Megint kezdődik, és még hetekig el fog tartani. Tele lesznek elsősökkel a terek, a megállók, az egész belváros. Minden sarkon nézelődnek majd, összevetik a telefonképernyőnyi térképek vonalaival az utak valóságát, mérlegelnek, hátha az útvonaltervező mégsem a legrövidebb utat mutatja, gondolkodnak, hogy nyernének-e, ha átvágnának a játszótéren, vagy hogy tényleg következmények nélkül átjárható-e a kocsmaudvar.

Tudod, mi a közös szeptemberben egy 14 és egy 18 évesben? Hogy ugyanazokat az utakat próbálgatják, csak más kollégiumok és más tantermek között. Együtt tanulják, hogy a 2-es villamosnak nincs Boldogasszony sugárút megállója, és nekik a Bécsi körútnál kell leszállni, ismerkednek a nonstop Tesco extra sorainak az önkényes rendszerével, és még elolvassák az utcatáblákat, bármerre tartanak.

Építik magukban a várost, próbálgatják megtippelni a körutas-sugárutas rendszert vagy a legrövidebb útvonalat a part felé, amiről majd az egész családnak mesélniük kell. Néha próbálkoznak más buszokra szállni, hátha az egyszerűbb. A Liliom utcában volna dolguk, de kiutaznak a Viola utcába, és értetlenül állnak ott. Órájuk van biológia épület Szent-Györgyi Albert termébe, de a Dóm téren várnak egy szintén Szent-Györgyiről elnevezett terem előtt.

Elsőévesnek lenni olyan, mondják a TikTokon, mint amikor egy sorozatot az ötödik évadánál kezd valaki nézni. Nem érti, ki kicsoda, mi hol van, a miértekre már rákérdezni sem érdemes. És tényleg olyan: kritikákat olvasnak az előző évadokról, kollégiumokról, tanárokról, szabadon választható tárgyakról, térképeket és családfákat nyomtatnak, keresik az összefüggéseket, mert tudják, hogy ott vannak valahol.

Néha hozzánk szólnak, bátortalanul, hogy meg tudnánk-e mondani, és mi megmondjuk, büszkén. Meg tudjuk, és rajtunk látszik is, hogy minket meg lehet kérdezni. Igen, mi tudjuk, hogy melyik megállótól a legrövidebb az út a szinte eldugott egyetemi épületig, remek tippjeink vannak túlélés esetére, már ismerjük a lovasszobrok körüli nagy összesúgásokat, megtanultuk a szavakat, amik csak Szegeden jelentenek valami mást, és majd lassan elmeséljük nekik, mert kérdeznek, és mert nekünk is így mesélték.

Mert mi már tudjuk, hol van a BTK-n a Klemm Antal terem, a portás nevetett, amikor érdeklődtünk, azt mondta, jól figyeljetek: jobbra, a folyosó végén van egy lépcsőház, ott fel az elsőre, át jobbra a lengőfolyosón (azt sem tudtuk korábban, hogy a lengőfolyosó az a gang), és az első ajtón be, és ott már ki lesz írva. Csendesen mosolygunk azokon, akik kódok alapján próbálják keresgélni a termeket, magunkat látjuk bennük, de ők nem látják magukat bennünk, egyébként is mit mosolygunk az út közepén.

Csak az utolsó öt percben kérnének tőlünk segítséget, mert egyébként ez az ő harcuk. Az első hetekben korábban indulnak, mert még a menetrendben sem bíznak, számítanak arra is, hogy keresniük kell az útvonalakat, termeket, de ha kérdeznek, segítünk nekik, mert jó fejek vagyunk, és mert nekünk is segítettek.