Vészhelyzetek helyszínéhez útközben

Ha próféta lennék, azt mondanám, térjetek meg és bánjátok meg a bűneiteket. Értetlenkedve néznék rátok, és azt kérdezném, ti hogyhogy nem halljátok a szirénákat, nektek hogy nem sorvad el az elmétek, ti hogy vagytok képesek így létezni még. Ha próféta lennék, a nyolcadikon laknék, épp mint most, közel az Úrhoz, elsőként tudomást szerezve az esőről, a város szélén, hogy az apokalipszis lódobogását is elsőként halljam meg.  

De persze nem vagyok próféta, és amúgy sincs értelme az egésznek. Nincs itt a világvége, vagy ha itt is van, nem a sziréna hangjából tudni. Az van csak, hogy november óta be vagyok zárva, és volt időm figyelni. Az van csak, hogy most lett olyan az idő, hogy tárva-nyitva legyen az ablak, ami így már nem szűri a két főút kereszteződésének az állandó zaját. Nem tanyára akarok költözni, nem csendet akarok, csak mást, mint amit most ez a négy fal és ez a két főút nyújtani tud.

Ha volt előző életem, egyszer biztosan bennégtem egy házban, talán valami háború idején. Hallottam a szirénákat, de nem volt elég időm kimenekülni. Persze, erről szól a sziréna hangja, hogy belehasít a levegőbe, hogy észreveszed, uralja a tudatodat, és nem tudod megszokni. Hogy megszólalhat tízpercenként is, felkapod a fejed, de én tényleg érzem az összerezzenést, hogy mi van, ha most. Mentők, tűzoltók, rendőrök, nemzetbiztonsági járművek szirénái üvöltenek, ha vészhelyzet van, vagy egy vészhelyzet helyszínére tartanak. Tízpercenként vészhelyzet van, és a házunk mellett járművek tartanak a vészhelyzet helyszínére a két főút valamelyikén.

Apám szerint ilyen volt az ő apja is. Tízpercenként vészhelyzetet hirdetett, pánikból pánikba rohantak, pánik helyszínéről egy másik pánik helyszínére. Apámtól azt tanultam, hogy az ilyet utálni kell, ahogy utálta a saját apját is, de most itt lakom, a vészhelyzetek felé útközben, és nem tudom, hogy ez hogyan is lehetne otthon.

Persze, hülyeség ez is, mint prófétának lenni. Másfél év bezártság után lehet-e egyáltalán bármilyen hely otthon, ahol távol vagy a már végre ismét láthatóan mosolygó emberektől, akik már végre nem potenciális fertőzők. Mint egy testvér egy végtelenül hosszú tavaszi-nyári-őszi-téli-tavaszi szünetben. Mint egy testvér, aki mellett folyton szirénáznak, aki mellett nyolcpercenként mindkét irányba megy el a villamos, aki magába zár a saját kényszerképzeteibe, szirénáiba, villamosmenetrendjébe, hiába bizonygatom, hogy nincs itt a világvége, hogy nem vagyok próféta. Hiába szólítalak fel titeket: Menjetek ki!

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük