Nyáron, még ha az ember az irodában, konyhán, vagy a szalag mellett izzad is, egy kicsit mindig olyan, mintha hétvége volna. Amint az ember letette a műszakját, kilép az utcára, ahol délután van vagy hajnal, vagy késő éjszaka, a levegő már kellemesebb, az idő elviselhetőbb, és ekkor rájön, hogy bár már nyolc, tíz vagy tizenkét órája talpon van, de itt kint tulajdonképpen végig hétvége volt, és az emberek végig kint fagyiztak a szökőkutaknál, üldögéltek a fák árnyékában, a kutyát sétáltattak a parkban, úsztak, labdáztak, a kocsmákban hűsöltek, mintha egy nagy zsákból gurultak volna szét, ki-ki a város azon szegletébe, ahova a leginkább illik. 

Ezt kínálja a nyár, mindenhova életet hoz. Nem csak az emberek vágynak a társaságra, de a bokor körül dongó méhek, és a rakparton éjjel cikázó patkányok is. A legeseménytelenebb utcában is lakik legalább két macska, akik örökös területharcukkal megtörik az utca csendjét.

De ehhez képest egy egy téli nap: Bármelyik műszak is érjen véget, sötét van, az utcán csak a kukásautó közlekedik, meg néhány taxi. A pékség nyitva van, onnan az ablak alatti résekből mindig megnyugtató kenyérillat árad, de a boltok, éttermek, kávézók mind vastag ajtók és ablakok mögött őrzik a saját illatukat. 

Az emberek csak átrohannak az utcán, mindenki siet valahova, be, a melegbe, mintha folyvást  valami fontos találkozóra kellene odaérniük. Szétszórja az embereket a hideg, csak a forralt boros standok körül alakul ki torlódás, egyébként olyan üres az utca, mintha hétvégén is hétköznap lenne, egyetlen, hosszú kedd, amikor még ki tudja, mit tartogat a hét. A legkellemesebb meglepetés ilyenkor a hó, mert attól kicsit tényleg olyan, mint nyáron:  újra értelmet ad annak, hogy az emberek útnak induljanak, összegyűljenek szánkózni, hóembert építeni, és újra otthonuk legyen a tér, az utca, a liget. A természet a takarója alatt szuszog, hagyja, hadd legyen egy kicsit minden az embereké, ha már annyira szeretnének valaminek örülni.