Az ember mindig alkudozik az évszakokkal. Kabátos idő, vagy csak pulóveres? Kesztyű biztos nem kell. Vagy mégis? Tavasztól meg: jó, még maradhat a télikabát, de már ki kell gombolni. Sálat nem teszek. Sapka sem kell. Aztán vesz egy nagy lélegzetet, előtúrja a tavaszi kabátot, a rövidnadrágot, félrerakja a téli bakancsot, a pulóvereket. Előveszi a mintás pólóit, ingeit, amiket már nem takar pulóver, jól kell mutatniuk. 

Az alkudozás akkor ér véget, amikor megérkezik a hőség. A nyár egy jóhiszemű zsarnok, a hosszú, sötét tél után a hatalmától megrészegülve ontja az emberekre a meleget és a fényt. Nincsenek se fékek, se ellensúlyok, nem nyújtanak menedéket az árnyékok sem.

Ilyenkor borzalmas a városban lenni. A beton és a kő felforr, és mint a kozmikus forróság földi helytartói, nem hagynak nyugtot a setálónak: a padokról, betonpadkákról még a galambok is menekülnek.

Mindenki más stratégiát választ a védekezésre. Valaki két üveg vizet visz magával minden nap: az egyikből iszik, a másikkal locsolja magát. Valaki szalmakalapot vesz fel, más vizes zsebkendőt tesz a fejére. Valaki megiszik három liter sört tüskével. Aki megteheti, uszodába jár, vagy strandra, vagy fel sem kel délutánig háromig, csak akkor indul a beszerző körútjára, este pedig színes ingben valamelyik kocsma kertjében hűsöl.

Én hol ezt, hol azt próbálom, de van egy taktikám, amit az évek során tökélyre fejlesztettem. Ezt akár a tűző napon, akár sétálás közben is lehet alkalmazni, vagy strandon, szobában, tulajdonképpen bárhol. A lényege, hogy mikor azt érzem, hogy nem bírom tovább a hőséget, és bárhol lennék, bármit megtennék, hogy kibújhassak a saját izzadó testemből, akkor elképzelem, hogy tél van, vagy ősz, hideg, mondjuk késő október, az első igazi kabátos idő. Látom, hogy a kisgyerekek odatipegnek az egyre tarkább avarhoz, és a leveleket nézegetik.

Elképzelem, hogy a szökőkút, ami most a tér központja, az egyetlen hely, ahol pár percnél tovább meg lehet maradni a tűző napon, milyen csontig hatolóan jeges lehet a későoktóberi jelenetben. Elképzelem, hogy összehúzom magamon a kabátot, menekülök a hideg elől befelé, a nyárba, ami most odakint dühöng, és ami szép, gyönyörű, a leggyönyörűbb, de aminek a terheit évről évre nehezebb elbírni. A lelki szemeim előtt lebegő késő-októberi kép sem bizonyul tartós megoldásnak. Amikor már olyan sokat álltam a napon a képzelt kabátomban, hogy szinte fázom, belelógatom a lábam én is a szökőkútba.