Rítus

Párizsban kezdődött, ismerjük szegediként ezt a fogalmat is: passzázs. Az első ipari forradalom után fellendült a fémipar, az üveggyártás és a kapitalizmus. Utóbbi arcot rajzolt magának az előbbiekből: fedett, üvegtetejű vásárlóutcákat, pompás udvarokat hozott létre Párizs-szerte, aztán mindenütt a nagyvilágban. Ezt is ismerjük, a körutas, sugárutas rendszer is ilyen. Párizs még mindig azt mondja, minden, ami fontos, onnan indul, de ezeknél ez tényleg pont így volt. Minden város Párizs akart lenni, és ettől lesz minden otthonos és egyforma. Mint egy repülőtéren, nemzettől függetlenül mindenkinek ki kell ismernie magát egy passzázson, ahol mindig ugyanolyan a hőmérséklet és azonosak a fényviszonyok.

A Szeged Pláza is majdnem ilyen. Persze nem olyan felséges, és egyébként is kint van már, eltörpült, látszik, ahogy telt felette az idő. Moziba járunk erre, Aldiba – de most, ugye abból is lett másik, szebb – Libribe, mert ehhez az üzlethez lakom a legközelebb, és mert itt mindig mosolygós hangon köszönnek. Érted, amúgy, nem azért jár az ember plázába, hogy szalámit vegyen, meg hogy mosolygós hangon köszönjenek neki. Ez a pláza elképesztően más.

Mi Aldiba járunk, és kiülünk a pláza elé, fel a teraszra, vagy a játszótérre a Búvár-tó túloldalára. Az ismerőseim Pláza-tónak hívják, pedig a tó és a kacsák sok száz évvel előbb voltak ott. A kacsák így minden látszat ellenére nem a pláza kellékei, bár állateledelt a mélygarázs oszlopáról lehet venni, de erről a lehetőségről is csak véletlenül tudunk, láttuk a szülőket, ahogy veszik.

Ha nem is a Plázánál vagyunk, a Pláza-tónál ülünk, mint akik megszokták, hogy ott kell ülni. A padok nagy részéről semmiféle értékelhető kilátás nincs, arra mégis jó, hogy onnan beszéljük meg az életet. Hogy odavalók vagyunk-e, és hogy melyik Disney mese a legjobb (azt hittem egyértelműen az Anasztázia az, aztán egy randin – ugyanitt – megtudtam, hogy az nem is Disney). Itt találkozunk, aztán minden menni szokott a maga saját rendjében.

Talán erre megy ki az egész minálunk. Hogy a Pláza és a Búvár-tó valahogy otthonos itt nekünk, épp ahogy a szocialista építész képzelte: otthonának tartja majd ezt a földet a szocialista ember. Játszótér, gyárak, kis kocsmák a házak földszintjén. Ezeken a padokon meg lehet nyílni, akár papírdobozból issza az ember az Aldiban kétszázért vett jegeskávét, akár üvegből a csavaros kupakú Irsai Olivért, amit magával hozott.

Múlt hét pénteken este tízkor úgy tűnt, hogy elállt a hőhullám utáni vihar, nekem pedig súlyos beszélgethetnékem támadt. Hülyeség volt minden mondandóm, az idő már egy hét múlva is elhaladt felettük, de tudjátok milyen, amikor az embernek beszélhetnékje van. Szóval idebicikliztettem a kedves barátomat, aki már ismeri a járást, osztozik ebben a pláza körüli szellemi atmoszférában. Én vettem bort, mert én lakom közelebb, hoztam poharat, mert én lakom közelebb, és aztán ültünk kint, és jó volt. Megbeszélni a megbeszélnivalót, azokat a dolgokat, amiket csak sötétedés után, a maga rítusszerű helyzetében lehet egyáltalán megfogalmazni.

A pláza az újlatin nyelvekben teret, főteret jelent, a Magyar etimológiai szótár a spanyol nyelvhez köti, eredete azonos a placc szóéval.

A pláza mégsem csak egy placc. Amikor kint ültünk a fa alatti padon, elkezdtek csapkodni a villámok. Az egész helyzet már nem tűnt életbiztosításnak, ezért elindultunk a Pláza felé, nagy, hideg cseppekben esett az eső, és mert a biciklinek se jó, ha ázik, azt is bevittük.Ott álltunk a mélygarázsban, két pohár borral, egy biciklivel, egy kiürült borospalackkal, és kiderült, hogy itt tulajdonképpen élet van. Az egyik sarokban cigányzene szólt a hangszóróból, másutt férfiak álltak körbe, nyitott csomagtartóban ülve beszélgettek, mi meg csak úgy voltunk ott. Hátunkat a falnak vetve leültünk, éreztük az egészet. Mindent így kellene megbeszélni, hogy élet van körülöttünk közben, mert hát mégiscsak élet ez, amiről beszélünk, meg amit csinálunk. Néha a motorosok mentek egy-két kört, akik az alagsor másik végében álltak, nem minden mulatós nóta ment végig, mi sem fejeztünk be minden történetet. Mint egy másik világ, amit amúgy tökre ismerünk, a saját képünk akar visszanézni ránk benne. Ez az otthonunk, érted – üvöltöttem évekkel korábban a néhai Rongy udvarán egy srác fülébe slam club után. Nem múlt el ez az egész otthon, de ezen már elég mosolyogni két villámlás között, ezt már végképp nem kell kimondani.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

1 gondolat erről: „Rítus

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük