Hazaérsz, ledobod a táskád, leveszed a cipőd, kiüríted a zsebeid, és leülsz az ágyra. Nem fekszel le, mert a hazaúton leizzadtál és büdös is vagy, ezért csak óvatosan hátradőlsz, épp csak nekitámaszkodsz az amúgy is sárgás tapétának. Már nyár van, forróság, mintha az esős tavasz minden elmaradt melegét egyszerre akarná bepótolni. Az iskola utolsó napja, a nyári szünet hivatalosan is elkezdődött. Ez persze sosem azonnal történik. El kell telnie egy napnak, kettőnek, háromnak, egy hétnek, mire az ember elkezdi érezni, ahogy lassan kivesznek belőle a korán kelés, az ok nélküli szorongás, a folytonos önigazolás reflexei, és tele lesz azzal a magától értetődő, zsigeri ténnyel, hogy a természetben minden teljes, nincs helye hiánynak, ezért kárba sem veszhet semmi. 

Egyelőre erre még nem gondolsz, csak arra, hogy mindeddig mennyi mindent csinálhattál volna jobban, mennyivel többet tanulhattál volna például. Nyomasztanak a rossz jegyeid, az eltékozolt hétvégék, a túl sok buli, vagy épp a túl kevés. Nem a múlt, hanem az elveszett jövők szellemei kísértenek: az éltanuló, a népszerű gyerek, a sportoló, a művész. Megbánod, hogy könnyelműen ledobtad a táskád és a cipőd. Összepakolsz, hogy ne édesanyádnak kelljen.

Nagyon jó lesz a nyár, megtanulok németül. Vagy inkább norvégul. Meg elolvasom a Varázshegyet. Vagy a Bibliát. Írok róla jegyzetet. Megreformálom az egyházat. Kár, hogy minden este van valaki a Nyugiban. Így nem fogok jól haladni, bár boldogok a sörkészítők, hisz egy sok ezer éves hagyományhoz adják hozzá nap mint nap a maguk aromáját, és mindenki, aki sört iszik, tanúja lesz a művüknek. 

A Guiness Isten-bizonyíték: kezdetben vala a sötétség, majd lőn világosság, hogy aztán egy korsóban újra ott kavaroghasson a bársonnyá szelídített éjszaka.

Jézus és egy fejfájós vasárnap között csak egy felelőtlen szombat este a különbség. Aztán még egy meg még egy. De még a nyár első órája sem ért véget, még minden csupa lehetőség, gondolj azokra. Nagy tervekkel kezdődnek a nagy beletörődések. Erre se gondolj, ráérsz a cinikus éneddel társalogni ősszel. 

És majd kibiciklizem az ország legmélyebb pontjára. Megnézem a hajnalt úgy, hogy nem vagyok részeg. Megtanulok főzni, először recept után, aztán ízlésből. Úszni járok minden héten. Naplót írok, nehogy elfelejtsek bármit is magamról. De nem most, most túl könnyen lehetnék túl sok minden. Ha elérem a legmélyebb pontot, és azt érzem, hogy már senki sem vagyok, akkor kezdem el, mert csak emelkedésnek van helye a történetemben, süllyedésnek soha többé.