Arról, hogy mennyibe kerül a technika a parasztoknak

Egész délután azon bosszankodtam, hogy le van merülve a telefonom. Nem tudtam visszakeresni egy régi beszélgetésnek azt a részét, amikor az épp olvasott regényről kevésbé lelkesítően beszéltem, és nem tudtam rákeresni a Google-ben arra sem, hogy mi a címe a szerző korábbi regényének, ami valami olyasmi, mint a Kecsketej, azóta tudom, meg is beszéltük, hogy egyáltalán nem olyan a címe, mint a Kecsketej, de nem mondom meg a címét, mindegy is. A tendenciáról van szó, hogy egy lemerült telefonnal szinte eszköztelen voltam, még azt sem tudtam megnézni, hogy pontosan mennyi az idő.

Csak két sört ittam a többiekkel, én a további körökben szódáztam. Mostanában rengeteg szódát iszom, meleg van, szomjas vagyok, nem kívánom a sört, attól csak pisilni kell, büdös is, normális folyadékra van szükségem. Míg a többiek újratölteni vagy mosdóba mentek, én csak bámészkodtam, olvasgattam az itallapot, vannak helyek, ahol már ötven forint a szóda decije – rablás –, de itt még korrekt áron van. Nézegettem azt is – volt még arra is idő –, hogy mennyire jön át az ágakon a maradék fény. Rendes körülmények között Facebookon ellenőriztem volna, hogy lemaradtam-e valamiről – bár nyilván nem, sosem –, vagy az e-mail postaládámból töröltem volna a Neptun új emlékeztetőjét a ki nem töltött kérdőíveimről – nem fogom őket kitölteni, igazán megtanulhatta volna már a rendszer.

Így lett, hogy végül nem tudom, hogy mikor indultunk el hazafelé. A hold már javában fent volt, de nem értem a hold járásának sajátos rendszerét, abból pedig különösen nem tudom megtippelni a pontos időt. Közben a barátok irány szerint tova – még bőven jártak a trolik, én egyedül értem a villamosmegállóba, nem néztem az időre, tulajdonképpen nem is tartottam fontosnak, láttam, hogy még három perc a kettesig. Három perc, az pont jó, kettőnél látod már közeledni, egynél már tényleg mindjárt ott van, már elhagyta a kedvenc kávézómat, ahol minden csodálatos volna, ha lenne mosdója, megérkezett, és felszálltam.

Majdnem üres villamoson utazni este az szinte olyan, mint egy videóklipben. Üvegnek támasztod a fejed, nézel kifelé, fények, homlokzatok tükröződnek a szemedben, tudod milyen dal szólna most a telefonodról, ha nem volna lemerülve. Beszűrődik mások beszélgetése és mások csendje, de nem vészesen, már megbeszéltük, ez a villamoson lévő idő és tér igazából nincs. Aztán felszálltak az ellenőrök, és hirtelen lett ittje a térnek és mostja az időnek: tapogattam a diákom és a bérletem után. E-bérletet vettem, mert kevés jegypénztárról tudom, hogy hol van, amúgy is mindig nálam a telefonom, tapogattam az ujjlenyomat olvasót, nem érzékelte, persze, le van merülve, kaptam a fejemhez. Nem volt mit tenni, vártam a véget, jöttek elölről és hátulról, mondtam, hogy lemerült a telefonom, bekapcsoltam újra, hogyan, hátha abban a fél percben a következő kikapcsolásig meg tudom mutatni. Bekapcsolt, megnyitottam az alkalmazást, vártam, kattintottam a bérletre, ellenőrzésre felmutatás, és hopp, megint elszállt, látták – kérdeztem, sajnos nem – mondták, tényleg sajnálták, látszott rajtuk.

Akkor nincs mit tenni, mondták, de később be tudom vinni bemutatni, ugye, kérdeztem, be persze, de most személyit és lakcímkártyát kérnek, és adnak majd egy csekket, de ne ijedjek meg, ezt nem kell befizetnem, ha három munkanapon belül beviszem, vagy ha nem megy három munkanapon belül, mert mondjuk dolgozom nyitvatartási időben, akkor is hívjam fel őket, itt lesz majd a telefonszám, adnak majd egy másik időpontot, de fontos, hogy már nem a Kossuth sugárúton vannak, hanem a József Attilán, igen, ott a furcsán bepakolt kisbolttal szemben, a bicikliboltnak majdnem a szomszédjában, és ott csak kilencszáz forint lesz.

Mások is jártak így, megértik, persze, tele van még ez az e-rendszer hibával, még rengeteg mindent kell neki megtanítani, látják ők is, meg hát ilyen, ha az ember otthon felejti az energiabankját, igazából nem otthon felejtettem, hanem a karantén eleje óta nem vettem elő a fiókból, nahát, ez meg a másik, mondták, nevettek, nevettünk, jó hangulatban ment a szó, Mars tér, ők leszálltak, de mindenképp adjam be három napon belül, vagy hívjam fel őket, nem ér ez az egész kilencszáznál többet, mondták, nem, tényleg nem, mosolyogtam rájuk, kilencszáz forint egy lemerült telefonért, gondoltam magamban, az végülis olyan legalább, amit meg lehet írni, aztán meg most megírom, jó így is, kilencszáz forint az két korsó sör, majdnem négy korsó szóda a drágább helyeken.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük