Az utolsó két hétben plusz körökre mész a villamossal, leülsz kakaós csigát enni egy Dugonics téri padra, és csak nézed a lélegző várost magad körül. Megvárod a következő buszt, ülsz a megállóban, figyelsz, minden apró Szeged részletet megpróbálsz magadba szívni, mert tudod, hogy soha többet nem lesz ilyen buszmegállóban ücsörgős, 74Y-t váró délelőttöd. Nézed, ahogy begurul a nyolcas, ahogy emberek szállnak le a róla, akik mind tartanak valahová. Nekik ez egy ugyanolyan szürke hétköznap, mint a többi. A troliról leszállók már nem utasok többé, csak leszállók, akik tartanak valahonnan valahová, és ez így lesz velük még sokszor. Ezt jelenti élni valahol: napi rutinok, trolik, szokásos körök, villamosok.

Most ülsz a megállóban, te nem tartasz sehová, nézed a járókelőket, akik utasok voltak, vagy akik azok lesznek. A türelmetlenkedő néni melletted fél percenként csekkolja, hogy jön-e már a troli. Bármelyik fél percben jöhet, mit képzel, hogy még van három perce, jöhetne már. Nincs idő fél perceket várni, hármat pláne, menni kell, meg kell főzni a húslevest, le kell vinni a kutyát sétálni, el kell menni a boltba paprikáért, be kell fizetni a csekkeket. 

Nincs több időd itt. Nincs időd éveket bepótolni két hét alatt, nem tudsz elbúcsúzni, mégis járod a várost, leülsz. Dugonics tér. Fél 11. Minden délelőtt fél 11-kor jön egy kantáros nadrágos néni, aki virágokat locsol a Nagyáruház előtti szökőkút körül, mert ez a dolga,  a virágoknak kell a víz.  

Túl sokat ültél itt, tovább kell menned. Minden térkő emléket rejt, minden lépésnél más jut az eszedbe. A passzázs mögötti részen régen kínai étterem volt, vasárnaponként ide jártál, mindig elvitelre kérted az illatos csirkét. Ráláttál innen a Dóm egyik tornyára, eljátszottál a gondolattal, milyen lenne csak egy toronnyal. Aki nem ismeri a várost, és nem látta még a Dómot, innen nézve azt hinné, csak egy tornya van, és ebben semmi szokatlant nem látna.

 Az Aradira érsz, ez az egyik gyűjtőhely, itt szállnak le egyetemisták, ha egyetemre igyekeznek, ságváris diákok, nyugdíjasok az SZTK felé. A villamoson megáll az idő, sokan leszálláskor csekkolják a tájékoztató táblán, hány percük maradt beérni az egyetemre, a Ságváriba, az SZTK-ba, de bármennyire is késésben vannak, mindig beérnek.

Felszállsz a kettesre, és a nagy körforgalom után, a kolinál szállsz le. Régen mázlistának érezted magad, ha éppen elcsípted az egyest, ami a plázához tart, mert azzal pár méterrel hamarabb kerültél haza. Az egyes villamos a kiváltságosoknak jár, azoknak, akik éppen óra egészkor állnak a megállóban. Már nem törődsz ezzel, csak elmosolyodsz rajta. A pláza Aldijában csokis-narancsos nápolyit veszel, amit bármelyik város bármelyik Aldijában megvehetnél, mégis Szegeden teszed, mert ehhez a városhoz köt. 

Hazavillamosozol, arra gondolsz közben, milyen menő dolog ez, hiszen az országban csupán négy város lakói tudják ezt megtenni. Te köztük vagy. Leszállsz, már csak pár száz méter, mire hazaérsz. Előtted nem messze egy néni ácsorog, nézelődik, szemmel láthatólag eltévedt. Talán nem szegedi, vagy még sosem volt a város ezen részén. Belegondolva, számodra is elég nagy ez a város ahhoz, hogy eltévedj benne. Hat év kevés ahhoz, hogy bejárj minden kis zegzugot, mi van, ha  évtizedek sem elegendők? Már mellette haladsz el, mikor leszólít: Hölgyem, ön szegedi? Épp ezt kérdezi, épp most. Elmosolyodsz, bólintasz egyet, megkérdezed, miben segíthetsz.