iránya van, még ha ez naiv, üres motivációnak tűnik is. Nagy befektetés, nagy a kockázat, de tudja, hogy gondolni fog majd valamire, ami miatt képtelen volna nyugodtan hazataxizni, befeküdni az ágyába, és aludni reggelig.

Ő sétál, és a város úgy veszi körül, mint az a hely, ahol minden gondolat megszülethet, ő pedig tudja, hogy valaminek történnie kell még, valaminek, ami nem történés, hanem csak magában valami, mielőtt nyugodtan aludni tér. Egy sorozatban biztosan cigarettát szívnának ilyenkor, de ő nem dohányzik már egy ideje, egyébként is lefagyna a keze a parázs és a füst ellenére is. Csak tudja, hogy a sétálás is ilyen, mint a dohányzás, üres cselekvés, amitől várja, hogy rávezesse valamire.

De ebben a sétában legalább alig káros valami. Persze, tudja, napok óta a határérték felett a szmog, és meg is fázhatna, de érzi, hogy ma nem fog megfázni, hogy ezt a sétát a szervezete kívánja, az ösztönének a legmélye, ami nem baszhat így ki vele csak úgy. Tudja, hogy ez egy egészségügyi séta egy nagy gondolat előtt, ami majd ki tudja, hogy mihez vezet el. Nyilván semmihez, gondolja ő a maga cinizmusával, de tudja, hogy rájönni valamire már magában is valami. Tudja, hogy már csak két sarok, és ott van gondolatnál, és tudja, hogy az majd jó lesz. Még nem tudja miért, de biztos benne. Nem tudná elmagyarázni, hogy miért, de még sosem volt biztosabb semmiben.