El kell gyászolni a Dugonics tér padjain evett sajtkrémes rudat tejeskávéval, el kell gyászolni a fél tízes Anna-kúti bevásárlásokat, a még beugrok hazafeléket, a nem tudom mit ennék, de éhes vagyok joghurtokat és granolákat, amikből néhány sör után a vacsorát képzeljük. Amikor megtudtam, hogy kilenckor bezár az Anna-kúton a Tesco, bénultan álltam még előtte percekig, amikor megláttam a Dugonics tér üres üzletét, azt hittem, rosszul látok a villamosról.

De nem csak a Tescókról van szó, arról évek óta beszélnek, tudjuk, unásig ismerjük az összes elméletet, hogy majd egyszer kivonulnak, átveszi más, ugyanez lesz… Tudunk mindent. Itt most a megdöbbenésről van szó. Hogy szeptember elején már nincs Radnóti Büfé a BTK-n, a bódét is elbontották onnan, olyan most, mint bármelyik folyosó. Hogy a kedvenc pékséged egy pillanat alatt zár be, gyanútlan voltál az utolsó vásárlásodkor is.

Nem készülsz arra, hogy eltűnnek helyek. Ha már egy ideje csak összeláncolva állnak kint asztalok, az biztosan az eső miatt van vagy betegszabadság, még nem tudott kinyitni. Tagadsz, sőt, bele sem gondolsz, hogy elveszítettél valamit, ami fontos számodra. Nem nagy betűkkel, végakciókkal lépnek át a nemlétbe, hanem csak így, egyszer csak kimondják, és te magadra maradsz. Haragszol, amiért megint egy hely, hibáztatod a várost, az embereket, akik nem jártak oda, vagy ha igen, akkor nem eleget, a kapitalizmust, mindent, akire és amire csak haragudni lehet. Nincs feloldása.

Pedig nem is volt olyan fontos neked. Tulajdonképpen elleszel nélküle. Az új randidnak jó lett volna még megmutatni, de nem baj, majd együtt felfedeztek új helyeket, közös rituálékat alakítotok ki. Smoothie-t fogtok venni, és előre csomagolt sonkás szendvicset, örültök a magatok szabadságának. Persze, ha elég jó vásárló vagy, vagy ha mindig adsz borravalót, talán nem zárt volna be. Talán ajánlhattad volna előbb is a barátaidnak, minthogy csak most beszélj róla. Hiányozni fog, nem tudod, hogy másban megtalálod-e majd ugyanezt az örömöt, de azt is tudod, hogy már megleszel.

Mikor először mentél oda, még fel sem merült, hogy kedvenced lesz. Először a wc győzött meg, látszott, hogy biztosan rendszeresen takarították, és a tükör is szép volt. Aztán rájöttél, hogy nincs messze sem a munkahelyedtől, sem az otthonodtól. Be lehetett oda ugrani, csak ebédidőkor van valamennyi sor. Ott volt a legfinomabb a kijevi jércemell, erre már egy másik étterem étlapját lapozgatva jössz rá, ahol nem rendeled azt, mert esélye sincs. El kell gyászolni a kijevi jércemellet is, meg a pincérek mozgását, a kedvenc asztalodat, hogy ott eszed a kijevi jércét, vagy ott várod az elviteles dobozod.

Tudod, hogy hülyeség, de tele vagy történetekkel, és valahogy hetekig csak ezeket meséled. Ízlelgeted a múlt időt, tanulod az új lehetőségeket, amik messzebb vannak az otthontól és a munkahelytől, és amiknek nem ilyen kellemes a berendezése. Kompromisszumokat kötsz, a terasz a fontosabb, vagy a leves frissessége, az legyen-e, amelyik közelebb van a Tiszához.

Bezzeg az a kis túlárazott pékség sosem zár be, ahol száraz pongyolás virslit, meg keserű mákos pitét vettél. Csak a jó helyek szűnnek meg, mint abban a temetéses dalban. Ők hagynak el. A praktikus és jó dolgok. A cigizés közbeni kávék útban a munkában az ebédszünet végén, a pékségek jó forma rozskenyérrel, és még a bolt is korán bezár, ahol a másnapot gyógyító szent granolát veszed.

Persze, megtanulsz így élni: előbb venni, mással beérni, ritkán zsörtölődni, de ez már egészen más élet. Alkalmazkodsz, idomulsz, feladsz egy csomó mindent. Érted, hogy semmi sem végleges, hogy kellenek kávék, ebédek, egyre ritkábban a csodatévő granolák. Amikor nagyapád arról beszél, hogy régen minden jobb volt, akkor erről beszél. Erre majd a villamoson jössz rá, és nem szégyelled, hogy nagyapáddá válsz lassan. Ez is egy új tapasztalat, és tudsz ezzel a tudattal élni.