A hétvégenként szegedi srác a vonatról

Ha jó kupéba szállsz, két órán és harminckét percen keresztül utazni valakivel egy barátságnak a kezdete lehet. De ez persze lutri. Találgatod az ajtóból: ő túlságosan hasonlít rám, ő olyan, amilyen lenni szeretnék, és nem tudnék békésen utazni mellette, ő meg olyan, mint az anyám, az ablakot is csak félig húzta, pedig majd a második vonatzöttyenésre úgyis leesik. Aztán meglátod őt, aki szintén nem tökéletes, de vele már ki tudsz egyezni. Akivel ha csendben ültök egymás légterében az sem baj, van nálad könyv, meg dőlnek rád az e-mailek, amiket úgysem válaszolnál meg máskor.

Leülsz vele egy kupéban, és jönnek mások, akik már téged is méregetnek. Hogy hátha te vagy a leendő nagy barátjuk, vagy hogy egyáltalán meghozható kompromisszum vagy-e Monorig, Ceglédig, vagy akár egészen Szegedig. Két és fél óra hosszú idő, hogy egy olyan ember mellett ülj, akit megvernél minden lélegzetvételéért, vagy akire utálsz ránézni is. Nem muszáj válogatni, gondolod, de persze, muszáj. Ha nem érzed köztetek az üveget áttörő kémiát, csúnyán nézel arra, aki közeledik az ajtódhoz, lassan, szinte félénken méregeted azt, akivel szívesen utaznál. Húspiac ez a javából, de a bocsánat, szabad? kérdésre még soha senki nem mondott nemet.

Aztán két lehetőséged lesz, főleg így meleg, maszkos időben. Vagy paraszt leszel, és leveszed a maszkod csak úgy, mert neked innod és enned kell (két és fél óra az út, tényleg azt gondolom, hogy igyál nyugodtan) vagy rákérdezel. Ha egy embert is zavarna, akkor persze, marad a maszk, kimész inni a folyosóra, vagy kibírod, két és fél óra ugyan nem kevés, de ki lehet bírni. Általában nem szokott zavarni senkit, de ezen a ponton már muszáj elmesélnem az én történetem:

A történet pénteken játszódott. Este, de nem későn, esteledésbe, hat és fél kilenc között. Felszállt a srác, már hárman ültünk a kupéban, de minden kupéban így lehetett. Sokan jöttek, hétvégi, munka utáni járat. Bírtam a srácot első ránézésre, és már megbeszéltük, nemet úgysem válaszolunk, ha kérdez. Éhes voltam. Miután beszálltam, még csak ketten voltunk, megkérdeztem a lányt, zavarja-e majd, ha eszem. Nem zavarja majd. Aztán jöttek még ketten. Egy srác Monorig. A tipikus zenehallgatós, inges, 28-34 között, talán egy telefonszolgáltatónál dolgozik, vagy csak pont olyan színű az ingje. Tipikus agglomerációban élő, unott ingázó. És a másik, aki ennek a szövegnek a hőse lesz.

Olyan volt, mint egy barokk festményalak, bár nem volt magas, de vékonysága, és válláról lógó ingje nyúlánk látszatúvá tette, lezsersége ellenére uralta minden mozdulatát. Bocsánat, szabad? – kérdezte. Persze – mondtuk. Összehúztuk a lábunk, az ablak melletti, menetirány szerinti ülés volt szabad, a rendes működés szerint álomhely, de szinte végig odasüt a nap. Az érkezése után szinte azonnal elindultunk. Én a frissen vásárolt könyveimet pakolgattam, hátha sikerül elterelnem a figyelmemet arról, hogy éhen fogok halni. Mégiscsak Pesten vannak a nagy könyves raktárüzletek. Elolvastam a fülszövegeket, néztem a laptükröt, méregettem a fejezetek hosszát. Van, ami majd a kutatásaimhoz kell, van olyan is, ami majd az ilyen blogra szánt szövegeket érinti, másikakat meg csak úgy szerettem volna végre megszerezni. 

Nem szólt közülünk senki, minek is, miről is szólt volna, de én nem bírtam tovább. Vettem sajtos pogácsát, de nem volt időm a peronon megenni. Először rossz jegyet vettem véletlenül, így kétszer kellett sorba állnom. Megkérdeztem, levehetem-e a maszkom. Mindenki bólint, a srác pedig bővebb értekezésbe kezdett arról, hogy persze, hisz nem is az ő kupéja, nem is tilthatná meg. Ha a kupémban ülsz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat – nem gondoltam akkor sajnos erre, pedig biztosan elmosolyodtam volna rajta. Jó, de érted. – mondom. Értem. – mondja, majd mesélni kezdte, hogy ő is mindig megkérdezi az irodában, de senkit nem szokott zavarni, meg hát ugye mások is esznek maszk nélkül.

Ettem. Végre. Ő pedig elhallgatott, telefonozott. Beszélgetni szeretett volna, én pedig minden ilyen helyzetben kínosan érzem magam, a barátaim attól lettek a barátaim, hogy ezen egyszer felül tudtak emelkedni. A nyugatinál és a szegedi állomáson más márkájú a mirelit péksütemény. A nyugatiban sajtos pogácsát szoktam venni, a szegedi állomáson tepertőset, akkor – ezen szabály szerint is – sajtos pogácsa volt nálam, 15 deka, 17 lett, maradhatott. Mindegy, csak mondani kellett valamit, azt sem tudom, hány darab az a 15 deka, anyám is mindig 3000-ért tankol, mindegy, hogy mennyi a benzin literje, nekem is mindegy a plusz két deka. 

Kecskeméttől ketten maradtunk. Azt kérdezte, én is Szegedig jövök-e. Tehát ő is. Közben telefonált valakivel, hogy hozzon neki vizet majd az állomásra. Szóval, ő ezért nem ivott. Valószínűleg beszélgetni szeretett volna. Nem szeretett volna. Nem görcsösen. Nem mocorgott, és nem bámul feltűnően, mint aki nagyon mondani akar valamit, hanem csak unatkozott. Látszott rajta, hogy unatkozik, és feldobná, ha beszélgetnénk. Amúgy szimpatikus srác. Jó srác, ez látszott rajta. Hogy a légynek sem tudna ártani, de a szúnyogot azért le-lecsapná, annyi gógyija van. A barátaim nem ilyen emberek, de úgy éreztem, nem halok meg akkor sem, ha kérdezek tőle valamit. Amúgy is, már csak fél óra volt vissza.

Na, és gyakran jársz Szegeden? – ezt kérdeztem. Hülyeség, nem? Feltételezni valakiről, hogy nem szegedi, de hát tényleg azt gondoltam, hogy nem az. Kiderült, hogy gyakran jár Szegedre, hetente évek óta. Itt a barátnője, nagyon szeretik egymást. Kiderült, hogy én meg szegedi vagyok (bár nem innen származom, ezt is megbeszéltük, a barátnője viszont innen származik). Az egyetem miatt kerültem ide (SZTE? – kérdezi, mi más? – gondolom magamban), de itt tervezek meghalni (az mondtam, hogy itt tervezek élni, nem kell egyből letámadni valakit a fekete humorral). Ő nem szeret olvasni, rossz volt a magyartanára, és most önerőből próbálja rászoktatni magát, erről beszélgettünk aztán, és hogy az olvasásnál csak az írást utálja jobban. Fasza – gondoltam magamban, és nem mondtam neki, hogy majd írni tervezek szegedi jövőbeli életemben, azt pláne nem, pedig akkor már tudtam, hogy a jövő héten már majd pont róla, meg erről az egész helyzetről. Hogy jó srác, és lehet, hogy egy olyan jó beszélgetés közepén szálltunk le, aminek végül nem lett folytatása, de ez nem baj.Nem kell mindenkinek a barátja lenni. Túl korán láttam a Légy jó mindhaláligot a színházban ahhoz, hogy értsem, miért, de ez a tanulság megmaradt. Két és fél óra elég arra, hogy felidézzek valami ilyen tanulságfélét, amit egyébként sem tudnék leírni, meg hát Móricz után már minek is, de talán arról szól, hogy nem kell minden lutrit megnyerni, mert ha megnyered se lesz minden fasza, meg hát  minden lutrit megnyerni, annak semmi értelme nem volna.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük