Eljön az a pillanat, hogy miután egy új városba költözöl, már egyre kevesebbet kell nézned a Google térképet. Már tudod az utat az állomástól hazáig, és közben egy pékségbe is be tudsz ugrani. Tudod, hol kell bevásárolni, hogy hol az iroda, az egyetem, a fontos buszmegállók és hogy melyik villamos vonala van a legközelebb hozzád. Mikor még először mentél az állomásról hazáig, vagy otthonról az egyetemre, borzasztó hosszúnak tűnt az út. Azóta minden nappal mintha egyre közelebb lenne az úticél: egyre később indulsz el, és egyre magabiztosabban hazudod, hogy csak tíz perc gyalog. Tudod melyik háznál fordulj balra, tudod melyik kirakatban nézd meg magad. Mindent tudsz, anélkül, hogy tanultad volna valaha. Egyszerűen csak itt adnak neked helyet a házak, mintha ők döntenének arról, hogy merre mész, nem te.

Sétálsz az egyre jobban bejáratott úton, és már nem csak az jár a fejedben, hogy időben beérj órára. Nézelődsz, próbálod elképzelni, hogy vajon az, aki már éveket, évtizedeket leélt itt, hova mehet. Van-e törzshelye, ahol mindig a szokásosat kapja, van-e kedvenc péksége, ami előtt minden reggel elsétál, van-e kedvenc banki ügyintézője, aki miatt mindig ugyanabban az órában megy be a bankba, van-e kedvenc buszsofőrje, aki miatt mindig ugyanakkor indul útnak. Gondolkozol, hogy hogyan nézhet ki a város belülről, amit te egyelőre csak tizenöt perces sétákon keresztül látsz, de ami bizonyára, telis-tele van mellékvágányokkal, cirkalmas kerülőkkel és ravasz féregjáratokkal. Vajon neked mi lesz a helyed? Ahova mindig jársz, ahol ismernek, ahol mindig csak a szokásosat adják neked, amit majd, ha kérdezik, hogy mi a törzshelyed, az egekig dicsérsz, amiről mesélsz majd az otthoniaknak. Ami majd az új otthonod lesz itt. 

Eddig csak beköltözni akartál, kényelemre vágytál, de már kalandot keresel: te is akarsz magadnak valamit ebből a városból, egy helyet, egy olyat, ami tényleg a tiéd. Elsétálsz egy játszótér mellett: ha itt nőttél volna fel, bizonyára ez is lehetne a helyed, gyerekkorodban itt hintáztál volna, kamaszkorodban itt ittál volna, szintén hintázás közben, még mindig jóleső bizsergés járna át, amikor elsétálsz mellette. De ez nem a te helyed, idegen, csak arra tudsz gondolni, hogy itt mások érzik otthon magukat és nem te, hát maradjon az övék.

Aztán meglátsz egy fagyizót. Idejöttél volna az első szerelmeddel, te vaníliásat ettél volna, ő epreset, aztán soha nem jöttél volna ide, miután szakítottatok. Aztán átmész a zebrán, elsétálsz egy vendéglő mellett, ami egy nagy téglaház aljában van, kis terasz, és egy bronz szobor, ami mintha lefolyna a talapzatról. Ez semmiképpen sem a te helyed, a hely konyhájából kicsapó illatok neked túl nehezek, a szobrot meg nem érted. Ide maximum osztálytalálkozóra jönnél, meg a keresztfiad ballagására, akkor meg már túl késő, hogy a te helyed legyen. 

Kell-e egyáltalán egy konkrét hely ahhoz, hogy azt mondhasd, szegedi vagyok? Ha erőnek erejével kiszemelsz egy helyet, egy idő után majd úgyis ráunsz, és talán majd évek múlva, az egyetem végén, költözés előtt, az utolsó Szegeden töltött éjszaka bukkansz rá arra a kis pizzázóra, ami mellett minden reggel elmentél, aminek az illatával mindig elteltél, ahova volt, hogy csak úgy beugrottál egy szelet pizzára, ahol télen olyan finom volt a forralt bor, és ami, bár sose gondoltad volna, a legjobban fog hiányozni.