Az ősember számára az élelemgyűjtés küzdelmet jelentett, harcot az anyatermészet erői ellen. Kiválasztani az ugyanolyan színű bogyók közül azt az árnyalatot, ami nem öl meg, célozni és eltalálni a rohanó vaddisznót, legyűrni és feldarabolni a mamutot. Később, ahogy a természeti erőforrásokban bővelkedő helyeken – folyópartokon, hegyvidékek és síkságok találkozásánál – megalapították az első városokat, az élelemszerzés küzdelmes része a falakon kívül maradt. A nehéz munka árán megszerzett hús, hal, gyümölcs és zöldség messzi vidékekről áramlott a városok piacaira, ahol az eladók kis asztalaikon kínálták portékájukat a vevőknek. 

Innentől a városlakók számára az élelmiszer beszerzése már nem a természet ellen vívott harc, hanem társasági esemény, alkalom a találkozásra, a hírek átadására, a pletykára. A piacozás örömében minden polgár, legyen az plebejus vagy patrícius, együtt osztozott, legalább addig, amíg nem kellett alkudni az árra. 

Manapság az élelmiszer megszerzése nem küzdelem és nem is társasági esemény, hanem  egy szükséglet puszta kielégítése. Átmenet munka és Netflix között. A vásárló levedli jól öltözött dolgozó énjét, de még nem kényelmesedett bele teljesen az otthoni játszósruhába. Ezt még ki kell bírni, aztán mehetek haza. Vagy fordítva: egész hétvégén pihent, főzött, nézte az esti filmet, vendégségben volt, aztán most itt van megint a vasárnap, holnap hétfő, és semmi sincs otthon. Megint menni kell a boltba, átgondolni hogy melyik nap mi lesz majd vacsorára a jövő héten, hogy kinek lesz névnapja az irodában, hogy mennyi csoki fér még bele a fogyókúrába. 

A vasárnapi bevásárláshoz nem elég a sarki kisbolt. El kell menni a szupermarketbe, a város szélére, ahol amúgy sosem lenne az embernek dolga, csak ilyenkor jön erre, télen csúszkál a parkoló befagyott tócsáin, nyáron szenved a beton ontotta hőtől. Ide nem lehet csak úgy, felkészületlenül érkezni – a vasárnapi bevásárláshoz nem elég a kosár, kocsit kell vinni, gondoskodni kell hozzá az aprópénzről is. 

Bent a szupermarketben zene szól, de nem hallani pontosan mi, csak a ritmust érzi az ember, hogy menni kell, mert szűk a hely, mert már megint sor van a zöldségmérlegnél, dönteni kell a hentespultnál, hogy 20 vagy 25 deka csirkemell legyen, hogy megvegyük-e a kemény zsömlét, vagy jó a kifli, hogy kipróbáljuk-e a növényi tejet most az egyszer, ha már úgyis akciós. Mindenki erre a ritmusra lép, dönt, gondol, pakol a kocsiba, úgy járja át ez a hullámzó, közös ütem a tömeget, mintha egyetlen mellkas lélegzetvétele lenne.

A csipszeknél találkozom egy párral, és véletlenül meghallom, hogy ugyanazt a filmet szeretnék megnézni este, amit én. A gyümölcsöknél egy nő árgus szemekkel keres valamit, talán egy recepthez valami egzotikus gyümölcsöt, amit élőben még sose látott. A mireliteknél elfogyott a szalámis pizza, mindenki azt eszi, csak ananászos maradt. Egy idős néni keménycukorkát tesz a kosarába, pont ez a fajta volt mindig a nagyszüleimnél is, biztosan ő is az unokák miatt veszi. A kasszánál előttem álló férfi oldalast, szalonnát, kolbászt pakol a szalagra. Megfordul és körbenéz. Biztos számít rá, hogy sokan megbámulják. Az én kocsimat méregeti: almák, ananászos pizza, csipsz, uborka, vaj, kenyér, a szokásos. Egy olyan fiatal kosara ez, aki már tud négy-öt fajta ételt, de még ragaszkodik a recepthez. Ebben a kosárban nincs helye improvizációnak, gondosan ügyel a költségvetés diktálta rendre, majd a sarki boltban lehet könnyelmű. 
Amikor én következem, a pénztáros beolvassa a termékeket, a csipszet, a pizzát, a vajat, mennyi a jonagold kódja, 12?, kérdezi a szomszéd kasszában neki háttal ülő kollégáját, na, tudsz te, látod, válaszolja az. Kitolom a kocsit, veszek egy utolsó nagy levegőt, mintha egy levegővel hazacipelhetném, amit vettem, a parkolóból autók fordulnak ki, mindannyiunkkal folytatódik a vasárnap.