“Találkozzunk a Kerek Perecnél. 
Mindjárt, csak még a Boszorkánykonyhánál vagyok.”

Két nem létező hely nevét mondják, mégis mindenki tudja, hogy ki hol van. Kerek Perec, Boszorkánykonyha – kultikus helyek, amik még akkor is tovább élnek tájékozódási pontként, ha a hivatalos térképekről már lekerültek. Beülni egyik helyre sem lehet, de mindkettő találkozások színhelye. Vannak persze, és egyre többen lesznek olyanok, akik nem értik, mi az a Kerek Perec, nem ismerik a szorgos manók sütödéjének otthonosságát, csak a mobiltudósok monokróm tereit, ahol otthon lenni nem, csak várakozni lehet: örökké két világ között, mint a purgatóriumban.

Mi még a Kerek Perecnél gyűlünk össze, de már többünknek ebből a T-Mobile-ból van a telefonja. Nem fordulhatunk vissza reggelente, hogy beugorjunk ide kakaós csigáért, de a múltban ott van az egész, a manók, a kakaós csigák, és minden találkozás, ami ott történt, minden reggeli összenézés azzal a munkába rohanó sorstárssal, minden süti, amit a szakítás miatt szomorkodó barátnak visznek, az is ott van kitörölhetetlenül.

Ha a térben nem lehet, forduljunk vissza az időben. Állunk a KP-nél a többiekkel, indulni készülünk. Becsukom a szemem, összehúzom magam, mint aki egy szűk résen próbálja átpréselni magát. Felkészülök. Próbálok összezsugorodni, hogy átcsusszanhassak az előrefelé zakatoló események között, hogy ne vegyenek észre az okok és okozatok, nélkülem haladjanak tovább. 

Mikor kinyitom a szemem, a Kerek Perecnél állok,és a barátaim nincsenek sehol. A kirakatban a kis pékek szorgoskodnak, dagasztják a tésztát, szórják a lisztet, mintha nem telt volna el oda-vissza harminc év. Körülöttem emberek jönnek-mennek, mintha mi sem történt volna, rövid ujjú inges férfiak, hosszú hajú fiúk, farmernadrágos lányok. Sétálnak nevetgélve, egymásba karolva. A cipőbolt kirakata előtt gyerekek állnak, mutogatnak a kiállított darabokra. 

Két rendőr közeledik a Széchenyi téri fasorok felől, így jobbra indulok. A Boszorkánykonyha a helyén, szürke öltönyös férfiak és tarka ruhás nők sétálnak be a Vörös Október Ruhagyár szettjeiben.

Átmegyek a zebrán. A Tisza felé indulok, aztán egy harminc évvel későbbről vett mozdulattal befordulok a Deák Ferenc utcára, mintha a Grandba mennék. És akkor meglátom: a metsző napsütésben egy kék Trabant áll, világít, mintha a város minden kékjét neki adta volna. Ilyennel járhatott a nagyapám, és ha harminc évvel korábban születtem volna, ezt kértem volna kölcsön, hogy elmenjek a barátaimmal bulizni. Ennek az autónak a gazdája is biztosan a Kerek Perechez beszélt meg találkozót, és itt hagyta a kocsiját. Harminc évvel ezelőtti baráti társaság, egy kék Trabanttal nekivágnak a városnak. Ilyen menőnek kéne lenni, mint ez a kék Trabant, ezzel kéne veretni harminc éven át, és ezt kéne örökségként hagyni azokra a srácokra, akik ott, a Kerek Perecnek hívott mobilszaküzlet előtt ácsorognak egy következő évezred húszas éveinek elején.