A srác egész nap az egyetemen ült, de emiatt nem panaszkodna. Jó napja volt, ezt is mondja majd a lakótársainak, ha hazaér, és megkérdezik. Volt egy jó vitája az utolsó szemináriumon, senki nem győzött meg senkit, de fontos mondatok hangoztak el, a beadandójáról is biztató visszajelzéseket kapott. Ez tipikusan az az este, amikor elhiszi, hogy még a végén tényleg lesz belőle valaki. Mosolyog a portásnőre kifelé menet, a téren még váltanak néhány szót a többiekkel mindarról, amit az órákon nem lehet csak úgy felhozni, és elindul a villamosmegálló felé.

Aztán rájön, hogy ez most nem az a nap, amikor ő arra akar menni. Egész nap csak ült, annyit sétált, amit az egyik terem és a másik terem között lehet, de most kicsattan az energiától, jó a kedve, ő ma haza fog sétálni. Van még dolga az estére, el kell olvasnia egy tanulmányt, jegyzeteket kell készítenie, de tudja, hogy bele fog férni, bele kell férnie. Ő ma nem mehet haza villamossal, ma boldog és elégedett, haza fog sétálni boldogan és elégedetten.

De a boldog és elégedett séta nem olyan, mint a többi, mint az átlagos séták. A srác most nem az evidens útvonalakat választja, kis utcákban kanyarog, nem befelé figyel, hanem igyekszik a kis dolgokat észrevenni, mint az őszi fák sárga levelei, amiken átsütnek a lámpák, vagy mint a különös buszmegállók, ahol alig építettek ki bármit, az út is csak egy kicsit szélesebb, igaz, arra nincs is nagy forgalom. Sokat gondolkozott már buszokon, hogy hol járhat a hatos, amiről eddig nem is hallott, de biztosan lennie kell, most látja, ahogy egynek becsukódik az ajtaja.

Amelyik irányt megkívánja, úgy sétál tovább, mint ahogy a Tescóban a vásárlást képzeli el, amikor csak valami  gyors vacsoráért ugrik be. Bár akkor mindig tanácstalanabb. Itt most tanácstalanságról szó sincs: benéz utcákon, meglát valamit, egy lámpát, amit az út fölé függesztettek, egy kedves kovácsolt kerítést, vagy csak érez valamit. Hülyeségnek tűnik, és tulajdonképpen az is. Részt venni a tömegközlekedésben optimálisabb, és ez a racionális cselekvés, de az ma este lehetetlennek bizonyult. Ez most nem racionális, de pont annyira fontos.

Az anyja mindig azt mondta, hogy tartozott az ördögnek egy úttal, amikor feleslegesen ment valahová, mert zárva volt a bolt, mert nem volt otthon a barátnője, vagy mert épp a kocsiban hagyta az iroda kulcsait. Néha másként is használta ezt a szólást, tartozott az ördögnek két órával vagy egy elhagyott esernyővel, ottfelejtett tollal, de ez az út most nem tartozás, pláne nem az ördöggel szemben. Ennek a sétának és a sétával eltelő időnek nincsen tétje úgy, el kelljen viccelni. Ez a séta most csak jó. Önmagáért. Két feladat között valami elnyújtott jó a kisétálni való örömben.

Ezek a sarkok most a kisétálás öröméről szólnak. Az önmagukért való, mégis, hazafelé tartó, egyre csökkenő méterekről. Van iránya a lépéseknek, de nem az az értelmük, lát egy hamburgerest, amit eddig elkerült, és megígéri, hogy ide majd visszajönnek a barátaival, de ez sem fontos. Nincs ebben semmi fontos, mintha a világon sem volna fontos semmi. Csak ez a séta van, és a srác benne. A lakótelep másik végén lép be a tömbök közé, ott, ahol csak akkor szokott, amikor a benzinkút nonstop boltjába kell leugrani, mert épp valami nem várhat reggelig. A hátsó ajtón megy be, ahol nincs kapucsengő, csak kulccsal juthat be a lépcsőházba, a kaputelefon így nem jelzi az érkezését, trappol felfelé, egy félemelet meg egy egész. Vesz még egy mély levegőt, mielőtt rámarkol a megfelelő kulcsra, majd nyit, de csak középen, mert valaki már van otthon, és átlépi a küszöböt, leveszi a cipőjét, tényleg megérkezik.