Öt perc az alagút előtt

A Belvárosi Híd alatt van egy alagút. Autóút fut át rajta, se balról, se a víz felől nem lehet megkerülni, fel kell mászni a múzeumhoz és a fasoron át lehet továbbmenni a rakpart hídon túli részére. Hacsak nem vállalja fel valaki a veszélyt, hogy a folyton érkező autók között valahogy elkapjon egy szünetet, ami alatt átszalad a túloldalra.

Sokan nem értik, hogy hogy lehet valaki olyan felelőtlen, hogy csak úgy átszalad az alagúton, amikor igazán csak 5 perc lenne felsétálni a múzeumhoz, majd lesétálni a másik oldalon. Igazán kibírnak öt percet – mondják azok közül a derék szegedi polgárok közül sokan, akik Bortér vagy Pálinkafesztivál alkalmával keverednek a roskadásig telt sörpadoktól a rakpartra. Öt perc – rendes, polgári időben mérve – kevés, nem is lehet komolyan venni. Ha az idő pénz, öt perc körülbelül egy borravalónyi, amit a tehetősek nem is tudnak másra szánni, míg másoknak egy borravalónyi összeg több jelentėssel bír: kijön belőle pár zsemle és egy kenőmájas – egy vacsora.

Aki reggel autóval megy munkába és mindig pirosat kap, öt perccel később ér be. Aki gyalog jár, annak legalább a duplájába kerül, ha nincs szerencséje a közlekedési lámpákkal. Aki dobozos cigit szív, annak öt perc egy kényelmes cigiszünet, amibe még egy presszókávé is belefér, míg az, aki tekeri a cigijét, mind az öt percet beosztja, nem marad kihasználatlan egy másodperce sem.

Állva az alagút előtt, tudva, hogy már félórás késésben vagyok a barátaimtól, vagy a lánytól, akit szeretek, két választásom van: átszaladok két autó között, vagy bevállalom, hogy még öt perccel tovább várjanak rám. Ha visszautazhatnék az időben, hamarabb mennék el fürödni, hamarabb mosnék fogat – ha most lenne még tíz percem, abból ötöt boldogan feláldoznék, hogy ne kelljen rohannom az alagútban, ahol tudom, ha szembe jön egy autó, nem lehet elugrani oldalra, nincs más, csak én, és a több száz kiló fém.

Öt perc annyi, hogy rájövök, hogy már fél órát késtem, és gondolkozni kezdek, hogy tulajdonképpen mit is tudok nyújtani annak, aki még akkor is vár rám. Egy olyan ember, aki fél órát késik, az utána se lehet túl jó társaság. Fél óra késés nem arról tanúskodik, hogy az illető túl megbízható lenne, így nincs sok választása: ha öt perc a polgári szemlélet szerint nem is sok, annak, akinek már nincs sok ideje hátra, muszáj az alagutat választania, és csak annyit kívánhat, hogy ne kelljen szembenéznie egy autóval se. Talán ez az öt perc elég, hogy aki vár rá, megbocsássa azt a fél órát is.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük